Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)
Illighaen most tovább lapozott.
Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,
langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt
szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád,
hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,
menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,
akiket már nem cipel tovább az éjszaka.
Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.
Ki ez?, gondolta szörnyülködve. Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek, a vidámak, a rózsás bőrűek – persze mások is, de azt borítsa inkább feledés, ahogy irtózás vagy szemfödél a halott nőket. Meg aztán a forma is annyira szabálytalan, olyan különös! Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: „Rendezett eső”. Illighaen a tények szakértőjének tartotta magát, nem a költészetének, de azért elképedt. Senkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.
Vagy ez valami fennhéjázó vagy ostobácska álnév talán?
De a halott asszonyok nem hagyták nyugodni. Tovább lapozott.
Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.
Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,
aki itt vacogsz előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik
a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg
önmaga körül a hold, mire az emberek rád
ismernek újból. No, nézd csak! Ki az a fényes
csillag a Fiastyúk mellett? Nézzétek az Udvarhölgyet!
Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!
Míg mi tettük a dolgunkat, ő megtelt szerelemmel.
Ő is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét sem.
Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,
mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra
készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor
az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet
teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni
veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem.
De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,
és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja
a repedéseket a falon, és rögtön kihussan a szabadba.
Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.
De ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.
Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. Hiszen végetért a kereszténység, morfondírozott Illighaen. Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hiszen legalább hétszáz éve meghalt Krisztus! És ha fel is támadt valamikor, a világ azóta semmivel sem lett figyelemreméltóbb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?
Hazudozni, fogadkozni, versekben pózolni. Mégiscsak nevetséges ez. No de Jeruzsálem! Ez az időzavar egészen elcsüggesztette. Megtörölte a homlokát, és odavonszolta magát az ablakhoz.
A köd végre felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán éppen azt, hogy végre kisütött a nap, és a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, továbbvonszolta magát.
Méghogy titokzatos sziget?
Az első napok épp az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség, ők Bandemag király katonatisztjei. Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. Nem volna kedve Illighaennek Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Lehetőleg azonnal, mindenféle késlekedés nélkül… De Bandemaggal, az öreg, hiú és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.
Egészen szokványos történet volt. Az ír testvérháborúban Bandemag király apjának sikerült megkaparintania ezt a semmire való, kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, neki állt megszervezni a hadseregét, felépíteni a palotáját… Állatokat és asszonyokat hozott Írországból, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kis kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók megérni a felnőttkort. Akik megmaradnak, azokra rájuk zárul a köd és a magányosság… Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.
Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton… a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mi mást csinálhatnának? Mi mást tehetnének? A nap huszonnégy órából áll az ilyen szikkadt földdarabokon is, itt a képzelet is magába roskadna, ha egymagában, segítség nélkül kéne kalandozni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. És mintha egy csöppet sem csodálkozna Illighaen érkezésén… egy királyi főkönyvtáros, nahát, ez aztán magától értetődik. Tulajdonképp óriási megtiszteltetés. De meglepetésnek nem meglepetés: hagyományainkra büszkék vagyunk, királyok vére csörgedezik bennünk. Az édesatyja, I. Bandemag király természetesen csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi, nemcsak őrzi, hanem a legnagyobb, a létező legnagyobb becsben tartja az összeset. Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.
Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, háztartási eszközökkel tömött kamrácska volt. De a törött ibrikek, hasznavehetetlen vaslábasok közül Bandemag király tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten már mindenki elfelejtett olvasni. Mihelyt magára maradt, aprólékosan megszemlélte a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennének a sziget asszonyai egy hímzőrámával? Egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál ugyan mi lehet titokzatosabb?
Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…
Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem nem is tartotta valószínűnek, hogy 50-60 évvel ezelőtt I. Bandemag király a szigetre cipelt volna a kecskék, az asszonyok, a habverők és az üstök társaságában egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg talán korábban élt? De Illighaen minden élő és holt, fontos és kevésbé fontos költőt számon tartott, mert nehéz megítélni, mi számít a jövőben hasznavehetetlennek…
De ezen a fura hercegen kívül más titokzatos lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló szorgok miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…
Ámde a szorgok vajon nem emberek-e? A violaszín szemük, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem egy örökletes betegség eredménye-e? És vajon nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Illighaen mindezen már napok óta töprengett. És ha ötven-hatvan év alatt elfelejtenek az emberek olvasni, ugyan mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni… Amúgy meg mi mondanivalója lehetne egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…
És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy ezek a szorgok emberi lények – természetesen nem emberek, csak emberi lények, de azért mégiscsak. Kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de hogy-hogy nem jutott eszébe senkinek, hogy levágja és megegye őket? És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a főkönyvtárosi címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.
Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.
Bandemag király aggodalmasan a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett Illighen arra, hogy ezek a szorgok talán a sziget örökletes betegségektől sújtott, degenerált őslakói lehettek, akiket az ötven-hatvan évvel ezelőtt partra szálló írek rabszolgasorba kényszerítettek.
Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné pontosan 292 éves volt, és Illighaen találkozott egy olyan férfival, aki hitt abban, hogy három éve látta meg a napvilágot. Mert élete első évében – magyarázta – háromezer napig tartott a tél, de ezt még a tulajdon szülei sem vették észre… Egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról tájékoztatta, hogy Rómában töltötte az ifjúságát, és azokért a régi gyönyörűségekért büntetik most a tündérek.
Rómában! Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért is ne lehetne az lmebaj, ahogy a violaszínű pupilla, örökletes? De kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst és bogyókat zabáló, foghíjas vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért borzasztóak voltak, ők is borzasztóak és elviselhetetlenek.
Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Tulajdonképpen a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük nyirkos volt, visszataszítóan nyirkos, mintha soha semmiféle érzelem nem melegítené őket.
És mért nem születnek gyerekeik? Mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… Pfúj! Förtelem… De Illighaen azért biztos volt benne, hogy ezek az olyannyira emberi lények, az írek elkorcsosult utódai, de még a szorgok is mind büszkék arra, hogy ezen a nyomorult szigeten élnek.
De mint krónikásnak és főkönyvtárosnak az a feladata, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott egy vajasbödön mögé, remélve, hogy ez a könyvtár a nyavalyás N. herceg versein kívül komolyabb dokumentumokat is rejt. Tessék! Talált egy furcsa kódexet, amely a Kitalált lények címet viselte, aztán egy hosszú leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Illighaen dühösen félretolta, mert irtózott a fikciótól, az elkényeztetett írástudók léha fantáziajátékaitól. A vajasbödön mélyén rábukkant egy megpenészedett varázstekercsre, tele mágikus négyzetekkel és háromszögekkel – Normandiában és Írországban öt garasért vesztegetik ezeket. Benézett az egyik szakajtó mögé, és kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex. Talán talál ebben valamit I. Bandemag világpolitikát illető terveiről…
De ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amelyben egy Aldora nevű nőszemély keríti hatalmába az íreket… Aldora! Mielőtt útnak indult volna Normandiából, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője. De talán ez egy másik Aldora. Talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… De a történetben felbukkanó írek egyáltalán nem tűntek regényhősöknek, hanem ismerősek voltak, nagyon is ismerősek, mégpedig nem a regényekből, hanem az ír belpolitikából. És ekkor Illighaent mintha tarkón ütötték volna. Egyszercsak felbukkant Al Tárik neve. Al Táriké! Aki két éve, egész pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron…!
Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol senki sem tud írni és olvasni? És ez a pergamen ránézésre is legalább ötven-hatvan éves. Hogyan tudhatta azt I. Bandemag király krónikása, hogy a mórok elözönlik Hispániát, és a vizigótok királynéja Írországba menekül?
A napfény megint eltűnt, de a suhancok az udvaron tovább nevetgéltek. Talán a madarakat utánozzák, hiszen varjak mégiscsak vannak ezen a szigeten. Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha valami egyáltalán nem illendő, vagyis a tényekbe nem beleillő dologra bukkannak.
Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakájára gondolt. De ahogy az asztalára hátrapillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent elsöprő vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen – egymáshoz illő, sőt unalomig ismert testekkel. Hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy hallja, ahogy a gyerekei levernek a folyosón egy vázát, és nagy sebbel-lobbal előrohan az anyjuk, hogy leteremse őket.
Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?
Bandemag király szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott verseken:
– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?
Illighaenbe belehasított, hogy ez az N. herceg talán még meg sem született. Talán azok a koporsókba zárt királynők sem. Beleolvasott olyasmibe, amibe királyi főkönyvtárosok soha nem szoktak.
