– Aki mást  megdob kővel, az maga esik bele! Azért magyarázom el, hogy megértse!

Katja egy szót sem értett.

De mi mást tehetett, figyelt. Dohákné majd összetekeredett igyekezetében a fotelben.

Kezdődött a petevezetékkel. A bal elzáródott, aztán a jobbal voltak komplikációk. Végül a sebek a méhszájon, aztán a túlságosan laza szalagok! Őrskút nem egy világváros, Doháknét nem is biztatták különösebben az orvosok. De ő nem adta fel, végigcsinálta az első hónapot, a másodikat, a harmadikat…, végigcsinálta a rettentő megpróbáltatásokat, hogy ő is, mint a szerencsések, a karjába szoríthassa a kislányát.

De a kislány, aki megérkezett az elzáródott petevezetékek útvesztőiből, erre a ragyogó bizalomra, erre a különös kötelékre nem volt méltó. Hogy mennyi gond volt! Mennyi csalódás, mennyi félreértés! Dohákné vacsora után megkérdezte, jóllaktál-e, Évike, ennyi elég volt-e, a gyerek bólogatott, de éjjel a hűtőhöz lopakodott. Merthogy ő nem bír krumplit vagy húst enni, semmi sósat vagy keserűt, ő csak az édeset bírja megemészteni. De a sok lopakodás még hagyján, sunyi is volt, örökké csak áskálódott. Hogy mért nem volt becsületes, egyenes gyerek, azt Dohákné nem értette. Pedig zongora, német, kosárlabda – mindent megkapott, amit lehetett. Ő csak egy kis őszinteséget várt volna cserébe, nem azokat a sunyi oldalpillantásokat, nem azokat a mellébeszéléseket, az örökös hisztiket, hogy mért nem szeretsz jobban, anyukám! De Dohákné szerencsére rájött, mért viselkedik így.

Katja fészkelődni kezdett.

– Önző volt, egyszerűen önző! Csak kapni szeretett, nem adni. És nemtörődöm volt, amit csak lehetett, elhagyott: zoknikat, tollat, esernyőt, tolltartót. Az iskolát félvállról vette, a feladatait nem fejezte be. Ha egyáltalán hajlandó volt észben tartani őket! Egy gyönyörű gyermek, de a haja kócos, ragad a tenyere, olyan nemtudommilyen, olyan olyan – a hangja megint megbicsakllott –, egy olyan gyerek, aki csak szégyent hoz mindenki fejére.

Katján végigfutott, hogy Dohák Éva talán már biztos nincs életben. Ha a lány itt ülne a kisszobában, vagy csak leugrott volna a zöldségeshez, akkor mért avatná be őt az anyja az ő különleges kapcsolatuk részleteibe?

Az élőktől félünk. De a holtak az élők tulajdonai lesznek.

Egyetlen hang nélkül, könyörtelenül.

– Nehezen kezelhető lány volt, értse meg! Ha egy gyerek eltűnik, az anyát hibáztatják. Kővel dobálják, kígyót-békát szórnak rá, sárral mocskolják. Hogy az anya nem törődött vele. Hogy nem volt a kapcsolatuk különleges! Hát el tudja ezt képzelni? Én, aki a két kezemmel. A tulajdon két kezemmel! Én, aki a kilenc hónapig…

Most már szinte sikoltozott. Katja közelebb csúszott hozzá a méregdrága ülőgarnitúrán.

Bézs, gyöngyszürke, óarany. Csillog itt minden szépen, finoman. És ez itt a Szépvölgyi út – ha csak kinyújtod a kezed vagy csak lélegzetet veszel, százezreket kell fizetned.

Honnan van ennyi pénz az eltűnt lányok közelében?

– És mit mesélt Évike? Hova került tizenkét évesen?

– Hát nem érti? Nem érti mégsem? Hátmégmindignemértihogymit..? Semmilyen gyerekrablás nem történt. De egy kisvárosban a szülőkre kígyót-békát szórnak,  sárral mocskolják, kővel dobálják. Pedig kinek kell egy olyan gyerek, aki mindent elveszít? Akinek csak a szája jár, aki csak a tükörben illegeti magát, akit nem érdekel semmi. Akinek csak a…, akinek csak a… hiszen tudja, csak az jár a fejében…

Katja tudta. A nemszeretem gyerekek kamaszkorukban nemi verejtékben fürdő fenevadak lesznek – legalábbis a szüleik szemében.

