Arnaut Catalan: Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom

„Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom,
kit messzi partra vinne át a bárka,
de nem juthatnak túl a tengeráron,
mert nem fúj szél se előre, se hátra.
De ha ön egy jó nagyot fingana,
támadna abból szél, de akkora:
ön lenne mindük mentőangyala.
Érdeklődnék, nem bízhatnánk magára?”

„Őrgróf Uram, a hölgyeket imádom
és a szerelmet; hát, ahogy kivánja,
segítek rajtuk szívből, s mindenáron,
még akkor is, ha tán káromra válna.
Ha nem tenném, az volna bűn s hiba,
s hogy vesztüknek ne én legyek oka,
s hogy mindenképpen érjenek oda,
egy jó nagyot még szarnék is utána.”

„Arnó barátom, csúf minden szava,
mert száz bájos hölgy sérelmet soha
nem szenvedett el olyat, mint ha a
seggével űzi őket Szíriába!”

„Kedves Őrgróf, a fing nélkül hova
jutna a sok hölgy? csak az ostoba
illemnek lenne mind áldozata!
Majd moshatok, de nem szartam hiába.”

Horváth Viktor fordítása

A jókról és a gonoszokról (Cormac McCarthy: Az út)

Milyen egy jó ember? És milyen egy rossz ember?
Hétköznapi körülmények között a jóságnak és a gonoszságnak nincsen akkora tétje. A jószerencse és a balsors ugyan ide-oda taszigálhat minket, ám ebbe még nem halunk bele, és minden túlélhető. A hétköznapi jóság és gonoszság egy-egy mondat alakját ölti. Aki érzékeny rá, azonnal megérezheti, hogy egy-egy szót mi mondatott ki. Csak határhelyzetekben derül azonban ki, hogy a gyakorlatban ezek a fogalmak mit jelentenek.
Ennyit jelentenek: a gonosz ember inkább megöli a másikat, csak hogy túléljen. A jó ember inkább meghal, csak hogy a másik éljen túl. Végeredményben minden tett és szó ebből a választásból ered.
A művészet olyan határhelyzeteket visz színre, amelyekben a választást nem lehet elsunnyogni.

Elolvastam Cormac McCarthy, amerikai író 2006-ban megjelent Az út című regényét, amely elemi erővel mutat föl egy  ilyen határhelyzetet.