– Valahol az időnek is játszadozni kell. – magyarázkodott Bandemag király. – Hát mért nem értesz meg minket? Szükségünk van egy kis rendezetlen esőre.
Illighaen elfordult, mert nemcsak visszataszítónak látta az agg királyt, hanem mint egy öreg komédiást, ravasznak és számítónak.
És egyáltalán igazat beszél-e?
– Hát látod, Illighaen, ezért nem hagyhatjuk mi el ezt a szigetet.
Csóka Kata fordítása
Leépítés
Nehéz beszélni erről. Kicsit olyan, mintha az orrom elé raknának egy üres A4-es papírt, és bezárnának egy olyan szobába, amiben csak egy íróasztal van, az íróasztalon egy lámpa. De megpróbálom, maga azt mondja: a saját érdekemben. Jó.
Kezdem ott, hogy bemegyek az irodába, szokásos hétfői vagy keddi vagy szerdai nap, oly mindegy. Köszönök, mert ott kötelező mindenkinek hangosan köszönni: sziasztok! Sziasztok! Az első pár héten az agyamra ment ez a folyamatos vidám köszöngetés, de aztán megszoktam. Hangosan, vidáman köszönök: sziasztok!, és mosolygok is hozzá. Becsipogtatom magam, leveszem a kabátom, nekiállok teát főzni. Tél van, november, a szomszéd szoba egyik asztalán kis műanyag karácsonyfa, én meg narancsos-fahéjas teát iszom. Bemegyek a vécébe, megigazítom a hajam és a sminkem. Kijövök, odaülök az asztalomhoz, látom: ott egy üveg méz az egyik aktakupac mellett, rajta kis cetli: „A méz, amiről beszéltünk múltkor.”
Nem ismerem fel az írást, és nem is emlékszem, hogy bárkivel is beszéltem volna arról, hogy a teába szívesebben rakok mézet, mint cukrot. N. épp megérkezik, a haja frissen igazítva, új parfüm, idáig érzem. Hangosan, vidáman köszön, de amint meglátja a mézet, rajta a feliratot, mintha elkomorodna egy pillanatra.
-Ezt meg kitől? – kérdezi.
Megvonom a vállam.
Az első cigiszünetben odajön hozzám K., együtt megyünk ki. Kicsipogunk, összehúzott kabátban ácsorgunk a bomló faleveleken. Van egy öreg platánfa az udvaron, egyébként semmi. K. néz, a lila szempillaspiráltól felerősödik a szeme zöld színe.
-Te figyelj – mondja suttogva, nem értem miért. – Kérdeznem kell tőled valamit. Majd ebédszünetben.
Beiktatok tizenöt jegyzőkönyvet délig, egyenletes tempóban haladok. A céges étteremben K. közel húzódik hozzám, és megint suttog, közelről érzem a borsófőzelék szagát a szájából:
-Te lefeküdnél B.-vel, ha kérné?
B. részlegvezető. Elvált férfi pocakkal és szemüvegben. Higgye el, ha megpróbálnék őszinte lenni magamhoz, akkor is csak arra jutnék: nem, ki van zárva. Valahogy nem. Mikor elkezdtem itt dolgozni fél éve, leszögeztem magamban, hogy senkivel nem fekszem le a kollégák közül. Nem tudom, miért hoztam meg ezt a döntést? De nem.
-Miért – kérdezem, de unom az egészet. – Felajánlotta neked?
-Nem – mondja K. – Az az igazság, hogy félek.
-Mitől félsz? – kérdezem unottan.
K. nem mond semmit, csak belekanalaz a főzelékbe, mintha annyira evidens lenne a válasz, hogy felesleges hangot pazarolni rá.
Visszamegyek, leülök az asztalomhoz, de egész délután úgy érzem, N. fél szemmel figyel a szomszéd asztaltól. Háromkor megkérdezem tőle: „Mi van?” Felpattan a székéről, mintha erre várt volna, és berángat a vécébe. Ránk zárja az ajtót, közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletének gumicukor-szagát. Azt mondja: „Én nem bírom ezt az egészet. Félek” – és elkezd zokogni. Nekiborul a vállamnak, és telesírja a blúzomat. A sminkje vízhatlan, úgyhogy csak könnyel ken össze.
Szóval november, és mindenki fél. Akkor értettem meg, mitől.
