Hamvas reggel

„Vannak reggeli gondolatok…”
H.B.

1.

Tudod, amit el akarok mondani, az elég személyes. Nem is tudom hol kezdjem. Tegnap történt velem. A nappal keltem. Kimentem a tornácra és egy tavaszi fuvallat elkapott. Nem volt nagyon meleg, de ahhoz éppen elég, hogy a tavasz közelségét éreztesse. Leültem, és akkor történt. Talán először éreztem, hogy itt vagyok. Hogy is mondjam? Azt éreztem, hogy egy vagyok. Nemcsak a természettel, hanem a világgal is. Nem érdekelt semmi. Főként az, hogy néznek-e. Csak voltam. Gondtalanul és üdén. A szépségtől ittasodva. És eszembe  jutott, ott a reggeli napfényben. A padon ülve. Hamvas Béla. Nem is az ember, hanem a mű. Amiről annyit beszélt, s amit úgy hiszek sikerült megalkotnia. És eszembe jutott az is, hogy mennyien félreértik. Mennyien küzdenek érte; s akarják őt népszerűsíteni, úgymond a „helyére” tenni. Rendszert építeni abból, aki nem akart rendszert. Mesterré tenni azt, akinek a legnagyobb öröm a tanítványság volt. Valahogy nincs ez rendjén. Élete igazságát ki kell mondani. Mint ahogy ő tette Kisfaludyval. Helyre kell hozni. Hogy ne legyen helye. Hogy megnyugodjon végre; mert amit keresett, az megvan. Élete igazsága.

Ez a téma elég személyes, mert sokáig én is mesteremnek tekintettem. Nem lehetett abbahagyni. Minden szava méz volt fájó lelkemnek. Méz a megtört létemre. Nyugalom a változásban. Intim kapcsolat. De most már értem. Tudom, hogy amit ő tett, az a nevezetes névtelenség. A mű. És valahol mindig ezt próbálta elmondani. Reménytelenségbe szőve mondatait.

Talán beszéljünk egy kicsit az indulatról, ami korunkban körül veszi. Vagy jelentéktelennek mondják, vagy mindenáron kimagasló helyet akarnak neki a nemzeti panteonban.  Hogy jelentéktelennek tekintsük, túl nagy jelentősége van. Ahhoz pedig, hogy a nemzeti díszcsarnokba helyezzük túl jelentéktelen. Csakis azt lehet hangoztatni, hogy nem irodalmat alkotott, hanem művet. A mű pedig nagyobb. Kisebb a homokeszemnél, de nagyobb a világegyetemnél. Talán mondhatjuk, hogy az első olyan magyar író, aki élettervet tett le elénk. Élettervet, ami az üdv megvalósításáról szól. Lehet ordibálni, de attól ez így van. Túl erős a műve, hogy bármit is hozzá lehetne vágni. Majdnem kristályként áll előttünk.

A panoptikum pedig túl nagy hely neki. Ott csak hullák gyűlnek. Igen a halottak háza. Aki egyszer bekerül a nemzeti csarnokba, annak vége. Túl sok ideológia és túl sok érdek kezd el tapadni hozzá. Még a végén nem lesz más, csak név és eszköz valaminek, vagy valakinek az érvényesüléséhez. Mondjuk csak ki még egyszer. Aki kánon, az halott. Soha többé. Ezeknek a műveknek olyan tekintetben már nincsen értelme. Akit védeni és ápolni kell, abban nincsen élet. Aki erős, az a gyomon keresztül is áttör. Mint a bakonyi fa. Emlékszel? Amelyik a sorsba nevet, mert olyan kemény volt a növekedése, hogy újat neki nem hozhat. Amit egy férfi mutatott neki, aki magára ismert a fában. Nem kell gondozás. Akit gondoznak, azt mindig hatásra rendezik be. Értsd meg, nincs kánon. Minden nagy mű kánonon kívül áll. Nem azért, mert oda tették, hanem beilleszthetetlensége miatt. A kánon nem a művekről szól, hanem a nevekről. A hírről és a dicsőségről. Egy nagy mű nem akar dicső lenni. Nem akar hatni. Nem akar szép lenni. Csak egyszerű. Ezért olyan nagyszerűek és bonyolultak és sokoldalúak. Mint a nap. Tiszta és világos, átlátszó és ragyogó. Nem akar mást csak mutatni. Láttatni és teremteni. Életterv. Üdv. Varázslat. A kánon kiesik ebből a körből. Ahogy az irodalomtudomány is. Nem terv, csak tervszurrogátum. Erőszak és hullaszag.

2.

Soha nem a lényegről volt és van szó. Mindig csak mellébeszélés. Soha egy értelmes szó. Csak mellébeszélés. Nem terv. Csak kánon. A kivezető utat meg kell találni. Hogy honnan? Abból, ami van. És ehhez terv kell. Bocsánat, nem kell, de szükséges. Az ember az alapállásról letért. Nem azért, mert jó vagy rossz, amit csinál. Erről szó sincs. A kettő között lényegében különbség ma nincs. Egyszerre éljük mind a kettőt. Mert az alapállásról letértünk. Letértünk arról az útról, ahol a kimondott szó és a tett egy. Ahol nem csak beszélünk valamiről, hanem valóra is váltjuk. Ez az alapállás. Csak így lehetünk újra teremtők. Csak így: mikrotheoszok.

De nem is erről akartam neked beszélni. Csak tisztázni szerettem volna. Kisebb, mint a homokszem és nagyobb, mint a világegyetem. Ez a mű. És nem Hamvas Béla. A megvalósuláshoz nem kell dicsfény és hír és siker. Csak névtelenség. Ezért él, és van jó helyen. Nem kell tanítani, és nem kell neki hely a hullaházban. Túlságosan élő hozzá. Gyenge és élettel teli, mint a kis rügy. Ami védtelen, de erejéből mégis fát teremt. És még egyszer, nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy mit.

A hagyományt tolmácsolta. Mondhatod, hogy ez divat volt a 20. század elején. Sőt azt is, hogy a kor. A kommunizmus. Jó terep. Kilátástalanság. De mégis erő, harc és küzdelem. Alkalmazkodás, de nem meghunyászkodás. Derűs mosoly. Mert a nap a szeméttelepre is tisztán és ragyogóan és nevetve süt. És ott, egy virág különösen szép. Mert a piszok soha nem számít. Csakis a gyengédség. A gyengeség.

