Ahogy meglátta, Abelárd atya a sarat dagasztó utazó felé irányította az ökrös szekeret. A vándor iszappal borított köpenyét szorosan a testére tapasztotta az eső, a csuklya mélyen az arcába lógott, és folyamatosan csurgatta le a vizet. Néha térdig süppedt a sárba, mégsem lassított, a szerzetes alig érte be a járgánnyal. Hatalmas fickó volt, az atyának úgy tűnt, majdnem akkora, mint a szekeret vonó ökör.

– Merre ebben az ítéletidőben, fiam? – kiáltott utána Abelárd.

Az utazó csuklyája sötétjéből az arca úgy ragyogott elő, mint a megmosdatott újszülötté. Széles mosollyal válaszolt.

– Rouenbe tartok, atya.
– És gyalogolni óhajtasz végig, vagy megengeded, hogy egy darabon elvigyelek?
– Ahogy elnézem a jószágot, nem értékelné, ha én is felülnék.

Abelárd felkacagott.

– Azzal te ne törődj! Théodore tudja, hova teremtette őt az Úr. Elfogadta a helyét a világon. Nemigaz, barátom? – azzal megcirógatta az ökör hátsó combját az ostorával.
– Ha Théodornak sincs ellenére, természetesen veletek tartanék.

Az ökör tűrte, ahogy a nagydarab fellépett a bakra, majd Abelárd nógatására megindult.

– Te nem Rouenbe tartasz, igaz-e, atya?
– Nem, fiam, a Szent Benedek apátságba. Máris két napot késünk az átkozott eső miatt!

Ahogy kimondta, Abelárd behúzta a nyakát, és hunyorogva felnézett az égre.

– Bocsáss meg, Uram! Tudod, hogy szolgád mennyire gyenge!
– Biztosra veszem, hogy megbocsát – mondta az utazó.
– A nevem Abelárd atya.
– Az én nevem…
– Igen?
– Csak szólíts Léonnak.
– Rendben, Léon.

Abelárd mosolyogva méregette a tagbaszakadt alakot.

– Te nem Franciaföld szülötte vagy, Léon.
– Nem.
– De nem is angol kém, ugye?
– Nem.
– Honnan jöttél hát?
– Mindig azzal törődtem inkább, merre tartok. Neked is azzal kéne foglalkoznod, ha nem akarod, hogy Théodore bevontasson minket az árokba.
– Milyen igazad van – mondta a szerzetes, és útba állította az állatot. – Istenverte barma!

Újra összerándult, keresztet vetett, majd kikémlelt csuklyája alól az égre. Aztán lassan az utazóra nézett.

– Megbocsájtja, igaz? – kérdezte, az pedig bólogatott.

Egy perc telt el csendben, hallgatták az eső kopogását és a szekér nyikorgását, majd Abelárd folytatta.

– Hol harcoltál?
– Ki mondta, hogy harcoltam?
– Markos fickó vagy. Károly egy vagyont fizetne a hozzád hasonlókért.
– Mintha egy húsboltról beszélnél.
– Félre ne érts, de a királynak mindenkire szüksége van. Kilencvennégy év alatt elfogyott a lendület. Meg az ember. Nem is tudom, mikor láttam utoljára akkora fickót, mint te.
– Nem vagyok katona.
– Mindenki úgy szolgálja az Urat, ahogy sorsa rendelte, tudom én – vetett keresztet a szerzetes. – Akkor mi a becses foglalkozásod? Mert a vándorlásból nem lehet megélni. Vagy igen?
– Diplomata vagyok.
– Dippo… micsoda?
– Tárgyalok az emberekkel, ahelyett, hogy megölném őket.
– Ó – csücsörített Abelárd – az szép dolog. Jó dolog. Istennek tetsző dolog. Nem megölni az embereket.
– Igen.
– És kivel akarsz tárgyalni Rouenben?
– Egy Pierre Cauchon nevűvel kell beszélnem.
– Ismernem kéne őt?
– Párizs egy egyetemi doktora.
– Az igen. Az szép. Doktor urakkal tárgyalsz?
– Ők sem tudnak mindent. Akad, amit nekik is el kell magyarázni.
– Például mit?
– Például, hogy az, hogy ők még nem látták az Urat, nem jelenti azt, hogy más sem láthatta.
– Ühüm, akkor nem is különbözünk olyan nagyon – bólogatott Abelárd, és nem feszegette tovább a témát. Inkább magáról beszélt. Mindennapjairól az apátságban, rendtársairól, és sok, nagyon sok emlék rohanta meg gyermekkorából, amelyeket mind az utazóra zúdított. Az pedig hallgatta, amíg el nem érték a céljukat.

Az apátságot sötétszürke fal ölelte körül. Léon a mentén elszórt fogakat nézte. Több száz fog, végigpettyezték az utat a vasalt kapuig. Az eső tisztára mosta őket, fehéren csillogtak a szivárványos napsütésben.

– Még sosem láttam ilyet – mutatott rájuk az utazó.
– Ja – kapta fel a fejét Abelárd. – Azok csak a fogaink!
– Fogaink?
– Úgy értem, a szerzeteseké és a környékbelieké. Mindig ideszórjuk a kihúzott fogakat.

Léon nem szólt, ezért Abelárd folytatta.

– A mi jó Innocentius Quartusunk megtiltotta ugyan nekünk a sebészkedést, de ha valami jót hozott ez az istenverte – keresztet vetett, „bocsáss meg, Uram” – háború, akkor az az, hogy ismét gyakorolhatjuk a seborvoslást. És bele-belekóstolgatunk más tudományokba is.
– Mint a fogászat.
– Például a fogászat. Minden hónap harmadik péntekjén van a foghúzás, az imaház előtti téren. Majd megmutatom pontosan, hol.

Elgondolkozott.

– És holnap van a harmadik péntek! Ha gondolod, maradj, és nézd meg, hogyan zajlik. Mindig nagy látványosság. Minden felől jönnek a fogfájósok, hogy segítsünk rajtuk. És nem patkolószerszámokkal dolgozunk, mint a falvak sarlatánjai, nekünk fogóink vannak. Néha az udvar sebészei is ellátogatnak ide, hogy ellessenek ezt-azt – mondta, miközben lemászott a bakról.

– Normandia fájdalomcsillapítói – mondta Léon, és figyelte, ahogy Abelárd bekopogtat a kapun.

—

Az asztalnál heten ültek. Az asztalfőn Séverin apát, jobbján a perjel, Abelárd és két szerzetes, balra tőle egy zavaros tekintetű remete és egy novícius, vele szemben pedig az utazó. Mindenki előtt két tál étel, az asztal közepén kosárban gyümölcs, és egy kancsó bor.
Léon nem vetette le utazó köpenyét, de a csuklyát hátratolta. Tükörsimára borotvált feje csillogott a gyertyák fényében, a nyakán a szerzetesek számára ismeretlen tetoválást viselt.

– Remélem, szereted a répát – mondta Abelárd. – Párolt répa a második.
– A répát? Hogyne szeretném? A répát mindenki szereti! – kacagott Léon.
– Nehogy azt hidd! Tudom például, hogy Brice atya kifejezetten gyűlöli.
– Túl kemény a héja – mondta a remete anélkül, hogy bárkire ránézett volna.
– Légy hálás az Úrnak, az Ő jóságáért! – kacsintott felé Abelárd.
– Mit jelent az ábra a nyakadon, uram? – kérdezte a fakó arcú Séverin.
– Csak egy régi emlék.
– Ilyen ábrákat lehet látni a szerecseneken a krónikákban – mondta az egyik szerzetes, akinek mély barázdák borították az arcát.
– Ha engem szerecsennek nézel, atya, akkor baj van a szemeddel – nevetett Léon. – De igazad van, háborús emlék.
– Nekem azt mondtad, nem harcoltál – szólt közbe Abelárd.
– Nem ebben a háborúban. Messze innen.
– Sokakat megöltél? – kérdezte a novícius, de rögtön utána lesunyta a fejét.
– A háborúban néha rákényszerülsz.
– Ne rontsuk el a vendég étvágyát ostoba kérdésekkel – mondta Séverin. – Abelárd rendtársam szólt róla, hogy Rouenbe igyekszel – fordult az utazó felé.
– Akkor igazat szólt – mosolygott Léon, és kanalazta tovább a levesét.
– Szép város.
– Valószínűleg az.
– Azt is mondta, hogy tárgyalni mész oda. Doktorokkal. Te magad is doktora vagy tán valaminek?
– Nem.
– Miről akarsz hát beszélni velük?
– Arról, hogy túl sok vér folyt el a háború alatt. A századik évéhez közeledik. Nektek feltűnt ez? Nevetséges.
– Azt gondolom, oka van a hosszú mészárlásnak. Olyan oka, amit csak a mi Urunk érthet.
– Biztosíthatlak, hogy nem szereti, ha az emberek levágják egymást, mint az állatokat. Amit Ő adott, csak Ő veheti el.
– Ezt akár egy szerzetes is mondhatta volna.
– Nem vagyok szerzetes.
– De elolvastad a Szent Könyvet, nemigaz?
– Ismerem az Ő törvényét.
– És mit tehetnek a mészárlás ügyében a párizsi doktorok?
– Hogy legalább ők nem ölik meg azokat, akik nem estek el.

Séverin letette a kanalát, és hátradőlt a székén.

– De nem a boszorkányt akarod kibeszélni a büntetés alól, igaz?
– Te még hiszel a boszorkányokban, atya? – Léon elnyomott egy mosolyt, és tovább kanalazott.
– Azt felismerem, ha valakit megszáll az ördög.

Léon is hátradőlt.

