Elsőre rátekintek a kötetre: vaskos, keménytáblás. Külcsínyre megfelel a történeti szakkönyvek elvárásainak, bár a borító lehetne fantáziadúsabb.
Magyar Napló, 2010, olvasom a kiadó nevénél. Végiglapozom, gondosan áttanulmányozom a tartalomjegyzéket, megörülök a mutatóknak (személy-, helység- és tárgy-) és nekiveselkedem. Mert hát ugye az ember fia (esetemben lánya) szereti az alapos monográfiákat, de nyáron azért inkább olvas valami kis könnyedebbet… Szóval nekiállok, hiányzik ugyan a bevezető, valami kis ráhangolás vagy historiográfiai summázat, rögtön in medias res. Nem annyira in medias, de kétségtelen, hogy egy pillanat alatt a Monarchia-béli cseh aspirációs tevékenységekről olvashatok. Nehezen gyűröm le az első oldalakat, aztán amikor az következik, hogy Masaryk az angol, Beneš pedig a francia titkosszolgálatnak dolgozott, egyre inkább fellelkesülök.
Popély Gyula – a Párkányban élő – egyetemi tanár, történész nem az első könyvét írja, hisz számos – főként Felvidéket érintő – témában napvilágot látott opusza, tanulmánya. Az 1970-es években különös feltűnést keltett a szerző azon munkája, amelyet az ún. Masaryk Akadémiáról írt, még a könyvesboltok polcairól is leszedték, betiltották. Írásai a rendszerváltás után kaphattak igazán publicitást. Ez az első olyan alkotása, amely minden szempontból hiánypótló: a Felvidékért és Kárpátaljáért 1914 és 1920 között folytatott diplomáciai és katonai küzdelmeket mutatja be, alaposan, minden délibábos Vesszen Trianon! és egyéb frázisokat mellőzve… Ha már csak ez az egy előnye könyvének, akkor megérte. De nemcsak ez.
A több mint négyszáz oldalas munka, precíz lábjegyzetekkel, külföldi és magyar szakirodalmi és levéltári hivatkozásokkal alátámasztva az egyes eseményeket, gondolatmeneteket valóban a kezdetektől indítja. A fejezetek tematikusak és ezen belül követik a kronológiai sorrendet. Elsőként betekintést nyerhetünk a cseh emigránsok Monarchia-ellenes szervezkedéseibe és az I. világháború idején tett diplomáciai lépéseikbe. A 19. század második harmadára ugyanis időszerűvé kezdett válni a cseh nemzeti és államjogi különállás kérdése. A háború kitörését követően a cseh politikai vezetők felismerték, hogy a nemzeti érdekeik szempontjából az antant-hatalmakkal való jó viszony kiépítése gyümölcsöző lehet. Ekkor lépett a színre Masaryk és Beneš, a cseh politikai emigráció két híressé vált alakja és harcosa, akik propagandagépezetük által hamar elhitették a közvéleménnyel, hogy a háborút a Monarchia és Németország provokálta ki, az antanthatalmak felelősségét teljes mértékben elvetették. Miután a központi hatalmak nyilvánvaló veresége egyértelművé vált, megköttetett a páduai fegyverszüneti egyezmény. Azonban ez még nem jelentett volna egyértelmű területvesztést Magyarország számára. A második fejezet – a hangzatos felütéssel: A történelmi pókerjátszma hazai színterei – már Magyarországra kalauzol bennünket és azt az utat vázolja, hogy a Magyarországon élő cseh és szlovák politikai erők miként kezdtek aktivizálódni a Felvidék és Kárpátalja ügyében. Nagyon érdekfeszítő rész, ahogy a szerző arról szól, hogy is alakult a magyarországi szlovákság gondolkodása és fordult magyarellenessé, cseh szövetségessé. Az Agónia magyar módra alegység nagyon plasztikusan mutatja be a magyar politikai elit, köztük Károlyi Mihály tanácstalanságát és ballépéseit. Talán a harmadik fejezetet nevezhetjük a leglényegesebbnek és legérdekesebbnek: milyen módon szerzik meg a csehek és a szlovákok a Felvidéket és Károlyiék hogyan követik el sorra hibáikat és várják Messiásként az antanthatalmak segítségét, a pacifizmusban vetett hitük pedig töretlen. Mindezek mellett hangsúlyos szerepet kap Jászi Oszkár politikai portréja is, aki mindvégig a megegyezésre törekszik a nemzetiségi vezetőkkel, de mégsem méri fel helyesen a helyzetet. Ezt követően a cseh haderő hamarosan megszállja az észak-magyarországi területeket, bár sokáig úgy tűnt, a felvidéki szlovákság még meggyőzhető. A remény azonban hamar köddé vált, hiába a cseh megszállás provizórikussága. Rövidesen a magyar–szlovák kompromisszumos megegyezés terve is füstbe ment. Megkezdődött a Felvidék katonai megszállása, amelyet az antant hatalmai természetesen a háttérből támogattak. Nem szabhatott ennek határt az sem, hogy volt egy olyan szlovák hatalmi erő, amely a független szlovák államiság koncepcióját vallotta, de vagy feladta ezt vagy betagozódott a csehszlovák orientáció hívei közé. A fejezet végén a rutén dilemmákról és Kárpátalja helyzetéről olvashatunk, valamint annak gyors csehszlovák fennhatóság alá kerüléséről. A végjáték Párizsban című egység beszédes cím, nem másról tudósít, mint Benešék tárgyalásairól és arról, hogy a csehszlovák elképzeléseket a francia diplomácia teljes mellszélességgel támogatta, ezért a végkifejlet szinte garantáltnak bizonyult. Közben egy kis kitérő: a magyar Tanácsköztársaságra, amely nem vitte előre a magyar ügyeket, sőt a bolsevizmus elleni harc – ürügyként – tovább tüzelhette a cseheket. Ennek ellenére Popély és más történészek meglátása is az: a Vörös Hadsereg volt az egyetlen erő, amely ideig-óráig tudta tartani magát. Azonban a kommunizmus elleni harc közös cél lett, más kérdés, hogy ez inkább a magyar területek megszerzésére irányult.
