Nahát! Ezeket a fotókat talán a lepke-hálózat védőnői gyűjtötték össze, vagy maguk a lányok küldték el, mikor megvallották, hogy színésznőknek készülnek. Hát ezért ilyen szánalmasan primadonnásak a képek! Mivel nagy szüksége lett volna egy Dér Krisztáról készült fotóra, átlapozta a „Nyárév92”feliratos dosszié összes borítékját, de az őrskúti lányokról egyetlen képet sem talált.

Hihetetlen, bosszankodott, hiszen mindvégig ugyanaz a tizenkét helységnév ismétlődik: Veszprém, Szeged, Óbuda, Nyírbátor, Csepel, Nagyatád, Miskolc, Szentes, Nagybátony, Győr, Kaposvár, Balatonfüred. Nocsak, töprengett, többségében kisvárosokból verbuválták volna a magyar lepkéket? Vagy kisvárosokban találták meg a legodaadóbb, legszolgálatkészebb védőnőket? Na de hol vannak az őrskútiak? Horváth mégiscsak magával vitte volna az ő fotóikat?

            Mielőtt a mobiljával lefényképezte volna az íróasztalt és a mappákat, gondosan feljegyezte a noteszébe város- és a keresztneveket. Közben percekig bámulta egy rókaképű kislány, a „Csepel, III, Helga” fény felé fordított, reménykedő arcát. A butuska Helga és az ukrán kislányok! Pedig a gyerekvédelem élharcosai milyen szívesen látnak a pedofilok áldozataiban aranyfürtös angyalkákat! Ám egy lánynak, töprengett Lena, ha tíz-tizenkét évesen bekerül egy hálózatba, négy-öt éve van hátra. Úgy menekülhet meg a darálóból, ha maga is segít forgatni a kerekeket. Arlette bizalmasa, az ukrán kislányok felügyelője, „ Csepel, III, Helga” élt és igyekezett.

            Hirtelen olyan fáradtság öntötte el, amit nem is tudott volna szavakba önteni. Megtörölte a homlokát, és már csak találomra húzogatta a mappákat. A fiókok mélyén megtalálta a behálózott védőnők névsorát („az igazi gyűjtő nem dob ki semmit”), majd előráncigált egy „Túl a hegyeken” feliratos dossziét, a művészileg kiteljesedett Horváth műtermi felvételeit. A bőröndökkel menekülő Horváth Péter épp ezt a mappát felejtette volna el magával vinni?

Minden felvétel egy-egy pisztolylövés. Zokogó kislányok kutyákkal. Zokogó kislányok nyakörvvel. Zokogó kislányok szétfeszített lábakkal. Egy kábítószertől tágra nyílt szemű lány egy korbácsos férfihez simul. Hálásan, mint aki most szabadult meg a legnagyobb életveszélyből. És minden kép közül ott volt a legrettenetesebb: két gyereklány ragasztót ken egy harmadik szemébe, akit épp megerőszakol egy Micky egér-álarcos férfi.

Gyerekjátékok. Hát hány hétig is tartottak Luganóban ezek a tivornyák? A felvételeken felismerte az ágyra kötözött Dohák Évát, a pezsgőfürdőben nevetgélő Kemény Ritát. Ám Ms. Pavese unokahúgát, Dér Krisztinát egyik képen sem látta, vagy csak nem ismerte fel az arcát. Vagy hát nem azt mesélte róla Helga, hogy ő volt az egyetlen, aki Luganóban össze-vissza hányt? Hogy olyan makrancos volt, hogy a „próbákon” a halálát kívánták? Ám hogy-hogy nem volt elég izgalmas fotótéma egy össze-vissza rúgkapáló lány? Három képet mindenestre a táskájába süllyesztett, aztán kirohant a fürdőszobába, hogy bevizezze a homlokát.

Milyen puritánul berendezett fürdőszoba! Talán még a kád is ugyanaz, ami kiszolgálta szegény Herczegh Ferencet! Lena itt is szívesen körbenézett volna, de elfogta az émelygés Horváth törölközőjétől, fogkrémtubusától, amit a gazdája gondosan karikába tekert, hogy ne vesszen el egyetlen cseppje sem.

Visszatámolygott a dolgozószobába.

