Emlékek nélkül, boldogan (Bestseller és kritika IV.)

A metró ablakaira ragasztott Ulpius-ház hirdetések rendkívüli gyorsasággal cserélődnek, újabb és újabb nevek és regényrészletek tűnnek fel, szinte havonta. Egyetlen név van, amely időről-időre visszaköszön ide s tova négy éve, egy szerző, aki rendületlenül ontja a friss könyveket, amelyeket, úgy tűnik, hatalmas olvasótábor fogad szívesen: Fejős Éva.

 

A szórakoztató irodalom, avagy bestseller műfajáról túl sokat nem tudó olvasónak is feltűnhet, Fejős Éva könyvei csak szaporodnak, népszerűségét pedig egyértelműen demonstrálja facebook oldalának tizenháromezer rajongója, amely igen jelentős szám. Összehasonlításképpen, Esterházy Péter oldalánál épphogy megközelíti a négyezret a lájkok száma. Vajon ez a különbség csak a szórakoztató irodalom jellegéből fakad? Miért mindig Fejős Éva, és miért vannak olyan magyar szakot végzett olvasók is, akik állítják: Fejős Éva könyvei jók? Új regényével nem csak a metró ablakára nézve találkoztam.

 

A Karibi nyarat kézbe venni elsőre meglepő, a maga ötszáz oldalával tekintélyes hosszúságú könyv. A történet alapját egy legenda szolgáltatja, amelyet hitelesít a szerző azzal, hogy idéz a könyv elején egy amerikai cikkből(?), amely Carol Santos és a boldogságsziget létezését vitatja. Nem egyértelmű, mennyire beszélhetünk valós forrásról, mert sem a cikk szerzője, sem a lap nincs feltüntetve. Az idézet azonban elárulja, hogy Carol Santos a Karib-térség egyik szigetén élő gyógyító volt, aki énekléssel csillapította a szomorúságot, a fájdalmas emlékeket eltörölve.

 

Egy luxushajón gyűjti össze a szerző a szereplőit, nagyrészt magyarokat, akiknek különböző magánéleti problémáik vannak (a szerelem és párkapcsolati kérdések fokozottan hangsúlyosak), és némelyikük kifejezetten keresi a rejtélyes boldogságszigetet. Egy anya, aki egyedül neveli a fiát, és most fél évre otthon hagyta, hogy dolgozzon a hajón, és pénzt gyűjtsön, egy friss házaspár, akik a nászutat töltik itt, egy depressziós zongorista, aki egy szakítás elől menekül, egy orvos és a felesége, akiknek csak látszólag idilli a kapcsolatuk és egy újságírónő, akit szerkesztősége küldött. Végül Leonora, aki Carol Santos nyomdokába lép és a gyógyító, fájdalmas emlékeket megszüntető éneklés képességével rendelkezik. A regény igyekszik hétköznapi emberek, hétköznapi gondjait ábrázolni, csakhogy ez a törekvés inkább klisékbe fordul. A párkapcsolatok nehezek, a pénz kevés, a férfiak nem akarnak házasodni, megbízni egy „pasiban” nem könnyű, harmincvalahány évesen még semmiről nem maradtál le, a szülők hazudnak gyermekeiknek, és a szerelem a legnagyobb erő. Fejős Éva állítása szerint sok férfi is olvassa könyveit, de belátható, a célközönség mégiscsak a harmincvalahány éves női olvasótábor, ahogy ezt könyveinek borítója is visszaigazolja. A cingár, rajzolt női alakok függetlenséget sugároznak, divatosak, és mindig tartanak valahová, ahogy a könyvek címei visszajelzik ezt, ha csak a legutolsó kettőt, a Helló, Londont és Karácsony New Yorkbant említjük. Ilyen a Karibi nyár is, „Egy utazás, amely örökre megváltoztat…”, ahogy a hátoldalon olvasható, amely azt sugallja, hogy az út végén önmagad találhatod meg.

 

Fejős Éva a könyve elején leírt két oldalas köszönetnyilvánításban, de különböző interjúkban is előszeretettel hangoztatja, hogy nem gondolkodik előre, kitalál egy alaphelyzetet, aztán szereplőire bízza magát, akik továbbírják a történetet, és ő maga is gyakran meglepődik, hogyan is gördül tovább a cselekmény. Lélekben elrepülni, és új világokba kirándulni, ez a célja a könyveinek, állítja, de bevallottan nem átgondolt történettel és láthatóan nem gondozott szövegvilággal kétséges ennek sikere.

