Leírom, mert nem tudom emlékezni fogsz-e, ha majd felébredsz.

Tegnap beszélgettünk. Eleinte semmiről és mindenről. Én nem voltam jól, te dühös voltál. Odébb raktam a tükröt még a hétvégén, ezért nem akartál a szemembe nézni. Mondhatom szépen vagyunk. Egy darabig sírtam aznap, nem tudom, talán a fáradtság lehetett. Aztán odajöttél és jobb lett. Egy kicsit. Mert szép vagy, amikor sírsz. Mondjuk ma elaludtad a hajad. De azért jól nézel ki, főleg, hogy eltakartad egy kendővel. Kár, hogy a szemedet nem tudod kihúzni. Aztán elkezdtél énekelni. Hamisan. Nem baj, én is hamis vagyok. Én is énekeltem, de csak halkan, mert már hajnal kettő volt. Fáradt voltam, de elkezdted mondani, hogy mi minden az én hibám, és én inkább végig hallgattalak. Vagyis inkább egymást hallgattuk, mert énekeltél, és én rád mutattam közben, pedig nem is láttam az arcodat. A tükör miatt. Nem volt ott. Azt mondtad én tehetek róla, én azt mondtam szeretlek. Én azt mondtam, hogy miattad volt, és gyűlöllek. Nélküled senki vagyok, és te sem létezel, ha én nem vagyok. És szeretsz. Oh, de hogy mennyire. Még sírtál is miatta, mikor még nem vittem odébb a tükröt. Bár jobb is, hogy már nem ott van, mert ha leveszed a pólódat az nem esztétikus. De így ruhában, még a pizsamádban is, nagyon szép vagy. Szinte angyali, mintha Aphrodité volna a tulajdon anyád. Amikor a múltkor a képeket néztük, akkor azt mondtad, hogy aranyos vagyok. Meg szép voltam kislányként. Én mondtam, hogy te is az voltál. Aztán inkább filmet néztem, mert meguntam egy kicsit, hogy ott vagy.

De milyen szép voltál ma is, a visszatükröződésben, de lehet azért, mert csak egy pillanatra néztünk farkasszemet. Még jó, hogy ennyire szeretlek, meg, hogy te se tudod mi lenne nélkülem. Kinevettél, amikor azt mondtam, hogy megcsókolnálak. Mondjuk az is igaz, hogy te sokszor elfelejted, hogy nem mindig vagy okos. Még jó, hogy néha igen, különben, hogy szeretnélek. De szeretlek, ez a lényeg.

Azt hiszem, holnap visszarakom a tükröt, mert hiányzik az arcod. Egy kicsit.

∞ Värttinä: Raijan joiku (Miero, 2015)

nem akartam, hogy kiegyenesedjen az út, mert tetszett a görbe. hogy a fák eltakarják az előrének a végét, hogy nem lehet egészen belelátni a Napnak az útba. de a fáknak is útja volt ez, és a fáknak innentől másfele volt az előréjük, szóval kiegyenesedett az út és a Nap belezuhant az ösvénybe. sugárról sugárra, ahogy a sugarak pocsolyáról pocsolyára, a pocsolyák gödörről gödörre.

a felhők az égen külön álldogáltak, nem akartak egymáshoz odamenni. a fáknak meg a lombjaik, vagyishogy a lomboknak a leveleik, a leveleknek a széleik meg közepeik szépen összekanyarodtak, hogy az égboltot diribdarabra vágják. elbújt az ösvény, és az erdőnek is ez lehetett a vége, eddig jutottak el a fák, tovább még nem, itt álltak meg, nézni a Napot, ahogy a füvek élein bukdácsolnak a sugarai.

kicsi fehér virágoknak a sárga közepeik, ahogy kicsit fölfele néznek. meg lefele néző virágok is vannak, azok a gondolkozóak, nehéz a fejük a sötétben vándorlástól, nem tudnak a Napba nézni. nézz rám, ha velem beszélsz, mondja a Nap. egy felhő a Nap elé megy, vagy a Nap ment be a felhő mögé, csendben várnak a virágok. kunyhó van a következő erdő előtt, odarakták, még mielőtt kunyhó volt.