Szóval a hagyomány. Mint mondják: a mi korunk nem megfelelő arra, hogy valami újat alkossunk, csak magyarázunk. Ez a hermeneutika. Kommentálni kell az elfeledett, inkább, elhomályosult dolgokat. Semmi új, csak a régi. Ezért is nyúlt az Evangéliumhoz. Az élettel telibbhez. Nem az archaikus hagyományhoz, hanem a jelen levőhöz. Nem hiszem, hogy gondolkodói kudarc, az ókori hagyomány felé emelt kereszténység. Nem kudarc. Egyszerűen felhívás. Arra, hogy a szeretet több. Önmagunk feláldozása mindenek felett. Ezért olyan fontos számára Nietzsche. Aki azok közé tartozott, kik életüket áldozták fel művük teljesítése érdekében. Hexakümion. Mindent megmagyaráz benne. A görögség felé emelkedést. A szeretet isten megjelenését. A sors elavulását. Lényegében ekkor értettem meg, hogy Jézus a kereszténység Akhilleusza. Kiteljesíti sorsát. Kinyílik. De nem áll meg a sorsnál. Egyszerűen kilép belőle. Felé kerekedik. Mert „a sors annyi, mint a szeretet körén kívül élni.” Sajnos a sorsot görögöktől átvettük, és nem tudunk szabadulni tőle. Mindenkit ráncigálnak a démonjai. És örülünk, ha sikeresek vagyunk, ha élősködhetünk azon, amit az asztrál karmánk verklizik. Még magunkból is hasznot húzunk. Kimerítjük a tehetségünket, mint ahogy a bányákat, magasabb szinten a földet. Mohóság és kapzsiság. Ezzel szemben a szeretet más. Most mondhatod: szeretetből nem lehet jól lakni. És hogy a tehetség az kell. Igen. Igazad van. Mert kell kenyér és ruha és ház és az élethez szükséges dolgok. De ezek csak kellékek. Szükségek. Egy idő után minél több mindened van, annál jobban érzed, hogy ez kevés. Csak mit tesznek az emberek? Újabb tárgyakkal nyugtatják magukat. A lelkiismeretüket. Pillanatnyi vidámság örök öröm helyett. Bolondok!

A szeretet. Életed örömét ebben találhatod meg. Lényegében soha nem sugallt mást, mint hogy légy több. Építsd föl magadat. Ez Isten városa. A kereszténység. Emberré válni. És embernek maradni. Az archaikus közösség megszűnt, ezért már visszahozhatatlan. Ahogy az archaikus ember is. Egyetlen lehetséges út maradt: a kereszténység. A szeretet köre, amikor úgy vagyunk személyiségek, hogy nem vagyunk személyiségek. Vagyis: beteljesítjük a sorsunkat, és ott a csúcsponton kinyílunk. Ahol a szeretet és a sorstalanság kezdődik. Mert a sorstalanság nem rossz. Mert akinek nincsen sorsa, az onnantól kezdve szabad. Teljesen kényszeren és verklin kívül van. Nevethet, akár a bolond. És nehogy azt hidd, hogy ettől sivárabb lesz léte. Dehogy. Sokkal intenzívebb.

Gondolj csak bele! Nem szebb valami, ha teljes egészében látod? Ha teljes fényében tárul fel? Viszont ez csak akkor lehetséges, ha kívül vagy. Ha eldobsz mindent, amid van, pont akkor, amikor a legjobban izzik. Ez pedig a csúcspont tüzét még jobban hevíti. Mert a lemondás áldozat. Az áldozat tüze. A melankolikus tűz gyönyöre. Elég Chopinre gondolni. Az ő zenéje is olyan; különösen a Nocturne-jei. Minden benne van, ami fáj és sötét és gyötrő. De mégis nevet. Olyan, mintha a halál pillanatából az életre még egy utolsót visszakacagna. Mert mámoros lesz az átlátott élet felizzásától. Ezért érdemes a határon lenni. Csakis a határon. Az éberségben. Sem itt, sem ott. De mindent látva. Ó! Mennyei állapot.

3.

Nehogy azt hidd, hogy ez a kitérő felesleges volt. Most már érted, hogy mi a mű, és mi a kánon lényege. Hamvas műve beleilleszkedik a hagyományba, de úgy, mint a Biblia vagy az Upanisadok. A hagyomány hagyománytalanságába. Egyébként hagyomány csak akkor van, ha úgy élünk. Másképp: ha leírod, az nem hagyomány, hanem szöveg. A lényeg nem a mű rangja. Akkor minden összetörne. Hanem: a kint lét bensősége. Semmi érdekesség. Csak megmutatni. Nem tanítani. Ennyi az egész.

Az alkímiát az életben értelmezte. A kiművelésében. Ahol az átalakulás nagyon kemény és veszélyes feladat. Mégis az egyetlen élhető. Átvilágította magát és várt. Várt a szeretetre. A fényre. Hangoztatom újra, hogy itt nem az a lényeg, hogy ki, hanem miként. És hogy miért? Az aranyért. Mert az alkímiának mindig a misztérium oldalát látta. Ahol az arany az alapállás. A status absolutus. És ez az arany bennünk van. De túl sok maszkot hordunk és túl sok a szemét. És a legfájóbb, hogy a szerepben magunkat hagyjuk cserben. Elveszítjük a könnyedséget és a szellősséget és az egyszerűséget. És mit kapunk helyette? A harmincháromezer bőr súlyát. Ami alatt, valós énünk dohszagú és penészes és élettelen lesz.

Tehát az alkímia. A finomítás művészete. Tudod a gondviselés számon kérte a háború után. Mindent el kellett égetnie, ami addig volt. Azt hiszem ekkor a maszk lehullott. Ott állt üresen és semmin. Innentől kezdve vette fel a várakozás állását. Ez volt a hatodik stádium. De mint ahogy a Karneválban írja: a fixáció a legnehezebb folyamat. A várakozás. Ami nem unalom. Hanem: „Ül és vár. Még imádkozni is elfelejt, mint a rózsa, csak hevében lángvörössé lesz és önkívületében illatozik.” És a műve is pont ilyen. Olvasod és illatozik. Mert a várakozásból született.
Azt nem tudom, hogy sikerült e elérni a hetedik fokozatot, de hogy küzdött érte, az biztos. És az is, hogy az utolsó fokozat próbájaként, a művet is elvetette. Ez lehetett neki a legnehezebb. A személyes művet, vagyis az Ars Magnát. Ez volt az utolsó, amiért küzdött. De soha nem tudhatjuk meg, hogy sikerült e neki az életét feláldozni. Nem. Mert akkor nem lenne áldozat.

