– Takaríts fel! – szólt és én összerezzentem.
Már az ajtónál állt, én remegtem és nehezen kaptam levegőt, még mindig sírtam, amikor rám mordult:
– Hallgass már el! – fel sem tűnt, hogy a vonyító, megvert kutyára emlékeztető hang énbelőlem jön.
–   El ne járjon el a szád! Ha mégis a bemocskolásomon járna az eszed, verd ki belőle, de gyorsan! Azt mondom majd, elcsábítottál. Mit gondolsz kinek fognak hinni, nekem, akinek még a neve is makulátlan, vagy neked, a jött-ment cselédnek?
Olyan érzésem volt, mintha az ördög szállt volna meg, nem éreztem a karom és a lábam, pedig eleinte nagyon fájt ott, ahol leszorított. Nem mondtam semmit, az úrfi pedig kiment.
Az asztal körül minden a földön hevert és én nem is tudtam, hogyan szedjem magam össze. Kinek szólhatnék? Az István, az inas úgy el van telve magától, hogy vagy megszidna, amiért nem a dolgom végzem, este meg mikor a család aludni ment már, röhögne. Megtöröltem az arcom és megigazítottam a ruhámat. Megpróbáltam lehajolni, de megint jajgatni kezdtem, csak csendben, magamnak.
Elvették tőlem azt is, amit nem adtam, nem maradt semmim. A földre ereszkedtem, mert négykézláb, mint a kutya könnyebb volt fölpakolni, mint hajolgatni. Összepakoltam és a szobámba siettem. Levetkeztem, lemosdottam és felvettem a meleg ruhám, mert azon kívül csak a vasárnapi ruhám volt. István megszidott és mondta, hogy öltözzek át, hiába mondtam, hogy nincs mibe, mocskos az, ami van. Gúnyosan elmosolyodott és én megint pucérnak éreztem magam.
Hetek teltek el. Az úrfi mindig követett a szemével, de már nem úgy, mint korábban. Mindent megtettem, hogy ne maradjunk ketten a szobában, de mindenféle indokkal magához rendelt. Eleinte már a szagától is rosszul voltam. Sosem felejtem el azt a leírhatatlan és sajátos bűzt, ami mindig áradt belőle. És a száraz kezeit, meg a kicserepesedett ajkát. Egy idő után viszont már össze se rezzentem. Sosem mentett meg az, hogy a téli ruha miatt izzadtam, ha sírtam, ha kiáltani próbáltam, megütött, vagy befogta a számat. Egy idő után már csak túl akartam esni rajta, mert békén úgysem hagyott.
Senki sem segített, Anna, a másik cseléd azt mondta, hogy mocskos vagyok és megkaptam, ami jár nekem. Úgy éreztem, hogy titkon örül, hogy neki nyugtot hagynak és van miért lenéznie. Nem maradt semmim. Aztán megint azt éreztem, hogy az ördög száll meg. Valahányszor megpróbáltam nem menni az úrfi hívására, István megszidott és maga vitt el a szobáig.
Nem volt hova elfutni, így már csak egy dologra tudtam gondolni, meghalok. De ha meghalok, mi lesz édesanyámékkal és a beteg húgommal? Ha nem lesz miből megvenni a bérem nélkül az orvosságot? Ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Templomba már nem tudtam járni, először azért, mert nem engedtek, aztán már nem tudtam, hogy tudnék a pap szemébe nézni. Tényleg nem maradt semmim. Mikor legközelebb hívott, megint a dolgozószobába kellett mennem, mint először. Megint felborított mindent az asztalról. Először a földre néztem, aztán rá. Az egyetlen, ami az asztalon maradt, az a lámpa volt. Nehéznek tűnt, de mikor megcsókolt tudtam, hogy nem hagyhatom magam tovább…

Mikor magamhoz tértem, szétnéztem. Már megint az ördög bújt belém?

Csak álltam ott, a munkámra meredve és azon járt az eszem, hogy vajon fel kell-e takarítanom, mielőtt elvisz a rendőr.

Szimbád úr meghalt, írta az üzenőtáblára Géza bácsi.
Milyen Szimbád? Lajos, Feri, Karcsi?, kérdezgette Aranka.
A fene se tudja, motyogta Géza. Elég annyi, hogy Szimbád.
Vera, a nyugdíjas óvónő szomorúan csóválta a fejét.
Nem Szimbád, mondta megróvón, hanem Szinbád, n-nel. És úgy emlékszem, hogy Gyula volt a keresztneve. Tudják, hogy színész volt régebben? Azt mesélik, hogy még Latinovitscsal is játszott. Hű, de szerették a nők őket!
No, a nők! Ezt ki is néztem belőle, hunyorgott Géza.
Négy melegítőnadrágos asszony üldögélt a hirdetőtábla előtt az Arany alkony otthonban. Őket Géza bácsi nem is igazán tartotta nőknek. De milyenek is az igaziak? Hajnalonként feszes és fiatal nőket látott maga előtt, de egyiküknek sem volt arca.
A fene megette az egészet, morogta.
És mibe halt meg? Őt is a szíve vitte el?, kíváncsiskodott Aranka.
A szív, a szív, hát persze. Mindenkit a szív visz el. magyarázta Géza. Haha! Látott már valaki olyan halottat, akinek még dobog a szíve?
Az asszonyok bólogattak.

