vincze-tul-sok-eg

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

 

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

 

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

 

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

 

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

 

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

 

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

 

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

 

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

 

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!…

 

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

 

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

 

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

 

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

 

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Hagofia (3.fejezet)

 

Harmadik fejezet

A szerző megismerkedik a nyelvvel, és a hagofiaiak népéről alkotott szemléletével. Orvosi kezelés

 

Másnap újra megjelent a robot, vagy legalábbis egy ugyanolyan, mint az előző. Elmondta, hogy bár szeretnék, ha minél kényelmesebben érezném magam, muszáj megtanítaniuk a hagofiaiak nyelvére, mert lesz, ahol nem tudnak majd tolmácsot biztosítani nekem. Örömmel kezdtem a nyelvtanulásba, amelyben legalább tudtam, hogy gyors és hatékony vagyok.

Három héten át minden nap intenzív oktatásban részesültem, de több nagyon nem is kellett, mert a hagofi nyelv nagyon egyszerű volt. A nyelvtant gyorsan átláttam. Ami nehézséget okozott, az a rengeteg főnév és melléknév. Olyan dolgok nevét hallottam, aminek semmilyen nyelven nem ismertem a megfelelőjét. Hiába mutattak képet, elképzelni sem tudtam, mi lehet az.

A robot azonban rendkívül türelmes volt velem, elmondta, hogy nem kell aggódnom emiatt. A legtöbb tárgyat egyébként sem kell majd használnom, amit pedig mégis, annak a nevét megtanulom, amikor kell. Sokszor kértem, mutassa meg a világot, mert elunom magam szobám magányában. Ekkor tudtam meg, mi az az Adatbázis. Olyasmi, mint a mi Internetünk, de sokkal nagyobb, rendszerezettebb tudás van benne: a világuk minden ismert információja. Ehhez kaptam korlátozott hozzáférést.

Azt mondták, nem akarnak egyelőre saját országuk adataival terhelni, azt majd tapasztalat útján elsajátítom. Viszont használati engedélyt adtak egy olyan részhez, ami tartalmazta a mi teljes film- és könyvkollekciónkat! A robot meglepetésemre elmondta, hogy mindent tudnak rólunk, Adatbázisukban minden fontos le van jegyezve.

„Hogyhogy nem hallottunk még a maguk népéről?” Érdeklődtem. „Titokban élünk, hogy ne fertőzzék meg a kultúránkat, és ne törjön ki háború a mi technikai fejletségünk iránti irigység miatt.” „De miért nem osztják meg velünk? Kereskedhetnénk!” „Mindenünk megvan, ami kellhet. A mi világunkban a pénz pedig ismeretlen. Hogy ne legyen konfliktus, mely minden bizonnyal az önök leigázásával végződne, rejtőzködve élünk. Az emberi élet a legfontosabb, az önöké épp úgy, mint a miénk. Szigetünket egy hatalmas sziklának álcázzuk. Minden információt igyekszünk begyűjteni önökről, hogy a békét fenntartsuk, és hogy a saját kultúránkat – ha tudjuk – gazdagítsuk. Régen ez elég nehezen ment, és a fejletségünk kezdeti szakaszán sokszor lelepleződtünk. Felderítő gépeinket, robotjainkat önök UFO-nak nevezték el. Ma már egyszerűbb a helyzetünk: hála a műholdjaiknak, elég rácsatlakoznunk, és észrevétlenül látunk mindent.”

Teljesen megdöbbentett, amit hallottam. Az emberi jogaink tökéletes megsértése volt ez. Amikor felelősségre vontam a robotot, hogyan mernek a mi kultúránkon csámcsogni, javainkat ellopni, míg ők nem adnak semmit, korábbi nyugalmával adott magyarázatot: „Adataikat csak a robotok kezelik, nem kerül emberi kézbe. Mi csak annyit használunk fel, ami a sziget védelmében szükséges, a többit megsemmisítjük. Ami pedig a lopást illeti, soha nem vettünk át még önöktől használható technikai információt.” „Miért nem láthat minket a többi ember? Titkolnak minket? Ők is rabok?” „Nem, tisztában van mindenki az önök létezésével. Oktatjuk gyermekeinknek a népeiket. Egyszerűen nem kíváncsi magukra senki. Korlátoltak, kártékonyak, társadalmaik tökéletlenek. Itt senki sem rab. Csupán senki nem akar elmenni. A robotok nem őrök, inkább szolgák.”