 

A szórakoztató irodalomtól való elvárások természetesen egészen mások, mint a magas irodalom kapcsán, ám bizonyos kritériumoknak a szöveg megkomponálása során itt is meg kell felelni. Dicséretére váljék a könyvnek, hogy több szálon igyekszik az eseményeket futtatni, hogy próbál más-más szereplők történetébe beavatni, és egy-két helyen késleltetni, kétértelműen fogalmazni. Utóbbira példa is említhető, Adél Botondjáról jó ideig azt hiheti az olvasó, hogy a nő szereleme, hiszen sokat gondol rá, levelet ír neki, hiányolja, és reméli, Botond megérti, hogy kettőjükért dolgozik a hajón. Ám egy telefonhívás alkalmával az olvasó számára kiderül, hogy Botond Adél kisfia. Ugyanakkor a karakterek, akikre a szerző hagyatkozik, korántsem olyan jól megírtak, megalkotottak, hogy bármelyikükkel is igazán azonosulni tudjon a befogadó. Klisészerű megrajzolásuk nem vezet közel egyikük gondolataihoz sem, mert amit látunk belőlük, mind a felszínen mozog. Sok esetben, amikor új szereplőkkel először találkozunk, a legfontosabb információ, amelyet megtudhatunk róluk, az az öltözettel kapcsolatos: „Magyar beszédet hallottak, de a jókedvű pár, egy magas, sportos férfi egy vizes hajú, lila topot, szűk farmert és strandpapucsot viselő nővel, már el is viharzott előttük.” A megjelenő testek egytől egyig vonzóak és gyakran „kisportoltak”, amit Sárbogárdi Jolán után nem is olyan veszélytelen leírni. A mondatok szerkezete, stilisztikája igen gyakran arra enged következtetni, hogy még csak átolvasásra sem nagyon került sor a kiadás előtt, nemhogy tudatos mondatszerkesztésre. Még nagyobb probléma, hogy nyelvtanilag sem mindenütt helytálló a regény szövege, ahogy ez a cserébe-cserében kifejezések tévesztésénél fordul elő, nem egyszer.

 

Mi a varázsa a Fejős Éva könyveknek, hogyan magyarázható sikere, milyen olvasási kultúrának része? Egyrészről a marketing erős volta, az ismert újságírónő, mint regényírónő felkarolása és menedzselése egészen figyelemre méltó. Ez abban is megnyilvánul, hogy a Karibi nyár olvasóinak illatminta is jár, Fejős Éva saját, e könyv megjelenéséhez fejlesztett parfüméből. Másrészről fontos az olvasókhoz való közelség, a hivatalos honlapon videó is nézhető az írónő egy átlagos napjáról, amelyet jórészt a századelő nagyjaihoz hasonlóan kávéházban tölt, írással. Ott van könyveiben az egzotikum, az utazás, melyek véleménye szerint a védjegyévé is váltak, és amely a Karibi nyár című regényben is hangsúlyos, némely esetben megoldást is kínál szereplőinek. Egyfajta női közösség tud szerveződni facebook oldalán Fejős Éva köré, nőké, akik egyetérthetnek abban, hogy létezhet boldogságsziget, ahol a fájdalmas emlékek elmúlnak, ahol újra lehet kezdeni, és akikben nem merül fel, mit is jelenthet az identitás szempontjából megszabadulni emlékektől. Végezetül nem elhanyagolható az a szemlélet a könyvek sikerét illetően, melyet az írónő egy interjúban maga is kifejt, hogy a könyv tulajdonképpen termék, mint a joghurt.

 

Fejős Éva: Karibi nyár, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Fekete Anna versei

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

Edward Lear költeményei (Havasi Attila fordítása)

Edward Lear
A LÁBUJJAVESZTETT KEKMÓC ÉS LEGYINKE KIRÁLYKISASSZONY TÖRTÉNETE

A Lábujjavesztett Kekmócnak is volt
lábujja valaha tíz. 
Ha rászóltak: „Vigyázz, mert elveszted őket!” –
csak viháncolt, s azt mondta: „Csíz!”
És Cancurka néninél mindennap hörpölt
egy nagy csupor rózsaszín cickafarkszörpöt,
szem előtt tartván e közismert elvet:
„A Kekmócok lábujja ettől lesz fejlett.”

