Leánybúcsú (37/5) – Tématerv

És Tiszai professzor? Megfeledkeztem volna tömjénfüstös-arisztokratikus alakjáról, szemöldökrándító pillantásáról, a pénteki könyvtárlátogatásokról, az azóta is félretéve várakozó ifjúkori esszékötetéről? Ó, dehogy. Miként számtalanszor felidéztem magamban azokat az eszeveszett őszinteséggel kimondott szavakat is, melyekkel kezdetét vette ez a történet. Hogyan tehettem? Miféle őrült pillanat volt, mely félresöpörte a kommunikáció minden szabályát, mely arra sarkalt, hogy fölfedjem szívem szégyenletes tartalmát előtte? S ha akkor nem is jutott eszembe megfontolni viselkedésem következményeit, most zavartkeltő kényszerűségként állott előttem a következő találkozásunk ama pillanata, mikor a legbenső titkaim után a műhelymunkám tématervéről kell beszélnem vele. Márpedig az idő sürgetett: a tanulmányi osztály elfogadta ugyan a késői jelentkezést, de a tanszéki szabályzat szigorúbb rendje nem tette lehetővé a további halogatást.

Tehát kriminálpszichológia, állapítottam meg még egyszer, utoljára, mikor a könyvtár liftjének tükrében megigazítottam a rakoncátlan hajfonatokat. Ki hitte volna, hogy ez lesz az a tudományterület, amelytől a boldogságomat remélem, tűnődtem el, amíg a katalógusból összeállítottam a bibliográfiát. Ki hitte volna, hogy lesz valaha szerelmi oka is e szakterület kutatásának, tettem föl ezt az eretnek kérdést, amint a terebélyes könnyezőpálma melletti asztalhoz ültem – elsőéves korom óta itt tudok a legjobban gondolkodni. S valóban, mire lementem meginni a délutáni kávét, melyhez aznapra a limonádé és a málnaszörp közül a második adatott, világosan ott állt előttem ez a szó: viktimológia. Ez lesz hát az utam. Csak tudnám, hogyan hozom össze ezt az intellektuális problémakörrel, hiszen egyetlen jelét sem találtam annak, hogy vizsgálható volna ilyen szempontból. De hát mit bánom én, ha át is kell értékelnem az egész krimilálpszichológiai hagyományt, csak a Felügyelőt elbűvölhessem valahogy. A pszichológus magatartásával kezdtem a tématervet, hadd örüljön Tiszai professzor, és állítom, hogy soha nem fogtak még körül olyan stiláris aggodalommal ilyesféle fogalmazványt, mint én ezt a vázlatot. Ő fogja olvasni. Az első tárgy lesz, mely a közegébe kerül tőlem: a táskájába az asztalára, a fiókjába, akárhova.

 

Miben határozható meg a pszichológusi magatartás helyes volta? Elsősorban abban a viszonyban, amely a kutatás témájához köti őt, pontosabban a kutatás ama folyamatában, amely a megismerés természetes módjához igazodik, vagyis engedi érvényesülni azt a formát, melyben a téma megteremtheti saját megértésének feltételeit…

A pszichológusi magatartás helyes volta – ennek meghatározásával kell kezdeni, hiszen ez által jön létre az a viszony a kutató s témája között, mely a megismerés természetes módjához igazodó folyamatban érvényesíti a tárgyhoz illő sajátos megértés feltételeit megteremtő formát…

A kutatás folyamatában, melyben sajátos viszony jön létre a pszichológus és témája között, csakis a megismerés természetes módjához igazodó formát lehet érvényesíteni, azt, amely által a tárgy megteremti saját megértésének feltételeit: ebben határozható meg a magatartás helyes volta…

Abban a viszonyban, mely a kutató s tárgya között jön létre, a pszichológusi magatartás helyes voltát elsősorban annak a formának az érvényesítése adja, amely a megismerés természetes módjához igazodik, s amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…

A pszichológusi magatartás helyes volta abban határozható meg, hogy a kutatás folyamatában a megismerés természetes módjához igazodva azt a formát érvényesíti a közte és témája között kialakult viszonyban, amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…

Mi határozza meg a pszichológusi magatartás helyes voltát a kutatás folyamatában? Az a viszony, mely a megismerés természetes módjához igazodva jön létre közte és témája között, s az a forma, amelynek révén a tárgy saját megértésének feltételei által érvényesül…