A hallottakon úgy elgondolkodtam, hogy el is feledkeztem a gépről. Szavai azonban izgalmakat ígérve rángattak vissza a valóságba: „Készen áll, hogy elkezdjük a tapasztalat alapú oktatást. Innentől kizárólag hagofi nyelven fogunk beszélgetni, hogy elmélyítsük a használatát. Holnap reggel önért jön valamelyikünk, hogy elkísérje az úton.”

Bár nagyon örültem, hogy végre elhagyhatom szobám, aggodalmamnak adtam hangot, hogy tudni fogja-e a másik robot, miről beszéltünk eddig, a nyelvnek milyen fejlettségi szintjén állok. Ekkor tudtam meg, hogy minden nap másik robot jött hozzám, azért hittem csak, hogy ugyanaz, mert egyformák, és mind egy közös hálózatra vannak kötve, így amit az egyik tud, azt a másik is tudja.

Azt gondoltam, a délutánt már egyedül fogom tölteni, könyveim, filmjeim és útinaplóm társaságában. A notesz beszerzése egy kicsit komplikált volt: kértem valamit, amibe jegyzetelhetek, erre kaptam egy miniatűr számítógéphez hasonló eszközt, billentyűzettel, amely ráadásul Hagofi betűket tartalmazott. Bár megvallom, olvasni már egész ügyesen tudtam őket, az írást nagyon keveset gyakoroltam eddig. A másik problémám az volt, hogy nem akartam ezt a remek eszközt magammal vinni, ha egyszer végre kijutok innen. Egyrészt úgy éreztem, meglopnám ezt a kedves népet, amelyet még nem is ismerek igazán. (Úgy hittem, csupa nagyszerű ember lehet, ha már eddig is ilyen nagyszerűen bántak velem.) Másrészt jobban szerettem a tollat és a papírt. Van valami varázsa a teleírt oldalaknak.

Amikor elmondtam kérésemet a robotnak, olyan hosszan várt a válasszal, mint még soha. Ez nagyjából tizenöt-húsz másodperc volt. Akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre megszólalt, tudatta, hogy nagy nehezen megtalálta az Adatbázisban, amit szeretnék, de náluk ilyen elavult eszköz nincs. Megkérdezte, pontosan mire kell. Elmondtam neki, hogy házi adatbázis-félét szeretnék kreálni, mely mindig nálam lehet. „Miért kell mindig?” Hangsúlyozta ki az utolsó szót. „Sok itt nekem az újdonság. Megnyugtat, ha nálam van, és vissza tudok lapozni benne.” Ezúttal kevesebb ideig tanakodott – vagy számolt, vagy tudom is én – s végül megígérte, megpróbálja elintézni a dolgot.

Másnap aztán beállított egy nagyon szép borítású notesszal és egy marék jó fogású tollal. „Egy felderítő csapat hozta. Veszélyes küldetés volt, amit biztonsági okokból nem fogunk megismételni. Kis híján megsértettük ön miatt az első törvényt.” Éreztem a nyugodt géphangban a neheztelést, mely valószínűleg benne sem volt, csak én képzeltem oda. Minden esetre nagyon örültem, és onnan fogva jegyzeteket készítettem mindenről, amit tapasztaltam.

