A történelmi regényekben. És mire való? Mit bizonyít vagy igazol? Miért van rá szükség? Mi történik a történelem fogalmával, ha az „ábrázolt történelmet” felszabadítjuk a források nyomása alól?

„A legnehezebb műfaj”, Móra Ferenc nevezte így egyik levelében, az úgynevezett történelmi regény építményét szerzői oldalról a kettős tudat állapota alapozza meg. Úgy képzelem el, hogy a történelmi regény szerzőjének tudata konfliktusos tudat. Ebben az elvileg egységes tudatban a hasadás leképezi a múlt és a jelen közötti, mindig fennálló hajszálrepedést, törésvonalat, később szakadékot is, azt, ami a két, ontológiailag közvetlenül összevethetetlen minőségű entitást elválasztja egymástól (múltat és jelent összevethetni lehet ugyan, de az ontológiai különneműség miatt, állaguk drasztikus másfélesége miatt csak hosszú kerülőutakon keresztül lehet, például úgy, hogy a történelmi regény – illuzórikus módon – megpróbálja eltörölni a múlt elmúltságát, és a már jelenként rég eltűnt, a jelenként már rég elmúlt „múltat” képzeletbeli jelenvalóként állítja történelmi képzelőerőnk elé: mintha a már rég megtörtént éppen most történne). E kettős tudatban legalább két alapvető beállítódás, tektonikus észjárás van jelen, egyszerre: egy regényírói tudat és egy szaktörténészi tudat. A szaktörténészi tudat persze fölvehet számos egyéb szakirányú gondolkodásmódot, a 19. századi történelmi regényekben a folklór kutatójának, a vallástörténésznek, a földrajztudósnak, a mentalitástörténésznek, stb., stb. tudatát, és igen gyakran fel is veszi.

A történelmi regények Dr. Jekyll-je és Mr. Hyde-ja olykor békésen megférnek egymással, olykor kemény harc tör ki közöttük. A regényíró, ha választott tárgya a történelem – ez az annyira meghatározhatatlan és már-már kezelhetetlenné elvont fogalom – kénytelen azzal a kényszerrel szembenézni, hogy a jelen szempontjából egy képzeletbeli kiinduló állapotban még semlegesnek tekintendő múltból, ebből a szintén annyira meghatározhatatlan és kezelhetetlenné elvont fogalomból – történelmet csináljon, történelmet pároljon le, történelmet kerekítsen ki. Számomra a mindenkori jelen egy roppant alaktalan valami, és a jelen lebegő látszatai mindent, de mindent kitöltenek. Ha beállna a jelen akár részleges fennállási hiánya, ettől úgy iszonyodnánk, mint a középkor a vákuumtól: legalább levegő legyen a páros és a páratlan számozású utcai oldalak között, vagy ha kilépünk a térre! Természetesen önmagában a múlt is igen alaktalan: mind a szaktörténésznek, mind a regényírónak a ránk maradt nyomok között szelektálnia kell, de főleg ki kell alakítania egy olyan történetet, amelynek van kezdete, közepe és vége. A megtörtént dolgok nyomai önmagukban, „csak úgy” nem adnak ki kerek történetet, a Történelem in se nem egy egyszerzős dolog, ehhez, a történelemműhöz az utólagosság beavatkozása, Klió kell. A jelen csupa egymásmellettiség, csupa iuxtapositio, csupa alig-tagoltság és csupa hiper-tagoltság, szemben a múltakkal, melyek már egymáshoz mért időbeli különböző távolságaik okán is közepesen tagoltak. Ezekből a múltakból a szaktörténész is, a történelmi regényíró is valamiféle „történelmet” csinál, és a kettejük tevékenységének párhuzamairól sokat tudunk a narratológiának köszönhetően. Pontosabban nem a múltakból csinál történelmet a szaktörténész, hanem mindabból, ami a múltakból ránk maradt: a forrásokból. És forrásokkal dolgozik a történelmi regény írója is. Csakhogy ártatlan forrás nincsen.

