– Volt egyszer egy ember – kezdte Dioneo –, aki egész életében mást sem tett, csak vadászgatott a hegyekben. Neve is volt, Juannak, Diegónak vagy Álvarónak hívták. Az ám, hisz’ oly egymagában élt, hogy hetekig nem akadt senki, aki a nevén szólíthatta volna.
Így élt, ki tudja, hány esztendeje már. Reggel vállára vetette a puskáját, füttyentett a kutyájának, aztán indult a rengetegbe. Ám egyszer mégiscsak elhagyta a szerencséje. Egyik reggel, amikor épp fácánra lesett, megcsúszott a vízmosásban, és csúnyán megütötte magát.
Na most mi lesz velem, töprengett. Kikecmergett az árokból, és nagy üggyel-bajjal elvánszorgott a kunyhójához. A vackán addig-addig forgolódott, míg végre elnyomta az álom. Hatalmas volt a meleg, a levegő úgy izzott, mintha az erdő – vagy nemcsak az erdő, az egész világ – viharra készülne.
Azt álmodta, hogy hűvös hajnal van, az ösvények felett zöldeskék pára lengedez, ő jön-megy az erdőben, és csodák csodájára, érti, amit az állatok beszélnek. – Hogy megy a sorod, Colón? – kérdezgették a madarak, amin az emberünk módfelett elcsodálkozott, mert eddig még nem nevezte senki Colónnak. – Hogy szolgál az egészséged? – kérdezgette egy szarvastehén, és a vadász igencsak furcsán érezte magát. Hamarosan felriadt, de aztán megint visszaálmodta magát.
És, mit ad isten, álmában az állatok megint beszéltek hozzá! Most is a vízmosás felé tartott, és egyszer csak elé penderült egy nyúl. – Ki fia vagy te? – kérdezte a vadász a nyulat, aki, ahelyett, hogy futásnak eredt volna, arról kezdett mesélni, hogyan választottak régen az állatok királyt maguknak.
A vadász figyelt is, nem is, és zavarában egyre csak a puskáját markolászta. – Aztán miért hívtok ti engem Colónnak? – kérdezte, de a nyúl, mintha csak füttyentettek volna a bozótból, nyaka közé kapta a lábát és elszaladt.
Az ember megcélozta a puskájával, de nem volt elég erő az ujjaiban.
És ez így folytatódott hosszú heteken át. A napok félálomban teltek, a seb lassan gyógyult, ezért a vadásznak rengeteg ideje maradt, hogy az állatokkal társalogjon.
Egyszer – mikor már nagyon éhes volt – kifogott egy pisztrángot a patakból. Az ember igen megörült, de a pisztráng könyörgőre fogta a dolgot. – Csak nem akarsz engem megenni, komám? – rimánkodott, és eldicsekedett, hogy ő a legöregebb hal az egész Montaña Verdén. Úgy ám, még a vadász nagybátyjára is emlékezett!
Mikor a vadász felébredt, átsuhant rajta a sejtés, hogy hamarosan ő is meg fog halni. Számba vette élete jó napjait, rossz napjait; és annak is megpróbált utánaszámolni, vajon hány éves lehet. Azt is fontolgatta, hogy leküldi a kutyáját egy nyakára kötött rózsafüzérrel a faluba, hadd tudják meg az emberek, hogy haldoklik. De mit ad Isten, korai volt még a halálra gondolni.
Hát ahogy egyszer ébren hevert, megpróbált az állatok nyelvére visszaemlékezni. De akárhogy is erőlködött, egyetlen szó sem jutott eszébe. Viszont ha egyetlen percre is elszundított, könnyű, türkizes fény öntötte el a kunyhót, és a madarak feléje fordultak az ablakból, és kérdezgették, mi van az egészségével. A vadász is üdvözölte őket, és megköszönte szíves érdeklődésüket. Ezután – félénken és alázatosan – a kutyája is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
Ez így nem mehet tovább, gondolta a vadász ébren. Én vagyok a leghíresebb vadász Montaña Verdén, ám ezek az állatok bolondot csinálnak belőlem. De mit is tehetne? Megfogadta, hogy mihelyt felépül, levánszorog faluba, hogy a többi embertől tanácsot kérjen. Ha így gondolta, így is tett. Fogta a tarisznyáját, és egyik reggel lement a faluba. Lecövekelt a templom elé, és leste a plébánost, hogy megkérdezze, hogyan lehet visszaemlékezni az állatok nyelvére.
A plébános – akit Cunqueirónak hívtak – csak nézett rá nagy bambán. Idejét sem tudta, mikor látta a vadászt (de még abban sem volt biztos, látta-e valaha). Ám mivel a férfi nem tágított, a plébános meg igen jószívű volt, azért mégiscsak meghányta-vetette magában a dolgot. Azt tanácsolta, először ne az egész nyelvre, hanem csak egy-két szóra próbáljon meg emlékezni. – És legyen óvatos – tette hozzá –, az is lehet, hogy sértődékenyek az állatok. Talán megbántódnak, ha valaki ébren is megpróbál szót érteni velük.