– Valóban? – kérdezte. – És milyen az, akit megszáll az ördög?
– A roueni máglyán te is látni fogod. Hacsak az iszony ki nem oltja a szemed világát.
– Én nem tudok torzulásokról.
– Rosszak a forrásaid.
– Most nem arról beszélsz, hogy rövidre vágta a haját, ugye?
– Milyen nő az, aki rövidre vágja a haját?
– Gondolom, olyan, akit megszállt az ördög – mosolygott Léon, és nekifogott a másodiknak.
– Ezzel nem szabad tréfálni, testvérem – hallotta Abelárd hangját.
– Hálás vagyok a fuvarért, atya, de nem vagyok a testvéred. Kitűnő ez a répa. Itt termesztitek az apátságban?
– Mindent magunk termelünk – mondta az eddig néma, nagyorrú szerzetes, majd miután egy pillantást vetett az apátra, újra a levese fölé hajolt.
– Biztos forrásból tudom, hogy a lány bőre pikkelyesedik Orléans óta – mondta Séverin.
– Ugyan már – válaszolt a tányérjából Léon.
– Barna pikkelyesedés jelent meg a mellén, amely felkúszott mostanra a nyakán, egész az arcáig. És a fejéről minden szőrzet eltűnt. A haja, a szemöldöke, a szempillái. Az orra és a fülei helyén csak fekete lyukak tátonganak. Mintha a pokol tüze égette volna meg.
– Uram, segíts – vetett keresztet az újonc.
– Képzelgés – mondta az utazó.
– Ha a közelébe merészkedsz, téged is megront – folytatta Séverin.
– Hogyan ronthatna meg? – tolta arrébb üres tányérját Léon.
– Ahogy a tömegeket rávette a gyilkolásra.
– Azért harcol, hogy ez az egész véget érjen. Száz év, atya! Vannak, akik semmi mást nem látnak a világból ezen a háborún kívül. Gyerekek, akik ebben nőnek fel. Gyerekek gyerekei. Azok gyerekei. Aztán ebbe halnak bele. Száz év. Most véget érhetne.
– De nem ő fog véget vetni neki.
– Ha megölik, biztosan nem.
– Te is tudod, hogy meg fogják égetni.
– Tudom, hogy mire készülnek. Nem engedhetem.
– Miért hallgatnának rád? Csak legyintenek majd.
– Ha ésszel nem megy, megy erővel. A Szűz célja igaz. Meg fogják érteni, nem lesz más választásuk.
– Szent célokat nem állíthat maga elé, aki gonoszsággal teli.
– Mondj meg nekem valamit, atya – Léon egy almát vett el a kosárból, és megforgatta a kezében. – Mondd meg nekem, hogyan lehet gonoszsággal teli, akihez beszélt Isten?

—-

Abelárd megmutatta Léonnak a szobáját. Puritán cella volt, egy ágy, egy szék, egy kis asztal, a falon fogas.

– Szótlan vagy, atya – mondta Léon.
– Bocsásd meg, kicsit elfáradtam. Egy hete vagyok úton.
– Most már megérkeztél – mondta az utazó, és elég mélyen nézett a szerzetes szemébe ahhoz, hogy meglássa az árulást. De a hang a fejében azt mondta, ne cselekedjen.

—-

Az éjszaka közepén érkeztek.
Olyan gyorsan árasztották el a szobát, hogy Léonnak ideje sem volt felugrani az ágyról. Nem mintha aludt volna. A cellát betöltő suttogást hallgatta, ami a füleiben úgy zengett, ahogy tizenegy millió mennyei hang éneke zenghet.
Négy szerzetes az ágyra szorította, minden végtagjára jutott egy. Abelárd érkezett, hosszú hajókötéllel. Az egyik, hurkos végét odanyújtotta a remetének, aki az utazó jobb csuklójára húzta. A ragyás szerzetes megpróbálta ráhurkolni a kötelet a jobb bokájára, és az utazó ezt a pillanatot választotta arra, hogy szétszórja a támadókat. A ragyásképűt nekirúgta a kisasztalnak, ami ripityára tört. Átrántotta maga fölött a remetét, és a falnak csapta. Lerázta magáról a nagyorrú szerzetest, majd eltörte a novícius orrát.

Abelárd abban a pillanatban rontott rá, amikor felállt az ágyról. A perjel a székkel támadt, ám ahogy meglátta az utazót valódi formájában, megtorpant. Léon félresöpörte a bútort, és hátracsavarta a szerzetes karját. A férfi üvöltése hosszan visszhangzott az apátság falai között. Léon akkor lökte a földre, amikor már fuldokolva nyelte a könnyeit. Visszafordult a kiterített szerzetesek felé, hogy elhárítsa az esetleges további támadásokat, de Léon látványa mindannyiukat a padlóra szegezte. Miközben az újonc keresztet vetett, az utazó megérezte a mögé lopakodó Séverint és a kezében a hosszú pengét.

A hang ismét megszólalt, és arra utasította, ne cselekedjen.

Séverint csak egy pillanatra kapta el a pánik, amikor meglátta a behemót igazi alakját, de már nem tudta, nem akarta megállítani a kést.

Az utazó mozdulatlanul megvárta, amíg a penge a testébe szakít, és átszúrja a szívét. Utolsó gondolata az volt: „Úgy legyen.”

—-

Abelárd perjel egész éjszaka fűrészelt.

—-

A harmadik péntek reggelén szinte mozdulni sem lehetett az imaház előtti téren. Szedett-vedett tömeg verbúválódott, a rendezkedő szerzetesek hol itt tűntek fel, hol ott.
A nagyorrú és az újonc kipirosodott arccal jókora fatrónt hurcoltak keresztül a bámészkodók között. Egyszer le is kellett tenniük, mert a novícius nem bírta. Egy emelvényre birkózták fel végül, az imaház bejárata előtt.
A tömeg izgatottan toporgott. Sokan a nyakukat nyújtogatták, figyelték, hogy családtagjaikat, akiket a kezelésre hoztak, mikor engedik ki az imaházból, ahová felkészülni vitték őket.
Amikor Séverin megjelent a tér egyik sarkában, az addigi duruzsolás is megszűnt, és tiszteletteljes csendben nyitottak utat neki. Az apát anélkül vonult végig a tömegen, hogy bárkire is ránézett volna, majd eltűnt az imaház ajtajában.

Délben jelent meg újra, hétköznapi csuhájában, de az orrán szemüveget viselt. A tömeg felhördült. A ragyásképű szerzetes sietett elő egy táskával, amit a fatrón mellé felállított asztalkára tett, és felnyitott. Az ezüst szerszámok látványa újabb felhördülést keltett, a tömeg közelebb húzódott.
Séverin féloldalt állt, hogy a meztelenre vetkőztetett betegek kivonulhassanak. Elől jött a novícius egy kereszttel, őt követték a bizonytalan és ideges tekintetű szerencsétlenek, akiknek a száját különféle formákba hajlított fémszerkezetekkel kipeckelték, majd a nagyorrú szerzetes zárta a sort.

Az első fogfájósnak, egy fiatal nőnek, teljesen felpuffadt az arca. A szemei, apró disznószemek folyamatosan könnyben úsztak. A nagyorrú odakísérte a fatrónhoz, amely fölé a novícius tartotta a keresztet. A nő leült, a nagyorrú és a ragyásképű pedig lekötözték, a karjait a karfára, a lábait a trón vaskos lábaihoz.
Séverin ezek után lépett a táskához, és kiemelt belőle egy közepes méretű fogót. A tömeg, a szerzetesek, a többi beteg mind lélegzetvisszafojtva figyelték. Az apát szenteltvizet lötykölt a fogóra, majd a beteg fölé hajolt. A napfény még egyszer megcsillant a szerszámon, mielőtt az eltűnt a nő szájában.

Azután már csak az üvöltés maradt.

És a rángatózás és a verejték és a rothadó fog szaga és a fröcskölő vér és a csont reccsenése, először csak a szájban, először csak a fogak, de aztán a csuklóban, a bokában, Séverin pedig emberfeletti erővel nyomta le a nőt, a kapálózásban többször megvágta a nyelvet, tépte ki a fogakat, egyiket a másik után, őt is verte a víz, fröcsögött rá a nő nyála és vére, de nem fékezett, nem hagyta a lelket az ördögnek, újabb és újabb fogak koppantak a ragyásképű kezében tartott tálba, egészen addig, amíg az apát már csak egy vörös-fekete kráterbe bámult.

Séverin ugyanazzal a kifejezéstelen arccal zihált, amivel leélte addigi hatvan-hatvanöt évét. Végignézett a nőn, verejtékben úszó testén, kicsavart végtagjain, végül a szeme megállapodott annak tébolyult tekintetén. Már nem sikoltott, csak hangfoszlányok szűrődtek ki a szájpecek alkatrészei között.

– Megtisztíttattál, leányom – mondta Séverin, majd minden részvét nélkül intett a nagyorrúnak, hogy oldozza el a nőt, ő maga pedig bemosakodott a következő pácienshez.

Késő délutánba hajlóan folyt a kezelés. Amikor befejeződött, az imaház előtt tér kövezete vörös volt, a fatrón iszamós a vértől, a kezeltek fogai pedig púpozva álltak a nagyorrú táljában. Már csak egy páciens volt hátra. A halott eretnek.

Abelárd sietett elő az imaházból.

– A fő attrakciónk készen áll, atya? – kérdezte Séverin, miközben az utolsó páciens vérét mosta le a kezéről.
– Igenis. Megizzasztott a kurafi, de eltávolítottam a szentségtelen torzulásokat. Most már olyan, mint egy igaz keresztény.
– Akkor már senkinek sem támadhatnak ostoba gondolatai, ugye?
– Nem, atyám.
– Rendben, hozzátok.

Azzal Séverin a tömeghez fordult, amely a fogatlan, megtisztított kezelteket vígasztalta csendesen.

– Testvéreim! – kiáltotta. – A mai rendhagyó terápia lezárásaként tanúi lehettek, amint Szent Benedek nevében egy messzire sodródott bárányt visszaterelünk az Ő nyájához. Szerencsétlen felebarátunk halálában is küzd az ördöggel, halálában is küzd az újjászületésért. Megtévesztették, félrevezették. Ő pedig most is keresi a helyes ösvényt, amit rövidre szabott életében nem találhatott meg. Kik vagyunk mi, hogy ne siessünk segítségére szükségének ezen óráján? Testét megtisztítjuk az ördögtől, majd visszaadjuk a földnek, amelyből vétetett, és nyugalomra tér a mi Urunk jobbján.