– Ezek szerint a lányok összebeszéltek és elszöktek? Mire alapozza ezt?

– Hogy mire? Hát a tulajdon gyerekemre! Huszonhét évesen megjelent itt kifestve, elegánsan, körömcipősen, hogy szia, anyukám, eddig nagyon hiányoztál, én meg most szeretnék egyetemre menni. De talán ilyenek a szexrabszolgák? Vutton-táska, igazgyöngyök, ötvenkét darabos manikűrkészlet. Azt azért elvárta, hogy a reptérről a taxit kifizessem.

Most már fel-alá csúszkált Dohákné hangja, alig lehetett érteni.

– Csak nyafogott, könyörgött, zsarolt, ahogy régebben. Látod, itt vagyok, anyucika, hol a net, hol a zsebpénz, hol a laptopom, hol az egyetem? Mégmindignemérteszmeg? És ahogy Őrskúton szokta, csak csapkodta az ajtókat, utána zokogott. Hát mit kezdtem volna én egy ilyennel? Mi a kisebbik lányommal túléltük a botrányt, tíz körömmel kapartunk ki magunknak egy másik életet! Erre a nagyobbik hazajön a csavargásból, az ágyon heverve várja a vacsorát, és követeli, hogy kifizessük a taxiját, aztán követelné, hogy kifizessük a tandíját is. Hát csoda-e…?  Csoda-e, hogy…? Még mindig nem érti?

– Ajtót mutatott neki?

– Ó, ne így értse! Ne úgy értse, hogy szívtelen vagyok! Eltelt két hét, és csak feküdt az ágyon, zsarolt, követelőzött, zokogott. Ajánlgatta, hogy felolvassa a verseit, hogy majd tiszta vizet öntünk, hogy majd mindent megbeszélünk.  Lakkozgatta a körmeit. Kérdezgette, nem megyünk-e egyszer fagyizni, kirándulni, kibeszélni, tiszta vizet önteni. Úgy viselkedett, mintha valami borzasztó dolog történt volna vele. Érti, ugye?

– De merre volt? Mit mesélt magáról?

– Hogy ült egy kertben, egész nap verseket írt és egy öregúr virágait öntözte.

– Hol, milyen kertben?

Dohákné rámeredt: – Csak beszélt össze-vissza mindent. Nem volt teteje.

De ők a kisebbik lányával már kikapartak a tulajdon kezükkel egy másik életet. Ők nem üldögéltek egy virágoskertben.

– Csak össze-vissza beszélt, higgye el! Hogy itt járt, ott járt, hogy beutazta a fél világot. És közben azért milyen ügyes lány volt! Három hét múlva már összeköltözött egy szír orvostanhallgatóval a Lórántffy utcában. Éjszakánként pedig engem hívogatott. Hogy mért nem értesz meg engem, anyukám? Higgye el, borzasztó volt!

– De utána mi történt?

– Különleges kapcsolat volt a miénk – Dohákné elsírta magát. – Megmondták az orvosok, hogy csak különleges szerencsével… de nekem nem volt szerencsém. Se én, se ő nem volt szerencsés. Talán összeveszett Faiddal, a szeretőjével. Aki mást megdob kővel, az maga esik bele. Senki sem tudja, hogy mit miért. Hogy mért vett be annyi altatót.

Dohákné egy fényképet tolt Katja elé.

Elképedt emberek egy koporsót állnak körül, olyan arckifejezéssel, mintha ebben a percben vették volna föl a telefont, és kaptak volna hírt az öngyilkosságról. Egy bajszos, alacsony fiatalember – Faid nyilván – elkerekedett szemekkel, Dohákné a szokott mogorva, megbotránkozott arckifejezésével és két sötétszőke, molett idősebb nő – láthatóan vidéki nagynénik, kisvárosi példányok – a kezükben összehajtott, talán még csöpörésző automata esernyő.

– A nővéreim Sümegről – sziszegte Dohákné. – Mert szeretnek az emberek áskálódni, követ hajigálni. Hogy miért a Faid fizette a temetést? Hogy miért…? Hogy egyáltalán…? Hogy miért ilyen későn szóltam? Hogy mi ez az egész? Csak azért jöttek, hogy piszkálódjanak a temetés után.