A Kekmóc egy jó nagyot úszott
a Bristoli Öbölön át,
de előtte gondosan orrára húzott
egy pamutzoknit, lilát.
Mert Cancurka néni is azt javasolta:
„Lábujja ép, kinek védve az orra,
s míg orrhegyük melegszik pamutba bújva,
nem szenved hiányt a Kekmócok ujja!”

És szelte a Kekmóc a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
egy ügyes kis csengővel csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
És mikor a túlparton kiért a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Ez horgászni indult, mert éhes a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És indult volna tovább is
szárazföldi irányba,
de ott ült a part ormán áfonyát majszolván
Dzsemuszkár király leánya.
Nagy piros céklából készült a kalapja
(fejének középütt nyílás volt faragva),
zöld volt a kesztyűje, sárga az inge,
köntöse tarka, s a neve Legyinke.

„Ó Legyinke királykisasszony!” –
szólott a Kekmóc tüstént. –
„A szépsége előtti áhítat betölti
szívemnek legmélyebb csücskét.
S mert jól mondja nagynéném, Cancurka néni,
hogy fabatkát sem ér egy magányos férfi,
hát boldoggá tenne e megfontolásból,
ha ön lenne hitvesem most, avagy máskor.”

„Ó hogyne!” – felelte Legyinke. –
„Az Öblöt is átszelem önnel,
ha enyém lesz most lila orrvédő zoknija,
hitvese leszek örömmel.
S ha érzelme őszinte, nekem ajánlja,
hogy berakjam apuskám múzeumába,
hol önzetlen vonzalma jeleként bámulják,
orrának díszén túl mind a tíz lábujját.”

A Kekmóc hát lekapta tüstént,
a szép lila zoknit, mely épp
a királykisasszony fejére passzolt,
átvéve a cékla helyét.
És lábai ujját is mind letekerte,
melyeket Cancurka nagynéni kertje
növesztett gyönyörű tupszikus fáin
kurtuló napoknak hűs éjszakáin.

„Ó Kekmóc, én Kekmócom!” – mondta Legyinke.
„Örökké öné a szívem!
És hűséges nej módján, én édes Kekmóckám,
követném mindvégig híven!”
És így szólt a Kekmóc: „Ó Legyinkém, nem úsznánk
együtt el máris, a maflancos Dzsemuszkár
apuska-királytól búcsút se véve?” –
És Legyinke boldogan felelte: „Mért ne?”

És átszelték rögvest a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
ügyes kis csengőjük csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
S ha fölbukkant Legyinke, s vele a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Most rengeteg halat fog kapni a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És laktak nagy lakodalmat,
áttáncolva vidáman
hegyet és völgyet és várost és falvat
a Velszi Tartományban.
S a néni az ifjú párt ebéddel várta
(sült hal volt, egér, meg porított mályva),
„hisz mindnyájan tudhatjuk – imígyen szólott –:
egy Kekmóc csak ujj nélkül valóban boldog.”

 

Havasi Attila fordítása

 

 

Edward Lear

A SEPRŰ, A LAPÁT, A FOGÓ MEG A PISZKAVAS

Fogta magát a Seprű, a Lapát,
a Fogó meg a Piszkavas egyszer,
és nagy vidoran, dada-bimm didi-bamm,
a Ligetbe fiákerezett el.
Meredezve feszített Piszkavas úr,
Fogó úr szüntelen izgett;
Lapátkán mélylila csipke (azsúr),
Seprűnén kék ruha díszlett.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
mentek dudorászva, bizony.

„Lapátka, magácska legyőzte szivem!” –
a Piszkavas ezt dudorászta. –
„Az volna öröm, dada-bimm didi-bömm,
ha velem ma pitét vacsorázna!
Amidőn a szenet kaparássza kegyed,
az a hang gyönyöröm netovábbja!
Füle ó be ragyog! Feje ó be kerek!
Megigéz az az éteri bája!
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
nos, tetszik-e, mondja, dalom?”

„Seprűcske, hajaj! tudom én, mi a baj” –
duruzsolt a Fogó. – „Kegyed immár
halálosan un, dada-bimm didi-bumm,
mivel alkatom annyira cingár!
Mikor oly gyönyörűen söpri a port,
mért nem veszi észre, ha esdek?
Hát mondja, hogyan lehet ennyire zord?
Csak mert a kegyed nyele festett?
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
ezt nem teszi jól, aranyom!”

