Tormay és Dosztojevszkij

„A proletárforradalom leverését követő fehérterror első évében még Dosztojevszkij nevét sem volt tanácsos leírni” – írja Rejtő István a Dosztojevszkij Magyarországon (1850-1945) című tanulmányban[1]. Pedig Dosztojevszkij egyfajta „nemzeti minimumnak” számított a húszas évek első felének végletesen megosztott kulturális életében. A baloldalon tapasztalható Dosztojevszkij-rajongás 1919 után is folytatódik, miközben a radikális jobboldal, és annak jövendő „nagyasszonya”, Tormay Cécile is Dosztojevszkijre hivatkozik. Tormay Bujdosó könyve a beteljesült politikai prófécia és a figyelemreméltó írói teljesítmény példájaként idézi meg Dosztojevszkij Ördögökjét. A húszas évek második felében tovább folytatódik a Dosztojevszkij-kultusz: magyar kiadók versengve adják ki az orosz író műveit, jelentős – köztük nyugatos – kritikusok írnak róla elismerően és mint Rejtő megállapítja, „(t)íz év leforgása alatt több mint nyolcvan írás jelent meg az íróról. Ilyen nagymérvű visszhangja külföldi írónak még nem nemigen volt irodalmunkban…[2]”
            Milyenek is voltak ezek a visszhangok, ezek a különböző párt- és hitvallású írók tollából származó Dosztojevszkij-értelmezések? A magyar Dosztojevszkij-recepció hogyan kapcsolódik a poitikai változásokhoz[3] és a magyar elbeszélői hagyományhoz? Míg Dosztojevszkij művei közül a Szelíd teremtés (A szerény asszony címmel) már 1879-ben megjelenik, addig az első hosszabb tanulmányra 1884-ig kellett várni. A Bujdosó könyv szempontjából különösen érdekes, hogy Rajeczki István nem az a nyugaton már diadalútjára indult Bűn és bűnhödést mutatja be, hanem épp Dosztojevszkij Ördögökjét[4]. Rajecki célja, hogy – a Dosztojevszkij-regényt egyfajta „tényirodalomnak” tekintve – az Oroszországban egyre erősödő „nihilista mozgalomról” számoljon be a Budapesti Szemle olvasóinak[5].
            Hiszen az oroszországi nihilisták régóta foglalkoztatták a magyar elbeszélő irodalmat. Az egykori 48-as forradalmár, Jókai Mór is világkatasztrófát látott a nihilista veszélyben. Tatrangi Dávid, A jövő század regényének főhőse, Otthon állam alapítója világháborút visel a nihilistákkal szemben, és restaurálja is a cár hatalmát Oroszországban[6]. A szombatos Tatrangi Dávid nem a zsidókkal küzd, az általa alapított ország, a modern részvénytársaság mintájára megtervezett Otthon Állam egyes kutatók szerint[7] nem más, mint Izraelnek – a Pesten tanuló és Jókait is nagyon tisztelő Herzl Tivadart megihlető előképe.
            A két mű megjelenését alig ötven év, de a romantikus, szabadelvű, a zsidókkal is rokonszenvező „antinihilistát”, Jókai Mórt és a Horthy-korszak reprezentatív írónőjét világok választják el. Nemcsak a társadalmi tapasztalatok (liberalizmus válsága, világháború, kommün), nemcsak az emberi-alkati különbségek, hanem a regénypoétika terén bekövetkezett változások is. Jókainál is, Tormaynál is egy magánember, egy civil készül fel az Oroszországból jövő nihilizmus elleni harcra, a „világ” megmentésére. Jókainál egy népmesehős-szerű fiú, egy technikai találmányok és a haladás bűvöletében élő „népi sarj” áll a középpontban, addig Tormaynál egy konzervatív úrhölgy, egy, a társadalmi szervezkedésből is részt vállaló írónő. („Hát nincs itt egy férfi?”). Tormay műve, a Bujdosó könyv nem „nemzetközi színpadon” játszódik, ő az elbeszélését nem a cselekmény formálásával, nem a „mesével” igyekszik egyetemes érvényűvé, példázatossá tenni. Az egyes szám első személyű elbeszélés (amelyet a kortársak „krónikaként” olvastak) nem a Jókai-féle, „mesebeli 1952-es évben” kezdődő romantikus utópia, hanem bonyolult módon megalkotott énregény.
Tormay akár próféciaként és irodalmi előképként is utalhatna a magyar anti-nihilista regényre, de ő nem teszi. Nem  A jövő század regényére hivatkozik a Bujdosó könyv kitüntetett helyén, hanem Dosztojevszkij Ördögökjére. Miért is? Tormay antiszemitizmusával összeegyeztethetetlen lett volna a szombatos hős, A Horthy-kor reprezentatív írónője amúgy is hadban áll a 19. század liberalizmusával, a Jókai-féle romantikus, hazafias liberalizmussal is. A Bujdosó könyvben talán a regény „sokat mondó” címe az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja. Tormay, ez a konzervatív, de oly kevéssé hagyománytisztelő író szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, magyar és világirodalmi klasszikusokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa azokat. Hiszen a Bujdosó könyv – a szerző történelemfelfogásának megfelelően – a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció, vagyis mindenféle humanista tradíció lelepleződött és érvényét vesztette[8]. Tormay ennek ellenére (mint erre Dosztojevszkij kapcsán céloz) különleges írói feladatnak tartotta, hogy egy „világ végi” politikai eseményert pusztán nyelvi eszközökkel tegyünk egyetemessé.
            Az eksztatikus nyelvi túlzásokra hajlamos Tormay, noha egyfajta írói előképéként tünteti föl Dosztojevszkijt, a kortársak többségétől eltérően a Bujdosó könyvben eléggé mértéktartóan nyilatkozik: jelentős írónak, politikai megfigyelőnek láttatja, de nem varázslónak, látnoknak, Baba-Jagának vagy megváltónak, mint kortársai többsége. Pedig Dosztojevszkij neve egyfajta mágikus hívószó volt a 18-19-ben, sőt a huszas években is. Tormaytól, ha a miszticizmus vagy irracionalizmus nem is, de a szlavofil messianizmus igencsak idegen volt, talán ebben saját miszticizmusa riválisát is láthatta. Mindenesetre Tormay az orosz író iránt érzett tisztelete nem ért véget a Bujdosó könyvvel: tudjuk, hogy a a huszas évek második felében Németh Lászlót magyar Dosztojevszkijként üdvözölte[9].
            Míg a magyar baloldal és a nyugatosok Dosztojevszkij-képe könnyen nyomon követhető, addig a Napkeletben megjelent Dosztojevszkij-cikkek és egyáltalán a jobboldal, a két világháború közötti szélsőjobb Dosztojevszkij-képének feldolgozása még irodalomtörténészre vár. Márpedig a magyar közönség sokféle Dosztojevszkij-olvasattal megismerkedhetett. Már a háború előtt megjelenik de Vogüe Dosztojevszkij spiritualizmusát ünneplő Az orosz regénye, a háború után Mereskovszkij teljesen másféle felfogású tanulmánya, a Gorkij és Dosztojevszkij, és a Lukács Gyögy tollából – igaz, német nyelven – Dosztojevszkijt, mint a nyugati regényirodalom megújítóját bemutató értelmezésA huszas években megjelenő Dosztojevszkij-kötetetek elé jelentős nyugatos kritikusok (az Ördögök elé Schöpflin Aladár) írnak előszót[10].
            Ezek, az irodalomtörténet-írásban ma is számon tartott értelmezések sem fedhetik el, hogy Dosztojevszkijt a korban egyesek ténylegesen is prófétának tekintették, az egyes Dosztojevszkij-hősökben a korabeli Magyarországon megvalósítható életmintákat láttak. A magyar irodalomban aligha volt még európai szerzőnek ehhez hasonló hatása. Lengyel József „zoszimázásra” vonatkozó elítélő megjegyzéseiből (Visegrádi utca) arra következtethetünk, hogy egyes tinédzser-forradalmárok Marxnál is sűrűbben forgatták Dosztojevszkijt. Természetesen ez rajongás a „tudatosabb” forradalmárok megvetését vívta ki. Közismert, hogy Sinkó Ervinék kötelező Dosztojevszkij-felolvasásokkal próbáltak meg 1919-ben az átnevelésre kijelölt fehér tiszteket „jó útra téríteni”[11]. Egy író, aki valamiképp több mint író. Nagy kérdés, hogy Tormay szerzőképére (gondoljunk csak a Bujdosó könyv híres passzusára, ahol „lángként”, egyfajta női szentlélekként jeleníti meg magát[12]) nem hatott-e ez az eksztatikus Dosztojevszkij-kultusz?