Nem akart többet csak élettervet adni. És megmutatni a tetten keresztül, hogy amit mond, az már cselekvés. És erre ott jöttem rá a tornácon ülve. Egyszerű volt. Kicsiny és fényes. És illatozott. Most már megtaláltam. Nem a lényét, hanem a lényegét. Bennem él. Végig az utamon.

S mire ezt átgondoltam, a nap már delelő közelében járt. Egyre erősebb lett. Mintha felüdültem volna. Nem történt igazából semmi. A nagy gondolatok túl könnyűek, hogy megüljék az embert. Talán úgy mondanám, hogy vidámabb voltam, mint előző nap. Egy kicsit előrébb jutottam a harcomban. Mert ez az, amiről beszélni akartam. Csak látnod kellett, hogy mi mentett meg. Mostanában nagy sötétség uralkodott bennem. Lelkileg eléggé megviselődtem. Értelmetlennek láttam mindent. Úgy éreztem, hogy az élet túl szigorú hozzám, és lázadoztam ellene, mert nem engedett arra menni, amerre szerettem volna. De megértettem. Magamat. Most már tudom, hogy ez így jó. Nem lázadni. Csak menni és hagyni, hogy a dolgok maguktól értelmeződjenek. És tudom, hogy magamnak kell építeni a sorsomat. Az üdvömet. Félelem nélkül. Mert bármi jön, mindig hinni kell abban, amit látunk. Nem félni, hanem megtanulni úgy élni, mintha egyedül lennénk. Mintha ez itt tényleg az otthonunk lenne. Kezdetként ezért lementem a kertbe, és a cseresznyefának dőlve néztem a természetet. Csak hogy éljek. Egy kicsit magasabb hőfokon. A tétlenség örömében.

Kell-e nekik irodalom?

„A töredék legyen akár egy kis műalkotás:
elhatárolódva a környező világtól,
önmagában teljes, mint egy sündisznó.”

(Friedrich Schlegel)


“Mindenekelőtt utakra és mezőkre kivetett dolog,
túl minden nyelviségen, még ha időnként vissza idézi is
(emlékezi) magát a nyelvbe, mikor összetömörödik,
maga köré gömbölyödve, visszavonultságában
nagyobb veszélynek téve ki magát, mint bármikor:
azt hiszi védekezik, pedig valójában vesztébe igyekszik.”

(Jacques Derrida)

Csütörtök este hat óra a Hadikban. Jó lesz.  Ez volt az az információmennyiség, amivel útnak indultam. Természetesen rákerestem a neten is, de a témáról még ennél is kevesebbet árult el a Hadik honlapja. A beszélgetés résztvevőinek nevét közölte: Szekeres Dóra (a Litera küldötte), Vincze Ferenc (a Kortárs képviseletében), Csepregi János (a FISZ színeiben) és a beszélgetés vezetője Zsolnai György (a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője). Miért fontos ez? Valójában a téma miatt, hisz a lapbemutatónál, amit hirdettek, sokkal izgalmasabb kérdéssel vártak minket: Merre halad az irodalom?  Mi az irodalom jelene, milyen helyzettel kell nekünk szembenézni?

Az est számomra egy szürreális élménnyel kezdődött: természetesen rossz ajtón nyitottam be, így egy kedves pincérnek kellett átkísérnie a kávézóba. Már a megérkezés, az egyik teremből egy eldugott kisajtón egy másik világba lépek pillanata maga volt az irodalom.

Egy kis várakozás, (rohanó ember vagyok, szeretem, ha hagynak időt megérkezni), így, mivel még szerencsére lehet dohányozni, alkalmam volt teljes tüdővel átélni a kávéházi életérzést, és kezdődött a beszélgetés. Pápay György rövid bevezetőjében az est témáját, annak szerteágazósága miatt egy sündisznóhoz hasonlította. Higgyük el neki, és induljunk el ezen az ösvényen: olyan témával készültek, amihez hozzáérni fájdalmas, megragadni lehetetlen, és minden arra szolgál, hogy ne jussunk el a lényegéig.

Zsolnai György Árkok, bokrok című írásával kezdődött: vita lett belőle. Nem csupán a Szépirodalmi Figyelő hasábjain találkozhattunk Thimár Attila, Kozák Ignác Tibor és Pápay György gondolataival, január 20-án a Hadik Kávéházban nyilvános beszélgetés keretén belül élőben is hallhattuk a vita szerzőit.  A kortárs irodalom megosztottsága, az irodalom helyzete olyan folyam, ami nem zárult le egy este: a második alkalommal a szervezők olyan beszélgetőpartnereket hívtak meg, akik még nem szóltak hozzá az említett vitához.

A hallgatóság száma jól tükrözte a később megfogalmazott tényt: az irodalom néhány ezer embert érdekel az országban. Ne örüljünk, nem voltunk néhány ezren a Hadikban. Amikor az estek szervezői sok vagy kevés nézőről beszélnek, akkor az irodalmi életben ezek teljesen más számokat jelentenek, mint az egyébként tömeghez szokott mindennapjainkban. Maradtak most is székek üresen, a közönség pedig láthatóan ismerősökből állt. Így van ez minden olyan területen, amit csupán egy szűk kör tart fenn; hogy probléma-e vagy sem, ez már maga a téma volt.

