Te jó ég, mínusz tizenöt fok, én pedig itt állok a semmi közepén, és hamarosan élő hóember lesz belőlem! Sehol senki, csak a sok autó. Szerencse, hogy átjöttem úgy tíz perce, mert azóta az út tele van: itt suhannak el mellettem sorra, én pedig közben próbálok elbújni a menetrend mögé, mert roppant kellemetlen érzés arra gondolni, hogy biztosan az jár a fejükben, ha rám pillantanak: „Mi a francot kereshet itt ez a hülye?”

Csak esik a hó, és érzem, ahogy fagynak el a lábujjaim. Pedig direkt új betétet tettem a bakancsba, mert már annyira elkopott a régi, hogy a csupasz, nedves és hideg műanyag talppal érintkezett a talpam. Tavaly kartonpapírt dugtam az orrába, de az csak átmeneti megoldásnak volt jó.

Körülnézek: hihetetlen, hogy azért ácsorogtam majdnem egy órát különféle, ismeretlen buszmegállókban, hogy most itt kössek ki. Egyáltalán, hol a fenében lehetek? Ez valami senkiföldje, egy elhagyatott, behavazott bobpályával és egy kutyaiskolával, ahol szintén félméteres vakító hótakaró fed mindent.

A kertészet pedig sehol. Hiába, az útvonaltervező oldalban nem lehet megbízni. Budapestről indultam el, de körülbelül tíz perc után valami ismeretlen puszta közepén kötöttem ki. A visszafelé jövő buszra még fél órát kell várnom.

És mindezt csak miatta! Merthogy szerencsétlenségemre megkérdeztem tőle, mit is szeretne születésnapjára. Hát persze, hogy teltvirágú, fehér gránátalmafát. Eleinte lelkesen vetettem bele magamat a keresésbe. Csomagküldős katalógusok kizárva: irtó drágák, emellett csoffadt kis rondaságokat küldenek, amik ültetés után két nappal elpusztulnak. Interneten jóval olcsóbb lehetőségeket találtam, de nagy részük szintén csomagküldős volt, és természetesen meg volt szabva a minimális rendelés összege is, így aztán rosszabbul jöttem volna ki, mint a katalógusos vásárlás esetén. Aztán, mintegy varázsütésre, rátaláltam egy budai kertészet honlapjára. Nagyjából negyven perc otthonról. Remek, gondoltam. Nyolckor elindulok reggel, és még a legrosszabb közlekedés esetén is tizenegy felé már otthon leszek. Gyorsan rendbe szedem magam, és utána indulok is hozzá. Bár, ebben a hóban… hogy fogok én egy másfél méteres kisfát elszállítani?

Egyelőre azonban a fa beszerzése jelentette a legfőbb problémát. A kertészet ugyanis nem volt sehol, de még házak sem, holott a térkép szerint ez a rész egy emberlakta terület kell, hogy legyen! Mit csináljak? Továbbmenni nem merek, mert már járda sincs, csak, hó, hó, hó és száguldozó autók mindenütt.

Telefonos segítséget kérek az öcsémtől, aki álmosan, cseppet sem barátságosan érdeklődik, mégis mi a fenét keresek fél kilenckor az isten háta mögött, mínusz húsz fokban, hóesésben. Közlöm vele, hogy itt csak tizenöt fok van, épp egy kertészetet keresek, és lebaszás helyett navigációt kérek. Rosszkedvűen ugyan, de útbaigazít. Azt állítja, egyenesen kell még mennem kb fél kilométert. Mondom, hogy az lehetetlen, ugyanis igen durva autóutak keresztezik itt egymást, amelyeken képtelenség átkelni egy gyalogos halandónak, ráadásul ameddig a szem ellát, mindenütt csak autók, kamionok, út és hó: hóvihar. A rövid, de velős útbaigazítás után megállapítom, hogy a küldetés, amire vállalkoztam, lehetetlen. Megköszönöm öcsinek a szíves közreműködést, és kinyomom a telefont. Mi lesz így?