A ma már megmosolyogtató metaforák egy része nem is Dosztojevszkij spirituális hatására, „jövendöléseire”, hanem a regényeinek a szerkezetére vonatkozik – olyasmikre, amikhez nem rendelkeztek megfelelő fogalmi apparátussal a szerzők. Trócsányi Zoltán az orosz vasorrú bába, a mindent látó, mindent halló, mindent megszagoló Baba-Jaga alakjának megidézésével vezeti be a Dosztojevszkij breviárium Dosztojevszkij-értékelését. Ez az indítás persze Dosztojevszkij démonikus-prófétikus vonásait[13] emeli ki, és a dosztojevszkiji írásművészetet egyfajta egzotikus, „erdei” couleur localba helyezi. Pedig a szerzői tudat metaforája, a mindent látó-mindent halló Baba-Jaga a regényekben „testet öltő” többszólamúság értelmezését is felvetik.
            De a nagy hatású „breviárium” szerzője, Trócsányi Zoltán, a Nyugathoz közelálló Dosztojevszkij-fordítók és kritikusok, mint Schöpflin Aladár is ellentmondásos (zseniálisan ellentmondásos, roppant egzotikus, és olykor zűrzavaros, néha egyenetlen) írót láttak Dosztojevszkijben, nem a par excellence regényírót, nem a nyugati regényirodalom megújítóját, mint Lukács és Bahtyin. A szerzői tudatot gyakran összemosták az elbeszélőivel, állásfoglalásaik jóval kevéssé koncepciózusak és meggyőzőek, mint Bahtyin grandiózus regényelmélete.
            A regény, a , sőt a MŰ „fölötte” állhat szerzője, elbeszélője, a szövegben megidézett szereplői elfogultságainak, és „komplex képet adhat” – na miről is?, – a valóság vagy egy korszak „komplexitásáról”? Természetesen nem lehet tagadni, hogy a szerzői és az elbeszélői tudat nem ugyanaz, hogy vannak korlátolt és nem korlátolt regényírók, és hogy a polifónia fogalma nagyon jól használható a Dosztojevszkij-féle regénytípus bemutatásában – ahogy tagadhatatlan az is, hogy az orosz író ténylegesen megújította az európai regényirodalmat. De ha a regényíróknak van valamilyen „tudományos módszerük”, amivel „meghaladhatják” elfogultságaikat, akkor mi szükség van egyáltalán az eszmetörténet vagy akár a történelem tanulmányozására, hiszen épp a regényírók a legkorrektebbek „módszereik révén”?
            Elfogadva a regényírók (mint ahogy bármely ember) jogát a „komplex tapasztalatokra” és a politikai elfogultságokra is (amely együtt jár az olvasó azon jogával, hogy bizonyos mértékig a világnézete miatt szeressen vagy bíráljon műveket) én jobban szeretem a bevallottan elfogult műveket a megfellebezhetetlen tárgyilagosság látszatát keltő társadalmi regényeknél. A közismerten elfogult, a Horthy-korszak társadalmában kiemelt társadalmi szerepet játszó „nagyasszony” Tormay Cécile a Bujdosó könyvben éppen tárgyilagos próbál lenni.
            Neki is megvannak a módszerei. Az „igazság” letétményese nem az elbeszélő, hanem maga a „könyv”, amely a száműzött igazság módjára bujdosik, rejtőzködik. (A bujdosás – amely egyébként a magyar irodalom egyik legtúlterheltebb szava[14] – előbukkan az Ördögökben a „bujdosó” Iván cáreviccsel kapcsolatban is.) Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem könyvek, hanem csak „szép mesék”.
De alig van olyan magyar társadalmi regény, amely a Bujdosó könyvnél több különböző osztályba, foglalkozási ágba tartozó embert megszólaltatna. Tormay kényesen vigyáz arra, hogy „bujdosása” során – tárgyilagosnak mutatkozva – a legkülönfélébb műveltségű és helyzetű emberekkel (vasutasokkal, parasztokkal, katonákkal, munkásokkal) dialógust, mégpedig politikai dialógust kezdeményezzen. Az elbeszélő nem beszél róluk, hanem beszélteti őket. A szövegben gyakori irodalmi olvasmányok is ezt a célt szolgálják: a „könyv” a halottakkal, Jókaival, Arannyal, Kafka Margittal folytat eleven párbeszédet.
            Vajon mennyivel lenne a Bujdosó könyv „korrektebb”, ha Tormay, mondjuk, a mű közepe táján megszólaltatna egy „rendes zsidót” is, aki elhatárolódna a kommünároktól, vagy másképp kontrázna a regénybeli Cécile-nek. Hiszen az elbeszélő-főhős számára az összes szereplő csak ugródeszka, nem preformált tárgy, nem autonóm eszmét képviselő egyéniség, a dialógus tehát mindig látszólagos – ez a legfontosabb különbség, ami a Tormay-regényt a nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető, valóban polifonikus Dosztojevszkij-művektől elválasztja. Természetesen a Bujdosó könyv művészileg nem azért kevésbé sikeres vállalkozás, mert szerzője nem másol automatikusan a korban (is) népszerű regényformákat. De az tagadhatatlan, hogy a sokféle „vélemény” felvonultatásával Tormay is törekszik egyfajta univerzális tárgyilagosságra.
            Dosztojevszkij szinte csak városi helyszíneket ismer, hagyományos természetleírással alig találkozunk a műveiben, nála tényleg az egymással dialógust folytató egyenrangú tudatok emelik ki a helyszíneket a maguk partikularitásából. Tormaynál a „nihilisták összeesküvése” a romantikus költemények díszletei előtt zajlik: a mező megrándul, az égbolt a félelmében kitágul, a város a szenvedéstől megvonaglik… Nem egy elfogult hősnő, hanem egy nőiesen érzékeny/sebezhető test módjára képzelt Természet áll a „zsidóság bűvölő tekintetével” szemben.
A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A személyes tapasztalat egyfajta lírai univerzalizmusba torkollik, a történelemi események színterei, maga a környezet, az eseményeket körülvevő szimbolikus terek egyfajta érző-szenvedő kolletív tudatként viselkednek. A többes szám első személyű elbeszélő használatánál sokkal szuggesztívebb írói megoldás ez.
            A Bujdosó könyv szerkezetére hathatott egyfajta sajátosan értelmezett Dosztojevszkij-poétika, de a regény világnézete természetesen nem vezethető le ebből. Kézenfekvő megoldás lenne ez utóbbit Tormay „retrográd” származásával, osztály-előítéleteivel magyarázni[15], mintha csak léteznének „regénybe illő” és „kevéssé regénybe illő” tapasztalatokkal rendelkező osztályok. Amúgy valószínűnek tarthatjuk, hogy a századfordulón eszmélkedett, hazafias neveltetésű, középosztálybeli nők többsége semmi haladót nem látott a kommünárok ténykedésében, és csapásként élte át az ország feldarabolását – de vajon ebből levezethető-e Tormay bizarr miszticizmusa, paranoid összeesküvés-elmélete, történelemmagyarázó elvvé váló miszticizmusa? (Ami nem jelenti azt, hogy a magyar nőmozgalom reprezentatív figurájának számító Tormay ne befolyásolhatta volna később saját osztályának nőtagjait.)
            Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy Dosztojevszkij után lehetséges-e (és ha igen, miként) a radikális politikai elfogultságot, a téma partikularitását (egyetlen országban, egyetlen év alatt végbemenő politikai események sorozatát) univerzális érvényű példázattá emelni. Ami viszont bizonyos, hogy Tormay Cécile – többek között Dosztojevszkij példája nyomán – megpróbálkozott ezzel.