Seprűcske, Lapátka duettre fakadt:
„A daluk badar és lehetetlen!”
Így szólt a Lapát: „Leverem magukat!”
„Én” – mondta a Seprű – „leseprem!”
Észlelte a vészt a Fiákeres is,
hajtott haza, vissza, sietve;
de teát iszogatván persze, hogy aztán
jobb lett mindnek a kedve.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
itt véget is ér a dalom.

Havasi Attila fordítása

 

Edward Lear
A KUMMERBUND
(indus költemény)

Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.

Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.

S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.

A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.

Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:

Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.

 

Havasi Attila fordítása

valami barokkosan bonyolult


A nyáj széléről írok:

mindennek hatása a szerves anyagok kombinálódására egyelőre vitatott.

Ivással össze hogyan fér a jámbor út s az erény?

Tycho azért halt meg

mert a hólyagja egy sörivóverseny során szétrepedt

úgy rendelték ezt el, akik lakják az Olümposzt

Kopernikusz tehát kitolta a Naprendszer határait

de még mindig csupán egy egyenesnek látszik

– egy puszta egyenes és semmi több

mivel

az intim kapcsolatok fejlesztő hatásának

megvannak a természetes hatásai

– Nixon és Kissinger

tulajdonképpen senki másban nem bízik meg igazán,

csak Nixonban és Kissingerben –

végül valamennyien a halált választják

ám mindegyikük annak sajátos formáját:

a saját halálát

beadom a kulcsot

és elmondok mindent:

„Igen, most már valóban elmondhatjuk, hogy fekete lyukakat figyeltünk meg.”

Vagy papírzsebkendő volt?

 

A felhasznált művek: Edwin A. Abbott: Síkföld, Avar János: A Kissinger-korszak, Buda Béla: Empátia, Truman Capote: Hidegvérrel, Dan Culcer: ’Szélre szorult állatok’, Timothy Ferris: A világmindenség: mai kozmológiai elméletek, Samszu’d-Dín Muhammad Háfiz: ’2. ghazal’, Heller Ágnes: Általános etika, Hésziodosz: A világkorszakok, Kassák Lajos: ’Halotti beszéd’ és Keresztúri Ákos: Asztrobiológia

A mentés

 A kozmoszban már nem számított a tér és az idő. Az újfajta űrjárművek hajtóművei képesek voltak rövid idő alatt fantasztikus távolságokat megtenni, így az emberiség igen gyorsan kinőtte a saját naprendszerét, és mohó kezeit hamar az ismeretlen mélyűrre tette.

A Föld szerepe lecsökkent, amikor már több gyermek született földönkívüliként, mint földiként. Már több száz űrállomás és bolygó viselte magán az emberiség nyomát, hol így, hol úgy. A legtöbb bolygót csak bányászás, kitermelés céljából lakták be, de rengeteg, a Földéhez hasonló klímájún, komplett közösségek, városok, sőt, néhol országok jöttek létre. Érdekes módon az időszámítást viszont mindenhol megtartották, hűen a Földhöz. Az emberiség nem követett semmiféle előre eltervezett utat, csak terjeszkedett, terjeszkedett lendületesen. Kicsit olyan volt, mint mikor felfedezték Amerikát, és elkezdték kizsákmányolni, kihasználni, miközben nem foglalkoztak semmivel és senkivel. Egyre nagyobb területet foglaltak el, nem gondolva arra, hogy az esetleg már másé. Az emberi természet ilyen, ha egy bizonyos megvilágításból nézzük.

A legjobban kolonizált bolygókon erős, szigorú uralom vette kézbe az irányítást, hogy biztosítsa a fennmaradást. Jól működő kereskedelmi és gazdasági viszonyokat építettek ki a hasonló bolygókkal, miután letudtak pár kisebb csatát, itt-ott nagyobb háborúkat. Amolyan új vadnyugat volt ez, ahol kereskedők, szállítók, kalózok és még ki tudja hányféle –fajta ember száguldott keresztül­-kasul az univerzumon. Voltak szabályok és törvények mindenhol, de kevés helyen lehetett azt betartatni, főként messze a kolóniáktól. Ott minden csak az emberiségen múlt, ami miatt már milliók vesztek oda, hiszen az emberek gyakran elveszítik józan ítélőképességüket és elfelejtik, hogy honnan jöttek.

