Balázs F. Attila Minimál c. kötetéről. Megjelent az AB-ART kiadó gondozásában, 2010-ben

Vedd kézbe mindenekelőtt a kisméretű, keményfedelű kötetet, fogd és tapintsd, becsüld a súlyát, színét, fényét, tartósságát – ki tudja, meddig lesz ilyesmire alkalom. Lapozz bele, pörgesd ujjaid közt a lapokat, elölről hátra, vagy éppen fordítva, hátulról előre (87 számozott oldal, vagyis 44 lap, 46, ha a fedélen belüli, belső borítólapokat is hozzászámoljuk), próbáld felmérni, mit tartogat számodra a grafikai megjelenítés, milyen olvasási tempóra kell beállítanod magad (láthatod: csupa rövid vers, néhány sorosak csupán – utóbb kiderül, háromtól nyolc sorig terjednek, egyetlenegy kilencsoros van köztük a 67. oldalon), majd állj meg a tartalomjegyzéknél, s ha megállapítottad, ami már a lapozáskor is feltűnt, hogy a versek címét számok helyettesítik (1-től 57-ig, nem is: egy-től ötvenhét-ig), tűnődj el rajta: ezért hát ez a cím, Minimál?

Hagyjuk talán a minimalista költészet műfaji definícióit (úgysem találnánk olyat, ami számunkra használható), az irodalom posztmodern regiszterébe sorolhatóság kritériumait úgyszintén, és induljunk el azon az úton, amit a versek számokkal jelölése diktál, haladjunk az elejétől a vége felé: válasszuk a lineárisan előrehaladó olvasást. Úgy tűnik, van ennek valami értelme: mintha egy élettörténet töredékeit, szilánkjait adnák ki a rövidformán belül is gyakori szünetekkel megtört költemények, ám a sorrendjük korántsem segíti e történet lineáris egybeolvashatóságát. Mégsem egyenes tehát az út, amelynek a végigjárását a számok hivatottak segíteni, s ez már akkor feltűnik, amikor egyik-másik vers – ahogyan előrehalad az ember, egyre több – megállásra, visszatekintésre késztet, ami óhatatlanul előhívja a „merre tovább?” kérdését, s ennek sűrített változatát, a kérdésességet magát.

 Nekem a 13. oldalon kellett először hosszasabban megállnom:

 

hat

nem volt még olyan sötét
egyik éjszaka sem, mint anyám
méhének gyászleple alatt,
csillagpor szitál
kutyatetemre, műanyagpalackokra,
de tudom, hogy egyszer egy kéz
letörli az eget

Viszonylagos képi gazdagságával tűnt ki ez a darab a többi közül; az a szenvedély, ahogyan felébreszti és magával rántja a képzeletet, képessé tesz az átjárásra (oda-vissza) a szinte beláthatatlan mélységek és magasságok, az erotikus és az éteri, valami fokozhatatlanul bensőséges és a legsivárabb külső világ kellékei között. Ilyen „díszletek” közt vezet mindvégig (ezt már a teljes kötet ismeretében lehet elmondani), a kezdet – az egy – felől nézve az identitáskeresés, ha pedig a vég – az ötvenhét – felől nézem, az istenkeresés útja. Minimálisra szűkített lírai eszköztár, torokszorító szűkszavúság jellemzi e vers kontextusát alkotó, a kötet egészét kitöltő, többi ötvenhat költeményt is; az én, aki megszólal bennük, sokkal inkább rejtőzködik, mintsem kitárulkozik általuk: személyessége bensőséges, mégis, mintha egyben személytelen is lenne.

Korunk egyik legnagyobb olvasója, Jorge Luis Borges szerint azért olvasunk, hogy halljuk valakinek a hangját: egy könyvben legfontosabb a szerző hangja – írja –, az a hang, ami hozzánk szól. Eszerint nem (annyira) a szerző „szándéka” az, ami érdekel, ami fontos nekünk, hanem a hangja, a hangja!? Nem (annyira) az érdekel, mit „akar” mondani, sokkal inkább az, mit akar „nekem” mondani a szerző? Ezt pedig – egy másik tudós olvasó, Mihail Mihajlovics Bahtyin szerint – a leginkább a költői megnyilatkozás formájából lehet kihallani, abból, ahogyan a szerző a tárgyához nyúl, ahogyan kiválasztja a megfelelő műformát, a műfajt, illetve fordítva: az alkotás megformáltságában válik érzékelhetővé a szerzőnek a hallgatót (olvasót) is érintő beszédterve, intenciója. Vagyis az a többlet válik ezáltal hallhatóvá – fűzhetjük hozzá a Bernard Shaw-t idéző Borges nyomán („minden könyvet, amit érdemes újraolvasni, a Szentlélek írt”) –, amivel a szöveg meghaladja a szerző szándékát.

