A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.
A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamibenmegnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.
Ma délután, amikor hazajöttem egy tétova városi bóklászásból – valójában egy temetésen voltam –, némi bávatag szöszmötölés után lefeküdtem aludni. Intenzíven aludtam. A következőkre emlékszem belőle: egy Daciában utazunk az unokatestvéreimmel, amelyet mozgássérült nagynéném kormányoz. Éjszaka van és esik az eső, de jó a kedvünk. A kormány mellett egy képernyő látható, amelyen a régi képeket nézzük vissza. A képek mellett többféle zene is fut, egynek a dallamára és a refrénjére emlékszem: „With the power of nothing”. A következő fázis már a félébrenlét gondolataié: annak a szónak, hogy „európa” ki kell kopnia a gyakorlatból, mert nem ír le valós működést. Talán lesz valahol Nyugaton – de az is lehet, hogy a Balkánon, vagy máshol – egy falu, mely megőrzi az Európa nevet. Lesz egy falu, ahol emlékeznek majd Platónra, Goethére, Yeats-re meg a többire.