Ebben az űrben egy közepes méretű űrhajó haladt látszólag céltalanul. A csendes világűr sötétsége fojtogatóan ölelte körül. Kisebb sérülések borították a burkolatát, de úgy tűnt, hogy ez nem jelent semmiféle akadályt a működésében, inkább csak ütött-kopott kinézetűvé tette. Hajtóműve ütemesen, de csendesen tette a dolgát, talán azért is, mivel csak készenléti állapotban volt.

A hatalmas gépmadár oldalán egy mamutvállalat logója díszelgett, jelezvén a környezetének, hogy milyen érdekeltségi körbe tartozik, ám a szakértő szem hamar észrevehette, hogy ez egy kiselejtezett gép, amit elfelejtettek átfesteni. A hozzáértő arra is könnyedén rájöhetett, hogy a megnövelt raktéren kívül fel is van fegyverezve, és alkalmas űrbányászatra is, azaz űrben lebegő tárgyak begyűjtésére. Amolyan mindenes hajó.

A legénység létszámára, képzettségére és a raktér tartalmára azonban csak komoly vizsgálat után derülhetett fény. A pajzsokat – amelyek gátat szabtak a kíváncsi tekinteteknek és védelmeztek az egyszerűbb sérülésektől – komoly tartalékkal bíró energiacellák látták el. A látszat ellenére jól felszerelt gép volt ez.

A főnök kabinjában hangos, de nem túl tolakodó hangon szólalt meg a kommunikációs konzol. Néhány másodperc elteltével egy vékony férfi lépett elő a szoba egyik sötét szegletéből. Nyújtózott egyet, és hunyorogva közelebb lépett a pulthoz, hogy pár gomb megnyomásával elnémítsa a jelzést. Leülhetett volna, hogy pontosan átolvassa az imént érkezett üzenetet, de inkább csak sietve átfutotta, majd hamarjában megnyomott még pár gombot, azután nekiindult a gép gyéren megvilágított folyosóinak.

A folyosó halvány fénye épp csak arra volt jó, hogy biztos lábbal lehessen haladni a fém burkolatok közt, de olvasáshoz már kevés lett volna. Nem telt bele másfél percbe, és a főnök a kapitány ajtajában állt. A kapitány volt a gép pilótája, holott képzettsége, tudása messze túlmutatott ezen a munkakörön.

– Gyere be! – mondta a kapitány az ajtó felé fordítva fejét. Az ajtó halkan félresiklott, és a főnök belépett, majd alaposan végigmérte a másikat. A pilóta lényegesen vékonyabbnak látszott a főnöknél, de ez a jelentős magasságbeli különbségnek volt betudható.

– Láttad? – kérdezte a főnök, bár tudta a választ, és inkább csak fel akarta mérni a viszonyokat.

– Megkaptam az üzeneted, és felőlem rendben. Beállítom a koordinátákat… – mondta, majd munkához látott.

A főnök mozdulatlanul várt, miközben a bal kezét egy tőr nyelén pihentette.

– Kész. Negyed órán belül már ott is vagyunk, ha sietünk. Nem szeretem ezeket a mentőakciókat, nagyon kockázatosak. Nem beszélve arról, hogy mi lenne, ha belefutnánk valami kalózcsapatba – fejezte be a pilóta a mondanivalóját, majd neheztelőn a főnökre nézett.

– Te csak foglalkozz a gép irányításával, a többi az én dolgom! Majd jövök – válaszolta a főnök, majd kisietett. A kapitány fellélegezve vette tudomásul, hogy egyedül maradt. Visszacsúsztatta a pisztolyát a tokjába, majd még egyszer leellenőrizte az adatokat.

A főnök fejcsóválva haladt a folyosón, miközben léptei alatt jól hallhatóan kongott a fém burkolat. Sietett, hogy felkészítse a hajót a mentőakcióra. Az űrhajó gyomra felé tartott, ahol a raktér volt. Belépve csak a gépek és a technika zaját hallotta. Körbenézett a sötét előtérben. Innen nyílt a légmentesen elzárt csarnok, ami az űrhajó fejlesztésekor raktérbővítést kapott. A hermetikusan lezárt kaput egy erős alkatú, testes férfi őrizte, a fedélzetmester. Szemei fáradtságról árulkodtak, a kötés pedig, ami a karjait fedte, elárulta, hogy sérült. Az érkező ember nem lepte meg különösképp, talán azért sem, mert már előre hallotta. A fém jól vezeti a hangot.

– Főnök – üdvözölte a belépőt.

– Rendben vagy? – kérdezte a főnök, miközben a helyiség állapotát vizsgálta. – Látom a kár elenyésző.