Ehhez a naplóhoz szerettem volna hát leülni, amikor elment a robot. Ehelyett azonban kinyílt az ajtó, és egy hang a monitor hangszórójából közölte, hogy hagyjam el a szobát, és kövessem a nyilakat a fal mentén. Gondolkodás nélkül tettem, amit mondott, annyira örültem, hogy végre kijutok, és más emberekkel találkozhatok. Azonban csalódnom kellett: egy kanyargós folyosón át vezetett utam, amely ugyanolyan üres volt, mint szobám alapállapotban, leszámítva a nyilakat. Végül egy újabb terembe érkeztem, amely valamivel nagyobb volt lakhelyemnél. Itt egy újabb robot várt, és egy székbe ültetett. „Most meg fogja kapni az alapvető orvosi ellátást.” Közölte a szokott megnyugtató hangnemben, és mindenféle pirulákat, és csöveket kezdett előkészíteni. „Mégis mire készül?” Kérdeztem rémülten, és a menekülési lehetőségeket kerestem. „Megszüntetem az öregedés jeleit, regenerálom a sejtjeit, ezáltal jelentősen megnyújtva életkorát, kiszűröm a betegségeit, és kezelem őket. Ezen felül élete végéig immunis lesz minden fajta rákkal szemben. Természetesen bármely kezelés ellen tiltakozhat, bár erre még nem volt példa. Ki ne akarna egészséges lenni?”

A szavak hallatán megnyugodtam. Tényleg nagyon figyelmes országban vendégeskedem, és már el is felejtettem, hogy esetleg raboskodom. Azért aggályaim voltak: „Kezeljen kérem, de mindig szóljon, mit fog tenni, és kérje beleegyezésem.” Egy robot nem tud furcsán nézni, de azt hiszem, ha képes lett volna rá, megteszi.

Az első öt kezelés után sokkal fiatalabbnak éreztem magam. Kértem egy tükröt, és a látvány döbbenetes volt: szemem alól eltűntek az évek alatt felhalmozódott karikák, ráncaim kisimultak, bőröm sokkal ruganyosabb lett, karjaimban pedig újra tenni vágyó erőt éreztem. Ezek után bátrabban vetettem magam alá a további vizsgálatoknak.

Amikor már biztos volt, hogy nem leszek rákos, Alzheimer-kóros, Parkinson-kóros, meg még mindenféle kóros, a robot közölte, hogy az agyi elváltozások vizsgálata jön. „Hát csak vizsgáljon.” Mondtam zavartan. „De előbb mondja meg, mit fog tenni, mielőtt kezel!” Kértem újra. Egy furcsa szerkezettel, mely egy tompa sarlóhoz hasonlított, párszor körbejárt fejem körül. Amikor végzett a vizsgálattal, azt mondta, hogy hajlamos vagyok a depresszióra, és erősen befolyásolható vagyok. Ezeken azonban könnyen segíthet, és az agyam egészséges lehet. „Az agyamhoz ne nyúljon!” Üvöltöttem rá. „Az pont úgy jó, ahogy van.” „Az agresszió is kezelhető.” Próbálkozott tovább. Erre gyorsan lehiggadtam. „Nézze: nagyon hálás vagyok mindenért, amit tett, de ez bőven elég egyelőre. Ha majd beteg leszek, visszatérek.” „Nem valószínű, hogy valaha beteg lesz, amennyiben megkapja a vitaminadagját. Ennek ellenkezőjére pedig még nem volt példa.”

Nem hittem, hogy ennyire jó lesz visszatérni szobám egyhangúságába. Egyszerre csodáltam, és féltem e különös népet délutáni kalandom után. Már nagyon vártam, hogy jobban megismerjem Hagofia lakóit.    

 

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. –Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

Hagofia (4.fejezet)

Negyedik fejezet

Az oktatás alapjai, élelmezés, etikai probléma a vitaminokkal

Reggel, ahogy ígérték egy újabb robot jött értem. Már korán felkeltem, annyira izgultam. Örültem új külsőmnek, amivel – reményeim szerint – méltón állhatok e nagyszerű, és bölcs nép lakói elé. Utunk, mint kiderült az iskolához vezetett. „Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnia, hogy értse az állam működését. Ezt nagyon gyorsan az iskolában elsajátíthatja. Azután az oktatás egyéni módon folytatódik.” Ez nagyon logikusan hangzott, és egyébként sem akartam sürgetni őket, hogy korombeliekkel találkozhassak végre. Az ember a gyermekektől gyakran sokkal többet tud tanulni, jutott eszembe a klisévé torzult bölcsesség.