A disputa kezdetén sajnos a három beszélgetőpartner olyannyira más oldalról közelítette meg a kérdést, hogy a későbbiekben néhány érdekes állítás visszhang nélkül maradt. Így a vitát indító első megszólaló Vincze Ferenc generációs különbségeket felvető véleménye isreakció nélkül maradt. Problematizálódott a kiinduló kérdésben (Miért nem mennek jól a dolgok?) rejlő kijelentés is. Ennek a miértjéről a hangsúly az állítás relevanciájára került. Szekeres Dóra a szervezett estek és a megjelenő kötetek számát hangsúlyozva kérdőjelezte meg azt, hogy „nem jól mennek”. Érdekes volt figyelni, hogy ki mit tart jónak az irodalom számára: az a jó, ha zajlik az élet, vagy Csepregi János véleményére adunk, aki az értő olvasókat hiányolta, miközben az állami szerepvállalás fontossága mellett állt ki. Vincze Ferenc tankönyvszerkesztői és oktatói tapasztalata nem csupán az értő olvasó hiányára mutattak rá, hanem az olvasó hiányára is, valamint a kanonikus szemlélet lezáró jellegére. Amíg a meghívottak közül ketten is égető problémának tartották ezt, a társaság hölgy tagja csupán a nem olvasók „saját bajának”, hivatkozva arra a tényre, hogy a kortárs szépirodalomnak („a finom könyveknek”) mindig is szűk volt az olvasótábora.  Az elitista szemlélet később újra felmerült: bizonyos eszközök (reklám, blog, internet) a közvéleményben egyértelműen a bulvárosítással kapcsolódnak össze, és bár ez Szerekes Dóra szerint változóban van, sőt generációs különbségek is megfigyelhetők, jelenleg még aktuális probléma. Szívesen hallgattam volna meg véleményeket arról is, hogy a hogyan juttassuk el a nagyközönséghez? vagy a „hogyan olvastassunk kortárs irodalmat velük?” kérdések közül, ki melyiket venné előre a prioritások listáján. Leegyszerűsítve: plakát vagy iskola?

Innen szinte magától értetődően kanyarodtunk az irodalom nyelvformáló szerepe felé – sajnos itt a mai világ feletti szörnyülködés a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott. Vállalva, hogy véleményem nem általános, sőt teljes mértékben igazolhatatlan szubjektivitáson alapul, de mindig gyanút kelt bennem a változás láttán igénytelenedést kiáltók hada. Tényleg mindössze annyi volna az értelmiség és az olvasóközönség szerepe, hogy romlást kiáltva jajgasson? Gondolatébresztőbb volt Vincze Ferenc azon felvetése, hogy lehet, mindazokat, amik elvárásként működnek, csupán egy meghatározott narratíva mondatja velünk. „Az irodalmat kihívások érik, és azt neki meg kell válaszolni” – a beszélgetők ilyen és hasonló mondatai voltak azok, amik az est motorjaként működtek.

Az utolsó gondolatkör a financiális problémát boncolgatta: itt rajzolódott ki a legerősebben, hogy a három meghívott eltérő háttérorgánumaiból fakadó tapasztalata hogyan tesz izgalmassá egy beszélgetést. A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy ami siránkozás volt a nyelvkérdésnél, az szerencsére itt teljes mértékben kimaradt. Csepregi János arra világított rá, hogy az állam mennyiben több egy kasszánál avagy egy cégnél, de szó esett arról is, milyen előnyöket élveznek az online és milyet a papíralapú folyóiratok.

Eltelt az egy óra, a beszélgetők elbúcsúztak tőlünk. Természetesen nem jutottak a végére a témának, de senki nem hitegetett minket azzal, hogy eljutnak. Gyakori ilyen esteken az a kínos pillanat, amikor a bevonódni nem kívánó közönséget be akarják vonni a beszélgetésbe. Itt nem akarták, amit kivételesen sajnáltam. Nem is sorolom, mi érdekelt volna még és bővebben, meghagyom annak ezt az estét, ami volt: sündisznónak.

Sajátalkoholizmus

“Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.”

 

Nem írok szakszöveget, nem törekszem szakszerű szövegre, az alkohol társadalmi, kulturális vagy orvosi vetületeivel szintén nem fogok itt foglakozni, mégis fontosnak tartom, hogy a függőségről gondolkodjam, életbevágóan fontos megtudnom, mi a saját viszonyom a függőségeimhez (és ez az „életbevágóan fontos” már lehet a következő függőségem – függök attól, hogy megtudjam, mitől is függök.)

Nem gondolom, hogy a függőségeimmel leszámolhatok pusztán azáltal, hogy nyelvileg reflektálok rájuk (sőt), de mivel mást nem nagyon tudok, elindulok ezen az úton, nézem a függőségeimet, a függéseimet, és talán rálátok mások függőségeire, függéseire.

Jó egy évvel ezelőtt írni kezdtem egy alkoholnaplót. Feljegyeztem benne heteken át, mikor, miből, mennyit ittam, persze pár hét múlva elmaradtam vele, mint ahogy minden magamra erőltetett tudatos struktúrát elhagyok, elhanyagolok.  Azt hiszem, hanyagság- és rendetlenségfüggő is vagyok. Felelőtlenségfüggő:)

Az alkoholnaplóból mégis érdekes volt kiolvasni, hogy négy héten át összesen két olyan nap volt, amikor nem ittam semmit, és összesen 32400 forintot költöttem piára (semmi puccos hely, csak amolyan munka utáni beücsörgés, hétvégi hosszabb kimaradások, vasárnapi ebéd). Úgy, hogy olyan isten igazából be se basztam. És akkor még nem számoltam bele azt a nagyvonalúságot, ahogy melegszengát, gyrost veszek az éjszakaira várva, mert hát le kell csillapítani valamiképp sörtől ingerelt gyomromat. Ha szűken számolok, akkor is elment 40 000 egy hónapban úgy, hogy csupán társasági életet éltem, családot látogattam, beszélgetésbe mélyedtem, céges buliba mentem, tárgyaltam és pihegtem, meccset néztem, ünnepeltem, szomorkodtam, elfeledtem, újfent örvendeztem. És az alkohol végig ott áramlott ereimben kisebb-nagyobb sűrűségben.

Nincs ebben semmi önvád, azzal amúgy sem mennék túl sokra, azt viszont érdemes megvizsgálni, miként működik ez a rendszer. Ugye nem tudok magamra erőltetni semmilyen tudatos struktúrát (mert hát olyan faszán független vagyok), de közben az alkohol struktúráját gond nélkül veszem magamra, észrevétlenül, de mégsem mondhatnám, hogy minden tudatosság nélkül.