– Nincs bajom. Legközelebb jobban odafigyelek majd az automata védelmi rendszerekre. Nem hiányzik, hogy felforduljak.

– Jó hozzáállás – vigyorodott el a főnök. – Az eddigi összegzés alapján úgy számoltam, hogy a hajó javítása után az áruból marad nagyjából 400-450 kredit fejenként. Mit szólsz?

A sérült férfi sejtelmesen elmosolyodott, majd bólintott.

– Ja, és majd elfelejtettem, készülj, vészjelzést fogtunk. Úgy tíz perc, és ott leszünk.

 

*

 

Egy mentőkabin általában nem túl nagy, éppen csak arra elég, hogy a nemzetközi űrszabvány legalapvetőbb elvárásainak megfeleljen. Egy átlagos mentőkabin öt személy számára kell, hogy biztosítsa a legalapvetőbb szükségleteket, legalább tíz napig. Persze léteznek kisebb és nagyobb luxus kabinok is, melyek már majdnem egy kisebb űrhajónak felelnek meg.

– Dan, vettél valamit a tegnapi jelzés óta?

– Nem, azóta sem történt semmi. Sőt, olyan, mintha a rendszer nem is működne, csak a mesterséges gravitáció és a létfenntartás. Visszatérve a tegnapi jelzésre, olyan, mintha valami szikla pattant volna nekünk. Még szerencse, hogy a burkolat nem rongálódott meg.

– A vészjelzést vajon sugározzuk még?

– Fogalmam sincs. Ha jól működik a számítógép, akkor még hat napunk van.

– Szerencsére nem elhagyatott pályán haladtunk.

– Éppen ettől tartok. Mi lesz, ha kalózokkal, csempészekkel futunk össze, és nem elég nekik a megmentési díj?

– Matt, ne kelts pánikot, így sem lehetünk biztosak semmiben!

– Dan, te is nagyon jól tudod, hogy megy ez…

– Matt, most már tényleg fejezd be! – mondta valaki a kabin hátsó részéből. Ezt többen is helyeselték.

 

*

 

A főnök a kabinjában ült a pultnál, és a monitorokat tanulmányozta.

– Főnök, a rakteret előkészítettem – hallatszott a kommunikációs pultról.

– Kösz – felelte, majd összegezte az információkat. – Egy közepes méretű mentőkabinról van szó, ami ismeretlen számú túlélőt rejt. A jelzései alapján a megmentési díj 300 kredit.

A mikrofonból halk röhögés hallatszott, majd egy hang:

– Tudják ezek mennyi a rabszolgaárfolyam a Diso-n? Idióták!

– Munkára fel! – mondta a főnök, majd a külső robotkarokkal megközelítette a kabint, amelyen a mentési célokra kialakított fogantyúk voltak. A karok biztosan ragadták meg az űregységet, majd határozott mozdulattal behúzták a raktérbe.

– A kabin megérkezett, a raktér külső ajtaját bezártam, pajzsot aktivizáltam. Visszajelzést kérek.

– Minden rendben, külső ajtó csukva, pajzs hetven százalékon. Megkezdheted a raktér levegővel való feltöltését! Ja, és készülj a szkennerrel.

– Vettem!

A főnök elégedetten dőlt hátra, majd a mikrofonba mondott pár új utasítást.

– Kapitány! Kérném a legközelebbi bolygórendszer nevét, és elérési idejét.

– Mondom. Lave, a lehető legnagyobb utazósebességgel haladva 3 óra, Diso pedig 6. Na?

– Mit gondolsz?

 

*

 

A mentőkabinban zavartság uralkodott. Mindenki magához tért, hogy részese legyen az eseményeknek.

– Dan, ugye te is érezted?

– Igen, mindannyian éreztük, bár ez most jóval gyengébb rezgés volt – felelte, majd a műszereket kezdte babrálni. – Remélem nem megint valami űrszemét, vagy szikla. A műszerek továbbra sem jeleznek semmit, sajnálom.

– Nem tehetünk mást, csak várjunk ölbe tett kézzel? – idegeskedett Matt.

– Te is tudod, hogy nem tehetünk semmit, várunk az utolsó pillanatig, ez a protokoll!

 

*

 

Az űrhajó belseje ismét lépésektől volt zajos, sietős, határozott lépésektől. A raktér ajtaja feltárult, majd két alak lépett be a lassan teljesen telítődő helységbe. Óvatosan, vigyázva körüljárták a mentőkabint, majd egymás felé fordultak.