További húsz percet toporogok a megállóban, közben látom: a menetrend takarásában, tábla alakban nem esett rám a hó. Milyen vicces. Itt vagyok, elegáns télikabátban, reggel direkt a legjobb mikroszemcsés fogkrémmel mostam fogat, hogy ne legyen büdös a szám, mert kamaszkorom óta ez az egyik fő paranoiám, a szájszag, ezért mániákusan mosom a fogamat és vedelem a szájvizet. És közben szétfagytam, megfáztam, és az ujjaimat már nem is érzem. A talpamat sem. Az orromat sem. Te jó ég, pont a múltkor hallottam, hogy Oroszországban, vagy hol olyan hideg volt szilveszterkor, hogy valakinek leesett az orra. Ugye itt még nincs annyira hideg?

Mi legyen? A fenébe! Le merem fogadni, hogy nincs is itt semmiféle kertészet, csak azért tettek ki a weboldalukon egy hamis térképet, hogy a gyanútlan vásárlókat a fagyhalálba küldjék, vagy a kocsik elé vessék prédául. Lillának meg veszek majd valami más növényt a vásárcsarnokban. Nem egy gránátalmafa, de megteszi.

És végre, itt a busz. Felszállok, de persze sehol sincs üres hely. Fűtés sincs, viszont legalább nem fúj a szél. Kezdek felengedni, és ez persze azzal jár, hogy elkezd folyni az orrom. Törölgetem, fújom, közben érzem, jócskán ki is izzadtam. Söprögetem le a havat, de jaj, már olvad is! Rápillantok az üvegen tükröződő arcomra. Úgy nézek ki, mint egy csöves. Remek. Körülöttem izgága diákok: hangosak, képtelenek kontrollálni a mozgásukat, és egyikőjük többször is majdnem kiszakítja az oldalamat egy hegyes mappával, egy másik pedig majdnem a végbelembe tolja fel kiálló óriástelefonját. Őket persze nem viselte meg a tél: üde, pirospozsgás arc, sehol egy bőrhiba, jókedv. El sem hiszem, hogy van ilyen. Én miért nem tudok friss és trendi lenni, bárhogy erőlködöm? Miért van, hogy egyesek tökéletes budai úrifiúk, még holtrészegen, az árok szélén is, és minden jól áll nekik: valami természetes elegancia sugárzik belőlük? Én pedig bármilyen márkás ruhát veszek fel, úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

Bár, valószínűleg Lillának fogalma sincs róla, mennyit töröm magam ilyen apró hülyeségekért. És ahogy magamat ismerem, és a szerencsémet, valószínűleg nem is fogja megtudni. Tíz év múlva egy gazdag üzletember felesége lesz, két aranyos gyerekkel és példás háztartással. Én meg ki tudja hol leszek akkor…

Lehet, hogy hamarabb kellett volna akcióba lépnem Lilla-ügyben, még egyetem alatt. Ám azóta végeztünk, ő dolgozó nő, remek állással, jó fizetéssel. Akkor döbbentem rá, mit jelent számomra, amikor diplomaosztó utáni ősszel teljesen véletlenül összefutottam vele a Deák téri aluljáróban. Először meg sem ismertem: elegáns, csinos ruha, formás alak. Igazi nő. Azóta találkoztunk néha-néha…

Egyetemen még arra gyanakodtam, biztos titokban szerelmes belém. Viszont, mióta az ő csillaga felívelt, az enyém pedig mélyrepülésbe kezdett, megfordult a helyzet: mindig kedves, sőt, túláradóan kedves velem, ám van, hogy hosszú hetekig nem is beszélünk. A gránátalmafáról is csak véletlenül mondta, hogy milyen jól jönne a balkonjára, amikor kérdeztem, minek örülne. Mi van, ha csak viccelt?