[1] Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből I-III. (Szerk. Kemény G. Gábor.) Akadémiai Kiadó. Budapest. 1961. II. 293-339. 326. A tanulmány Rejtő István Az orosz irodalom fogadtatása Magyarországon (Akadémiai Kiadó. Budapest. 1958.) Dosztojevszkij-fejezetének kissé kibővített, átdolgozott változata.
[2] Rejtő, 329.
[3] Pető Andrea hívta fel a figyelmemet, amit aztán mások és saját emlékeimmel is megerősíthetek, hogy a rendszerváltást megelőző „zsizsegésben”, a nyolcvanas évek budapesti bölcsészkarán is milyen fontos szerepet kaptak nemcsak a Dosztojevszkij regénypoétikájáról folytatott viták (Király Gyula, Kovács Árpád, Balassa Péter és mások legendás Dosztojevszkij-szemináriumain), hanem Dosztojevszkij jövőképéről való „tűnődések”. is Bár a nyolcvanas évek Dosztojevszkij-kultusza nem fogható a tizes-huszas évekéhez, úgy látszik, hogy a magyar Dosztojevszkij-recepció hullámhegyei és -völgyei nem választhatók el a magyar politikai élet változásaitól sem.
[4] A regény Az ördöngősök címmel magyarul csak 1909-ben jelenik meg. (Légrády. Budapest. Szabó Endre fordítása)
[5] Rejtő, 297.
[6] Az orosz nihilisták más Jókai-művekben is felbukkannak. (Pl. Szabadság a hó alatt, Asszonyt kísér – Istent kísért)
[7] Ld. Ferenczi László és Szörényi László a miskolci Új holnapban megjelent tanulmányait: Ferenczi László: Megjegyzések a Herzl-irodalom néhány kérdéséhez (Új holnap, 1997. 14. sz. 9-18.), Szörényi László: Herzl és Jókai (19-27)
[8] A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…[8] Tormay Cécile: Bujdosó könyv. (a belső borító szerint A Pallas Kiadó 1920-as és 22-es kiadása nyomán.) Gede Testvérek Bt. Budapest. 2003. 143. (Minden későbbi hivatkozásom erre a kiadásra vonatkozik.)
[9] Lukáts János előszava Németh László Az emberi színjáték c. regényéhez. Kráter. Bp. 2005.
[10] minderről bővebben lásd Rejtőt.
[11] Hammerstein Judit: Egy optimista feljegyzései Moszkvában – In: Egyenlítő. 2007/7-8. 66-72.
[12] A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
[13] „Dosztojevszkij regényeket ír, de ezek nem regények, hanem szörnyűséges varázslási és prófétai évkönyvek. Minden regény óriási hősköltemény, hét strófában, minden strófa száz oldal és a hét strófában a hét főbűnök…” (Trócsányi Zoltán: Dosztojevszkij breviárium. Dante Könyvkiadó. Budapest. 1923., 10-11. ol.)
[14] Erről a Bujdosó könyv elemzése kapcsán már írtam: (Bánki Éva: Lobogó sötétség. Tormay Cécile: Bujdosó könyv – In: Múltunk. 1998/II. 91-104. 93.)
[15] Kádár Judit kitűnő tanulmánya többek között ebből bezeti le Tormay politikai nézeteit (Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak – Kritika 2003/3. 9-12.)

Centrál; A vándorlegény és a vadkan

CENTRÁL
Az idő se törődik egy folyócska
Hullámzásaival, ha szép a forrás,
Hát engem se zavar, ha rossz leventék
Tartják törzshelyemet szelíd fakarddal
S divatok puha pástja lesz a Centrál.
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.

 

Itt mérődik a tiszta jog s kamatláb,
Mielőtt kikerül s dühöng az utcán;
Itt vesz mély szövetébe tűt az eszme,
Innen indul erőtlenül, beszegve,
S addig látszik erénye és a szándék,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nem rossz játszani mint a hely bohóca
Sztárok s érdemesült nagyok közt,
Festetten vigyorogni, mintha csak csodálnám
Jobb- s baltollnokok életunt keresztjét;
Kávét máshogy ihatnak itt, s ez éltet,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Centrál! Mennyi erőm veszett szerelmünk
Hullámvölgyeiben, s a zöld alapszín
Mennyi távlatot állított a falhoz!
Az egész fiatalkoromat lefogtad;
Ez a fátum: egyéb utat ne lássak,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
Merthogy mennyi divat kínált magával
Szorzódó anyagot, s kiket neveltek
(Az én orrom előtt!) ezen a pénzen!
És hogy’ híznak az én halott jövőmből,
S látszik: isteni könnyű most a rossznak,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nézd, mindaz, mivel egykoron becsaltál,
Hogy’ porlik darabokra, épp előttünk!
S bár nem kel porainkon új legenda,
Hét év testi szerelme ezt kibírja.
Már nem lesz tüzesebb – de tart az őrláng,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
A VÁNDORLEGÉNY ÉS A VADKAN
 
