(Az Emberek innen-onnan Galíciából című kötetből)

Jesualdo Pértegának hívták, de a kocsmában mindenki csak Tardiz-i Leirasként ismerte. Nagyapja Leiras Vello volt, fia pedig Leiriñas.A Tardiz folyó jobbról ömlik a Miñoba, kövér legelőket táplál, éger- és fűzfaligetek között kanyarog. Az egész Leiras család megjárta Buenos Airest, ahol is mindenféle cukrászdákban és pékségekben dolgoztak. Jesualdo urat egy bizonyos möszjő Batani nevű libanoni cukrász vette fel kisegítőnek. Az öreg Bataninak görög felesége volt, fia pedig, akit Juszufnak hívtak, egy malagai spanyol nőt vett el, aki szinte felfalta az életét. Egy alkalommal kettesben Libanonba mentek nyaralni, ahol is Juszuf muzulmán hitre tért, elvált a malagai nőtől, s Plataba visszatérve már egy termetes zsidó nő volt a felesége, aki ünnepnapokon a főváros zsidó színházában énekelt. Az egyik színdarabban Évaként mutatkozott be a közönségnek. Zajos sikert aratott; a zsidók Buenos Airesben mind azt beszélték, hogy még soha nem láttak ilyen szépen megformált Évát, ilyen halvány bőrűt, ahogy a Paradicsom fái közt ringó léptekkel illegette magát. Az idős Batani még mindig gyengéd érzelmeket táplált a malagai asszonyka iránt, de azért büszke is volt újdonsült menyének sikereire, s az elvált nőnek mézes-mandulás krémest küldözgetett. Mi ketten Leirasszal a borbélynál azon tanakodtunk, hogy Éva fehér vagy kreol bőrű volt-e. Leiras szerint amikor a zsidók olyan nagy tapsot adtak Batani menyének, nagyon is jól tudták, mit csinálnak…

Leirasnak sok története volt a buenos airesi olaszokról, olyanok, amelyeknek maga is tanúja volt. Most csak egyet mesélek el.

Bejön egy olasz: szürke borsalino kalap, zöld nyakkendő meg fehér lakkcipő.

– Amico mio, tudnának-e hozni egy szép piskótatortát, finom őszibaracklekvárral, a tetején tejszínhabbal, körben meg meggydarabkákkal?
– Mi az hogy! – vágta rá a pultos.
– A meggydarabkák mellé ugyan rakjanak még rá egy réteg pörkölt mandulát!
– Még szép!

Kihozták az olasznak a tortát; még a szeme is elkerekedett a gyönyörűségtől.

– Bravo, bravissimo! A közepébe tegyél egy feliratot, hogy Éljen soká Arnaldino!, a betűk közé meg kis szívecskéket!
– Még szép!

Az olasz közben megbámulja magát a tükörben: igazít egyet a kalapján, kissé feljebb húzza a nadrágját, és kisimítja a térdzokniját.

– Tessék, uram, a tortája.
– A tetejére szórjál még egy icipici fahéjas cukrot!
– Még szép!
A pincér letette elé a tortát.
– Becsomagoljam, uram?
– Dehogy! Itt helyben eszem meg!
Az olasz levette szürke borsalinóját, maga mellé rakta egy székre, amit előbb gondosan leporolt, fogta a tortát, cseppentett még rá egy kevéske karamellt, és az egészet ott helyben befalta.
– Eztán meg – mesélte Leiras – kért két szalvétát, letörölte a bajszáról a morzsákat, fizetett és elindult kifelé, de előtte még bókolt a tükörképének. Hát mit szóljon ehhez az ember? Mi meg, pipogya galegók, szökőévente ha meglepjük magunkat egy islerrel…