Sebaj, a vásárcsarnokban jó idő van, és agresszív virágárusok. Lassan már ott tartok, oldalra sem merek pillantani, mert éktelen károgással üvöltenek bele az arcomba, hogy „Tessék, mit adhatok?” és nem értik, amikor közlöm, csak nézelődöm egyelőre. Mereven a padlóra szegezem a szemem és végigrongyolok a standok közt, így viszont nem lehet virágot venni. Aztán, miután már megtettem két ilyen kört, gyorsan rámutatok egy cserép valamire, hogy ezt kérem, és menekülésszerűen távozom. Közben bepillantok a csomagolópapír alá, és megállapítom, hogy egy meglepően rusnya kórót sikerült beszereznem. Rosszkedvemben eltévesztem a villamost, és mire magamhoz térek, valahol a Duna-parton zötykölődöm.

Hm. Eléggé elfancsalodom ezen, meg Lillán is, és közben bánatosan nézem a hóesést. De nyugtat a gondolat, hogy a leheletem jéghideg és kristálytiszta.

 

 

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,

hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;

és ez fölöttébb hősies dolog,

mivel nem lettem Ámoré egészen.

 

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,

és szép hívéhez hívek a dalok:

ezen fölül többet nem adhatok;

nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

 

Ezért aztán ne higgye senki nő se,

hogy hű lovag módjára szeretem,

lehet a világ legelőkelőbbje;

 

mert elhülyít a túl nagy szerelem –

hát én mértékkel élvezek belőle,

el ne facsarja képem és szívem.

 

Havasi Attila fordítása

 

– Elegem van már ebből a nagyvárosból! – ordította az ellenségem bátyja egyik péntek délután.

– Menjünk el valamerre, messzire és forgassunk dokumentumfilmet, ahhoz úgysem kell különösebb tehetség! – vigyorgott rám, veszem-e a lapot.

   Én pedig nem voltam soha semmi jónak elrontója, főleg ha az ő kalandozásairól volt szó, részese akartam lenni. Feltankoltam hát huszonöt literes, huszonöt éves Wartburgomat és másnap reggel kilencre odapöfékeltem lakásukhoz. Vittem egy régi Sony VHS, 501E kézi kamerát és tízezer forintot, biztos, ami biztos, hátha elkél majd egy kevésbé sikerült jelenethez.

   Két karton sör kísért minket utunkon, amíg Hort nevű kis falucskába nem érkeztünk. Az ellenségem bátyja már oda úton alapozott (ezzel megalapozva az én hangulatomat is): köpdösött kifelé a kocsiból és volt, hogy az oldalsó, hátsó üvegen landolt kesernyés nyálcsomója. Háromszor meg kellett állnunk az amúgy sem hosszú úton, ’rövid vécére’, ahogy ő szokta mondani. Mondhatom, remekül éreztem magam.

   Másfél órányi zötykölődés után megérkeztünk: ellenőriztem kis kézi kamerámat, hogy benne van-e a kazetta és egyáltalán működik-e, majd – miután megbizonyosodtam állapota felől – beléptünk az első utunkba kerülő kocsmába. Azt mondta az ellenségem bátyja, hogy ma már nem szokás házakba csöngetve, idős néniket kérdezgetve nyelvjárást, vagy más szokást gyűjteni; inkább irány egy népesebb kocsma, ott aztán van minden, ami kultúra. A tapasztalat beszélt belőle, bíztam benne és követtem.

   Majdnem mindegyik asztalnál ültek; leginkább nagy hasú, mamuszos, ápolatlan férfiak, akik nyilvánvalóan a közelből szokhattak ide. Mindegyikük arca puffadt volt, vöröses és egy kicsit jobban megereszkedett rajtuk a bőr. Helyet foglaltunk egy nagyobbacska asztal szélénél, ahol még volt hely. Négy fajta bora volt a vendéglősnek, mind a négyből kikértünk egy-egy pohárral, száraztól az édesebb felé haladva, ahogy illik.