Ebben Katja nem volt annyira biztos. A gyermek Dohák Évával talán nemcsak az őrskúti védőnők éreztek együtt, hanem ezek a nagynénik is. A borítékból kicsúsztatott óvatosan egy másik fényképet is: a tizenegy-tizenkét éves Dohák Éva mosolygott egy halhatatlan nyáron, egy balatoni stégen.

Reménykedő, ritka pillanat lehetett.

És sokkal élesebb kép volt, mint amit az Őrskúti Tükör 1992-ben leközölt.

– Nem kérhetném kölcsön ezt a fotót, asszonyom?

Dohákné felszegte a fejét.

Évike szép volt, meg aztán egy sok megpróbáltatást átélt, különleges kapcsolat az övék. Ami azt illeti, kevés fényképe van, és ő bizony nem szívesen szórja szét, ami megmaradt. Talán vannak fényképek a Lórántffy utcában, ki tudja. Faid többször telefonált, hogy vigye el a lánya ruháit, az iratait, a fotóit, de még nem érzett magában elég lelkierőt… És ki tudja, hogy mikor fog érezni?

Katja bólogatott. Hogy végre elutasíthatott egy kérést, Dohákné sokkal magabiztosabbnak tűnt.

– Tragikus sors jutott a lányomnak – mondta, miközben az ajtó felé terelte a vendégét.

– Tragikus sors – visszhangozta Katja.

Bezárult az ajtó. De valami ottmaradt Dohákné keserű izzadtságszagából.

No de a Lórántffy utcában magányosan gyászoló Faid! Az a piros bőrönd, azok a naplók, levelek…

A két sümegi néni – a két vidéki példány – Katjának remek ötletet adott. Egy fiatalember, egy igazi fiatalember rá se hederít idősebb asszonyok vonásaira. Ha pedig ez így van, akkor ő is összecsomagolhatná a szegény, gyászoló édesanya helyett a ruhákat… De hogy Faid feltehetően nem emlékszik a sümegi nagynénik nevére és arcára, az nem jelenti, hogy ne őrzött volna meg róluk valamilyen emléket.

Kiskosztüm, csöpögő esernyő, lakkozott frizura, kocka alakú szemüveg, aggódó, kotkodácsoló hang…

 

Három óra múlva Katja egy turkálóban vett, ágmintás ruhában és egy utcai közelharcra alkalmas retiküllel ott ácsorgott a Lórántffy utcában.

Fontoskodó arcot vágott, mert komoly küldetést teljesített.

A szemközti kisközért előtt talált egy irattárcát sok dollárral és egy szír útlevéllel. Van benne egy boríték is, magyarázta egy másik idős hölgynek: ezek szerint ez a bizonyos Faid az utcában lakik, de a házszámot sajnos nem tudja kiolvasni… Márpedig a mai világban az ember se postásban, se rendőrben nem bízik…

Hát nem tudja valaki…?

A drapp kosztümös hölgy bizony tudta. Itt laknak az arabok a 19-ben.

De nem olyan arabok, nyugtatgatta Katját. Egyetemisták, nem seftelősek.

Katja a retikült lóbálva, a turkálós ruhájában odaügetett a házhoz. Mielőtt becsöngetett volna, aggodalmas képet vágott.

– Szegény Évike ruháiért jöttem – motyogta.

Az ajtót nyitó fiatalember, mintha csak a közös vízóra miatt zaklatnák, zavart képet vágott.

– Sümeg! Sümeg! – sóhajtozta Katja mély meggyőződéssel.

De Faidnak mondhatott volna Trianont, Doberdót vagy akár Esztergomot is. Aztán mégiscsak fény villant a fiatalember szemében, és mielőtt hellyel kínálta volna, átölelte a vállát, mintha Katja egy rég nem látott, kedves rokon lenne.

–Szegény Évi!

A nappalin végigtáncolt egy vékony, félmeztelen szőke, nyilván az új Évike.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

 

A FÖLDRŐL, TŰZRŐL, VÍZRŐL, LEVEGŐRŐL

Föld az, ami föld alakját ölti, 
és a föld rendjéhez igazodik a mindenségben, tűz az, ami a tűz alakját ölti, 
és a tűz rendjéhez igazodik a mindenségben, víz az, ami a víz alakját ölti, 
és a víz rendjéhez igazodik a mindenségben, levegő az, ami a levegő alakját ölti, 
és a levegő rendjéhez igazodik a mindenségben.