A könyv, amelyet a Times az ezredforduló utáni évtized legjobb regényének választott, egy posztapokaliptikus térben játszódik. Sehol sem derül ki a szövegből, hogy mi történhetett, mindenesetre minimum egy atomfegyverekkel megvívott világháború, mert az eseményt jóformán senki sem élte túl. Két ember, egy apa és a fia vándorolnak a hamu borította, napfényt nem ismerő, sötétségbe burkolózó tájon “dél felé”, a “tenger felé”, abban a reményben, hogy… Hogy… Milyen reményben is? Hogy túlélik.
Az apát és a fiút két alapvető veszély fenyegeti: az egyik az éhhalál (hiszen minden civilizáció odalett, és élelmet a rommá aszalódott, hamulepte házakban és vidékeken csak véletlenül találni); a másik a gonoszok. A gonoszok (ez a szövegből csak sejtetésekkel derül ki) fölkutatják a még életben maradt embereket, beterelik őket egy raktárba, majd megsütik és elfogyasztják őket.
Ilyen körülmények között próbál apa és fiú túlélni, menekülni, ember maradni.
Mi hát ilyenkor az ember választása?
Választhatja azt, hogy öngyilkos lesz. Ezt a döntést hozza meg a fiú anyja, a férfi felesége. A döntés érthető, mégis érezzük olvasóként, hogy zsigerileg önző. Az anya talán tudna még lelket önteni a két életben maradóba, talán meg tudná könnyíteni az életüket pusztán a jelenlétével. De az anya nem hisz. Nem hisz, és elátkozza Istent és az életet.
Jellemző magatartás ez ma, talán a legjellemzőbb. Ítélkezni fölötte nem lehet, hiszen a hit képessége adomány. Az anya nem tehet róla, hogy adott helyzetben már csak a teljes megsemmisülésben bízik. Sokan tennének így az ő helyében. Én is így tennék? Az olvasó önkéntelenül fölveti ezt a kérdést, és nem biztos, hogy meg tudja válaszolni.
Egy másik lehetséges magatartás a gonoszoké. Bennük dolgozik a túlélés hite. Talán még a remény is, hogy egyszer véget ér a rémálom. De belőlük hiányzik a szeretet képessége. Megölni és megenni a másikat, hogy én túléljek: ilyesmit nem szabad tenni.
Vagy (és itt egy fontos közbevetés jön): nem kultúrafüggő ez?
A kannibalizmus szokása bizonyos bennszülött társadalmakban nem gonoszságból fakad, hanem a túlélés ösztönéből. Látszólag egy posztapokaliptikus világban ugyanez az erkölcs tér vissza. De ez csak látszólagos azonosság. Visszatérni egy alacsonyabb kultúrszintre nem azonos azzal, hogy valaki abba a kultúrszintbe születik bele. Egy bennszülött kannibál ehet emberhúst anélkül, hogy erkölcstelen volna. Egy civilizált nyugati ember ilyet soha nem tehet.
Hacsak nem gonosz. Ha nem érdekli az erkölcs. Ez is választás kérdése.
És van egy harmadik választás is: megpróbálni ember maradni. Ezt választja apa és fiú. És amikor ennek indokait próbálják megtalálni, a fiú azt mondja, hogy “mert mi vagyunk a jók”, no meg:

És mi visszük a tüzet.

Ezt a mondatot nyilvánvalóan az apjától hallhatta. A bája is ebből fakad. Talán lehet szó szerint is érteni, de a mondat mélyebb jelentése nyilvánvalóan metaforikus. Hogyan jutna eszébe egy tízéves (?) fiúnak egy ilyen metafora? Nem eszébe jut, hanem visszamondja. Hogy érti-e egészen, azt nem tudjuk, illetve mi magunk sem tudjuk pontosan, hogy a mondat mit jelent. Szóval valószínűleg éppen csak annyira, mint a fiú.
Mit jelent a mondat?
Nagyjából valami olyasmit, mint Krisztusé: ti vagytok a föld sója; ha a só megízetlenül, ki ízesíti meg?
A világnak és az emberségnek végleg vége, ha mindenki csak úgy fog gondolkodni, mint a feleség, vagy mint a gonoszok. Kell hogy legyenek olyanok, akik viszik magukkal az emberség tüzét.
jó ember nem adhatja föl, mert a jó ember hisz.
Hogy miben? Az életüket sem jövő, sem egyéb jóság nem kecsegteti. Egy-két hónappal talán még ki tudják tolni haláluk idejét. Útjuk lényegében értelmetlen, és teljesen reménytelen.
De a választás nem is arról szól, hogy kinek lesz jobb. A választás arról szól, hogy ki lesz jobb. És ezt a döntést az ember nem csak határhelyzetekben hozhatja meg.

Cormac McCarthy regénye elemi erejű kiállás az ember döntési szabadsága mellett. Azt üzeni, hogy még a legképtelenebb borzalmak közepette is rajtunk múlik, kik legyünk.

/csillagképek előtt/

 

Tatár népzene: Három moll-jellegű ötfokú lírai dal
(Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

a dombok mögött jár a Nap, mert eszembe jutott, vissza szeretnék menni.

keresősen indult, a kezével keresett.

ruhát hozott a húrosnak.