Ahogy haladtunk a folyosón, egyszerre kísérőm megállt. A falon írást láttam, ami nagyjából lefordítva alapoktatást jelentett. A robot ablakot kért, mire a fal átlátszóvá vált. „A túloldalról nem látnak minket, csak mi őket.” Magyarázta. „Hasonló, mint önöknél a kihallgató szobák üvege. Ilyennel van körbevonva a sziget is. Ezen keresztül tud majd tanulni, vizsgálódni. Nem engedhetjük meg, hogy személyesen beszéljen, vegyüljön lakóinkkal. A maga elméje, gondolkodása, eddigi tapasztalatai mérgezően hathatnak fejlődő társadalmunkra. Viszont, ahová majd bebocsájtást nyer, ott elengedhetetlen az alaptudás.” Döbbenten hallgattam, ahogy úgy beszélt rólam, mint egy fertőzésről, egy pusztító járvány lehetséges kirobbantójáról. „Mégis hová megyek majd?” Kérdeztem sorsom miatt aggódva. „Ahogy tanul, maga is rá fog jönni.”

Már rájöttem, hogy ilyenkor jobb nem is próbálkozni tovább. Ha nem akarnak valamire válaszolni, úgysem fognak. Csak kitérő köröket tesznek. Az egyértelmű nemhez túl udvariasak. Jobb híján tehát figyelni kezdtem az oktatást, hátha hazatérve tanáccsal szolgálhatok majd pedagógusainknak. Sokáig figyeltem őket, de nekem úgy tűnt, a tizenhat éves forma tanulók semmi mást nem csináltak, mint olvastak. Ahogy lassan érteni kezdtem a szöveget, arról tanultak, hogy minden ember egyenlőnek születik, a másikat bántalmazni bűn, lázadni bármi ellen az országban felesleges.

„Furcsa, hogy kamasz embereknek ilyeneket tanítanak.” Gondolkodtam hangosan, várva a robot véleményét. Értette célzásomat, és gyorsan reagált is: „Ők ezt valójában már tudják. Csak olvasni tanulnak.” Erre megdöbbentem. „Olvasni? És mit csináltak eddig?” „A gyermekek három éves koruktól tizennyolc éves korukig vannak felügyeletünk alatt. Tizenhat éves korukig egy-egy burokban fejlődnek, ahol megfelelő tápanyagot juttatunk szervezetükbe, kiváló fizikai edzésben részesülnek, és amíg álmodnak, álmukban a legfontosabb dolgokat megtanulják, így szellemi fejlődésük sem marad el. Például ezeket az alapvető dolgokat is beléjük itatjuk az álmok során. Itt már csak azért olvassák ezt a szöveget, hogy gyorsabb legyen a tanulás. Sokkal gyorsabban tanulnak ekkor, mint gyermekkorukban, hála a sejtregenerálásnak. Az emberek úgy gondolják, arcuk is szebb, ha nem terheljük őket feleslegesen.” Csak a fejemet tudtam rázni. „Hiszen egy ennyi idős ember nálunk már irodalmi, történelmi ismeretekkel rendelkezik, fejlett szinten számol, képleteket tud, ismeri biológiai felépítését!” „Felesleges. Minden tudás elérhető az Adatbázisunkból. Ha valamit nem tud és érdekli, megnézheti.” „De mit dolgoznak?” Értetlenkedtem. „Mi végzünk el minden munkát. Ezért lettünk megalkotva.” Ez nekem nagyon sok volt. „Vigyenek a napra. Nyomaszt, hogy nincsenek ablakok, csak ez a mesterséges fény.” A robot nem értette, mi a problémám. „Biztosíthatom, hogy levegőszűrőnk tökéletes, és a fény úgy szabályozható, hogy károsodás nélkül barnuljon mellette, ha szeretne. Csak utasítást kell adnia…” Dühös lettem erre az érzéketlen gépre, így most először követelni kezdtem: „Vigyenek ki a napfényre! Látni akarom az eget!” Erre elindult, szólt hogy kövessem, majd egy lifthez vezetett. Beszálltunk és kiadta a parancsot, melynek a megfelelője talán a termőföld lehet.