Tudatosan tanulom meg a helyeket, módszereket, tudatosítom az alkoholról való gondolkodásmódomat, az alkohol retorikáját. Bármikor el tudom magyarázni, hogy miért és miként iszom, mindenre van racionális magyarázatom: „Úgy kezdődik a nap: megisznak egy deci pálinkát (…) Mondom: egy deci pálinkát már reggel, miért? – Olyan savam volt, már meg kellett innom egy deci pálinkát.  (…) Utána megisznak négy liter bort. Hát miért? – Hát semmi savam nem volt.” (Bődöcs Tibor http://www.youtube.com/watch?v=jFadwAyL4_I&feature=related)

Amikor először foglalkoztatni kezdett, hogy milyen viszonyban vagyok én az alkohollal, az ügyben végeztem egy nem túl reprezentatív felmérést: beszélgetni kezdtem kezdő, amatőr, haladó és profi alkoholfogyasztókkal arról, hogy ők miként látják saját viszonyukat az alkoholhoz, meg én is elmondogattam a saját helyzetemet,  a beszélgetésekből azt a nem túl megdöbbentő következtetést sikerült levonni, hogy könnyű a másik függőségét/alkoholizmusát megítélni, nem olyan könnyű empatikusnak lennem vele (főleg, ha a függősége megnehezíti az életemet), piszok nehéz róla alaposan gondolkodni, a saját alkoholizmusra viszont nem találunk szavakat.

Mert miért, miről beszéljek? Hogyan beszéljek? Meg egyáltalában: minek!? Ja, mint az anonim alkoholisták: „Zsolti vagyok, függő, két és fél hónapja nem iszom.” Na ne. Pofázás helyett hozzál még egy kört. Férfi vagy, igyál, baszadék. Ne nyígj. Nem vagy te alkoholista! Te!

Iszunk, már hogyne innánk! S hogy nincs ezzel semmi baj, hisz tudjuk a mértéket, megismertük már a határainkat, nincs hát mitől félnünk. Sőt, kissé megvetően nevetünk össze, ha valaki már túl a huszonötön kicsapja magát, orbitálisan összehányja a mosdót, vállalhatatlanul viselkedik, akkor azt mondjuk egymás közt, hiába, nem bírja az alkoholt, nem ismeri a határait, a mértéket stb. stb. Az ivók egymás közti viszonya is egy nagyon fontos rendszer. Röhögve alkoholistázzuk le egymást és magunkat, jó összeröhögni a másikkal. A patetikus másnap, a fogadalmak. Mert jó röhögni azon, hogy hát azért ez túlzás volt, nem? Közösségi érzet, akivel már egyszer úgy istenesen bebasztam, azzal kialakul valami közös, ahogy újrameséljük másnap, egymásnak meséljük, holott mindannyian ott voltunk, az épp tisztább elme kiegészít, betold, hozzátesz. Hozzád tesz. Ez egy nagyon fontos közösségi alapélmény.

saját alkoholizmus

Hol lehet tetten érni a saját alkoholizmusomat? Ha mondjuk volna egy képzeletbeli 100-as skála, ahol a zérus jelenti a totális alkoholtól való függetlenséget, a száz meg az alkohol általi halált, akkor nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy az alkoholfogyasztást jócskán űző egyén ivó barátai azt mondják, olyan 32-nél jársz, és röhögve vállon veregetik, az aggódó anya, vagy vádló asszony azt mondja, te már 70 felé jársz, alkoholista vagy, bele fogsz dögleni, eliszod a pénzed stb.stb.  A derék Én pedig nem gondol semmit, röhög az ivókkal, megnyugtatja az aggódókat, hogy hát nincs nagy baj, és közben már elhagyta az ötvenes határt, kúszik egyre följebb a skálán anélkül, hogy ténylegesen reflektálna a saját alkoholizmusára.

Van egy nagyon fontos blog, ami épp ezzel a problémával kezdett foglalkozni bő egy évvel ezelőtt: http://latensiszakos.blog.hu/. A bevezető szövegben egy gyakorló ivó gondolkozni kezd a saját alkoholhoz való viszonyáról, megpróbálja tetten érni, hogy most épp hol áll azon a bizonyos skálán: „arról, hogy bár nem látszik rajtam, aggódom (aggódunk), hogy esetleg egy idő után mellékessé válik a bor érzékszervekre gyakorolt különféle hatásainak élvezete, és előtüremkedik az alkohol jótékony zsongító hatására irányuló öncélú vágy. És lassan nem tudom (tudjuk) kezelni a helyzetet. Vagy már esetleg késő is. Tudniillik az alkoholizmus igen alattomos, sőt, geci dolog. (…) Ez itt nem elvonó, és nem is dráma. Ha van olyan opció, valami olyasmit szeretnék, hogy a jó borok élvezetét ne kelljen nélkülöznöm, de az alkohol ne határozza meg a mindennapjaimat, és főleg ne tegyen tönkre. E témakörben tett erőfeszítéseimről és tapasztalataimról kívánok itt értekezni. Feltehetően hiába, de szívesen venném a hasonló cipőben járó kollégák észrevételeit.”

És úgy látszik mégis működőképes dolog az anonimitás: az első bejegyzésre néhány nap alatt több mint kétszáz komment érkezett. Néhány szösszenet:

„Szerintem majdnem-alkoholista vagy. Nagyon vékony határ választja el a “minőségi borfogyasztó vagyok napi fél üveggel”-t a “kannásbor is megadja ezt a kellemesen-érzéketlen fílinget”-től.”

„Ha meleg van, nagyon jol esik egy (két, tobb) uveg vilàgos sor. Ha hideg van, szeretem a vorosbort. Ha esik, szivesen iszok whiskyt és ha fuj a szél nem vetem meg az ouzot sem. Nálunk minden nap van valamilyen idojàràs. ;)”

„akkortól vagy alkesz, amikor már nem tudsz úgy élni, hogy a problémáid megoldásánál elsőként ne az alkohol jusson eszedbe!”

„Meg tudsz inni két pohár bort úgy, hogy a többit otthagyod a hűtőben? Ott tudsz hagyni kicsit kapatosan egy kocsmát, ha tudod, hogy ott folytatódik a buli, de neked másnap dolgod van korán? Az alkeszek ezeket általában nem tudják. A részegen vezetés még egy jó mérce.”

„Az alkoholizmus határa egyénenként váltakozik, de mindenkinél ott és akkor, amikor elkezd aggódni, vajon alkoholista-e. Magyarán, ha a kérdés így megfogalmazódik, akkor éppen a határsávban mozogsz 🙂 Innentől két út van: 1. az vagyok vagy már könnyen lehetek, ezért elgondolkodom. 2. Nem vagyok az, hülyeség aggódni, nekem nincs gondom az alkohollal, csak a környezetem hülye.”