Aztán eltelik pár nap, és valahogy, egészen véletlenül, B., a főnök kézírását vélem felismerni a mézre rakott cetlin. Néha összefutok vele a folyosón, akkor közönyös, én is az vagyok. De ha átcaplat az irodámon, mindig feltűnik, hogy engem néz a szemüvege mögül, és elvigyorodik. Használom a mézet, azt rakom a teába, néha csak úgy belekanalazok; érzem, mintha kamerán figyelne. Az iroda egyik sarkában van kamera, azzal ellenőrzik egy szobából, amit még sosem láttam, hogy valóban dolgozunk-e.
N. betegen jár be dolgozni, kezdődött egy kis torokfájással, aztán köhögni kezdett, végül tüdőgyulladás lett belőle, azt hiszem. Ránézek, és látom: az arcán rózsaszín foltok. Nem néz rám. „Kurva hideg van itt”, mondja, de nem panaszkodik. Aztán megtudom, hogy egy csomóan felfáztak a kolleganőim közül, és vese-vagy hugyhólyaggyulladásuk lett. Például bemegyek a beiktatott huszonöt aktámmal a B203-asba, és ott pár kolleganő: isszák a gyógyteát, minden asztalon egy doboz tőzegáfonya. Nemsokára feltűnik, hogy én is többet járok pisilni, és mintha fájna a medencém itt-ott, de nem foglalkozok vele.
K. odajön hozzám, kihív cigizni. Kérdezi: „te nem félsz?” Mondom neki: „Dehogynem.” „Nem látszik rajtad”, mondja nekem. „Jól tartom magam”, mondom neki, és úgy röhögök, mintha azt mondanám reggel vidáman: „Sziasztok!”
Mondom N.-nek: menj már el orvoshoz. Akkor majdnem pánikrohamot kap, mondja: „Mégcsak az kéne, inkább itt döglök meg!” De mondom: „Megfertőzöl engem is.” Azt válaszolja erre: „Leszarom.” Megkopott a szépsége ez alatt az idő alatt, talán fogyott is. Nem szólók hozzá többet.
Örvény
Szinte semmi, csupán néhány lövés. Betörni az ablakok üvegeit. Az energia nem lassan szabadul el, hanem kirobban. Kinyílnak a virágok az ablakban. Semmi különös, csupán a semmi különösre fordított figyelem törik darabokra.
A robbanások a tűzkamrában a belső égésű motor középpontja. Ők hozzák mozgásba a dugattyúkat, melyek működtetik a kerekeket, a hajócsavarokat vagy a repülő légcsavarját. A motor hangja, a motorikus erő, mégsem hallatszik. A csavarok olyan gyorsan forognak, hogy alig lehet észrevenni. A fotón meglep a repülő eleganciája és könnyedsége. Olyan, mintha úszna, mintha semmi nem hajtaná, szinte semmi.
Vajon nem műalkotások a repülők is? Milyen presque-rien /szinte semmi/ különbözteti meg a művészetet a technikától? A határok elmosódottak és összeolvadnak. A művészetek a „szépség” és a „szabadság” képzeteinek vonzáskörzetében válnak művészetté. De nem szép a repülő maga is, és leszámítva közlekedési eszköz voltát, nem a szabadság kifejezése? A művészet a maga szerepében nem szolgál vajon saját magától idegen célokat, ami kérdésessé teszi autonómiáját? A modern művészet nem akart „szépművészet” lenni, és díszítőművészet lett belőle. Dekorációjává vált egy társadalomnak, melyet maga akart megálmodni és fölépíteni. Hasonlóképp a design, az objektivitás és a funkcionalitás partizánja fölszabadult a megszorítások alól, melyek által az ő projektjei behatárolt céljainak volt alárendelve. A technika elektronikussá vált és az általa létrehozott játéktér szempontjából egyre inkább közeledett a művészethez. A szerszámosládák játékos tulajdonságokat vesznek föl. Egy nem-tudom-mi /ein Ich-weiss-nicht-was/ választja el a játékot az élet komolyságától. Közel semmi, és a komolyság terhe, az önmeghatározás (Selbstbestimmung) kálváriája fel van függesztve az ember számára. Közel semmi, és a játék, amely elkülönül az élet nyomorától, vele szemben semmi különöset nem jelent. Talán éppen mert a repülő nem állítja magáról, hogy műalkotás, mondjuk szépnek. Emlékeztet egy madárra, akkor is, ha azután lett feltalálva, hogy az emberek lemondtak a madarak repülésének utánzásáról.