(Nem tudhatom például, hogy szándékában állt-e a szerzőnek megidézni József Attila Ódáját a huszonöt című költeményben a 35. oldalon, s azt sem, hogy a negyvenháromban – 57. oldal – azt a bizonyos evangéliumbeli kakast akarta-e megszólaltatni, de én nem tudom nem hallani ezeket a leírt szövegeken túlról hangzó „vendégeket”. Az sem bizonyos, hogy a szó- és betűjátékra alkalmat adó kötetcímből kiemelhető MM-be bele akarta-e írni az utalást a Mester és Margarita regénycímre vagy a római számmal jelölt 2000-es évre(?), de ettől függetlenül, kétségtelenül benne vannak a címben ezek az utalások is.)

A rövidforma sugallatát, amellyel a kötet költeményei már első pillantásra magukra vonják a figyelmet, a versek tartalma is felerősítve közvetíti, azt tudniillik, hogy itt a Távol-Kelet lírai hagyományának a modern európai költészetben is népszerűvé vált műfaja, a haiku veszi magára a „palackposta” hordozó közegének szerepét. Igaz ugyan, hogy külön-külön véve a kötet egyetlen darabja sem felel meg a mind formailag, mind tartalmilag kötött japán versforma szabályainak, egybeolvasva mégis határozottan a gondolati mélységet a parafrazálhatatlan egyszerűséggel, a rejtélyességet a világos szimbolikus utalásokkal egyesítő haikuköltészet hangvételét idézik a versek, az eredeti műfaj tiszta fennköltségét azonban mégis valami profán-triviálisra „minimalizálva”, áthangszerelve.

(A fent említett ok miatt nehéz példaszöveget választani – a teljes kötet igazolhatja vagy sem, amit ott mondtam –, ezért próbálkozom két egymás után következő vers idemásolásával.)

 kilenc

herélt bivaly
kérődzik
a langyos
pocsolyában

tíz

 jelentéstől megfosztott
ízetlen falat
szájamban a szó elcsuklik,
lapít:
riadt csirke
a cowboy kalapja alatt

A megfeleltetési kísérletek eredményeképpen ezen a ponton (de nemcsak itt!) hirtelen fordulatot vehet az olvasási stratégiánk. Mert sem a sor-, sem a szótagszám nem egyezik a műfaji minta előírásaival (a haikunak háromsorosnak, tizenhét szótagosnak kellene lennie, ahol az egyes sorok szótagszáma 5, 7, 5), de a tíz-nél, amelynek szótagszáma 34, feltűnik, hogy az éppen a kétszerese a szabály szerinti 17-nek, s ekkor az is, hogy ez a vers a 17. oldalon olvasható! A 16., tüköroldalon lévő kilenc pedig éppen tizenhat szótag, de csak akkor, ha a cím szótagszámát is hozzávesszük – így viszont az is feltűnik, hogy ez a cím grammatikailag és tartalmilag is összetartozik a vers szövegével. Attól a pillanattól kezdve, hogy bizonyossá erősödött az a kezdeti sejtelmünk, hogy ebben a kötetben nemcsak a szövegek, hanem a szövegnél, a szónál is kisebb nyelvi elemek, a szótagok, a betűk, sőt a számok, s legfőképpen ezek összefüggései is jelentéshordozók, fergeteges nyomkereső játék kezdődhet el, amit a rejtjelfejtés fokozódó szenvedélye motivál, s a kötet írásjelei (betűk és számok) irányítanak, előre nem kiszámítható módon.

 Azon kapja magát az ember, hogy a kis („minimál”) verskötet egy igen régi olvasási módra/pályára vezet rá, olyanra, amelyet a kabbalisták alkalmaztak az Írás megfejtésében (az ő módszerükről, annak jelentőségéről és mai aktualitásáról megint csak Borgesnél érdemes tájékozódni). Meglepő „tényekre”, a lineáris olvasás idején már előfeltételezett „élettörténet” újabb „adataira” derül fény, ha – engedve a versszövegek, a sor- és a szótagszámok, a betűk és a számok közti utalások játékának – megtanulunk „busztrofédon” is olvasni, tehát – ahogyan Borges is leírja – jobbról balra, majd balról jobbra, majd ismét jobbról balra, illetve, úgy, ahogyan azt a kabbalisták tették, a rejtjelfejtés módján, az egyes elemek kiemelésével és oda-vissza utalásainak vizsgálatával végigmegyünk az egész szövegen, akár betűről betűre haladva.