A pszichológusi magatartás helyes voltát a megismerés természetes módjához való igazodása határozza meg: ezáltal érvényesíti azt a viszonyt maga és témája között a kutatás folyamatában, melynek során a megértés a tárgy saját feltételei nyomán formálódik…

 

Hajnalra elkészültem a tématervvel. A viktimológia pszichológiája akaratlanul is érdeklődést keltett bennem: nem találtam különösebben dekoratív témakörnek, de az hamarosan láthatóvá vált, hogy kevéssé kutatott problémára bukkantam, ami nagy szabadságot ad nekem. És ennyi tulajdonképpen kezdetnek elég is volt. Jobban izgatott a Tiszai professzorral való találkozás – mivel külsős területet választottam, a tanszék szabályai szerint neki kellett jóváhagynia a tervezetet. Vannak helyzetek, melyek kísértetiesen hasonlítanak az általános lélektan szigorlatra: kiszámíthatatlan, mi történik majd odabenn. A negyedik emelet felé véve az irányt úgy éreztem, kifelé megyek mindabból, ami kiszámítható, a józan ész határain belül elképzelhető, végiggondolható. A tömjénfüstöt messziről érezni lehetett, még mielőtt befordultam volna a bal oldali keskeny folyosóra, melynek végében Tiszai professzor szobája állt. Elmosolyodtam. Tiszai végtére is ismerős terep nekem – gondoltam, s szinte jókedvem kerekedett –, nem hiába olvastam el majdnem minden föllelhető írását ebben a félévben. Mit árthatna nekem? Jobban ismerem én őt, mint ő engem.

– Mindjárt nem fog ennyire füstölni – kezdte meg a beszélgetést azzal, hogy újra megtömte pipáját, és egy erőteljes mozdulattal félrecsapta a füstöt.

Valami miatt meghatott ez a mozdulat. Kívántam, minél többször ismételje meg. Hosszú percekre a tématervbe mélyedt, majd a szokásos szemöldökrándító pillantásával rámnézett. Mélyreható tekintet volt, de semmi esetre sem bántó vagy bizalmaskodó. Inkább kemény, őszinte érdeklődésről árulkodott, melyet áthatott ugyan egy villanásnyi kedélyesség, de végig feszült maradt. Igyekeztem állni e tekintetet. A helyzet annyira erotikus volt, hogy föl sem fogtam igazán a jelentőségét.

 

 

Rendetlen teológia

1. Ábrahám nagysága

Johannes de silentionak

 

Ábrahám föláldozta, akit szeretett, mert hitt. Többre tartotta az Úr abszurd kérését, mint azt a kötelességet, amelynek megszegésével az emberek és az egész világ őt majd saját fiának gyilkosaként tarthatja számon. Sőt többre tartotta azt, amit Isten kért, annál, hogy ő szeret. Még többről van szó: többre tartotta azt, amit nem ért, annál, amit ért. Mert nem érthette, hogy mit akar vele az Úr akkor, amikor elveszi tőle azt, amit hite jutalmául tőle már megnyert. Többre tartotta Istent annál a kötelességnél, amivel Istennek magának tartozik. Az Istennel szembeni kötelesség érthető annak számára, aki elfogadja, hogy van nálánál hatalmasabb. De hogy Isten próbára teszi és még ezt a kötelességet is semmivé teszi, az már nem érthető.

 

Az utolsó dolog, amije van az embernek, amire támaszkodhat, ha hű akar maradni és nem akar kísértésbe esni, az a kötelessége. De ha már ez sem marad meg, már ezt az utolsó kapaszkodót is elvették, akkor már csak a kísértés marad… Ábrahám olyasminek engedelmeskedett, ami nem a legdrágábbtól, hanem mindenétől fosztotta meg, és – kísértésbe vitte. Próbáljuk megérteni, amit a papok általában elmulasztanak, hogy a próba nem valami didaktikai fogás, hanem valami mindennél veszélyesebb: kísértés. Nem jól értjük a kísértést, ha összekeverjük valamiféle csábítással, amivel szemben van alternatíva. A kísértésben nem jó és rossz között kell választani, mivel megszűnik a jó és a rossz. A kísértő azt kéri, hogy mondjál le mindenről, amid van, ezúttal Isten ajándékáról, amit hited jutalmául kaptál. Vagyis mondjál le arról, amiben mindeddig hittél, mondjál le arról a hitedről, hogy értelme volt hinned.