            A nap fenyegetően a fák fölé emelkedett, de ő kutatott tovább. A dossziék alapján biztos volt benne: kilencvenkettőben Horváth számára lezárult az önkiteljesedés nagy korszaka. A későbbi mappák már mind vékonyabbak voltak. Horváthnak meg kellett elégednie a villába fogadott gyereklányokkal, a strandon, na meg persze a neten vágott kukucskálóablakkal, a Thumberlina-honlappal. Mert valami jóvátehetetlen történt: a babagyár felrobbant − a lepkék kirepültek, nem kerültek új gyerekek a hálózatba. Horváthnak nem maradt más hátra, mint hogy öreg bélyeggyűjtő módjára a gyűjteményét rendezgesse.

            És vajon a lányok előtt vagy után kapott rá Horváth a porcelángyűjtésre? Lena visszatért a tálalószekrényhez, és arrébb húzogatta a régimódi levesestálakat, hogy megnézze nincs-e mögöttük valami komoly gyűjtőhöz méltó ritkaság. De majdnem elnevette magát: tálak mögött csak egy baba-kávéskészletet talált. Gyűszűnyi kávéscsészék, apró findzsák, tányérkák. De az egész mit bizonyít vajon? Hogy egy pedofilnak sikerült egy igazán jó vételt csinálnia az ócskapiacon.

            Jó fogás, ha nem is ragyogó fogás.

Felegyenesedett, és úgy döntött, ha tonnányi DNS-nyom marad utána, akkor is megiszik egy kávét a mosogató mellett. Vagy ha kávé nincs, egy teát legalább − egy teát, az isten szerelmére! A konyhában végigkutatta a fiókokat: talált is külföldről hozatott jam-gyökeret, füveket, ilyen-olyan gyógynövényeket, különös állagú, beszáradt lekvárokat, biokrumplit, barnarizst, halkonzervet, kredenc mélyére hajított telefontöltőt, de se neszkávét, se filteres teát. Horváth − úgy látszik − nem hódolt a szokványos szenvedélyeknek.

Micsoda sunyi gazember, kutatott tovább Lena dühödten, és míg a zacskók között kotorászott, megint beléhasított, vajon miért tűntek el az őrskúti lányokról készült képek. Honnan tudta Horváth, hogy Igazszívű, aki a Thumberlina-játékban üzent, épp Dér Krisztinát keresi? Jellemző az óvatosságára, hogy „Igazszívű” üzenete után rögtön kocsiba szállt. Na de egy férfi, aki internetről sem mer képeket letölteni, fel merné-e telefonon hívni a titokzatos Arlette élettársát?

Vagy valaki más tájékoztatta…? Mégiscsak van teste annak a fantomnak, amit Hajdú látott a Tulipán utcában?

– Te, ezt a Protein csávót…

– Prométheusz. – javította ki fáradt tanár módjára, a parázsló cigi vége keljfeljancsiként billegett az ajkai között.

– Szóval őt… gondolom… a tűz miatt egész hátralévő életében kényeztették a népek.

– Dehogy. Az istenek megharagudtak rá, amiért odaadta az embereknek a tüzet, ezért kikötötték a világ végén egy sziklához, ahol minden nap megette a máját egy varjú.

– Azt a kurva. Hogy a faszomba volt annyi mája. Alkesz volt?

– Hülye! Mondtam, hogy hős volt! Minden éjjel újranőtt neki.

– Ja értem. De akkor is durva. – belebambult a meleg levegővel keveredő füstbe – Te adjál már egy cigit, én is rágyújtok, ne szenvedjen már hiába az a szerencsétlen hős.

Lali nagy szuszogások közepette kutatni kezdett a cigarettásdoboza után.

– Tudtam, hogy nem bírod megállni.- mondta miközben az ülésről elemelt feneke miatt be tudott nyúlni a zsebébe.

– Most mit misézel! Csak egy szálat kértem, ennyitől még elég nehéz lenne visszaszokni.

– Persze. – a nyitott dobozt Krisztián arca elé nyújtotta.

– Közelebb nem tudtad volna dugni, baszki?

– Csak akartam, hogy lásd, mit akarsz szívni. – fakadt mosolyra.

– Akkor dugd ide a pömpölőd!

– Gondolom paraszttűzből is jó lesz. – Lali átnyújtotta a cigijét.

– Hogy a viharba ne! – az égő cigit úgy szorította rá az övére, mintha vezetéket szerelne.

– Kösz. Rendes vagy.

– Tudom.