Hazatévedt vándorlegény
vert sátrat a hon peremén
papírból, hogy irkafirka
vándorútját versbe írja.
A sátrától messze nem ment,
de egyedül lenni sem mert,
s hívására ködalakban
megjelent a hegyi vadkan.
1.
   VÁNDORLEGÉNY
Adjonisten, híres állat,
mégse vittem többre nálad,
én is csak köd vagyok, s talán
nem ülök meg a hegy fokán,
lecsúszhatok felerészben,
s a csatári völgyben végzem
a hajnali harmatokban,
mert idegen vizet hoztam.
   VADKAN 
Fogadjisten, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
két hon között horgonya van,
s aki horgonyt dob, hontalan,
földi, mégis addig bátor,
amíg áll a papírsátor
a csatári hegyközségben –
ezért hívtál, hogy azt védjem?
  VÁNDORLEGÉNY        
Hívtalak, hogy elmeséljem
vándorútnyi tévedésem,
s hol szorítja a rá mért öv,
oldozd fel a hazatérőt.
Hívtalak, hogy védd a váram,
mert te többre vitted nálam:
azért, ami neked megvan,
én tíz évet vándoroltam.
2.
   VADKAN 
Nem leszel több, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
attól, ha most eljátszhatod
idegenből hozott dalod.
Nem kaptam én arra hallást,
tőlem nem nyersz feloldozást.
A sátradban, ott keressed,
amíg még áll, írd a versed.
   VÁNDORLEGÉNY
A versemhez béke kell és
hátország és déli fekvés,
bonthatatlan köd a tájra,
melyben vadkan áll, a strázsa,
hosszú erdők réme, őröm,
csillag alatt fészkelődjön,
s legyen dühös, ha toll gyanánt
ködbe mártom az agyarát.
3.
   VADKAN 
Nagyot tévedsz, vándorlegény,
csak téma kell neked, nem én;
a természet termékenyít?
Hogy az neked való, ne hidd:
a természet öntudatlan,
s te nem vagy az ködalakban,
álmaidon dicstelenül
idegenek hóbortja ül.
   VÁNDORLEGÉNY        
A természet mégis neszez
versemben, s jó otthona lesz!
Még neked is lesz ott helyed,
morgásoddal jelölheted,
s ami végre megszületik,
száz bajomnál is igazibb,
otthoni táj és természet
együtt ad ki csodaszépet.
   VADKAN 
Nem kell ahhoz hazajönni,
írd az elsőt, s jön a többi,
hiába szól hidegebben,
megáll úgy is idegenben,
utad előtt sosem írtál,
ha baj ért, csak félresírtál,
más vidéken tanultad ki
a bajodat eldalolni.
4.
   VÁNDORLEGÉNY        
Ha költőként nem térhetek
haza, fogadj el, mint gyerek,
itt nőttem föl, ismer Csatár,
tava mellett még házam áll,
honnan tudtam volna, vadkan,
hogy hívhatlak ködalakban?
Adom magam, csak találj rám,
hazajött egy tarka bárány.
   VADKAN             
Bárány voltál, birka lettél,
tarkaságod bőrre sem fér,
bizalmatlan a jó gazda,
más portába folyt a haszna,
aztán – nem a bölcsőd szava:
tehetséged hozott haza,
az meg, mivel máshol termett,
itt csak papírágyba rendelt.
5.
   VÁNDORLEGÉNY        
Egyet kérek, híres állat,
egy-vigaszom itt van, nálad:
mellkasomat feléd tartom,
hagyj jöttmentként itt meghalnom,
szórd szét merész papírsátram,
köd előttem, köd utánam,
s leljem végső nyugalmamat
a hazai csillag alatt.
   VADKAN             
Testedre, te nyughatatlan,
hosszú éltet mér a vadkan,
mindig más és más hatalom
jelzáloga ül házadon,
álmos ködben legelőket
láss, de tudd, hogy másnak nőnek,
körülötted nőjön honod,
sírodon se találj gyomot.
 
 

Morris Methales ajánlata

 

Te, ott! Este ne hozz magaddal senkit, csak te gyere – írta és az egész délután, mint a Monarchia hullott szét. Ilyenkor mindig Cure kell, Kiss Me bakeliten. Sercegés és álmodozás, odakinn meg szégyenkeznek a szemek és az öklök, úgy ellágyultak a mezőn egy rongy szivárvány alatt: 2009 szeptembere van, elhull a világ: elvonult a menet. Csak sorskérdést hagyva maga után: ez mi volt? Hogy mi kedves olvasóm? Egy gyönyörű nyitókép Petőfi és Ady soraiból összeollózva. És egy melegfelvonulás – természetesen. Mi legyen ezzel az reprodukcióra képtelen életformával? Ostoba egy küldetés – fontoskodik kísérőm – de a hazáért mindent! Ismét útra kell kelni, az első cél az emberiség és az AIDS bölcsője: Afrika. Önmagában persze mit se ér maga az utazás, hisz minél távolabb megyek szép hazámtól, annál kevésbé érzem a külvilágot. Mégis e felszines külső utazás kell, a stewardessek  combja (most kivétlesen hordárok bokája), hogy megadja a hangulatot a spirituális utazásra, mely végén aztán úgyis magamban lelem fel a közös isteni igazságot, ami úgy egy, hogy minden egyes földi ember húsába befalazva ott van, mert ott kell lennie. És a felpiszkált Isten úgy mászik majd ki belőlem, mint gnóm a megrepedő föld alól, szájában sárral. Te, ott, Márja! Acetonszagban pihegsz. Ha a kéz és a lábkörmeim különböző színűek, az béna, ha mindkettő úgyanolyan, az pedáns, ha nincs kifestve, akkor unalmas vagyok. Fesd, mondjuk, csak a kezeiden. Igen, úgy lazának tűnök majd! Igen, légy az, ahogy estefele kilököd a lépcsőház ajtaját, hajadbatúrsz, mint a samponreklámban, megvillanak a piros körmök. Vér. Eközben én Afrika kellős közepén állok egy leláncolt behemót néger előtt. Csókold már meg – veszem ki nagy nehezen kísérőm szavait, nem tudom, hogy röhög, vagy prüszköl a homoktól, esetleg csak a bélyeg torzít. Nem megy, nem magy, nem megy! – ordibálok, majd hasbaütöm tiszta erőből. Az nem mozdul, mint egy tengely áll ki a kibaszott egyenlítőből. Irány a terepjáró, irány a reptér, el innen, legyen Berlin, javasolja a kísérőm. Legyen New York, döntök én. Majd nem, mi? Te meg, igen, te, ott! Nézed a tévét, közben olvasod ezt a számítógépeden, frissíted a postafiókod, és annyira, de annyira nem érzed az idő múlását, mint én a sebességet felszállás után. Én reptérről reptérre, miközben az ország, mint egy duzzogó kiscica gubbaszt a Kárpát-medencében. Egyik éjjel kihúzott szemmel korzóztunk a Sohóban, amikor a kísérőm a fülembe súgja, hogy már nem „szűz”, de nem emlékszik, hogy milyen volt, viszont kipróbálná még egyszer. Rámutatok egy csövesre és nem bírom abbahagyni a röhögést. Cé Ronaldo, Cé Ronaldo – kiabálja a kísérőm, majd elvégzi a bűntetőt. A la Esti Kornél – legitimálja rögtön tettét egy intertextussal. Morris Methales utálja Kosztolányit – írták valahol. Ady-t messze többre tartja – írja a Blikk. Posztromanticizmus – így hívják a világirodalom következő korszakát a Times.com kulturális rovatában, mely a posztmodern belátásait el nem veti. Sőt elfogadja, hogy az írás mögött nincs semmi, csak a végtelen űr – olvasható az ÉS Semmiért egészen című írásában. Ugyanakkor komolyan veszi, hogy csak az írás és az Írás van, legyen írva bármi, de bármi. A szó már nem strandlabda, amivel tét nélkül dobálózunk, hanem szörfdeszka – és a vihar kurva nagy. Az van amit írunk és amit nem tudunk leírni, ami leírható, az nincs, az a nix. Magyarorság is csak a képzeletben él, két iszonyú erőtér, a dukumentálhatatlan kelet és a dokumentáló nyugat közti vákumban. Ha Morris ír, talán lesz euró, ha arab lányokra pazarolja drága idejét, akkor valószínűleg nem, és maradnak a gyilkos ösztönök, apró cigányok a ravatalon hófehér ruhában, vér áztatta szivárványos zászlók, tükörképnek meg Szlovákia. Posztromantika – hm… ám legyen – mondom, majd – felszívom az MDMA nagy részét, kicsi a nyelv alá, a százeuróst odadobom az ágyra, a tükröt meg majd tisztáranyalja a cica: Most mirajtunk a sor. Mondjam azt szerelem? Szerelem, mondom, hát az. És elveszek az örök éjszakában. Magamban? A srácban? Eredményes a küldetés vagy nem? A Felvidéken földrengést jeleznek a műszerek. Te, ott. Iszod a söröd egyedül, áhh, mégiscsak jobb lett volna, ha nem egyedül mész, Tom Waits-szel nyomod tele a zenegépet cserébe a felesleges ábrándozásért, amikor nyílik az ajtó… Másnap meg reggel letagadod, hogy ki szívta ki a nyakadat – még sálat is veszel, így meg azt hiszik, Godart-t majmolod. Te tudod. Aztán te, ott a végeláthatatlan sikátoron sietsz át, amikor késpenge csap oldaladba. Kinek a bosszúja, ki ez, ki arconcsap és tépi le a ruháidat? Erre most nincs magyarázat, hogy nagyobb legyen a döbbenet. Ezért a sok izgalom, mondaná valaki, ha nem kettőnk titka volna a délutánod. Piros körömlakk. (Így továbbra is a Balatonra kell azt mondani, hogy tenger.) Biztos norvégok voltak – írják másnap a kuruc.infón. Majd a buzi és a cigány – a két szimbolikus ellenség, ugye – praktikus ötvözetén fantáziálnak. Pedig, tudhatnák, az asszimiláció a tökéletes formája a kiírtásnak, mert nem maradnak tetemek se. Aztán majd lehet írni, hogy holokamu. És mi marad a kisebbségek után? Mi lesz ezzel a tűzzel belül, ami városokat képes felégetni (Lásd: Varsó, Drezda, Berlin), ha elvesztem felette a kontrollt? Ezzel az elfojtott tűzzel keblemben hogy nézzek a Jóisten tengerkék szemébe, hogy ne lökjem el magamtól édesanyám hófehér kezét, és hogy juhászodjam meg arám mezőszőke öle előtt, hogy ne szennyezzem vérrel az átizzadt nyoszolyát? A földrengés erősödik, majd a szétomló lemezek közül egy kéz nyúl elő. A történelmi Magyarország egy emberként fordítja álmos tekintetét észak felé. Te, ott, igen, te, te, aki ezt olvasod a monitorodon, figyelj rá, te is:

 

“Az ÚjNautilus nagyszabású pályázatot hírdet MAGYARORSZÁG címmel.

 

Mivel a téma koránt sem könnyű, ezért egyéb feltételeket nem is igen szabnánk. A beküldendő pályamunkák lehetnek szubjektívek és objektívek egyaránt, foglalkozhatnak mindennapi gondokkal vagy akár évszázados kérdésekkel is. Műfaji megkötés szintén nincsen: ugyanúgy örömmel fogadunk filozófiai-, publicisztikai- és tudományos szövegeket, ahogyan prózát illetve lírát.

 

A beküldési határidő 2009. december 24-e. A legjobb, győzelemre esélyes szövegeket folyamatosan töltjük fel az ujnautilus.info címen elérhető webes felületre. Végül 2010. január 1-e reggelre meghozzuk ítéletünket.

 

Terjedelmi korlát nincsen, de a hosszabb szöveggel pályázókat előre megkérnénk, hogy egy-két oldalt emeljenek ki munkájukból, és ha azt izgalmasnak találjuk, akkor úgysem mulasztjuk el végigolvasni a teljes művet.

 

A szövegeket az alábbi címre várjuk:

nautilus@ujnautilus.hu
 

A legjobb szövegek itt lesznek elérhetőek:

 

Jó munkát kíván a zsűri:

Bánki Éva, Borbély András, Lang Ádám
ÚjNautilus”

 

 

Berta Zsolt: Jancsiszög

Berta Zsolt, Jancsiszög,

Bp., Magyar Napló, 2008. 453 oldal, 2730.- Ft

 

Hitelesség, érzékenység, éleslátás; életteli, eredeti figurák, dramaturgiai kidolgozottság, fordulatos cselekmény; kiérlelt, könnyed önironikus humor; modern pikareszk regény, letehetetlen könyv. E fogalomkészlettel laudálja a recepció Berta Zsolt első, a Magyar Napló 2006-os regénypályázatán különdíjjal jutalmazott, Jancsiszög című regényét.

Különös, hogy a bírálat gyakran szinte ellentétező fogalomhasználattal él: egysíkú elbeszélői nyelv, kiüresedő szereplők, szellemeskedő nyelvjátékok, redundancia, túlszőtt, kaotikus cselekmény, hanyatló narratív minőség, zavaros műfajiság (krimi, kalandregény, romantikus szerelmi történet) és nyelvhasználat (a napló és a blog nyelvének keveredése), nárcisztikus szöveg-gyáros szerzői hajlam, homofóbia (!), szexizmus (!).

 

De kinek, kiknek vagy minek a története a Jancsiszög? A homodiegetikus elbeszélő, kiégett-naiv Cseke Andrásé, a melankolikus, passzív, jólelkű budai huligáné, aki családot is alapít meg nem is, aki politizál, de mégsem, aki cinikus, ugyanakkor szenvedélyes, aki a törvény elől menekülve öntörvényű regényt ír egy bükki nyaralóban? Vagy a barátaié, szerelmeié: Konrádé, Pöttömmé, Vektoré, Anikóé, Joláné …? Vagy sokkal inkább ezé a baráti társaságé, amelyből Csekét a – bármennyire is – fordulatos élete sem tudja kirobbantani? Vagy az ellenségeké: alesé, Arnoldé? Családoké? A rendszerváltásé?

Berta művét nem közelíthetjük meg produktívan a regény műfajisága felől (minthogy ez egyéb műveknél is jelentékeny fennakadásokat okoz), hiszen minduntalan újratematizálhatnánk (a kritikusok többnyire a műfajtörténet diszkurzív horizontján) a szöveget, a narratív szöveget. A Jancsiszög nem egy történet, hanem történetek párhuzamosan zajló sokasága, amelyek epizódokban örvénylenek és az elbeszélésben, annak epizód-fluktuációjában válnak egyidejűvé.

Ha például hibát keresünk, a narratív szöveg összefüggéseiben kell keresnünk. Akad. Makroszkopikus szinten többnyire az epizódok egymásba fordításánál kezdődnek. Például, amikor Cseke élettörténetének Paprika vendéglős epizódját vezeti be. Amit az epizódnak kéne jelentenie, tehát amit el kellene beszélnie, azt kijelenti: „Jelentem, fontos korszaka következett az életemnek.” De nem ezt érezzük hibaként (csupán itt kezd szakadni a szöveg). Sokkal inkább azt, ha olyan emberi (többnyire férfi-nő) játszmákat magyaráz, amelyekre éppen elég, ha maguk a dialógusok utalnak, ha magyarázza: már szájba rág, lankad a befogadás asszociációs lendülete. Nehezen épül ki a Jancsiszög műegészének időaránya, időtapasztalata, mert annak rovására aránytalanul érvényesül az epizódok jelen idejű intenzitása. Éppen emiatt a Jancsiszög inkább epizódjaiban él, mint egészében. Lényegében az elbeszélői önreflexivitás túlmozog a szövegben: garázdálkodik, farsangol, bomlasztja, destruálja a narratíva lineáris egységét, azaz (reflexszerűen, éppen ezért ritmustalanul, szinte élvetegen) túljelöli az elbeszéltséget és nem rendeződik kompozícióba, nem tematizálódik, hanem zilálja, aprítja a narratívát. Ezért alakul ki a darabosság érzete általában és (elemzői horizonton vagy másképpen: a professzionális olvasatban) a regény műfaján belül a tematikus multiplikáció. Tehát általában az epizódok illesztésénél (mivel Bertánál néha nem egymásba áramlanak, hanem illesztődnek a narratív egységek) keletkezik az elemzői hiba, avagy alakul ki az elfogultság: amikor jól illeszt, akkor nem vesszük észre, mert az epizódok egymásba áramlanak, amikor nem, akkor az illesztés esemény, és bántóan emlékezetes marad, mert kizökkent a befogadás organikus folyamatából. Azonban nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy Berta többnyire jól illeszt. (Valójában a fentebb tárgyalt önreflexív túlmozgásnak köszönhetjük a mű két befejezését is, amely lényegében a narratív szöveg megkettőzése; ennek jelentőségéről recenzió keretében – értelemszerűen – nem nyilatkozhatom, ám ígéretet teszek rá.)