álmosan mendegélt a Nap.

mutatta, fogjam a karját. de ő vezetett.

fák és fák.

bot is volt neki, és azzal nézett. kereste a fáknak a lábát.

laposan estek a sugárok, de azt a bottal nem látta. hallja?

mindjárt leérnek a sötétek, de nem féltem, mert ő se félt.

nem fázott.

zöld, sárga, kék levél, ég, virág. gömbölyes hegyek, felhő.

tudta, hol vannak a fák, és virágot is szedett levesbe. tudta, hol laknak a melyik virágok.

minden levélnek saját illata van?

tudja, honnan jöttem?

neked készítettem. nem tudok egyszerre játszani a kettőn. és akkor nem tudnak beszélgetni.

szavakat is készített, hogy ezeket nekem mondja. mert a szemei nem beszéltek.

zenéltem kicsit, válaszolósan.

nem jött tovább. vissza szeretett volna.

zenéltem a Napnak, egy kicsi halnak. zenéltem a fáknak.

beszél a hangszer! énekel!

nem a szemem nézésével, a hangokkal kerestem. a hang hangot keres.

ösvenyre léptem. és a foltosok is jöttek. hideg lett.

velem jöttek kicsit, de én nem tudtam velük úgy menni. és nem jöttek volna velem vissza. nekik az nem vissza.

leesett ág, leesett levél, itt még nem járnak söprőzni. szedegettem, ahogy a madár csinálta, de nem olyan ügyesen, mert csak nem úgy figyeltem rá, hogy megtanuljam.

néztem, hol vannak, és hol fognak lenni, ha elmegy a Nap.

fánál, mert állt ott egy óriási, és annak volt odú is.

ágokból és levélből megcsináltam nekik a szobát, mert egyedül mentek és kicsik voltak egyedül menni. bogárt is tettem a levéllel, mert az kint is van.

megmutattam nekik, és belementek. bujkáltak, de mosolygósan, mert jó meleg volt a levélben. jó szagú virágokot is tettem, meg puha szirmút, meg szépen susogósat.

milyen az, amikor valakinek nincsen sötétje meg világa, egy kicsi se? mint a csillagképek előtt?

a csillagképek előtt volt, hogy nem volt sötét meg világos, a csillagképektől már világ van.

hogyan válaszolgat a fával, az éggel?

a hangokat látja?

együtt néztük az eget, mert visszaértem és az alvás jött, jó fészek is lett, és a csillagképeket is láttam, ahogy rajzolnak, mint a fakérgek.

2018. 12. 16. 6: 25: 59

 

(Illusztráció: Angela LeClair: Mixed-Media Poppies (photographed by Sharon White Photograpy); Mike Lathrop: Sunrise at Goldstream)

lógnak; utazol; ne is figyelj oda; vágytam

 

lógnak

rongyos fák lógnak zsebemből
gyűrött papírzacskó a hold
most hullott ki nyirkos kezemből
kuka mellé pottyant
szégyenem mint fèlregombolt ing
lóg

 

utazol

utazol
részévé válva annak
ami fájna ha időd elég volna
megmérni akár hűvös takarót az
ágyban megélni az örökös
vihart tűző napot széttépő
mosolytalanul cudar időt
ó irgalmatlan Uram
ne kímélj most sem

 

ne is figyelj oda

fa mögött fa
ablakból tükör
kérget gyötri féreg
szemem lepi moha
bennem rág a méreg
törzsem tépi noha
erdőnyi a kérdés de
nincs válaszom úgysem
ne is figyelj oda.

 

vágytam

hogy legyere velem oda
ahonnan csak te tudsz felhozni
leszámoltam magammal
mint egy osszáriumban
hevernek egymáson csontjaim
már nem várnak semmire
az öröklét itt van már a nyakamon
de lehet hogy az
a csípőcsontom

 

(Illusztráció: Aneta Soukalova: Tree of Life)

