Címke: Bahtyin

Bahtyin után, a szöveghez közel

Az Elbeszélés és prózanyelv című kötet a párbeszédre épül. A dialogicitás a könyv talán legfontosabb fogalma, ám nem csupán a tanulmányok gondolatmenetei szerveződnek e fogalom mentén, a tanulmánykötet keletkezése is egy termékeny párbeszédnek köszönhető. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2006-ban tartott prózaelméleti műhely meghívott előadóinak, illetve a kar egykori és jelenlegi hallgatóinak szöveginterpretációi szolgáltak a kötet alapjául, amelyeket most – azóta továbbgondolva, és Horváth Kornélia szerkesztői munkájának köszönhetően –, egymáshoz igazítva kapjuk kézhez.

„Beszélgetést folytatni annyit jelent, hogy engedjük magunkat a szóban forgó dolog által vezetni” – írja Gadamer. A huszonegy tanulmány eszerint valóban párbeszédet folytat, nem téveszti szem elől „a másik vélemény tárgyi súlyát,” engedi „megszólalni” a szöveget. Szoros szövegolvasattal van ugyanis dolgunk mindvégig, s ezt a szerzők által választott beszélgetőpartnerek változatossága még izgalmasabbá teszi. A világirodalomból Dosztojevszkij, Hugo, Gautier, Camus, Cortázar, Baricco és Vila-Matas szövegei, a magyar irodalomból pedig többek között Mikszáth, Kosztolányi, Szentkuthy, Németh László, Kertész, Garaczi, Spiró és Esterházy szövegei „szólalnak meg”, szólíttatnak meg az interpretációk során.

Bár a kötet tanulmányai – a valódi dialógus egy másik ismérveként – számos különböző hangon szólalnak meg, mégis van egy teoretikus, akinek irodalom- illetve prózaelmélete szervezi és hangolja össze őket. Mihail Bahtyin dialogikus nyelv- és irodalomfelfogásának hatása dominál mindvégig, alig található olyan szerző, aki nem merít a bahtyini örökségből. Ezért tekinthető kulcsfontosságúnak Papp Ágnes Klára kiváló, a kötetet nyitó Bahtyin-tanulmánya, amely a bahtyini életműben mindvégig érvényesülő dialogicitás vizsgálatát célozza. Bahtyin prózapoétikai munkásságának szinte valamennyi eleme visszaköszön a tanulmányokban. Az imént említett nyitó tanulmányban Papp a dialogikusság és a karneválelmélet viszonyát elemzi, Horváth Zsuzsa a zárda kronotoposzát vizsgálja egy Kaffka-regényben, Osztroluczky Sarolta a beszédsokféleségre mint egy Németh-regény téma- és szüzséalakító elemére mutat rá, Heideggerrel állítva párhuzamba a bahtyini gondolatot. Ezenkívül jelentős interpretációk irányulnak a paródiára, a regény műfaji nyitottságának problematikájára, illetve a dialogicitástól különválaszthatatlan intertextualitásra. Az intertextuális vonatkozások feltárása rendkívül termékenynek bizonyul jelen kötetben is: két tanulmány is foglalkozik Kosztolányi és Mikszáth szövegeinek párbeszédével, Nagy Márton Károly Hajnóczy Jézus menyasszonyának bibliai intertextusainak szövegszervező erejét vizsgálja, Szávai Dorottya pedig Esterházy- és Camus-szövegek rokon vonásait fejti ki sokrétű dolgozatában, a közös léttapasztalattól az apai autoritásig. És akkor még nem is ejtettünk szót S. Horváth Géza tanulmányáról Dosztojevszkij és Victor Hugo „fantasztikus” írásmódjainak viszonyáról.

A kötetet tovább színesíti a számos helyen visszatérő motívum- és szimbólumelemzés: olvashatunk többek között a pók, az androgün, a fény/sötétség, a ház vagy a csigavonal szimbolikájáról. Érdekfeszítő Menczel Gabriella Cortázar- illetve a XX. század szemantikai szinten létrejövő fantasztikumáról szóló tanulmánya. Bahtyinon kívül vissza-visszatérnek különböző szerzők mint a kötet viszonylag egységes elméleti irányultságának jelzőbójái. Kristeva, Genette, Iser, de Man, Heidegger és Paul Ricoeur számítanak leggyakoribb hivatkozási pontnak, utóbbi narratív identitás-elmélete például három helyen is visszaköszön, Baricco, Spiró és Esterházy szövegei kapcsán.

A tanulmánykötet tehát – természetesen a műfajhoz képest – egységet mutat, egyedül három tanulmány tekinthető problematikusnak, amennyiben a kötet struktúrájában kívánjuk megítélni a helyüket. Az egyik Emmanuel Bouju tanulmánya Enrique Vila-Matas egy olyan regényéről, amely magyar nyelven nem hozzáférhető. S bár kétségkívül érdekes, messze nem a legjelentősebb írás a kötetben. A másik problematikus szöveg Maczák Ibolya tanulmánya, amelynek annyiban valóban helye van a kötetben, hogy Illyés András XVII. századi püspöki beszédeinek kompilációs technikáját, azaz intertextuális vonatkozásait vizsgálja Pázmány és Káldi műveivel. Talán a beható filológiai kutatás táblázatai teszik mégis idegenné a dolgozatot a kötet más írásainak kontextusában. Bodnár György Füst Milánról és az irodalmi modernségről szóló tanulmánya a harmadik szöveg, amely esszéisztikus stílusa és rövidsége miatt nem találja helyét a kötetben. Főként közeli „szomszédjai” kontextusában érezhető mindez: Érfalvy Lívia vagy Rácz Ádám sokfelé mutató, az elemzett szövegek számos oldalát megvilágító dolgozata mellett hiányérzetünk támad Bodnár írását olvasva.

A Ráció Kiadó e kötettel egyben egy új sorozatot indít „… és a szöveg beszél” címmel, melynek sorozatszerkesztője ugyancsak Horváth Kornélia. Jelen kötet arra bizonyíték, hogy bízhatunk a sorozat sikerében, annak hűségében a címében idézett gadameri szavakhoz: hogy az interpretáló beszélni engedi a szöveget figyelmes „együtt-szólásával.” A Ráció Kiadó kiváló és hiánypótló Aktuális avantgárd sorozatára tekintve csupán az a kérdés merülhet föl, hogy vajon alábbhagy-e majd a lendület, torzóban hagyva ezzel a tervezett sorozatot? Bízzunk benne, hogy nem így lesz.

 

Elbeszélés és prózanyelv, szerk. Horváth Kornélia, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.