A békekonferencia időpontja pedig hamarosan elkövetkezett, erről szól az utolsó záró rész – Trianon – a fájdalmak útja –, ahol a területelcsatolás megtörténtéről beszél a történész. Talán ez az a pontja a könyvnek, ahol a szerző kibújik a történészi szerepkörből és sokszor akarva-akaratlan ítéletet mond, érzelmeit állítja előtérbe. És consummatum est, azaz beteljesedett, zárja Popély – Szent János evangéliumából idézve – az utolsó pár oldalt, drámai töltetet adva a történelmi végjátéknak.
Úgy érzem, a könyv előnye éppen az, hogy hozzá mert nyúlni egy mindmáig kényes témához, mégis a zárás valahogy esetlenre sikeredett: „A magyar társadalom – mind a csonka hazában, mind az elcsatolt országrészekben – pedig hittel vallotta: lesz még magyar feltámadás.” Ez valóban igaz, de egy ilyen volumenű történészi szakmunka végét egy kitekintő epilógussal tudtam volna inkább elképzelni, amely akár napjainkig is elvezetett volna.
Bízom abban, hogy a könyv elfogy olyan nagy példányszámban, hogy a második utánnyomásban már lesz megfelelő elő- és utószó. Mert ez így valahogy a levegőben lóg. Nem enyhít rajta Holló József Ferenc altábornagy méltatása sem, amely valami furcsa szerkesztői ötlettől vezérelve a könyv legvégén kapott helyet, ráadásul az utószó végéhez egy szakirodalmi jegyzék is tartozik, amely első ránézésre olyan, mintha a könyv függeléke lenne. De nem az. Nem tudom, hogy nem lett volna-e jobb egy bevezető az elejére Holló Józseftől, mint egy kis minitanulmány, amely nem tesz hozzá szinte semmi pluszinformációt a könyvhöz, sőt egész zavaró, ezzel a végére csapott verzióval. A könyv a felsorolt hiányosságok ellenére hézagpótló, ezt nem győzöm kiemelni, azonban nagyon hiányolom a jó bevezetőt, a historiográfiai, a szellemtörténeti prológot és a képanyag is lehetne tetszetősebb, sőt talán ilyen formában el is maradhatott volna. Könnyítették volna az olvasást a jobb minőségű, esetleg színes térképek, táblázatos összefoglalók, az idézetek kurziválása. De nem akarok a kákán is csomót keresni: Popély Gyula Felvidékről szóló könyve egy olyan monográfia, amely gyújtópont lehet, diskurzust indíthat el minden irányban és további kutatásokra sarkallhatja a téma avatott szakértőit.
Végezetül álljon itt egy idézet a szerzőtől, amely talán felkeltheti mindenki figyelmét, azokét, akik a történelmi eseményeket, a Felvidék elcsatolásának többösszetevős folyamatát árnyaltabban és pontos történelmi adatokkal alátámasztva szeretnék megismerni: „A hazai szlovák vezetők a háború kitörésekor és a háború alatt – egészen annak utolsó szakaszáig – megőrizték lojalitásukat a magyar állammal szemben. Közülük, többen is […] hazafias pátosszal írtak és szónokoltak a szlovák nemzet ragaszkodásáról a magyar hazához. Persze ez – az őszinte vagy színlelt »lelkesedés« nem ragadta magával a hazai szlovákság valamennyi vezető egyéniségét, tény azonban, hogy egészen 1918 őszéig az ilyenek is passzívak maradtak, és a körülmények alakulásától várták a nemzeti aspirációik megoldását.” [Popély, 2010. 95. p.] Hogy mégis hogy lett ebből az, amit a magyar nemzet trianoni békediktátumnak nevez, mindazt megtudhatjuk Popély Gyula legújabb, Felvidék című könyvéből. De arra is választ kaphatunk – részben –, hogy mi lett volna, ha 1918 novemberében a magyar kormány a helyzet magaslatán áll? Bár a történelem nem a mi lett volna ha, hanem a mi volt kérdésekről és válaszokról szól… Ez esetben erre is jó Popély könyve, a történéseket pontosan és hitelesen dokumentálja, mégha a történészi álláspontot olykor felülírja a szerző magánvéleménye, ami érthető, hisz aki egy téma, egy kor megszállottjává és kutatójává válik, nem mindig tudja követni a tacitusi – sine ira et studio – irányelveket. Főleg, ha a 20. századi magyar történelemről van szó.
Popély Gyula: Felvidék. 1914-1920. Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2010.
.jpg)
Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.
