„Azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne”

– interjú Majoros Sándorral –

Bevallom, hogy egyetlen, mégis több könyvön keresztül tekeredő novellafüzér befogadásának során belegabalyodtam abba, magamat is szereplőként érzékelve már.  Tetten értem, ahogy eltérek magamtól, amint minduntalan beavatkoznék a történetekbe. Először az Aranyhordóban csattanó pofonoktól égett az arcom, aztán az imbolygó kocsmaszékre rogytam, még eszembe jutott, talán nem is a távolodást, hanem a képzeletbelit figyelhettem. De mindegy volt már, most a kockás abrosz szegélyét morzsolom feszülten, hiszen megtanultam, kocsmai verekedésnél nem az erő számít, a berendezést kell majd hasznosan forgatni, ügyesen a széket, az asztalt, hogy az alkaromra csavart terítővel kivédhetem a bicskaszúrást, a lendülő sörösüveget.
Az utolsó stampedli Pelinkovác keserűbben csattan a torkomon bármelyik pofonnál. Kitántorodom a kocsma elé és öreg, bőrüléses férfikerékpárt kötök el. Keservesen zörög a sárhányó, lefittyed a lámpa, a dinamó már régen nem, de a csengő működik, jól fog a kontra is, ahogy beleállok minden kanyarban, csikorog alattam a kavics. Sebesen hajtok, merő olaj már a lábszáram a lánctól. Próbálom elengedni a kormányt, mint gyerekkoromban, de a murvás úton nem merem. Legalább két lidércet kell látnom, mire a határba érek, ott aztán a bicikli az árokba, én egy kőkeresztnek dőlök, túloldalán Krisztus-torzó. Sokáig állok itt, gondolom, szólhatnának ágyúk, döröghetnének a távolból, de csak a bácskai virradat gyújt fel néhány akácligetet a szemhatáron, mialatt valaki kávét készít a konyhában, magamhoz egy Medve utcai lakásban térek, a valaki azt mondja, a bosnyák kávé dzsezvában főzve az igazi, meg azt, próbáljam ki kardamonnal is, ahogy a zsidók és a beduinok isszák.   
KONDOR PÉTER – „Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, hogy családomat velejéig áthatotta a jugoszlávság szelleme.” Így indul a Rossz nehézség című novellád. Mit értesz a „jugoszlávság szelleme” kifejezésen?
           MAJOROS SÁNDOR – Bácska nagyon érdekes vidék, bár földrajzi adottságait tekintve nem tűnik olyan lélekemelőnek, mint a hegyvidék vagy a tengerpart. Ez a sík terület két nagy folyó között helyezkedik el, ha valaki Újvidéknél átlépi a Dunát, nem ütközik semmilyen útakadályba egészen az országhatárig, vagyis ez a föld midig is egyfajta tranzit terület volt, az avar kortól egészen napjainkig. A jugoszláv államhatalom ezt a jelleget, ha lehet, még jobban kidomborította, és mindent megtett azért, hogy itt egy különleges, melanzs országrész teremtődjék, amelyben szabadon keveredhet mindenféle kultúra. Mi, bácskai magyarok, kellemesen betagozódtunk ebbe a képbe, aminek csupán egyetlen tényező, az a viszonylagos jólét volt a magyarázata, ami hozzávetőleg a hetvenes évek elejétől, a nyolcvanas évek közepéig tartott. Evvel a munkás-önigazgatással megtámogatott jóléttel, még ha akart volna sem versenyezhetett a nemzeti öntudat. Délszláv telepesfalvak gyűrűjébe zártan, tehát szigorúan ellenőrizve éltünk, mégis teljesen szabadnak hittük magunkat. Magyar rádiót hallgattunk, magyar irodalmat olvastunk, de azért jó volt, hogy az otthonosság érzésével mozoghattunk ebben az erős és büszke országban, ami keresztben hatszáz, hosszában mintegy ezer kilométert tett ki. Az 1974-es alkotmánymódosítás után kisebbségi nemzetként megkaptuk azokat a jogokat, amelyekkel addig csak az államalkotó népek rendelkeztek, és ettől még a kételkedők is meginogtak. A délvidéki magyar irodalom vezéregyéniségei közül nyíltan hirdették jó néhányan, hogy a jugoszláviai magyar irodalom annyira jellegzetes, hogy nem természetes része a magyar irodalom egészének. Ebben a gondolkodásban is az előbb említett tranzit jelleg érvényesült: ha úgy akarom, Bácska Európához tartozik, ha úgy, a vad Balkánhoz, egyszer az egyik, másszor a másik tűnik vonzóbbnak. Egyébként mindez igazán nem foglalkoztatott engem. Olyan környezetben nőttem fel, ahol egy bizonyos életkoromig nem is éreztem fontosnak, Magyarországon vagyok-e, vagy sem, hiszen annyira közel volt az országhatár, hogy szinte minden átsugárzott. A hátunk mögött meg ott volt a rendkívül magabiztos, szinte már pökhendi Jugoszlávia, amelyben nagyon erősen lüktetett az összetartozás érzése. Persze erről később kiderült, hogy olyan, mint a fény: különféle színekből tevődik össze, és csak egy kis trükkre van szükség a szétbontásához.
K. P. – A családod története meglehetősen törmelékszerűen szóródik a szövegeidben, csak néhány novellád, például a Telecskai dombok foglalkozik kifejezetten ezzel a témával. Mesélj a családodról!
M. S. – Majoros nagyapám uradalmi sofőrje volt annak a Kamjonkai Szemző famíliának, ebből a családból került ki az a Szemző Gyula, akiről Mikszáth a Noszty fiút mintázta. Szemző Gyula unokabátyja volt annak a Kamjonkai Szemző Dénesnek, akivel Ignác nagyapám 1937. január 1-jén autószerencsétlenségben meghalt. Zomborból tartottak hazafelé Bajsára és a városból kifelé jövet beleszaladtak a Ferenc József-csatornába. Mivel a Kamjonkai Szemzők, akkor már eladósodott dzsentrik voltak sok haragossal a hátuk mögött, nagy valószínűséggel merénylet áldozatai lettek, de erre mindmáig semmilyen bizonyíték nincs.
A szülőfalum, Ómoravica (ma Bácskossuthfalva, kb. hétezer lakosa van) pedig annak az Ungár Piroskának a szülőhelye, aki Tóth Mari alakját ihlette. A bácskai szenzációként elhíresült történetnek ily módon nagyon is szoros kötődése van a családomhoz.
Valójában egy szegény munkáscsaládból származom, amelyben előttem senki nem próbálkozott az írással. Majoros nagyapám, akit csak hírből ismerek, zenélt és festett is tehát tehetséges, de mégis inkább csak mesterember volt. Fölösleges az írói hajlam eredetét kutatni, ám ha jól belegondolok, anyámnak köszönhetem a legtöbbet. Édesanyám rendkívül erős nyelvi képzelőerővel rendelkezett, szuggesztív, jellegzetes nyelvet használt, és olyan szókészlettel bírt, hogy az maga volt a csoda. Például az irigykedés egy bizonyos módjára, amikor az ember epés megjegyzések sorozatát zúdítja a kiszemelt áldozatára, azt mondta: kirsánkodik. Kisgyerek koromban gyakran olvasott föl valamilyen mesét vagy részleteket a Kincskereső kisködmönből. Ezen kívül akadt még néhány értékesebb könyvünk, de azok valamilyen furcsa okból mind a padláson tárolódtak, és idővel szétették őket a penész meg az egerek.
K. P. – Tősgyökeresek voltak itt a szüleid?
M. S. – Anyai ágon a röghöz kötött Mohácsiak hajszál híján azok voltak, de a Majorosok összevissza mászkáltak a világban. Volt közöttük kefekötő mester, önálló juhász és kocsmáros is. Izgága népek voltak, mindenfelé keresték a boldogulást, de sehol sem találták. Majoros nagyapám Kúlán született, egy szép nagy mezővárosban a bácskai síkságnak szinte a mértani közepén. Amikor a nagyanyámat megismerte, már elvált ember volt, ezt pedig avval tetézte, hogy az esküvőjük utáni évben teherbe ejtette a Kamjonkai Szemzők szakácsnőjét. Fogalmam sincs, milyen trükközéssel tudta kivédeni a világraszóló botrányt, de valahogy csak megoldotta, mert a nagyanyám megbocsátott neki.
K. P. – Édesapáddal milyen volt a kapcsolatod?
M. S. – Apám nagyon érdekes személyiség volt, ordított róla, hogy apa nélkül nőtt fel, öregasszonyok között. Leginkább a határozottság hiányzott belőle, viszont mindenki kedves és figyelmes embernek ismerte. Hétköznap, vasárnap egyaránt ötkor kelt és soha nem késett el a munkahelyéről. Beérte avval, amit a körülmények engedtek, sosem vágyott semmi különlegesre. Egyetlen szenvedélye volt csak, hogy vasárnaponként focimeccsre járt. Az irodalomhoz nem értett, ha olvasott, mindig valamilyen katonai vagy történelmi témájú könyvet választott.
            Mohácsi nagyapám, pedig éppen édesapám ellentéte, rebellis, nehéz természetű ember volt, még börtönviselt is, hiszen 45’-ben, a fölszabadulás után, tett egy-két olyan politikai kijelentést, amiért rögtön bezárták. Az ő padlása még irredenta könyveket is rejtett. Végül 1976-ban, 76 évesen öngyilkos lett. A mi családunk egyébként biztosan rekordot állíthatott e tekintetben, mert a szűkebb családi körből öten végeztek magukkal. Mindegyiküknek megvolt rá az oka, de ezt most nem részletezném. Mohácsi nagyapám megözvegyült, szinte magatehetetlenné vált, krónikus isiásza volt, látta, terhére van a gyerekeinek, ezért döntött úgy, ahogy. Ennek látszólag ellentmond, hogy mindkét ágon vallásos família a miénk: anyámék reformátusok, apámék katolikusok voltak, ennek következtében a húgom református, én meg katolikus lettem. Mohácsi nagyapám természetesen nem nyugodott bele egykönnyen, hogy a legkisebbik lánya egy pápistához ment feleségül. Emiatt sokáig éles ellentét feszült a két família között, de enélkül is olyanok voltak, akár tűz és víz. A Mohácsiak a börtönviselt nagyapa árnyékában éltek, ezt a terhet cipelték egy életen át, a Majorosok meg kifejezetten halvérűek voltak, mesterei a családon belüli nézeteltérések elhallgatásának. Ez a két véglet összpontosult a szüleimben, apámban, akinek nem volt apaképe, és anyámban, aki folyton vibrált, akibe rengeteg energia és tehetség szorult. Rendkívül ügyes keze volt, ha például elébe tettek egy képet egy ruháról, elkészítette róla a szabásmintát és megvarrta, pedig csak négy elemit végzett. Apám meg zokszó nélkül betagozódott az új rendszerbe, és megelégedett azzal, amit nyújtott számára. Így fordulhatott elő, hogy a Gyülekezet közben egyedül a mi házunk maradt olyan, amilyen a háború előtt volt. Mindenhol elbontották a vályogfalakat, felújították a házakat, lassan már minden udvarban autó állt, apám meg arról a biciklijéről ment nyugdíjba, amit az első fizetéséből hitelre vett. Gyerekkoromban mindez nagyon bosszantott, most már inkább úgy tűnik, neki volt igaza. De mesés volt a tágabb környezetem is. Szemben lakott a Don-kanyart megjárt Károly bácsi, akinek átlőtték a torkát, és mindig kiült a ház elé jajgatni egy félórát, bár fájdalmai nem voltak, inkább megszokásból tette. A két fia időnként, számomra érthetetlen okból összeverekedett, és ebből nagy, hömpölygős verekedések lettek. Kikeveredtek az utcára, ahol aztán közönség előtt folytatták. Pedig a mi utcánk nem is utca volt, hanem csak egy szűk köz, ahol, ha az ember belerúgott egy nagyot a labdába, mindjárt betört vele egy ablakot. Mindebből látszik talán, rendkívül szép gyerekkorom volt. Szakasztott olyan, mint Márqueznek vagy Móricznak lehetett, akik azt vallották, a gyerekkorukat követően nem történt velük semmi érdekes. Így vagyok evvel én is. Ha egy szóval kéne jellemeznem a gyerekkoromat, azt mondanám rá: szabadság. Megvolt a teljes szabadságom, és ennél aligha kívánhattam volna többet.
K. P. – Nem érdemelne ez az élményanyag egy nagyobb lélegzetű családregényt?
M. S. – Dehogynem. 1994-ben belekezdtem, de a negyedik fejezet után rádöbbentem, hogy nem lennék képes úgy megírni, ahogy szeretném. Félretettem, hadd érlelődjön egy kicsit. Négy fejezetig azért így is eljutottam, ami a tervezett történet harmada. Most már egyre sürgetőbb kényszert érzek, hogy befejezzem.
K. P. – Kerékgyártó Györgynek nyilatkoztad nem régiben: „(…) egy regénnyel még mindig adós vagyok, a terveim szerint el fog készülni az a munka, amelyen már tíz-tizenegy éve dolgozom.”. Ez a regény volna az?
 
M. S. – Igen, erről a regényről van szó. Két család furcsa rivalizálásának a krónikája ez, amely 1944 őszétől 1968 nyaráig tart. Az utóbbi dátum azért lényeges, mert szerintem – és ezzel a vélekedésemmel nem vagyok egyedül – ekkor bukott meg a világ jobbá tételére tett utolsó kísérlet.
K. P. – Több novelládat is, például a Megátalkodottakat, a Fölfeszítettvagonokat vagy a Légióstrükköket olvasva az volt az érzésem, még falusi viszonylatban is igen vagány gyerekek lehettetek. Tényleg előfordultak ilyen nagyszabású csínytevéseitek?
M. S. – Hároméves koromban már bandatag voltam. Csavarogtunk a határban, leloptuk a gyümölcsöt, vadásztuk a kecskebékákat. Olyan Tom Sawyer-es világ volt az. Vittek magukkal a nagyok, mindig én voltam a legkisebb. A baj csak az volt, hogy amikor nagyobb lettem és végre átvehettem volna a bandavezér szerepét, isteni csapásként megjelent a tévé. Bent kushadt mindenki a szobában, és nézte a táncdalfesztivált. Ezt megelőzően még az volt a szokás, hogy este, miután befejezték a ház körüli munkát, fogták az emberek a kissámlit és kiültek a ház elé. Öt-tíz emberből álló kis csoportok, tanyák alakultak ki, ahol késő estig mesélték az érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Akkoriban még elég foghíjas volt közvilágítás, csak a cigaretták parázslottak a sötétben, úgy hatott mindez, akár a bársony: még különösebb és titokzatosabb lett tőle a szó. Rengeteg katonatörténetet hallottam, nem beszélve a legendákról, a babonákról. Mi, gyerekek voltunk a legjobb hallgatóság, de ha valamelyik mese nem volt érdekes, fogtuk magunkat és átvándoroltunk egy másik ház elé. Ennek vetett véget a televízió.
K. P. – Voltak meghatározó iskolai élményeid is?
M. S. – Nagyon jó iskola volt a moravicai, ráadásul éppen akkor került oda egy fiatal, tehetséges tanárgeneráció, amikor felsős lettem. Az egyik legszínesebb egyéniség Fekete Endre tanár úr volt, aki fizikát tanított és jól tudta, nem a tananyag a lényeg, inkább meg kell mozdítani a gyerekek fantáziáját. Minden harmadik-negyedik óráján csak beszélgettünk valamilyen tetszőleges témáról. Ennek köszönhetem, hogy a mai napig imádom a fizikát és a csillagászatot. A magyar irodalom oktatása számomra nem volt ennyire meghatározó, de Csernók Erzsébet tanárnő tudta, hogy a szorgalmat elismerni, a tehetséget pedig pátyolgatni kell, úgyhogy ha jobbat írtunk, mindig megdicsért minket. Elsős voltam, amikor beiratkoztam a könyvtárba, és olvasója is maradtam, amíg el nem költöztem a faluból.
K. P. – Milyen hatásra írtál először?
 