A repülő megajándékoz a szabadság élményével. Ez az élmény maga is a művészet kiváltotta örömhöz fogható: a műalkotás szemlélése megszabadulást jelent a mindennapi problémáktól, a nyomasztó dolgoktól – mozgásszabadság, eloldódás a gravitációtól, repülni és úszni tudni szabadon, pehelykönnyű lenni, az ég fele emelkedni. Corbusier és Kandinszkij azt sugallták, hogy az anyag súlya tömegeken kell kibontakozzon és elrendeződjön. A tömeg szó a latin volvo-ból származik, jelentése: fordulni, csavarni, görgetni. Máris a vortex 1 és az orkán közelében vagyunk.
Mi lobbantja fel a művészt? Mi a meghajtó mechanizmusa az ő termelő gépezetének? Az angol engine (gép) szó az ingenium-hoz visz, a született zsenihez, aki alkalmas arra, hogy valamit létrehozzon. Ezen a ponton a művész már nem különböztethető meg egy mérnöktől. A retorika, a poétika modellje mérnöki művészet volt, a kreativitás mechanikája. Nem azzal volt elfoglalva, hogy valami teljesen újat találjon fel, hanem hogy megtalálja (invenire, inventio) a megfelelő szót, képet vagy viselkedést egy adott helyzetben (decorum 2): egy kombinatorikus művészet. A művésznek ismernie kellett egy sor lehetséges helyzetet, a formák egy listáját, és a valószínűség szabályait, hogy kombinálni tudja őket. Az előzetesen meghatározott konvenciók voltak a premisszái az invenció e művészetének. Csak így volt képes a művész megfelelően beteljesíteni a közönség elvárásait, meglepni és illedelmesen összezavarni. Mi elsilányítottuk a konvenciók erejét és hozzászoktunk a zavarkeltéshez. A romantikus vadzseni, aki megtagadja a szabályokat, mert maga alkotja, sokáig helyettesítette a művész-mérnököt. Létezik a modern művésznek, a romantikus zseni örökösének, az invenció művészete, egy aero- vagy hidrodinamikája az invenciónak? A pont, amelyről Kandinszkij beszél, a pont mint a rajz, a festmény, a formálás eredete elsöpörte a teret, a papírt, mindent magába szívott. Minden belé sűrűsödött, és minden kibontható belőle. Ezt a pontot, a szinte semmit, csak mozgásba kell hozni és élővé kell tenni, mondja Kandinszkij. Ez a pont nem tétlen, hanem zavargó, forog, mint egy örvény – egy vortex, mondja Pound, a „centrifugális erő maximális pontja”. A vortex szó a verto=forgatni, megfordítani szóból jön. Pound azt írja: a költőnek, a művésznek érzelmeit és tapasztalását az intenzitás egy maximum-pontjáig kell hajtania. A gondolatok és reprezentációk áramlásának felkavarónak kell lennie. Gondolat- és kép-örvények jelennek meg és a mélyükbe szippantanak, megtisztulnak a pontos jelentésektől, a szimbolikus nehézkedéstől és leülepednek, amíg tiszta képekké (image – Pound), felszínen csillogó jelentések absztrakcióivá válnak.
A pont és a vonal a világról alkotott látomások (Weltanschauungen) megjelenítői. Az anyagnak atom- vagy hullám-természete van? A dolgok el vannak választva vagy össze vannak kötve? El vannak választva és össze vannak kötve. Több az elválasztás köztük, mint a kötés? Az örvénylő kifejezés túljut az atomon és a hullámon, a ponton és a vonalon. A vonal ponttá válik egy spirálban, míg a pontból újabb egyenesek indulnak. Az örvény az esemény (das Ereignis). Egy minimális deviancia az atomok monoton és egynemű zuhanásában, mondja Lucretius, szinte semmi, és a párhuzamos áramlás zavargássá válik. Örvények születnek: világok, események. Az esemény azt jelenti: figyelem. Szinte semmi, minimális eltérés a megszokottól a figyelem örvényét idézheti elő, az image-ért való figyelemét, mondja Pound, semmi különösért – „The apparition of these faces in the crowd: Petals, on a wet black bough.” Szirmok egy nedves, fekete ágon. – Egy váza egy feketén csillogó zongorán.
