Mert ha nem hívta fel Helgát, ha senki nem értesítette, ha a fantom csak Hajdú képzeletében létezik, akkor honnan tudhatná… Idegesen matatott tovább, míg az egyik kupifiók mélyén, egy régiség-katalógus alatt talált egy pecsétes mappát, és abban Horváth régi iratait. Persze nem Horváth útlevelét, csak a számlakivonatait és a lejárt személyigazolványát. Egy vérbeli gyűjtő legszívesebben a tojáshéjat is felcímkézné és félrerakná. Ám micsoda öngyűlölő az, aki az iratait dugóhúzók, üvegtetők és szalvétagyűrűk közt rejtegeti!

            Csinált egy felvételt a lejárt személyigazolványról, szemébe nézett Savanyú úrnak, a Lepke Könyvek durcásan mosolygó tulajdonosának, aztán a konyhapultra aggatott gizgaz-csomók fölött átnézte a számlakivonatokat. Horváth negyedévente jutott hozzá egy alig több mint félmillió forintos jövedelemnek. Részvény vagy állampapír lehet? Ez az összeg arra épp elég, tűnődött Lena, hogy kifizesse a ház rezsijét, fenntartson egy kocsit, telente vendégül lásson néhány lánykát, és külföldről jamgyökeret rendeljen. Meg persze, hogy finanszírozzon egy-egy óvatos kiruccanást valamelyik ócskapiacon.

            Az óvatos emberek beosztóak, a gyűjtők különösen, és Lena Horváthnál sem talált hiteltúllépésre utaló adatokat. De ami furcsa, gyerektartásra utalót sem. De miért is menekíti el egy feleség az apja orra elől a kicsiket? Miért mond le a pénzről, ami jár nekik? Egy olyanféle műgyűjtemény, mint amit ő talált meg, talán nyomós ok lehetett.

            Aztán a régiségkatalógus felé nyúlt. Ez éppolyan izgalmas, sőt talán még izgalmasabb volt, mint a számlakivonatok. Egy damaszkuszi babakereskedő invitálta árverésre az érdeklődőket: német porcelánbabák „nagy tömegben”, angol fajátékok „kifogástalan állapotban” és V. Fülöp infáns óraszerkezettel egybeépített földgömbje… V. Fülöp infáns! Lena egyre csak a nevet ízlelgette. Ez nem az a világ, ahol az ő mamája, özvegy Stollerné vagy akár ez a kisstílű pedofil, Horváth otthonosan mozogna… Tovább lapozott: tündöklő apróságok, rafinált ritkaságok − az egész Thumberlina-álomvilág kecses művészetté változtatva.        

            Lesz, ami lesz, gondolta Lena, és belegyűrte a katalógust a táskájába.

            Még bekukkantott a takarítószekrénybe, aztán egyszercsak felegyenesedett, mert egy fényes tárgyat látott megvillanni a hegytetőn. Pontosabban nem is látta megvillanni, még fel  sem egyenesedett, amikor az elméje vette észre, nem a szeme. De nem engedte meg, hogy összerezzenjen. Merev arccal figyelte, ahogy a leskelődő zavarba jön, és a messzelátó egy pillanatra eltűnik a lombok közt.

            Valaki talán már éjszaka átkutatta a fiókokat! De mit is keresett, ha védőnők névsorát és a dossziékat a helyükön hagyta? 

            Kicsit szégyenkezve újra végigjárta a szobákat, noha tudta, nemcsak detektív-, hanem vénasszony-szokás örökké azon aggódni, nem hagytunk-e ott valamit. De hát aggódott, igazán aggódott, hiszen egy betörés után nem lehet igazi rendet csinálni. És míg a spalettákat csukogatta, elfogta megint valami feszengő érzés: ez a különös ház, ez a megbecstelenített Herczegh-villa mintha most is a saját szépségétől ragyogna. Még egy utolsó pillantást vetett a Horváth Péter hálószobájára, hogy búcsút intsen a komódra dobált zenélő dobozkáknak, balerináknak, az egész vidám összevisszaságnak.