– Főnök, láttad a sérülést a törzsön, a zsilip mellett? Nem sok jót ígér.

– Láttam. Ennyire súlyosnak látszik? Hamar a szkennert, nézzünk csak bele!

– Rendben – hangzott a válasz, majd megkezdődött a letapogatás. Nem tartott sokáig, hamar jött a válasz. – Nincs bent élő személy, csak két fagyott test.

– A fenébe, munka a semmiért! Mindegy, a megmentési díj akkor is jár.

– Valaminek nekiverődhettek. Ez van, de várj főnök, megnézem a többi vendégünket, megvannak-e még – mondta mosolyogva a fedélzetmester, majd tett pár lépést a raktér egy sötét szeglete felé, ahol egy másik mentőkabin várta a segítséget.

– Rendben, nézd! Remélem, ezek kibírják azt a néhány órát, míg vevőt találunk rájuk! – mondta a főnök, majd lehajtott fejjel kilépett a raktérből. – Kapitány, irány a Diso-i rabszolgatelep! – mondta a központi kommunikátorba, majd visszaballagott a kabinjába.

 

 

Vége

 

Sir Thomas Malory: Artúr király (részlet)

Harmadik fejezet

 

Avagy hogyan lelt rá Arthur legendás kardjára

 

 

Egy nap egy pajzshordozó esett be a fiatal király udvarába. Halálra sújtott mesterét a hátán hurcolta, és annak gyilkosa ellen hajszát követelt. Griflet, egy Arthurral egyidős fiú ekkor felpattant, és bár csupán fegyvernök volt, azt kérte, hogy üssék lovaggá, mivel üldözőbe akarja venni azt a lovagot, aki ezt a galádságot elkövette. Az udvarban tudták hol találhatják meg a gazfickót: az erdőben, egy forrás mellett vert tábort.

Arthurnak nem tetszett a gondolat, hogy egy ilyen ígéretes, bátor fiatalembert ily végzetes kalandra küldjenek. Végül azonban beadta a derekát Griflet esdeklésének, a fiatal lovag pedig szelek szárnyán rohant a forrás felé.

Meg is találta ott a keresett lovag sátrát. A gazfickó lova kikötve pihent, viszont fel volt nyergelve és kantározva. A lovag sátrától nem messze álló fa ágán egy sokszínű pajzs és egy hatalmas lándzsa hevert. Griflet a lándzsája tompa végével egy hatalmasat vágott a pajzsra, mire az hangos kongással leesett a fáról. A kondulásra a lovag kijött a sátrából, és ennyit kérdezett:

– Ugyan mondd meg, kedves lovag, miért verted le pajzsom?

– Mivel meg fogok küzdeni veled! – válaszolta Griflet

– Jobban tennéd, ha lemondanál erről – vágott vissza az idősebbik lovag, – hiszen túl fiatal vagy még ahhoz, hogy csak úgy eldobd az életed. Azt a vak is láthatja, hogy képességeid meg sem közelítik az enyémet.

 

S mégis Griflet ragaszkodott a párbajhoz. A két ellenfél oly erővel rohant egymásnak, hogy az ifjabbik lovag lándzsája darabokra tört, ló és lovasa pedig súlyos sebekkel zuhant a földre. Az idősebb lovag megszánta fiatal vetélytársát, amikor meglátta, hogy az a földön hever. Levette hát annak sisakját, hogy levegőhöz juthasson, végül pedig felsegítette a lovára, és bátorító szavakkal visszaküldte a királyhoz. A királyi udvarban mindenkin őrületes jajveszékelés lett úrrá, miután meglátták Sir Griflet sérüléseit, Arthurt pedig a dühroham kerülgette.

 

Másnap a király felöltötte legjobb páncélját és már hajnal előtt távozott leggyorsabb lován, hogy maga mérkőzzön meg a hírhedt lovaggal. A harcuk hevében a király lándzsája kettétört, ő maga pedig lezuhant a lováról. Bár a legtöbb összecsapás itt véget ért volna, ez kardvívással folytatódott. Ha lettek volna nézők, akkor rengeteg rafinált trükköt, és még ennél is több vért láthattak volna. Végül azonban Arthur kardja az ellenfél hatalmas erejének következtében darabjaira hullott. A végső csapás bevitele helyett a lovag döntés elé állította Arthurt:

– Vagy beismered, hogy alulmaradtál és gyáva féreg módjára távozol, vagy meghalsz.