A tömeg lelkesedése rég kifulladt a felpeckelt szájú emberek megkínzása alatt, csak néhányan morzsoltak el a fogaik közt egy-egy „Jézus herceg!”-et. Séverin kedvét nem tudták elvenni, de felbőszítették részvéttelenségükkel. Intett a szerzeteseknek, akik Abelárd vezetésével előcipelték Léon meztelen holttestét, és a fatrónra ültették. A tömeg szájtátva nézte a hatalmas alakot. Megérezték, hogy valami nem egyenes. Hogy a fickónak nem szabadna halottnak lennie. Hogy az ilyen fickók nem szoktak meghalni. Az apát nekilátott a munkának. Nehezebben boldogult a fogakkal, mint előző pácienseknél, és mintha több is lett volna a fog, de dühe újabb energiák mozgósítására tüzelte. A legnagyobb fogót vette kézbe. A birkák nem láthatták gyengének, a pokolféreg pedig nem játszhatott vele.
Tépte-szaggatta a halott álkapcsát.
A tömeg oszlani kezdett.
Mire Séverin végzett, már senki sem állt a téren, csak a rendtársai nézték megkövülten. Léon arca addigra nem volt több véres masszánál.
Az apát hosszan körülnézett, a fogó kiesett a kezéből, térdre rogyott, és elsírta magát.

—-

A nagyorrú, a ragyásképű és a novícius a naplementében elszórták a fogakat a fal mentén. Brice még aznap éjjel elhagyta az apátságot. És miközben Séverin a cellájában zokogott, Abelárd utasítás szerint, az utazó holtestével együtt eltüzelte a lefűrészelt szárnyakat is.

Négy nappal később máglya lobbant Rouen régi piacterén, és megölte az orléans-i Szüzet.

A lovag kilépett a fényre. A napsugarak égették, marták a szemét, behatoltak agyába, testébe. Aztán elveszítette egyensúlyát és a földre rogyott. Régen elfelejtett érzés ömlött végig a testén. Nem volt szakálla, a dohos átütő bűzt sem érezte, amely száz évig ostromolta, de sehogyan sem szabadulhatott tőle. Most ledöntötte ez az érzés, amitől kis híján úgy érezte, belehal és, amibe csak az erős fájdalom hozott valóságszagot. Ez a fájdalom, mely átjárta teljesen, erősebb volt, mint a száz-évnyi rabságban elhordozott szenvedés együttesen. És egész testében örvénylett a kín, izzott a csontja, szinte érezte az idegpályák sűrű szövevényét, azok jeges-forró ölelését az agyvelejében. Majd elájult. Mire felébredt sötét volt az égbolt, fekete lobogó, úgy feszült a feje fölé, ívbe hajlott női gerinc, melyet legszívesebben megérintett volna. A csillagok is csak ezt a látomást igazolták, és tették tisztává az éjszakát. A sötétben csak a friss levegő és a fiatalság érzete volt az, ami elhitette a lovaggal, hogy íme száz év elteltével újra szabad. Újra, megmásíthatatlanul szabad. És ekkor történt valami. Valami halkan és kristálytisztán megszólalt benne. Ez a valami az élet volt. Az utolsó szikra hamvad el így, ilyen tisztán és félreérthetetlenül. Utána nincs más csak a halál. És a lovag a kardjába dőlt. Nem sajnálkozott és nem tépelődött, csak csodálkozott: miért nem tette meg már korábban? Száz év hosszú idő, és most, hogy szabad, most megtehette. És a halál bólintott, a kardhegyére ült, míg a lovag forró teste átmelegítette az acél hideg ívét, majd engedelmesen száműzte a lovagból az életet.

A lovagot az öreg száz évre ítélte. Az agg remete egy nagyon öreg és nagyon mohos fákkal benőtt erdőben lakott, egyedül a barlangjában. A helyet fogva tartotta valami, amitől olyan volt, mintha az istenek temetője lenne. A vándort, ha bemerészkedett az erdőbe, egyre csak vonzotta valami, talán nimfát sejtett a sűrűn benőtt ösvényen, vagy a dús lombkoronák árnyékában. A falusiak, akik csak ritkán mentek arra, mesélték, hogy nem egy lovag és a vándorló kedvtől átittasult ifjú veszett ott, vagy, ahogyan ők mondják, veszítette el a józan eszét a buja rengetegben. Egyre kevesebb helybéli járt arra. Akiket egy hölgy szerelme, vagy a lovagi virtus irányított annak kedvére való volt ez a hely. A lovag is így talált a barlangra és benne az öreg aggastyánra. Az öreg nem akarta bántani, a lovag meg hazatartott, lejárt az egy év, és az úrnője visszavárta. Ez elég volt neki, hogy goromba legyen és lenéző az agg remetével szemben. Az öregnek pedig elég volt ahhoz, hogy ezért száz évre száműzze őt, sötétségbe és rabságba hajtsa.

Az első időkben a lovag megpróbált menekülni. A sötét és a szag, mely marta az érzékszerveit elviselhetetlen volt. Körmeivel kaparta a barlang kőfalát. A fájdalma egy idő után megszokásból, vagy az öntudatlan állapot miatt, de eltűnt, már csak tompa lüktetés és halványan érezhető súrlódás volt az, ami jelezte, hogy ott fájdalom van. Ezt a jelet azonban az agy nem érzékelte. A tudat kizárta, egyedül a szabadulás töltötte meg minden gondolatát. Az ujjaiból lassan meleg vér szivárgott. Ahogy fogyott az ereje és a földre hanyatlott eltompult aggyal, a keze beleragadt a vérbe, és lassan elveszítette eszméletét. Nem álmodott semmit, alvása nehéz volt és mély, nagyon mély. Arra ébredt, hogy fájnak a kezei, feltépődtek az ujján a sebek, és az ujj végei ontották piros könnyüket. Még mindig sötét volt, még mindig a maró szag, és rab, és még mindig rab. Most érkezett a jóleső sírás, nem tisztító, nem fájdalmat enyhítő, olyan, mint egy forrás, könnyforrás, amely elgyengítette őt, amitől újra álomba merült. Most a nőjét látta, kedves, fiatal és karcsú nőjét. Azt álmodta, hogy hölgye az asztaluknál ül és eszik. Maszatos száját a kézfejével törli le. A többi lovag és udvari népség körülötte van és lakomáznak. Az úrnő jóízűen eszik. Imádta nézni, ahogyan eszik, olyan kedvvel és jólesően, olyan kívánatosan. A falatot a kis fehér kezeivel a szájához emelte, közben csillogott a szeme, apró gömbölyű fogacskáival letépte a falatot, és csak forgatta a szájában a nyelvével, és rágta a fogaival, míg le nem nyelte. Ettek a többiek is, a várnép apraja nagyja, vajon mit ünnepelhettek? Így csak ünnepekkor szoktak enni. A sólyommadár ott foglalt helyet az egyik sarok kiszögelésben, arannyal hímzett sapka a fején és aranyfonál a szárnyaiba fonva. Az úrnő sólyommadara, a dédelgetett madár. Sokszor, az alatt a pár hét alatt, míg hölgyével lehetett, sokszor látta a madárral kedvesét. Etette a kezéből, simogatta, becézgette. Ha szállt a sólyom az aranyfonál úgy fénylett a nap sugaraiban, mintha egy istennő madara lenne, akit aranyból formázott a mester és szerelemmel lehelt volna életet belé. Vakított a sólyom a levegőben, s mikor a karjára szállt, a lovag érezte, milyen erős madár, súlyos és eleven. A madár és a lovag valami ösztöntől hajtva megértették egymást. Mikor a sólyom a magasban szállt, a lovag is úgy érezte, a madárral száll, a szabadba, az égen, olyan vakítóan csillog a páncélja, mint a madáré. De azt is tudta, hogy pusztán olyan egyszínű, ha leveszi a páncélt, rostélyt és köpenyét, mint a madár aranyfonál nélkül. De ezen nem csodálkozott. Ilyenkor lakoma idején oda vitték a sólyommadarat egy sarokba, és szemét eltakarva ült órák hosszat, míg a háznép mulatott, táncolt, vidult. Most, hogy a lovag újra ott volt, bár csak álmában, honvágy vegyült az érzései közé, és vágyakozás. Vágyakozás a nője iránt, a jelenlét iránt. A hölgy, akinek már mindkét kézfeje is csupa maszat, bíborvörös ruhában ült az asztalnál. Ilyenkor szerette a lovag a legjobban. Mikor eszik, és mikor őt öleli. A szerelem elmúlhatatlanul és teljes lánggal égett benne, még érezte a nőt. Az álomkép valóságként tűnt föl a szeme előtt, elfelejtve, hogy rab, és úgy érezte, hogy a rabságot álmodja és az álom az igaz, mert érzett illatokat és tapintott, és ez valósággal töltötte el. Álmában közeledett a hölgye felé, és dühös volt a kutyaként csaholó udvari népségre, meg a többi lovagra, akik abban reménykedtek már régen, hogy nem fog visszatérni, és szinte magukénak érezték a várat, az asszonyt, mindent. Csak a sólyommadár érezte meg, hogy hazajött. Csak ő kereste a lovagot, felé fordította a fejét, és valami embertelenül visító hangot hallatott. Egy pillanatra, megdermedt a lakomázó sereg. Majd mintha, nem történt volna semmi, folytatták a dőzsölést. Emelték a serlegeket, fakupákat. Az úrnő valami nehéz bordó bort emelt ajkaihoz. Sűrű és fénytelen folyadék volt, lassan, nagy kortyokkal, mámorosan itta. Majd letette a kupát, de az felborult és kifolyt a lé az asztalra. Nem kapott érte, a tömör fém, a kimunkált ezüst serleg nem törhetett össze, az asztal letörölhető, és tölthetett még bort, ha akart, ezért érdektelen maradt a jelenet iránt, csak az evésre figyelt, a kacagásra, mert csengő hangon kacagott, ami a lovag lelkét remegtette. A kupa az asztalon maradt, úgy ahogy eldőlt. Ezüstből készített mestermunka volt. Valami legendából ábrázolt jelenetet, még olyan messziről is ki lehetett venni a domborművet, amilyen messze a lovag állt. Egy sárkány és egy lovag küzdelmét ábrázolta, úgy, hogy a sárkány borzasztó teste ezer sebből vérzett, a lovag pedig ősz volt, haja fehér, bár ez nem látszott a domborművön, de a lovag valahogyan tudta, hogy a képen szereplő harcos csakis fehér hajú lehetett, mert… miért is? Nincs rá válasz. A fehér haj valahogy feledhetetlenül elméjébe lopta magát, magyarázat és értelem nélkül. A sárkány farka kígyóként ért véget. A képen a lovag nem láthatta, hogy a kígyófarok észrevétlenül körülveszi és éppen lesújtani készül rá. Ez a pillanat még az élet pillanata a fehér hajú lovag számára, a következő pillanat már a halálé. Még elég szerencséje van a képen harcolónak, hogy ebben a pillanatban örökítette meg a művész, az örök életben és nem az örök halálban. Már egyre közeledett a lovag az asztalhoz, egyre tisztábban látta fehér hajú harcos képét, és a sárkány szenvedését. Mennyi halálos szenvedést rajzolt a sárkányra az átkozott kupakészítő, a fehér lovag ennyi fájdalmat okozott volna sárkánynak valóban? Dermesztő, ahogyan a sárkány arca szinte emberi arcként tekint a lovagra, lehet-e ennél kegyetlenebb a művész? Egyenlő felekként ábrázolni az állatot és annak támadóját. Egyszerre megmozdult a kupa, valami ragadós és megszilárdult barna anyagból emelte föl egy piszkos kis fehér kéz. A hölgye, a nője keze volt az, mert a kupa vérbe száradt. A sárkány vére? Ez egy látomás? A nő lassan megforgatta az ezüstserleget és elhajította. Ekkor ért össze a tekintetük, de hiába nézett a lovag szemébe, nem látta azt. A lovag pedig nője szemében nem látott életet. Meghaltak országába került volna? Az asztalon a saját holtteste, elkészítve finoman, fűszeresen és illatozva, hogy szinte megkívánja a sült húst. Darabok hiányoztak, a várnépség tele szájjal röhög és szórakozik az ő teteme fölött. És az úrnője jóízűen eszik, édesen és nevet a többiekkel. A sólyom még egyszer őrült visításba kezdett… a lovag hátrált, üvöltött és nem jött hang a torkából. Idegei lassan szétzilálódtak és ő verejtékben és remegve ébredt. És őrült őrjöngésbe kezdett, ütötte a barlang falát, de csak a vére folyt. Majd leomlott és félt elaludni. A rabsággal járnak a rémálmok?
– Nem, nem és nem. Nem lehet, hogy újra elaludjak, hogy valami őrült látomásba kerüljek. Inkább valahogy ébren kell maradnom. Milyen nap van ma? Mennyit aludtam?- A lovag magában beszélt és járkált közben a barlang legmélyén. Aztán lassan végigtapogatta a barlang falát. Kupolás helyiség volt a börtöne. Leült, és végiggondolta, milyen nap lehet. Számolt. Egy napnál többet nem alhatott, és amikor elátkozta az öreg, szombat volt, tehát ma legfeljebb hétfőnek kell lennie.
– Maradjunk a hétfőben. – ezt úgy mondta, mintha valakihez beszélne, mintha egyszerűen egyezkedne, ultimátumot kötne – Így már majdnem három nap eltelt a száz évből. Száz év? Hiszen nem is élek el száz évig. Ha kiszabadulok több, mint százharminchárom éves leszek. Senki nem él százharminchárom évet. Ilyen kort csak a bibliában éltek meg a matuzsálemek, vagy a sárkányok… – mikor idáig ért a monológjában megakadt. Eszébe jutott az álma, a szörnyű látomás, mely annyira meggyötörte. És lassan eleredtek a könnyei. A nőért? A hírnevéért? A várért? A rabságért? A szenvedésért? Nem lehetett konkrét okot találni rá. Csak úgy mindenért és csak sírt, mert dühös volt, és gyűlölte az öreget. Hogy az öreg miért büntette ilyen szigorúan? Az öreg csak egy órára zárta be a büszke lovagot, az idő fogságában ez száz évvé nőtt, magával hozva az emlékezés és teremtés varázslatát. A lovag nagyon is jól érezte az időt, annak súlyát és a rabság minden keservét, száz évet és ezernyi szilánkká tört emléket, mindent. A múló időben, örvénylő emléksziklák közt és sebzetten. Így élte a száz évét a valaha rettentő büszke lovag.