Szindbád eközben ruganyos léptekkel sietett a Duna-part felé. A tavaszi levegő, a kékeslila fények, a várakozás-illat egészen felvillanyozták. Közel hajolt egy virágzó bodzabokorhoz, tündérhónaljszag, suttogta elégedetten. A benzinbűz sem volt éppen az ellenére, világ életében szerette a sietős, csapzottan rohangáló nőket. A parton fiatal lányok cikáztak, olyan gyorsan, olyan sebesen, mintha az autók vagy a felhők kergetnék őket. Szindbád bólintott. Mindig is a rohanásban átnedvesedő halánték volt a gyengéje.
Mondja csak, kérem szépen, hogy jutok el Óbudára a legkényelmesebben?
A fiatal lány meg sem hallotta. Ahogy a babakocsival küszködő szemüveges, hamvasszőke anyuka sem. Jobb meggyőződése ellenére Szindbád odalépett egy mobiltelefont szorongató, aktatáskás nőhöz.
Óbuda, mondta hangosan. Azt kérdezem, ez a villamos elvisz-e oda?
A nő meg sem rezzent. Csak fintorgott, mintha kavics ment volna a cipőjébe.
Rám támaszkodhat, nagysád, csak nyugodtan, mondta Szindbád előzékenyen. De feltűnt a kanyarban a 19-es, és a nő sziszegve a hátsó ajtókhoz rohant.
Talán tényleg meghaltam, töprengett Szindbád. Látom és érzem az embereket, de ők rám se pillantanak. A temetőben lenne a helyem, nem egy villamosmegállóban.
A lassan kékülő este a lába elé öntötte a nőket: izzadt gyereklányokat, illatos fiatalasszonyokat, és néhány elhagyott, párra sóvárgó, idősebb nőt, akik úgy fürkészték a férfiakat, mint a vadász, aki tudja, minden este éhesen, reményt vesztve  haza.
Milyen szomorú világ ez, sóhajtotta Szindbád, és a tőle telhető egyenes léptekkel megindult a Margit-híd felé. De nem volt könnyű dolga: egy kocogó rátaposott a lábára, egy biciklis felöklelte Szindbád feljajdult, de a fiatal lány csak tekert tovább az esti levegőtől részegen.
Csodálatos vagy, szerelmem!, kiáltott utána Szindbád. Ekkor egy rongyos, rossz szagú nő rántotta meg a könyökét.
Mit tekeregsz itt, papa? Talán beittál, és nem találsz haza?
Szindbád ránézett a csapzott hajléktalanra.
Vigaszra szorul? Elbántak vele a férfiak?
Ki vert össze ilyen könyörtelenül, gyermekem?
A nőnek rossz szaga volt, fekete körmei, gyanakvó, éles pillantása, de legalább látta és érezte Szindbádot.
Ütődött vagy? Kiszöktél valami kórházból?
Szindbád felajánlotta, hogy igyanak meg egy csésze csokoládét valahol.
A nő nevetett, és a rakparti lépcső felé cibálta Szindbádot.
Gyere, öreg! Csokoládézzunk ott lent, ahol nem lát senki sem.
Szindbád könnyedén belékarolt, úgy tett, mintha támogatná lefelé a lépcsőkön, mert nem szerette az erőszakos nőket.
Vagy meg akarod várni, tata, míg teljesen sötét lesz?
Nem kell a sötét, felelte Szindbád, megelégszem a történeteddel.
A nő az egyik törött lépcsőfokon maga alá húzta a lábát, és zavartan nevetett.  Hallgatom kegyedet, sóhajtott Szindbád, csak ne legyen szégyenlős,
Pár lépésre tőlük egy szarka tollászkodott. Ez aztán a meglepetés, gondolta Szindbád. Régen a szántóföldeken és a veteményeskertekben lehetett találni szarkát, ma meg ideköltöztek  ezek a szégyentelenek!
A nő előbb kibújt volna a ruhájából vagy a bőréből, minthogy a történetébe belekezdjen. Senkit sem szórakoztatok ingyen, hajtogatta szégyenlősen.
Ne szórakoztasson, kedves, hanem csak meséljen!
A történet Paks mellett kezdődött egy epilepsziás anyával, egy szörnyű albérlettel és egy még szörnyűbb mostohaapával. Egy gyerekszoba körül tapogatózó léptekkel, egy kislány takarója körül motoszkáló kezekkel. Egy elveszett pénztárcával, ami soha nem került elő, de a beteg anya a kislányt gyanúsította. Hazudós vagy, mondta, egy szavadat sem hiszem el. És akkor sem hitte a gyereke szavát sem, mikor az elmesélte, miket követel a mostohaapja tőle.