M. S. – Mint már említettem, elsősorban anyám lendített meg, de egy barátomnak, Gál Sancinak is sokat köszönhetek, aki másod-unokatestvérem is volt, az óvodában találkoztam vele először. Elválaszthatatlan jó barátok lettünk. Gyakran meséltünk egymásnak, legtöbbször arról, milyen könyv került a kezünkbe. Ha ő olvasott valami érdekeset, igyekezett elkápráztatni engem és fordítva. Aztán Gál Sanci készített egy játékújságot füzetlapokra, és eladta nekem öt dinárért. Na, erre én is csináltam egyet, és én is eladtam neki öt dinárért. Harmadikos-negyedikes korunkig így ment ez. Ötödikesek lehettünk, amikor Gál Sanci írni kezdett egy folytatásos regényt. Kiköpött Verne volt, mert azt olvastuk akkoriban, de nem számított. Én is elkezdtem egy folytatásos regényt, ami szintén kiköpött Verne volt. Így húztuk-vontuk egymást előre, de valahogy mindig előttem járt egy lépéssel, egészen nyolcadikos korunkig, akkor eltávolodtunk egymástól. Sanci végképp felhagyott az írással, kiváló elektrotechnikus és családapa lett belőle.
K. P. – Szakmai tudatossággal 25 éves korod körül kezdtél el alkotni. Ezt a weblapodon is megtalálható önéletrajzodban írtad le részletesen. Hogyan indult ez a rendhagyó írói pálya?
M. S. – Azért kezdtem viszonylag későn, mert nem akartam író lenni. Egyáltalán, ki akarhat magának ilyen hivatást józanésszel? 71’-ben, amikor befejeztem az általános iskolát, annyira gyengén állt apám munkahelye, hogy kényszerigazgatást vezettek be, ami 70%-os fizetéssel járt. A továbbtanulásom tehát nem jöhetett szóba. Szerencsémre ennek a cégnek elektrotechnikusokra volt szüksége, és aki jelentkezett, azt ösztöndíjjal is támogatták. Így kerültem Szabadkára. Bármennyire is foglalkoztatott az irodalom, a leendő szakmámra, az elektrotechnikára kellett összpontosítanom. Négy évet éltem Szabadkán, és minden héten elolvastam három könyvet: egy szépirodalmat, egy sci-fit és egy ismeretterjesztőt. A diploma után – az érettségit nálunk diplomázásnak mondják – megintcsak nem gondolhattam továbbtanulásra, pedig olyan jó tanuló voltam, hogy még ki is tüntettek. Maradnom kellett a fáziskereső mellett, mert a húgomnak is el kellett végeznie egy középiskolát, apámék ennyit tudtak finanszírozni. Szabadka engem megbabonázott, vagy csak annyira ügyetlen voltam, hogy nem tudtam belevetni magamat a nyüzsgő életbe. Hogy mást ne mondjak: négy év alatt egyszer sem voltam moziban, pedig akkoriban filmfesztiváloknak is otthont adott ez a város. Színházba viszont jártam, sőt bármennyire is szegény voltam, a bérletet mindig megvettem. A Szabadkai Népszínháznak nagy társulata volt akkoriban. Olyan színésznagyságok játékát láthattam, mint Pataki László, Karna Margit, Medve Sándor vagy Árok Ferenc. Ha nem színházba, akkor focizni jártam az Epres erdőbe, de ezt az időszakot a megszállott olvasásom jellemezte leginkább. Még órán is olvastam, az utolsó padban. Előfordult, hogy lelepleztek, de mivel szépirodalom volt a kezemben, mindig megúsztam sima figyelmeztetéssel. Ekkor már az igazi, veretes irodalom érdekelt, imádtam Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, Huxley-t és a többi klasszikust. A vajdasági magyar irodalmat viszont valamilyen különös okból mindig kerültem. Fogalmam sem volt, hogy az Új Symposion fénykorának szemtanúja vagyok, egyszerűen nem érdekeltek a honfitársaim művei. Később, főként Gion Nándor regényei miatt, már beláttam, mekkorát tévedtem, de szűkebb pátriám irodalma ekkor sem tudott igazán lenyűgözni. Pedig akkor már túl voltunk az avantgárd abszolutista uralmán, csak hát, ami utána következett, maga volt a bizonytalanság. Jött a posztmodern, mint egy kiadós földrengés után az utórezgések. Ebben a káoszban, ami sokkal inkább tespedt nyugalomra emlékeztetett, mint földindulásra, nekem a sci-fi jelentett kapaszkodót. A hatvanas-hetvenes években azért volt jelentős a sci-fi, mert akkor az emberek azt hitték, a tudomány megváltja majd az emberiséget. Ekkoriban történt az első holdutazás, futószalagon jöttek a technikai újítások, mindenki hitt a tudományban és ezt használta a sci-fi. De ma már tudjuk, a tudomány egyáltalán nem váltotta meg az emberiséget, sőt. Tehát sokat olvastam akkoriban, ám ennek a korszakomnak vége lett, mihelyst kézhez kaptam az elektrotechnikusi diplomámat, visszamentem Ómoravicára, és beálltam dolgozni. Az a munka nagyon távol állt attól, amit szeretek, de igyekeztem helytállni. Nem voltam alkalmas, hogy karvastagságú kábelekkel dolgozzak, már fizikai adottságaim miatt sem. Vékony és gyenge voltam, és a magasságot sem bírtam. Még abban az évben elvittek katonának. Tizenöt hónapot húztam le Boszniának azon a részén, ahol a kilencvenes évek elején a legsúlyosabb harcok folytak, de 1975-ben még semmi sem utalt erre. A leszerelésem után fél évvel, 22 évesen megnősültem. A lehető leggyorsabban egzisztenciát kellett teremtenem, így az írásról nem is álmodhattam. Albérletben laktunk a feleségemmel és a kislányommal egy kiüresedett falusi iskolában. Gyönyörű, nagy udvarunk volt, hatalmas szilvafákkal és terebélyes bodzabokrokkal. Így telt el három év. Közben azért írogattam ezt-azt, főleg humoreszkeket, fölolvasgattam a családomnak, de különösen nem terheltem vele senkit. Aztán összetalálkoztam Varga Szilveszterrel, aki ott lakott a faluban, de addig mégsem ismertük egymást. Kiderült, hogy verseket ír, és ez untig elég volt ahhoz, hogy nagyon jó barátokká legyünk.
K. P. – Hol közölték az első írásodat?
M. S. – A bácstopolyai Anonymus című irodalmi periodikában, amelynek a kiadását a helyi közösség fedezte. Itt jelent meg először nyomtatásban novellám, azt követően pedig a Magyar Szó kulturális rovatában. Később Szilveszter ötletére szerveztünk egy irodalmi kört, mert úgy tűnt, egyedül semmi esélyünk beverekedni magunkat a vajdasági magyar irodalomba. Úgy hittük, ha csoportosan lépünk fel, komolyabban vesznek bennünket. Szóval megalakítottuk a kört, ha jól emlékszem 84’-ben, és híreszteltük, hogy mi vagyunk a Havonkénti Barátok Társasága. Minden hónapban összejöttünk valamelyikünknél, és fölolvastuk egymásnak az írásainkat. Parázs vitatkozásokba torkolló, remek találkozásaink voltak. Nem emlékszem, hogy valaha is dicsértük volna egymás munkáját, ami azt bizonyítja, a kritikai érzékünk remekül működött. Tudtuk, vége szakad ennek, amint valaki följebb tud kapaszkodni a lajtorján. Ez Kontra Ferencnek sikerült először. Nagyon gyorsan ívelt fölfelé az írói pályája, de amikor már beosztást kapott, segített nekünk a megjelenésben. Vele ellentétben, én akkor még olyan prózát írtam, ami nem vezetett sehová. Az Új Symposion hagyományait követő, esztétizáló szövegirodalmat műveltem, mert snassz lett volna a szétlőtt torkú Károly bácsiról írni. De amikor átjöttem Magyarországra, hirtelen ráébredtem, hogy a Károly bácsik az igazi értékek. Nosztalgiával gondoltam vissza a családomra meg a falura, akkor írtam a Telecskai dombok című elbeszélésemet.
K. P. – Megjelent a HB csoportnak antológiája?
M. S. – Nem, viszont számos fellépésünk volt. A szabadkai Üzenetben pedig Csordás Mihály készített nekünk egy bemutatkozó blokkot, ami végül teljes kudarc lett, mert a megjelenést követően Fekete J. József szabályosan földbe döngölt bennünket.
 
K. P. – Hogyan jelent meg az első köteted?
 
M. S. – Nekem a villanyszerelés lapjait osztották, mesterembernek kellett volna lennem, ehelyett az irodalommal próbáltam foglalkozni. Ez rengeteg összetűzést okozott a feleségemmel, mert eközben frusztrálttá váltam, aki állandó konfliktusban állt önmagával és a világgal. Az irodalommal való foglalkozás időigényes volt, csavargással is járt, és a feleségem nem látott benne perspektívát. Ahogy kijött a könyvem, elváltunk, pedig akkor már megkaptam a Sinkó-díjat, amellyel a legjobb vajdasági első köteteseket jutalmazzák. Ez abszolút engem igazolt volna, de ekkorra már külön éltünk, elment a két gyerekkel, én pedig ott maradtam a közös, 40 négyzetméteres, másfél szobás lakásunkban, amelyet valahogy el kellett volna feleznünk. Aztán kitört a háború, és odaadtam neki a lakáskulcsokat, mielőtt eljöttem.
 
K. P. – Szirmai-díjjal is jutalmazták a könyvedet.
 
M. S. – Igen, és ez nagyon meglepett, jelentős sikerként éltem meg. Szirmai Károly az egyik legkiválóbb vajdasági novellista volt, a fia alapította a díjat, és minden évben a legjobb vajdasági magyar prózakötetnek ítélik oda. Ebben a körben már nagy nevek is előfordultak. Temerinben adták át a díjat, és az akkori jugoszláviai magyar nagykövet is eljött az ünnepségre. Persze a kötet összeállítása nem történt ilyen zökkenőmentesen. A dolog úgy zajlott, hogy Toldi Éva, akit a topolyai Anonymusból ismertem, és aki akkorra már az újvidéki Fórum kiadóházban dolgozott, volt olyan kedves és egy kiadói értekezleten beharangozta a novelláskönyvemet. Boldog is voltam, de meg is fogott vele, mert nem volt anyagom. Kínomban előszedtem azokat az ötleteket, tématöredékeket, amelyeket azért őrizgettem, ha lesz időm, talán majd megírom egyszer. A kötet címadó novellája ilyenformán egy sci-fi szöveg lett, de mert ezek az ötletek annyira soványak voltak, végső elkeseredésemben elővettem a családom, a gyerekkorom történeteit. Aztán mégis, ezeket a novellákat emelték ki a díjátadás laudációján.
K. P. – Sokat dolgozhattál vele, ha néhány hónap alatt kellett megírnod.
M. S. – Inkább azt mondanám, kínlódtam. Nagyon nehéz úgy írni, ha az ember ötkor kel, és délután kettőig fizikai munkát végez, ráadásul szárnyalt már az infláció, szinte alig kaptunk fizetést. Kénytelen voltam maszekolni, mert onnét legalább jött egy kis pénz, így este nyolc lett, mire hazaértem. Ezután ülhettem csak le az írógép mellé holtfáradtan. De valahogy mégiscsak elkészült.
K. P. – Eszedbe jutott valaha is, hogy inkább nyugatra menj?
M. S. – Az, hogy kimenjek Németországba vagy Amerikába, és ott írjak az anyanyelvemen, számomra elképzelhetetlen volt. Csak Magyarország jöhetett szóba és semmi más.
K. P. – Az irodalmi ambícióid is motiváltak, mikor Magyarországot választottad?
M. S. – A szerszámaimat és a munkásruhámat tettem a kocsiba, mert meggyőződésem volt, hogy Magyarországon villanyt fogok szerelni, és vége az irodalmi pályafutásomnak. Csak a szerencsén múlott, hogy nem így történt. A határ innenső oldalán lévő Madarasra jöttünk át egy barátommal, neki ott éltek a rokonai. Azt reméltük, addig dekkolunk majd ott, amíg haza nem térhetünk, de hamar kiderült, Madarason semmilyen munkalehetőség nincs, még répaszedés sem, mert a TSZ is bezárt. Feljöttünk hát Pestre.
K. P. – Kalandos volt átjutni a határon? 
M. S. – Útlevéllel jöttem át, akár egy turista, de akkor rebesgették már, hogy le van zárva a határ, és a hadköteles férfiakat kiszedik a sorból. Nem állt messze ez a valóságtól, mert a munkahelyeken már javában zajlott a kényszertoborzás, de baj nélkül átjöttünk. Később aztán elkövettem egy óriási hülyeséget. Pesten megismerkedtem egy földimmel, aki régóta itt élt, és egy kis céget működtetett. Éppen szüksége volt egy 48 voltos trafóra, na, fogtam magam, és még aznap éjjel visszamentem a trafóért. A Renault 4-esemmel hazamentem Moravicára, kihoztam a trafót, és visszajöttem. Másnap vagy harmadnap lezárták a határt. Utána, ha át akart jönni egy hadköteles férfi, szörnyű kálváriával Bulgárián vagy Románián keresztül szökve tehette csak meg. Még most is libabőrös lesz a kezem szára, ha a könnyelműségemre gondolok. Az azonnali besorozástól pedig, valószínűleg, az menthetett meg, hogy nem sokkal a háború előtt leszereltek a tartalékos állományból, és kékegyenruhás katasztrófaelhárító lettem, akikre még nem volt szükség. Az első szakaszban azokat szedték össze, akiknek otthon volt az egyenruhájuk.
K. P. – Mikor megérkeztél Budapestre, valóban annyira talajvesztettnek és meghasadtnak érezted magad, ahogyan a Meghalni Vukovárnál című regényed főhőse, Mohácsi András?
 
M. S. – Igen, pontosan úgy éreztem magamat. Se rokonom, se barátom nem élt Budapesten. A Sárvári Írótáborral levelezett a HB csoport, amelynek Mezey Katalin volt az egyik szervezője, így őt kerestem meg legelsőnek, hogy tudna-e segítséget nyújtani.
K. P. – Hogyan kerültél kapcsolatba vele?
 
M. S. – A nyolcvanas évek közepén Varga Szilveszter hallott egy rádióműsort a Sárvári Diákírók köréről, és indítványozta, írjunk nekik levelet. Írtunk is, Kemény István válaszolt, így kerültünk kapcsolatba. Később Mezey Kati irodalmi estet is szervezett nekünk az Almássy téri Művelődési házban. Oláh Jánossal ők voltak az egyedüli ismerőseim. Óriási szerencsém, hogy Jánost akkor nevezték ki a Petőfi Művelődési Központ igazgatójának, így alkalmazhatott gondnokként. Az általa szerkesztett Remetei Kéziratokban már együtt dolgoztunk. A második könyvem megjelenése után meghívtak a sárvári diákírók táborába zsűrizni, szabályosan beleráncigáltak az irodalmi életbe, ha akarok, sem maradhattam volna ki belőle, annyira ösztönöztek. A munkahelyemen laktam egy kis manzárdirodában, ahol rengeteget lehettem egyedül, és amikor rám tört a honvágy, és átéltem annak a hiányát, amit elveszítettem, előszedtem és megírtam a bácskai történeteimet. A Távolodás Bácskától című második novelláskötetem több mint kétharmadát írtam itt meg.
 
K. P. – Hogy alakult Budapesten a magánéleted?
 
M. S. – Az áttelepülésem után nagyon hamar megismerkedtem Pál Zsuzsával, vele azóta tart a kapcsolatunk. A párom elhivatott, lelkes magyartanár egy középiskolában, sokat köszönhetek neki, mert hitehagyott pillanataimban is mellettem áll. Kiváló érzéke van az irodalomhoz, mindig kijavítja a modorosságaimat.
K. P. – Budapestre történő letelepedésedet követően már végérvényesnek tűnt az írói szerepvállalás? Felváltotta-e a kedvtelés alkalomszerűségét a rendszerességre törő profizmus?
M. S. – Ez szépen hangzik így, de esetemben messze áll a valóságtól. Amióta átjöttem, az írással, vagy irodalomhoz kapcsolódó tevékenységgel foglalkozom. Voltam már kiadványszerkesztő, napilapnál és hetilapnál szerkesztő, ám, hogy rendszeresen írnék, olyasmit, ami irodalomnak nevezhető, az erős túlzás. Nehezen szánom rá magam az írásra. Úgy vagyok vele, ha nem tudok megújulni abban, amit csinálok, akkor nem tehetek mást, csupán ismétlem önmagamat. A Bácska témakörrel is ez a helyzet. Úgy érzem, mindent elmondtam már erről a világról, amit szerettem volna, igazán újat hozzátenni nem tudok már.
  