– Ami a halált illet, – szólalt meg dacosan Arthur – jöhet bármikor, én szívélyesen fogadom. Azt a megaláztatást viszont, hogy gyáva féregként távozzak erről a helyről, nem viselném el. Inkább választom a halált!

 

Ekkor érkezett meg Merlin, ki felfedte Arthur valódi kilétét, majd bűbájt bocsátott a lovagra, aki ennek hatására mély álomba merült. Míg a bűbáj tartott, addig Arthurt elvitte egy remete ismerőséhez, hogy az meggyógyíthassa a király sérüléseit.

 

Háromnapnyi gyógyító pihenés után Arthur elég jól érezte magát a lovagláshoz, így hát távoztak Merlinnel. Az út során a királynak eszébe jutott, hogy a kardja darabokra hullott.

 

– Ne is foglalkozz vele – vetette oda Merlin – nem messze innen van egy remek fegyver, amit talán meg tudok neked szerezni.

 

Így hát addig lovagoltak, amíg egy hatalmas, gyönyörű tóhoz nem értek. A király a tó közepén egy csodálatos kardot markoló, fehér selyembe burkolt kézre figyelt fel.

– Itt van hát! Ez az a kard, amiről beszéltem – szólalt meg Merlin, – amott pedig a Tó Úrnője látható, kivel, ha tiszteletteljesen bánsz, talán segít neked megszerezni az áhított pengét.

Menten meg is érkezett az említett hölgy, aki Arthurt meglátván mélyen meghajolt, a király pedig viszonozta ezt a gesztust.

– Hölgyem, – szólította meg az úrnőt Arthur – miféle kardot tart az a testetlen kéz a víztükör fölött, ott a távolban? Igazán örülnék egy ilyen csodálatos pengének, mivel a saját kardom apró szilánkokra hullott utolsó ütközetemben.

 

– Arthur király uram – válaszolt az úrnő, – az a kard az enyém. Azonban ha egy általam választott időpontban megajándékozol valamivel, akkor odaúszhatsz, és elviheted mind a pengét, mind a kardhüvelyt.

 

Így hát Arthur és Merlin kikötötték lovukat, majd beszálltak a bűvös csónakba, mellyel a tó közepén található kézhez eveztek. Miután a király megfogta a kard markolatát, a kéz visszahúzódott a víz felszíne alá, a két utazó pedig a partra visszatérvén továbbállt.

 

Lovaglás közben Arthur alaposabban szemügyre vette új kardját, mely az Excalibur nevet viselte, minek jelentése: acélvágó. Nagyon kedvére való volt a penge, az már csak ráadás volt, hogy a markolata drágakövekkel volt díszítve.

– Melyik tetszik jobba, – érdeklődött Merlin, – a penge vagy a kardhüvely?

– A kard – válaszolta Arthur.

– Nem vagy túl bölcs – szidta le a királyt Merlin, – a kardhüvely legalább tízszer olyan értékes. Amíg hordod, addig egyetlen csepp véred sem fog hullani. Így hát azt tanácsolom, hogy mindig tartsd a kezed ügyében!

 

Hangos üdvrivalgás fogadta Arthur királyt és Merlint, amikor visszaértek a Carlioni udvarba. Bár néhányan csodálkoztak, hogy a király ilyen veszélyeknek tette ki magát, abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint egy olyan király keze alatt szolgálni, aki ha kell, a lovagjaihoz hasonlóan felvállalja az út porát, és a vele járó megpróbáltatásokat.

 

Ez hát az Excalibur megszerzésének története. A karddal az oldalán Arthur királynak rengeteg hősies kalandban volt része. Volt viszont olyan is, hogy a gonosz erőknek ideig-óráig sikerült ellopniuk a kardot, mely a királyt életveszélyes helyzetekbe keverte. Ha viszont a király keze a kardját szorította, akkor bármely bonyolult csatát játszi könnyedséggel vett, hiszen a kardhüvelynek köszönhetően nem volt gyenge pontja, a kardot pedig egy misztikus erő vette körül, mely óriási hatalommal ruházta fel viselőjét. Végezetül viszont eljött az az óra is, amikor Arthurnak vissza kellett szolgáltatnia a kardot a jogos tulajdonosának, melyet egy áruló ki is használt, s halálos sérülést mért az immáron sebezhető királyra. 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info