Berta prózatechnikai eljárásokban való járatlansága ellenére is őstehetségnek látszik, ezért őszintébb meggyőződéssel és jobb lelkiismerettel ajánlhatjuk mind a szakmának, mind az olvasóknak Berta Zsolt könyvét a hátrányaival, mint egyes szerzők köteteit az előnyeikkel.

Hol vagy, Messiás?

 

A földre vetette magát, nem törődött a nedves fűvel. Úgy érezte, mintha találomra elszórt jégkockákon feküdne, noha a föld mindenhol egyformán harmatos volt. A fiú kis teste mégsem emiatt lúdbőrözött, hanem a közeli fák között futó cigány fiú hirtelen elvetődése miatt. Egyáltalán nem tűnt egy véletlen megbotlás következményének. Mert a futása úgy ért véget, hogy az egész mellkasát előre feszítette, mintha a teste vitorla volna, amibe hátulról belekapott a szél; látott már ilyen viharban hánykolódó hajót egy festményen, az azonban az édesapjáé volt. Ráadásul a fiú földre esése után óriási zajt halott, vagy talán az esés előtt, mindenesetre a hang olyan volt, mintha valakinek módjában állna a világ legnagyobb ajtaját a világ legnagyobb erejével bevágni. Nem is tévedett nagyot.

Percekig szuszogott a fű között. A fejét is csak úgy emelte fel, hogy az állát beleszúrta a nyirkos földbe. A saját légzését hallgatta, azt használta órának, amivel kiszámítja, mennyit várjon, mielőtt a földön elterülő fiúhoz kúszik. Ám egy fiatal lány, aki némán sírt,  és ezért a könnyei is átlátszóak voltak, rendkívül gyorsan közelítette meg a fekvő cigány fiút, ebből tudta a kisgyerek, most már ő is nyugodtan odamehet. Meg is tette, ott állt a holttestre hanyatló és azt átölelő lány felett. Aki a könnyező arcát a kisgyermek tekintete felé fordította, felnézett rá, esdeklő remegéssel a testében. Mintha a fiú bírája lehetne a halottnak.

A lány addig ismételte maga elé azt az egy szót, meghalt, mígnem a kisfiúnak már szinte természetessé vált, és igen kellett gondolkoznia azon, miképpen is viselkedett a fiú, amíg élt. Úgy tűnt számára a cigányfiú mindig is halott volt.

Mostanra már egyre több rokon és ismerős gyűlt a holttest köré, a kisfiú zavarban is volt, mégis ennek a rengeteg embernek a látványa jutatta eszébe hova is indult el.

Hirtelen rohanni kezdett, olyan határozottsággal tartotta önmagát egy irányba, mintha ténylegesen is egy úton futna. Nem feszítette le a kezeit maga mellé, hanem hagyta, hogy a diktált iram dobálja a karjait, mintha rohanás közben szeretne levetkőzni.

Elérte a földutat, több szekér kullogott rajta egymás után szép libasorban. Mint az óvodában, gondolta, de csak azért, mert most látott ilyen messziről, ennyi szekeret. Ahogy közelebb ért, teljesen átalakult ez a látvány, mindinkább súlyos köveknek tűntek számára a szekerek, amiket az út szélén állók próbálnak tovább taszítani. A szekereken ülők mind hallgattak. A körülöttük állok mind beszéltek. Vagy ordítottak. „Mit ártottak azok nektek?” „Te is tőlük vásároltál!” „Hányszor kaptál sonkát hitelbe?” Eredetileg mindhárom mondat egy a szekereket kísérő lovas katonának szólt. Csakhogy ő hallgatott. Persze a hangosan kiáltó nő sem nevezte meg kinek szánja mondatait, így könnyen közmegegyezés tárgya lehetett, bárkinek szólt, aki válaszolni akar. Csupán pár ácsorgóban maradt az a néma, naiv gondolat, elég, ha több évtized után nagyapa hősiességét firtató boldog gyermeki kérdésre; becsúszik majd egy ingerült válasz.

            A kisfiú pillanatnyi időre torpant meg az emberek között, jó pár lehajtott fejjel kellett szembe néznie. A fiút azonban ez mind nem érdekelte, mert nem őket kereste, hanem az apukát és az anyukát. Őket, kettőjüket. A többiek csak ezt a két számára fontos embert értelmezték.

Az egyenes hajára izzadt kéz ragadt, simogatni próbálta a fejét, de inkább kócolta, nem illett ez a tökéletlen mozdulat a kézhez tartozó nő meg-megbicsakló hangjához. „Menj innen kis szívem.” „Nem kellene látnod ezt.” De nem tett semmit a nő. Így volt ez mostanában, a szavakat csak szavak követték, a tetteket csak tettek. Nem voltak képesek keveredni egymással, ezért a tettek önmagukból alakítottak ki szavakat. Csakhogy mindenki elfelejtett pátoszt tenni hozzá, ezért ugyanolyan némák maradtak, mintha meg sem történtek volna.

A kisfiú gyufafejnyi ujjpercei a szekér oldalába csimpaszkodtak. A teste most kezdett csak dideregni a föld nedvességét magába szívó ruhája miatt, amibe befészkelte magát a hideg. Az apa a szekérnek történetesen pontosan azon a szélén ült, ahová a gyermek a fejét dugta. Az apa ráemelte a fiúra a tekintetét. Mintha kivette volna szemgolyóit, és a markaiban összeszorítaná őket, hogy kézfején a hús mindenhol eltakarta a szemének a színét. A szemgödreiben a fekete árnyék a szekér zötykölődése miatt se mozdult el, nem változott meg.

„Mit csinál itt édesapa?” „Tessék velem hazajönni!” A gyermek számon kérte a mai napot, hogy reggel idegen családnál ébredt, hogy az a ház, ahol közösen éltek, be van deszkázva, hogy nem várta őt az édesanyja, hogy csak az idegen emberek tudták bebizonyítani, hogy ők nem is idegenek, hanem régóta ismerik őt…

Az apa megpróbálta lerugdosni az érzéseit önmagáról, akár egy kisgyerek a takarót, aki csak a lábaival vagdalkozik, így aztán a takaró teljesen összecsavarodik, és úgy még erőteljesebben izzasztja a testét, még nehezebbnek érzi.

De ebből lett elege az apának. Ezért szánt szándékkal kinyújtotta kezeit, és ezekkel megfogta a fiát, nem zavarta, hogy a szemgolyói elgurultak.

Tekintetével satuba fogta a gyermek riadt arcát. Megkeményedtek az izületek az apa arcán, kitüremkedtek az erek, és hirtelen az előbb még nyugodt, sima arcbőr göröngyös talajjá vált, amin ha futni próbálna a kisgyerek, könnyen kifordíthatná a bokáját.

A gyermek bordáinak ívszerű hajlatait összefogta az apa, „Jól jegyezd meg, ha bármi baj van, csak ezt mond magad elé, én Uram én, te vagy te. Ne tegyél semmi rosszat, hanem ahogy megmondtam már neked, várd a Messiást. Mert jönni fog. Most pedig menj, eredj, várd a Messiást.”