„Orvosilag alkesz vagy, szociológiailag nem… Ezt onnan tudom, hogy rám is ugyanez érvényes, és ezt a diagnózist állította fel egy ismerősöm (bár nem orvos).Orvosi szemszögből akkor alkoholista valaki, ha napi 1 deciliter alkoholt elfogyaszt (lehet, h nem 1 deci, és rosszul emlékszem, de vmi 1 vagy 2, szal kis mennyiséget fogyaszt, a hangsúly a napi szinten van). Szociológiailag meg csak az az alkoholista, akinek az élete az alkohol körül forog, azzal kel, hogy inni akar, egész nap vissza-visszatérő gondolata az alkoholizálás. Ilyen értelemben én orvosi értelemben alkesz vagyok, mert naponta megiszom az esti film/tanulás/olvasás/egyebek mellett, közben egy pohár bort, vagy fröccsöt.”

A saját alkoholizmusról gondolkodni nem tűnik egyszerű műveletnek, a kommentekből is kiolvasható például az alkoholizmus definíciójának problematikája: a megnevezés nehézsége. Jobban félünk az elnevezés bélyegétől, mint attól a jelenségtől, amit takar. (meg hát, mint fent is láttuk, nem is tudjuk, pontosan mit is takar).

A szenvedélybeteg emberre a legegyszerűbb azt mondani, nincs neki önkontrollja, nincs akaratereje, gyönge ember (sajnálkozó tónusban) vagy szar szemét szaralak (ítélkező tónus, összeszorított fogak közt kipréselve). Holott a helyzet nem ilyen egyszerű: a legtöbb függő hihetetlenül erős önkontrollal, akaraterővel rendelkezik, és épp ez a probléma: a túlzottan erős akaratot, kontrollt valamiképpen át kell törni, ahhoz, hogy a kis lúzer Énem látszólag érvényesülni tudjon, meg kell tudnom szüntetni az egóm által kialakított kontrollt. „A szenvedélybeteg minden vágya és törekvése, hogy érzelmeit, feszültségeit (stresszét), életének problémáit saját kezébe kaparintsa, uralkodjék felettük, és befolyásolja azokat. (…) Nyugodtan állíthatjuk: a szenvedélybeteg központi problémája az az igénye, hogy az érzelmeit és életének a gyeplőjét szorosan kezébe akarja markolni.” (Helmut Harsch: Alkoholizmus 87.o.)

Vagy ahogy Koncz Orsolya fogalmaz a drog és az önkontroll viszonyáról: „Egy másik ok a drogozásra, hogy a nagyon erős önkontrollomat, amivel a mai napig küzdök, akkor a droggal próbáltam kicselezni. (…) Az ivás, a másnaposság, a drogozás a kontroll ellen is való, hogy elérjek egy eszméletvesztéses állapotot.”
Szocializációnk jelentős része gátrendszerek kialakításából áll: ahhoz, hogy társadalmilag elfogadható, szalonképes lények legyünk, meg kell akadályoznunk magunkat, hogy úgy viselkedjünk, ahogy épp a kedvünk, érzelmeink diktálnák: megtanulunk viselkedni, és azt látjuk, hogy azok épülnek be leginkább a társadalmi struktúrákba, akik a lehető legkevesebbet mutatnak ki saját érzelmeikből, vágyaikból, akik képesek szétválasztani szakmai és magánéletüket stb. stb. tehát mi is próbálunk egyre intenzívebb védelmi rendszereket kialakítani, nehogy kiszűrődjön a valódi érzelem, a valódi vágy, mert akkor támadhatóvá válunk, sérülékennyé.
Biztonságra vágyunk, minden oldalról igyekszünk magunkat bebiztosítani, csak a nagy fene védelmi zóna kialakítása során azon kapjuk magunkat, hogy önmagunktól is sikeresen megszabadultunk.

Mire derék felnőttek leszünk, kész a védelmi- és gátrendszer, minden levédve. A szerencsétlen Én a vágyaival meg az érzelmeivel ott kuporog ennek a magunk által épített gátrendszernek a közepén, a bázist erős figyelőrendszerrel láttuk el, és az Én már azt se tudja, merre moccanjon, mert a megfigyelőrendszer rögtön jelez, és a komplikációkat elkerülendő inkább továbbgubbaszt ott a bázis közepén.

De a felnőtt, aki lettem, a kontroll nagymestere, azt is tudja hát, hogyan lehet ezt a gátrendszert kijátszani: az alkohol elaltatja a megfigyelőrendszer éberségét, kiiktatja a katonai bázist, és az Én végre ugrabugrálhat kedvére, beszélhet érzelmeiről, megvalósíthatja azt, amire szíve mélyén vágyódik, csak hát az a becsapás benne, hogy ilyenkor csak úgy tesz, mintha nem lenne ott a megfigyelőbázis: csak eljátszik azzal, hogy milyen lenne szabadon.

Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.  Nem gondolnám, hogy az efféle rendszerbe vetettséget meg lehetne szűntetni. De el lehet mozdítani abba az irányba, hogy önmagunk elzárt világának feltárásával, a saját kontrollrendszerünk feltérképezésével, újra megismerésével megbizonyosodhassunk arról, hogy a rendszeren kívül is életképesek vagyunk, sőt, ott vagyunk csak igazán életképesek, kivételek vagyunk, „kivételesek”.

Elcseszett kivételek 🙂

Nem fáj, amit megszelídítenek

Napok óta maradékot evett. A hűtőben talált szalámivégek mellé egy kis kekszet, kockacukrot, és esténként megivott két-három pohár citrompótlós vizet. Már hetek óta nem volt pénze. És hogy minden még rosszabb legyen, herpesz hasogatta a szája sarkát. Egy csúnya, láthatatlanul növekvő seb.

 

De nem fáj annyira, amit megszelídítenek.
Herpesz, herpeszke, az én herpeszem, dúdolta délután, és a dzsekijét összehúzva besurrant a pékségbe. Nagyon éhes volt, zsemlét akart, legalább egy zsemlét, egyetlenegyet. De rossz ajtón lépett be, a tömeg előrenyomta, és már mennie kellett, be, a polcok közé, az áruházba, ahova a nyilak mutatták. Zsófi felsóhajtott – szerencsére ideje mindenre volt –, fogott egy kosarat, és besétált a tömegbe.