Amikor kiszálltam a liftből, és újra talajt éreztem lábam alatt, földre rogytam, és hálát adtam, hogy kiszabadultam végre. Boldogabb voltam, mint amikor kikötött valahol a hajónk. Majd lassan megnyugodtam, és végignéztem, hová kerültem: mindenütt különböző gépek, és az általam már ismert robotok. Szántottak, vetettek, öntöztek, hatalmas silóknál dolgoztak. „Hol vannak az emberek?” Kérdeztem meglepetten. „Most jöttünk el tőlünk. Világunk a föld alatt van. A felszín túl kevés ahhoz, hogy ellásson élelemmel és lakhellyel mindenkit. Lefelé építkezünk, így rengeteg hely marad a növénytermesztésre. Mint látja, állatok nincsenek. Húst csak halat eszünk, amit a tengerben, valamint a szigeten található mesterséges tóban tenyésztünk. Ekkora mennyiségben erre van lehetőségünk. A munka a mi részünk, ahogy már említettem. Napenergiával működünk, így folyamatosan cseréljük, ki hol dolgozik, hogy senki ne merüljön le a föld alatt.” Ámulatba ejtett a rendszerük. „És amit nem tudnak bevinni a szervezetükbe az emberek, azt pótolja a vitamin?” Kérdeztem elhűlve. „Így van.” „De azt miből állítják elő?” „Említettem, hogy burokban élnek a gyermekek. A burokban lévő zselé reakcióba lép a fiatalok váladékaival. Ebből aztán leszűrjük, ami hasznos, és különböző adalékok hozzáadásával porított formában az ételre szórjuk.” Ahogy a mondat végére ért, elhánytam magam, és elájultam.

A szobámban ébredtem újra. Egy robot állt őrt az ágyam mellett. „Kivizsgáltuk, de nem találtuk nyomát szervi rendellenességnek. Ha beleegyezik, átvilágítanánk teljesen, és módosítanánk az agyában lévő problémákat, hogy ne legyen rosszul többet.” Közölte, amikor felültem. „Az ki van zárva!” Rivalltam rá. „Nincs baja az agyamnak! Menjen ki, egyedül akarok lenni!” Szerencsére tiltakozás nélkül elhagyta a szobát. Undorodtam attól, hogy még egyszer egyek a főztjükből, melyért – úgy képzeltem – fiatalságukat adják az emberek, s a legszebb kort, amit megélhetnének. Tüntetőleg éhségsztrájkba kezdtem. A képernyő többször figyelmeztetett, hogy még nem ettem, testemben pedig szkennerével éhséget érez. Ilyenkor mindig étlapot tett elém.

Az órám szerint éjszakáig bírtam, amikor berontott két robot a szobámba. Berontott, ahhoz képest, hogy eddig mindig udvariasan csöngettek. Most szó nélkül bejöttek, egyikük ellentmondást nem tűrő erővel lefogott, a másik pedig beadott egy injekciót a nyaki ütőerembe. Ahogy végeztek, elengedtek, és szó nélkül távoztak. A monitorra néztem, ahol egy felirat jelent meg: „Mindenkinek be kell vennie a napi vitaminadagját.” Ez volt a harmadik törvény. Megszeppenve kértem egy kancsó vizet. Még egyszer sem bántak velem ilyen durván. 