Mindketten megszívták a cigarettájukat, Lali boldogan vette tudomásul, hogy a fűtött kocsiban eregetett füstje is van olyan szép, mint a fagyban a lehelete. Krisztián szembetartotta a cigijét, ráfújta a füstöt, és elrévedt nyugalommal szemlélte a parázs ütőérszerű lüktetését.

– Na tűnjünk a francba. – szólalt meg végül Krisztián.

– Na hál’ Isten. – emelte ki a testét Lali a kocsiból.

Egyszerre vágták be maguk után az ajtót. Felevickéltek a járda közepére, és mintha már órák óta itt dohányoztak és sétáltak volna, folytatták útjukat.   

– Egyszer majd elárulhatnád, miért hagytad ott a menő gimnáziumodat, és kerestél meg, ha ilyen barom vagy. Addig viszont közlöm veled, ha legközelebb csak azért mész bele egy autólopásba, hogy öngyújtóként használhasd a járgányt, akkor inkább az ilyen punciktól kérjél tüzet, – mutatott egy magas sarkúban egyensúlyozó gumibőrű nőre, aki éppen mellettük haladt el – engem meg hagyjál lógva.

– Oké. – Lali felhúzta a sarkait, és cipőorrával hátraperdült akár egy táncos.

– Ne örülj meg! – már a mondat végére érve gyorsabban vert Krisztián szíve.

Lali ennek ellenére nyugodtan indult a lány után. Harapott egy slukkot a cigijéből.

– Hé kislány! – a füsttel kevert lehelete kiömlött a szájából. Mintha csak egy járó autó kipufogója lenne.

… olyan jó lenne, hányszor kívántam, könyörögtem, reszkettem, hogy illanó pillanatokra, fürge pillantásokra szeressek, a szeretet nem csak egy imperatívusz volt, amit belém neveltek, nem, ebben a formában soha senki nem beszélt róla, már a kimondása is bűn, kiröhögnivaló szánalmasság, kiböffentett megvetés, hangos mutogatás, szóval senki nem beszélt róla, mégis mélyebb parancs volt, szinte követelés, szinte törvény, hogy ha nem, akkor halál, de aztán sok év következett, sok önző fordulat, felejtés, összeragadás másokkal, kéjelgés az elragadtatott, de soha nem viszonzott pillantásokban –

… hányszor, hogy csak néhány másodpercig ne fájjon, hogy azt a ragaszkodó és minden-lében-kanál, minden-baj-forrása ént, azt a romantikus összesűrített pátoszt, az acsarkodó, lusta, tunya, követelőző, kielégíthetetlen, fáradhatatlan, sebzett, megráncigált, összeharapdált, itt-ott vérző, kimeríthetetlen, feneketlen, súlyos, tehén, elhízott, cukorzabáló, sörivó, síró, nyáladzó, bekakiló, mézberagadt, elázott, felázott, megázott ént – csak néhány másodpercig, hogy ne fájjon, vagy hogy kevésbé, elfelejteni, megválni tőle, elengedni, vagy ha másképp nem megy, hát elfojtani, megfojtani, elszorítani tőle a levegőt, belesűríteni a piciny zsírtestét valami elfeledett pókhálós zugba, csak ennyit, és csak néhány másodpercig, megtanulni, hogyan kell, mert már volt, hallottam, volt, akinek sikerült, távoli helyeken, álmokban, hegyek tetején, zümmögő énekelő lekopaszított hunyt szemű emberek között, ahol a kis kecskék és kicsi lovak nyakában csengő kolompál –

… de ezek csak mesék, bájolgások, elhazudozások, talán, ki tudja, mindenesetre sosem hiszi el, az én az csak röhög, horkant, persze, minden gyönyör forrása én vagyok, ahogy minden szenvedésé is, igen, de a gyönyör, valljuk be, pláne most, egy ilyen világban, ilyen körülmények között, amikor a kéj invitál az exkluzív zabálásokba, orgiákba, csoportszexbe, felsűrűsített és már-már gyilkos élvezetbe –