Ám nem sétált, nem úgy sétált, mint aki… Mert akinek nincs pénze, az másképp sétál, az oldalazva jár, mint aki lopni indul. Először banánhalmok, konzervhalmok közt kóválygott, ám szerencsére bent, az áruházban is tartottak pékárut. Odaoldalgott a szeletelt kenyerekhez, belegyömöszölt egy zsemlét a nejlonzacskóba, és ekkor látta meg a szottyadt, akciós fánkokat. Elkenődött cukormáz, töredezett cukorbevonat, 55 Ft, spórolós kisnyugdíjasoknak  is megéri.
De nem Zsófinak. Zsófi mégis elkezdett számolni.
Nem a pénzt számolta, hanem a fánkokat. Egy, kettő, három; és már érezte, hogy a számok közönséges ízekké változnak, a szikkadt csokimáz elroppan a szájában, lassan megadja magát és szétolvad. A gyomrában izgatott bizsergést érzett. A kosarával odasétált a hűtőpulthoz. Megszámolta a pizzákat, négy, öt, hat, választott melléjük egy csomag túrógombócot, egy mélyhűtött gesztenyemasszát, végül egy nagy doboz fagylaltot is, hét, nyolc, kilenc, mert hát gondolni kell a holnapra… Végül nagy darab sajtokat számolt össze, és az egészhez hozzácsapott egy kis kaviárt, tonhalfilét is.
Ennyi mindenre inni kell, így hát odasétált a százszázalékos gyümölcslevekhez.
A pénztárnál kifizette a zsemléjét, és aztán átsétált a szemközti drogériába. Fuldoklott az idő, mikor elindult a városba, de most a nap, mintha csak kikívánkozna a felhői mögül, rátartin ragyogott.

Zsófi régebben is sokat számolt.  Kislány korában ült az íróasztalánál, és számokat írt egy kockás füzetbe, szépen, sorban, egymás után. A számok még nem jelentettek pizzákat, fánkokat, még kristálytiszták, érinthetetlenek voltak, és ő élvezte, hogy míg lassan-lassan múlik a délután, a számok csak gyűlnek, dagadnak. Ha felszólították az iskolában, a számaiba menekült. Leülni, mondta a tanár, ötvenhárommillió-ötszázhuszonkilencezer-nyolcszázhatvanhat, mondta magában Zsófi. És jó volt, hogy minden napra egy kicsivel több szám jutott – nemcsak több szám, hanem egy kicsivel több reménység, egy kicsivel több hatalom. Ám egyszer csak megroppant a számegyenes: Zsófi addig számolt, míg megnyert egy futóversenyt, aztán megnyert egy másikat, aztán még egyet, és a hatodikban már egyre jobban tanult, haladt előre, akár a többiek.
A számolós füzet, ahova régen a millióit írta, elveszett.

De mintha most visszatérnék a régi neurózisomhoz, töprengett. Nincs munka, nincs haladás, nincsenek fiúk, és még a lakást sem tudom fizetni. Virtuális kielégülés, paranoia, kényszerneurózis, tudathasadás, mondogatta magának a fürdőszobában. Kényelmesen lezuhanyozott, beágyazott, és olyan jóllakottan járt-kelt fel-alá, mint a farkas, akinek követ varrtak a hasába. Hiába, eltelítődtem, gondolta: pizzák, fánkok, túrógombóc, meg egy kis kaviár. Kész, végem, de közben semmilyen kétségbeesést nem érzett. Remekül aludt – mint régen, felhúzott térdekkel –, másnap hajat mosott, levágta a körmeit, beáztatta a zoknijait.
Az anyja kémiatanár volt, az apja szakoktató egy szakmunkásképzőben, úgyhogy Zsófi egész gyerekkora a józan ész dicséretében telt el: legyen magadhoz való eszed, mondogatták, ha ábrándozni akart egy kicsit. Az anyjának már az akupunktúra is gyanús volt, nem beszélve a bölcsészetről és a pszichológiáról. Merthogy a szülei nem ábrándoztak, egyre csak számoltak, hogy kínkeservvel előkaparhassák Zsófi tandíját, azaz a józan észre valót.
Mondta, mondogatták, nyögte Zsófi, és kicsavarta a zoknikat. Egy barátja lakásában lakott, aki a legjobb barátja barátnőjéhez vagy a legjobb barátnője barátjához utazott el Angliába, így valahogy. De még tizennyolc nap. Zsófi pontosan ennyi ideig maradhat.
Gyorsan megcsinálta a haját, és indult nézelődni. De előtte megnyalogatta a száját, végighúzta a nyelvét a sima, jóllakott húson. Csodák csodája, eltűnt a herpesze.

Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már nem elégedett meg a lejárt szavatosságú, tejberizsekkel, az óriás túró rudikkal, a sárgára festett pudingokkal, amikért néhány napja – akkor még üres gyomorral, behúzott vállakkal járkált – majd elepedt. Most valami igazibbra vágyott. Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Sajtra, sonkára, gyümölcsökre. És persze fel is kéne öltöznie. Amióta apa meghalt, tönkrementek a trikói – amúgy is minden szertefoszlott, szétfeslett –, és kéne már egy rendes pizsama is.  És egy jó cipő, mert olyan elkárhozott érzés  lyukas cipőben klaffogni! Nem egy cipő, hanem mindjárt kettő, huszonhét, huszonnyolc. És mi lenne, ha az egészhez hozzászámolna egy komoly ébresztőórát is?
De vajon mi történne, ha egyszer meghívnák vendégségbe? Én nem kérek semmit, magyarázkodna a háziasszonynak, jóllakom azzal, hogy mindent összeszámolok.

 

A torta meg lesz fűszerezve

„Még síromban is azokkal tartok,
akik bátran túllépnek a bearanyozott hülyén.”
(Weöres Sándor)

 

Odáig jutottunk az önkényuralomban, ameddig csak lehetett, jelen keretek és gátak között. Na jó, még kicsit a gátakon, kereteken meg az üveghegyen is túl. Orbán népszerűbb, mint valaha. Mindezek mellett? Vagy mindezek ellenére? Vagy, horribile dictu, talán pontosan mindezek okán? Miért folyton apafigurát akarunk az országunk élére?