Az évtizedekkel későbbi jelenben, az évek súlyától átitatottan nem értette már, hogy akkor miért volt annyira fontos neki, hogy kijusson. Mikor már egészen megszokta a sötétet és az emlékeiben, vagy a kitalált emlékeiben, akkor már nem tudta, hogy melyikben pontosan, de nem is érdekelte, nem értette korábbi önmagát. Főleg, mikor már egészen megvénült, és legnagyobb szórakozása az volt, hogy egy letört sziklaszilánkkal jeleket, írást véssen a falba, főleg akkor nem értette. Addigra megérezte a teremtés az alkotás erejét és már nem tudta eldönteni, hogy az a fehér hajú lovag azon a bizonyos véráztatott kupán ő volt-e? De már abban sem volt biztos, hogy nem a sárkány volt, akinek már akkor is emberszerű vonásokat tulajdonított.

Évtizedek súlya alatt, már száz pecsét nyomta testét, száz vágás, ami az idő múlását jelentette számára, és emlékeiből életet teremtett magának. Évtizedek súlya alatt a teste meggörnyedt, látása, hogy volt-e már, nem érzékelte. Hosszú fekete köpenye mellette pihent, ami egy jel, egy tárgy volt már csupán, amit óva őrzött, ami a kinti életet jelentette számára. Haja lassan fehérbe borult. Isten nevét véste a falba és a sárkányt, legyen kivel küzdenie. Az idő lassan telt számára, és ott a barlang sötétjében egy dalt írt, mindig javította, mindig valami más szót keresett, mindig az elfeledett női arcot próbálta elképzelni maga elé, ami az évtizedek terhe alatt szertefoszlott, dallá vált, idővé sűrűsödött össze. Az évek, a vágásokból újra és újra szivárgó vér jelezte, fogyóban voltak. A századik, igen pontosan a századik vágásnál, azon a napon, mikor szembesült a ráontott lázálom valójával, a lopott idejével, az ellopott és mégis újjáteremtett önmagával, azon a napon a lovag kilépett a fényre.

Hét tündérmese a cinikus és melankolikus J. K.-ról
– a világűr gyöngyszemű utasáról

J. K. szánkózik

Úgy esett, hogy a lurkó J. K. szülei elutaztak, és neki egyedül kellett elmennie az iskolában megszervezett alkalmi ünnepségre – átvenni a Télapó ajándékát. Igaz, apukájával még egyszer sem találkozott élete folyamán, mivel az – egy külföldi részvénytársaság ügyvezetőjeként – állandóan úton volt, de emiatt nem érheti szemrehányás, hisz örökös távolléte ellenére lelkiismeretesen gondoskodott fiáról: havonta ruhaneműkkel, készpénzzel, édességgel és kisebb-nagyobb játékokkal teli csomagot küldött neki. Most azonban anyukája is ellátogatott arra a tüneményes szigetre, ahol apukája tartózkodott éppen, hogy megbeszéljék az átköltözés apróságait, s végre valahára együtt lehessen a család.
A lurkó J. K. a háttérben húzódott meg, egy meleg radiátornál. A sietésre semmi oka sem volt. Annál inkább a többieknek. Amint a Télapó megjelent a nagy előcsarnokban – ami ezúttal kicsinek bizonyult –, megindult a tolongás. Szervezés, rendfenntartás érvényét vesztette. Az a gyerek került leghamarab a Télapó ölébe, akinek apukája vagy anyukája a legjobban tolakodott. Miután pedig odakerült és átvette a tarka zacskóba csomagolt ajándékot, annak rendje és módja szerint lefényképezkedett. J. K. nem értette, hová sietnek ennyire az emberek.
Néhány szülő megsajnálta a háttérben gubbasztó, alkalmatlanul felöltözött, kissé kócos J. K.-t. Felajánlották neki segítségüket, hogy minél hamarabb a Télapó ölébe kerülhessen ő is, de J. K. mosolyogva utasította el az ajánlatot.
Későre járt, amikor az utolsó szülő is elhagyta az iskolát gyermekével. A fényképész már alig állt a lábán. A Télapó lábai teljesen elzsibbadtak a kisgyerekülepek súlya alatt. Körülnézett, és látván, hogy még csak J. K. maradt, magához szólította:
– Gyere ide, fiam, te is!
J. K. nem ellenkezett. Odament. A Télapó éppen az ölébe akarta ültetni, amikor egy idős néni a füléhez hajolt, belemormogott valamit, majd kipirult arccal elkotródott a tanáriba.
– Izé… – szólalt meg a Télapó azután, hogy ketten maradtak.
A fényképész letelepedett a sarokba, és jóízűen vedelte a konyakot.
– Tudod…, hogyan is mondjam… – dadogta a fehér műszakállas alak, majd hamarjában kimondta: – A Télapónak elfogyott az ajándéka, nagyon sajnálom, hogy…
– Ne is eméssze magát emiatt – nyugtatta meg a kölyök J. K. – Nincs nekem szükségem arra a bugyuta földgömbre. De ha igazán nagylelkű akar lenni irántam, jöjjön el most velem szánkózni.
– Most?! – lepődött meg a pirosöltözékes férfi. – Mit szólnak majd a szüleid?
– Azok messze vannak.
– De hát, hogyan?! Hó sincs!
– Ugyan, ugyan – méltatlankodott J. K. –, Télapó létére ilyen közönséges. Jöjjön csak – mondta, majd felsegítette és a kijárat felé vezette a megrökönyödött alakot.
Amint kiértek a friss, hideg levegőre, a Télapó bebizonyosodott afelől, hogy a lurkó J. K. nem beszélt félre, a magas ég aljáról óriási fehér hópelyhek hulldogáltak lefelé. Érkezésükkor nedves kis flekket csókoltak a kabátra.
– Bejön vagy megvár, míg kihozom a szánkót? – kérdezte J. K. a Télapótól, amikor szülőházához értek.
– Inkább megvárlak.
A kölyök J. K. másodperceken belül megérkezett a szánkóval.
– Nézd! – mutatott a Télapó a postaládára. – Van benne valami.
J. K. kivette. Egy képeslap volt. Ez állt rajta:
MERRY CHRISTMAST!
Miután pedig kinyitotta, gépies, mégis csúnya kézírással:
Boldog szülinapot!
Fiamnak a paradicsomból!
– Kitől kaptad? – érdeklődött a Télapó.
– Apámtól – válaszolta közömbösen J. K. és zsebébe csúsztatta a képeslapot. – Gyerünk már, kitavaszodik, mire elkezdenénk szánkózni!
A település mellett kanyargó folyó felé vették az irányt. Szerencsére a közelben volt utcai megvilágosítás, a töltésoldal pedig ideális terepet nyújtott a legközkedveltebb téli hobbi űzéséhez. Ráültek hát a szánra, és HOPP! lefelé. Felesleges volna részletezni a lurkó J. K. elragadtatását. Hamarosan már a Télapó is minden apait-anyait beleadott a játékba. Teljesen megfeledkezett fáradtságáról és meggémberedett lábairól is.
Éjfélkor megkondult a harang.
– Kezdődik a mise – jegyezte meg a Télapó.
– Igen – mondta J. K.
– Áruld el fiam, de őszinte légy, tényleg nem bánt, hogy nem kaptál semmit?
– Ugyan már, hogyne kaptam volna.
– De egy képeslap igazán nem nagy valami.
– Ki beszél a képeslapról… – mondta J. K., ezzel meglökte a szánt, ráugrott, és hangos örömrivalgások közepette csúszott le a meredek töltésről.