A múlt kapcsán, már Collingwood óta értjük, aligha beszélhetünk önmagába záródó és diszkretizált állapotban ’egyszerű vagy elemi tényekről’, melyekhez nem társul semmilyen értelmezés, vagy amelyeket megtisztíthatunk az eddig általuk hordozott értelmezésektől. És ez nem csak a tényekre, de a forrásokra is érvényes, szerintem. A múltból történelmet kell kreálni, a szaktörténésznek is, a történelmi regényírónak is, hagyományosan. Mindkét szimbolikus elbeszélő rá van utalva a másikra, nagyjából úgy, ahogyan gyönyörű A homokgödör című költeményében Oscar Pastior megírta. Átírom a magam prózájára: ketten vagyunk egy homokgödör alján: én, és én, az ellenfelem. Nem tudunk kimászni a gödör peremére, de a gödör szűk kettőnknek. Erős vagyok és szívós, én; de örülök annak, hogy én, az ellenfelem, legalább olyan erős és szívós, mint én. Régóta küzdünk egymással, és egyikünk sem fogja feladni soha.

Vagyis, ha a regényíró – ahogy közhelyesen mondani szokás – a múlt felé fordul (és nagy kérdés, hogy ezzel sikerül-e elfordulnia a jelentől, vagy éppen az elfordulásával akarja valamilyen alakra hozni az alaktalan jelent, ezzel és így fordulva hozzá), azt látja, amit a szaktörténész is: a formátlanságot, az alaktalanságot, úgynevezett tények és úgynevezett események kaotikus zűrzavarát, kezdet és vég nélküli állandó gomolygást. Miként a szaktörténésznek, úgy neki is el kell kezdenie valahonnan, mert Ádámtól-Évától mégsem lehet nekifogni, és be is kell majd fejeznie valahogyan, mert hiába fut vissza a jelenig, mivel a múlt és a jelen, a történelem és a ma két egymástól teljesen különböző entitás, ezért – sajnos, nem sajnos – semmilyen jelen nem lehet semmilyen befejezése semmilyen múltnak, a nem ismerhető jövő függvényében pedig pláne nem. Csak egy hozzánk időben közelebb álló múlt tetszhet vagy tűnhet számunkra egy hozzánk időben távolabb álló múlt kiteljesítő vagy leromboló – befejezésének, vagy valamilyen befejezés csalóka érzékelésének.

Mondhatjuk, hogy a szaktörténész és a regényíró tárgya ugyanaz, a kaotikus múlt, amelybe valami rendet kellene vágni. De miként képzeljük el ezt a „múltat”, ezt a halottat, még egyben, de már kiterítve a boncasztalon. Mielőtt még kezünkbe vesszük a szikét. A történelmi regény írójának szüksége van a múltról ránk maradt feljegyzésekre, a múltban élt emberek neveire, egymás közötti különféle viszonyaik ilyen-olyan ismeretére, szóval a szaktörténészre. Amikor valamely múltból történelmet akar gyúrni, hogy elénk mint imaginárius jelenvalót állíthassa, szüksége van „anyagra”. Ha lemond minden, időben ránk maradt történelmi anyagról, akkor regényírónkat Tolkiennek nevezik, de műve nem történelmi regény lesz. Ám megtévesztő volna azt az anyagot, amelyet a szaktörténész „forrásoknak” hív, nyersanyagoknak nevezni. Szemben a Claude Lévy-Strausstól származó s a nyelvre és a gondolkodásra vonatkoztatott „a Nyers és a Főtt” szembeállítással, azt hiszem, mind a regényírónak, mind a szaktörténésznek már csak „előfőzött” vagy elősütött anyagokkal van dolga. Az írásos „dokumentumok” (ó, be szép ez a mereven hivatalos és hűvös, oly tárgyias megjelölés!) már létrejöttük pillanatában valahonnan beszélnek, valamely élethelyzetből, társadalmi helyzetből, műveltségi összefüggéseken keresztül szólnak hozzánk – egyáltalán nem nyersek.