Tavasz óta megint előtérbe került az a fajta nemzetkarakter-alapú magyarázat, miszerint nekünk bálvány kell. Tényleg nagyon úgy tűnik, hogy utálunk beleszólni önnön sorsunkba, és irányítani az életünk. Tegye inkább egy égből pottyant mesehős, akire, azt mondták, föl lehet nézni.

Egy ilyen gondolkodási mintázatnak az előkészületei korán, gyerekkorban kezdődnek nálunk, többek között például az iskolai irodalomórákon.

Greguss Ágost volt az első, aki hangot adott abbéli véleményének, hogy a magyar nép mindig is hajlamos volt a bálványimádásra, ez pedig az irodalomszemléletünket is alapjaiban meghatározza. Eddig Vörösmartyt és Petőfit imádtuk, mondta Greguss, de elég nyilvánvaló az is, hogy Arany János lesz a következő bálvány, ha ugyanígy haladunk tovább.

Mindez nem éppenséggel tegnap volt, hanem – középsulis tananyag! – az úgynevezett zsenikultusz népszerűségének delén. A zsenikultusz alapvető kornorma volt: a műalkotás létrehozója olyan, mint Isten, amikor világot teremt.

De ekkor is akadtak ennek kritikusai például Greguss mellett maga Arany! Tulajdonképpen hihetetlen, hogy Arany mennyire nem mitizálta az irodalmi alkotás aktusát. Nagyon is tanulható, tervezhető, kiszámítható mesterségként tekintett rá. Nem volt oda az ihlet általi elragadtatásért sem. És tagadta a tökéletes mű lehetőségét, mert a bálványimádással azonosította.

Gregussnak igaza lett, ugyanúgy haladtunk tovább. Arany lett a nyugatosok apafigurája, a maiaké pedig a nyugatos Kosztolányi. A pozitivista gondolkodás, és később a marxista irodalomszemlélet is a hőst keresték a szerzőben.
Irodalomoktatásunkban mindennél előrébb sorolandó az „axióma”, hogy a költő bácsi nagy. A nem tetszés fel sem merülhet, hiszen a diák lezárt ajándékcsomagban kapja meg a költő bácsit, éspedig bazinagy csomagban, ahogy bazinagy költőhöz illik. Ide tartozik az a szabály is, hogy szó sem lehet arról, hogy Balassi nőket erőszakolt, Ady alkoholista volt. Hogyan is tudnánk elképzelni, hogy a bálvány méltó bálványságára, ha nem vesszük önmagától értetődő, megkérdőjelezhetetlen alapigazságként, hogy egyszersmind nagy ember is volt? Az irodalom az iskolában nem olyasmi, amiről gondolkodni, és beszélni lehet, inkább ezekből a bazinagy ajándékcsomagokból összeálló nagy-nagy ajándékdomb, fuldoklik is alatta rendesen a diák. Az egész mögött ott húzódik az a félelem is, hogy a tanár úgysem lenne képes az irodalom által tizenkét év alatt akár egyszer is valódi élményt szerezni a diáknak. Vagy gondolkodni, beszélni, élni segíteni.

Ezért az egészet inkább behelyettesíti a szerző és a mű nagyságának alapigazságával. (Ezáltal legalább felhalmozható egy jelentős tudásmennyiség – a többi diszciplína mintájára -, aminek betanultságát aztán a legkönnyebb mérni.) A diák azért mégiscsak kérdéseket tesz fel, ha kell, ha nem, mert az ő természete már csak olyan (hogy a rosseb egye meg!). A tanár, amikor fölmerül ez a téma, állíthatja esetleg, hogy senkinek nem írja elő a költő bácsi szeretetét. A rendszer viszont kimondatlan szabályként előírja. Ő jobb esetben nem hisz a rendszerben, de mit számít ez, amíg ő is a rendszer része, mit része, hazug szócsöve. Tapasztalom az általános a tévhitet, hogy „minden a tanár személyén múlik”. Sokkal kisebb ennek a jelentőssége, érvényesülési lehetősége, mint hinni szokás, amíg a kerettantervekben az első számú kiindulópont továbbra is az, hogy X szerző Y művének nem ismerete, az egy nonszensz! Az a legkevésbé sem érdekes, hogy a diák a maga életkorában milyen művekkel tudna birkózni, és a birkózásban megerősödni. Az új érettségi-anyag sem tudott szakítani bálványimádó megalapozottságával (meghatározott szerzők életrajzának és életművének igen pontos ismeretét írja elő), és nagyon nehezen tudnám elképzelni bármelyik szerző kiejtését a tananyagból, aki jelenleg benne van. Márpedig addig nem lesz tér annak, aki eddig még soha nem volt benne. Habár az is tény, hogy aki a Mekiben a szomszéd asztalnál hagymakarikát tunkol a barbecue szószba… őt már egy kicsit nehezebb bálványként imádni. Nemzeti kánonunk betonba ágyazott kánon, az irodalom tananyag hasonlóan mozdulatlan. Kíváncsi vagyok, mikor sikerül konszenzusosan elismerni, ami már évtizedek óta nyilvánvaló: hogy a megismerésre érdemes művek tömege a világirodalomban mára már oly mértékű, hogy hetven élet sem lenne elég hozzá.

Az erőltetett tananyaghoz erőltetett oktatási módszerek dukálnak, például a dicsérő retorikába helyezés, ami felfüggeszti a valódi elemző megközelítést, és az ezt kiegészítő álheurisztika. A tanár úgy tesz, mintha rákérdezne a diák meglátásaira, de óravázlatában már ott lapul, hogy az álvitát végül mire kell kifuttatni. Ennyire nem lehet lenézni, hülyének nézni a diákot! Meggyőződtem róla, hogy a diák ilyenkor pontosan tudja, hogy mi történik, és éppen ezért nincs is kedve hozzászólni. Aztán a vége felé már teljesen belefásul.

Babits szerint az irodalom gondolkodni és beszélni segít. Ennyi, semmi több, ez a kettő. Weöres már a végletekig leegyszerűsíti: az irodalom élni segít. Őket is milyen laza lendülettel sikerült telibe pofán szarni!

Amíg az iskolában fel sem merül az, hogy a szerzővel birkózni lehet, addig az ezzel járó passzivitás már igen korán beépül a diák: a későbbi választópolgár gondolkodásába. Nem tudja, mi történik az országban, különösebben nem is akarja tudni, és kifejezetten elégedett egy diktátor-jellegű miniszterelnökkel.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info