Bennem csákány, benned kőbánya

Bennem csákány, benned kőbánya

 

 

Munka kell. Tény. Ez ellen senki semmit nem tehet. Az élet kikényszeríti így is, úgy is. A természetes kiválasztódás értelmében minden döntés jó. Különben is, a szükség úgy kívánja. Láttak már kutyát elégedetten ülni láncon lógva? Az érzelmi intelligencia-hányados alacsony, vagy nulla, ha nem foglalkoznak vele. Agresszív! Miért is ne lenne bátor hát az az ember, ki blokádok közt tartja ébren tudatát; tehát miért is ne lenne olyan bátor, hogy pofán csapja az asszonyt, ha már egyszer az képtelen befogni a száját? Tán túl ingerszegény a környezet? Netán túl sok ideje volna azon a semmin gondolkozni, ami a tétlenség mellékhatásaiból a konfliktusba lökdösi? Ez mind szinkronjelenség, kérem; a kutyáknak meg amúgy sincs joguk dönteni. Így.., az effajtáknak láncuk van. De nem csak a nyakukon, minden egyes testrészükön, mely leköthető, és minden egyes szervükön is, leginkább a létfontosságúakon, nem holmi epén, áh, azon nincs! A szív, az agy, ezek… Leköthetők.  Lánccal csavarozzák be őket a helyükre alapból! Hát, hogy látnának ők túl a lánc másfél méteres körzetén? Te pedig véletlenül betévedsz ide és aktiválsz valami szerkezetet, egyszóval függésbe hozol. Gondolod, a tudtod nélkül… A kompatibilitás tökéletes manifesztációja ez, és a kölcsönös megértés alapján engedem, hogy kihulljon tőled a hajam! Emeld fel a kezed, és én odatartom az arcom! Semmi egyéb! Holmi kezdetleges, kielégítetlen ösztönreakció nehogy már maradjon benned!… Lehetőség van. Befogadás van. Kölcsönreakció, a legalacsonyabb-szintű vegyianyag-hordalék kicsapódás, egy nagy büdös kémia! Az anyagok minőségi változása itt így vagy úgy, de végbe kell menjen. Ez törvény. Aztán megy a sírás. Ennyi a különbség; a kutyák tűrnek…

Hétköznapi szintézis ez. A meggondolatlan ész, – mely értelmet nem keres, sőt elvet minden miértet – tudja csak kamatoztatni ezt a csodálatos képességét: a másramutogatást. A kívánságok pedig valóra válnak, mert ha nem én, akkor te, de akkor ki a hülye, én vagy te? Engedni, hogy megmutassa a másik, mire vágyunk, engedni, hogy a szükség, az az irtózatos szükség kielégüljön, ha nem akárhogy, hát csakis így? Nincs itt semmiféle mentség. Akkor ez itt már a teremtő erő, és nem is alaptalanul! A kétemberes meló kulcsa az egyetértés. A mély, becsületes kompromisszum arra, hogy ha pofán akarsz csapni, hát én odatartom az arcom. Lesz ott egy arc! Megengedem! Ez a maximális tolerancia az ösztönök szimpla csillapítására. „Hová is lennék nélküled?” – mondják előbb, majd „Nélkülem egy senki vagy!„ – ezt is. A „takarodj, de ne menj messzire, mert megbánod” ajándéka az év 365 napján keresztül tartó Karácsony fája alatt… De a kutyák félnek. Félnek az emberek is. Egyedülléttől? Bizonytalanságtól? Szeretethiánytól? Talán egyszerűbb ennél a képlet. A láncok általában lecsatolhatók, de egy könnyed, felszínes döntés, mint a „hogy dobjuk el a kulcsot”sokszor súlyos konklúziókat követel meg magának. Aztán meg megy a rinyálás, hogy miért nem szakad a lánc? Ki kötötte egyáltalán oda? – Hát, ha nem önmagunk?… Talán elfelejtetted? Amnézia? Demencia? Lobotómia? Talán nem vagy eléggé elégedett, ha azt mondod, eleged van?* Határok ízlelgetése volna ez csak? Korlátok nyalogatása, vagy rángatása? Van olyan? Biztos? 