„A végtelen természete”, írja William Blake, „abban a tényben csúcsosodik ki, hogy minden dolognak megvan a saját vortex-e”. Minden dolog tükrözi magában az univerzumot – „into a globe itself infolding: like a sun”. A vortex minden eseménynek monádikus szerkezetet adományoz. A vortex azt a pillanatot jelenti, amelyben minden összeolvad egy örvényben, a pillanatot, melyben az idő áramlása felgyorsul, megáll, váratlanul kiárad. A vortex nem tartalmaz semmit, mindent magába szív, aztán újra megint szétárad. Az örvény a „zavar”, melyben a monádok, a pontok, szinte semmi, mindent felfognak (Leibniz).
Miben különbözik a művészet a technikától? A gép ravaszabb, mint a természet. A technika a természet fölötti uralmat jelenti. Joseph Conrad Tájfun című elbeszélésében két örvény találkozik: egy vihar és egy hajócsavar, egy turbulencia és egy turbina. A kapitány egyszerű ember. Nem csinál semmi különöset. Egyenesen keresztül navigál a viharon és nem veszíti el az irányítást, sem az önuralmát. A gőzhajóra egy rakás kínai szállt fel, akik haza akarnak jutni. A fedélzet alatt állnak összepréselve. A vihar összezavarja őket. A kevéske dollár, amit nyertek, szétszóródik. A kapitánynak és a legénységnek egyszerre kell küzdenie a hajón kívüli és belüli zavargással, vezetnie kell a hajót a viharban és meg kell mentenie saját maguktól a kínaiakat. A vihar kellős közepén le kell fegyvereznie őket és össze kell gyűjtenie a pénzt. Mielőtt rendben partot érnének, egyenlően elosztja közöttünk a pénzt: vagyis részben korrekten, egyrészt szocialista módon, ugyanakkor cézárian.
A művészetnek (the fine art) azonban, mondja Conrad, össze kell illesztenie egy tönkrement és technikailag meghaladott vitorláshajót. Ebben helyezkedik el a művész, aki a viharban navigál, és rendre a Maelströmben köt ki. Poe elbeszélésében Maelström, a költő, a művész alakja a narrátor és hasonmása, a halász alakjára van szétválasztva; ez meséli el a narrátornak, hogyan került a Maelström csapdájába, ebbe az örvénybe, mely – a régi bölcsek szerint – a föld középpontjáig ér. A halász a testvérivel volt halászni a Maelström közelében lévő vizeken, az Atlanti óceán egy északi áramlatánál, Norvégia partjainál, mivel ott lehetett a legjobb halakat fogni.
A halászat képét mint az invenció művészetét másodlagossá teszi az örvényben való elmerülés képe. Az előtte megnyíló mélységben a halász hajók körbe forgó darabkáit, törmelékeit látja. A mélység, a semmi (des Nichts) közvetlen közelének közepében a halász megfeledkezik a félelemről. Annyira fenséges, amit lát: egy artikulálatlan világ forogva a mélység felé, az elszigetelt részletek szépsége, már szinte semmi, kicsivel a mélységben való eltűnés előtt, objets ambigus (Valéry), images (Pound), a kétértelműség pillanataiba veszett dolgok. A halász nehezen menekül meg a mélybe való alámerüléstől, lemondva a bárkáról és egy hordóba kapaszkodva – újra egy presque-rien, Diogenész hordója, egy komoly replika az örvényre, egy tartály azon dolgok számára, amelyek elvesznek az örvényben, a művész vortex-e, a pillanatok, amelyekre a művész utólagos benyomásait és képeit vonatkoztatja. Az örvényben a művészet és a technika közti különbség kérdésének már nincs egy stabil pontja, amelyre vonatkozhatna; ennek már nincs jelentősége. Minden forog. Csak az örvény szélén jelenik meg újra. A technika célja a problémák mesterséges meghaladása és uralása: önmaga uralása, a természet, az anyag uralma, ezek bűvészi előállításáig. A művészet azonban az intenzivitás és a súlyos, félelmetes és erőtlen dolgokkal való kontrasztjából nyert könnyedség révén gyakorolja hatását vagy csábít el. Miután megszabadul az örvényből (event), a művészet megőrzi a portyázás (invent), a fosztogatás nyomait. A vortex egyszerre invent és event, miután egy áramlás felé haladt.