Megemelkedett a gyerekkel együtt, és letette a kis testet állva a földre. Visszaült és hallgatott. A katona észrevette az incidenst, a lovának a pofáját az apa arca elé rántotta. A ló fekete szemei ugyanolyan színárnyalatúak voltak, mint az apa szemüregeiben az árnyékok. Csakhogy a ló szemei tágra nyíltak voltak, akár egy kimerült futóé, az apa szemei szűkek, mint egy rajthoz feszülő futóé. Kettejük között ott volt a pálya.

„Ki magának ez a gyerek? Mit keres itt? Válaszoljon a kurva mindenit!” „Nem ismerem, talán a szomszéd faluból küldte valaki.” „Biztos nem a maga fia? Nem zsidó?” Az apa segítségkérő pillantásért nem nézett sehova, továbbra is a befogadott fián tartotta a tekintetét. „Nem az én fiam.”

A kisfiú mellkasát felülről egy nő átfogta, tenyereit rászorították a kis testre. A nő némította el a gyermeket, aki egyre fáradtabb pislogással követte, hogy dobálja apja testét a szekér, nézte, milyen módon szorítja, feszíti meg karjait az idős ember, hogy egyenesen tudjon ülni, ám a szekér mégis kénye kedve szerint dobálta az apát, akár a tajtékos hullám.

A fiú kitépte magát a bámészkodók közül, és rohanni kezdett. Futott hátra az erdőbe. A mellkasát egyre jobban előre feszítette, könnyebben tudott így ordítani.

„Hol vagy Messiás?” – üvöltötte. Minden erejét felemésztette ez az egy mondat, hiszen senki se tud ordítás közben lélegezni. Majd több száz méter után egyre szaggatottabbá vált ez a mondat. Egyre kiszolgáltatottabbá a földnek, amin a mellső lábak után a hátsók már egy felkavart nedves homokba mélyedtek bele. A ló mégsem törődött vele, de a rajta lovagló öreg arab vezér a kezeivel majd minden percben érezte a lószőr ragacsos nedvességét. Mögötte vagy száz lovas szintén prüszkölt félelmében, vajon meddig bírják még a lovak, és mégis hol a legközelebbi vízlelőhely?

Az öreg arab vezér remélte, hogy helyettese, Gebel Al-Tarik már átkelt a tengerszoroson. Mert mielőbb vissza kívánt ő is térni hozzá, hogy az új területre a behatolást megkezdjék. Egyre inkább félt attól a lehetőségtől, hogy egy lakatlan sivatag belsejébe vágtatnak, ahonnan már nem fognak tudni visszajönni, mert feldarálja minden erejüket a vízlelőhelyek és falvak keresése. Hiába mentek előre, hiába vezetett több száz lovast maga mögött, egyre inkább elhatalmasodott rajta a képzet, hogy igazából hátrálnak bele a végtelenbe. Az egyetlen segítsége az volt, hogy bízott a Messiásban.

A mögötte haladó lovasok szája már régóta tátva volt, izzadsággal keveredő nyáluk több irányban folyt le az arcukon, képtelenek voltak tiszta fejjel gondolkodni vagy beszélni, mert minden erejüket a légzés foglalta le. Azonban tisztában voltak vele, az a feladatuk, hogy a legnyugatibb pontig eljussanak, és kiterjesszék birodalmukat a világ legeslegszéléig. Ha ezt nem tennék meg, halál várna rájuk, erről még indulás előtt megbizonyosodtak a vallási vezetők szavaiból.

Már jó ideje mindennap levakarták a hámréteget az alkarjaikról, mert az izzadt bőrükön mindig még aznap ki is csapódott a só, és marta az egész testüket, egész a szemeik belsejéig.

Az arab vezér lekicsinyelte a szeme világát. Megtanulta a Messiásra hagyni az előtte lévők felismerését. Most mégis rá került a sor.

Ott messze, vele szemben úgy tűnt valamit rákentek a földre, szép egyenletesen osztották el, mindenhova jutott, egyre közelebb érve jól látszott, baloldalról is feltűnik mindaz a sűrű olajféleség, ami egyre inkább élt érzékelhetően önálló életet a homokon. Égtek a szemgolyóinak a hátsó fedelei, és görcsös fájdalmat sugároztak az agyába. Csak nagy nehezen engedélyezték a szem elülső felének az agyba továbbítható érzékelését. A szeme órák óta erőteljes orkánnak voltak kitéve, olyannyira hogy jó ideje úgy érezte a szél, inkább ki akarja szívni a szemgolyóit a szemgödreiből. A pislogáshoz elengedhetetlen szemfolyadék erőteljesen próbált a szemgolyók felszínén maradni, míg a homokon fekvő olaj egyre könnyedebbé vált, egyre határozottabban vált el a földtől, mindketten mindent megtettek a láthatóságért. Így vált definiálhatóvá a tenger.

Miután már tudta mit várhat, az volt kegyetlenül hosszú, míg ennek a változásnak a gondolati közelségébe jutott. Mit kellene tenni?

A lovasainak általános hangulatát az egyik bizalmasa továbbította. Nem hitték. Hogy áthatolhatatlan a tenger. Egyszerűen nem így képzelték a világ végét. Ők meg voltak győződve arról, hogy mindezeken túl van még valami.

A parton álltak, a lovak belelihegtek a sós tenger szagába, pofájukat oldalra fordították, és belehunyorítottak a Napba. Mintha mindezt azért tették volna, mert nem lenne kedvük válaszolni. Noha a kérdés nem nekik szólt. Igazából nem is volt kérdés.

„Vissza kell fordulnunk, nincs más lehetőségünk, elértük a világ végét, nincs más, amit a birtokunkba vehetnénk, megismertük a világ határát, vissza kell mennünk, hogy biztosítsuk a hátsó alakulatokat, van idejük a telepítésre és hódításra, nincs félelemre okot adó veszély.”

Az arab vezér a lenyelt homoktól karistolt mély hangon kiadott beszéde nem nyugtatott meg senkit, különösen a vége, az elbizonytalanította a legbizalmasabb embereit is.

A pillanatnyi kétség bevárt legalább harminc hullámverést. Egyre kilátástalanabbá vált a homokpartra kifutó hullámok megváltozása. Minden maradt pontosan ugyanúgy, mint mikor megérkeztek.

A lovasok szemeinek mozgása biztossá tette az alvezér számára, sokak nevében beszél, mikor a hullámverést némává tette szavaival, és elérte, hogy azok ott kongjanak a vezér fejében. „… meg kell bizonyosodni a továbbhaladás lehetetlenségéről, mitől olyan biztos, hogy a vízen átgázolva bármilyen irányba is, nem haladhatunk tovább. A legfontosabb mindannyiunk számára, hogy meg kell bizonyosodni a továbbhaladás…”

Az arab vezér a maga módján hitt a Messiásban, soha nem társított hozzá semmilyen csodás jelenséget, az emberek tetteiben képtelen volt felfedezni a Messiás közeledtét. Számára sokkal inkább volt gyötrelmes küldetés eljutni a világ végére, mintsem vallásos hitének igazoló eseménye. Nem remélt semmilyen misztikus helyet, nem képzelte sehogy a megérkezést, de mégis a most megvalósuló állapotot tudná a legközelebbinek tartani, ha az előzetes feltevéseiről kérdeznénk. Amibe számára sajnos az is beletartozik, hogy rajta kívül mindenki más, valamilyen csodálatos esemény megélésére vágyik. Valamire, ami talán megoldja a kérdéseiket, ami segít a mindennapi nyugalmukban. Öreg katona volt, tudta ezeket az álmokat neki kell megszolgálnia. Kötelezettséget kell magára vállalnia, a semmi bizonyításának az érdekében. Furcsának tűnhet a nyugalma, neki mégis természetes volt, az ő feladata világ életében megvalósíthatatlan vágyak, célok, eszmék biztosítása volt, magas rangú vezetők esztelen akaratának a létező világba terelése. Mintha a fájdalmat, a pőre valóságot és a veszteséget elviselni képtelen emberi szellem megzabolázhatatlan lovát kellett volna nap-nap után betörnie. Már akkor embereket ölt, mikor itt a jelenlévő katonáinak többsége még meg sem született.