AZ ELSŐ VILÁG TEREMTÉSE

És elhatározásra jut Taiova, 
és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,

és földet vesz ki Szotuknang a mindenségből, 
és a földből megteremti az első világot, 
és törvényeket ültet az első világba, 
és nevet ad az első világnak, és a mindenségbe helyezi,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból, 
és a földből megteremti a növényeket, 
és szívósságot ültet a növényekbe, 
és nevet ad a növényeknek, 
és az első világba helyezi őket,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból, 
és a földből megteremti az állatokat, 
és alázatot ültet az állatokba, 
és nevet ad az állatoknak, 
és az első világba helyezi őket,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból 
és a földből megteremti az embereket, 
és bölcsességet ültet az emberekbe, 
és nevet ad az embereknek, 
és az első világba helyezi őket

és szemügyre veszi Szotuknang az első világot, 
szemügyre veszi 
    az első világ törvényeit, 
    az első világ növényeit, 
    az első világ állatait, 
    az első világ embereit,

és a törvények közül kiválasztja a megértést, 
és megteszi az első világ törvényének, 
és a növények közül kiválasztja a négylevelet, 
és megteszi az első világ növényének, 
és az állatók közül kiválasztja a kígyót, 
és megteszi az első világ állatának, 
és az emberek közül kiválasztja a halászt, 
és megteszi az első világ emberének.

A TEREMTÉSRŐL

A Teremtés ajtó; 
amely a semmiből a valamibe nyílik, 
és sarokpántján öröktől fogva jár.

SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI II

Mint hónapok óta minden este, 
Sziliomomo kint áll az ablak előtt, 
és Palaomaukit nézi,

Palaomauki bent ül a házban, 
és őrlőkővel kukoricát őröl,

éppen kedvenc virágukról 
a sündisznókaktusz kehelyalakú 
virágáról beszélgetnek,

Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros, 
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,

ezen elvitatkoznak egy darabig,

Sziliomomo már éppen 
vissza akarja vonni a véleményét, 
amikor Palaomauki váratlanul 
abbahagyja a kukoricaőrlést, 
kezét ölébe teszi, 
és igazat ad Sziliomomónak,

Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében, 
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi, 
hogy figyelmét teljesen neki szenteli, 
és hajlandó hozzá menni feleségül,

a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.

A NYÁRI TÖLGYERDÖ HAJNALI LEHELETE 
   “(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli aki járt messze északon)“

Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.

EOTOTO ÉS AHOLI AZOKRÓL, AKIK ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT, ÉS AZOKRÓL, AKIK NEM ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT

Akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, 
és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak, 
és elvetik a nemtelen érzelmeket, 
        azok értik a Teremtő tervét, 
akik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, 
és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket, 
és nem vetik el a nemtelen érzelmeket, 
        azok nem értik a Teremtő tervét.

EOTOTO ÉS AHOLI A SZERETETRŐL I.

A szeretet a Teremtő szándékának megértése,

a szeretet színhelye a Földtest, 
a szeretet kezdete a világosság, 
a szeretet módja az odaadás, 
a szeretet eszköze az alázat, 
a szeretet útja a követés, 
a szeretet iránya a közeledés, 
a szeretet jelentése a bizonyosság, 
a szeretet célja a tökéletesedés,

a szeretet minden ember kötelessége.

SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI KÉRÉSE TAIOVÁHOZ

Ó, 
urunk, 
add, 
hogy legyen még gyerekünk, add, 
hogy legyen még legalább öt gyerekünk, még öt gyerek elég lenne, 
mondjuk, 
még négy fiú 
meg még egy lány,

persze, 
lehet több is, 
de ha egy mód van rá, 
kevesebb ne legyen, 
arra kérünk, 
nem mintha nem szeretnénk azt a kettőt, 
Polipkoimát meg Hopaqát, 
aki van, 
szeretjük mi őket, 
nagyon is szeretjük, 
csak hát olyan nagy bennünk a szeretet, 
hogy úgy érezzük, 
túl sok két gyerekre, 
még legalább ötre futná belőle, 
olyan nagy, 
kérünk, 
teljesítsd a kérésünket, 
hidd el, 
mindnyájan jól járunk, 
nekünk nagyobb lesz az örömünk, 
neked meg nagyobb lesz a dicsőséged.