A vadász bólogatott, köszönte a jó tanácsot, és vállára kapva a puskáját indult hazafelé. Most már – hogy a hosszú gyaloglás is kimerítette – igazán zöldet-vereset látott az éhségtől. Hirtelen elé penderült egy nyúl. Ugyanaz a nyúl, akivel álmában olyan szépen elbeszélgetett. Colón előkapta a puskáját, de a nyúl most már egy cseppet sem félt tőle, csak bámult rá barátságos szemekkel. – Hát merre jártál, komám? – kérdezgette az embert.
A vadász elvánszorgott, hogy szégyenszemre aznap este is csak bogyókat egyen. De addig-addig forgolódott, míg elnyomta az álom, és ő végre újra belevetette magát erdőbe. Most megint különös pára borította az ösvényeket. Mint a türkiz, gondolta a vadász, és eszébe jutott, hogy olyan gyorsan halad, mintha az ösvények futnának helyette. A vízmosás felé vivő úton egyszercsak szembejött egy vaddisznó.
Udvarias vaddisznó volt, rögtön komámuramnak szólította. Az ember (vagyis Colón, ahogy az állatok nevezték) leült egy kiszáradt köszmétebokor mellé, hogy diskuráljon a vaddisznóval a csúnya járványról, amely tavasszal megtizedelte a tóban a békákat. –Hetvenhét esztendőt élt – dicsekedett a vaddisznó –, és ő mindent látott, ami a Montaña Verdén történt.
Beszélt az állatok gyűléseiről, Colón nagybátyjáról, aki épp tizenhét esztendeje “tette le a hivatalát”. Elmesélte, hogyan jelöltek ki az öreg, megbízható nyúl személyében szószólót. – És most azt is elmondom, hogyan választanak maguknak királyt az állatok – szólt a vaddisznó.
Colón hallgatott-hallgatott, de a mese csak nem akart a végére érni. Ám egyszercsak felriadt, és láss csodát!, a vaddisznó beszédéből három szóra vissza tudott emlékezni: mahire mahha ram. A vadász semmit sem bízott a véletlenre, a vackán hajnalig egyre ezt a három szót ismételgette.
– Lássuk csak – mondta magának. Pirkadatkor füttyentett a kutyának, ám mire a vízmosáshoz értek, az ég elfelhősödött, és a kutyája csak vonakodva követte. Na mindegy, gondolta a vadász. Letáborozott a köszmétebokornál, és türelmetlenül várta az állatokat.
Először az öreg, megbízható nyúl érkezett. Udvariasan meghajolt, érdeklődött Colón hogylétéről, és megint mesélni kezdett. Az ember értette is, nem is. Most nem lebegett pára a bokrokon, az ember mégis lehajolt a nyúlhoz, hogy belesuttogja a fülébe: Mahire mahha ram.
A madarak elhallgattak, a nyúl megvetően bámult vissza. A vadász meghökkent, mert a háta mögött mintha a köszmétebokor is feljajdult volna. A kutya, az addig hűséges, jó kutya pedig rá se pillantva a gazdájára, elindult visszafelé. De Colón nem törődött vele, a patakhoz rohant, hogy a halaknak is odakiáltsa: – Mahire mahha ram! – Ám a pisztráng is úgy tett, mintha megsértődött volna. Most már csak a vaddisznó van hátra, gondolta Colón, és a tölgyes felé indult.
De hiába is beszélt, hiába is rimánkodott, Colónt attól a naptól fogva meggyűlölték az állatok. A galambok csúfolkodtak vele, a héja a levegőből kinevette, és mikor egyik este a cserjésben bóklászott, érezte, hogy a vaddisznók valamit tervelnek ellene. De legjobban a kutya árulása fájt, a kutyájáé, aki néha ott lopakodott mögötte az árnyékban, mintha vadászna rá. Egy reggel azon kapta magát, hogy fél tőle.
Ekkor már nem is aludt a házában, hanem éjjel-nappal az erdőt járta, hogy amennyire csak az erejéből telik, segítse az állatokat. Hogy soha ne fogja el a kísértés, az első héten elásta a puskáját a köszmétebokor alá. Az egyetlen ember vagyok, aki érti az állatok beszédét, mondogatta magának. Minden nap korán kelt, járta az ösvényeket, szólítgatta a vadakat, és ha madárfiókát lelt az úton, lehajolt, hogy visszategye őt a fészkébe. Csak bogyókon élt, de láss csodát!, éhséget soha sem érzett.
Egyszer az a rejtélyes, zöldes pára, amely az első álma óta az ösvények fölött lebegett, kicsalogatta az erdőből. Ahogy Colón mindig is sejtette, az erdő másik oldalán egy roppant sivatag terült el. Egy borzasztó sivatag, ahol nem jártak madarak, és nem nőtt egy árva bokor sem. Egész nap a kövek között bóklászott, míg végre összetalálkozott egy hatalmas, bölcs kígyóval.