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Hallod-e a zenét, Euripidész? Nem Vivaldi, hanem várj csak, Mozart, a Sinfonia Concertante, hősi Esz-dúrban, hegedűre és gordonkára (a gordonkának olyan a hangja, mint a kivénhedt tenoroknak). Fülelj most a fisz-mollra és arra a staccatóra Mozart 23. zongoraversenyében, amely cseppet sem ördögi, majd Mahler Adaggiettójának cisz-mollja, melynek kíséretében, mint fekete nap alatt, a hatnyolcados ütem körmenetében, kileheli lelkét Gustav von Aschenbach; hallga most az őszies d-mollt, a fahangú F-dúrt; a B-dúrt, mely az erős egyéniségeket alakító pipogyák eszményi hangneme…Vajon nektek, akik minden zenéjüket veszni hagyták, mert nem találtak megfelelő módot a lejegyzésére, vajon nektek is ilyen kifinomult hallásotok volt az összhangzatra? Figyelj, ez a Szent Iván-éj, Verklärte Nacht, teljesen atonális (atonális, mint Melchi-Menyus), mégis oly gyönyörű; azután Csajkovszkij, Hat darab zongorára; Musszorgszkijtól a Cum mortuis in lingua moruta; a Bach-ária, amelyet anyánk mindenáron hallani akart Menyus temetésén. Hallgasd a zenét, Euripidész, a mi Istenünk, a te Zeuszod, Deusod szól belőle. Jót és rosszat ugyanazon magas erkölcsi megfontolásból cselekedni, ez a legnagyobb büntetés halandók, brçtoioi, száműzöttek részére és végső bizonyítéka a Teremtő egyetemleges lényegének. Figyeld, most Thibald halálát eldalolva, most Greta vétkét, Faustnak az ördöggel kötött szerződését eldalolva szól; fülelj, dallamok százaival szól egyszerre, minden szólamot egyszerre szólaltatva meg, és ez csak egy része a kották milliárdjainak, amelyek századok során szólalnak meg általa. Tegnap szürkületkor találkoztunk, ma az alkony első órájában elválunk egymástól. Egy egész nap. Mint a tragédiákban. Isten veled, Euripidész! Eltávozol. Eljött érted Khárón – nézd, milyen ronda a képe! –, magával visz a Lidóra, a halál gondolásaként csáklyázva. Nézz fel asz égre, nézd a rothadás alkonyati színeit valahol ott a íLido mögött, ahol még velencei vízi here nő, look at the twilight zone; most Isten a festő: Szókratész halála, Marat halála (a lehanyatló, vértelen jobb kézfejen van a hangsúly), a kettőnk halála Velencében. Szalamiszi, hiszen te nem nézel fel! Ugyanazon a helyen ülsz, Euripidészem, ahol Menyus ült, amikor körbejártuk Velence-pocsolyát, de adós maradtam a morál összefoglalásával. Le kell írnom annak négy módozatát, ahogyan mi βρότοιοι – halandók, kurtakorúak – az élet nagy karneváljában és a tisztességesek játszmájában az erkölcsösség álarcát öltjük magunkra. Hallasz-e engem, Euripidész, hiszen kiabálok, s hangom visszaverődik és száll a hullámzó zöld víz felett a Riva Schiavoni hosszán. Az első abból a meggyőződésből fakad, hogy valakinek a szenvedése az én örömöm ára; a második abból, hogy más szenvedése elhanyagolható az általános jóléthez képest, ami a cél; a harmadik abból, szenvednie kell, mert fordított helyzetben ő sem tenne mást velem; és a negyedik abból, a sors rendelése szerint kell elvégeznem ezt a magam és az ő, az általános boldogulás javára, így tehát magamra kell vállalnom a felelősséget, mivelhogy ez a kötelességem. Hallottad-e, Euripidész? Megjegyezted-e a morális nullák, eszmei szélkakasok, született skizmatikusok négy fajtáját? Nem látlak már. Elnyelt a jéghideg szeptemberi víz, mint egy áprilisban a Titanic hajótöröttjeit. Il fu szalamiszi Euripidész. Szemem zavaros, mint amikor