   Óvatosan letettem kamerámat az asztalra, a helyiekkel szemben, benyomva a ’REC’ gombot. Kezdődhet a műsor!

– Jó ez a hely!  – kezdte az ellenségem bátyja a közvetítést – Kedves emberekkel mindig szívesen iszogatok néhány órácskát – szeme sarkából rám kacsintott, mit szólok az elmés szövegéhez.

Kicsit provokatív az indítás, de annál hatásosabb; az asztalnál ülők rögtön bekapták a horgot.

– Jó napot, fiúk! – köszöntött egy öregebb, őszes hajú, bütykös ujjú – Gál Péter, nyugdíjas, vasutas.

– Üdvözlet! – felelt az ellenségem bátyja – Takács Zoltán, ő pedig itt Feltizi András. Ünnepeltek tán valamit?

– Bizony ám! Annak ott ma van a neve napja, aztán nézd, hogy kiszúrtak vele! – az öregnek jó kedve volt, fél életét odaadta volna, hogy meghallgassuk, és egy jóízűt nevessünk vele. – Ott, az az olaszosan kreol úriember, pont veled szemben, Sanyinak hívják, látod, a bal szeme helyén csinos kis üvegszemmel, régi történet. Szóval elment az orvoshoz ma reggel, mert múlt héten árpát talált a jobb szeme sarkában, így hát gondolt egyet, kiveteti, még mielőtt a felesége is meglátná (bár alig néznek ők már egymásra). A műtét sikerült, nem vó’t baj, csak annyi, hogy az orvos lekötötte egyetlen maradék világát néki és asz’ondta: Hagyja, nem kell a hálapénz, csak menjen amerre lát! De hogy? – vágta rá Sanyikánk!

   Irtózatos nevetésben tört ki az ellenségem bátyja, bár egy kis fáziskéséssel. Csapdosta az asztalt, gyorsan hatott az első pohár. Annyi alkohol volt már benne, amúgy sem kellett sok neki hogy jól érezze magát.

   Én is megmosolyogtam a történetet és hozzá is fűztem valamit, csak hogy ne maradjak szégyenben:

– Na, itt tart a magyar orvostudomány!

– Ja! – válaszolt harsányan Gál Péter, nyugalmazott vasutas – Gondolhatjátok, hogy jött haza! Várt fél órát, letépte a kötést és lesz, ami lesz, kinyitotta. Úgy néz ki megmaradt az egyetlened, hiszen hazataláltál Sanyikám, nem-e?

– Hö… – kapcsolódott be Sanyi is a beszélgetésbe. – Minden jöttmentnek fecsegsz itt össze-vissza? Néha tapaszt húzhatnál a szádra, te…!

– Ők jó emberek! Zoli és Bandi, ismerkedjetek meg.

   Egy gyors kézfogás Sanyival. Azt hiszem, részemről az utolsó, mert valami nyúlós volt a kezén, erre érzékeny vagyok.

– Képzeld Sanyi, mi történt velem! A vasútnál meglátogattam az egyik haveromat, Bélust, tudod, akinek az a tanító lánya van, aki tetszett neked. Elvoltunk, kérdezgettem mi most a helyzet itt, erre odajön hozzánk valami ügynök.

– Biztos porszívóügynök! – vetette közbe Sanyi.

– Nem ez a fickó kis kézi varrógépeket árult, de hogy mé’ engem talál meg…? Azt mondta, ezzel csipkézni is lehet, és hogy a feleségem biztosan örülni fog neki. Erre kérdeztem, mennyi, azt mondja négyezer forint, de ezért kettőt kapok, egyiket ingyé’. Erre én: – Akkor az ingyenest elvinném! Nem értette, egyre csak azt hajtogatta, négyezer forint, én meg, hogy a másikat kérem, amit ajándékba ad, asszondja, nem, azt úgy nem lehet…

– Feleséged hogy van?