J. K. és a nyáj

A fiatal J. K. érettségi után a forró nyári délutánokat álmodozással töltötte. Utazott. Ismeretlen, nemlétező tájakra.
Az idő múlt.
Egy reggeli után, amikor a Nap már jól feltornázta magát az égre, a fiatal J. K. felkelt a kenyérmorzsával telített asztaltól, és letépte a falhoztapadt naptárról az ismeretlen festő – síksági tanyát ábrázoló – művével díszített JÚLIUS című fejezetet. Rájött: mennyi mindent elszalasztott, amíg a szobában vesződött; könyvek, álmok és ideák között. Gondolta: valaminek változnia kell. Utazni kellene. De a valóságban. Korlát nélkül.
Hallotta valahol, hogy létezik a világon úgynevezett nomádpasszus, amelyet olyan személyek élvezhetnek csak, akik egész életüket nyájukkal töltik – legelőkeresésben. Nem akarom álmodni az életem, gondolta, élni akarom álmaim. Nem megyek egyetemre, dolgozni fogok: és összegyűjtöm a kellő összeget a nyájra.
Így is lett. Legalábbis részben. Tényleg kiíratkozott a biológiai tanszékről, és munkába állt. De a meló nem hozta meg a várva várt eredményt.
Az idő múlt.
És hogy, hogy nem, egy szerencsejátékon övé lett a főnyeremény. Óriási pénzösszegben részesült. Most már volt miből megvenni a nyájat, volt mivel megvesztegetni az illetékes urakat, hogy minél előbb kézbesítsék neki a nomádútlevelet. Amikor minden elkészült, a fiatal J. K. útnak indult saját álmait élni. Erdők, mezők, ligetek és legelők ösvényét taposta. Nappal énekelt, éjjel furulyázott.
Az idő múlt.
Egy este, az egykori fiatal J. K. szerény vacsorájának elfogyasztása után így morfondírozott: elindultam megtalálni a szerencsémet; elindultam találkozni a neves tudóssal, a szőke hajú és kék szemű hajadonnal; elindultam élni álmaim; de nem találtam semmit. Se szerencsét, se tudóst, se gyönyörű leányzót. Esztendők és esztendők óta még egy emberrel sem futottam össze. Birkákkal háltam, birkákkal társalogtam, birkákkal folytattam eszmecserét…
És amíg a meleg áramlattól duzzadt szél átjárta a fák dús lombjait, J. K. rádöbbent, hogy az élet és álom között áthidalhatatlan szakadék tátong – könyörtelenül. Mert csak az álmokban vezeti a pásztor a nyájat, az életben a birkák vezetik a pásztort. Elfújta a halványan lángoló tüzet és lefeküdt. Eszébe jutott az az augusztusi nap, amikor kitépett egy hónapot az idő roskatag várfalából. Gondolataiban ismét az időt szaggatta. Éveket és évtizedeket szakított szét icipici darabokra.
Újra álmodott. Laboratóriumban volt és lelkesen magyarázott valamit kolléganőjének a sejtek felépítéséről, aki elragadtatottan figyelte őt: bámulta tündöklő kék szemével…

J. K. levelei

Barátjához írt levelét J. K. a következő mondattal fejezte be:
„Élő paradoxon – a halhatatlan halál.”
Érdekes, gondolta a postahivatalnok-kisasszony, miután véletlenül elolvasta a vékony fehér borítékon áttetsző szavakat. Máris megjegyezte J.K. nevét.
A következő levelet J. K., óvatlanul, nem ragasztotta le. A postahivatalnok-kisasszony, miközben pecsétet ütött a bélyegre, észrevette ezt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek; tudta, hogy erkölcstelen dolog, amit tesz, sőt még a jogszabályokkal is ellentétben áll, mégis kinyitotta a borítékot, és elolvasta J. K. levelét. Ujjai megremegtek, szíve hevesen zakatolt, amíg tekintetével a párhuzamos tintafoltokat kísérte.
J. K. újabb levele az élet értelmével és az elmúlással foglalkozott, amelyet a feladó a következő – modern stílusban íródott, de metafizikus jellegű – mondattal zárt le:
„Ha találkozunk e sok szarás után, akkor létezik túlvilági élet.”
A postahivatalnok-kisasszony nyomban feljegyezte ezt a mondatot, és ezentúl – elvetve magától minden előítéletet – rendszeresen kibontogatta J. K. leveleit és többször is végigolvasta mindet. Külön füzetet vett, amelybe csak J. K. gondolatait jegyezte be.
A későbbiekben összeszedte bátorságát és felkereste J. K. házát; le-fel ólálkodott, várta, mikor jelenik meg. És ha netán feltűnt volna a láthatáron?! Ó, az az elragadtatás, az a lelkesedés, az a kimondhatatlan zsibongás teste minden pórusában, az a vágy, amely tettre késztet; és a félelem, a megmagyarázhatatlan szorongás: mi lesz, ha megtudja, hogy valaki beleolvas privát írásaiba, belekukkant sokszorosan elrejtett lelkének meztelenségébe, talán megvet majd, talán szóba sem állna velem… Nem, nem volt mersze a postahivatalnok-kisasszonynak J. K.-t leszólítani. Majd kivárom a megfelelő alkalmat, gondolta.
Telt-múlt az idő, a füzet is megtelt, és amikor a legkevésbé várta – már-már reményét is elvesztette – rámosolygott a szerencse. J. K. legutóbbi levele így végződött:
„Holnap mást írtam volna. De én ma írtam. És te holnapután fogod olvasni. Én a jövőnek írok, te a múltat olvasod. Mi van a jelennel… Hol van ő? Minden egybefolyik és mégis megismételhetetlen minden. Igen, pont ilyen. És innen a varázsa. Az, amire nincs magyarázat. Magyarázd meg mindezt… Kérlek!”
Amint elolvasta a fönti sorokat, a postahivatalnok-kisasszony előrántott egy papírt, és agya zegzugából – lelke utasításai szerint – előkotorászott és a lapra firkantott néhány mondatot. Nem törődve zsörtölődő főnökével, még kevésbé a méltatlankodó ügyfelekkel, magára rántotta kabátját és pillanatok alatt J. K. ajtaja előtt termett. Becsöngetett. J. K. háziköntösben nyitott ajtót. Szeméből kíváncsiság sugárzott.
– Igen? – mondta az izgatott nőszemélynek.
– Elnézést, hogy csak így betoppanok, de egy levelet hoztam önnek – ezzel átnyújtotta J. K.-nak a fehér borítékot. Ez átvette, le nem véve tekintetét a lányról, majd figyelmesen megvizsgálta.
– De hisz ezen nincs sem feladó, sem címzett. Honnan tudja, hogy nekem szól?
– Onnan, hogy én írtam. Önnek.
Ez igazán megrázó felelet volt J. K. számára. Még egyszer jól végigmérte a csodálatos leányzót, majd előhúzta a borítékból a levelet. Ez állt rajta:
„Magyarázatot kértél a megmagyarázhatatlan varázsra. Hát itt van: Én vagyok a jelen. Szeretlek.”

J. K. bűnei

J. K. bal kezét szorította a japán gyártmányú SEIKO karóra. Kitörte, nyomot vájt bőrében, gátolta a vérkeringését. J. K. szinte biztos volt benne, hogy pimasz karórája a felelős a napról-napra változó, egyre ráncosabb arcú és beesettebb szemű sziluettért a tükörben. Gondolt egyet, kikapcsolta a szíjat, és az órát a betonjárda közepére vágta. Dirib-darabokra tört, a benne élősködő féreggel együtt.
J. K. megállította az időt.
Vele szemben egy törpe jött. Látta J. K. lázadó gesztusát. Első pillantásra megtetszett neki. Megkérte, engedje meg, hogy vele tartson. J. K.-nak nem volt semmi kifogása ellene. Beesteledett, amikor egy rövid kis utcába értek. Az utca felénél, a törpe megkérdezte J. K.-tól:
– Látod, milyen hosszúak az árnyékaink?
J. K. csak bólintott. Kisvártatva:
– De mondd, hol van a fejed árnyéka?
– Már lefordult – válaszolta ridegen J. K.
– Ugyan, az árnyékod ennyire lepipál téged? – méltatlankodott a törpe, mire J. K. nekirohant az első sóderrakásnak, megtömte zsebeit apró kavicsokkal, és szép sorjában összevert minden lámpát a környéken.
J. K. megölte saját árnyékát.
Csakhamar a házához értek.
– Gyere be, vacsorázzunk együtt – mondta a törpének, de az alázatosan megköszönte a meghívást, és továbbment.
J. K. alighogy benyitott otthonába, még az égőt sem volt ideje felcsapni, máris váratlan támadás áldozata lett. Csapdába esett. Onnan az ágyba. A neje kifeszítette. Letépett róla mindent, majd a magáévá tette.
A szomszéd bácsi, esti sétáján, belebotlott az óradarabocskákba. Gyorsan hazasietett. Sehol sem látván J. K. árnyékát, elszörnyedve híresztelte: J. K. meghalt.
Mekkora tévedés!
J. K. épp akkor győzte le a halált.