Milyen vidám összevisszaságnak!? Most úgy érezte, a kis figurák valami furcsa rend szerint csoportosulnak, és úgy viselkednek, mintha valami halálosan komoly színjáték vagy ismeretlen mese szereplői lennének. Vagy jelek, rövidítések valami titokzatos nyelven, aminek csak Horváth Péter ismeri az értelmét.

            Egy meséé, amely az évek során maga alá temetett egy grafikust, egy többgyerekes apát, egy jól menő gyerekkönyvkiadót, míg a helyükön egyetlen figyelő tekintet maradt: a Thumberlina-játék moderátoráé.

            De már megállíthatatlanul közeledett a hét óra Lena lehúzta az ujjairól a gumikesztyűt, betette a hátsó ajtót, és tenyerével takarva a kosztümkabátján a foltokat, a kocsijához sietett.    Semmitmondó, szikrázóan fényes reggel volt.

            Magasan ragyogott a nap, de még csak az egyik szélső villában látott mozgást. Egy kócos fiatal lány „milyen szar az élet”-pillantással kihajolt az ablakából, és megvetően ásított.

– Te, ezt a Protein csávót…

– Prométheusz. – javította ki fáradt tanár módjára, a parázsló cigi vége keljfeljancsiként billegett az ajkai között.

– Szóval őt… gondolom… a tűz miatt egész hátralévő életében kényeztették a népek.

– Dehogy. Az istenek megharagudtak rá, amiért odaadta az embereknek a tüzet, ezért kikötötték a világ végén egy sziklához, ahol minden nap megette a máját egy varjú.

– Azt a kurva. Hogy a faszomba volt annyi mája. Alkesz volt?

– Hülye! Mondtam, hogy hős volt! Minden éjjel újranőtt neki.

– Ja értem. De akkor is durva. – belebambult a meleg levegővel keveredő füstbe – Te adjál már egy cigit, én is rágyújtok, ne szenvedjen már hiába az a szerencsétlen hős.

Lali nagy szuszogások közepette kutatni kezdett a cigarettásdoboza után.

– Tudtam, hogy nem bírod megállni.- mondta miközben az ülésről elemelt feneke miatt be tudott nyúlni a zsebébe.

– Most mit misézel! Csak egy szálat kértem, ennyitől még elég nehéz lenne visszaszokni.

– Persze. – a nyitott dobozt Krisztián arca elé nyújtotta.

– Közelebb nem tudtad volna dugni, baszki?

– Csak akartam, hogy lásd, mit akarsz szívni. – fakadt mosolyra.

– Akkor dugd ide a pömpölőd!

– Gondolom paraszttűzből is jó lesz. – Lali átnyújtotta a cigijét.

– Hogy a viharba ne! – az égő cigit úgy szorította rá az övére, mintha vezetéket szerelne.

– Kösz. Rendes vagy.

– Tudom.

Mindketten megszívták a cigarettájukat, Lali boldogan vette tudomásul, hogy a fűtött kocsiban eregetett füstje is van olyan szép, mint a fagyban a lehelete. Krisztián szembetartotta a cigijét, ráfújta a füstöt, és elrévedt nyugalommal szemlélte a parázs ütőérszerű lüktetését.

– Na tűnjünk a francba. – szólalt meg végül Krisztián.

– Na hál’ Isten. – emelte ki a testét Lali a kocsiból.

Egyszerre vágták be maguk után az ajtót. Felevickéltek a járda közepére, és mintha már órák óta itt dohányoztak és sétáltak volna, folytatták útjukat.   

– Egyszer majd elárulhatnád, miért hagytad ott a menő gimnáziumodat, és kerestél meg, ha ilyen barom vagy. Addig viszont közlöm veled, ha legközelebb csak azért mész bele egy autólopásba, hogy öngyújtóként használhasd a járgányt, akkor inkább az ilyen punciktól kérjél tüzet, – mutatott egy magas sarkúban egyensúlyozó gumibőrű nőre, aki éppen mellettük haladt el – engem meg hagyjál lógva.