De játszma van, az holtbiztos, méghozzá a Battle Royale-nál is rosszabb játszma, pedig ott aztán tényleg csak menekülni kellett volna! Agyvérzésig szeretni valakit, erről lenne szó. Leginkább az a legbensőbb, legmélyebb vágya az embereknek, hogy mindenkit kiszerethessenek a világból. Mindenkit magukba szerettessenek, hogy aztán jól megehessék őket. Szabályos etetés zajlik, sőt könyörgés: inkább egyél meg! Minden kétely, minden erőszakos ellentmondás valahol megteremt egy megértést. A mérleg nem billeg, áll. Sosem céltalanul. A Szaturnusz és a Jupiter még a felszínen legrosszabb emberek lelke mélyén is híven teszik dolgukat, az ember részéről pedig jól megérdemelten kapja kézbe a lehetőség csákányát, és kapja szeme elé aztán a kőbányát, vagy a homokbuckát, vagy épp a méhkaptárat; csakis amit a jó öreg szükség iránti hűség elve megkíván. Az értetlenséggel, és helyesbítve, de mellérendelve is, az éretlenséggel szemben pedig igazán örömtelin ügyködnek ezek az erők mindig. Haszonlesők! Célorientáltak; csak a cél az út.

Egy sártengerből örökké viharos, zivataros időben nehéz kikecmeregni, de még jó, hogy az ember halhatatlan.

 

*szabad átfordítás – forrás ismeretlen

 

201210030734/042220/36/44

Zöldre vetett papírosok

Zöldre vetett papírosok

 

Egyszer már az író türelme is elfogy, az utolsó falat kenyérrel dőlnek le a falak, amelyek az elmét a nyugalom elfogyó szigetén tartják. Tarthatatlan állapot, miközben az őrülettel szennyezett izgatottság óceáni türelemmel falja fel testét minden mohó hullámmal.

– A hullámmal sem én rendelkezem – gondolta az író, aki már régen nem ír.

– Mindent elvesznek tőlem az angolok!

Idegen emberek, idegen arcok, idegen szívek, idegen szavak, idegen lét. Hát csoda, hogy tönkremegy idegen?

Még létezik, mert éhezik. Jó szóra, ölelésre, illatra, érzésre, terített asztalra. Az éhség megélesíti az elmét. Ezért van hát annyi Nobel díjas Etiópiában és Szomáliában, Gramy díjas Bangladeshben. Oszkár-vallottja Haiti rengésének. Radzsasztán porában Rotschildok fetrengenek. Közleményben deklarált közöny. Az ember közönységesen tekint maga elé. Mindegyre fel. Mire fel? Kire lehet még felnézni egyáltalán? Egyáltalán érdemes-e még nézni? A látvány elszomorít.

Az író, türelme fogytán elindult a városban. Hóna alatt paksaméta, fehér papírosok kesze-kusza halmaz, önkényes halmazállapot. A papírokba szavakat gyömöszölt lázas elmével. Verejtékszag. Hóna alatt paksaméta.

A város megértően kísérte útját. Tudta jól mit érez. Őt sem értették meg soha. Az író sajnálta a várost. De leginkább önmagát. Ha már mások nem teszik, ő sem szívesen. Szívbaját a sors szívtelenségének tudta be. Tudta jól, ennek sincs értelme, csakúgy, mint az értelmetlenségnek.

Az író műveit cipelte. A természetes dolgokat nem hozzák létre. Az író a műveit cipelte. Az évek súlyos szavait, mondatait. Rongyosra olvasta Times New Roman gondolatait. Azok mégis szűzen maradtak. Nem más, mint szellemi önkielégítés. Ágyában más elme meg sem fordult. Olvasatlanul cipelte papírosait.

A város hallgatagan figyelte, miközben testén, mint vérszívó paraziták nyüzsögtek az emberek. Emberrekkenő idő.  Már megszokta. Már megszokták. Már meglopta, már meglopták. Már megtudta, már megtudták. Mégsem értett semmit az egészből, ezért hizlalta félelmét. Fél elmét szánt a célra. A maradék, életre nem elég.

Az író a parkba ment. Meg nem született könyveit sétáltatta. A friss levegő jót tesz a szervezetnek. Egyetlennek sem volt tagja. Létszámot nem növelt sehol, semmikor. Rossz helyre, rosszkor, rossz kor, bármikor.