J. K. mint idea

A fiatal J. K. reggel, amikor felébredt és a fürdőszobába ment néhány fontos dolgot elintézni, a tükörbe pillantott, s elszörnyedve vette tudomásul, hogy nincs arca. Vagy a varázslatos bogarak vakultak meg, vagy álmomban felejtettem az arcomat, gondolta.
Kint esett az eső.
Nyomorúságában mit volt mit tennie, leült a fürdőkád szélére. Szívesen tenyerébe eresztette volna arcát, de nem volt arca. Megpróbálta eljátszani azt a testhelyzetet, de csakhamar rádöbbent: keze sincs. Mondani sem kell, mennyire begolyózott az új felfedezéstől. Idegességében hátracsúszott és a kádba pottyant. Jól megütötte a fenekét, de az nem sajgott bele a fájdalomba. Furcsa, gondolta J. K., fájnia kellene. Majd felháborodottan hozzátette: Baszd meg, seggem sincs!
Kint esett az eső.
Odakint az apró esőcseppek halk muzsikát produkálva hulldogáltak a földre. A fiatal J. K.-nak eszébe jutott, miért is jött ide be. Vizelnem kell… De szerencsétlenségére, csakhamar arra is rá kellett ébrednie, hogy a pisáláshoz szükséges kellékek közül is csak az ingert sikerült áthoznia álmából. A többit otthagyta.
Kint esett az eső.
Kint esett az eső, és J. K. úgy vélte, az lesz a legjobb, ha kimegy egy kicsit sétálni, és elrendezi gondolatait. Sajnos, erre is képtelen volt. Nem volt lába. És ahogy így töprengett, ábrándozott, de jó lenne sétálni egyet, az illatozó esőcseppek alatt találta magát. De hiszen ez lehetetlen, hüledezett, hogyan kerülhetek az utcára, ha nincs lábam, és hogyan lehet az, hogy érzem az eső illatát, amikor nincsen arcom, és rajta orrom, és honnan tudom azt, hogy minden járókelő, aki mellettem elhalad, rámköszön, amikor szemem sincs és fülem sincs, és hogyan láthatnak ők engem, amikor testem sincs?! Mit köszöngetnek egy gondolatnak?! Érdekes, míg épp testtel rendelkeztem, senki rám sem hederített, most pedig, lám, mennyi rajongóm lett hirtelen… Bárcsak tudnám, hol hagytam a testem…
J. K. nem tudta, de én elárulom nektek. A fiatal J. K. teste le-fel szökdécselt egy álomban – meztelenül. Őrjöngött, szikrákat hányt, hangosan nevetett, s ide-oda lóbálva hímvesszőjét, hugyozott, miközben a következőket kiáltozta:
– Nesze nektek, emberek, akik sohasem értékeltétek testemet! Nesze nektek, rabok, egy mélabús alakzat! Nesze nektek, hitvány bogarak, egy eszmény, amelynek bókolva jobban érezhetitek magatokat!
És csak hugyozott, hugyozott szakadatlanul…
Kint esett az eső.

J. K. a Moszkva–Mennyország útvonalon

A fiatal J. K. lelke zajától nem hallotta gondolatait. Lecsavarta a flaskó kupakját, jól meghúzta az üveget, majd lecsukta és a vonat padlójára helyezte, a lába közé. Kinézett az ablakon. A fákat figyelte. Eltűnődött, hogy a vonat robog, és a fák állnak, vagy a vonat gyökerezett le, és a fák loholnak? De az sincs kizárva, gondolta, hogy minden mozdulatlanul áll, csak a Föld forog. Vagy minden mozgásban van, csak különböző gyorsasággal teszi ezt. Minden céltalanul bolyong egy bizonyos cél felé. Én is?!
Lehajolt és tettetve, hogy cipőfűzőjét rendezgeti, a vele szembeülő fiatal hölgy olvasmányának a címét próbálta kibetűzni. Fél… ke… gyel… mű, böngészte ki. Felegyenesedett és megköszörülte torkát. Várt egy keveset, de mivel a nő nem reagált, újra megköszörülte torkát, és mindaddig folytatta a torokköszörülést, míg a nő az ölébe nem fektette a könyvet, az ülőhelyzetben kissé felcsúszott szoknyáját meg nem igazította – le nem húzta, ameddig csak lehetett: tehát a térdéig –, keresztbe nem tette a lábát és J. K.-ra nem meresztette tekintetét.
– Dosztojevszkij mellett a vodka a legnagyobb orosz találmány – szólalt meg ekkor J. K., felemelte az üveget, és megkínálta vele a nőt, aki két kézzel szájához emelte és jól belekortyolt, bár kissé megrázkódott utána. J. K. is meghúzta az üveget, majd maga mellé helyezte.
– Te miért nem mentél le? – kérdezte a nőtől.
– Nagyon izgalmas fejezetnél tartottam.
– Értem.
– És te? – kérdezte a nő rövid hatásszünet után.
– Nem tudom. Talán lustaságból. Meg nagyon korán van még az én számomra. Mindig irtóztam az olyan emberektől, akik korán reggel felébrednek, teljes erejükből nekilátnak aznapi teendőiknek, és este holtfáradtan buknak az ágyba. Ocsmányoknak találom őket.
A nő helyeslően bólintott.
– Számomra azok az igazi emberek, akik csak az esti órákban kezdik jól érezni magukat, miután már jónéhány gramm bennük van.
Felemelte a flaskót. Ittak.
– Igen – fejezte ki kisvártatva egyetértését J. K.-val útitársnője. – Lesújtó, hogy az embernek mennyi mindenre van szüksége ahhoz, hogy ha nem is boldognak, de legalább elviselhetőnek érezhesse ezt az életet – adta hozzá.
Elhallgattak. Mindketten elmélyedtek önmagukban.
– Még mindig megmenekülhetünk – mondta kis idő után fanyarul J. K. – A szakadék még messze van. Bármikor kiugorhatunk, csak akarnunk kell.
– Miért mondod ezt?! – hörrent fel a nő. – Jól tudod, hogy úgysem ugrunk ki.
– Igazad van. De miért?! Miért nem tesszük meg?
– El tudod képzelni az életed ez a vonat nélkül?
– Azt hiszem, nem.
– Meg még italunk is van.
– Igen – helyeselt J. K., ismét felemelte az üveget és jól meghúzta. Utána átnyújtotta a nőnek.
– Neked pedig még olvasnivalód is van – mondotta neki, míg az ivott.
– Így van. Nem nehéz magyarázatot találni bizonyos cselekedetekre, ha éppen arra van szükség – állapította meg a nő, visszaadta az üveget J. K.-nak, hátradőlt ülésén, és belemélyedt a könyvbe.
A fiatal J. K. a vagon poros ablaküvegéhez nyomta az orrát. Azon tűnődött, hogy a vonatok, amelyeken élete folyamán utazott, azonos irányban haladtak-e a Föld forgásával… Mert ha igen, akkor az idő számunkra gyorsabban múlik, mint egyébként, amikor egyhelyben legyökerezünk; és fordítva. Tehát az óra az időt csak akkor méri objektívan, amikor mozdulatlanok vagyunk. Így lehetséges az, hogy valaki sokkal fiatalabb, mint amennyi a naptár szerint lenne. Amíg az első csoportba tartozók a Földdel egyetemben a Nap körül forognak, addig a Nap az utóbbi csoport tagjai körül kering – láthatatlanul és észrevétetlenül. Ezeket az egyéneket és a hozzájuk hasonlóakat a Naprendszer eldobott bolygócskáin és holdjaik árnyékos oldalán a világűr gyöngyszemű utasainak hívják. A hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben – gyakran öntudatlanul, pusztán röpke létezésükkel.
A fiatal J. K. is minden bizonnyal közülük való volt.

J. K. utolsó és egyben legnagyobb tévedése

A fiatal J. K. titokban abban reménykedett, hogy temetésén elhangzik majd Edward Grieg Peer Gynt – Reggel című szerzeménye, és a kisszámú jelenlévő, ki-ki a saját világában elmerülve, egy szál ibolyát, nárciszt vagy rózsabimbót szorongatva a kezében, áhítattal hallgatja majd a csendben.
Nem így történt.
A család harmadosztályú, szedett-vedett együttest fogadott, amely képtelen volt bármilyen dal tisztességes előadására. Elképzeléseivel ellentétben nagy tömeg gyűlt össze: többségük kíváncsiságból érkezett. És mind hangoskodott. Egyesek zokogtak, de akadt olyan is, aki néha – amikor észrevette, hogy a videokamerát éppen felé irányították – fennhangon jajveszékelt. Az alacsony, kövér szomszéd öregasszony, akivel élete során egy szót sem váltott, mégcsak nem is köszönt neki soha, a halotti torra hívogatta az embereket. J. K. megdöbbent. Ilyen rendezvény nem szerepelt a számításaiban. Képzeletében a nagy esemény után mindenki hazamegy, bekapcsolja a rádiót, leül az ablak elé, rágyújt és elmélyed önmagában. De nem. Miután Ő örök nyugvóhelyére kerül, a házához mennek, az Ő székén ülnek, az Ő tányérjából esznek, az Ő poharából isznak. És ami a legborzasztóbb, vele senki sem foglalkozik majd. Az is mellékes lesz, hogy Ő hozta őket össze.
A fiatal J. K. nagyot csalódott. Ezért nem volt érdemes meghalnia. Alig ismert itt valakit. A saját temetésén. Átvillant az agyán, hogy itthagyja őket, de erkölcsössége meggátolta ebben. Mégiscsak ő a megboldogult. Egy temetés pedig nem temetés halott nélkül. Ezért csak azt várta, hogy minél előbb leeresszék a sárga földbe.
Miután lezárták a koporsót és rárakták a műanyag koszorúkat, amelyeknek giccses terhét nehezen viselte, ez is megtörtént. Kissé megnyugodott. Amikor pedig az éjszaka felhőket hozott magával, és az eső megáztatta sírhalmát, összeszedte bátorságát és megszólalt:
– Atyám, bocsáss meg, amiért meghaltam ezekért. Nem tudtam, mit cselekszem!