 

Nem tudom megmagyarázni, hogy Ábrahám ennek ellenére nem esett kísértésbe, hogy semmije sem maradt, ami az övé, mégis önmaga maradt és megmaradt mindene: Izsák is, Isten is, a szamár is, a hegy is, az út is és a következő nap reggele ott találta őt Sárával az ablakuk előtt. Felült a szamarára és hazacammogott a Mórijáról. Valami történt, s mintha mi se történt volna.

 

Talán egy fogyatékossága felől, ami inkább a nyelv és a megértés, mint Ábrahám fogyatékossága, jobban meg lehet érteni, hogy mije volt több Ábrahámnak, mint más embereknek. Érzéketlen volt mindenféle fenyegetésre, ahogyan akkor sem lepődött meg, amikor az Úr három ismeretlen angyal képében látogatta meg a sátránál. Ki ne rettenne meg az angyaloktól? Az Úr előtt még Mózes is megretten és megoldja saruit. Ábrahám azonban nem borul le, hanem biccent nekik, hogy ideje vacsorázni és csevegni kezd velük. Sőt Sára, miközben az Úr Ábrahámmal beszélgetve megígéri, hogy vénségükre fiuk fog születni, a sátorban hallgatózik, és nem tudja elfojtani kuncogását erre az abszurd ötletre: egyszerűen kineveti az Urat. De ez is inkább olyan „kinevetés”, mint amikor két férfi nagyravágyó tervezgetéseit a feleség, miközben a konyhában tesz-vesz, inkább szórakoztatónak, mint komolyan vehetőnek találja: „Na persze, persze, okoskodjatok csak…”

 

S ahogyan Ábrahám érzéketlen az Úr fenyegetéseire, úgy érzéketlen a csodákra is. Nem ujjong és nem retteg, tudja a dolgát, ismeri saját céljait, ahogy az Úréit is. Számára minden a legtermészetesebb, ami a világtól, vagy az Úrtól jön felé. Még az sem találó, ha azt mondjuk, hogy mindent feltétlenül fogad, mert ez valamiféle alázatot feltételez. Ábrahámban több természetes büszkeség van, mint alázat. Mintha azt mondaná némiképp viccelődve az Úrnak, amikor az megjelenik: „Csakhogy végre méltóztattál a szemem elé kerülni, már igen türelmetlenül vártalak”. Persze az Úr mindig időben jön, s ezt Ábrahám is tudja.

 

Hogyan lehetséges, hogy Ábrahámban nincsen félelem, nincsen rettegés? Hogyan lehetséges, hogy nem fél attól, hogy az Úr elpusztítja? Mert mindenki meghalhat, de őt az Úr pusztítja el, akiben mindvégig bízott, akit a leginkább szeretett, amikor fiában élete értelmét, vagyis hitének gyümölcsét kéri feláldozni, hogy ezzel vonja vissza, vagy tegye semmissé saját ígéretét. Mintha itt az Úr önmagát is megkísértené, hiszen azt kockáztatja, hogy Ábrahám saját hitét, amiről bizonyosságot szerzett, hiábavalóságnak fogja tekinteni, s ezzel az Úr saját magát vonja meg Ábrahámtól, hiszen azt mondja: „Hiábavaló a törvény betartása, hiábavaló az ígéret, hiábavaló a szövetség, hiábavaló a hit révén szerzett bizonyosság, hiábavaló volt a hitben eltöltött életed, hiábavaló volt barátságod is velem. Semmiben nem bízhatsz, még bennem sem.” S mintha azt mondaná: „Nem vagy többé a fiam és neked sincsen többé fiad, nincsen köztünk, nem volt és nem is lesz semmilyen barátság”. Az Úr saját magát tagadja le Ábrahám előtt, és feltárja minden törekvés hiábavalóságát ahhoz képest, amire mégis késznek kellene lennie. És amire késznek kell lennie, az sokkal borzalmasabb a halálnál, mert mindenki meghal, de itt arra is késznek kell lennie, hogy mindenfajta ígéret és bizonyosság ellenére magába az Úrba vetett hite és egész élete is hiábavalóságnak bizonyulhat.

 

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

Hiábavaló jelek

 

Azon a tavaszon, mikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De most nem a szomszédokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem Normandiát. Az asszonyaik csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek soha sem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

         Bőség, termékenység, reménység.