A vortex gondolata ellentmondani látszik Cage iránytalan figyelemről alkotott elképzelésének és a flux-art-nak, mivel az örvénynek van egy középpontja. Még ha így is állnak a dolgok, ebben a középpontban nincsen semmi. A vortex nem más, mint egy gyorsuló áram: lapos, a semmire irányuló figyelem, figyelem, melynek örvényében minden jelentéses dolog szinte semmivé változhat és minden lehetséges dolog semmi különössé. Maga az örvény is szinte semmi, egy instabil, folyékony, múlandó forma, amely egy áramból áll, csak a szél susogása, lehet: egy könnyű légáram megmozdítja a függönyöket a váza mögött. Matta-Clark kilyuggatott, kivágott terekről készült fotói szédülést váltanak ki.
„A pont egy miniatűr világ” (Kandinszkij). Körben forog. Roger Caillois az örvényben a játék és a művészet alapelemét látja. A körtánc megszabadít a megszokottság terhétől és lendületet ad az embernek, centrifugális erejével elűzi a gondokat és a problémákat (jelentéseket) és elbájol: megszabadít és fölemel. A halász bevallja Poe-nak, hogy a Maelströmben megfeledkezett a zavargásról. A rémület viharos örömmé változik. A bonyolult valóság visszavonul, elkezd folyékonnyá válni. És minden egy irányba repül.
Románból fordította Borbély András
Hajasi Kjóko: A konzervdoboz
Az iskola egy U alakú négyszintes betonépület volt. A belső udvar közepén álltam ötödmagammal. Délután fél kettő múlt. A nap elindult nyugat felé, az udvarra az iskolaépület árnyéka vetült. Az a hely is árnyékban volt már, ahol mi öten álltunk.
Az előadóterem nyugatra néző ablakain át azonban még áradt befelé a napfény.
– Néhány szót a mosdó használatáról – szólt négyünkhöz Óki csípőre tett kézzel. – Ki is volt az? Ez a hangnem… – töprengett Nisida, miközben Ókira mutatott. Valóban. Ki volt? Az biztos, hogy volt egy tanár, aki folyton a mosdó használatára figyelmeztetett. „Drótkefe!” – kiáltottam hangosan kedves tanárom becenevét, amint hirtelen eszembe jutott. – Jaj, ne ilyen hangosan! – szólt rám Hara a nagaszaki tájszólás jellegzetes lágyságával, és meghúzta a kabátom ujját, majd hozzátette: – Meghallják a tanáriban! – Harminc évvel ezelőtti tanáraink azonban most aligha vannak ott. Nem csak a harminc évvel ezelőtti tanárok nincsenek már a tanáriban, hanem senki sem.
Hajdani iskolánkat jövőre végleg bezárják. A diákok már átköltöztek a magaslatra épült, Nagaszaki belvárosára néző új iskolaépületbe. Az előbb, amikor bejöttünk a kapun, láttuk, hogy kiásták a porta előtti kocsibeállónál lévő főnixpálmát, és gyökerét gyékényszőnyegbe csavarták. Akkor is állt egy főnixpálma a kocsibeállónál, amikor ide jártunk. Az ágait elnézve úgy tűnt, ugyanaz a fa volt. A gyökerétől háromfelé ágazó pálma az eltelt harminc év alatt hét-nyolcméteres fává nőtt. Vajon ezt is az új iskolaépülethez ültetik át?
Az iskolában nem volt rajtunk kívül senki. Az erődre emlékeztető épület betonfala minden zajt elnyelt, így idebent teljes csend honolt.