Miket követelt, kérdezte Szindbád kevés érdeklődéssel.
Tudja, tata, hogy van, valahogy belecsúszik ebbe az ember,  és nincs kegyelem. Azt mondják rólad, te jóféle vagy, az egészet élvezed. Élvezem, élvezem, élvezem, hajtogatta a nő. Mindig egyetlen dolgot élveztem, ha nem veszekednek velem.
Szindbád bólogatott, a Dunán ringó hajókat figyelte, és érezte, hogy a csontjai megtelnek erővel. Mintha egy láthatatlan, és mégis áldott kéz alkoholt vagy lelket pumpálna az ereibe.
Ha most sütne a nap, talán észrevennének az emberek, gondolta reménykedve.
És mi történt a mostohaapa után? Sorolja , nagysád, ne szégyellje!
Valamit meginnék, nyöszörögte a nő. Úgy könnyebb lenne nekem.
Szindbád szomorúan legyintett. Ő maga is korgó éhséget, kínzó szomjúságot érzett. Mit evett két napja az idősotthonban? Tökfőzeléket egy kis kaporral ízesítve, hozzá valami híg teát. Erdei gyümölcs, sok cukorral, az öregasszonyok szeretik. De miért is szeretik? Talán csak a tea neve miatt. Erdei gyümölcs… szeder, málna, áfonya. Regényes dolgok. De ő, Szindbád most inkább egy kis konyakra áhítozott.
Ám hova vonulhatna el ezzel a szutykos teremtéssel?
Mondja csak, kedves, gyereke van-e? Meglehet, leányka. Ugye, jól sejtem?
Úgy bizony, leányka, Szindbád jól sejtette.
A kislányt nem adták ki a kórházból az anyának, mert nem lett volna hova vinnie. De még van egy hónapja, hogy elintézze a szükséges papírokat. Hogy szerezzen egy állandó lakcímet… kiságyat, TAJ-kártyát, egyebet, hogy végre ideadják a gyereket. Nem egészen egy hónap…
Tudok főzni is, és bármit megteszek, súgta Szindbádnak a nő  reménykedve.
Szindbádnak, akinek szintén nem volt bejelentett lakcíme és TAJ-kártyája, felélénkült, a nő ábrándjaitól hevesen kezdett dobogni a szíve.
Most  szinte olvasott a nő gondolataiban. Ez a nevetséges, régimódi öregember talán itt lakik a környéken. A gyerekei, unokái külföldön vannak, és észre sem veszik, ha ő csendben odaköltözik. A nő félresimította  a tincseit, és talán átsuhant rajta, bizony egy hajmosás ráférne. Ha kicsit összeszedné magát, elmehetne hajat vágatni. És a manikűr! Még soha életében nem járt manikűrösnél. Ez is olyasmi, ahova időpontot kell foglalni? No és a kislány! Vinné magával az öreget is az IKEÁ-ba, hogy kinézzék a kiságyat a gyereknek. Egy nyugdíjasnak tenger az ideje, sorban állhatna vele szépen a kormányhivatalban is, míg kiadják az igazolványait. Adókártya, TAJ, személyi. Másképp beszélnének ott vele, ha ott látnák a válla mögött ezt a csokornyakkendős, rozzant öreget. Rozzant, de valahogy tiszteletre méltó. A bácsikám, mondaná róla mindenkinek. A bácsikám, igen. Ő segít talpra állni. Basszuskám! Hiszen nekem is lehet szerencsém egyszer az életben.
A reménykedés és a Margitsziget felől közeledő szállodahajó fénye egy pillanatra megszépítette  az arcát.
Diánának hívják a gyereket, mondta csendesen. Öt és fél hónapos, szeretném magamhoz venni egyszer.
Diána, sóhajtott Szindbád. Istennőhöz méltó név. Tudja, kedves, hogy Diána a serdülő lányok védelmezője? És magát hogy hívják, ha szabad megkérdeznem?
Bea vagyok, mondta a nő elhalón.
Bea, Bea, Bea, ízlelgette a nevet Szindbád.
A nő reménykedve rásandított, míg a játszmától felélénkült Szindbád a csontjait megropogtatva komótosan felegyenesedett. Már csak ezen a meredek lépcsőn kell visszamennie, és visszakerül a város véráramába. Hány óra lehet? Egy ilyen bűnösen tündöklő, hatalmas városban, ahol a levegőben érezzük a madarak röptét és a vágyakat, soha nem bukik le a nap.
Talán meg kéne nézni, ezek a szemtelen szarkák hova fészkelnek.
Sok szerencsét, kedves, mondta elmenőben a nőnek.

(Leonora Carrington)