AMIT SZILIOMOMO MONDOTT PAVATINAK, MIKOR ELHIBÁZTA AZ ŐZET

Ma elhibáztam az őzet, 
de nem szidott össze érte 
otthon a feleségem, Palaomauki, 
és nem mondta, 
hogy ez annak a jele, 
hogy öregszem,

szerintem ez annak a jele, 
hogy ő is öregszik, 
és egyre jobban megérti, 
hogy öregszem.

SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN

Itt ülök kint, a ház előtt, 
a nagy, viharverte, 
töredezett szélű, lapos homokkövön, 
amelyet még néhai apai nagyapám, 
Maszaviszteva görgetett fel ide 
a völgyből ülőkének, 
és amely része a földnek,

itt ülök, 
és néhai apai nagyapámra, 
Maszavisztevára gondolok, 
aki után csak ez a nagy, viharverte, 
töredezett szélű, lapos homokkő maradt, 
amikor maga is része lett a földnek.

Búcsú az ifjúságtól

Jó volt az izmok rugalmassága, 
a feszülés 
és ernyedés, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a csontok szilárdsága, 
a tartás 
és keménység, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a láb fáradhatatlansága, 
a könnyűség 
és fürgeség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a kéz biztossága, 
a nyugalom 
és rezzenetlenség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szem élessége, 
a megpillantás 
és felismerés, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az elme fogékonysága, 
a kíváncsiság 
és merészség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a gondolatok szárnyalása, 
a magasság 
és mélység, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szív tisztasága, 
a gyanútlanság 
és őszinteség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az érzések izzása, 
az öröm 
és elragadtatás, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

Haldokló dala I.

Éltem, 
nem bánom hát, 
hogy meghalok.

Haldokló dala II

Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig. 
De nem félek, mert megint lesz erőm.

SZILIOMOMO ÉNEKEIBŐL

Tavaszi ének

A sárga Nap-házban meleg-gyermek ül és játszik, 
a fehér felhő-házban eső-gyermek ül és játszik, 
a kék levegő-házban szél-gyermek ül és játszik, 
a fekete Föld-házban csíra-gyermek ül és játszik, 
a piros szív-házban öröm-gyermek ül és játszik.

Böjti ének

Uram, könyörülj rajtam, 
vedd el éhemet, 
vedd el szomjamat, 
hogy minden gondolatomat 
neked szentelhessem.

Ének legénykorából

Csosovi hegyén felhő ül, 
az oldalban süt a Nap, 
de a csúcs felett borult az ég,

ma nem láttam Palaomaukit, 
az arcom mosolyog, 
de a lelkem bánatos,

Csosovi hegyén felhő ül. 

 