– Hogy megy a sorod, komám? – kérdezgette a kígyót barátságosan. A kígyó megvetően sziszegett, ám amikor meglátta Colón csalódott ábrázatát, mégiscsak visszafordult hozzá. – Elintézted magad mifelénk, barátocskám. Míg vadászni jártál, keresték a kegyeidet a négylábúak. De most már – és a kígyó itt suttogóra fogta a hangját: – az a hír járja rólad, hogy fatökű vagy.
Colón mérgesen felpattant, és most először sajnálta, hogy elásta a földbe a puskáját.
– Még mit nem! – dadogta felháborodottan, és kedvet érzett, hogy a lábával rátaposson a kígyóra. Sebbel-lobbal visszatért az erdőbe, és megpróbálta a köszmétebokor alól a puskáját kikaparni, de csodák csodája, nem talált a bokor alatt semmit. Egy akkora puskát sem, mint a kisujjam. Mégsem hagyta magát: gyorsan visszatért a kunyhójába, kikergette a bent tanyázó fácánokat, és nagy dérrel-dúrral rendet rakott a házában. – Még hogy én… – dohogott akkor is, mikor lement a faluba, és lecövekelt a templom előtt, hogy beszéljen a plébánossal.
– Micsoda népek ezek! Mindegyik hálátlan, mindegyik szemtelen! – mesélte az atyának, aki jót nevetett Colón kalandjain. – Hát te aztán pórul jártál, barátocskám – szögezte le, és noha nem ismerte jól a vadászt, azért kölcsönadta a saját vadászpuskáját. – Majd megörvendeztetsz néhány jó falattal – kacsintott rá. – A szakácsnőm ért a vadpecsenyékhez – tette hozzá, és barátságosan kezet rázott Colónnal.
Mire visszatért a kunyhóba, a kutyája a küszöbön várta. – Jól van, na – dadogta Colón, és nekiült a fegyvert megtisztogatni, nehogy a kutya észrevegye a meghatottságát. – Holnap már nem éhezünk – mormolta, miközben a kutya engedelmes alázattal bámult rá.
Ám három napba telt, mire puskavégre kapta az öreg nyulat. Nem törődött a jajgató nyúlfeleséggel, a síró-rívó nyúlfiakkal, az egész nyúlrokonsággal, az állat levágott füleit odatette szépen az üreg bejáratához. – Nem állok bosszút az egész családon, ne higgye senki, hogy kegyetlen vagyok – mondta, és a megnyúzott nyulat a vállára vetve kényelmesen hazaballagott. Az öreg pisztrángot is kifogta, és egy szép reggel elvitte a pap szakácsnéjának.
Az atyát éppen egy haldoklóhoz hívták, így aztán a szakácsnő, egy megtermett, mosolygós asszonyság egymaga fogadta a konyhában. – Aztán mondja ám meg a gazdának, hogy Juan Garcia Perrín küldi a halat – harsogta a vadász. Egész megkönnyebbült, ahogy a régi nevét kimondta. Meg sem várva, hogy az asszonyság köszönetet mondjon, fütyörészve hazaindult.
Telt-múlt az idő, és az arca szépen kikerekedett. Ha kifáradt a vadászatban, a kutyájával heverészett a kunyhó előtt, a napsütésben. A puskáján rovátkák jelezték az elejtett állatokat. – Rend van, a kutyafáját! – mormolta, és azt is megfogadta, ha legközelebb a faluban jár, nemcsak szappant, hanem borotvahabot is vesz magának.
De jöttek az őszi esők, és ilyenkor bizony egyetlen vadásznak sincs kedve a sárban caplatni. Reggelente titokzatos köd, kékeszöld pára borította az ösvényeket, és a vadász – mit tehetett volna mást? – behúzódott a kunyhójába. Vajon mit csinál most a kígyó, milyen idő lehet a sivatagban, töprengett, és sokszor, nagyon sokszor gondolt az állatok gyűlésére.
Egyszer álmában újra megállt a vízmosás melletti úton, ahol eltemette régen a puskáját. Ha most ásni kezdenék, könnyedén megtalálnám, gondolta. Furcsa idő volt, mintha az erdő sem tudná eldönteni, kire várakozzon. Újra zöldes pára lebegett az ösvények felett. Az ember is csak várt, várakozott, míg egyszercsak felbukkant a tölgyesből a vaddisznó. Most rálőhetnék, gondolta, de az állat igen-igen udvarias volt. – Hogy telik a sorod, komám? – kérdezte, és alázatosan helyet foglalt a vadász lábánál.
A vaddisznó folyékonyan, embernyelven szólt hozzá. És hogy a vadász kedvében járjon, újra elbeszélte, milyen nevezetes járványok pusztítottak az erdőben, s hogy mi történt az állatok gyűlésén fél esztendeje. De Juan Garcia Perrínnek láthatólag nem volt kedve diskurálni vele.
– Akkor elmondom neked még egyszer, barátom, hogyan is választanak királyt az
állatok – kezdett bele újra a vaddisznó alázatosan suttogóra fogott hangon.
(Magyar Dekameron)