Megállt a pázsit közepén. A fűben ebmaradék lapult. Hóna alatt a paksaméta. Tapéta zöld fűszálak testére. Nyomuk sem lesz estére, gondolatok vesztére. Az író jól tudta, hogy nem tudja mit tesz, de bánni fogja nagyon. Életében e pillanat az, amikor kezéből kifolyt a vagyon. Nagyon. Pusztítva törve át agyon.

–      Legyen hát, mit rosszakaró elmeharang kongatott csonthüvely mélyén álmatlan éjszakák csendjére firkálva grafiti árnyakat.

Az író a zöldre vetette papírosait. Fehéren villogtak, mint hiéna sziréna az íriszt marcangolva, szemkehely nedvét lefetyelve. Kérdésérzésekre feleselve. Feleslegesen.

Egy halom. Nézte, látta. Ott volt ő, az író, aki már nem ír. Analfabéta lett jobbja. Balja nem sikerült, csak sejtelem. A tv-ben látta, szájjal és lábbal is lehet írni, festeni. Érezte, ő már elég feslett. Álljon meg a szó egy szóra! Ezt neki kellett kimondania:

– Elég!!!

Elég a papír, s vele a gondolat. Serceg, mint tábortűz fölött a szalonna. Mégsem ég. Még nem elég. Az öngyújtóból kifogyott a szufla, a dobozból elfogytak Irinyi szálai.

A fű zölde befogadta a papíros fehérjét, pirosat tetejébe karjából szennyezett.

 

 

 

vincze-tul-sok-eg

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

 

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

 

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

 

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

 

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

 

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

 

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

 

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

 

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

 

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!…

 

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

 

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

 

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

 

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

 

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Hagofia (3.fejezet)

 

Harmadik fejezet

A szerző megismerkedik a nyelvvel, és a hagofiaiak népéről alkotott szemléletével. Orvosi kezelés

 

Másnap újra megjelent a robot, vagy legalábbis egy ugyanolyan, mint az előző. Elmondta, hogy bár szeretnék, ha minél kényelmesebben érezném magam, muszáj megtanítaniuk a hagofiaiak nyelvére, mert lesz, ahol nem tudnak majd tolmácsot biztosítani nekem. Örömmel kezdtem a nyelvtanulásba, amelyben legalább tudtam, hogy gyors és hatékony vagyok.

Három héten át minden nap intenzív oktatásban részesültem, de több nagyon nem is kellett, mert a hagofi nyelv nagyon egyszerű volt. A nyelvtant gyorsan átláttam. Ami nehézséget okozott, az a rengeteg főnév és melléknév. Olyan dolgok nevét hallottam, aminek semmilyen nyelven nem ismertem a megfelelőjét. Hiába mutattak képet, elképzelni sem tudtam, mi lehet az.

A robot azonban rendkívül türelmes volt velem, elmondta, hogy nem kell aggódnom emiatt. A legtöbb tárgyat egyébként sem kell majd használnom, amit pedig mégis, annak a nevét megtanulom, amikor kell. Sokszor kértem, mutassa meg a világot, mert elunom magam szobám magányában. Ekkor tudtam meg, mi az az Adatbázis. Olyasmi, mint a mi Internetünk, de sokkal nagyobb, rendszerezettebb tudás van benne: a világuk minden ismert információja. Ehhez kaptam korlátozott hozzáférést.

Azt mondták, nem akarnak egyelőre saját országuk adataival terhelni, azt majd tapasztalat útján elsajátítom. Viszont használati engedélyt adtak egy olyan részhez, ami tartalmazta a mi teljes film- és könyvkollekciónkat! A robot meglepetésemre elmondta, hogy mindent tudnak rólunk, Adatbázisukban minden fontos le van jegyezve.

„Hogyhogy nem hallottunk még a maguk népéről?” Érdeklődtem. „Titokban élünk, hogy ne fertőzzék meg a kultúránkat, és ne törjön ki háború a mi technikai fejletségünk iránti irigység miatt.” „De miért nem osztják meg velünk? Kereskedhetnénk!” „Mindenünk megvan, ami kellhet. A mi világunkban a pénz pedig ismeretlen. Hogy ne legyen konfliktus, mely minden bizonnyal az önök leigázásával végződne, rejtőzködve élünk. Az emberi élet a legfontosabb, az önöké épp úgy, mint a miénk. Szigetünket egy hatalmas sziklának álcázzuk. Minden információt igyekszünk begyűjteni önökről, hogy a békét fenntartsuk, és hogy a saját kultúránkat – ha tudjuk – gazdagítsuk. Régen ez elég nehezen ment, és a fejletségünk kezdeti szakaszán sokszor lelepleződtünk. Felderítő gépeinket, robotjainkat önök UFO-nak nevezték el. Ma már egyszerűbb a helyzetünk: hála a műholdjaiknak, elég rácsatlakoznunk, és észrevétlenül látunk mindent.”