… úgyhogy csak véletlenül sikerült, a másodperceknél is sokkal rövidebb, kósza időintervallumokra, pirinyó villanásokra, vagy elhomályosulásokra, mérhetetlen kicsi szakaszokra, ezekhez nincs vonalzó csak a mesékben, ezekhez nincs óra, de akkor, azokban a véletlenekben, azokban a kósza időintervallumokban mintha felrobbant és elsimítódott és elnyugodott és megtörtént volna valami, akkor tudtalak szeretni, akkor egy egész élet lezajlott előttem, előtted, mindannyiunk előtt, mint a füst, amiből a jövőt, mint a kávézacc vagy a sasmáj, a tengeri só a tenyéren összesűrűsödve – akkor igen, láttam, hogy:

teát készítünk, nevetünk, a kertet tavaszi zápor áztatja, a szex jó volt, a szex jó és jó lesz, ez nem szex ez szeretkezés, mondod, az apukánk, a közös, egy kedves idős bácsi a kis kunyhóban pipázgatva, ismerünk minden mesét, mi készítjük a meséket a világnak, a hátadon viszel, a nyakadba csimpaszkodok és a hátadon viszel, sétálunk a végeláthatatlan pusztaságban, aminek nincsen határa, ami fölött nem süt a nap, az égen langyos tavaszi viharfelhők, elázunk, megmártózunk a bugyborékoló sárban, este tánc, mellettünk fut a kutya, mindenkit ismerünk, minden embert ismerünk, mi készítjük a meséket a világnak, belebújunk a rókalukba, pillangót szedünk meg cseresznyét, kis paradicsom valahol vidéken a folyó mellett, nem messze a folyótól a kis házikó az apóval, van anyóka is, süteményt süt, mi készítjük a meséket a világnak, a világ a folyón túl, a révész, egyszer te vagy egyszer én, a meséket kis méhkasokban szállítjuk a túloldalra, az emberek úgy gyűjtik a történetfoszlányokat mint a mézharmatot, a mézcseppet, az ember valaha szövetségre lépett a méhekkel, régen volt, a hátadon viszel, szeretkezünk hajnalban a napfelkelte előtt, előtte százszor éjszaka, nevetünk, kacagunk, ez persze ostobaság, csak egy pöttöm lakásban éldegélünk, te tanár vagy, szegények vagyunk, vagy inkább, nem vagyunk vagyonosak, egy gyereket szülök neked, egyetlent, egy lányt, akit te fiúnak nevelsz, tüdőgyulladásban halok meg a szülés után nem sokkal, ez is ostobaság, minden elképzelés elfullad egy idő után, a történetnek vége, nem is ez a lényeg, állunk ketten a kertben, az eresz alatt, cigarettázunk, kezünkben kávéscsésze, valami élet értelméről, vagy a művészet szépségéről cseverészünk, és akkor, egyetlen szétdarabolt pillanatra úgy tudlak szeretni, hogy minden múltból szivárgó fájdalom, minden önérzet, makacsság, sértett büszkeség, felesleges és unalmas játszma, minden részvétel azokban a játszmákban – semmivé foszlik, elfelejtődik, az énnel együtt belenyomódik abba a koszos zugba, és elégedett vagyok.

Nyirkos volt a levegő, és egyre kormosabb sötét.

A fák és a bokrok félrehúzódva, kopogósan vártak sorsukra a metsző hidegben.

Eddigi életemben még nem tapasztaltam azt, hogy éjfél felé annyira lehűljön a levegő, mint ezeken a hegybe árkolt az utcákon.

Itt-ott megcsörrent valami a legtávolabbi porták mélyén.

Aztán a mindent elárasztó éjszakában mérgesen kiadták haragjukat a sötétben ólálkodó, kopár és gazverte udvarok, melyek aljáról vékony pára szállongott; az udvarok keskeny szalagjait olykor sejtelmesen megvilágította egy-egy hirtelen fölgyulladó lámpa sugara, riasztó ábrákat meszelve a párhuzamos tűzfalakra. Zavart éreztem, szorongás gyötört az egész úton, melynek mind szaporább léptekkel igyekeztem a végére érni. Az alakomat körbetapogató nyirkos levegőben alig voltam képes elegyengetni a lelkemben dúló viharokat. Egy csipetnyi örömet sem éreztem azért, hogy a világnak ebben a szegletében vagyok. Számkivetettségem szívszomorító gondolata miatt kínlódás volt minden odaút.

Létemet a kérlelhetetlen valóság mardosta.

A városon kívüli, világtól félreeső magányom gúzsba kötött.

Érzelmeim béklyójában vergődtem, de ellenük nem tettem semmit.

Bármiféle erőfeszítés kárba veszett volna, mert még időlegesen, és ideiglenesen sem voltam képes megbarátkozni az életnek ezzel a nyers közeliségével, zavartak a házak végéhez ragasztott féltetős melléképületekből kihallatszó turkálós zajok, a nyitott oldalú fészerekből fölsóhajtó szekercék hangja, amint fát aprítanak. Ezek a hangok semmiben sem hasonlítottak a gyermekkori környezetem intim zörejeire és lágy neszeire, melyek ellenállhatatlanul vonzanak a halálomig.