         Hát  mért rostokoljunk itthon, kérdezgették maguktól az ulsteriak. Egy hosszú, keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! És nincs szebb látvány a rabolt drágaságnál. Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. És a gyümölcsfáik? Mintha a tündérek aggatták volna tele őket aranyalmákkal.

       Ulsterben hosszú volt a tél. Halix király harcosai másra sem gondoltak csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyokra.

         A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Halix király egyszercsak partra szállt harcosaival Vientrogixban, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna az embereket a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, se szoknya, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál. (…)

         A katonák éhesek voltak – éhesek és zavarodottak –, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vientrogixban egy eleven macskát sem találtak, a városban szörnyűséges csend honolt, mintha az élőkkel a halottak is elköltöztek volna.

         Az írok csalódottan jártak fel-alá az utcákon.

         De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, és ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erőkbe.

          – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.

         A harcosok csak félfüllel hallgattak oda. Már alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. Hazaviszel Ulsterbe egy berakásos tükröt a kislányodnak, és mihelyt a gyerek belenéz, fekete foltok torzítják el az arcát.

         A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.

         De az út azért volt ott, hogy végigmenjenek. Az írek összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lelket nem találtak. Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy valami vadra akadjanak, vagy megtalálják, hova rejtették a normannok a nyájakat és az asszonyokat.

       – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

         Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.

         Vajon nem az ő életének a fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?

         Öreg volt, egy öreg és boldogtalan gyilkos. Ulsterben mindez eszébe sem jutott volna, de most, hogy végigjárták a két elhagyott várost, olyan gyengének érezte magát, mintha kiszívta volna a vérét a saját árnyéka.

         De nem volt mit tenni, ott bebotorkált az erdőben a katonái után.

         Végre talált egy tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött.

         – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor szégyenszemre éhes gyomorral és üres kézzel kell vitorlát bontanunk.

         Már senki nem hitt abban, hogy az erdő mélyén rábukkannak majd a normannok asszonyaira. Halix király két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.

 

         De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényen.

         Teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

         Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, a Herceg.  A fiúnak senki sem tudta a nevét, még maga a király sem, mert a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, Olbuinda királyné árvái. A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy megszokta a haját vagy a bőrét is.

 

Hétköznapi szorongásaink

Haja göndör, szeme csipás. Mintha most kelt volna ki az ágyból. Áporodott szag, némi boremlék a gyomor mélyéből; töredezett körmök, szakadt ingujj! Mínusz három, de neki luk van a csizmáján elöl, amit a zokni is mintegy megismétel: kiltászik a nagylábujja teljesen, ezt nem hiszem el.

-Azanyám, azanyám… – mondja. Hangosan.

Ezt párszor elismétli: beleheli a buszt flakonosbor-szaggal. Azanyám, azanyám. Fékez a busz, a sofőr kikiabál a fűtött fülkéből:

-Most már fogja be, különben leszállítom! Mások is utaznak magán kívül!

Legalább magázza, ez kedves tőle. A nő: – Jóvanna. Jóvanna.

Eztán már csak dünnyög, mintegy karácsonyi nótát, miután lekapcsoltuk a nagylámpát a nagyszobában, és csak a lemez pattog és az égők villognak eszelősen. Most figyelj: mellette ülök. Mindent érzek, mindent hallok és látok. Újság az ölemben, minek? Figyelj: kinyújtja a lábát lassan, mozgatja a nagylábujját, talán ellenőrzi, vajon megfagyott-e már? Nehéz erről beszélni, de megpróbálom a kedvedért. Hogy ti.nem tudom levenni a tekintetem a lukról. Ez normális szerinted? Te se tudnád, hidd el.

Képzeld, hogy egy hídon mész lassan, a szél vadul tépi a hajad, túl akarnál esni az egészen, de nem tudsz, mert hideg van és legyűrhetetlen a légellenállás: mintha egy nagy szivacson kéne keresztülgázolnod egyetlen nagy levegővétellel. Mész, mész tovább, mert muszáj (bedöglött a villamos, nincs más út a másik oldalra): előtted egy fazon, harminc körüli férfi, ahogy ki tudod venni magabiztosabb járásából. A híd hirtelen szakad be, a férfinak még csak mukkanni sincs ideje. Látod, ahogy mint egy kitömött fekete mackó, az egyik jégtáblára hull, beszakítja, egy ideig eltűnik, aztán elsodorja a víz: nem látod többé. De te vagy az egyetlen tanú!