Láttuk már, és látni fogjuk, hogy a történelemről örökölt toposzaink, közhelyeink kivétel nélkül a képes beszéd tartományából valók, legfőbb eszközük a megszemélyesítés. Mintha a Történelem nem is valami, hanem valaki lenne. Például: a történelem az élet tanítónője (vagy tanárnője). De ez rémes, szabad tanítónőválasztás híján. Hányszor olvashatjuk, hogy a história ezt meg azt mondja nekünk, vagy éppen nem mondja. Meg állandóan, mániákusan tanít. És ezek a personificatiók világosan rámutatnak arra, hogy amennyiben a történelemről kialakult képzeteink vannak, ezek mögött zömmel források, dokumentumok állnak, a történelemmé főzött múlt előfőzött iratai. Ezek miatt nincs a történelemmé tett múltnak közvetlen elérhetősége a számunkra: mert a tárgy már eleve reflexív tárgy. Ugyanazt a „tárgyat” vagy inkább tárgyegyüttest kezeli a szaktörténész is, a történelmi regényíró is. Ám míg a szaktörténész a történelmet meghagyja múltnak, a regényíró valami mágikusat tesz vele: részben megvonja a történelemtől az elmúltságot, felruházva a jelenvaló lét jegyeivel. Mindketten, ahogy közhelyesen mondani szoktuk, ’életre keltik a (halott, döglött, hulla) múltat’, csak a regényíró az elmúltat furcsa ’mintha-jelenként’, vagy ’mintha éppen most történik’-ként és radikálisabban „állítja elénk”, mint a szaktörténész.

Persze igazságtalan lennék, ha kizárólag szembeállítanám egymással a két tudatot és a két gyakorlatot, a szaktörténészét és a regényíróét. Gondoljunk arra, hogy miként működtette olvasott forrásai nyomán Móricz Zsigmond a történelmi képzelőerőt az Erdély-trilógiában. És ez a mű bizony ösztönözte a szakkutatókat is. Amikor Nagy László a három boszorkányper három nőalakját bemutatja, számára a „mérce” az, amiként a regényíró Imreffi Jánosné Iffju Katát, Dengeleghy Mihályné Török Katát és Jósika Zsigmondné Báthory Annát megformálta. Például: Annának „A Jósika Zsigmonddal kötött házasságának körülményeit ugyanis olyan sűrű homály fedi, aminek láttán méltán jöhetett zavarba a kor dokumentumait oly szorgosan kutató Móricz Zsigmond is. /…/ A regényíró nem sejtette, hogy /…/ (Nagy László: „Sok dolgot próbála Bethlen Gábor…”. Erdélyi boszorkányperek, Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 95. p.). „Csupán azt konstatálhatjuk, hogy /Móricz – Sz. Cs./ a három nő elleni perek esetében zseniálisan ráérzett a történeti valóságra. Az egykorú források újabb elemzése és kritikai összevetése ugyanis több dologban a regényírót támasztja alá a történeti munkák megállapításaival szemben.” (Nagy László: i.m.,20-21. p.) Vagyis a külön regényírói és a külön szaktörténészi tudat beszélgethet egymással, még ha osztoznak is abban a (hamis) előfeltevésben, hogy a megtörtént dolgok csak egyféleképpen történhettek meg, vagyis még ha mindketten osztják is a történelem monizmusát és esszencializmusát. Hát még ha nem osztoznak benne!

Amit a továbbiakban vizsgálni szeretnék, az e kettős tudat két felének beszélgetése egymással. Másképp fogalmazva, megpróbálom leírni a történelmi regény íróinak szabadságát, mozgási terét a szaktörténészekkel szemben, akiknél feltételezem a szakmai-erkölcsi követelmények minimumának meglétét (nem a gyakorlatból indulok ki természetesen), és a törekvésüket valamilyen elérhetetlen objektivitásra, amely törekvés szintén egy antik toposz, a sine ira et studio, a ’harag és részrehajlás nélkül’  jegyében fogant.

