Egy nyugdíjas testvérpár, Erzsike és Mari lihegve nézett szét az Alkotmány utcában, hogy átmehessenek a túloldalra. Mindketten aggódtak, és rikácsoló hangjukon egymást hibáztatták, amiért ugyanúgy eltévedtek, mint tavaly. Mari pár perccel ezelőtt még megesküdött volna rá, hogyha leszállnak a kettes villamosról, rögtön mehetnek is egyenesen a Néprajzi Múzeum bejáratától balra, aztán a következő utcán jobbra. De a Honvéd utca elbizonytalanította őket és minden negyedik percben, amikor levegő után kapkodva Erzsikének meg kellett állni, Mari a végsőkig bizonygatta igazát. Az egyik ilyen pihenő után, ahogy tovább húzták maguk után gurulós szatyrukat, rögtön meg is álltak. Egy darab burgonya gurult végig a járdán. Nagyot nyeltek izgalmukban, Erzsike rögtön el is fáradt, de Mari kiszúrt a távolból két velük egyidős nőt.

– Ezek is onnan jönnek! – kiáltott fel hangosan Mari, Erzsike meg csak nézte a krumplit, amit ragyogóan bearanyozott a szombat délelőtti napfény.

A krumplit nem vették fel az utcáról, ott hagyták jelzésképpen, hogy utat mutasson a többi nyugdíjasnak és különböző szociális segélyekből élőknek, akik a szombati krumpliosztásra jöttek. A Szemere Utcai Általános Iskola udvarán több mázsa krumpli várta Erzsikét, Marit, és a többi arra jogosultat. Mindenki kocsival érkezett, méghozzá a legkülönfélébb szekerekkel és hintókkal, tuningolt gurulós szatyrokkal. Mindenki húzott maga után egy kiskocsit, de volt aki babakocsival jött, sőt egy család elhozta az egyik nagyobb üzletlánc bevásárló kocsiját, amiben könnyedén hazatolták a huszonkét kiló krumplit. Csak négyszáz forint kellett, és egy nyugdíjas igazolvány.

Miután beálltak a sorba , Erzsike és Mari újra veszekedni kezdtek, hogy miért nem indultak el előbb. Mari szerint Erzsike túl sokáig kente a májkrémet reggel a kiflire, Erzsike pedig azért élcelődött rekedtes hangján, mert Mari túl sokáig öltözködik a fürdőszobában. Mire sorra kerültek, és befizették volna a pénzt, elmondták nekik, hogy azt majd a teherautónál kell, itt csak az igazolványt mutassák. Mindketten kaptak egy sorszámot és beálltak az újabb sorba.

– Azért milyen sok kocsijuk van ezeknek – mondta Erzsike. Mindketten türelmesen nézegették a kiskocsikat a többi ember kezében, egyiket másikat összehasonlították a sajátjukkal. Láttak sokkal nagyobb teherbírású kiskocsikat is, ilyenkor egy időre elhallgattak.  

– Csak el ne vesszen  – mondta Mari.

– Micsoda? – kérdezte Erzsike.

– Hát ez a kis cédula – válaszolta Mari és amennyire az erejéből kitelt, megszorította a sorszámozott papírját. Erzsike nem értett egy szót sem.  

– Sőt, már olyan is van, hogy 3D-s TV – vette ki előttük a sorban fehér fülhallgatóját egy kislány.

– Az érdekes lehet, például, ha jön egy krokodil… – válaszolt a kislány nagyapja. Ezeket csak Mari hallotta, de mostanra már ő is elveszítette a fonalat.

Mikor odakerültek és befizették a pénzt, mindkettőjük kiskocsijába belecsúsztatták a nagy zsák krumplit, Erzsike azzal a lendülettel elindult a teherautó mellett, ki az útra. Egy autó kis híján elütötte, amíg Mari a saját zsákját nézte, ahogy segítenek neki felpakolni. Erzsike visszatért a járdára és várta Marit, miközben a kiskocsijukat maguk után húzó idősek egyre többen érkeztek. Egyetlen ember tűnt ki közülük, mellényben, siltes sapkában és egy nagy zöld szemetest húzott maga után. Aztán Erzsike észrevette, hogy ez az utcaseprő folyamatosan beszél, hol idegenekhez, hol magában. Hiába állt volna közelebb hozzá, akkor sem értette volna, hogy mit mond.

– Majd visszajövök én, mit várakozzak itt, itt söprök már húsz éve, majd visszajövök, ezek itt mind szegények, különben nem állnának itt, akinek milliója van az nem áll itt, ezek itt mind szegények, azért állnak ezek sorba…