   Kis szünet. A váratlan kérdésre jóval halkabb felelet jött:

– Köszöni, megvan, nem túl jól, sajnos. Kedden megyünk kés alá. Majd meglátjuk…

– …Immár negyven éve mellettem van Ica, és még tudok nevetni! Ez a művészet, gyerekek! De emlékeztek a Kéri Marira – füleltünk át az öreggel és Sanyival az asztalunknál ülő másik három férfi beszédébe – Itt lakott két éve, a mi utcánkban. – Egy pityókás, vörös orrú, vörös fejű ember mesélt; láthatóan nem zavarta, hogy mi is bekapcsolódtunk, sőt… – Na, most, ez egy éve történt. Azt kell tudni Mariról, hogy folyton kéreget, beszédes neve van, mi? Minden nap végigjárta azt az utcát és kéregetett, pedig volt hol laknia, volt mit ennie.

– Akkor mért koldult? – érdeklődött az ellenségem bátyja.

– Mer hibbant vó’t, na, harmincöt évesen kiszállt az ész belőle! Tehát, először cigit kért, ha nem adtál neki, akkor piát, ha azod sem vó’t, jött a mentőkérés, amit nem tagadhattál meg, hogy mennyi az idő. És válaszoltunk neki, mert nem akartuk megbántani, legalább legyen már valami sikerélménye, ha nem kap semmit senkitől. Szóval, Sanyival jól megtréfáltuk ez egyszer. Jött Kéri Mari, mi meg előkészítettünk fain kis puskaporos cigarettát és egy flakonba italokat öntöttünk össze, hashajtóval okosítva. Készségesen teljesítettük mindhárom kérését. Vó’t most neki cigije, piája és egy kis ideje, hogy mindezt megeméssze. Szegényt három napig nem láttuk, futott egyenest anyjáho’. Aztán az anyja a lyánynak, a Beus. Múltkor a szomszéd öregasszonnyal jöttek a boltból, nem túl feszes tempóban. Tudjátok! Két lépés, fél óra fecsegés, és így. Éppen kaszáltam, amikor megláttam őket. Beus fél méterrel előrébb volt, én meg erre: – Mi van lyányok? Versenyeztek?

   Az asztalnál mindenki megmosolyogta a vörös fejű vicceit, egyedül az ellenségem bátyja volt komorabb a kelleténél. Ajjaj. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben, nem lesz jó vége ennek, ha maradunk. Gyorsan elköszöntem, az ő nevében is, kifizettem az utolsó poharat, amit nem ittunk meg és eloldalogtunk a kijárat felé. – Na húzás a faszomba! – hallatszott néhány kósza, rekedtes búcsúszó. Mi mégsem arra tartottunk.

   Visszaúton folyton csak azt hajtogatta az ellenségem bátyja, hogy elege van, elege van… A lényeget persze elharapta, hogy miből van elege. Aztán hála égnek, húsz perc múlva elszenderedett. Úgy horkolt, alkohol fújtatott ki belőle.

   Kiszálláskor fel kellett ébresztenem, ennek nem örült. Rámtámadt, aztán meg barátian paskolgatta a fejem. És újra rákezdte, de már artikuláltabban: elege van belőlem, a mai napból, várandós feleségéből, kicsinyes öccséből.

– Mégis mi a bajod? A jó dolgodból van eleged talán?

– Örülök, hogy láttál! – válaszolta sértődötten és csöngetett a kapun. Tovább nem kísérhettem, az ellenségem miatt (abban az időben ideiglenesen náluk lakott).

   Hazafelé jutott eszembe a kamera. Francba! Ott hagytuk a kocsma asztalán. Végig a helyieket vehette, amíg a film kitartott. Ebből lesz aztán igazi dokumentumfilm, ha valamelyikük előhívatja.