Nem akadékoskodott, nem is gondolt semmire. Felesleges kockázati tényezők minimalizálása mindig előny, gondolta.

Nyugodt tartással, kapkodás nélkül lovagolt bele a tengerbe. Haladt egyre beljebb, nem nézett hátra. Nagyon jól tudta, ahol most gázol a vízben, ott még nem hihető a víz áthatolhatatlansága. Tíz méterrel később is messzire tűnt még neki. Lassan érezte csak meg magán, ugyanaz a teher van rajta, mint amikor még a homokon kutatta az előtte elterülő világot. A lábszárait már többször elborította a víz, mégis tudta, nincs ott, ahol társainak a világvégébe való belenyugvása már látható.

A hideg víz megnyugtatta, nagyobb erővel de lassabban lüktetett a vére, nem nézett hátra, elviselhető volt számára, ahogy a víz egyre jobban magához bilincseli, és fogja, szorítja, míg ő csak lovagolt már ott, ahol nem volt talaj. A lova engedelmesen megfulladt, gazdájával együtt.

Miután végleg elmerült az ajtót csapkodó hullámok között, csak még több kételyt ébresztett az ott maradókban.

(a szerző az MFB ösztöndíjasa)

Transzgressziók

Ritkán van meg először a cím. A végén könnyebb címet adni egy írásnak, elbíbelődik vele az ember, formálódik sokáig. Ha van rá idő, egy-két hétig is megy az agyalás, melyik lenne a legelevenebb, ami már önmagában is úgy fejez ki valamit (nyilván az adott írást), hogy nem is kellene mögé az az öt-hat-tíz-tizenötezer karakter.

 

Most a címet tudtam először. Színház és fesztivál viszonyában ugyanis olyannyira eleven és egyben evidens a határátlépés kérdése, mint zene és irodalom kapcsolatában a ritmusé. Színház a színházban, fesztivál a színházban, fesztivál a fesztiválban, színház a fesztiválban. Színház a fesztiválon. Hogyan folyik egybe a színház és a fesztivál? Mit keres a színház egy alapvetően könnyűzenei fesztiválon? Lehet-e, kell-e igazi színházat csinálni egy fesztiválon? Működik-e, és ha igen, vannak-e feltételei egy fesztiválon bemutatandó színházi előadásnak, melyeknek teljesülniük kell? Bírhat-e teljes értékkel egy fesztiválelőadás? Milyen küzdelmeket áll ki egy alkotás, ha fesztiválozni megy?

Különösebben nem foglalkozván azzal, hogy magam mit kerestem a VOLT Fesztiválon, mindenesetre a fesztivál színházi részén tevékenykedve, nem először voltam jobb- (vagy bal)keze a szervezőbrigádnak. Egy fesztivál megszervezése ugye nem kis dolog. Egy fesztivál színházi részlege pedig általában körülményes. Nem jó a díszlet (ha egyáltalán…), nem jó a hang (mert mi ez a zaj, ami a többi színpadról átjön), nem jó a világítás (csokoládébarnára, vagy éppen rákvörösre sülni-égni ahelyett, hogy kapnánk egy fejgépet), nincs kellék – hisz csak egy tévé kéne, annyira nagy kérés ez egy fesztivál közepén..? Alapvetően semmi nem jó, nem jó, nincs, nincs, nincs.

Van viszont más.

Fesztiválhangulat, mindenekelőtt. Hogy nem feltétlenül túl gyakran színházba járó emberek most eljönnek. A TÁP Színház képviselteti magát a VOLT-on, valamint általuk szervezett két másik előadás is helyet kap még a fesztiválon. Kárpáti Péter Szörprájzpartija, és a Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza is nagy sikert arat a fesztiválozók körében. S a határ átlépetett, a fiatalok pedig talán Pesten is eljönnek.

Vannak kérdések is, melyekre muszáj választ kapni még az előadás elkezdése előtt. Mert nem mindegy, paradicsomszósz vagy málnaszörp van-e vér helyett a jelmezen (vagy inkább ne is legyen); hogy merről süt majd a nap délután háromkor; hogy négyszer négy négyzetméterre vagy egy viszonylag zárt koncerthelyszínre fér-e jobban be egy „titkos lakás”.

S a már-már megfejthetetlen kérdésekre gyakorlatilag azonnal kell választ találni, s ki dönti el, jó-e a megoldás, amit találtunk? És ki mondja ki a végső szót? A rendező? A fesztivál részéről idedelegált személy? Az adott körülményeket a mindig, minden esetben vállaló színész? Vagy a közönség, a befogadó, akinek a véleményénél nem lehet fontosabb?

A TÁP Színház fesztiválokra kifejlesztett Egyperces Színházát játszotta a VOLT-on, egy embernek, x számú színész, egy percben. Napi két órában. Nem kell sok számolás ahhoz, hogy ez százhúszszor való ismétlésre jöjjön ki. Naponta százhúszszor ismétlik meg a produkciót, s akármelyik nézőt megkérdezzük, azt állítja, egy percben kap egy komplett színházi élményt. A határt tehát átlépték, irány Ámerika!

Másik előadásuk, a fesztivál első napján játszott Odüsszeisz szintén sikert aratott. Elrapelték Homérosz eposzát. Eme előadás azonban kivételt képez a többi közül abban, hogy létezik egy koncert változata is, mely a VOLT-on a több száz koncert között megállta koncertként is a helyét. Az előadás tehát már önmagában, fesztiválra lépése előtt is átlépett egy határt, ha úgy tetszik: nyitott, a fiatalabb közönség tetszésindexének meghódítása érdekében. Ha ugyan ez cél volt. Ha ugyan nem önmagában, önmagukért ilyen ez az előadás. Lehetne belemagyarázni, hogy a fiatalokért van így, azt is, hogy önmagukért. Leginkább azonban arról van szó, hogy megegyezik a két csoport kívánalma. Egy területről való kilépés (a határ átlépése) egyben egy másik, szintén körülhatárolt területbe való belépés is. 

A Szörprájzparti Budapesten egy „titkos lakásban” játszódik. A fesztiválon a TÁP négyszer négy négyzetméteres sátrában játszották. Sokadik próbálkozás után döntöttek úgy, hogy egy ekkora helyen lesz bent körülbelül ötven néző és a játszók is. Nagy Zsolt a végén elnézést kért a nézőktől a tapsrend helyett. Nézzék el, hogy ilyen körülmények között játszódott le az előadás, és jöjjenek el, nézzék meg az eredeti helyszínén is. Így is lehet. Nem lesz ettől kisebb vagy nagyobb élmény, számára azonban fontos volt, hogy ezt a gesztust megtegye a befogadók felé. Akik pedig így is sikeresnek ítélték meg a látott eseményt.

A Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza egy tavalyi projekt, a Fixa Idea – ha úgy tetszik – folytatása. Most azonban csupán Katona László egymaga játssza. Negyven percen keresztül nyomja, gyakorlatilag a rizsát („ő ésszel fel nem fogható, tehát létezik…”) – holott egy kőkeményen felépített műsor részesei vagyunk, mintha minden mondatát hallottuk volna már – a Szigeten újra megcsinálja.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info