K. P. – Különös, nincs benned intenció a mítoszteremtésre, egyáltalán nem idealizálod a szülőföldedet. Az egyik novelládban azt írod, olyan vidék ez, ahol „(…) senki nem felel semmiért.”   
M. S. – Szándékkal teremteni mítoszt a lehető legbiztosabb kudarc lenne. Ha egy író tendenciózusan ír, formál egy világot, nem érdemli meg, hogy olvassák a könyveit. Ez nem lehet cél. Én nagyon vizuális típus vagyok. Ha írok, mindig látnom kell azt a világot, amelyből a szereplőim érkeznek.
K. P. – Élesebb rálátást nyertél erre a vidékre Budapestről?
M. S. – Sokáig azt hittem, igen, de mégsem. Csak egy bizonyos szegmensét láthattam élesebben, a hetvenes-nyolcvanas évek Bácskáját, amelyben éltem. A többiről szinte jogom sincs megszólalni. A hetvenes-nyolcvanas évek sokáig az ismert univerzum határa volt számomra. Fontossá vált ez az időszak, hiszen ezt vesztettem el. Ha az ember elveszít valamit, hirtelenjében kapkodni kezd, hátha egy töredékét megtarthatja mégis.
K. P. – Soha nem támadtak azért otthon, a faluban, hogy „kiteregetted a szennyest”, azaz írásaid az ott élők viselt dolgaiból is élnek?
M. S. – Néha kaptam egy-két epés megjegyzést, hogy tán nem kéne a novelláimban létező személyek nevét használni, de sosem magyarázkodtam, mert ezt semmilyen szabály vagy etikai kódex sem tiltja. Aki a szememre veti ezt, tegye csak, továbbra sem magyarázkodom. Azoknak a személyeknek, akiket név szerint szőttem az írásaimba, nagy része már halott. Úgy érzem, inkább emléket állítok nekik, egyébként mindegyikük kedves ismerősöm vagy barátom volt.
K. P. – Szele Bálint irja: „Majoros Sándor novelláiban a fő húzóerő mindig maga a történetmesélés. Sok esetben viszont nem a „mit,” hanem a „hogyan” dominál az írásaiban, vagyis a tartalom helyét időnként átveszi a formák művészete.” Ugyanakkor nagyon kifinomult „témaérzékenységed” is kitűnik. Hogyan érkeznek és szerveződnek, formálódnak az alkotói folyamatban a Majoros-novellák történetei?
M. S. – Nekem az a rögeszmém, hogy történet nélkül nincs prózairodalom, és nemcsak az, hanem egy sereg egyéb minden, ami az emberek közötti viszonyokat jellemzi. Hiába a sok ellentétes irányú próbálkozás a tisztán szövegközpontú prózával, az agyunk úgy van kialakítva, hogy történetekből és történésekből érti és értelmezi a világot. Nem véletlen, hogy a Biblia is csupa példabeszédből áll: a történetek jelentik benne azt a hordozó alapot, amelyen az erkölcsi tanulság megtelepszik. Már bocsánat a kifejezésért, de nagy marhaság lenne semmibe venni azt, ami évezredek óta a prózairodalom lényege. A kérdés izgalmasabbik része természetesen az, hogy mit nevezünk máma, az avantgárd és a posztmodern dúlás után is történetnek? Ki az, aki elő mer jönni egy olyan művel, ami merőben különbözik minden korábban létrejött írásműtől, de valahol mégis beletagozódik a történetközvetítés ősi vonulatába? Egy ilyen, újdonatúj történet mennyire alapuljon megélt eseményeken és mennyire a fikción?
K. P. –  Márquezt említetted az imént. Borges Alef című novellája regényed rejtélyes, összetett kompozíciójának egyik meghatározó referenciája. Korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy Cortázar rajongó is vagy. Kritikusaid is megemlítik ez irányú  kötődésedet, mint Nagy Gábor írja regényed kapcsán: „A mágikus realizmus latin-amerikai változatától láthatóan sokat tanult (…)”. Sőt, a „valóságot és fantasztikumot elválasztó demarkációs vonal” felszámolása, amely a Meghalni Vukovárnál legjellegzetesebb tendenciája, egyenesen márquezi program.
M. S. – A mágikus realizmust az én generációm nem tudta kikerülni, bár aki mélyebben is beleártotta magát, vagy csak elolvasta a hozzánk érkező latin amerikai irodalmat, az láthatta, hogy errefelé, ha nem is tévesen, de mindenképpen pontatlanul használják ezt a fogalmat. Nekem a mágikus realizmus etalonja Asturias Az a félvér nőszemély című regénye, amelyben látomásos lüktetéssel kavarog a regénybeli valóság és a regénybeli álom, egyforma teret biztosítva a keresztény meg az indián mítoszoknak, és ami még ennél is lényegesebb: elmosva és feloldva minden köztük lévő határvonalat. Ez a fajta mágikus realizmus olyan, mint lázasan nézni a szoba falára pingált mintát, és fölfedezni benne valami rációt, de akármilyen nehéz is vele boldogulni, ez az igazi mágikus realizmus. Minden egyéb, Márquezt is beleértve már csak helyi színekkel gazdagított mesélő próza, de éppen ez az, ami megtévesztő. Ha elég messziről nézzük őket, akkor minden helyi szokás és rítus mágikus tevékenységnek látszhat. A latin-amerikai mágikus realizmusnak ez lehet az egyik titka, és ezért is csengett le olyan hirtelenül, mint ahogyan fölfutott. A történetek iránti leplezett vagy leplezetlen igény viszont megmaradt, és ha már Cortazárról szó esett, az ő munkássága az egyik legszebb példája annak, hogy a szimplán csak realizmusnak nevezett stílusirányzat is hihetetlenül árnyalt és összetett. Ami engem illet, nem írok se riportokat, se tényregényt. Az én figuráim csak annyiban valóságosak, hogy némelyik mögött ott van egy valaha élt ember árnyéka, de ez csak a körvonalakra elég, a vérrel és ideggel lüktető igazi hősökre nem. Nálam mindig a történet – bár ezt nevezhetném helyzetnek is – hozza magával a hőst, ebbe a képletbe keresem meg a behelyettesítendő változót és nem fordítva.
 K. P.Gion Nándor „méltó örököse”-ként írt rólad Elek Tibor. Érzed az örökség súlyát?
M. S. – Két ok miatt nem érzem: Gion Nándor életműve nem maradt torzóban, amit folytatni kéne és lehetne, másfelől pedig nem vagyok bácskai író. Az csak a sors ajándéka, hogy itt élhetek Magyarországon, ennyire közel a szülőföldemhez, de elvileg az is megtörténhetett volna velem, hogy Új-Zélandra költözöm, ahol valószínűleg ugyanezeket a történeteket írtam volna meg, az új-zélandi magyar irodalom épülésére és gazdagítására.
K. P. – Novelláid egyik jellegzetességeként jegyzi Szele, hogy: „Majoros Sándor nem zárja le elbeszéléseit a szó szoros értelmében – mintha nem akarná kimondani a szót: <<vége>>. A szerző a változásokig visz el minket, lezárást, végkifejletet – talán tudatosan – alig-alig ad.” Tudatosan?
M. S. – A prózában jó néhány befejezési technika létezik, ezek közül csak egy a visszatartott információ. Szerintem így teremtődik meg leginkább a lehetősége annak, hogy megértsük: igazi végkifejlet, amely egyszer s mindenkorra lezár valamit, az nem létezik. Azzal, hogy valami véget ér – alkalmasint egy novellában elmondott történet – kezdetét veszi valami más, az elmondott történet továbbgondolása és értelmezése.
K. P. – „Majoros bácskai novelláinak különlegességét (…) az adja, hogy történeteinek hátterében még nem a háború pokla mutatkozik meg, hanem egy nehezebben ábrázolható állapot: a vihar előtti csend és az abban felszikrázó feszültség. A kötet a félelem születését – a gyomrok éppen csak kezdődő remegését és a torkok első elszorulását – rajzolja meg. (…) címadó novellájában például a Zöld-szigetre kiránduló vajdasági magyar társaság tagjai még maguk is furcsálkodva fogadják, hogy a váratlan baleset áldozatának sorsa felett töprengve kénytelenek azt mérlegelni, hogy vajon a <<horvátok>> eszéki vagy a <<szerbek>> zombori kórházába vigyék-e szerencsétlenül járt kollégájukat – de valójában már tudják, olyan időket élnek, amikor ennek a döntésnek sorsfordító jelentősége lehet…” – írja Tóth H. Zsolt a Kirándulás a Zöld-szigetre című novelláskönyvedet bemutatva, amelyet egyszer a legsikerültebbként említetted. Mivel indokolnád az ítéleted?
M. S. – Nem a legsikerültebbként, hanem az egyik számomra legkedvesebbként. Ez az írás egy olyan szituációt dolgoz fel, amelyből nem lehet jól kijönni. Adva van egy nyílt lábtörés, amelynek sérültjét be lehetne vinni a közelebbi, jól felszerelt eszéki kórházba, de az a horvát oldalon van, ami Szlovénia elszakadása után félig-meddig már az ellenség földje. Marad tehát a rosszabb zombori kórház, ahol azonnal amputálnák a sérült lábat, ám ez a mi oldalunkon van, tehát hazai terep. A dolog eszenciáját az adja, hogy a sérültnek nincs beleszólása az események menetébe: azok hoznak döntést helyette, akik ezzel a tragédiával szemben teljesen közömbösek. A kérdés az, hogy milyen érvek szerint, és hogyan fognak dönteni.
 
K. P. – „A jó novella attól jó, hogy nincs benne semmi szükségtelen dolog: nincs benne egyetlen fölösleges bekezdés vagy sor sem, és a végén csattan egy nagyot. Majoros Sándor novellái nem magukban csattannak, hanem pofon ütnek – szinte megfoghatóan egy kéz nyúl ki a könyvből, és arcul csapja az olvasót, mintegy az események részesévé avatva őt. Majoros novelláinak ereje elsősorban abban van, hogy először elvisznek egy szép, stabil, élhető – már-már nosztalgikus és idilli – világba, beleringatnak, aztán könyörtelenül tudatják, hogy mindez már nem létezik (és, horribile dictu, hogy minden a világon ugyanilyen egyszerűen ugyanígy járhat).” Sőt – tovább gondolva Szele éles meglátását – a szövegek tán azt is sugallják, hogy soha nem is létezett az a világ, csupán az emlékezés hozza létre azt, amely végtére is a novellák közege? S ez, mintha a tényszerűség fikcionális természetére is fölhívná a figyelmet…
 
M. S. – Az irodalom és a valóság összemosása olyan hiba, amely magában hordozza a bűn méltóságát. Nekem sajnos elég gyakran kellett szembesülnöm olyan kérdésekkel, hogy ez, vagy az az írásom mennyire alapult megtörtént eseményeken. Talán amiatt kerültem ebbe a helyzetbe, hogy sok háború-közeli, sötét tónusú novellát írtam, amelyekről ugyebár jobb lenne, ha tisztán a fikció szüleményei lennének, de itt valahogy mégsem azok, és ez nyugtalanító. Amit az előbb mondtam, hogy a történet az alap, amelyre az irodalom épül, azzal egészíteném ki, hogy ebben a történetben azért nem árt, ha ott bujkál egy empirikus módon és módszerekkel észlelhető valóság egy részlete is. Egyik-másik írásom talán ezért a valóságbújtatásért vágja pofon az olvasót, bár én ezt azért nem szeretném. 
K. P. – „(…) Életében mindenki átesik legalább egyszer a menekülésen, s ok-okozati alapon a háborún. A nyugalom, s vele együtt az otthon állandósága csupán illúzió. Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus, aki fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéshez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne. (…)” Szinte valahány, a regénnyel foglalkozó kritikus beleakadt az idézettbe, nyilván, hiszen elég provokatív, különösen, ha azt is kijelenthetjük, Tamási ezen gondolata nem csupán morális értelemben, de politikailag is emblematizálódott. Tehát egy világszemléletet bizonytalanítasz el. Mintha lenne ennek, a menekülés cselekvésére módosított létértelmezésnek egy, a társadalmi, politikai mellett, kifejezetten a narrátorra irányuló felhangja. Mit értesz azon, hogy „(…) ok-okozati alapon a háborún.”?
M. S. – A háború nem mindig úgy jelenik meg, hogy megperzseli a házad tetejét, sokszor csak sugárzik valahonnan. Úgy érzékelem, hogy egyre reménytelenebbé válik körülöttünk a világ. Tamási kijelentését azért érzem idealistának, mert ez a fajta nyugalom a maga békességes tökéletességében sohasem létezett. Olyan erők irányítják az életünket, amelyek törvényszerűségeiről halvány sejtelmünk sincs. Az én otthonom még áll, de lehet, öt perc múlva jön egy globális méretű válság, és megint nézelődnöm kell, hogy hová, merre meneküljek.
K. P. – 99’ nyarán vetítették a Magyarok a délszláv háborúban című dokumentum-filmsorozatot valamelyik televíziós csatornán. Jól emlékszem, a riportalanyok egyike azt nyilatkozta, ha kimegy az utcára, beül egy kávézóba, kocsmába és körülnéz, szinte az első pillantásra megmondja, melyik férfi harcolt háborúban, melyik nem. Mire a regényed végére értem, meggyőződésemmé vált, hogy te mégis ott voltál. Honnan értek el ezek a bestiális történetek, például, amely a narrátor rémálmát szolgáltatta?
M. S. – Találkoztam néhány emberrel, akik átélték a háború borzalmát. Nem olyan szándékkal beszélgettem velük, hogy majd regényt írok belőle, hanem mint ismerőseimmel, barátaimmal, de amit hallottam, megőriztem. Eszembe sem jutott, hogy erről még könyvet fogok írni. A Meghalni Vukovárnál kísérlet volt, játék a formával, a térrel, idővel, a valósággal. A kritika, Takács Ferenc irodalomtörténész elemzését kivéve, nem értette meg ezt. Bevallom, csalódott vagyok kissé, magam többre taksáltam a regényt, mint ahogyan itthon fogadták. A Vukovár régi típusú olvasót igényel, azt a fajtát, amilyen ma már talán nem is létezik, de amilyenek mi mindannyian voltunk még az internet megjelenése előtt. Akkoriban még nem átfutottuk a szövegeket, hanem elmélyedtünk bennük, akármilyen irodalomról is volt szó. Amikor a könyv megjelent, nem sokan írtak róla, de a kritikák többségéből ezt hámoztam ki: az ítészek többsége nem értette, miről van szó. Létezi egy arab közmondás: ha egyvalaki mondja, hogy szamár vagy, ne törődje vele, ha ketten mondják ugyanezt, vedd fontolóra a dolgot, ha pedig tízen, akkor vegyél magadnak nyerget. Komolyan mondom, már nézegettem a nyergeket, amikor, utoljára, még tettem egy próbát az akkor már súlyos beteg édesanyámmal is. Félve adtam a kezébe a könyvet, mert rögtön az elején van egy durva jelenet, amelyben öt feketeruhás katona megerőszakol egy fejetlen női hullát, és úgy gondoltam, ez már sok lehet neki. Anyám négy elemit végzett, de legnagyobb meglepetésemre pontosan tudta, mi történik ebben a könyvben és mi a végkifejlete. De őneki, ha azt vesszük, helyzeti előnye volt ágyhoz kötött betegként, akinek bőven jutott ideje az alapos és elmélyült olvasásra. Ezt követően aztán nem vettem magamnak nyerget.
K. P. – Nyilván nem lineárisan, hanem párhuzamosan írtad, vezetted a szürreális budapesti és a naturálisabb vukovári szálat, komoly szerkesztési feladatot állítva magad elé azzal, hogyan feszíted egymásnak, vagy oldod egymásba az önálló szövegrészeket. A novelláid füzérszerűen jelennek meg, nincs különösebb távolság a szövegek között, ezért is gondolom, ez új kihívást is jelenthetett számodra.
M. S. – Az alapötletem az volt, hogy azt a bizonyos halál előtti utolsó pillanatot, amelyről mindenféle legendák keringenek, kitágítom és ráterítem a főhős egész életére. Ábrázolni akartam, hogyan hat az utolsó pillanat visszafelé, és határozza meg, szinte a teljes életünket. A regényben két valóság keveredik egymással, de e kettő a végére mégis egy, ám meglehetősen víziószerű valóságba torkollik, amely a halál túlsó felén létezik. Feltételeztem, ha Vukovárban harcol valaki, de világ életében Budapestre vágyakozott, abban a szörnyű káoszban ez a vágy víziószerűen akár teljesülhet is számára. Azért ragadott ez meg, mert katonakoromban Travnikban, átéltem hasonlót. Néztem a Vlasics hegyet, ott Boszniában, és szinte átlendített fölötte a sóvárgás a szülőföldem iránt, hogy elrepítsen egy különös, virtuális valóságba.
 K. P.„(…) a magyar nyelvű regény horvát nyelven fejeződik be az ír regényírótól származó idézettel.” – írja Takács Ferenc. Irodalmi allúziók és intertextusok tömkelegével dolgozik a szöveg. Mely irodalmi művek és milyen funkciókban vannak megidézve? Például: hogyan aktivizálódik az Ulysses a Meghalni Vukovárnál-ban?
 M. S. – Az Ulysses a regény kulcsmotívuma. A főhős a romok közt megtalálja a horvát kiadás egy példányát, magához veszi, és úgy cipeli magával, mint valami talizmánt, amely mindaddig védi a veszélyektől, amíg el nem olvassa az utolsó betűjéig. Ismeretes, hogy Joyce hét évig dolgozott az Ulyssesen, mert olyasféle enciklopédiának képzelte el, mint amilyen Homérosz Odüsszeiája, amely magába sűríti korának minden tudását és mítoszait. Bárhogy is ítéljük meg ezt a művet, nem lehet vitás, hogy a XX. század egyik legjelentősebb irodalmi kísérletéről van szó, amely sajátságos módon kezeli az időt és a teret. Az én Vukovár-könyvem közel sem ilyen nagy ívű, de szimbólumvilága erőteljesen az Ulyssesre épül. A kapcsolódási pontok közül csak egyet, a Mohácsi András és Leopold Bloom között tapasztalható hasonlóságot említeném, ugyanis mindketten idegenként mozognak a saját hazájukban.
 K. P.„(…) Borges, akit az elbeszélő említ, négy fantasztikus témakört jelöl meg, amelyek közül három könnyen fellelhető a regényben: álom és valóság összemosódása, utazás az időben és az én megkettőződése.” – írja Varga István, amelynek alapján, akár fantasztikus regénynek is titulálhatnánk a művet. De Takács Ferenc kijelenti, hogy „Háborús regényt olvasunk (…)”, ám hangsúlyozza: „(…) csakhogy közben különös dolgok történnek a regényben magában a (háborús) regénnyel. (…) Idővel ráeszmélünk: a másvilágon vagyunk, a képzelet és a halál másvilágában, a regény – mintegy menet közben – maga is menekül, maga is száműzetésbe vonul, mégpedig a reáliák, a történeti és tárgyi igazságok világából a fantasztikum birodalmába.” Tehát egyfajta „menekülő-regény”-ről kellene beszélnünk? Ha kategorizálni kellene, magad hová sorolnád?
 