Teljesen megdöbbentett, amit hallottam. Az emberi jogaink tökéletes megsértése volt ez. Amikor felelősségre vontam a robotot, hogyan mernek a mi kultúránkon csámcsogni, javainkat ellopni, míg ők nem adnak semmit, korábbi nyugalmával adott magyarázatot: „Adataikat csak a robotok kezelik, nem kerül emberi kézbe. Mi csak annyit használunk fel, ami a sziget védelmében szükséges, a többit megsemmisítjük. Ami pedig a lopást illeti, soha nem vettünk át még önöktől használható technikai információt.” „Miért nem láthat minket a többi ember? Titkolnak minket? Ők is rabok?” „Nem, tisztában van mindenki az önök létezésével. Oktatjuk gyermekeinknek a népeiket. Egyszerűen nem kíváncsi magukra senki. Korlátoltak, kártékonyak, társadalmaik tökéletlenek. Itt senki sem rab. Csupán senki nem akar elmenni. A robotok nem őrök, inkább szolgák.”

A hallottakon úgy elgondolkodtam, hogy el is feledkeztem a gépről. Szavai azonban izgalmakat ígérve rángattak vissza a valóságba: „Készen áll, hogy elkezdjük a tapasztalat alapú oktatást. Innentől kizárólag hagofi nyelven fogunk beszélgetni, hogy elmélyítsük a használatát. Holnap reggel önért jön valamelyikünk, hogy elkísérje az úton.”

Bár nagyon örültem, hogy végre elhagyhatom szobám, aggodalmamnak adtam hangot, hogy tudni fogja-e a másik robot, miről beszéltünk eddig, a nyelvnek milyen fejlettségi szintjén állok. Ekkor tudtam meg, hogy minden nap másik robot jött hozzám, azért hittem csak, hogy ugyanaz, mert egyformák, és mind egy közös hálózatra vannak kötve, így amit az egyik tud, azt a másik is tudja.

Azt gondoltam, a délutánt már egyedül fogom tölteni, könyveim, filmjeim és útinaplóm társaságában. A notesz beszerzése egy kicsit komplikált volt: kértem valamit, amibe jegyzetelhetek, erre kaptam egy miniatűr számítógéphez hasonló eszközt, billentyűzettel, amely ráadásul Hagofi betűket tartalmazott. Bár megvallom, olvasni már egész ügyesen tudtam őket, az írást nagyon keveset gyakoroltam eddig. A másik problémám az volt, hogy nem akartam ezt a remek eszközt magammal vinni, ha egyszer végre kijutok innen. Egyrészt úgy éreztem, meglopnám ezt a kedves népet, amelyet még nem is ismerek igazán. (Úgy hittem, csupa nagyszerű ember lehet, ha már eddig is ilyen nagyszerűen bántak velem.) Másrészt jobban szerettem a tollat és a papírt. Van valami varázsa a teleírt oldalaknak.

Amikor elmondtam kérésemet a robotnak, olyan hosszan várt a válasszal, mint még soha. Ez nagyjából tizenöt-húsz másodperc volt. Akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre megszólalt, tudatta, hogy nagy nehezen megtalálta az Adatbázisban, amit szeretnék, de náluk ilyen elavult eszköz nincs. Megkérdezte, pontosan mire kell. Elmondtam neki, hogy házi adatbázis-félét szeretnék kreálni, mely mindig nálam lehet. „Miért kell mindig?” Hangsúlyozta ki az utolsó szót. „Sok itt nekem az újdonság. Megnyugtat, ha nálam van, és vissza tudok lapozni benne.” Ezúttal kevesebb ideig tanakodott – vagy számolt, vagy tudom is én – s végül megígérte, megpróbálja elintézni a dolgot.