Önkéntelenül előhozakodott bennem ez az összehasonlítás.

Még a fák elmosódó suttogása is más volt a magas kavicstámfal fölött, amely megemelte a kicsinyke kertszögletet az ablak magasságában, és amelyet kényszerűségből vágtunk bele a hátsó falba, hogy a szűk helyiségből legalább nappalra kiűzzük a sötétséget és félhomályt. Ezért az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mennyezet és a kert síkja oly közel került egymáshoz, hogy az egész helyiség összenyomódott, a térfogata pedig összezsugorodott.

Amikor másnap hajnalban a kimerültségtől meggyötörten, szorultságom béna tudatában kikecmeregtem az ágyból, és kimentem a zuhanyzótálcával összeépített mellékhelyiségbe, hallottam, ahogy az agyagból és cementből kitapasztott derítő visszhangzott valahol a ház oldalában alattam, a hegy távoli üregében.

A hang olyan irdatlan messziről jött, mintha a Föld túlsó feléből tört volna föl.

Megmagyarázhatatlan érzés töltött el, amely véglegesen beárnyékolta a fagyos reggelt. Kintről, a dermedt messzeségben, az autósztrádához tapadó házak zugai felől, nedves fűrészpor illata csapott az orromba, döngött a földút a rácsapodó deszkalapoktól, és súlyos farönköktől. Hirtelen megjelent előttem néhány csapzott fej, és véreres szem az éjszakai busz utasairól. Hajnalonta mindig kísértenek ezek az utolsó arcok, vicsorgó és elnyűtt tekintetek, akiket fölszínre hoz bennem az ébredés összezavart pillanata.

Kihajtottam a spalettákat az ablakon.

Valaki beindítózza az autóját, és káromkodik közben. Iszonyatosan pöfög a motor, mely egy idő után elnyeli a férfi mondatfoszlányait.

Még mielőtt elrendeztem volna magamban a reggeli benyomásokat, elindultam kávét főzni. Lecsavartam a gép fémsisakját, és elkeseredetten konstatáltam, hogy a tömítésgumi beleégett a kupakba mart a körperembe, és használhatatlanná vált. Hiába téptem ki a stelázsi fiókját, ahová a konyhai segédeszközöket tartotta az Anyám, pótgumit nem találtam. Hirtelen elvékonyodott előttem a világ, de aztán elhessegettem a pánikot, és a megszokott mozdulatokkal betöltöttem a vizet a kotyogó tartályába, majd akkurátusan kiadagoltam a kávét. Rövid tanakodás után gyűrűszerű részt vágtam ki az előző napi Magyar Nemzetből, és óvatosan a két fémrész közé illesztettem. Megeresztettem a gázpalackot, és alágyújtottam a rezsónak. Néhány percig ott őrködtem a körláng mellett, aztán hátraléptem – ez is az évek során kialakult rituáléhoz tartozott –, hátamat az ajtófélfának támasztva figyeltem a gázláng élénken lobogó, kékessárga szirmait. Néhány perc múltán, mely alatt épp elégséges idő tellett el ahhoz, hogy kávé ízének és illatának élvezetére fölkészüljek, izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, sisteregett a levegő, és a lefolyó kondenzvíztől barnára színeződött a szerkezet fémes fala. Lassan telt meg a porceláncsésze, amiben fölfogtam a lefőtt kévét. Egy tálcát kerestem, mert elfelejtettem a kezem ügyébe előzetesen odakészíteni, és elégedetten a gőzölgő csésze fölé hajoltam. Cigarettáért nyúltam, és a körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Mintha vártam volna valakire, aki késett.

Amiért ez a várakozás mind megmagyarázhatatlanabbá vált a számomra.

Arra gondoltam, hogy a látogatóm szeme a lakásomhoz közeledve itatóspapírhoz hasonlóan működik.

Mint az enyém, amióta itt húzom meg magam.

Én voltam az, aki mindent begyűjtött, elraktározott, de egyelőre még képtelen volt bármire is felhasználni a zsákmányát.

Aki társasjátékot játszott a saját beteljesedésének hiányával, de aki ezért mégsem elsősorban a világot kárhoztatta.