M. S. – Háborús regény, amelynek bár vannak dokumentarista elemei, mégis inkább intellektuális kísérlet. Mivel ezt megelőzően csupa lineáris vonalvezetésű, bácskai témájú novellát írtam, ezzel a könyvvel olyasféle kalandra vállalkoztam, mintha a turisták rajzolásával pénzt kereső festő hirtelen az Avignoni kisasszonyok stílusában próbálná megörökíteni a kuncsaftjait. Azok a műelemzők, akik már találkoztak a nevemmel és a műveimmel, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele, nem tudják elfogadni.
 
K. P.  – „Az Akácfáink sokáig élnek bizonyos szempontból nézve visszatérést jelent, hiszen a szerző igazában novellák írója, a regénye kivételt jelent. Visszatérés ez a novelláskötet azért is, mert a novellák a polgárháború előtti években játszódnak le. Ugyanakkor ezek az írások kapcsolódnak a regényhez azért, mert szinte mindegyik a háború kitörésével zárul.” – írja Varga István. Az Akácfáink sokáig élnek elbeszélt ideje tehát lineárisan illeszkedik a Meghalni Vukovárnál elbeszélt idejéhez. Továbbá a valós és a fiktív elemek sajátos elkeverésének okán, tekinthetjük-e a regényt egyfajta szintézis kísérletnek, amely a realisztikus és a fantasztikus prózaeljárások összehangolásával kialakította Majoros Sándor új beszédmódját? De először jelenik meg a regényben Budapest is cselekménytérként, amelyet addig mindig csak Bácska jelentett.
 
M. S. – Ez a könyv a lezárása a novellisztika terén végzett „bácskai” kísérletezésemnek. Tudom, hogy nagy merészség ilyet kijelenteni, hiszen idáig mást nem is írtam, csak ezt a most már deklaráltan is elhagyott világot, de ez a „bácskai íróság” eddig is komoly terheket rótt rám, mostanában pedig egyre inkább úgy érzem, ha folytatnám a mesélésnek ezt a módját, már senkinek sem lennék érdekes. Egyébként is úgy érzem, amit novellában fontosnak tartottam, azt már elmondtam. Az Akácfáink sokáig élnek talán emiatt a döntésem miatt lett könnyedebb, vagy ha úgy tetszik, napfényesebb az előző könyveimnél. A nyelvezete szinte lecsupaszítottan egyszerű, már a minimalizmusba hajló. Nem állítom, hogy ez az a nyelv, amellyel a folytatást elképzelem, de egyre inkább a mindennapi élet mikrojelenségeivel szeretnék foglalkozni, függetlenül attól, hogy ezek a jelenségek földrajzilag hol és kikkel hozhatók kapcsolatba. Budapest most még nem foglalkoztat úgy, mint irodalmi helyszín, sőt, igyekszem magam függetleníteni mindenfajta, a világtérképen ceruzával bekarikázható helyszíntől. Kísérletezni fogok továbbra is, még ha nem is olyan merészen, mint ahogy a Vukovár regényemben tettem.
            K. P. – Lefordították a regényt horvát nyelvre. Milyen volt a fogadtatása?
M. S. – Minden várakozásomat felülmúlta. Kolumnás interjút közölt velem a Zarez, ami az ottani ÉS-nek felel meg, ezt megelőzően pedig a pulai könyvfesztiválon nagy érdeklődéssel kísért könyvbemutatót rendeztek. Horvát kiadóm, az ArTresor Zágrábban is szervezett egy bemutatkozó estet, amely komoly sajtóvisszhangot keltett. (A szerző oldalán, a www.regenytar.hu –n megtalálhatóak a fontosabb cikkek, hivatkozások. – K.P.) Nagy élmény volt találkozni, megismerkedni Ljupko Paljetakkal, az Ulysses horvát fordítójával, akit megemlítettem a Meghalni Vukovárnál egyik fejezetében. A pulai könyvfesztiválnak volt egy félig-meddig kötetlen része, a Reggeli a szerzővel című délelőtti beszélgetős műsor, amelyet neves horvát televíziós személyiségek vezettek. A velem beszélgető riporter úgy adta meg figyelmes elismeréssel az alaphangot, hogy felsorolta az Aranycsapat játékosait. A kötet kiváló fordítója, Xénia Detoni volt a tolmácsom. Meglepetésként ért, hogy a horvátok nem a könyv dokumentarista jellegére voltak kíváncsiak, hanem a szimbolikájára. Nagyon alaposan elemezték a benne lévő Ulysses-motívumot is, ami számomra is teljesen új megvilágításba helyezte a regényt. Végtelenül barátságos és nyitott volt mindenki, a könyvfesztiválon pedig mindenki szóhoz jutott, és mindenki szívesen hallgatta a másikat.
K. P. – Mit gondolsz, itthon miért nem részesült a horvátországihoz hasonló figyelemben a regény?
M. S. – Semmilyen szinten nem veszek részt az úgynevezett irodalmi életben. Meggyőződésem, ha egy irodalmi mű önmagában, a saját hatásmechanizmusával nem képes felhívni magára a figyelmet, akkor az ügyes marketing se tehet érte túl sokat. Az író szerepe kimerül azzal, hogy megírta a könyvét.
K. P. – Az elismerés mégsem maradt el. 1994-ben Déry-jutalomban részesültél. 2004-ben megnyerted Az Édes Anyanyelvünk pályázat megosztott 1. díját próza kategóriában, és József Attila-díjjal tűntettek ki.
M. S. – Valóban, de a díjakkal feldíszítve is megmaradtam munkanélkülinek, és hiába ajánlgattam magamat, sehol sem voltak kíváncsiak rám. Ez tovább erősít abban, hogy laikus vagyok az önmenedzseléshez. A barátaim is mindig evvel szekálnak, de én még arra sem vagyok képes, hogy a megjelenő könyveimből tiszteletpéldányt küldjek az arra érdemeseknek. Még ezt is tolakodásnak érzem, amely mögött valami sandaság lapul, de ha más nem is, hát az, hogy: íme, ez vagyok én, tessék figyelni rám. Szívesen adok az írásaimból bárkinek, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa, de senkire nem erőltetem. Nekem ilyen a hozzáállásom, és alighanem, ezzel vesztésre állok.
 
K. P. – Miből élsz?
 
M. S. – Elsősorban kiadványkészítésből, ezzel foglalkozom az írással párhuzamosan 91’ óta, és kitanultam valamennyire a webes szakmát is. Időigényes, minden energiámat felőrlő tevékenység ez, de örülök, hogy egyáltalán van valami, amivel foglalkozhatom. Minden nap írok is egy kicsit, legalább egy blogot a honlapomra, afféle ujjgyakorlatként, miközben más feladatok kihívásaival gyötrődöm.
K. P. – Készítettél egy saját honlapot Regénytár címmel. Hogyan üzemel, mennyien látogatják?
M. S. – A Regénytárral az volt a célom, hogy az írásaim megjelenjenek a világhálón, szerintem az internetes irodalomé a jövő. A honlap negyedik éve működik, és mostanában már kezdi túlnőni a személyes honlap kereteit. Azt még nem merném ráfogni, hogy igazi irodalmi portál lett belőle, de már csak egy aprócska lépés, egy naprakész kritikarovat választja el ettől. Nemrég Kerékgyártó György író barátommal belekezdtünk a Pagány és Tsa Szórakoztató Füzetek elektronikus úton történő publikálásába, amelyben olyan olvasnivalót kínálunk, amely se nem szépirodalom, se nem ponyva, hanem valahol félúton van a kettő között. Médiaháttér nélkül nem várhatunk nagy áttörést az ügytől, amolyan kísérleti terep ez inkább. A szívem csücske ez a weblap, amelyet magam programozok és magam is csinosítgatok. Rengeteg időm megy rá, de ezt nem érzem elveszettnek, sőt, egyre komolyabban foglalkoztat a gondolat, hogy csak itt közöljek, sehol máshol.
K. P. – Lépten-nyomon elítéled a nagyvárost, néha kifejezetten Budapestet, amelyet még kávézási szokásaiban – a kortyolgatós bosnyák kávé és a hirtelen felhajtott, méregerős pesti fekete viszonyában is megszólsz. Ennyire élhetetlen és szertartás nélküli ez a város?
M. S. – Sokáig küzdöttem az urbánus életforma ellen, mert ugyanazt éreztem itt nagyban, amit annak idején Szabadkán kicsiben. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a hatalmas, nyüzsgő várossal, amelynek saját furcsa törvényszerűségei vannak. Mindig megmosolyogtam például, ha a közértben a kenyerek közt turkáló embereket láttam. Nálunk, Moravicán a pék elénk tette a kenyeret, és azt vittük, amit kaptunk, senkinek se jutott eszébe, hogy kifogásolja a színét vagy az állagát, . Itt élek mégis, ebben a városban, és ha nagyon elítélném, akkor az lenne a kérdés, miért nem megyek el valahová máshová.
K. P. – Akár vissza Bácskába?
 
M. S. – Oda már nem. Annak ellenére, hogy Budapest ilyen, amilyen, azért tengernyi itt a lehetőség. Bár tény, turistalátványosságként mutogathatnánk, így néz ki egy igazán elhanyagolt kelet-európai főváros. Talán éppen ez a bája.
K. P. – Mikor voltál utoljára Moravica kocsmájában, a Bácska-novelláidban legendássá lett Aranyhordóban?
 
M. S. – Ha jól emlékszem a 90’-es évek közepén jártam ott utoljára, és forinttal fizettem az apatini sörért, mert akkoriban a dinár értéke a béka feneke alá zuhant. Ez volt a legutolsó látogatásom, mert az ezredforduló környékén megszűnt. Egy ideig vegyeskereskedés volt a helyén, majd festéküzlet, nemrég pedig végleg bezárták.

 

Tisztelet a kivételnek

 

Ha azt számoljuk, havonta országszerte átlagosan húsz-huszonöt bemutató van, még kevesebbnek tűnik az a kéthavonta színházbajárás. És az operáról még nem is beszéltünk… Ha azonban átlagnézőről beszélnek a színháziak, (amibe a műértő-vagy a művet direkt nem értő kritikusok szeretnek nagyon nem beletartozni), átlagelőadásnak is lennie kell. Ki mondja meg, mi az átlagelőadás? Ki mondja meg, mitől jobb vagy rosszabb egy előadás, mint a másik? Ha évi három Lear király és Liliom előadás van az országban, ki dönti el, ki a jobb Bolond? Ha az év összes díját Kovács Ibolya zsebeli be Julikáért, Aranka néninek akkor is a kisunokája lesz a kedvenc színésznője, aki az iskolai ünnepségen milyen megható volt, amikor meggyújtotta az asztal közepén levő gyertyát az utcákon tomboló forradalomra emlékezve. Aranka néni tehát nem lehet átlagnéző akkor, ha A képzelt beteg és Az ügynök halála az átlagdarab? Mitől átlag egy előadás? Hogy melyik színházban játsszák? Hogy ki rendezi? Hogy szerepel-e benne Dezső, aki annyira jó volt abban a mosóporosban? Ha átlagnézőről beszél a kritikus, hogy merészeli „bántani” Gézát, aki pedig az átlagnéző kedvence? Hol vannak itt az egyenes arányosságok? És a fordítottak? Mi van, ha átlagelőadás, átlagszínházban átlagnézőnek nem tetszik?
Semmi.
Nemzeti Színház, Vígszínház, vagy a Madách és a Radnóti. Ki érzi skatulyázásnak, ha egymás mellett szerepelnek az említett intézmények? Ki ne értené meg bármelyik színházat is azért, mert a bennük bemutatott összes előadás között van egy, amelyik mintha nem sikerült volna annyira?
Kinek az értékítélete számít igazán?
Szüksége van-e a nézőknek kritikusokra? (Szüksége van-e a kritikusoknak nézőre?)
Szüksége van-e a színészeknek kritikusokra?
És ki az igazi kritikus? Aki kritikaképp leírja a szaklapok hasábjain, miről szól a darab, majd néhány színészt felsorol, hisz ők legalább említésre méltó munkát végeztek? Aki egy-két mondatban, csak úgy mellékesen a rendezőt is megemlíti, az előadást önmagában nem szemléli, csak hasonlítgatja? Aki minél frappánsabb hasonlatokkal próbálja megmenti az írását, csak mert figyelmét nem tudta fenntartani egy tizenvalahányadik századi szöveg? Szükség van-e akkor tizenvalahányadik századi szövegekre? Két baszdmeggel is el lehetne intézni egy bírósági tárgyalást, nem?
Vagy az igazi kritikus, aki olyan ötleteket sorol az előadással kapcsolatban, hogy az embernek felcsillan a szeme, hogy érdemes még színházba járni? Aki mosolyogva jön ki a színházból, és nem azért, mert jó előadás volt, hanem mert tisztában van a körülményeivel és nem zárkózik el a különböző megoldásoktól. Akivel szemben állva előadás közben is látszik a mű iránti kíváncsiság. Igen, van még ilyen.
Amikor év végén bérleteket hirdetnek a színházak, a következő évi bemutatókat rendezőik nevével együtt adják közre. Gyakorlottabb helyeken szereposztást is csatolnak, átlagnéző figyelmét inkább felkelti Kern András, mint Valló Péter. Vagy: inkább felkelti Tenki Réka, mint Alföldi Róbert? Igaz-e ez így? Perszehogynem.
Tenki Réka 2008-ban végzett a Színművészetin Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában, júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat vehette át, szeptemberben a Színikritikusok Díját, évi három-négy bemutatója van, havi huszonöt előadást játszik, nevét azonban kevesen ismerik. Segíthetné-e a média a színházak, színészek népszerűségét? Perszehogyigen.
Ha végigtekintünk a teátrumok következő évadának premierjein, hány színház kísérletezik új külföldi darabok magyarországi bemutatóival? (Egy-kettő, kizárólag a fővárosban, amelyik megengedheti magának, a törzsközönsége, vagy az állami támogatottsága miatt.) Hány színházi ember jár évente külföldön azért, hogy előadásokat nézzen? Hány magyar színházi ember megy el évente az Avignoni Fesztiválra? Nyáron tartják, egy hónapos – pont senkinek nem fér bele? (Kivéve a harmadéves dramaturgosztály a Színművészetin, osztályfőnökük lelkesedésének és széles látókörének köszönhetően, álljon itt a neve is: Jákfalvi Magdolna.)
Biztosan nehéz a sok szempont mellett összeállítani egy év bemutatóit. Sokszereplős is legyen, a színészek számára is legyen kihívás, (nyilván lehet kisujjból hozni már egy gazdaasszonyt vagy egy pincért is), legyen gondolata róla a rendezőnek (…), szeresse a közönség…stb.
Mert a néző a színházba szórakozni jár. Jelen recessziós időkben még inkább. Lehetőleg minél olcsóbban. Az előadás tehát hiába gondolkodtat, ha nincs min kacarászni. Fel van hát adva a színházaknak a lecke. Vidám darabot színpadra állítani mindig kényes ügy. (Tragédiákból mindig több lesz, több volt hozzá az alapanyag…) Ügyesen kell lavírozni azon az igen vékony mezsgyén, amely a legtöbb embernek még belefér a poén kategóriába. Ha olcsó kis humorbonbonokkal tűzdelt előadásra vagyunk kíváncsiak, nem kell messzire menni. A fajsúlyosan szellemes bemutatókat viszont keresni kell. S ha megtaláljuk, ott van a nevettetni tudás valódi képessége.

