Ha azt számoljuk, havonta országszerte átlagosan húsz-huszonöt bemutató van, még kevesebbnek tűnik az a kéthavonta színházbajárás. És az operáról még nem is beszéltünk… Ha azonban átlagnézőről beszélnek a színháziak, (amibe a műértő-vagy a művet direkt nem értő kritikusok szeretnek nagyon nem beletartozni), átlagelőadásnak is lennie kell. Ki mondja meg, mi az átlagelőadás? Ki mondja meg, mitől jobb vagy rosszabb egy előadás, mint a másik? Ha évi három Lear király és Liliom előadás van az országban, ki dönti el, ki a jobb Bolond? Ha az év összes díját Kovács Ibolya zsebeli be Julikáért, Aranka néninek akkor is a kisunokája lesz a kedvenc színésznője, aki az iskolai ünnepségen milyen megható volt, amikor meggyújtotta az asztal közepén levő gyertyát az utcákon tomboló forradalomra emlékezve. Aranka néni tehát nem lehet átlagnéző akkor, ha A képzelt beteg és Az ügynök halála az átlagdarab? Mitől átlag egy előadás? Hogy melyik színházban játsszák? Hogy ki rendezi? Hogy szerepel-e benne Dezső, aki annyira jó volt abban a mosóporosban? Ha átlagnézőről beszél a kritikus, hogy merészeli „bántani” Gézát, aki pedig az átlagnéző kedvence? Hol vannak itt az egyenes arányosságok? És a fordítottak? Mi van, ha átlagelőadás, átlagszínházban átlagnézőnek nem tetszik?

Semmi.

Nemzeti Színház, Vígszínház, vagy a Madách és a Radnóti. Ki érzi skatulyázásnak, ha egymás mellett szerepelnek az említett intézmények? Ki ne értené meg bármelyik színházat is azért, mert a bennük bemutatott összes előadás között van egy, amelyik mintha nem sikerült volna annyira?

Kinek az értékítélete számít igazán?

Szüksége van-e a nézőknek kritikusokra? (Szüksége van-e a kritikusoknak nézőre?)

Szüksége van-e a színészeknek kritikusokra?

És ki az igazi kritikus? Aki kritikaképp leírja a szaklapok hasábjain, miről szól a darab, majd néhány színészt felsorol, hisz ők legalább említésre méltó munkát végeztek? Aki egy-két mondatban, csak úgy mellékesen a rendezőt is megemlíti, az előadást önmagában nem szemléli, csak hasonlítgatja? Aki minél frappánsabb hasonlatokkal próbálja megmenti az írását, csak mert figyelmét nem tudta fenntartani egy tizenvalahányadik századi szöveg? Szükség van-e akkor tizenvalahányadik századi szövegekre? Két baszdmeggel is el lehetne intézni egy bírósági tárgyalást, nem?

Vagy az igazi kritikus, aki olyan ötleteket sorol az előadással kapcsolatban, hogy az embernek felcsillan a szeme, hogy érdemes még színházba járni? Aki mosolyogva jön ki a színházból, és nem azért, mert jó előadás volt, hanem mert tisztában van a körülményeivel és nem zárkózik el a különböző megoldásoktól. Akivel szemben állva előadás közben is látszik a mű iránti kíváncsiság. Igen, van még ilyen.

Amikor év végén bérleteket hirdetnek a színházak, a következő évi bemutatókat rendezőik nevével együtt adják közre. Gyakorlottabb helyeken szereposztást is csatolnak, átlagnéző figyelmét inkább felkelti Kern András, mint Valló Péter. Vagy: inkább felkelti Tenki Réka, mint Alföldi Róbert? Igaz-e ez így? Perszehogynem.

Tenki Réka 2008-ban végzett a Színművészetin Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában, júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat vehette át, szeptemberben a Színikritikusok Díját, évi három-négy bemutatója van, havi huszonöt előadást játszik, nevét azonban kevesen ismerik. Segíthetné-e a média a színházak, színészek népszerűségét? Perszehogyigen.

Ha végigtekintünk a teátrumok következő évadának premierjein, hány színház kísérletezik új külföldi darabok magyarországi bemutatóival? (Egy-kettő, kizárólag a fővárosban, amelyik megengedheti magának, a törzsközönsége, vagy az állami támogatottsága miatt.) Hány színházi ember jár évente külföldön azért, hogy előadásokat nézzen? Hány magyar színházi ember megy el évente az Avignoni Fesztiválra? Nyáron tartják, egy hónapos – pont senkinek nem fér bele? (Kivéve a harmadéves dramaturgosztály a Színművészetin, osztályfőnökük lelkesedésének és széles látókörének köszönhetően, álljon itt a neve is: Jákfalvi Magdolna.)

Biztosan nehéz a sok szempont mellett összeállítani egy év bemutatóit. Sokszereplős is legyen, a színészek számára is legyen kihívás, (nyilván lehet kisujjból hozni már egy gazdaasszonyt vagy egy pincért is), legyen gondolata róla a rendezőnek (…), szeresse a közönség…stb.

Mert a néző a színházba szórakozni jár. Jelen recessziós időkben még inkább. Lehetőleg minél olcsóbban. Az előadás tehát hiába gondolkodtat, ha nincs min kacarászni. Fel van hát adva a színházaknak a lecke. Vidám darabot színpadra állítani mindig kényes ügy. (Tragédiákból mindig több lesz, több volt hozzá az alapanyag…) Ügyesen kell lavírozni azon az igen vékony mezsgyén, amely a legtöbb embernek még belefér a poén kategóriába. Ha olcsó kis humorbonbonokkal tűzdelt előadásra vagyunk kíváncsiak, nem kell messzire menni. A fajsúlyosan szellemes bemutatókat viszont keresni kell. S ha megtaláljuk, ott van a nevettetni tudás valódi képessége.