– Oké. – Lali felhúzta a sarkait, és cipőorrával hátraperdült akár egy táncos.

– Ne örülj meg! – már a mondat végére érve gyorsabban vert Krisztián szíve.

Lali ennek ellenére nyugodtan indult a lány után. Harapott egy slukkot a cigijéből.

– Hé kislány! – a füsttel kevert lehelete kiömlött a szájából. Mintha csak egy járó autó kipufogója lenne.

… olyan jó lenne, hányszor kívántam, könyörögtem, reszkettem, hogy illanó pillanatokra, fürge pillantásokra szeressek, a szeretet nem csak egy imperatívusz volt, amit belém neveltek, nem, ebben a formában soha senki nem beszélt róla, már a kimondása is bűn, kiröhögnivaló szánalmasság, kiböffentett megvetés, hangos mutogatás, szóval senki nem beszélt róla, mégis mélyebb parancs volt, szinte követelés, szinte törvény, hogy ha nem, akkor halál, de aztán sok év következett, sok önző fordulat, felejtés, összeragadás másokkal, kéjelgés az elragadtatott, de soha nem viszonzott pillantásokban –

… hányszor, hogy csak néhány másodpercig ne fájjon, hogy azt a ragaszkodó és minden-lében-kanál, minden-baj-forrása ént, azt a romantikus összesűrített pátoszt, az acsarkodó, lusta, tunya, követelőző, kielégíthetetlen, fáradhatatlan, sebzett, megráncigált, összeharapdált, itt-ott vérző, kimeríthetetlen, feneketlen, súlyos, tehén, elhízott, cukorzabáló, sörivó, síró, nyáladzó, bekakiló, mézberagadt, elázott, felázott, megázott ént – csak néhány másodpercig, hogy ne fájjon, vagy hogy kevésbé, elfelejteni, megválni tőle, elengedni, vagy ha másképp nem megy, hát elfojtani, megfojtani, elszorítani tőle a levegőt, belesűríteni a piciny zsírtestét valami elfeledett pókhálós zugba, csak ennyit, és csak néhány másodpercig, megtanulni, hogyan kell, mert már volt, hallottam, volt, akinek sikerült, távoli helyeken, álmokban, hegyek tetején, zümmögő énekelő lekopaszított hunyt szemű emberek között, ahol a kis kecskék és kicsi lovak nyakában csengő kolompál –

… de ezek csak mesék, bájolgások, elhazudozások, talán, ki tudja, mindenesetre sosem hiszi el, az én az csak röhög, horkant, persze, minden gyönyör forrása én vagyok, ahogy minden szenvedésé is, igen, de a gyönyör, valljuk be, pláne most, egy ilyen világban, ilyen körülmények között, amikor a kéj invitál az exkluzív zabálásokba, orgiákba, csoportszexbe, felsűrűsített és már-már gyilkos élvezetbe –

… úgyhogy csak véletlenül sikerült, a másodperceknél is sokkal rövidebb, kósza időintervallumokra, pirinyó villanásokra, vagy elhomályosulásokra, mérhetetlen kicsi szakaszokra, ezekhez nincs vonalzó csak a mesékben, ezekhez nincs óra, de akkor, azokban a véletlenekben, azokban a kósza időintervallumokban mintha felrobbant és elsimítódott és elnyugodott és megtörtént volna valami, akkor tudtalak szeretni, akkor egy egész élet lezajlott előttem, előtted, mindannyiunk előtt, mint a füst, amiből a jövőt, mint a kávézacc vagy a sasmáj, a tengeri só a tenyéren összesűrűsödve – akkor igen, láttam, hogy:

teát készítünk, nevetünk, a kertet tavaszi zápor áztatja, a szex jó volt, a szex jó és jó lesz, ez nem szex ez szeretkezés, mondod, az apukánk, a közös, egy kedves idős bácsi a kis kunyhóban pipázgatva, ismerünk minden mesét, mi készítjük a meséket a világnak, a hátadon viszel, a nyakadba csimpaszkodok és a hátadon viszel, sétálunk a végeláthatatlan pusztaságban, aminek nincsen határa, ami fölött nem süt a nap, az égen langyos tavaszi viharfelhők, elázunk, megmártózunk a bugyborékoló sárban, este tánc, mellettünk fut a kutya, mindenkit ismerünk, minden embert ismerünk, mi készítjük a meséket a világnak, belebújunk a rókalukba, pillangót szedünk meg cseresznyét, kis paradicsom valahol vidéken a folyó mellett, nem messze a folyótól a kis házikó az apóval, van anyóka is, süteményt süt, mi készítjük a meséket a világnak, a világ a folyón túl, a révész, egyszer te vagy egyszer én, a meséket kis méhkasokban szállítjuk a túloldalra, az emberek úgy gyűjtik a történetfoszlányokat mint a mézharmatot, a mézcseppet, az ember valaha szövetségre lépett a méhekkel, régen volt, a hátadon viszel, szeretkezünk hajnalban a napfelkelte előtt, előtte százszor éjszaka, nevetünk, kacagunk, ez persze ostobaság, csak egy pöttöm lakásban éldegélünk, te tanár vagy, szegények vagyunk, vagy inkább, nem vagyunk vagyonosak, egy gyereket szülök neked, egyetlent, egy lányt, akit te fiúnak nevelsz, tüdőgyulladásban halok meg a szülés után nem sokkal, ez is ostobaság, minden elképzelés elfullad egy idő után, a történetnek vége, nem is ez a lényeg, állunk ketten a kertben, az eresz alatt, cigarettázunk, kezünkben kávéscsésze, valami élet értelméről, vagy a művészet szépségéről cseverészünk, és akkor, egyetlen szétdarabolt pillanatra úgy tudlak szeretni, hogy minden múltból szivárgó fájdalom, minden önérzet, makacsság, sértett büszkeség, felesleges és unalmas játszma, minden részvétel azokban a játszmákban – semmivé foszlik, elfelejtődik, az énnel együtt belenyomódik abba a koszos zugba, és elégedett vagyok.

Nyirkos volt a levegő, és egyre kormosabb sötét.

A fák és a bokrok félrehúzódva, kopogósan vártak sorsukra a metsző hidegben.

Eddigi életemben még nem tapasztaltam azt, hogy éjfél felé annyira lehűljön a levegő, mint ezeken a hegybe árkolt az utcákon.

Itt-ott megcsörrent valami a legtávolabbi porták mélyén.

Aztán a mindent elárasztó éjszakában mérgesen kiadták haragjukat a sötétben ólálkodó, kopár és gazverte udvarok, melyek aljáról vékony pára szállongott; az udvarok keskeny szalagjait olykor sejtelmesen megvilágította egy-egy hirtelen fölgyulladó lámpa sugara, riasztó ábrákat meszelve a párhuzamos tűzfalakra. Zavart éreztem, szorongás gyötört az egész úton, melynek mind szaporább léptekkel igyekeztem a végére érni. Az alakomat körbetapogató nyirkos levegőben alig voltam képes elegyengetni a lelkemben dúló viharokat. Egy csipetnyi örömet sem éreztem azért, hogy a világnak ebben a szegletében vagyok. Számkivetettségem szívszomorító gondolata miatt kínlódás volt minden odaút.

Létemet a kérlelhetetlen valóság mardosta.

A városon kívüli, világtól félreeső magányom gúzsba kötött.

Érzelmeim béklyójában vergődtem, de ellenük nem tettem semmit.

Bármiféle erőfeszítés kárba veszett volna, mert még időlegesen, és ideiglenesen sem voltam képes megbarátkozni az életnek ezzel a nyers közeliségével, zavartak a házak végéhez ragasztott féltetős melléképületekből kihallatszó turkálós zajok, a nyitott oldalú fészerekből fölsóhajtó szekercék hangja, amint fát aprítanak. Ezek a hangok semmiben sem hasonlítottak a gyermekkori környezetem intim zörejeire és lágy neszeire, melyek ellenállhatatlanul vonzanak a halálomig.

Önkéntelenül előhozakodott bennem ez az összehasonlítás.