 

 

Marokháza

Még mindig Gy-nek, még mindig mindenért
Néhány hete döntöttem el, hogy mostantól nekem is Marokháza, úgy nevezem, ahogy az idősebb falubeliek. Addig, amíg a térképen sem volt rajta Márkháza volt, ki tudja miért, de most Marok (és marok, sőt, marok).
Amikor a története kezdődik Rákosszentmihályon lakunk, panelsorházban (ma lakóparknak hívnák), ahol a legmagasabb torony a negyedik emeletig terjeszkedett, hetente három alkalommal járok be a munkahelyemre (Móra könyvkiadó, Kozmosz szerkesztősége), két nap szabad, csaknem húszezer forintunk van az OTP-ben, két egészen pici lányunk után várjuk, akkor még nem tudjuk, a fiút.
Van egy Zastavánk, akkor a legdrágább, nyugatinak számító gépjármű, amire hivatalosan itthon is feliratkozhattál, és két év várakozás után  már bele is ülhettél. Feleségem apja, az apósom, miután rettegni kezd attól, hogy előbb-utóbb papírdobozban (Trabant) hordjuk majd az unokáit óvodába-iskolába, lemond a javunkra. Fele áron kapunk – úristen! még nyeretlen kishitűként – egy luxusautót. A benzin hét forint ötven. Mit is vezetek vajon?!
Ha nem abban, vagy az azt követő évben születik a fiam, azt sem tudnám, mikor vettünk, vehettünk a házat. De arra emlékeznék, hogy ő ott tanult kikönyökölni a műanyagfonalas állókából, felállni, járni, azon a gidres-gödrös emelkedőn, ami a drótháló kerítette baromfiudvar, a disznóól és a ház között hullámzott még jó ideig. Amikor elment a kerítés előtt valaki, egy falutárs ki-(be)szólt, így: aö! aö! Vagy így: öőőö! Öőöő. Ma már tudjuk, akkor, a faluban még mindenki értette őt, hiszen megálltak hozzá.
Ezerkilencszáznyolcvanhét, vagy –nyolcvannyolc. Megnézhetném, nincs kedvem hozzá (adásvételi szerződés). Van úgy, hogy az a legjobb, ha egy történetről semmi pontosat nem tudunk. Ez is az a történet lesz.
Még nem úgy van, ahogy később, amikor Gy. elindul a három gyerekkel vásárolni, piacra vagy a patikába. Ekkor még egy gyerek gyerekkocsiban, másik kézen fogva, harmadik pociban. Csak később lesz egy gyerek, a fiú, a kocsiban, másik gyerek kézen fogva, harmadik meg a gyerekkocsit húzza hol jobbra, hol balra, és nem tetszik neki ez a szórakoztató foglalatosság. Ekkor még nem az van, hogy az egyik a kenguruban, az anyja hasán, mellén érzi az anyai szívet (lüktet, macskaként dorombol, nem szőrős, nem csupasz). A másik a gyerekkocsiban van gépesítve. A harmadik előre vagy hátra csavarog „nehogy lelépj a járdáról, az anyád istenit, mert agyon ütlek” pozícióban.
Mit tudtam én? Vajon mit tudtam? Kétlaki vagyok. Kétlelkű voltam (vagyok), tehát kétlakivá kell válnom. Kétlaki leszek, gondoltam, mert az voltam, vagyok, leszek, vagy nem leszek.
Kéttestű vagyok-e? Elválik majd.
Letettük Magyarország térképét a konyhaasztalra – nagyasztalunk akkor még nem volt –, húztunk körzővel száz kilométer átmérőjű kört a főváros köré. Levágtuk belőle a Dunántúlt, mert mi – mi ketten, önállósodásom után (Nagyvárad – róla, róla is írni itt – után – kimondom – Sáska Géza és családja adott otthont Budán) mindig Pesten laktunk (Csillaghegy, Békásmegyer kizárva, Varga József lakótelep, Rákosszentmihály). És mindig – Sárgarózsa, Futórózsa – Rózsa utcában).
Kis színes karikával jelöltük ki a zsákfalukat. Kedden és csütörtökön reggel kocsiba ültem, keresgéltem. Nem néztem hirdetéseket, de láttam hirdetett házakat is. Megálltam a bolt és kocsma, vagy a templom előtt. Ez az a két-három hely, ahol mindig találtam valakit, akitől, érdeklődhettem. Van-e, van-e eladó ház a faluban. Olyan falu nincs, ahol ne lenne, akkor se volt. Jászság és Kunság, paprika-, paradicsom- és hagymatermelők nadrágszíjtelkein, harminc négyzetméteres, felfelé még nem terjeszkedő, szerszámos kamráknak álcázott apró házak előtt ültek elfáradt vénemberek, elhasznált asszonyok sok-sok elhasznált unokával. Tenyérnyi nyaralókon hangosan szól a drótkerítésre aggatott Szokolrádióban (emlékszel még? te még igen, te már nem) a Kossuth, a Petőfi meg a Bartók. Folyik a saját – homoki – fröccs, a szomszéd, ha éppen nincs harag, meg is kóstolja, és vicaverza. Méteres szódavizes palack a tőke mellett. Amint haladsz a homok úton, úgy értesülsz a politika álló, a zenevilág változó híreiről, hallgatod a Szabó családot, a Játék és muzsika tízpercben-t az Astoriából, meg az Öt órai teát. Honnan is? Azt –akkor még nem tudod: virtuálisan – mindenhonnan.
Néhány hét után már tudtad, hogy tudom: az a jó ház, amit, amikor megláttam, belé is szerettem. Több ilyen volt. Sok(ház)ba szerettem belé. (Nőbe sem, de egy, egyetlen asszonyba már akkor, amikor még csak nő volt, és nem asszonyod). Tóparton, homok dűnén, mesterséges félszigeten. Találkoztam egy mézeskalácsházzal is, ellopott tóparton, nagy fák alatt, apró parasztház, rendezett kiskert (tavasz indult éppen, áprilisi, változásra készülődő). Nincs ilyen már, nincs tavasz, nincs nyár, nincs ősz, nincs tél sem.
Könnyező, özvegy parasztasszony, még nincs egy éves a gyász, türelmetlen, gimnazista fiú világmegváltó hangulatban, most már (fél), de inkább egészen árván. Néhány tízezer forinton múlott, nem tudtunk megegyezni, na meg azon, hogy én szívesebben fizettem volna valutában, német márkában (egy márka 59 forint a feketepiacon, az államnál huszonvalahány, orvos barátok minden mennyiségben megveszik, és jobban szeretik, mint a dollárt). Az egy havi amerikai ösztöndíjamat Bécsben, ráfizetéssel, sikerült dollárról márkára konvergálnom. A gyerek későn ír, hogy mégis adná, amikor én már – nem sajnos, első pillanattól nem – megvettem Marokházát, akkor még Márkházát.
Mi hiányzott ezekből az utakból? Rájöttem. A domb (ami itt már hegy) meg a víz. Ezek együtt. Vagy-vagy volt minden megszeretett ház környezete. Fordítottam a térképen. Ki Pest-megyéből, ki Hevesből – Nógrád felé.
Kisbárkányt, Bedepusztát néztem ki magamnak, de Nagybárkány után Markháza – ma már Marokháza – következett egy meredek lejtő után (a Csihaj) alatt. (Itt indul el öt év múlva Gazsival új, féknélküli biciklije, hepehupán, gödrökön át, le a meredeken, cikk-cakkban, ami a laposon tovább cikkcakkosodik. Mi, akkor még Gy., (ma legkedvesebb ribanca mindennapjaimnak) meg én (a kurvára pecér és pinavadász), a tetőn megálltunk. Lássuk, belehal-e. Belehal, ha autó jön szemből, belehal, ha elvágódik oldalt (szakadék). Belehal nagyon, ha megússza. Nem vágódott el, nem jött autó szemből, bevette a kanyart. Ledobta a biciklijét, guggolt és zokogott. Így találtuk. Mibe halt bele vajon Gazsi akkor ott? Mert bele, valamibe, biztosan. Ez volt, ez, azóta is ez, a belehalásos Marokháza, ami a Csihaj-tetőn kezdődik, a vége pedig a templom és temető utáni Ortvány eleje, mögötte a kicsiny (luc)fenyőerdő.
Itt kell majd sírbeszédet tartanom, ha túlélem a szenvedőt, megígértem.
Eltévedtem. A térképemen a falu – Márkháza – nem szerepelt. Még sokáig nem fog szerepelni egyiken-másikon. Ha vendég jött, eltévedt. Ma is, bemegy Nagybárkányba és tovább,  magyarázni kell. Akkor még nem volt mobiltelefon, hétköznap megkeresett a postán, szombat-vasárnap útkereszteződésben várakozott.
Végiggurulok a falun. Nincs benne senki. Ember nincs benne, csak baromfi, egyetlen tehén, sok kutya. (Egyszer majd lesz benne egy kos, sétáltatják, lovat én hozok, a „hülye pesti”, aki valszin zsidó, állandóan akar valamit, még a pénztárcáját is kinyitja, amikor nála van.)
Különös küllemű, hajóék alakú, bádogkeresztes fatemplom lépcsőjét mossa egy öregasszony. Mégiscsak ember. Eligazít. Egyetlen eladó parasztház (ő azt mondja: hagyományos) van a faluban, azt is három éve hirdetik, kulcs az alsó szomszédnál. Megnézzük.
Három éve nem járt az udvarán senki. „Néha összeszedtem a szilvát, kaszáltam a nyulaknak, ott né.” Józsi bácsi hetvenévesnek mondja magát „a diófa éppen az idén száz, gyerekkoromban még nem termett.” Napsütés pirít, almafa virágzik, zsongnak a méhek. A diófa alatt, ahol majd egy év múlva, s aztán több-kevesebb rendszerességgel nyolcvan-száz embernek ökröt sütök, bográcsban, üstben birkát főzök, derék fölé ér a fű. Le szoktam kaszálni, de má nincs nyulam, a tyúk megelégszik a sajátommal. Szilva? Hét vagy nyolc, a fene tudja. Pálinkának.
Bútor egy szál se (de majd lesz), víz, ásott kútban a ház előtt, kívül az udvaron, hat-négy méter mély. „A többiből siet, a tiedben marad meg legtovább a víz”.
Egyszer majd kiszippantjuk belőle a vizet, belé ereszkedek bányász vödörben. Kitakarítjuk. Karórát, pénzt, kotont, küldök fel ez utóbbit hallgatom. Villany is van, villanyáram, hol igen, hol nem, most éppen nem. Padlásra nem megyek (pedig azelőtt hányszor voltál azokban a házakban, amelyek már első látszatra sem kellettek. Kinézel az ablakon. Buda-hegy, mondja. Még ez is, gondolom. Pestről, vagy honnan jövök, nem Budáról. Kezembe nyomja Józsi bácsi a papirost, rajta a tulajdonos neve, címe. Futballista volt, mondja, oszt ezt adták neki, amikor a legjobbak vótak. Mit tudom én.
A ház tulajdonosa, pesti szomszéd, lakásával szemben az óvoda, ahova reggelente a gyerekeket, még csak a két lányt visszük, viszem. Buda-hegy üzenetével keresem meg a tulajdonost, a szomszédot Pesten, sőt Rákosszentmihályon. B. F. – Qukorelly máig számon tartott balbekkje . Nem is hagyom ki, dicsérem a tavaszi zsongást, a telkét, meg a házát, amit meg akarok tőle venni – éppen annyi pénzért, amennyi van nekem. Nem érti, azt hiszi gúnyolódok, s amikor észreveszem, hogy hülyeséget beszélek, le kéne húzni, hiszen szar, de még mennyire, se víz, se villany, se ép gerenda, ő is észreveszi és komolyan vesz. Annyiért nem adja, de a duplájáért, azért igen, ismeri a piaci viszonyokat, s ha lehet annál is többet kérne. Három éve nem járt benne, nem emlékszik, inkább ne meséljek róla. Ennyi! Benyit a feleség. Ugye Mucuskám, mondja neki Mucus, három alatt nem adjuk? Három? Nekem reggel még kettőhuszat mondtál, mondja és a szájára csap. Miután a tálcát a két kávéval az asztalra teszi. Kétszázezer. Amikor a faluban még fél év múlva is ötvenezerért vettek házat, igaz, lapos telekkel.
Másnap, vagy harmadnap elviszem Gy.-t hadd lássa, és örüljön, lesz
házunk, s nekem kettős lelkem mellé kettős, mindvégig csak kettős szellemi életem falun.
Tart még a tavasz, április van, ha nem emlékeznénk, a méhek, mintha
haza se mentek volna az éjjel, hangosabban zümmögnek, mint az elmúlt húsz évben valaha. Átjön Józsi bácsi a kulccsal. Csak most, hogy a kezembe vehetem, látom, hogy a bejárati kulcs hossza több, mint egy arasz, a súlya sem semmi. Meg van ma is (2009 augusztus). A dús növényzet, Gy-nek gaz, a három éve meszelt falak ápolatlanok. „Meg vannak repedve.” Nem járt ebben azóta senki, mondja Józsi bácsi (aki egyszer majd, hetvenévesen, el akarja őt csábítani). Nem ápolatlan, hanem senki se ápolta, mer nem volt, miért ápolhassák.
Felmegyünk a padlásra, átmegyünk a ház mögé, megnézzük a háznak a hátát. Te jártál erre? – kérdi. Nem, mondom, miért? Púpos! Ez a gerenda el fog mozdulni innen, hasas az épület háta. Nem vetted észre, na gyere, nézzük meg. Egyre rosszabb a kedvünk, illetve csak az övé, mert én jobban szeretem, de már erőlködök. Föl megy a padlásra (létra), hááát!, mondja háttal lefelé jövet, itt se jártál. Nem. A diófa alatt kis mosoly, itt nem kell félnie, hogy megcsípik a méhek, akár csapkodhatna is. Kimegyünk a hátsó kapun, az orgonasövény mögé. Megáll, körülnéz, forog, megforgatja magát, bő szoknyában van, banálisan szép. Szeme fölé emeli a kezét, banálisan okos. Az a major, mondom, a gödörben, látom, tetszik neki. Az erdő széle is, és az árok előtte, a széles nádas – most éppen, hála istennek, nem majd gyakran égni fog. Patak. Mi a neve? Kis Zagyva, mondom lelkesen, szép neve van, nem?! Az nem lehet, nem lehet minden patak itt Zagyva. Kis Zagyva, mondom. A Zagyva Hatvan alatt van, és még attól is tovább, ráadásul, így nem csoboghat. Buda-hegy, mondom. Abba az irányba csalogatom a tekintetét. Azt ott, Buda-hegynek mondják. Hallom, mondja, miért gondolod, hogy nem hallom? A szokásosnál, is jobban kiegyenesedik, már-már felemelkedik, tenyerét napellenzősen a homlokához viszi, megint a szemöldöke és a tincsek közé, majd kimondja: „Vettél nekem egy panorámát!” Elhangzott, el, hogy mit, meg hogy én neki. Mennyiért? Kölcsönkérünk, mondom. Ennyit? Amennyit kell.
Május elsején sütött a nap, ez még a (valódi) munkásosztály ünnepe volt. Azt hittük.  Plédet hoztunk magunkkal meg két kicsi lányt, Sárát és Ágnest. A pléddel lenyomtuk a másfél méteres gazt gazba, és belebámultunk a panorámába. Akkor már Gy. hasában ott volt Gazsi, későbbi (indián) nevén Lassú Villám. Egyikőnk sem tudta, hogy majd ő lesz-e az, aki lett. (Mert két lány is, ugye, elröpül, a férfi megmarad, annak, aki lett).
A nyolcvanas évek végén, Magyarországon egy család maximum egy ingatlannal és – kizárólag – üdülő övezetben plusz egy nyaralóval rendelkezhetett. Marokházát, (akkor még nekem is Márkháza) a kedvünkért sem kívánták üdülő övezetté nyilvánítani, így aztán elfogadtuk, hogy, amennyiben a törvény nem változik a kettő közül az egyik lakóépületet – a rákosszentmihályit, vagy a marokházit – egy éven belül elidegenítjük. Vagy válunk, de nem engedünk. Sejtettük, vagy tudtuk, hogy lesz változás, hiszen minden – minden! – éppen akkor kezdett változóban lenni. (Így!) Az amerikai ösztöndíj összegét is addig küldözgettem vissza a banknak (Általános Értékforgalmi), amíg végül valutában fel nem vehettem. Hogy honnan (a csudából) értettem ezekhez, máig sem tudom. Ma biztosan nem értenék hozzá. Nincs is valutám, csak árfolyamom van. Emelgetem, emelgetem, lám ezúttal is.
A cigányasszony, aki már nem él (nagydarab teste volt, baszhatós), megállt a kapunk előtt, mert már a mienk a kapu is, és elátkozott. A fia elől vettem meg a házat, felverem az árakat, hogy fognak ők ezután ötvenezerért.
A következő, vagy az azt követő tavaszon kidőlt a kisebbik szoba felső szomszéd felöli fala. Kőház volt, alap nélkül. Visszahúzattuk a falat, de a két egymástól távolodó gerendát nem sikerült egymáshoz visszaácskapcsozni. Ezzel egyidőben elindult az épület lefelé a dombról, évi egy-két centimétert tett meg (ha igaz) a közút felé. Másfél colos acél sodronnyal körbeabroncsoztuk, majd alapot raktunk az utcafront felöli házrész alá és nyolcvan centi mélyen háromszor megpapucsoztuk. Már nem csúszkált, de ősszel és tavasszal állt a víz pincében meg a tehénistállóban, ha patakokban jött, kihordta a falból a sarat. Kőház volt, lassan már nem sárbarakva. Cementtel, malterral pótoltuk.
Bontani kezdtük, előkerült a pince boltíves bejárata. Gy. vette észre. Hol pince van, boltívnek is lennie kell, mondta, vagy mondhatta volna. Kölcsönből, hitelből hátulról előre haladva újra építtettük. Kezemhez homok, téglapor, cementsár nem tapadhatott, dolgoztam. Nehogy elfelejtsem, Gy. is dolgozott, ő a házon is. És tervezett a tervezővel. Mindig abban a házrészben laktunk (nyaraltunk), amelyik éppen lakhatóbb volt, mint a másik, ami egyáltalán nem. Kétszintes lett, kétszintes parasztház. Tizenhat év alatt. Egyszer leálltunk évekig. A leállás legelején a lányoknak megígértem, hogy mire tizennégy évesek lesznek, lesz külön szobájuk a felső szinten. Ki is választották annak a kettőnek a vázát, amelyekből legkorábban szoba lehet. Nem tizennégy, tizenhat, tizennyolc évesek lettek.