Nos, egészen így, és félreértés ne essék, szerintem egyáltalán nem volt tervbe véve egyik fél részéről sem. Ácsorognak még páran körülöttünk, délután 5, mindenki hulla fáradt és haza akar jutni. Körülbelül akkor áll be a forgalom, baleset: talán elütöttek egy idős hölgyet templomból hazafele menet. Az ablakokat pára borítja, a világítás gyér és reménytelen. Kilesek, látom a templom tornyát.

És akkor a Nő hirtelen fojtogatni kezd.

Van már egy ilyen emlékem. Az Férfi volt és metrón. Újság az ölemben, minek? Lehuppan mellém, teste súlyos és valami egészen furcsa, de nem hajléktalan bűzt áraszt. Hogy is fogalmazzam? Mihez hasonlítsam? Akkor éreztem, mikor a kutyát először vittük állatorvoshoz.

És lassan tűnik fel, egészen lassan, ahogy az ember eleinte csak a körvonalát látja a szeme sarkából egy kellemetlen ismerősnek, aztán kénytelen oldalra fordulni, mert nem tud másképp, nem tud nem oda fordulni: tekintetük találkozik, a felismerés borzalma – szóval így tűnik fel: valamit állandóan csinál a kezével. Folyamatosan malmozik az ujjaival.

Mi zavarjon ezen? Tekintetem az olcsó újságra szögezem, talán elmúlik: leszáll a Férfi, vagy abbahagyja. Pár perc után (két megálló) rádöbbenek, hogy nem, nem fogja abbahagyni, ennek a kényszeres mozdulatnak pont az a lényegi magva, hogy sosem szűnik meg, sosem hagyódik abba, talán még alvás közben sem. Amit még látok: a Férfinak nagy, bozontos, sűrű fekete szemöldöke van és a megszokottnál kissé jobban előredomborodó homloka.

Szóval, hidd el, akkor is elkövettem ugyanazt a hibát: egyszer csak odanéztem, és mintha hipnotizáltak volna, képtelen voltam máshova nézni. A Férfi a negyedik megálló után fordul oda hozzám, még csak bele se néz az arcomba, nem néz a szemembe! Úgy kezd el fojtogatni.

Na már annak hasonló a végkimenetele, mint ennek: iszonyú erős ujjai vannak – s miközben alszik ki a fény a szememből s fogy az oxigén, egészen nyilvánvalóvá válik, ezért gyakorolt, nem másért (egyébként zongorista is, mint később kiderül), azért gyakorolt, hogy engem, csakis engem, egy novemberi szerda délután 5-kor (még az időpont is!) megfojtson. Puszta kézzel. Az ujjaival valaha kést is fogott, komoran folyatta a disznó vérét, tizenhat évesen sírt, de úgy, hogy senki ne vegye észre. Könnyű volt a hidegre fogni, a decemberi fagyokra és a hajnalra.

Oh, persze belekerül a hírekbe. Az emberek szorongani kezdenek, vannak akik nem ülnek többé metróra. (A második eset után buszra sem.) Mi lesz így a világból?, kérdezik. Mit érezhetett az áldozat?, kérdezik.

Pedig, hidd el, semmi különöset nem. A Férfi ujjainak pl cigarettaszaga volt, az még kifejezetten jól is esett, hiszen Apám is cigarettázott, és őrá emlékeztetett. Gyengülnek a Férfiak, senki nem siet a segítségemre: meg valahogy a gyors reflexek is hiányoznak! Ki se hűl a testem, már benne vagyok az újságokban.

A Nőnek csak az anyjával voltak problémái. Szomorú, de ilyen világot élünk: vannak Anyák, akik kidobják a lányukat otthonról, mert idő előtt vesztették el a szüzességüket. A Nő utána pontosan két és fél órát mesél nekem (vagy három cigarettát elkunyerál) arról, hogy s mint történt az egész. „Én nem akartam”, mondja, „de P. azt mondta hogy kihajít a francba, ha nem teszem meg neki.” De mindegy: ő is odafordul, és el nem tudnád képzelni, mennyi de mennyi nyers erő lakozik egy megsértett Nőben! Alázatosan fekszem alá, mint egy sebész első operációjakor. A sofőr ordibál: „tudtam, tudtam!” Már késő.

Az emberek szorongani kezdenek, a biztosító fogcsikorgatva fizet a családnak. Mielőtt leülnek a metrón vagy a buszon, jól végigmérik, ki mellé. Van, aki le se ül. Van, aki el se indul.