Az Úr 1456. esztendeje, valahol Nándorfehérvár falai előtt.

A földsáncok közé állított ágyúk égzengést megalázó erővel dördültek el, halálos terhüket méteres lángcsóvák és kénkőszagú füstfelhők kíséretében okádták a támadáshoz fejlődő szpáhik hátába. Az emberfejnyi kőgolyók véres ösvényeket hasítottak a szoros alakzatba rendeződött katonák közé, a csatamének patái alól felfelé kavargó porfelhőt a levegőbe freccsenő vérfátylak festették vörösre. Zavarodott, félelemtől eszüket vesztett lovak és emberek kanyarodtak egymás útjába, végképp összekuszálva a fegyelmezett hadrendet.
Hátrább, a csatamezőtől távol magasodó domboldal tetején álló II. Mehmed a fogait csikorgatva bámulta az egyre inkább irányíthatatlanná váló ütközetett, jobbja görcsösen szorította az övébe tűzött tőr markolatát. A kürtök rivalgására felkapta a fejét, épp időben, hogy lássa a földsáncok takarásából elővágtató lovasok csapatát, akik legázolták a sebesülteket, majd barbár nyelvükön vijjogva támadtak a sortüzet túlélt szpáhik oldalában. A rohamra lendült madzsarok élén éjsötét páncélos lovag vágtatott, kétkezes pallosa hol jobbra, hol balra villant, minden alkalommal egy-egy igazhitűt sújtott a vértől iszamós homokba. Maga a Hollók Lovagja állt a támadás élén, háta mögött válogatott vitézeinek acélfolyamával. A rommá lőtt várfalak árnyékából özönlöttek elő, elfoglalták a topcsik állásait, saját ágyúikat fordítva az igazhitűek ellen. Ha ez nem lett volna elég, a folyón keresztül egyre több és több csónak és hajó indult a török tábor felé, hátukon az ezerszer átkozott vén olasz keresztesei. Páncélos hangyaseregként özönlötték el a partoldalt, haragos acélhullámként csaptak át a fogadásukra küldött akindzsik között.
A szultán dühödten meredt az előrenyomuló hitetlenekre, majd magához intette a személyes testőrségét parancsoló agát, az oldalán felállított lófarkas hadijelvények árnyékából.
– Sorakoztasd az ezredet! – intett a dombot körbezáró janicsárok csapatai felé – Legyen meg Allah akarata. Magam vezetem a támadást.
A diadaltetoválásokkal ékes seregvezér sápadtan hajtott fejet, nem mert ellentmondani urának és parancsolójának. Amaz nem is várt választ, hátat fordított a csatamezőnek, és dombtetőn felállított sátrak felé indult, dühösen félretaszigálva útjából díszruhás kíséretét. Nem a saját palotasátrába sietett, hanem a mögötte felhúzott, kopott nemezlapokból állított jurta bejáratán lépett be, ami alaposan kilógott a dombtetőt elfoglaló díszes selyemalkalmatosságok közül.
Odabent parázsszínnel festett félhomály fogadta, a középütt kivájt tűzgödörben koromtól fekete rönkök izzottak, tovább melegítve a sátor amúgy is fojtogató levegőjét. Első ránézésre úgy tűnt, senki sincs odabent, a szultán mégis tisztelettel köszöntötte a némán várakozó sötétséget.
– Salem alejkum! – biccentett egyet, majd megigazította hófehér turbánját – A Büyü szaváért jöttem. – mondta a homálynak, és türelmesen várakozott, épp tizenhárom szívdobbanásnyi ideig, mikor megmozdult körülötte a sötétség. Testek moccantak az árnyékok peremén, súlyt és kiterjedést nyertek a fénytelen ürességből. Nehézkes lélegzett mozgatta meg a pállott levegőt, és a szultán már bizton érezte, hogy nincs egyedül a jurta sötétjében.
– Alejkum salem! – hallatszott valahonnan a homály mélyéről, mire a parázsló farönkök arasznyi lángokat vetettek a tűzgödör közepén, megvilágítva a körötte helyet foglaló alakokat.
A tűzverem túloldalán kopott farkasbőrbe burkolózó öregember gubbasztott, szikkadt, századéves vénség, arcán tintaszínnel tekergő tetoválások. Göcsörtös kezei között csontból faragott pipát dédelgetett, a mívesen kidolgozott készségből dohánnyal kevert ópium illata áradt a levegőbe. Az öreg oldalát két tanítványa vigyázta, jobbról egy hatalmas termetű, kopaszra borotvált szerecsen, balról tejfehér bőrű, ágyékkötős kölyök, akinek derékig érő, rézvörös haja szinte ragyogott a lángok fényében.
– A Büyü szaváért jöttél. – bólintott a szultán felé a farkasbőrbe burkolózó vénember, miután alaposan megforgatta tüdejében a zsibbasztóan erős dohányfüstöt – Mond hát, mire vagy kíváncsi?
II. Mehmed a próféta egyenesági leszármazottja volt – élet és halál ura a birodalom földjein – így hát igen ritkán fordult elő vele, hogy kérnie kellett valamit valakitől. Persze a csonttá aszott vénség nem volt akárki, a krónikák szerint már a szultán nagyapjának idején is öregnek számított, és inkább tűnt valami emberbőrbe börtönzött dzsinnek, mintsem egyszerű halandónak. Ha a szavának hinni lehetett, akkor erről a vidékről származott, mivel egy ősi nemzetség utolsó sarjának, Koppány vérének mondta magát. Ennek ellenére, jól szolgálta a dinasztiát, ravasz tanácsai és sötét varázsereje emelte a birodalmat olyan magasra, ahonnan a félhold ragyogása bevilágította egész Keletet, Konstantinápoly falaitól az Erdélyi Havasok bérceiig. Századéves véreskü kötötte hűségét a dinasztia mellé, de hatalmát csak külön paktumok szerint bocsátotta a birodalom szolgálatába.
– Segítened kell! – nyögte ki végül a szultán, kiszáradt ajkai között szinte úgy kellett kipréselnie a szavakat – Elveszítjük a csatát! A Hollók Lovagja, meg a vén szerzetes és a keresztesei! Nem bírunk velük!
A Büyü hosszan hallgatott, arcán időnként megvonaglottak a kanyargós tetoválások.
– Megmondtam neked, hogy ez lesz a vége! – horkant fel végül az öregember – A Fehér vár falai előtt csak vereség és halál vár rád! Nekem nem hazudnak a csillagok, úgy lesz minden, ahogy megjövendöltem. A hollók birodalma felemelkedik, sötét szárnyakkal takarja be az eget, árnyéka elnyeli a félhold hatalmát.
Sajnálkozva ingatta meg a fejét.
– Amúgy meg, mivel fizetnél a segítségemért? Nincs semmid, amire igényt tartanék.
A szultán keze ökölbe szorult az övébe tűzött tőr markolatán, majd lassan elengedte az ékkövekkel kirakott elefántcsontot. Egyvalamit ajánlhatott csak a vén mágusnak, amit még akkor vesztett el, mikor a félhold oltalma alá menekült a kereszt hatalma elől.
– Ha segítesz, szabadon engedlek! Feloldozlak a dinasztiának tett esküd alól, még a tanítványaid is megtarthatod. – az uralkodó idegesen dörzsölte meg verejtékes homlokát, a századéves kontraktus felrúgásáért nem akármit szándékozott kérni.
A Büyü mintha csak olvasott volna a gondolatai között
– Nem tudom kedvedre fordítani a csatát, ahhoz túl erős a Megfeszített Isten az ellenség szívében. Ezt az ütközetett – intett a harctér irányába – mindenképp elveszíted!
A szultán ingerülten bólintott, majd felállt a tűzgödör mellől.
– Akkor öld meg a hollókat! A Lovagot, és mindkét utódját. Ha magvát szeged a dinasztiának, nem lesz, aki a félhold ártalmára törne.
A vén varázsló hallgatott egy darabig, majd rábólintott az alkura.
– Rendben van. Három holló, a szabadságunkért cserébe. Esküdj a próféta vérével, és ránk bízhatod a fekete tollúak jövőjét.
II Mehmed elővonta a tőrét, majd gyors mozdulattal apró vágást ejtett bal tenyerén. Felemelte a karját, és a tűzgödörben lángoló rönkökre csepegtette a vérét.
– Atyáim vérére esküszöm! – ahogy kimondta a szavakat, és vére a lángok közé csöppent, a farönkök parazsa fényesen villant egyet, elvakítva az uralkodó szeme világát. Mire kitisztult a látása, már újra egyedül volt a sátor belsejében.