aztán összekunyhósították a fákat, a kereteket az ablakok köré, az ajtókat a szobák közé. ott ül benn az öregember, nézi a tüzeket, amiket a másik fák csinálnak, amik nem akartak kunyhók lenni, s ezért mentek tűznek. az ajtója nagyon csukott, de kinyitogatja nekem, mikor meglát az ablakban. leülök a tüzekhez, nézzük, milyen görbe a fa, amikor tűz. az öregember sem mer a Napba.

háttal ülünk az égnek, mert az az ablakban lakik innen, és a tűz az nem olyan ablak, amibe belefér az égbolt. három ablak lakik itten, a hátunk mögött, meg lakik még néhány, a másik szobákban. mindegyiknek saját ege van, saját Nappal, amit jól eltakargat, gondoz. egészen be lehet csukni az ablakoknak az egét, ott lakik a karnisról lelógva a függöny, minden ablaknak van, nem osztozósak.

kiengedett nekem a csapból egy kicsike vizet, meg van neki csinálva a kút, hogy abból a víz belejöjjön a csapba. de nem akarok inni a vízéből, ami a kúté, ami a földé, ami a vízé. az öregember megmutatta a kutat is, kint, de csak fölülről, ahonnan pont nem látni, hogyan talál bele a csapba a víz. ittam a vizéből, nem volt egészen kút íze, inkább beleesett napsugár és levegő íze volt.

össze voltak tüzesülve a fák, már majdnem csak tüzek voltak. vannak olyan fák, amik vízben nőnek, de azok nem lesznek vizek. tűzben nem nőnek fák. összekuporogtak az esőcseppek az ablakon, kinéztem, benéztek. a fáknak az összes lombjaik a vizekkel voltak telerakva, ott csurgott meg gömbölygött a sok csepp lefele, a földbe. ivás van kint, isznak a gyökerek.

a bútornak csinált fák azok nem szeretik a vizet, ha rájuk ugrik egy csepp, azt le kell törölni. a kunyhónak csinált az olyan, annak szeretnie kell, ha rája esnek az esők. az öregember megmutatta még a könyvnek megcsinált fákat is, amiket lapozni lehet, pedig se a kunyhót, se a bútort, se még a fát se nem lehet lapozni. és ott lehet olvasni a lapokon a fákról, a lapokról. a betűkről, amikkel írták.

összebetűsítették a mondást, hogy lehessen a fákból összekönyvesített lapokra ráírogatni, amiket beszélünk, hogy el lehessen olvasni, ne kelljen mindig újra elmondogatni, meg hogy legyen, ne legyen vége attól, hogy már senki se mondja, senki se gondolja. meg hogy az iskolában lehessen eléje tenni a nagyoknak, hogy meg kelljen belőle tanulniuk a betűket, el tudják olvasni a többit.

az esők leértek mind, belebujkáltak a földbe. összekuporodott a Nap, ahogy bújt be az égbe. itt újrakezdődnek a fák, merthogy ez egy erdő, ahol a fáknak a menései vannak. attól erdő, hogy a fák itt mendegélnek. amikor befejeződik az erdő, jön megint a fű. egymást nézik az erdők. diribdarabra vannak vágva a mondások a betűkkel, a fák a kunyhókkal, az erdők a füvekkel.

2018. 01. 07. 16: 18–2018. 03. 29. 18: 08: 03

(Illusztráció: Marilyn Peeters: West Coast Forest, Gill Bustamante: Summer Meadow with Swallows)