Egyik hétvégén ülünk a régi konyha asztalánál, még csak a hátsó fertály újult meg, és azon töprengünk, hogyan oldjuk meg majd a feljárást a gyermekek szobáihoz, a felső szintre úgy, hogy a majdani „amerikai” konyhából a lehető legkevesebbet vegye el a lépcső. Számolgattunk, méricskéltünk, sehogyan sem volt jó. Vagy kevés hely maradt a konyhának, vagy rondára sikeredett az elképzelés, amikor megszólalt Sára – mondjuk – tizenhatévesen. „Miért nem toljátok ezt ki? Legyen lépcsőház, üvegfalakkal.” Az lett. Most olyan, mint egy kis, három oldalról üvegfallal borított – túlzás – arborétum, a ház egyik leglátványosabb, egyben leghasznosabb tere. Látni rajta keresztül a nagybárkányi templomot a dombokon túl, aminek a látványához Gy. mindig is ragaszkodott.
Víz, telefon, gáz. Ebben a sorrendben jöttek. Eltüntettük a budit az udvarról, a disznóól helyén, ahogy itt mondják „száraz alja”, nyári-lak van. A birkaistálló helyén fészer, benne ping-pong asztal, a tehénistálló az én dolgozószobám. Ami nincs Pesten, és sohasem volt, van – három, vagy négy éve – Marokházán.
Úgy emlékszem, és jól emlékszem, hogy egyetlen szeget nem tettem benne arrébb. Csak ragaszkodtam ahhoz, hogy Gy. mellett én is kitalálhassam, kitalálója lehessek. És egy idő után nem én találtam ki, hanem ő, Gyöngyi. Gy., aki azt mondta a dombtetőn, a valóban száz éves diófa alatt, 1988-ban, amikor még nem tudta, hogy szeret ő majd még idejárni, hogy „Vettél nekem egy panorámát.” És, amíg budi az udvaron, víz a ház előtti kerekes kútban (nem habzik, a kávé íze sem jó), nem járt ki szívesen, pedig. És hiába csábítottam, a padláson, szénában, nem akart szeretni.
          Honnan tudhatnánk, hány éves a szalma?
          Széna vagy szalma?
Röhögtünk.
Vagy nem.
Rendszeresen járnak vendégek hozzánk, jártak akkor is, amikor nem volt hová fektetni őket. 20-30-80-100 fős bulikat rendeztem. Oka van, hogy szüneteltetem, ritkítom, mondjuk, évi egyre-kettőre. 2005 óta Eörsi lángot gyújtok minden október 13-ához egyik legközelebbi szombaton. Egyre többen vagyunk rajta, babgulyás bográcsban.
Évekkel ez előtt, egy több napos sütés-főzés végén, amikor gyerekből is csaknem harmincat számoltam, az akkor öt-hat-hét éves Gazsim felfelé jövet, a diófa előtt, de még az emelkedőn, amikor műanyag zsákban éppen a csontokat, a maradékot cipeltem, húztam magam után lefelé, hogy majd dögkútban végezze, megállított.
– Mikor sütjük meg az ökröt?
A három nap alatt nem sikerült találkoznunk, talán nem is evett, ökröt, karót, nyársat, tüzet, bográcsot se látott.
            Ezekben a napokban, már mind együtt voltunk, telefonon hívott Szigeti Laci. Itt mennek el mellettünk, jönnek át Csehszlovákiából (1989?) Mészöly Miklóssal, benézhetnek-e? Hát? Van boldogság? Van. És volt még hozzá negyven fok a százéves diófa alatt.
            Ült Miklós a széken, mellette, körülötte és a háta megett negyvenen punnyadtak a fűben. Megragadta a karom.
          Hozz nekem olyan pálinkát, amit ebből a szilvából főztek.
          De Miklós, ahol ülsz éppen negyven fokos hőség van, te is pihegsz.
          Ne törődj vele, hozzad.
Átmentem a szomszédba, Józsi bácsihoz, nem szilvát, vegyes gyümölcsöt
hoztam, féllitert. Tálcán stampedlis poharakkal, meg az üveggel megálltam Miklós széke előtt (trónolt, fotó is készült, félmeztelen), töltöttem, majd a poharakkal és a már hiányos tartalmú palackkal mentem volna, kínálni, a többiekhez (akik, telehassal, nyílván azt gondolták őrült vagyok, őrültek, de legalábbis öngyilkos jelöltek vagyunk, nyári öngyilkosjelöltek – orvos is volt köztünk – hőguta áldozatai leszünk, vagy már vagyunk is.
            Miklós ismét megragadta a karom, azt, amelyikben a palackot tartottam.
          Hagyd nálam! –Kivette a kezemből, maga mellé tette a földre, a szék
lábának támasztva. A tekintetében láthattam: azoknak?, hát megvetik, nem látod? Most már látom, megvetették.
Jártam gombászni is. Főleg egyedül, de kétfős társaságot még elviseltem. Öt-nyolc-tíz-tizenöt kilométeres erdőket jártunk be, míg nem egyszercsak lovazni kezdtünk.
Amikor a „srácok” – a lányok is srácok még, hogy miért, a fene se tudja – már pénzhez juthattak (9-10 évesen rendszeresen), ha nagyobb igényük volt, elvártuk, hogy a költségek egy részét ők fedezzék. Így lett profi bicikli, később számítógép és kétszer ló. Gazsi volt akkoriban a legtakarékosabb, aztán vagy vele együtt Sára is. Gazsi akkor még nem lovagolt, esze ágában sem volt megtakarított pénzét beleadni a „lányok szórakozásába”. Évekkel később tudtuk meg, hogy Csillag (első kancánk) vételárának a fele (40 ezer forint) egy kemény éjszakán jött össze. Győzködték a mindig, a mai napig is különleges tiszteletnek örvendő férfiembert, de az nem állt kötélnek, hát pokróc alá került. A lányok kikínozták belőle a hiányzó összeget, lett hát lovunk, azaz csillagunk.
Tapasztalat? Volt több lovunk, kutyánk és macskánk. Mások lettünk általuk, általuk lehettünk mások. Nem az embertől tanul az ember. Életvitelt eldöntő tapasztalat ritkán jön az embertől. Keménység, határozottság, napi gondoskodás, fegyelem, kitartás. Nekem van ő kiszolgáltatva. Ő van nekem kiszolgáltatva. Van valaki, aki rádborul, mert boldog, ha lát. Linda szeme – hat éves, elhanyagolt, poros-koszos kanca, mielőtt hozzánk kerül – a harmadik látogatáskor bepárásodik, tudja, hogy nem csak répát, almát kap, le is lesz csutakolva. Hogyne vettük volna magunkhoz.
Egy ló, két ló, három ló, a társaságnak összesen tíz-tizenkettő, nekünk másfél, ma már csak egy, az is tartozásban, nem bírjuk. Istállót építettünk négy családnak. Aprócska földeket vettem, némelyik a mai napig nincs a nevünkre íratva, egy részét az eredeti tulajdonos eladta másoknak is. Lovastúrák. Lovik Károlyról elnevezve. Talán a tizediknél tartunk, tartottunk, naplóm szerint kilenc biztosan megvolt. Három-négy-öt-hat naposak nyolc-kilenc éven át. Ma már nem értem, hogy volt mersz belekezdeni, majd tíz fővel elindulni járatlan utakon, dög melegben, apró gyermekekkel. (A többit lásd az Alibi 2. , vagy 3. számában)
Jöttünk hazafelé zokogó esőben huszonöt-harminc kilométeren át. Októberben a két lány, a lovász meg én. Erdőben, legelőn. A legelő jobb, ott folyton esik, megszokod. Erdőben, ha hozzáérsz fejeddel az ághoz, medencényi vize ömlik a nyakadba. Megállsz, megkeresed, kezedbe veszed, pisilsz. A lányok is. („Apa, van nálad zsebkendő?”) Most érzed a különbséget közted és nő között, nő és nő között. Bakancsodból, csizmájukból liternyi víz.
            Este, amikor hazaértünk (Marokháza), pálinka mindenkinek, forró fürdő. Másnap suli Pesten.
Ma már a lovak felé sem megyek, de még élvezem a trágyájuk szagát este, naplemente után. Romantika. Hajnali három órakor, csípős hidegben, csillagos, fedetlen ég alatt. Aki nem tud kikelni ágyból ezért az élvezetért egy, legalább egy éjszaka, az nem tudja. Nem tudja meg soha, miért. De él. Falun. Élem a falumat Pesten, a falumat a test(em)en.
A gombát ma már megveszem a falubeli cigányoktól. Vesszőkosarat is velük fonatok minden évben egyet-kettőt. Fontos, hogy időben szóljak – nem dolgoznak feleslegesen – mert ha megvastagszik az ág, nehéz lesz a kosár.
Csudabogár voltam, aki akkor hoztam lovat a faluba, amikor a legnagyobb négylábú az ólban hizlalt sertés. Emberszámba vettem a cigányokat, például munkát kaptak az építkezésen, megszóltak érte. Szólt a szomszéd, a felső, hogy miért nem inkább őt hívom, ha munkáskézre van szükségem. Azért öregem, mondtam neki, mert te nem vagy cigány. Mert tót vagyok, azér? Nem, mert nem vagy cigány! Csudabogár lettem, és lehet, hogy ez tetszik nekem. A kocsmában, ahova már nem járok, nekik is.
Egy alkalommal lefelé menet (kocsma lent) megállít egy asszony, vagy én állítom őt meg. Erről, arról udvariasan beszélgetünk, majd el. Hallom a hátam mögött, néhány méter után, egy másik asszonnyal:
          Mit akart tőled az a zsidó?
          Semmit, kvaterkáztunk.
Így lett néhány órára zsidaja a kocsmában is a falunak, nem tiltakoztam.
Első „bevándorlók” voltunk, „idegent” itt, Marokházán (akkor még Márkháza), csak a televízióban láttak. Azóta tíz-tizenkét „pesti” család „lakja”, többségük kocsmába nem jár, a boltban nem vásárol, panaszkodik a boltos kocsmáros, aki többnyire a Tescóba nem járó cigányokból él, hitel.
Az általunk becsábított családok újabbakat telepítettek le a faluban, mi egy amerikai házaspárt is. Most már ők a csudabogarak. Szempont volt, hogy a „telepeseknek” a mieinkkel hasonló korú gyermekeik legyenek. Ez nem mindig sikerült, de most hogy már mindenki felnőtt, nem is érdekes. A boltos nem örül nekünk, mert a „pestiek” nem viszik, hanem hozzák az árút. Ha nem lennének a cigányok, felőletek be is csukhatnám a boltot, mondja. A kocsmát nem csukhatná be, mert azt a pénzt, amit nem a boltban hagyunk, a kocsmába visszük, és ő a kocsmáros is. Vadász, két hete panzió tulajdonos.
Az új házat, mert új még, Gy. építtette, ő tervezte is, legfeljebb bele szóltam, most én lakom. Rajta tartottam a szemem, érvényesültem. Legyen szélesebb a nappali, meg amerikai a konyha. A lépcsőházat, írtam és mondtam, Sára találta ki, ma a ház egyik legizgalmasabb szeglete. Nem értjük, miért nem bontottuk le már másnap a házzal szemben lévő, előttünk már több éven át nem használt disznóólat, miért csak tizenöt év elmúltával. Szabad tér, a bejárattal szemben.
A főzdében pálinkát főzettem, egy alkalommal 51 litert. A hat éves Ágnes gyűjtötte, hordta össze fémhordóba a cefrének valót a szilvafák alól. Ez a történet is megér másfél oldalt, különösen a szállítsa. Mert Pestre vittem. Gy. ajtót nyitott, s amikor mondtam, hogy ötvenegy lett, nem engedett be. „Ennyi pálinkával meg veled nem tudok egy fedél alatt élni”. Kritikus helyzetekben mindig választékosan fogalmaz. Ezért válunk. Igaza lett. Nem is értem, mit akartam kezdeni ennyi pálinkával Pesten, a hatodik kerületben.
Sára öt-hatévesen itt (akkor még Márkháza) dobta kukákba a takiját. Azt a rongyot, amit mindenhova magával vitt, és ha „depresszióba”esett, ahogy mi egyszerűen fogalmaztunk, bárhol – porban, lakásban és füvön -, játszótéren, padlószőnyegen és járdán, hanyattfeküdt, szájába dugta a hüvelykujját, arcához szorította a büdös rongyot, és bámult a semmibe, vagy elaludt. Ha Gy. éjjel megszabadította tőle és kimosta, két napig cirkuszolt. „Hogy tehettél ilyet?!”Márkházán egyszer csak kidobta a konténeres kukába. Később tudtuk meg: megígérte a nagyapjának, hogy, mire legközelebb találkoznak, nem lesz taki. És nem lett.
Cigányoznak a kocsmában. Persze. Mindig cigányoznak. Nem dolgozik, ingyenélő, bezzeg ő, megszakad. Mondom, hagyjátok már, hát van köztük is dolgos ember, a magyar között meg léha. Egyet mutass. A mi lovász fiúnk. Tizenkét éve dolgozik nekünk, alkalmazásban. Feri? Az nem cigány, hát munkahelye van.
Évtizedes szokása a cigányoknak, húsvétkor összegyűlnek a férfiak, végig járják a családokat, fentről, a templomtól jönnek lefelé. Harmincan, negyvenen színes, zöld sárga és piros, zakóban, öltönyösen, férfigyerekkel. Állunk a kocsma előtt, azt hiszem a többiek is csodálják őket, mire az egyik „fehérember”:
            – A sörétes puskámat megint otthon feledtem, pedig most szolgálatos is lehetne.
Kezdetben vasalt fehér ingben járt ki a lovakhoz a cigány lovász, Feri, különösen öltözködött, ha vendégre is számíthatott. Ma már sehogy sem jár ki, ellustult, elkényelmesedett, ha egyáltalán. Putri lett, putriszerű az istálló meg a környéke is, mondják a falubeliek. Tapasztalom, de nem ezért nem járok oda már évek óta.
 Pénzt, sok pénzt is, akármennyit, ma is rá lehet bízni Ferire. Meg a betakarítást.
Marokházán az van, ami a férfinek kell, s amitől retteg a nő, magány. Férfimagány. Alkotómagány. Asszony utáni, asszony előtti magány. A magány a férfiaké. Ez is megkülönböztet az állattól, ha állati tapasztalat, akkor is. Akarsz és tudsz. Igényled. Tudunk magányosak lenni, nem csak tudunk, hanem akarunk is. Akarunk nélkületek is élni. Lejárok Marokházára magánykodni. Élek Marokházán magánykodva. Kedvesebben mondva: dolgozni járok le, dolgozni élek itt. Még kedvesebben. Magánykodom és dolgozom itt.
Mitől félsz? Nem a magánytól félsz. Kitől? Nem tőle. De, tőle, a marokházi magánykodásaidtól félek. Mondja.
’89 június 16-án menekültünk a fővárosból. Bevallom. Féltem és féltettem (az enyémeket) a (véres) forradalomtól.
(Marokházán a tanítónő férje, az egyszer volt téeszelnök és párttitkár, az önkéntes rendőr – minden férfi önkéntes rendőr, munkásőr volt, a volt nagygazda, meg a nincstelen bányászparaszt is – 89-ben hetekig nem jött a kocsmába le. Azelőtt kocsmatöltelék.) 
Június 16-án, útközben (96 kilométer) hallgattuk a névsorolvasást. Megérkeztünk a ház elé és nem szálltunk ki a kocsiból. Nem is akkor, csak jóval az után kezdtem szégyellni magam: nekünk volt (van) hova menekülni. Ki is használtuk, menekültünk, de már nem a véres, hanem a vértelen forradalom elől. A mai napig.
Rádiónk már van, de nem hallgatjuk, televíziónk, azóta sincs. A Gorbacsov elleni puccsról Pesten értesültünk, otthon, vagy itthon, amikor vasárnap este valamelyik hírműsorban (A hét) láttuk, hogy Gorbacsov és az elhíresült pléddel betakart Raisza kiszáll a repülőgépből. Puccs is volt: nem vettük észre. (Azóta tény: a politikát Marokházán nincs, aki észrevenné).  Ha visszafelé fordul akkor a világ kereke, de ha csak más irányba, Marokházán (akkor Márkháza), észre sem vesszük. Azóta sejtem, hogy nincs semmi, nem történhet semmi fontos a világban. DVD-lejtászón nézem a filmeket.
Sok évig nem hoztam munkát magammal, legfeljebb olvasnivalót. Akkor is felpakolva olvastam, de nem nyúltam minden kihozott darabhoz hozzá. Most már ezt nem tehetem. Márkházáról is Marokházán írom ezt, és mindent, csaknem mindent Marokházán írok. Marokházán gondolkozom. Most, például, gondolok egy kovászos uborkát. Miközben ezt írom, már a kövön van, két öblös üvegben, forr a napon, cigányasszonytól vettem (a szőlőt is tőle), csak azért is.
(Kisgyerek korában Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy virágot, zöldséget piacon (utcasarkon), csak öregnénitől vegyünk, ha koldussal találkozott, azonnal nyúlt a saját, vagy az anyja zsebébe fillérekért, forintokért. Egyszer egy asszony, karján kisgyerekkel azzal kezdte, hogy erdélyi menekült, Gy. kikerülte, tovább ment dühösen. Ágnes elé állt: Miért?. Csak!, mondta az anyja. Értették – később, mondjuk egy óra múlva már – mind a ketten)
Kovászos uborka. Fokhagyma van benne, babérlevél, bors, kapor, száraz kenyérhéj, a sarka, meg só. A bográcsban most nem fő semmi, de Pünkösdkor, vasárnap, minden évben szokott. Szokott még máskor is.
Ha nincs Marokháza (akkor még Márkháza), biztosan nem élek már. (Nem élnék akkor sem már, ha nincs Gy., három kicsi sóhajtás, akik kicsik maradnak és sóhajtások). Mégsem mondanám, hogy Marokháza tart életben. Nem. És már Gy. sem. Gy. semmiképp. De a kétlakiságom, és az, hogy élni tudok vele, hogy élni tudok a kétlakiságommal, az biztosan életben tart.
(A cigaretta is megölt volna, ha nem hagyom időben, huszonnégy húsz éve, egyik percről a másikra, egyik pillanatról a másikra abba. Az alkohol inkább éltet, mint nyomorba dönt.)
Nem élnék már, ha nem úgy élnék, ahogy élek. Most már Marokházán.
Ahol él az ember – és az ember mindenütt él – ott a lelkekben kupleráj van. A saját lelkében is, ha saját lelkében él az ember.
Marokházán nincs kupleráj a lelkemben. Ebből következne, hogy Marokházán nem az ember él? Nem az ember lelke él ott. A lelkem nem, a testem kétlaki? Az én saját lelkemnek nem lehet kétlakisága? Nem értem. Ebből következhet-e az, következik-e, hogy nem az vagyok ott, aki itt vagyok. És itt nem az, aki ott.
 Marokházán nem ugyanaz az ember él bennem, mint Budapesten? Kérdezem. Nem állítom, kérdem. Nem.