Amikor riadó volt, gyakran vezényeltek ki bennünket erre a belső udvarra. A férfi, akit Óki az imént utánozott, egy fizikatanár volt. Amint lefújták a riadót, elkezdett beszélni a diákok felé, miközben gyors léptekkel felment a pódiumra, ahonnan a tanárok minden reggel üdvözlik a diákokat. És ahogy Óki bemutatta az előbb, belekezdett mondandójába: – A mosdó használatáról… – Mindent aprólékosan elmagyarázott a tisztasági eszközök kidobásával, vagy az illemhely leöblítésével kapcsolatban, és felhívta a figyelmünket, mi mindenre kell odafigyelni. Hogy kiváltképp télen, amikor a vízöblítő csövei megfagynak, a víz kiömlik, így fehér átázásos foltok keletkeznek az iskola külső falán, amelyek igencsak rontják az épület összképét – figyelmeztetett, miközben mutatta az átázás nyomait. Igaz, hogy mindez közvetlenül a háborút követő ínséges időkben történt, mi, fiatal lányok azért mégiscsak kellemetlenül éreztük magunkat. Talán azért, mert a kellemetlen érzés emléke volt a legmélyebb akkor is, amikor az imént Óki az udvarban állva visszaidézte mindezt. A fehér vízfoltok aztán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, még most is meglátszottak.
Földszint, első… – követtem szememmel az emeleteket a külső falon, miközben figyelmemet az égre irányítottam. Előttem volt az U alak által körbezárt derült égbolt. A tél elején oly ritkán érezhető, forróság érzetét keltő napsugarak az egyenes betonfalakon csillogtak. Aztán levittem tekintetemet a harmadik emeletről a másodikra, és így tovább. Az iskola minden ablaka zárva volt. Ahhoz képest, hogy senki nem jár ide, szép tiszták voltak. Ráadásul minden emelet összes ablakában megvolt az üveg. Ez számomra furcsa volt.
Az atombomba ledobásától, 1945. augusztus 9-étől az iskola elvégzéséig eltelt két évben az épület egyetlen ablakában sem volt üveg. Mindössze néhány üvegszilánk meredezett itt-ott a robbanás szelétől ívben meghajlott ablakkeretek sarkaiban, mint valami hegyes cápafogak. Az öltözőknél és a mosdóknál, ahol erre szükség volt, deszkákkal pótolták az ablakokat. Azt is csak ott, ahol a fém ablakkeretek épen maradtak.
Vajon hogyan egyenesítették ki a meghajlott kereteket? A függőlegesen és vízszintesen kitágult ablakkeretek nyílegyenesen futottak, és tejüveget tettek közéjük. Ha az ember jobban megnézi, néhány előadóterem felőli ablakon észreveheti a divatos alumíniumkereteket. A felső és alsó részre osztott ablak keretei csak ott csillogtak ezüstösen a délutáni napfényben. Valószínűleg azért cserélték ki, mert annyira megrongálódott, hogy nem lehetett kijavítani, mindenesetre mesterkélt újdonságként tűntek ki a fehér vízfoltok és a gittel kitömött rozsdás fémkeretek közül.
– Ilyen kicsi volt ez az udvar? – szólt Nisida, ahogy körbetekintett a belső udvarban.
– Én is épp ezen gondolkoztam – mondta Hara, és Nisidával együtt ismét körbenéztek.
– Nem megyünk be? – kérdezte a kimonóba öltözött Noda.
– De, menjünk! Meg akarod nézni az előadót? – szólt Óki. Arra gondoltam, én is látni szeretném még egyszer, mielőtt lebontják.
Elindultunk tehát a diákbejárat felé. Az ajtót vaslakattal zárták be, így hát átmentünk az udvaron, és a főnixpálma kiásása miatt földes főbejáraton jutottunk be az épületbe.
Széltükör; Tükörszél
Széltükör
Szélből a sugár megtörik
Tükrökből vissza eléget
Forgó korongot zár a sík
Mielőtt végleg beméret
S már minden jelre jeltelen
Üzen a körkörös idő
Emléke felől eleven
Nikkeles-fényes pontszűrő
Áttűzve rég a zúzmarán
Hóval, hamuval határol
Majd átvetítve önmagán
Fémes rádiuszba tájol
Egy tágabb gömbfelületen
Hol szikrát vet jázminokkal
Ragyogtat időzítetlen
Havon forgó villámokkal
Tükörszél
Tükrökből a szél megtörik
bronzezüst árnyalat alatt
flittereikből kél, vakít
villámokat ránt a virradat
Hangokra hullnak a cinkék
színekké ütve szárnyukat
párhuzamukból szívig ér
a tükörbeli mozdulat
Egymásba játszó áttünet
amalgám ködként fehéren
suhogó membránfény-üveg
árnyéka zizzen a légen
Míg újfent késéles szilánk
forogja erdőnk tüzeit
vércsék szeméből csupa láng
zúdul ránk, vijjog a zenit