*

A vihar napszállta előtt érkezett, hófehér szegélyű, feketén gomolygó felhőkkel, jéghideg széllökésektől hajtva. Eső egy csepp sem hullott belőle, csak a kékes fénnyel ragyogó villámok cikáztak a szakadozott felhőtornyok között, nyomukban szárazon recsegő égzengés hasogatta darabokra a nyárvégi alkonyat csendjét.
Orhen Mantar – aki a szultán kedvenc orvgyilkosának számított, már majd tizenkét esztendeje – igen hálás volt a váratlan égiháborúért, mivel így jóval könnyebben cserkészhette be a vén Büyüt, és kíséretét. Az egykori janicsár nem először eredt valami vajákosságban jártas személy nyomába, így aztán hálás volt minden könnyebbségért. Nem mintha tartott volna a mágus hatalmától – jómaga is ismert néhány ráolvasást, és igen sokféle óvó hatalmú talizmánnal rendelkezett – de azért nem bánta, hogy legalább a léptei zajára nem kell ügyelnie, mikor a közelébe férkőzik. A Fehér várat ölelő, századéves rengeteg fái recsegve hajladoztak a vihar ereje alatt, elleplezve minden áruló zajt, amit a lehullott avarban verhetne.
A veterán janicsár nem véletlenül számított az uralkodó kedvencének, mivel eddigi pályafutása alatt még egyszer sem vétett hibát. Még akkor sem, mikor a fényességes unokaöccsét, vagy Drinápoly legájtatosabb életű hodzsáját kellett a Paradicsomba segítenie. Már majd másfél napja volt a Büyü nyomában, mióta a szultán maga mellé szólította – épp mielőtt katonáit a pogányok ellen vezette – és megbízta küldetésével. Orhennek az ő nevében kellett elköszönnie a vén varázslótól, és búcsúajándékként néhány viperaméreggel kezelt nyílveszőt átadnia az öregnek és tanítványainak. Persze csak azután, ha feladatukat elvégezték.
A vén Büyü nem kapkodta el a dolgot, az biztos. Hajnal óta több kört is tett az erdőben, mire egy sűrű bozótossal és tölgyfákkal határolt tisztásra vezette tanítványait, a kétembernyi, feketebőrű óriást, és a rézvörös hajú kölyköt. A harminc lépés széles, mohával benőtt térség közepén asztallapnyi, faragásokkal ékes sziklakolonc hevert, körötte málladozó kőtömbök maradványai. Orhen – aki a bokrok között lapulva fürkészte a területet – úgy vélte, talán valami ősi, a madzsarok előtt a vidéket uraló népség szentélyének maradványa lehet.
Miután mindent szemügyre vett, a szultán orvgyilkosa kényelmesen elfészkelte magát a bozótos alacsonyra lógó leveleinek takarásában, íját az oldala mellé fektette. Ha jól sejtette, most lesz egy kis ideje pihenni, mielőtt a Büyü végez a szertartással. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy esetleg felfedezik, mivel az erdőbe érve egy zöld és barna foltokkal kivarrt bőrruhára cserélte kaftánját, arca elé pedig vékony kéregmaszkot rögzített selyemzsinórral. Még közelről sem tűnt másnak az erdő egy darabjánál.
Közben a tisztáson a Büyü hozzálátott a szertartás előkészítéséhez. Odalépett a széles kőkolonc mellé, kopottas zsákját a szikla tetejére csapta. Torokhangon morrant valamit két tanítványa felé, akik gyorsan az oldalára zárkóztak, elhelyezkedve a kőtömb hosszában. A vén varázsló kibogozta a zsák száját lezáró bőrszíjakat, és gyors egymásutánban három összekötözött lábú madarat, három hollót rázott az időtől kopott sziklatömb hátára. A béklyók ellenére a madarak el is lehettek kábítva, mivel csak erőtlenül mozgolódtak egy kicsit, amikor a Büyü sorba rendezte őket. A legnagyobbat önmaga, a másodikat a balján álló tagbaszakadt szerecsen, míg a legkisebbet a rőtvörös hajú kölyök elébe.
Mikor végzett, egy darabig némán, vonalba rendeződve álltak a sziklatömb oldalán, mindegyikük előtt egy-egy széttárt szárnyú holló hevert. Hármuk közül az öregember mozdult elsőnek, göcsörtös ujjaival kanyargós jeleket rajzolt a madarak köré, kezei követhetetlen táncot jártak a levegőben. Közben különös, andalító dallamot kezdett énekelni a hollók fölé, ami még Orhen fülébe is belopózott, olajosan lassú sodrásba mosva a gondolatait. Alig néhány szívdobbanásig tartotta bilincsben a bűbáj, aztán lepergett róla a varázs, akár sátorlap oldaláról a záporverés. Az ujján viselt gyűrű, egy szurokköves, aranyló félholddal és csillagokkal díszített ékszer – amit még Konstantinápoly ostromakor szerzett egy haldokló ulema kezéről – lassan felforrósodott a balján, óvó hatalma eltaszította magától a Büyü varázslatát. Ennek ellenére, Orhen egyre nagyobb tisztelettel tekintett a vén mágusra. Nem akármilyen mágiát űzhetett, ha ekkora távolságból ilyen visszhangot vert a környéken.
A vénember közben egyre inkább beleélte magát az énekébe, majd mikor az odafent gomolygó viharfelhők végképp elnyelték a lefelé ereszkedő napkorong vörhenyes fényét, aranyozott pengéjű tőrt húzott elő a ruhája alól, és apró bemetszést ejtett bal tenyerének ráncoktól szabdalt bőrén. A sebszélek között kicsorduló vért az előtte heverő holló mellkasára csepegtette, gondosan ügyelve rá, hogy a némán tátogó madár csőrébe is jusson egy nyeletnyi. Az eddig kábán heverő jószág vergődve tiltakozott, szénfekete tollai alatt görcsösen rángatóztak az izmai, hogy aztán néhány szívdobbanás elteltével végleg elcsendesedjen. A Büyü fáradtan lépett hátra a sziklakolonc mellől, de az éneklést nem hagyta abba, csak baljával intett az oldalán álló szerecsen fellé, aki némán húzódott közelebb a második hollóhoz.
Szálas, majd két méter magas óriás volt, kopaszra borotvált feje akár a simára csiszolt, fekete márvány. Orhen úgy hallotta, hogy valahonnan a Nílus mellől származott, és a Büyü rabszolgakereskedőktől vásárolta még gyermekkorában. A nagydarab szerecsen érdes baritonján csatlakozott a vén varázsló énekéhez, miközben egy széles pengéjű obszidián tőrt húzott elő a háta mögül. Néhány pillanatig összpontosított, majd teljes erejéből lesújtott az előtte heverő madárra, egyetlen tiszta csapással elválasztva fejét a törzsétől. A megcsonkított holló nyakából széles legyezőben freccsent ki a vér, elnagyolt félhold alakját festve a sziklatömb tetejére.
Dolga végeztén a szerecsen is hátralépett a kőkolonc mellől, helyet adott az utolsónak maradt kölyöknek. A lángvörös hajú ifjú kezében keskeny, ezüstből kovácsolt tűpenge nyugodott, azzal lépett közelebb a harmadik hollóhoz. Nem sokat tétovázott, gyors mozdulattal emelte magasba a karcsú pengét, de lecsapni már nem maradt ideje.
Orhen leshelyével szemközt, a tisztás övező fák között sötét alakok mozdultak, majd kisvártatva valóságos nyílzápor zúdult a tisztásra, hátralökve a rőthajú kölyköt a kőtömb mellől. A Büyü, és a fekete bőrű óriás is kapott az áldásból, a horgas végű acélhegyek véget vetettek szentségtelen daluknak. Három szívdobbanással később már semmi sem mozdult a tisztáson, csak az utolsónak maradt holló csapkodott erőtlenül a sziklakolonc tetején.
A szultán orvgyilkosa óvatosan hátrább húzódott, még beljebb egy alacsonyra hajló bokrok leveli alá, onnan figyelte, ahogy a katonák elözönlik a tisztást. Szálas, sokat próbált végvári vitézek voltak, láncingbe, mellvértbe öltözve, mellkasukon hollós címerrel. A kardforgatók gyűrűjében földbarna csuhát viselő, galambősz szakállú papféle sétált ki a tisztásra, embermagas botjára támaszkodva.
Szigorú tekintette sorra végigvette a földön heverő testeket, végül odalépdelt a Büyü mellé, akinek mellkasából hét fehértollú nyílvesző meredt elő. Ennek ellenére, a vénember még mindig életben volt, bár szája sarkában minden lélegzet után apró vérbuborékok ütöttek tanyát.
– Itt vagy hát! – guggolt le mellé a szerzetesforma öregember, aki a vitézekkel érkezett a tisztásra. – Gondolom érdekel, hogy jutottam a nyomodra, bár kétlem, hogy egy magadfajta pogány megértené. Az Úr álmot küldött nekem, álmot, ami megmutatta hol talállak. Eleget ártottál a népének, itt az idő megfizetni a bűneidért.
A Büyü vértől vörös ajkakkal vicsorgott rá, majd nagy nehezen pár szót is kipréselt az ajkai között. Orhennek igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse.
– Nem számít, mert elkéstél! – hörögte – Elkéstél, és most már semmit sem tehetsz!
A vén szerzetes összehúzott szemöldökkel egyenesedett fel, és gondterhelt arccal sétált a sziklakolonc mellé. Hümmögve vette szemügyre a két döglött hollót, és a harmadikat, ami egyre inkább öntudatra ébredt, ahogy a Büyü hatalma a vérével együtt fogyatkozott. A bokrok között rejtőző Orhen már rájött ki lehet a kopott ruhás papféle, minden bizonnyal a kereszteseknek parancsoló itáliai szerzetes, akit valami Janos néven tiszteltek, épp mint a Hollók Lovagját.
– Háromból kettő! – mormogta az öreg, és óvatosan megpiszkálta a döglött madarakat. – Nem jutottál a végére! Az Úrnak legyen hála! – mondta, és keresztet vetett – Három holló, de vajon melyik maradt életben? Gondolom, nem szándékozd elmondani nekem igaz? – fordult vissza a földön fekvő Büyü felé, de az már nem válaszolt, szemei üvegesen meredtek az égboltra. A szerzetes elhúzta a száját, majd kért egy kést az oldalát vigyázó vitéztől. Miután megkapta, visszalépett a kőtömb elé, és gyors mozdulattal elvágta az életben maradt holló lábait béklyózó kötelékeket. A madár már amúgy is észhez tért, de amint lekerült róla a béklyó, egyből lábra kapott, majd némi tétova szárnycsapkodás után levegőbe dobta magát, és a magasba emelkedett.
Orhen összehúzott szemmel követte az útját, egész addig, míg bele nem veszett az égbolton oszladozó viharfelhők árnyékába. Akkor aztán óvatosan hátrább húzódott, távolabb a sziklatömböt körbezáró katonák közeléből. Hosszú út állt előtte, a szultán serege már lassan két napja visszavonult a Fehér vár falai alól, nyomukban az üldözésükre indult hitetlenek csapataival. Soká fog tartani, míg utoléri őket, és megviszi a híreket urának és parancsolójának. A vén Büyü nem járt sikerrel, az életben maradt holló pedig a magasba szárnyalt, olyan magasra, amilyenre annak előtte talán még egyik sem merészkedett.

VÉGE