Tormay és Dosztojevszkij

„A proletárforradalom leverését követő fehérterror első évében még Dosztojevszkij nevét sem volt tanácsos leírni” – írja Rejtő István a Dosztojevszkij Magyarországon (1850-1945) című tanulmányban[1]. Pedig Dosztojevszkij egyfajta „nemzeti minimumnak” számított a húszas évek első felének végletesen megosztott kulturális életében. A baloldalon tapasztalható Dosztojevszkij-rajongás 1919 után is folytatódik, miközben a radikális jobboldal, és annak jövendő „nagyasszonya”, Tormay Cécile is Dosztojevszkijre hivatkozik. Tormay Bujdosó könyve a beteljesült politikai prófécia és a figyelemreméltó írói teljesítmény példájaként idézi meg Dosztojevszkij Ördögökjét. A húszas évek második felében tovább folytatódik a Dosztojevszkij-kultusz: magyar kiadók versengve adják ki az orosz író műveit, jelentős – köztük nyugatos – kritikusok írnak róla elismerően és mint Rejtő megállapítja, „(t)íz év leforgása alatt több mint nyolcvan írás jelent meg az íróról. Ilyen nagymérvű visszhangja külföldi írónak még nem nemigen volt irodalmunkban…[2]”
            Milyenek is voltak ezek a visszhangok, ezek a különböző párt- és hitvallású írók tollából származó Dosztojevszkij-értelmezések? A magyar Dosztojevszkij-recepció hogyan kapcsolódik a poitikai változásokhoz[3] és a magyar elbeszélői hagyományhoz? Míg Dosztojevszkij művei közül a Szelíd teremtés (A szerény asszony címmel) már 1879-ben megjelenik, addig az első hosszabb tanulmányra 1884-ig kellett várni. A Bujdosó könyv szempontjából különösen érdekes, hogy Rajeczki István nem az a nyugaton már diadalútjára indult Bűn és bűnhödést mutatja be, hanem épp Dosztojevszkij Ördögökjét[4]. Rajecki célja, hogy – a Dosztojevszkij-regényt egyfajta „tényirodalomnak” tekintve – az Oroszországban egyre erősödő „nihilista mozgalomról” számoljon be a Budapesti Szemle olvasóinak[5].
            Hiszen az oroszországi nihilisták régóta foglalkoztatták a magyar elbeszélő irodalmat. Az egykori 48-as forradalmár, Jókai Mór is világkatasztrófát látott a nihilista veszélyben. Tatrangi Dávid, A jövő század regényének főhőse, Otthon állam alapítója világháborút visel a nihilistákkal szemben, és restaurálja is a cár hatalmát Oroszországban[6]. A szombatos Tatrangi Dávid nem a zsidókkal küzd, az általa alapított ország, a modern részvénytársaság mintájára megtervezett Otthon Állam egyes kutatók szerint[7] nem más, mint Izraelnek – a Pesten tanuló és Jókait is nagyon tisztelő Herzl Tivadart megihlető előképe.
            A két mű megjelenését alig ötven év, de a romantikus, szabadelvű, a zsidókkal is rokonszenvező „antinihilistát”, Jókai Mórt és a Horthy-korszak reprezentatív írónőjét világok választják el. Nemcsak a társadalmi tapasztalatok (liberalizmus válsága, világháború, kommün), nemcsak az emberi-alkati különbségek, hanem a regénypoétika terén bekövetkezett változások is. Jókainál is, Tormaynál is egy magánember, egy civil készül fel az Oroszországból jövő nihilizmus elleni harcra, a „világ” megmentésére. Jókainál egy népmesehős-szerű fiú, egy technikai találmányok és a haladás bűvöletében élő „népi sarj” áll a középpontban, addig Tormaynál egy konzervatív úrhölgy, egy, a társadalmi szervezkedésből is részt vállaló írónő. („Hát nincs itt egy férfi?”). Tormay műve, a Bujdosó könyv nem „nemzetközi színpadon” játszódik, ő az elbeszélését nem a cselekmény formálásával, nem a „mesével” igyekszik egyetemes érvényűvé, példázatossá tenni. Az egyes szám első személyű elbeszélés (amelyet a kortársak „krónikaként” olvastak) nem a Jókai-féle, „mesebeli 1952-es évben” kezdődő romantikus utópia, hanem bonyolult módon megalkotott énregény.
Tormay akár próféciaként és irodalmi előképként is utalhatna a magyar anti-nihilista regényre, de ő nem teszi. Nem  A jövő század regényére hivatkozik a Bujdosó könyv kitüntetett helyén, hanem Dosztojevszkij Ördögökjére. Miért is? Tormay antiszemitizmusával összeegyeztethetetlen lett volna a szombatos hős, A Horthy-kor reprezentatív írónője amúgy is hadban áll a 19. század liberalizmusával, a Jókai-féle romantikus, hazafias liberalizmussal is. A Bujdosó könyvben talán a regény „sokat mondó” címe az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja. Tormay, ez a konzervatív, de oly kevéssé hagyománytisztelő író szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, magyar és világirodalmi klasszikusokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa azokat. Hiszen a Bujdosó könyv – a szerző történelemfelfogásának megfelelően – a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció, vagyis mindenféle humanista tradíció lelepleződött és érvényét vesztette[8]. Tormay ennek ellenére (mint erre Dosztojevszkij kapcsán céloz) különleges írói feladatnak tartotta, hogy egy „világ végi” politikai eseményert pusztán nyelvi eszközökkel tegyünk egyetemessé.
            Az eksztatikus nyelvi túlzásokra hajlamos Tormay, noha egyfajta írói előképéként tünteti föl Dosztojevszkijt, a kortársak többségétől eltérően a Bujdosó könyvben eléggé mértéktartóan nyilatkozik: jelentős írónak, politikai megfigyelőnek láttatja, de nem varázslónak, látnoknak, Baba-Jagának vagy megváltónak, mint kortársai többsége. Pedig Dosztojevszkij neve egyfajta mágikus hívószó volt a 18-19-ben, sőt a huszas években is. Tormaytól, ha a miszticizmus vagy irracionalizmus nem is, de a szlavofil messianizmus igencsak idegen volt, talán ebben saját miszticizmusa riválisát is láthatta. Mindenesetre Tormay az orosz író iránt érzett tisztelete nem ért véget a Bujdosó könyvvel: tudjuk, hogy a a huszas évek második felében Németh Lászlót magyar Dosztojevszkijként üdvözölte[9].
            Míg a magyar baloldal és a nyugatosok Dosztojevszkij-képe könnyen nyomon követhető, addig a Napkeletben megjelent Dosztojevszkij-cikkek és egyáltalán a jobboldal, a két világháború közötti szélsőjobb Dosztojevszkij-képének feldolgozása még irodalomtörténészre vár. Márpedig a magyar közönség sokféle Dosztojevszkij-olvasattal megismerkedhetett. Már a háború előtt megjelenik de Vogüe Dosztojevszkij spiritualizmusát ünneplő Az orosz regénye, a háború után Mereskovszkij teljesen másféle felfogású tanulmánya, a Gorkij és Dosztojevszkij, és a Lukács Gyögy tollából – igaz, német nyelven – Dosztojevszkijt, mint a nyugati regényirodalom megújítóját bemutató értelmezésA huszas években megjelenő Dosztojevszkij-kötetetek elé jelentős nyugatos kritikusok (az Ördögök elé Schöpflin Aladár) írnak előszót[10].
            Ezek, az irodalomtörténet-írásban ma is számon tartott értelmezések sem fedhetik el, hogy Dosztojevszkijt a korban egyesek ténylegesen is prófétának tekintették, az egyes Dosztojevszkij-hősökben a korabeli Magyarországon megvalósítható életmintákat láttak. A magyar irodalomban aligha volt még európai szerzőnek ehhez hasonló hatása. Lengyel József „zoszimázásra” vonatkozó elítélő megjegyzéseiből (Visegrádi utca) arra következtethetünk, hogy egyes tinédzser-forradalmárok Marxnál is sűrűbben forgatták Dosztojevszkijt. Természetesen ez rajongás a „tudatosabb” forradalmárok megvetését vívta ki. Közismert, hogy Sinkó Ervinék kötelező Dosztojevszkij-felolvasásokkal próbáltak meg 1919-ben az átnevelésre kijelölt fehér tiszteket „jó útra téríteni”[11]. Egy író, aki valamiképp több mint író. Nagy kérdés, hogy Tormay szerzőképére (gondoljunk csak a Bujdosó könyv híres passzusára, ahol „lángként”, egyfajta női szentlélekként jeleníti meg magát[12]) nem hatott-e ez az eksztatikus Dosztojevszkij-kultusz?
A ma már megmosolyogtató metaforák egy része nem is Dosztojevszkij spirituális hatására, „jövendöléseire”, hanem a regényeinek a szerkezetére vonatkozik – olyasmikre, amikhez nem rendelkeztek megfelelő fogalmi apparátussal a szerzők. Trócsányi Zoltán az orosz vasorrú bába, a mindent látó, mindent halló, mindent megszagoló Baba-Jaga alakjának megidézésével vezeti be a Dosztojevszkij breviárium Dosztojevszkij-értékelését. Ez az indítás persze Dosztojevszkij démonikus-prófétikus vonásait[13] emeli ki, és a dosztojevszkiji írásművészetet egyfajta egzotikus, „erdei” couleur localba helyezi. Pedig a szerzői tudat metaforája, a mindent látó-mindent halló Baba-Jaga a regényekben „testet öltő” többszólamúság értelmezését is felvetik.
            De a nagy hatású „breviárium” szerzője, Trócsányi Zoltán, a Nyugathoz közelálló Dosztojevszkij-fordítók és kritikusok, mint Schöpflin Aladár is ellentmondásos (zseniálisan ellentmondásos, roppant egzotikus, és olykor zűrzavaros, néha egyenetlen) írót láttak Dosztojevszkijben, nem a par excellence regényírót, nem a nyugati regényirodalom megújítóját, mint Lukács és Bahtyin. A szerzői tudatot gyakran összemosták az elbeszélőivel, állásfoglalásaik jóval kevéssé koncepciózusak és meggyőzőek, mint Bahtyin grandiózus regényelmélete.
            A regény, a , sőt a MŰ „fölötte” állhat szerzője, elbeszélője, a szövegben megidézett szereplői elfogultságainak, és „komplex képet adhat” – na miről is?, – a valóság vagy egy korszak „komplexitásáról”? Természetesen nem lehet tagadni, hogy a szerzői és az elbeszélői tudat nem ugyanaz, hogy vannak korlátolt és nem korlátolt regényírók, és hogy a polifónia fogalma nagyon jól használható a Dosztojevszkij-féle regénytípus bemutatásában – ahogy tagadhatatlan az is, hogy az orosz író ténylegesen megújította az európai regényirodalmat. De ha a regényíróknak van valamilyen „tudományos módszerük”, amivel „meghaladhatják” elfogultságaikat, akkor mi szükség van egyáltalán az eszmetörténet vagy akár a történelem tanulmányozására, hiszen épp a regényírók a legkorrektebbek „módszereik révén”?
            Elfogadva a regényírók (mint ahogy bármely ember) jogát a „komplex tapasztalatokra” és a politikai elfogultságokra is (amely együtt jár az olvasó azon jogával, hogy bizonyos mértékig a világnézete miatt szeressen vagy bíráljon műveket) én jobban szeretem a bevallottan elfogult műveket a megfellebezhetetlen tárgyilagosság látszatát keltő társadalmi regényeknél. A közismerten elfogult, a Horthy-korszak társadalmában kiemelt társadalmi szerepet játszó „nagyasszony” Tormay Cécile a Bujdosó könyvben éppen tárgyilagos próbál lenni.
            Neki is megvannak a módszerei. Az „igazság” letétményese nem az elbeszélő, hanem maga a „könyv”, amely a száműzött igazság módjára bujdosik, rejtőzködik. (A bujdosás – amely egyébként a magyar irodalom egyik legtúlterheltebb szava[14] – előbukkan az Ördögökben a „bujdosó” Iván cáreviccsel kapcsolatban is.) Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem könyvek, hanem csak „szép mesék”.
De alig van olyan magyar társadalmi regény, amely a Bujdosó könyvnél több különböző osztályba, foglalkozási ágba tartozó embert megszólaltatna. Tormay kényesen vigyáz arra, hogy „bujdosása” során – tárgyilagosnak mutatkozva – a legkülönfélébb műveltségű és helyzetű emberekkel (vasutasokkal, parasztokkal, katonákkal, munkásokkal) dialógust, mégpedig politikai dialógust kezdeményezzen. Az elbeszélő nem beszél róluk, hanem beszélteti őket. A szövegben gyakori irodalmi olvasmányok is ezt a célt szolgálják: a „könyv” a halottakkal, Jókaival, Arannyal, Kafka Margittal folytat eleven párbeszédet.
            Vajon mennyivel lenne a Bujdosó könyv „korrektebb”, ha Tormay, mondjuk, a mű közepe táján megszólaltatna egy „rendes zsidót” is, aki elhatárolódna a kommünároktól, vagy másképp kontrázna a regénybeli Cécile-nek. Hiszen az elbeszélő-főhős számára az összes szereplő csak ugródeszka, nem preformált tárgy, nem autonóm eszmét képviselő egyéniség, a dialógus tehát mindig látszólagos – ez a legfontosabb különbség, ami a Tormay-regényt a nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető, valóban polifonikus Dosztojevszkij-művektől elválasztja. Természetesen a Bujdosó könyv művészileg nem azért kevésbé sikeres vállalkozás, mert szerzője nem másol automatikusan a korban (is) népszerű regényformákat. De az tagadhatatlan, hogy a sokféle „vélemény” felvonultatásával Tormay is törekszik egyfajta univerzális tárgyilagosságra.
            Dosztojevszkij szinte csak városi helyszíneket ismer, hagyományos természetleírással alig találkozunk a műveiben, nála tényleg az egymással dialógust folytató egyenrangú tudatok emelik ki a helyszíneket a maguk partikularitásából. Tormaynál a „nihilisták összeesküvése” a romantikus költemények díszletei előtt zajlik: a mező megrándul, az égbolt a félelmében kitágul, a város a szenvedéstől megvonaglik… Nem egy elfogult hősnő, hanem egy nőiesen érzékeny/sebezhető test módjára képzelt Természet áll a „zsidóság bűvölő tekintetével” szemben.
A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A személyes tapasztalat egyfajta lírai univerzalizmusba torkollik, a történelemi események színterei, maga a környezet, az eseményeket körülvevő szimbolikus terek egyfajta érző-szenvedő kolletív tudatként viselkednek. A többes szám első személyű elbeszélő használatánál sokkal szuggesztívebb írói megoldás ez.
            A Bujdosó könyv szerkezetére hathatott egyfajta sajátosan értelmezett Dosztojevszkij-poétika, de a regény világnézete természetesen nem vezethető le ebből. Kézenfekvő megoldás lenne ez utóbbit Tormay „retrográd” származásával, osztály-előítéleteivel magyarázni[15], mintha csak léteznének „regénybe illő” és „kevéssé regénybe illő” tapasztalatokkal rendelkező osztályok. Amúgy valószínűnek tarthatjuk, hogy a századfordulón eszmélkedett, hazafias neveltetésű, középosztálybeli nők többsége semmi haladót nem látott a kommünárok ténykedésében, és csapásként élte át az ország feldarabolását – de vajon ebből levezethető-e Tormay bizarr miszticizmusa, paranoid összeesküvés-elmélete, történelemmagyarázó elvvé váló miszticizmusa? (Ami nem jelenti azt, hogy a magyar nőmozgalom reprezentatív figurájának számító Tormay ne befolyásolhatta volna később saját osztályának nőtagjait.)
            Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy Dosztojevszkij után lehetséges-e (és ha igen, miként) a radikális politikai elfogultságot, a téma partikularitását (egyetlen országban, egyetlen év alatt végbemenő politikai események sorozatát) univerzális érvényű példázattá emelni. Ami viszont bizonyos, hogy Tormay Cécile – többek között Dosztojevszkij példája nyomán – megpróbálkozott ezzel.