Szinesztézia

Szürke egyes és kék hatos. Kinyitom a szemem és vágnak nekem egy szelet tortát. Az ártatlannak tűnő édes, krémes diótorta kifog rajtam és szűk családi körben elterülök a kanapén. Újra lehunyom a szemem, de most hosszabb időre. A desszert szónak barna csokoládé színe van, a közepe narancssárgán fénylik.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, sárga kettes. Ebben az évben születtem, áprilisban, ami halvány vörös, de ha hosszabb ideig gondolok rá, még színesebb. Az eleje citromsárga, az ’r’ betű világosbarna. Talán a rajz órákon ezért nem hiányoztak a színek, mindig grafittal satíroztam. Azt hiszem… Igen, az iskolában kezdődhetett a piros mosolygós arcokkal, aztán a barna ötösökkel, sárga négyesekkel és vörös hármasokkal. A szürke egyesek és sárga kettesek csak később jöttek, egy kivétellel.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, piros nyolcas. Ömlik az eső az ablakon, Eszter néni a legkomolyabban osztályozza elsősöket, sehol egy megértő mosoly, vagy egy kedves szó. Minden gyerek az év végi  dolgozatát tartva remeg, a hátsó sorban egyetlen gyerek szeméből folyik a könny. Ez vagyok én. Mindig mikor a lapra nézek, még jobban elszorul a torkom, és visszatarthatatlanul sírok. Közben úgy szipogok, hogy a másik padsorból is átnéznek rám, aztán vissza a barna ötösöket és sárga négyeseket osztogató tanár nénire.
 – Eszter néni, a Kristóf sír… 
 – Hadd sírjon. Kelemen Márta?
 – Ötös.
 – Év végére is. Lapu Marcell?
 – Négyes.
És ez így megy hosszú-hosszú ideig, az egész matematika óra ezzel megy el, én pedig az időjárással együtt zokogva nézem tovább a nagy bekarikázott szürke egyest, amit a témazáróra pirossal írtak rá. Mit rontottam el? Igaz, hogy szombat reggel – ezt biztosan tudom – a barna ötöst és a narancs kilencest egy Tapsi hapsis videojáték közben összecseréltem, és kilencvenötnek láttam. A játék pontozta a pályán talált tárgyakat, de a témazárót nézve inkább a Manó matekkel kellett volna játszanom, vagy egyszerűen kinyitni, és számolni az íróasztalnál a Mickey egeres füzetemben. Még nem ismerem azt a szót, hogy pánik, de érzem. Fuldoklom, és még arra tudok gondolni a felcserélt számokon kívül, hogy ennyire nem megy a mértékegység átváltás.
 – Mi a baj? – kérdezi tőlem a mellettem ülő.
 – Meg fogok bukni! – válaszoltam kétségbeesetten.
Hiába nézem meg újra és újra, a lapon nincs mosolygós arc, se szomorú, csak az a nagy bűzölgő elégtelen.
– Szerencsés Kristóf?
– Egyes! – tört ki belőlem a nagy szürkeség, az esőcseppek továbbra is az ablakon kopogtak.
– Év végi jegy négyes. Szekeres László?
Abban a pillanatban talán még az eső is elállt. Azóta sem vigyorogtam úgy, mint akkor.

– Kristóf meg színesen látja a számokat – ébredtem fel apám szavaira.
– Az nekem is így van – mondta anyám az idős rokonunk asztaltársaságában, akit minden családi körben töltött születésnapra meghívtunk.
– Akkor volt kitől örökölni… – mondta apám.
– És a betűket – mondtam, és feltápászkodtam a kanapéról. Elmondtam nekik a sorrendet, egytől tízig. Egyszerűbb volt végigmondani, mint sorolni a különböző színes betűket az ábécéből.

– Nekem az egyes sárga, a kettes kék… – és ahogy anyám is elmondja az ő színes nyerőszámait, majdnem megsértődök, hogy ezt a mélyen belém ivódott, magától értetődő sorrendet nem jól ismeri.
– Az interneten azt írták, hogy enyhe autizmus – mondta apám és mindannyian nevetünk, az idős rokon is, de fogalma sincs, miről van szó – de volt egy lista híres emberekről, írókról, zenészekről, akik hasonlóan láttak.
– Mi is ennek a neve? – kérdezte anyám.
– Szinesztézia – válaszoltam apámmal egyszerre.
Az idős rokon iszik még egy pohárral és bölcsen hallgat. Elfogad még egy csésze kávét, és én újra visszafekszem, de már nem alszom vissza.
Sárga kettes, két fehér nulla, piros nyolcas. Apámmal borozunk az egri Szépasszonyvölgyben, a bor vörös. A pincében régi évtizedekről beszél, a hatvanas, hetvenes évekről. Természetessé vált, hogy a hatvanas éveket kéknek, a hetveneseket zöldnek látom. Az ötvenes évek barnák, de a fejemben az iskolai történelem órák után az egész évtized elszürkült.
A borospincéből kilépve elindulunk keresni egy éttermet, nem messze egy nagy táblán hirdetik: „Babgulyás ötszáz forint”. A számok beleestek a levesbe, az ötös és a két nulla zsíros lében úszik. Evés közben eszembe jut a szineztézia, talán a nagy zabálásról, a legutóbbi születésnapról, amikor először szóba jött, mert az étteremben is rendelünk bőven.
– … és még azért is jó, hogy így látom őket, mert könnyen megjegyzem az évszámokat.
– Mikor volt a mohácsi vész? – kérdezi apám, miközben kettévág egy nagy szelet húst.
– 1546 – válaszolom, de abban a pillanatban kijavítom magam – 1526!
– Na, látod.
– De tudod, miért cseréltem össze…
– Miért?
– Mert a kettes is, meg a négyes is sárga.