Valamit még el kell mondanom. Mindkét eset emlékeztetett valamire, egy korábbi esetre. Kicsit durva lesz, bevallom. Hogy eset-e valóban? Igaz: álom. De mi a különbség, most őszintén. Néha félek, csak az érzések és az érzések csiganyomai számítanak, amiket a valós események kennek agyunk satnya barázdáira. Szóval ott állok kikötözve egy oszlophoz egy ringben, és – el nem hiszed – ver egy gép. Egy gép, aminek csak két karja van gömb alakú kemény műanyag ököllel (feje nincs), és képes jobbra-balra forogni körülbelül harminc-harminc fokot. Néha előredől, de úgy átlagosan a bordáimat veri ütemesen, ha előredől akkor a gyomorszájamat. Nézem, a ringen kívül a családom: Apu, Anyu, Húgom, Öcsém, még a Kutya is. Drukkolnak, szorítanak. „Mindjárt, mindjárt vége! Drukkolunk, szorítunk!”, mondják, és mosolyognak.

Tökéletesen megértem, hogy át akarnak küldeni a másvilágra: a penészes almák, a kitakarítatan szobasarkok, a titokban felhurcolt fiúk, a mosatlan edények és rothadó citromok miatt. Igazából lényegtelen.

Hogy miért ez az emlék jutott eszembe? A másvilág szép hely, bár hogy elhidd nekem, keresztül kell menned még pár dolgon. Szép hegedűjáték a háttérben és valami eszméletlenül nagy, párás rét. Napsütés. A réten átlátszó ruhában nők táncolnak, a rét mellett földutak futnak és az utakon szekerek döcögnek. A szekerekről néha leszól egy-egy bajszos bácsi: „merre, merre?” És velük tarthatsz, ha meguntad a rétet.

Szóval általában azt a kérdést teszik fel leggyakrabban az esetekkel kapcsolatban: MIÉRT?

Pedig olyan világos, mint a nap. Mindkét esetben néztem, és nem tudtam elvenni a tekintetem a látványról. Hipnotizált, letaglózott a látvány.

Első esetben a Férfi folyamatosan, megállás nélkül malmozó ujjai.

A második esetben pedig a Nő kékülő, sárga körmű nagylábujja.

Szóval mi ezen a csodálkoznivaló? Én voltam a hibás. Néztem.

 

 

Rímek egy témára

Márkus Andrásnak második kötete a Ki lesz a barna lányban?. Az első, talán még ennél is provokatívabb címmel megjelent Ámomban macskát szült a nőm, E-MIL debüt díjat nyert el, noha a költő akkoriban még tizenéves volt. Márkust akkor az erdélyi olvasóközönség és a költőtársak úgy könyvelték el, mint szókimondó és megbotránkoztató fiatalembert, aki nem fél a vulgáris, néhol pornográf szóhasználattól. Az Orbán János Déneshez köthető Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy pedig szárnyai alá vette.

 

A Ki lesz a barna lányban? e jól induló pályafutásnak a folytatása, és egyben Márkus saját bevallása szerint egyetemi éveinek megörökítése is.  A két kötet kiadása közt ugyanis öt év telt el, s a most huszonhárom éves költő ezalatt elvégezte a matematikus-informatikus szakot, de nem távolodott el az irodalomtól, jelenleg a prózaírás foglalkoztatja.

 