emlékek árnyékolják be az ember tekintetét. A Canal Grandén a baljós, túlérett alkonyat szikrái csillámlanak, a gondolák pedig középre tartanak a hullámzó vízen, egyik a másik után halad, mintha delphoi táncosnők lennének, akár a sötét chimérák, akik Monteverdi távoli madrigáljának zenéjére lejtenek. A parton, táncikálva, feketébe öltözött, különböző korú gyerekek vonulnak, menetüket az égre rajzolja az alkonyat, fekete selyemruhában egy lányka jár az élen, kezében rojtos szélű, sötét színű ernyő. Hol a te bárkád, néhai Euripidészem? Meghaltál ebben a vörös-fekete rapszódiában, Mneszarkhosz fia, anyámat pedig, csodaszép, lehajló bíbor alsó ajkával, keleties járomcsontjával, porcelánbaba bőrével, enyhén vágott szemével, súlyos, sötét szemhéjával, anyámat, aki magyarul csak elhunyt kisebbik fiával beszélgetett, egy város közeli szanatóriumba szállították. Azt mondták neki, semmi baja, kedd van, őszre jár, a fákon rozsdásak a levelek, és természetesen vele mehet Menyus is, az összes alakjában, amelyeket magával vitt az ideggyógyintézetbe. Azon a napon, amikor a madárzsivajos liget mélyén meghúzódó intézetbe került, az északi égbolton felragyogott újra a G117H jelzésű csillag, fellélegeztek a csillagászok, elvethették a feltételezést, hogy a csillagvilágnak e részében, földünkhöz oly közel, fekete lyuk keletkezett. Azon a keddi napon ősz volt, egy szökevény csillagocska visszatért helyére az égen, kiigazítva a Lobacsevszkij-féle égi vonalak elképzelt hálózatának rajzolatát, anyámnak szép, világos szobát adtak, egy egészen összeaszott neuraszténiás öregasszonnyal osztotta meg, aki mozdulatlanul feküdt és az ablakon át kibámult a kórházi parkra. Odalenn az udvaron bokáig érő fehér köpenyben az ápolók, mind mintha Tibor volna, a kaviccsal felszórt sétányokon régimódi, nádtámlás kerekes székekben tologatták a magatehetetlen betegeket. A tolókocsik is feketék voltak, és mindegyik ápoló kerek fekete sapkát viselt. Anyánknak azonban esze ágában sem volt kimászkálni a kertbe. Ágya közelében elhelyezték a Menyusról készített összes szobrot, amelyeket – tündéri módszerességéhez híven – egyhamar reggeli és esti portrékra osztott, úgy elrendezve őket, hogy némelyek a napfelkeltét, mások a napnyugtát nézzék. Eleinte rendszeresen látogattam, minden délután négykor felkerestem – ó, milyen szép volt a bolondok házában is! Később ritkábban, néhány naponként, hogy elkerüljem a találkozást azzal az 1911-beli beteggel, a fehér nadrágos tolakodóval. Hamarosan havi egy alkalomra szorítkoztak látogatásaim, végül már csak Menyus meg az ő születésnapján mentem el hozzá. (Az enyém nem számított.) Énvelem különben sem beszélgetett, örökösen Menyushoz utasított, kérdezzem meg tőle ezt vagy azt, csupa jelentéktelenséget, mellesleg. Egy vagy két évig tartott ez, mígnem egyszer anyám ágyában fekve egy másik nőt találtam. Volt, aki azt mondta, terápiát írtak elő neki és hazaengedték (haza? de hát anyámnak nem volt már lakcíme); mások úgy tudták, egy másik létesítménybe, ennek az intézetnek a fiókjába került, egy másik nagy város peremén; s akadt, aki megsúgta, anyám már jobban van, egy távoli apácakolostorban segédkezik, a vulkanikus magasságokban álló falai közé csak különleges kosárban lehet feljutni, amelyet hetente egyszer bocsátanak le a magasból. Senki sem mondott olyat, hogy meghalt volna. 

Bognár Antal fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info