Fehér folt

– Takaríts fel! – szólt és én összerezzentem.
Már az ajtónál állt, én remegtem és nehezen kaptam levegőt, még mindig sírtam, amikor rám mordult:
Hallgass már el! – fel sem tűnt, hogy a vonyító, megvert kutyára emlékeztető hang énbelőlem jön.
–   El ne járjon el a szád! Ha mégis a bemocskolásomon járna az eszed, verd ki belőle, de gyorsan! Azt mondom majd, elcsábítottál. Mit gondolsz kinek fognak hinni, nekem, akinek még a neve is makulátlan, vagy neked, a jött-ment cselédnek?
Olyan érzésem volt, mintha az ördög szállt volna meg, nem éreztem a karom és a lábam, pedig eleinte nagyon fájt ott, ahol leszorított. Nem mondtam semmit, az úrfi pedig kiment.
Az asztal körül minden a földön hevert és én nem is tudtam, hogyan szedjem magam össze. Kinek szólhatnék? Az István, az inas úgy el van telve magától, hogy vagy megszidna, amiért nem a dolgom végzem, este meg mikor a család aludni ment már, röhögne. Megtöröltem az arcom és megigazítottam a ruhámat. Megpróbáltam lehajolni, de megint jajgatni kezdtem, csak csendben, magamnak.
Elvették tőlem azt is, amit nem adtam, nem maradt semmim. A földre ereszkedtem, mert négykézláb, mint a kutya könnyebb volt fölpakolni, mint hajolgatni. Összepakoltam és a szobámba siettem. Levetkeztem, lemosdottam és felvettem a meleg ruhám, mert azon kívül csak a vasárnapi ruhám volt. István megszidott és mondta, hogy öltözzek át, hiába mondtam, hogy nincs mibe, mocskos az, ami van. Gúnyosan elmosolyodott és én megint pucérnak éreztem magam.
Hetek teltek el. Az úrfi mindig követett a szemével, de már nem úgy, mint korábban. Mindent megtettem, hogy ne maradjunk ketten a szobában, de mindenféle indokkal magához rendelt. Eleinte már a szagától is rosszul voltam. Sosem felejtem el azt a leírhatatlan és sajátos bűzt, ami mindig áradt belőle. És a száraz kezeit, meg a kicserepesedett ajkát. Egy idő után viszont már össze se rezzentem. Sosem mentett meg az, hogy a téli ruha miatt izzadtam, ha sírtam, ha kiáltani próbáltam, megütött, vagy befogta a számat. Egy idő után már csak túl akartam esni rajta, mert békén úgysem hagyott.
Senki sem segített, Anna, a másik cseléd azt mondta, hogy mocskos vagyok és megkaptam, ami jár nekem. Úgy éreztem, hogy titkon örül, hogy neki nyugtot hagynak és van miért lenéznie. Nem maradt semmim. Aztán megint azt éreztem, hogy az ördög száll meg. Valahányszor megpróbáltam nem menni az úrfi hívására, István megszidott és maga vitt el a szobáig.
Nem volt hova elfutni, így már csak egy dologra tudtam gondolni, meghalok. De ha meghalok, mi lesz édesanyámékkal és a beteg húgommal? Ha nem lesz miből megvenni a bérem nélkül az orvosságot? Ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Templomba már nem tudtam járni, először azért, mert nem engedtek, aztán már nem tudtam, hogy tudnék a pap szemébe nézni. Tényleg nem maradt semmim. Mikor legközelebb hívott, megint a dolgozószobába kellett mennem, mint először. Megint felborított mindent az asztalról. Először a földre néztem, aztán rá. Az egyetlen, ami az asztalon maradt, az a lámpa volt. Nehéznek tűnt, de mikor megcsókolt tudtam, hogy nem hagyhatom magam tovább…

Mikor magamhoz tértem, szétnéztem. Már megint az ördög bújt belém?

Csak álltam ott, a munkámra meredve és azon járt az eszem, hogy vajon fel kell-e takarítanom, mielőtt elvisz a rendőr.

 

Versváltások a Dalok későbbi gyűjteményéből (Japán, (951?)

Akkor küldte, amikor sokáig nem kapott levelet a férfitól,
akit szerető szívvel várt.