Másnap aztán beállított egy nagyon szép borítású notesszal és egy marék jó fogású tollal. „Egy felderítő csapat hozta. Veszélyes küldetés volt, amit biztonsági okokból nem fogunk megismételni. Kis híján megsértettük ön miatt az első törvényt.” Éreztem a nyugodt géphangban a neheztelést, mely valószínűleg benne sem volt, csak én képzeltem oda. Minden esetre nagyon örültem, és onnan fogva jegyzeteket készítettem mindenről, amit tapasztaltam.

Ehhez a naplóhoz szerettem volna hát leülni, amikor elment a robot. Ehelyett azonban kinyílt az ajtó, és egy hang a monitor hangszórójából közölte, hogy hagyjam el a szobát, és kövessem a nyilakat a fal mentén. Gondolkodás nélkül tettem, amit mondott, annyira örültem, hogy végre kijutok, és más emberekkel találkozhatok. Azonban csalódnom kellett: egy kanyargós folyosón át vezetett utam, amely ugyanolyan üres volt, mint szobám alapállapotban, leszámítva a nyilakat. Végül egy újabb terembe érkeztem, amely valamivel nagyobb volt lakhelyemnél. Itt egy újabb robot várt, és egy székbe ültetett. „Most meg fogja kapni az alapvető orvosi ellátást.” Közölte a szokott megnyugtató hangnemben, és mindenféle pirulákat, és csöveket kezdett előkészíteni. „Mégis mire készül?” Kérdeztem rémülten, és a menekülési lehetőségeket kerestem. „Megszüntetem az öregedés jeleit, regenerálom a sejtjeit, ezáltal jelentősen megnyújtva életkorát, kiszűröm a betegségeit, és kezelem őket. Ezen felül élete végéig immunis lesz minden fajta rákkal szemben. Természetesen bármely kezelés ellen tiltakozhat, bár erre még nem volt példa. Ki ne akarna egészséges lenni?”

A szavak hallatán megnyugodtam. Tényleg nagyon figyelmes országban vendégeskedem, és már el is felejtettem, hogy esetleg raboskodom. Azért aggályaim voltak: „Kezeljen kérem, de mindig szóljon, mit fog tenni, és kérje beleegyezésem.” Egy robot nem tud furcsán nézni, de azt hiszem, ha képes lett volna rá, megteszi.

Az első öt kezelés után sokkal fiatalabbnak éreztem magam. Kértem egy tükröt, és a látvány döbbenetes volt: szemem alól eltűntek az évek alatt felhalmozódott karikák, ráncaim kisimultak, bőröm sokkal ruganyosabb lett, karjaimban pedig újra tenni vágyó erőt éreztem. Ezek után bátrabban vetettem magam alá a további vizsgálatoknak.

Amikor már biztos volt, hogy nem leszek rákos, Alzheimer-kóros, Parkinson-kóros, meg még mindenféle kóros, a robot közölte, hogy az agyi elváltozások vizsgálata jön. „Hát csak vizsgáljon.” Mondtam zavartan. „De előbb mondja meg, mit fog tenni, mielőtt kezel!” Kértem újra. Egy furcsa szerkezettel, mely egy tompa sarlóhoz hasonlított, párszor körbejárt fejem körül. Amikor végzett a vizsgálattal, azt mondta, hogy hajlamos vagyok a depresszióra, és erősen befolyásolható vagyok. Ezeken azonban könnyen segíthet, és az agyam egészséges lehet. „Az agyamhoz ne nyúljon!” Üvöltöttem rá. „Az pont úgy jó, ahogy van.” „Az agresszió is kezelhető.” Próbálkozott tovább. Erre gyorsan lehiggadtam. „Nézze: nagyon hálás vagyok mindenért, amit tett, de ez bőven elég egyelőre. Ha majd beteg leszek, visszatérek.” „Nem valószínű, hogy valaha beteg lesz, amennyiben megkapja a vitaminadagját. Ennek ellenkezőjére pedig még nem volt példa.”

Nem hittem, hogy ennyire jó lesz visszatérni szobám egyhangúságába. Egyszerre csodáltam, és féltem e különös népet délutáni kalandom után. Már nagyon vártam, hogy jobban megismerjem Hagofia lakóit.    

 

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. –Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info