[1] Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből I-III. (Szerk. Kemény G. Gábor.) Akadémiai Kiadó. Budapest. 1961. II. 293-339. 326. A tanulmány Rejtő István Az orosz irodalom fogadtatása Magyarországon (Akadémiai Kiadó. Budapest. 1958.) Dosztojevszkij-fejezetének kissé kibővített, átdolgozott változata.
[2] Rejtő, 329.
[3] Pető Andrea hívta fel a figyelmemet, amit aztán mások és saját emlékeimmel is megerősíthetek, hogy a rendszerváltást megelőző „zsizsegésben”, a nyolcvanas évek budapesti bölcsészkarán is milyen fontos szerepet kaptak nemcsak a Dosztojevszkij regénypoétikájáról folytatott viták (Király Gyula, Kovács Árpád, Balassa Péter és mások legendás Dosztojevszkij-szemináriumain), hanem Dosztojevszkij jövőképéről való „tűnődések”. is Bár a nyolcvanas évek Dosztojevszkij-kultusza nem fogható a tizes-huszas évekéhez, úgy látszik, hogy a magyar Dosztojevszkij-recepció hullámhegyei és -völgyei nem választhatók el a magyar politikai élet változásaitól sem.
[4] A regény Az ördöngősök címmel magyarul csak 1909-ben jelenik meg. (Légrády. Budapest. Szabó Endre fordítása)
[5] Rejtő, 297.
[6] Az orosz nihilisták más Jókai-művekben is felbukkannak. (Pl. Szabadság a hó alatt, Asszonyt kísér – Istent kísért)
[7] Ld. Ferenczi László és Szörényi László a miskolci Új holnapban megjelent tanulmányait: Ferenczi László: Megjegyzések a Herzl-irodalom néhány kérdéséhez (Új holnap, 1997. 14. sz. 9-18.), Szörényi László: Herzl és Jókai (19-27)
[8] A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…[8] Tormay Cécile: Bujdosó könyv. (a belső borító szerint A Pallas Kiadó 1920-as és 22-es kiadása nyomán.) Gede Testvérek Bt. Budapest. 2003. 143. (Minden későbbi hivatkozásom erre a kiadásra vonatkozik.)
[9] Lukáts János előszava Németh László Az emberi színjáték c. regényéhez. Kráter. Bp. 2005.
[10] minderről bővebben lásd Rejtőt.
[11] Hammerstein Judit: Egy optimista feljegyzései Moszkvában – In: Egyenlítő. 2007/7-8. 66-72.
[12] A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
[13] „Dosztojevszkij regényeket ír, de ezek nem regények, hanem szörnyűséges varázslási és prófétai évkönyvek. Minden regény óriási hősköltemény, hét strófában, minden strófa száz oldal és a hét strófában a hét főbűnök…” (Trócsányi Zoltán: Dosztojevszkij breviárium. Dante Könyvkiadó. Budapest. 1923., 10-11. ol.)
[14] Erről a Bujdosó könyv elemzése kapcsán már írtam: (Bánki Éva: Lobogó sötétség. Tormay Cécile: Bujdosó könyv – In: Múltunk. 1998/II. 91-104. 93.)
[15] Kádár Judit kitűnő tanulmánya többek között ebből bezeti le Tormay politikai nézeteit (Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak – Kritika 2003/3. 9-12.)

Centrál; A vándorlegény és a vadkan

CENTRÁL
Az idő se törődik egy folyócska
Hullámzásaival, ha szép a forrás,
Hát engem se zavar, ha rossz leventék
Tartják törzshelyemet szelíd fakarddal
S divatok puha pástja lesz a Centrál.
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.

 

Itt mérődik a tiszta jog s kamatláb,
Mielőtt kikerül s dühöng az utcán;
Itt vesz mély szövetébe tűt az eszme,
Innen indul erőtlenül, beszegve,
S addig látszik erénye és a szándék,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nem rossz játszani mint a hely bohóca
Sztárok s érdemesült nagyok közt,
Festetten vigyorogni, mintha csak csodálnám
Jobb- s baltollnokok életunt keresztjét;
Kávét máshogy ihatnak itt, s ez éltet,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Centrál! Mennyi erőm veszett szerelmünk
Hullámvölgyeiben, s a zöld alapszín
Mennyi távlatot állított a falhoz!
Az egész fiatalkoromat lefogtad;
Ez a fátum: egyéb utat ne lássak,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
Merthogy mennyi divat kínált magával
Szorzódó anyagot, s kiket neveltek
(Az én orrom előtt!) ezen a pénzen!
És hogy’ híznak az én halott jövőmből,
S látszik: isteni könnyű most a rossznak,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nézd, mindaz, mivel egykoron becsaltál,
Hogy’ porlik darabokra, épp előttünk!
S bár nem kel porainkon új legenda,
Hét év testi szerelme ezt kibírja.
Már nem lesz tüzesebb – de tart az őrláng,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
A VÁNDORLEGÉNY ÉS A VADKAN
 
Hazatévedt vándorlegény
vert sátrat a hon peremén
papírból, hogy irkafirka
vándorútját versbe írja.
A sátrától messze nem ment,
de egyedül lenni sem mert,
s hívására ködalakban
megjelent a hegyi vadkan.
1.
   VÁNDORLEGÉNY
Adjonisten, híres állat,
mégse vittem többre nálad,
én is csak köd vagyok, s talán
nem ülök meg a hegy fokán,
lecsúszhatok felerészben,
s a csatári völgyben végzem
a hajnali harmatokban,
mert idegen vizet hoztam.
   VADKAN 
Fogadjisten, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
két hon között horgonya van,
s aki horgonyt dob, hontalan,
földi, mégis addig bátor,
amíg áll a papírsátor
a csatári hegyközségben –
ezért hívtál, hogy azt védjem?
  VÁNDORLEGÉNY        
Hívtalak, hogy elmeséljem
vándorútnyi tévedésem,
s hol szorítja a rá mért öv,
oldozd fel a hazatérőt.
Hívtalak, hogy védd a váram,
mert te többre vitted nálam:
azért, ami neked megvan,
én tíz évet vándoroltam.
2.
   VADKAN 
Nem leszel több, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
attól, ha most eljátszhatod
idegenből hozott dalod.
Nem kaptam én arra hallást,
tőlem nem nyersz feloldozást.
A sátradban, ott keressed,
amíg még áll, írd a versed.
   VÁNDORLEGÉNY
A versemhez béke kell és
hátország és déli fekvés,
bonthatatlan köd a tájra,
melyben vadkan áll, a strázsa,
hosszú erdők réme, őröm,
csillag alatt fészkelődjön,
s legyen dühös, ha toll gyanánt
ködbe mártom az agyarát.
3.
   VADKAN 
Nagyot tévedsz, vándorlegény,
csak téma kell neked, nem én;
a természet termékenyít?
Hogy az neked való, ne hidd:
a természet öntudatlan,
s te nem vagy az ködalakban,
álmaidon dicstelenül
idegenek hóbortja ül.
   VÁNDORLEGÉNY        
A természet mégis neszez
versemben, s jó otthona lesz!
Még neked is lesz ott helyed,
morgásoddal jelölheted,
s ami végre megszületik,
száz bajomnál is igazibb,
otthoni táj és természet
együtt ad ki csodaszépet.
   VADKAN 
Nem kell ahhoz hazajönni,
írd az elsőt, s jön a többi,
hiába szól hidegebben,
megáll úgy is idegenben,
utad előtt sosem írtál,
ha baj ért, csak félresírtál,
más vidéken tanultad ki
a bajodat eldalolni.
4.
   VÁNDORLEGÉNY        
Ha költőként nem térhetek
haza, fogadj el, mint gyerek,
itt nőttem föl, ismer Csatár,
tava mellett még házam áll,
honnan tudtam volna, vadkan,
hogy hívhatlak ködalakban?
Adom magam, csak találj rám,
hazajött egy tarka bárány.
   VADKAN             
Bárány voltál, birka lettél,
tarkaságod bőrre sem fér,
bizalmatlan a jó gazda,
más portába folyt a haszna,
aztán – nem a bölcsőd szava:
tehetséged hozott haza,
az meg, mivel máshol termett,
itt csak papírágyba rendelt.
5.
   VÁNDORLEGÉNY        
Egyet kérek, híres állat,
egy-vigaszom itt van, nálad:
mellkasomat feléd tartom,
hagyj jöttmentként itt meghalnom,
szórd szét merész papírsátram,
köd előttem, köd utánam,
s leljem végső nyugalmamat
a hazai csillag alatt.
   VADKAN             
Testedre, te nyughatatlan,
hosszú éltet mér a vadkan,
mindig más és más hatalom
jelzáloga ül házadon,
álmos ködben legelőket
láss, de tudd, hogy másnak nőnek,
körülötted nőjön honod,
sírodon se találj gyomot.
 
 

Morris Methales ajánlata

 

Te, ott! Este ne hozz magaddal senkit, csak te gyere – írta és az egész délután, mint a Monarchia hullott szét. Ilyenkor mindig Cure kell, Kiss Me bakeliten. Sercegés és álmodozás, odakinn meg szégyenkeznek a szemek és az öklök, úgy ellágyultak a mezőn egy rongy szivárvány alatt: 2009 szeptembere van, elhull a világ: elvonult a menet. Csak sorskérdést hagyva maga után: ez mi volt? Hogy mi kedves olvasóm? Egy gyönyörű nyitókép Petőfi és Ady soraiból összeollózva. És egy melegfelvonulás – természetesen. Mi legyen ezzel az reprodukcióra képtelen életformával? Ostoba egy küldetés – fontoskodik kísérőm – de a hazáért mindent! Ismét útra kell kelni, az első cél az emberiség és az AIDS bölcsője: Afrika. Önmagában persze mit se ér maga az utazás, hisz minél távolabb megyek szép hazámtól, annál kevésbé érzem a külvilágot. Mégis e felszines külső utazás kell, a stewardessek  combja (most kivétlesen hordárok bokája), hogy megadja a hangulatot a spirituális utazásra, mely végén aztán úgyis magamban lelem fel a közös isteni igazságot, ami úgy egy, hogy minden egyes földi ember húsába befalazva ott van, mert ott kell lennie. És a felpiszkált Isten úgy mászik majd ki belőlem, mint gnóm a megrepedő föld alól, szájában sárral. Te, ott, Márja! Acetonszagban pihegsz. Ha a kéz és a lábkörmeim különböző színűek, az béna, ha mindkettő úgyanolyan, az pedáns, ha nincs kifestve, akkor unalmas vagyok. Fesd, mondjuk, csak a kezeiden. Igen, úgy lazának tűnök majd! Igen, légy az, ahogy estefele kilököd a lépcsőház ajtaját, hajadbatúrsz, mint a samponreklámban, megvillanak a piros körmök. Vér. Eközben én Afrika kellős közepén állok egy leláncolt behemót néger előtt. Csókold már meg – veszem ki nagy nehezen kísérőm szavait, nem tudom, hogy röhög, vagy prüszköl a homoktól, esetleg csak a bélyeg torzít. Nem megy, nem magy, nem megy! – ordibálok, majd hasbaütöm tiszta erőből. Az nem mozdul, mint egy tengely áll ki a kibaszott egyenlítőből. Irány a terepjáró, irány a reptér, el innen, legyen Berlin, javasolja a kísérőm. Legyen New York, döntök én. Majd nem, mi? Te meg, igen, te, ott! Nézed a tévét, közben olvasod ezt a számítógépeden, frissíted a postafiókod, és annyira, de annyira nem érzed az idő múlását, mint én a sebességet felszállás után. Én reptérről reptérre, miközben az ország, mint egy duzzogó kiscica gubbaszt a Kárpát-medencében. Egyik éjjel kihúzott szemmel korzóztunk a Sohóban, amikor a kísérőm a fülembe súgja, hogy már nem „szűz”, de nem emlékszik, hogy milyen volt, viszont kipróbálná még egyszer. Rámutatok egy csövesre és nem bírom abbahagyni a röhögést. Cé Ronaldo, Cé Ronaldo – kiabálja a kísérőm, majd elvégzi a bűntetőt. A la Esti Kornél – legitimálja rögtön tettét egy intertextussal. Morris Methales utálja Kosztolányit – írták valahol. Ady-t messze többre tartja – írja a Blikk. Posztromanticizmus – így hívják a világirodalom következő korszakát a Times.com kulturális rovatában, mely a posztmodern belátásait el nem veti. Sőt elfogadja, hogy az írás mögött nincs semmi, csak a végtelen űr – olvasható az ÉS Semmiért egészen című írásában. Ugyanakkor komolyan veszi, hogy csak az írás és az Írás van, legyen írva bármi, de bármi. A szó már nem strandlabda, amivel tét nélkül dobálózunk, hanem szörfdeszka – és a vihar kurva nagy. Az van amit írunk és amit nem tudunk leírni, ami leírható, az nincs, az a nix. Magyarorság is csak a képzeletben él, két iszonyú erőtér, a dukumentálhatatlan kelet és a dokumentáló nyugat közti vákumban. Ha Morris ír, talán lesz euró, ha arab lányokra pazarolja drága idejét, akkor valószínűleg nem, és maradnak a gyilkos ösztönök, apró cigányok a ravatalon hófehér ruhában, vér áztatta szivárványos zászlók, tükörképnek meg Szlovákia. Posztromantika – hm… ám legyen – mondom, majd – felszívom az MDMA nagy részét, kicsi a nyelv alá, a százeuróst odadobom az ágyra, a tükröt meg majd tisztáranyalja a cica: Most mirajtunk a sor. Mondjam azt szerelem? Szerelem, mondom, hát az. És elveszek az örök éjszakában. Magamban? A srácban? Eredményes a küldetés vagy nem? A Felvidéken földrengést jeleznek a műszerek. Te, ott. Iszod a söröd egyedül, áhh, mégiscsak jobb lett volna, ha nem egyedül mész, Tom Waits-szel nyomod tele a zenegépet cserébe a felesleges ábrándozásért, amikor nyílik az ajtó… Másnap meg reggel letagadod, hogy ki szívta ki a nyakadat – még sálat is veszel, így meg azt hiszik, Godart-t majmolod. Te tudod. Aztán te, ott a végeláthatatlan sikátoron sietsz át, amikor késpenge csap oldaladba. Kinek a bosszúja, ki ez, ki arconcsap és tépi le a ruháidat? Erre most nincs magyarázat, hogy nagyobb legyen a döbbenet. Ezért a sok izgalom, mondaná valaki, ha nem kettőnk titka volna a délutánod. Piros körömlakk. (Így továbbra is a Balatonra kell azt mondani, hogy tenger.) Biztos norvégok voltak – írják másnap a kuruc.infón. Majd a buzi és a cigány – a két szimbolikus ellenség, ugye – praktikus ötvözetén fantáziálnak. Pedig, tudhatnák, az asszimiláció a tökéletes formája a kiírtásnak, mert nem maradnak tetemek se. Aztán majd lehet írni, hogy holokamu. És mi marad a kisebbségek után? Mi lesz ezzel a tűzzel belül, ami városokat képes felégetni (Lásd: Varsó, Drezda, Berlin), ha elvesztem felette a kontrollt? Ezzel az elfojtott tűzzel keblemben hogy nézzek a Jóisten tengerkék szemébe, hogy ne lökjem el magamtól édesanyám hófehér kezét, és hogy juhászodjam meg arám mezőszőke öle előtt, hogy ne szennyezzem vérrel az átizzadt nyoszolyát? A földrengés erősödik, majd a szétomló lemezek közül egy kéz nyúl elő. A történelmi Magyarország egy emberként fordítja álmos tekintetét észak felé. Te, ott, igen, te, te, aki ezt olvasod a monitorodon, figyelj rá, te is:

 

“Az ÚjNautilus nagyszabású pályázatot hírdet MAGYARORSZÁG címmel.

 

Mivel a téma koránt sem könnyű, ezért egyéb feltételeket nem is igen szabnánk. A beküldendő pályamunkák lehetnek szubjektívek és objektívek egyaránt, foglalkozhatnak mindennapi gondokkal vagy akár évszázados kérdésekkel is. Műfaji megkötés szintén nincsen: ugyanúgy örömmel fogadunk filozófiai-, publicisztikai- és tudományos szövegeket, ahogyan prózát illetve lírát.

 

A beküldési határidő 2009. december 24-e. A legjobb, győzelemre esélyes szövegeket folyamatosan töltjük fel az ujnautilus.info címen elérhető webes felületre. Végül 2010. január 1-e reggelre meghozzuk ítéletünket.

 

Terjedelmi korlát nincsen, de a hosszabb szöveggel pályázókat előre megkérnénk, hogy egy-két oldalt emeljenek ki munkájukból, és ha azt izgalmasnak találjuk, akkor úgysem mulasztjuk el végigolvasni a teljes művet.

 

A szövegeket az alábbi címre várjuk:

nautilus@ujnautilus.hu
 

A legjobb szövegek itt lesznek elérhetőek:

 

Jó munkát kíván a zsűri:

Bánki Éva, Borbély András, Lang Ádám
ÚjNautilus”

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info