Második verseskötetét két nagyobb egységre osztja, az első ciklus a Közgyűlés a koponyán belül, második  A kolozsvári orgia címeket viseli. A kötet többszöri olvasása után sem világos, hogy e felosztásnak milyen funkciója van, sem formai, sem tematikai váltás nem történik. A versek alapvetően egy téma köré szerveződnek, ez pedig tágan megragadva a szexualitás. Az olvasó az első szövegek után vár valami fordulatra, akár formai, akár stilisztikai, akár tematikai szempontból, ám a várva-várt fordulat, vagy legalább színezet elmarad. Márkus versei ugyanis igen szegényes képet mutatnak formai-stilisztikai szempontból. Noha akad a könyvben szonett (Távszonett, Déli szonett), nagyrészt azonban a keresztrímes, négy soros versszakok jellemzőek. De nem csak verstanilag egyhangú, szóhasználata ugyancsak ismétlődő és felveti a modorosság kérdését is. Modorosságon itt azt értve, hogy a kötet megidézi valamelyest a 20. század elejének hangzásvilágát, vagy legalábbis érezhető ez a szándék, ám ez a törekvés mégsem válik egyértelművé, letisztulttá. Kimerül néhány szófordulatban, megszólításformákban („Urak!”), vagy éppen a város elidegenítő ábrázolásmódjában („Megírom én ma Pesten / első személyű versem. / E nagyváros-magányban / arcom tömegbe festem.” Elsőszemélyű vers). Ennél tovább azonban nem lép, a szövegek pedig nem igazolják ennek az attitűdnek létjogosultságát. Példával illusztrálva, a Séta a nagyúrral című szövegben, a szóhasználat okán megidéződik Ady, de ennek a nagyúrnak „nője félrejárt / és szájába jobbágyfaszt kapott”, így a párhuzam hamar megbicsaklik, nem egyértelmű az Adyhoz való kötöttség. A vers folytatásában az úr-pór szembenállás folytatódik; „Ezért hát küldjön, ó Nagyúr, / halált az asszonyára. / Nem bármiképp, hanem balul: / a pór, kitől ő úgy vadul, / az fojtsa őt faszába.” Több probléma is felmerül ebben a pár sorban, az első a fent említett modorosság kérdéshez kapcsolódik, miért ír egy fiatal fiú a huszonegyedik században jobbágyról, úrról, pórról?  A szöveg nem teszi egyértelművé e szerepek fontosságát, megjelenését, a stílusimitáció kérdése pedig fel sem merül. A másik, talán még ennél is zavaróbb a balul-vadul rímpár, hiszen a balul szónak szemantikailag itt igen problémás a helye és szerepe. Talán ezen a példán is látható, hogy Márkus verseiben néhol a rímek a jelentés kárára válnak.

 

Zavarba ejtő néhol egy-egy cím is, vagy a szöveg teljes szétesése, előbbire példaként a 123903082005 címmel ellátott szöveg, utóbbira pedig Az átszállás után említhető. A számsoros vers nem a számok léte miatt zavaró, hiszen akár Tandorinál, vagy Orbán János Dénesnél is megszokhattunk hasonló jelenséget. A probléma itt a cím szöveggel való kapcsolatával van, pontosabban a kapcsolat hiányával. Orbán János Dénesnek a 865616 verséből kiderül, hogy a cím egy telefonszám, de Márkus András versénél legfeljebb arra gyanakodhatunk, hogy egy dátum-megjelölésről van szó, a szöveg pedig (természetesen az asszony és pór szavakkal fűszerezve) egy önkielégítésről szól. Az átszállás után pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen, csókávál, szánnal, kánonnal, lábnyommal, csupa széttartó, egymástól idegen motívum, amely végül nem áll össze, nem egészíti ki egymást, s noha érződik, hogy ebben a szövegben a szánt és a csókát is szimbólumnak szánták, valójában kusza sorokat kapunk a szimbólumok helyett.

 

Ugyanakkor egy-egy szöveget kifejezetten jó ötletek köré szerveződnek, s itt még az önirónia is előkerül. Ilyen a Felezővers, mely utolsó versszakában a következő áll: „Ajánlom hát, hogy árnyékszéken ülve / Fogyasszák lírám, mely szintúgy ott terem / S ha Isten óvj! Tán kendő sem kerülne / Folyós faron dalom legyen selyem.”. A megéhezés pillanata szintén a jobban sikerült versek közül való, ügyesen egybejátssza a női testet és a sült csirkét; „megengedem magamnak / a bal (fehérebb) mellét.”. A Könnyelmű e.-nek-ben az utolsó sor hat váratlanul, s formája is az izgalmasabb versek közül való. Márkus intertextek bevonásával is eljátszik, Dracoste című versében például József Attila vonatkozásra találhatunk („a vénuszdomb is aluszik / máma már nem remeg tovább”).

 

A Ki lesz a barna lányban?-t azonban összességében nem a bravúros megoldások, találó ötletek, izgalmas nyelvi megformáltság jellemzi. A kötetről nem mondható el, hogy szókimondó és megbotránkoztató jelenség, hiszen témáiban, nyelvezetében nem hoz újat előző kötetéhez képest. Erénye néhány szellemes ötlet, egy-két önironikus mozzanat, az írni akarás fiatalos lendülete, azonban bátrabban próbálkozhatna új témákkal, más formákkal. Ki tudja, várjuk meg a prózakötetet.

 

Márkus András: Ki lesz a barna lányban?, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2010.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info