Ami az előfőzött anyagot illeti, teljesen mindegy, hogy ezt a nem nyers matériát minek nevezzük: nyomoknak, nyomjelzéseknek, dokumentumoknak, iratoknak, maradványoknak, okleveleknek, krónikáknak stb. Mind a regényíró, mind a szakkutató dolgozik ezekkel is, figyelembe veszi ezeket. Vajon miért teszi a regényíró (hogy a szaktörténész miért, az nyilvánvalónak tűnik: ez az ő (értelmezésére váró, nem nyers) anyaga)? Első példám a regényíró múltmegmutató szabadságára egy szándékosan klasszikus mű, a regényírói pályán már európai sikert elért Walter Scott regénye, a Quentin Durward (könyvészeti adatai:  Ford. Katona Ágnes, Máthé Elek, Szávai Nándor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982), amelynek előszava 1831 decemberéből való ugyan, de első kiadása 1823 júniusában jelent meg, és 1831-ben a szerző joggal írhatta le, hogy e műve már „szokatlan sikert aratott a kontinensen is”. Scott az előszóban egyfelől hangsúlyozta a ’történelmi hitelesség’ szükségességét, másfelől viszont kiemelte ’a történelmi tényektől való eltávolodás lehetőségét’ a regényíró számára. Ami az előbbit, a történelmi hitelességet illeti, ez nála két (meglehetősen ingatag) pilléren nyugszik.  A hitelesség egyik próbaköve, hogy az olvasó számára az olvasottak valószínűek vagy valószerűek-e. Nos, ezzel a kizárólag az eikosz-ra (az általánosan vagy mindenki által elfogadott kijelentésekre) épült gondolkodásból elvont arisztotelészi kategóriával csak annyi a probléma, hogy a közgondolkodásban – ha van egyáltalán ilyen – meglévő ’valószerű’ vagy ’valószerűtlen’ igen nehezen helyezhető el a potencialitás vagy a lehetségesség fogalma mentén, ráadásul épp a történelem az, amely rendre olyan ’valóságokat’ produkál, amelyek teljesen irreálisak. Igen, elismerem, a jelen valósága olykor képes az irrealitásra (2012. febr. 4., szombat). Érezte ezt Walter Scott is. Előszavában így írt: „A történet magvát mindenki, aki ismeri a feudális rendszert, könnyen megérti, bár a tények teljesen valótlanok.” (Scott, 17. p., az eredetiben: /…/ though the facts are absolutely fictitious.”) Itt a valótlanok nem azt jelenti, hogy e (történelmi) tények vagy események nem igazak, hanem azt, hogy képzeletbeliek, ami pedig azt jelenti, hogy nehezen képzelhetők el valóban megtörtént tényeknek. Így a szerző kénytelen volt a fiktív elem lehetségessége, valószínűsége mellett érvelni: „Ezért nem teljesen valószínűtlen, hogy /…/” (Scott, 17. p.), „sőt még az is valószínűnek látszik, ha /…/ azt állítjuk, hogy /…/” (Scott, 18. p.). Valószerű és valószerűtlenség tartományai, a közöttük húzódó határvonal kérdése nehéz kérdés. Mondhatnánk, hogy a történelmi tárgyú regény a valószerű modalitását működteti. Amikor Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalom megközelítésének módszertanába vezetett be minket, tárgya miatt gyakran kellett számolnia az arisztotelészi eredetű valószerű/valószerűtlen (valószínű/valószínűtlen) fogalompárossal, és az ehhez közel álló lehetséges/lehetetlen párossal. Mígnem ez utóbbit egy helyütt egyértelműen historizálja, vagyis relativizálja: „/…/ ami a 18. században lehetséges, nem feltétlenül az a 19.-ben /…/” (Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, 138. p.). Azt hiszem, ez kötelező a valószerű/valószerűtlen viszonylatában is, és e hiszemben nem állok egyedül. Kemény Zsigmond irodalmi életművét tárgyalva Szegedy-Maszák Mihály föltette a kérdést: „Mikor valószerű a történetmondás?” A valószerűség érzékét vagy fogalmát (sensusát és conceptusát) ő is relativizálja, amikor így válaszol: „Arisztotelész hagyománya szerint akkor, ha nem véletlenszerűség, de okság érvényesül benne, s ez is éppúgy áll történet/-/, mint regényírók vállalkozásaira. Az okságot természetesen történetileg változó, egy-egy közösségben, társadalomban, kultúrában elfogadott mércével mérik, következésképpen egyazon epikus alkotásnak nem ugyanolyan valószerűséget tulajdoníthatnak különböző korokban s égtájakon. Ezért tartom esendőnek, ha Kemény regényeinek értelmezője arra hivatkozik, mit érez „valószerűtlennek”, azaz nem „igaznak és hitelesnek” e művekben.” (Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 57-58. p.)