                                                                       Dajka a Ki családból

 

Tükörképed sem
látni már a hegyi kút
hűvös vizében.
Talán nem csak sekély volt,
hanem végleg kiapadt?[1]

 

Így válaszolt.                                                  Taira no Szadafumi

 

Azt mondod, sekély:
oly kellemetlen szavak.
Hegyi kutat hát
mélyre ástam, s kavarog,
ezért nem láthatsz benne.

 

(Szerelmes dalok első kötete, 530–531.)

 

 

Egy hölgynek küldte, miután hazatért tőle.                Curajuki

 

Ha kora hajnal
soha el nem jött volna,
fehér harmat és
bánat nem ül szívemre,
nem veszünk fájó búcsút.

 

Így válaszolt.                                                  Ismeretlen költőnő

 

Annak, ki elmegy,
nem tudom, mi ül szívén.
Fehér harmatnál
hamarabb illantam el
perzselő nap hevétől![2]

 

(Szerelmes dalok negyedik kötete, 862–863.)

 

Fittler Áron fordításai

 

Dajka a Ki családból (Ki no menoto, 紀乳母)

  1. századi költőnő, eredeti neve Ki no Zensi (紀全子). Józei császár (Józei tennó, 陽成天皇, uralk. 876–884) dajkája volt.

Taira no Szadafumi (平貞文)

?–923

A IX–X. század jelentős költője. Híres volt szerelmi kalandjairól, ezeket dolgozza fel a fiktív elemekkel is kiszínezett Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, 平中物語) című verses regény. Több alkalommal szervezett költői versenyeket, amelyeken a kor legnagyobbjai, többek között az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) szerkesztői közül Ki no Curajuki, Mibu no Tadamine és Ósikócsi no Micune is részt vettek. Taira no Szadafumi fennmaradt verseinek többségében a be nem teljesült, illetve a boldogtalan szerelem miatti bánatáról énekel.

Ki no Curajuki (紀貫之)

872?–945

Kora és egyúttal a vaka-költészet egyik legnagyobb költője, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. A Régi és új dalok gyűjteményének egyik szerkesztője, ő írta az antológia japán nyelvű előszavát, amely az egyik első versesztétikai munka. Fontos részt vállalt a japán nyelvű költészet (vakaköltészet) irodalmi közéletben való elterjesztésében. Fiatal kora óta számos költői versenyen vett részt, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen vetélkedőket. Gyakran kérték fel festett paravánok képeit vakába foglaló paravándalok komponálására. Toszából a fővárosba, Heiankjóba (平安京) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, 土佐日記) örökítette meg. Ezen kívül Újból válogatott dalok (Sinszen vaka, 新撰和歌) címen összeállított egy 360 vakát tartalmazó válogatást szerinte kiválónak ítélt költeményekből.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A versben többértelmű kifejezéseken keresztül egyszerre kerül kifejezésre egy sekély vizű, majd kiapadó hegyi kút és a lírai én aggodalma. A kút sekély vizével a férfi nem elég mély érzéseire, kiapadásával pedig látogatásainak megszűnésére utal a költőnő. Válaszában Szadafumi azt bizonygatja, hogy éppen azért nem látja őt, mert mélyre ásta a kutat, azaz elmélyítette érzéseit, miután hölgye azzal vádolta, hogy azok sekélyesek.

[2] Ebben a versváltásban is többértelmű kifejezéseket találunk: az eredeti szövegben az „okite” jelenti azt, hogy ‘felkel’ (起きて) és azt, hogy (a harmat) ráül, lecsapódik valamire (置きて). A válaszversben az „elillan” szó visszautal a harmatra, illetve kifejezi a lírai én elválás miatti nagy fájdalmát, amitől már-már megsemmisül. Ezen kívül a ’fehér harmat’ jelentésű „siracuju” (白露) szó magában foglalja a ’nem tud’ jelentésű „sirazu” (知らず) ige első felét, az ’érzés’, ’gondolat’ jelentésű „omo(h)i” (思ひ) pedig a ’nap’ (hi, 日) szót, ezzel kapcsolódik a harmathoz.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info