A szemek átlagosan tizenhetet pislognak percenként. Egy másik oldalon ez az érték tizenhat, egy harmadikon tizennyolc is lehet. Tizenhéttel számolva ez naponta 16320, évente közel 6 millió pislogást eredményez. Nyilvánvalóan merő pislogás az ember. Fokozott koncentráció, összpontosítás, éber figyelem következtében a pislogásszám lényegesen kevesebb. Nem bír, elfelejt, képtelen leereszkedni ilyenkor a szemhéj, becsukódni a szem. Figyelme tárgya nem hagyja. Másrészről a pislogással kiesett idő okán érzett kétségbeesés szorongathatja alkalom adtán a megfigyelőt, mintegy a figyelem folytonos fenntartására sarkallva. Újabb, korábban soha nem tapasztalt látnivalót ígérve, netán, és ez legalább olyan fontos, remélni sem mert, vagy nagyon is remélt, az esetleges előzményekből következő látványosságban bízva néz mereven maga elé bárki. A látnivaló általában egybeesik valami megértésével. A pislogás nemcsak hátráltatja, de veszélyezteti is azt. Nyomát vesztve valamilyen nélkülözhetetlen részletnek, a pislogás alatt meghiúsulhat, vagy ami gyakran még rosszabb: felismerhetően részleges marad. A pislogás kikapcsolásával, amit a megfigyelő sokáig nem vesz észre, a tudat a vizuális folyamatosságot biztosítja – semmi nem téveszthető szem elől, a megértés egyik alapfeltétele tehát adott. Lehet egyfolytában bámulni, érthetővé téve valamit, ami tulajdonképpen nincs ott. Esetenként azonban szúró fájdalom lép fel szemszárazság miatt, megszakítva ezzel a megfigyelést, kockáztatva az aktuális látnivaló megértésére irányuló kísérletet. Igen, valós probléma, pislogás nélkül kiszárad a szem. A héj fönnragad, a szemgolyó nyikorogva mozdul, kellemetlen érzés, valóban. A szemhéj egyenletes, körkörös dörzsölésével a kötőhártyára visszajuttatott folyadék, a könny enyhíti leggyorsabban a fájdalmat, vagy bármilyen szemkímélő szemcsepp. Neki a bal szeme az érzékenyebb, az szárad ki, majd könnyezik elsőként, azzal kacsint, kancsalít. Bal szemes – ha nincs még, lehetne ő ilyen. Kétbalszemes. Olyan, aki nem lát a szemétől. Elkalandozott, pedig már milyen jól értette.

Ilyesmire gondolni sem mer. Nem lesz baj, mindegyre hajtogatja, elragadóan magabiztos léptekkel haladva fölfelé az ormótlan márványlépcsőn. Komoly feltűnést keltve Hamupipőke tipeg hasonlóan derűsen a bálban, egy szerencsésebb kimenetelű történetben.
Vajon mennyi ideig visszhangzana a visítása? – még egy sikkantás is hosszú perceknek tetsző pillanatokig tart. Az ezt követő kuncogásával sincs ez másként. Mintha nem belőle jönnének ezek a hangok. Ezek szerint nem emlékszik a saját hangjára, pontosabban arra, hogy ilyeneket is tud; felszabadító érzés.
Az épület, tág teret kínálva Emi képzelgéseihez, egyszersmind könyvtárnyi irodalmat idézve, mozdulatlan csöndbe dermed. Nem nyílnak ajtók, nincsenek elképedt tekintetek, senki sem szólongatja. Nincs, akit halálra rémíthetne, ami igazán rémisztően hat.
Hogy lehet az, hogy sosem járt itt, és mégis felismeri a folyosó falára bekeretezve fölfüggesztett vízfestményen az elcsurgott vöröstől maszatos arcú, szőke kislányt. Kezében pöttyös labdával, válla fölött ívelő, a papír jelentős részét betakaró, citromsárga nappal a háta mögött, nyugodtan álldogál, egyúttal azt az eseményt is megörökítve, ahogy elsőként suta alkotójára mosolyog.
Ez csak egy dolog.
A társalgó méregzöld karosszékének párnája mellé becsúszva találnia kell egy katicás hajcsatot; íme. A kilincs mellett, a terebélyes, városra néző ablaküvegre lehelve korábbi, ujjbeggyel fölírt szó válik láthatóvá: most. Igen, valahonnan tudja mindezeket.
Azt is, hogy azonnal benyit ezen az ajtón; odabent elegáns iroda és a sötét íróasztal mögött öltönyös férfi várja. Udvarias, mosolyog, hellyel, kávéval, ásványvízzel, keksszel kínálja. Fecseg, szóval tartja, amíg kiszolgálja, aztán leül. Megigazítja zakója hajtókáját, jóllehet nincs rajta gyűrődés. Megigazítja szemüvegét, jóllehet nincs szeme.   Döntenie kell, nincs más megoldás.
Emi nem akar választani.
Akkor kénytelen lesz ő.
Arról hallani sem akar Emi.
Muszáj.
Kéri Emi, ne tegye.
Sajnálja, mondja a férfi, határozott. Mostantól Emi némuljon meg.

Kép: M. C. Escher