A versek kötetté olvasása így egybeolvasás és szétolvasás egyszerre: az alapmotívumok (szó, papír, írás, semmi, halál, test, szépség, kő, harang stb.) szemantikai kapcsolatainak felismerését minduntalan feltartóztatja és eltéríti a betűk és a számok szimbolikájából származó, kényszerítő erő.

A számszimbolikával foglalkozó ősrégi tudomány a kozmosz és az ember, az ember és a föld kapcsolatát kifejező számok megannyi jelképes jelentésével „számol”. Azt, hogy a kötetünkben szereplő számoknak számnévi jelentésükön túlmutató értelmük is van, azt (a 73. oldalon olvasható) ötvenhat című költemény talán önmagában, a többi közül kiemelve is igazolja:

 ötvenhat

 a halál érkezte
nevetséges pózba állít:
görcs fordítja ki a testet

a szem:
légyszaros égő

néma kiáltásra nyílik a száj:
fekete folt nyeli el
a kegyeletet sértő legyeket

A cím „számértékét” a verstest szótagszáma igazolja, és egyben erősíti azt az olvasói késztetettséget, hogy a figyelem irányítását átengedjük a számok utalásainak. (Lapozz vissza tehát az 56. oldalra, ahol a negyvenkettő című verset találod: ebben búcsúról és soha vissza nem tér(het)ésről olvasol, s ezt nem tudod nem összefüggésbe hozni a történelmi szimbolikájú ötvenhat eseményeivel; de visszamehetsz például – az oldalszám irányjelzése nyomán – a 37. oldalra is: itt a huszonhat című négysoros vers – eszedbe jut esetleg róla A huszonhatodik év? – jambikus zárósora így hangzik: „disznó világ!”; innen persze a 26. oldalra, a tizenhét című vershez – 17 szó alkotja! – vezet a visszaút, és így tovább. A 42. oldalon azonban már nem versszövegre, hanem egy harangot ábrázoló illusztrációra bukkansz, amely egyben – a középkori kódexekben látható iniciálékra emlékeztetően – stilizált h betűt formáz. Innen több irányban is tovább indulhatsz: keresheted a „harang” szimbolikus kapcsolódását a többi iniciálé-illusztrációval; észreveheted közben, hogy némelyik versszöveg, így például a 43., tüköroldalon olvasható harmincegy, maga is harangot formázó képvers; sokatmondó lehet akár a versek összes h betűvel kezdődő szavának egymás mellé helyezése – ide tartozhat nemcsak a „harang” és a „halál”, de a verscímek is húsz-tól harminckilenc-ig: hány életév is lenne ez együtt? –; és így tovább, és így tovább…)

Az az olvasási mód, amelyre kis kötetünk, a Minimál rávezetett, „kicsiben” a kabbalistákat utánozza, akiknek a modus operandi-jából (Borges nyomán) megérthetjük a szent könyvek és a klasszikus könyvek közti különbséget. A klasszikus könyvekre hagyományosan úgy tekintünk, mint amelyeket a megformáltságukban megnyilvánuló rendezettség magas foka emel ki (szöveg)környezetükből; semmi sem változtatható meg bennük anélkül (gondoljuk Arisztotelész óta), hogy az ne befolyásolná az egész jelentését. Lehetetlen azonban olyan könyvet írni, amiben ne fordulna elő semmi véletlenszerű; ennek értelmében tehát tökéletes mű nem létezik.

A Szentírás ezzel szemben – mivel egy végtelen értelem írta – tökéletes: azaz semmi sem véletlenszerű benne; minden eleme szükségszerűen vezet el az összes többihez, ezért törések és kihagyások nélküli, végtelen értelmű szöveg, ahol minden végzetszerű. Mivel sohasem juthatunk el a megértéséig, magyaráznunk kell a végtelenségig. Ez az alapelve a Kabbalának (a szó eredeti jelentése ’befogadás’, ’hagyomány’), s a kabbalisták ezért magyarázták ezzel a módszerrel a Bibliát.