Még a fák elmosódó suttogása is más volt a magas kavicstámfal fölött, amely megemelte a kicsinyke kertszögletet az ablak magasságában, és amelyet kényszerűségből vágtunk bele a hátsó falba, hogy a szűk helyiségből legalább nappalra kiűzzük a sötétséget és félhomályt. Ezért az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mennyezet és a kert síkja oly közel került egymáshoz, hogy az egész helyiség összenyomódott, a térfogata pedig összezsugorodott.

Amikor másnap hajnalban a kimerültségtől meggyötörten, szorultságom béna tudatában kikecmeregtem az ágyból, és kimentem a zuhanyzótálcával összeépített mellékhelyiségbe, hallottam, ahogy az agyagból és cementből kitapasztott derítő visszhangzott valahol a ház oldalában alattam, a hegy távoli üregében.

A hang olyan irdatlan messziről jött, mintha a Föld túlsó feléből tört volna föl.

Megmagyarázhatatlan érzés töltött el, amely véglegesen beárnyékolta a fagyos reggelt. Kintről, a dermedt messzeségben, az autósztrádához tapadó házak zugai felől, nedves fűrészpor illata csapott az orromba, döngött a földút a rácsapodó deszkalapoktól, és súlyos farönköktől. Hirtelen megjelent előttem néhány csapzott fej, és véreres szem az éjszakai busz utasairól. Hajnalonta mindig kísértenek ezek az utolsó arcok, vicsorgó és elnyűtt tekintetek, akiket fölszínre hoz bennem az ébredés összezavart pillanata.

Kihajtottam a spalettákat az ablakon.

Valaki beindítózza az autóját, és káromkodik közben. Iszonyatosan pöfög a motor, mely egy idő után elnyeli a férfi mondatfoszlányait.

Még mielőtt elrendeztem volna magamban a reggeli benyomásokat, elindultam kávét főzni. Lecsavartam a gép fémsisakját, és elkeseredetten konstatáltam, hogy a tömítésgumi beleégett a kupakba mart a körperembe, és használhatatlanná vált. Hiába téptem ki a stelázsi fiókját, ahová a konyhai segédeszközöket tartotta az Anyám, pótgumit nem találtam. Hirtelen elvékonyodott előttem a világ, de aztán elhessegettem a pánikot, és a megszokott mozdulatokkal betöltöttem a vizet a kotyogó tartályába, majd akkurátusan kiadagoltam a kávét. Rövid tanakodás után gyűrűszerű részt vágtam ki az előző napi Magyar Nemzetből, és óvatosan a két fémrész közé illesztettem. Megeresztettem a gázpalackot, és alágyújtottam a rezsónak. Néhány percig ott őrködtem a körláng mellett, aztán hátraléptem – ez is az évek során kialakult rituáléhoz tartozott –, hátamat az ajtófélfának támasztva figyeltem a gázláng élénken lobogó, kékessárga szirmait. Néhány perc múltán, mely alatt épp elégséges idő tellett el ahhoz, hogy kávé ízének és illatának élvezetére fölkészüljek, izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, sisteregett a levegő, és a lefolyó kondenzvíztől barnára színeződött a szerkezet fémes fala. Lassan telt meg a porceláncsésze, amiben fölfogtam a lefőtt kévét. Egy tálcát kerestem, mert elfelejtettem a kezem ügyébe előzetesen odakészíteni, és elégedetten a gőzölgő csésze fölé hajoltam. Cigarettáért nyúltam, és a körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Mintha vártam volna valakire, aki késett.

Amiért ez a várakozás mind megmagyarázhatatlanabbá vált a számomra.

Arra gondoltam, hogy a látogatóm szeme a lakásomhoz közeledve itatóspapírhoz hasonlóan működik.

Mint az enyém, amióta itt húzom meg magam.

Én voltam az, aki mindent begyűjtött, elraktározott, de egyelőre még képtelen volt bármire is felhasználni a zsákmányát.

Aki társasjátékot játszott a saját beteljesedésének hiányával, de aki ezért mégsem elsősorban a világot kárhoztatta.