Szükségszerűen meg kellett kérdezniük például, miért kezdődik a Biblia éppen bét-tel, a Berésít első betűjével. Azért, magyarázza Borges, mert ez a spanyol ’benedición’ (magyarul: ’áldás’) jelentésű béráká héber szó kezdőbetűje, s a szöveg a kabbalisták szerint semmiképp sem kezdődhet olyan betűvel, amely a „maldición” (átok) szóra utalna. (Ha magyarul is jelezni szeretnénk ezt a különbséget, akkor az „áldás” szót a leginkább talán a „boldogság” szóval lehetne helyettesíteni?)

(És akkor – még egyszer visszatérve verskötetünk játékosan összetett szóként olvasott címéhez, ezúttal az utótagját hangsúlyozva, amely bizony éppen a „maldición” előtagjával lenne azonos – kérdezhetjük ismét: miért hát ez a cím, Minimál? Miért és mire vonatkoztatott lehet a „kicsi” vagy „kicsinyített átok” jelentése? Vagy inkább a „kicsinyített rossz”-ra kellene gondolnunk, vagyis annak a bajjal, bűnnel, szenvedéssel, galádsággal teli „nagy rossz” világnak a miniatűr képére, amelyre a kötet szövegei emlékeztetve utalnak? Vagy talán épp az erre a világra vonatkozó költői mondásnak a bibliai mondáshoz viszonyított „kicsiségére”, tökéletlenségére? …Azt hiszem, nem követünk el hibát, ha ezeket a kérdéseket most így hagyjuk, megválaszolatlanul.)

Gondoljunk inkább arra a boldogságtapasztalatra (b-vel kezdődő szó!), amelyről Borges beszél az olvasás kapcsán. Azt mondja, hogy a jó könyvek olvasásához nem kell erőfeszítés, mint ahogyan a boldogsághoz sem kell erőfeszítés, ami annyit jelent, hogy semmilyen erőfeszítést nem érzünk nehéznek, ha a boldogságunk a tét.

Azt is mondja még, hogy ha egy szöveget nehezen olvasunk, akkor a szerző szándéka meghiúsult. Ezt a gondolatot, azt hiszem, Bahtyin is helyeselné, aki szerint minden megnyilatkozás – köztük természetesen a költői alkotások is – telítve vannak dialogikus felhangokkal, vagyis a címzett/olvasó tekintetbe vételének sokféle nyelvi/formai megnyilvánulásával. A beszélő/szerző a gazdagon árnyalt formák, a finom átmenetek kidolgozásával személyes kapcsolat megteremtésére törekszik a címzettel, s a kommunikáció csak akkor lesz sikeres, ha az olvasó „veszi a lapot”, észreveszi az utalásokat, meghallja a szöveg személyesen őt megszólító dialogikus felhangjait. Innen adódik – mondja Bahtyin – a (költői) megnyilatkozás (és természetesen az olvasás) sajátos drámaisága. (Érthetjük ezt így: a szerzői „én” – akarva-akaratlan – szétosztódik: átadja magát, boldogan, a legkülönbözőbb olvasói „ének”-nek.)

Bahtyin szerint egy szövegnek (könyvnek) nemcsak eleje, közepe és vége van (ahogyan Arisztotelész nyomán tudjuk), hanem előttje és utánja is: beépül a többi beszélő összes addigi megnyilatkozása és összes válasz-megnyilvánulásaik közegébe. A műalkotás „drámájához” az is hozzátartozik, hogy – akármilyen „mini(mál)” is lenne – egy végtelen szöveguniverzum részeként, a hozzá való sokféle és örökké változó kapcsolódás módján él, s ez az univerzum végtelenül meghaladja őt, mint ahogyan a szerzőt is, természetesen. (Ennek megtapasztalása lenne az a bizonyos „boldogságtapasztalat”?)

A Bibliáról írja Borges, hogy az olyan nem végtelen írás, amelynek mégis végtelen jelentése van.

A Minimál-kötet darabjait olvasva gyakran érzékeljük a sokféle kapcsolódást a bibliai hagyományhoz. (Nem hinném például, hogy véletlen volna a 44. oldalon – pontosan a kötet szimmetriatengelyében – az ikonikus utalás az evangéliumra – a harminckettő című, keresztet formázó képversben –, ahonnan nézve a kötet versei a krisztusi szenvedéstörténet töredékeiként olvashatók újra.) Vagy olvassuk az utolsó verset a 74. oldalon, s kérdezzük a kabbalisták módján: vajon miért éppen ez a darab került a verssorozat végére?

ötvenhét

farkasszemet néz velem
az üres pad –
Isten nem ér rá velem találkozni

(Nem Jób ül ott az üres paddal szemben, még a szélvihar kitörése előtt?)