Jelentéktelen lelkek

 

Augusztus 14.

 

A doktor asztalán egy pók ácsorgott, egy Tegenaria domestica, nagyobb, mint egy egér, de kisebb, mint egy galamb: eltúlzott méretű modell. Bár fémből készült, mégis döbbenetesen élethűre sikeredett: fenyegető volt és gusztustalan, legalábbis azok számára, akik irtóznak a fajtájától. Amikor az emberek megkérdezik, miért van ez ott, akkor a doktor azt feleli, valaha ő is rettegett a pókoktól. Valószínűleg ezért lett ez a szakterülete: félelem a rovaroktól, pókféléktől és hasonló apróságoktól.

Az apa öltönyt viselt, arca azonban nem volt előkelő, inkább megfáradt. Valószínűleg az alkohol rabja, gondolta a doktor. Az anya sem tűnt olyannak, akit foglalkoztat a pillanat, tekintete távolinak tetszett, percenként az órájára pillantott.

– Mióta? – kérdezte a doktor.

– Úgy egy hete – mondta a férfi. – Tegnap éjjel, valamikor kettő körül bezörgetett hozzánk, és azt mondta, hogy nem mer a szobájában aludni. Azt mondta, hogy ha egyedül marad, akkor az a dolog eljön. Azt mondta, néha látja is. Nagynak írja le, nagyobbnak, mint az ember, és azt mondja, hogy felmászik a falon. Hallucinál?

– Ezt nem tudom megmondani. Talán.

Jegyzetelt.

– Soha azelőtt nem viselkedett így – szólalt meg az anya. – Nem talált ki még ilyen ostobaságokat. Vannak barátai, de nem könnyen befolyásolható. A képzelete sem túl élénk, sok mindent el kell neki magyarázni. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mi az, ami üldözi, akkor nem tudta megnevezni, de pontosan leírta. De miért nagyítaná fel a képzelete?

– Mindenképpen beszélnem kell a fiúval – mondta a doktor. Levette a szemüvegét, émelygett az erős nyári fénytől, amely az ablakon zúdult be. – Akármi lehet, egy visszatérő rémálom, de lehet neurológiai probléma is. Szeretném, ha egyedül jönne be.

A szülők kelletlenül vonultak ki. Rövid közjáték után a fiú belépett, arca fáradt volt, nem alhatott jól. Felkapaszkodott a székre, lábai nem értek le a padlóra. Rápillantott a pók modelljére, és azt mondta:

– Nem rossz.

A doktor biccentett.

– Elmesélnéd nekem te is, hogy mi történik veled?

A fiú kinézett az ablakon, megvonta a vállát.

– Persze.

 

 

Augusztus 8.

 

A fiú és a barátja a járdán térdeltek, körülöttük a kertváros idillje, sehol senki, csak a forróság, amely felélénkíti a színeket, és megöli a zűrzavart. Mindketten egy apró ágat szorongattak.

– De mi ez? – kérdezte a fiú.

– Valamilyen sáska – mondta a másik, és megbökte a teremtményt. A rovar menekülni próbált, de nem hagyták.

– Aha – szólalt meg a fiú. Nem ismerte a szót, és azonnal el is felejtette. – Viccesen néz ki.

Percekig csak ültek ott és nézték, ha el akart mászni, visszapiszkálták, néha pedig erősen megnyomkodták.

Aztán amikor árnyék vetült rájuk, felnéztek. Egy férfi állt előttük, szakállas, kopott öltözékű vénember, vagyis még nem egészen vén, mert szakálla és haja sötétbarna volt, de arcát meggyűrte az idő. Kalapja árnyékot vetett rá. Borzasztó cigarettaszag függött körülötte.

– Ti meg mit csináltok ott? – kérdezte.

– Találtunk egy sáskát – kiáltott a fiú barátja. – Itt van, ni!

És megnyomta az ággal.

A férfi elhúzta a száját.

– Miért bántjátok azt a szerencsétlen állatot?

– Megtehetjük – vont vállat a fiú. És ő is nyomott egyet rajta.

A férfi csendben maradt. Csak nézte őket. Aztán benyúlt az ingébe, elővett valami szárított növényt, két ujja között elmorzsolt egy keveset, a fiúk felé szórta. A többit beletömködte egy vékony, apró pipába, és rágyújtott. Lehajolt és megfogta a fiú fejét.

– Hát érje bántódás, vagy halál ezt a kis jószágot, és egész életedben gyötörni fog a bűntudat. – Megborzolta a fiú haját és továbblépkedett.

A fiúk utánanéztek, de mintha füstté vált volna, befordulhatott valahol.

 

 

 

Augusztus 14.

 

– Szóval megöltetek egy sáskát? – kérdezte a doktor.

– Aha. Később összevesztünk rajta. Véletlen volt, de rátenyereltem. Fúj.

A doktor töprengett.

– Ez a férfi… volt neki kalapja?

A fiú elgondolkodott.

– Aha, ja. Volt egy barna kalapja. És tarka inge volt. Pálmafák voltak rajta. Kék, meg zöld, meg nap is volt rajta.

– Érdekes, nem? Vele már én is találkoztam, és engem is megszidott, amikor egy legyet próbáltam lecsapni. Épp itt ült, ahol te. Szemetelt a dohánnyal.

– Az az ember egy varázsló?

A doktor felnevetett.

– Dehogy is. Kicsit… hogy is mondjam, nyugtalan természetű. Nem szereti, ha bántják az állatokat. Összeveszett valakivel a városban, azért hozták ide. De nem volt beteg. Úgy gondolta, hogy az állatok a barátai.

– Aha. Azt hiszem, láttam az arcán, hogy félti azt a… sácskát.

– Sáskát – mondta a doktor.

– Sáskát – mondta a fiú.

– És aztán?

– És aztán elkezdtem rosszakat álmodni.

 

 

Augusztus 9.

 

Kinyitotta a szemét. Reszkető homály ült a szobán, kavarogtak és összemosódtak a formák és az árnyak. Takaróját felhúzta az álláig, pedig rettenetesen meleg volt. Az ablak nyitva állt, az apja hagyta így. A fiú kérte, hogy mondjon mesét, de az apa azt mondta, hogy már nagyfiú, ha akarja, elolvashatja magának a meséket, ott a könyv.

Most ott hevert becsukva mellette, az éjjeliszekrényen, a kislámpa alatt. Megpróbált egy kicsit még olvasni, mielőtt lekapcsolta magának a fényt. Arra sem voltak képesek már a szülei.

Nem nagyon haladt a könyvvel, nehezen tudta kiolvasni, hogy „hercegnő”, meg azt, hogy „sárkánygyík”.

Kaparászott valami a szobája túlsó végében.

Szemeit tágra nyitotta, megpróbált kontúrokat keresni a zűrzavaros sötétségben. A kispolcok mögött valami ácsorgott.

Hosszú nyaka volt, óriási karjai, amelyeket könyörgően kulcsolt maga elé. Nyújtózkodott, ide-oda forgatta apró fejét. Áttetsző volt, mégis sötétebb, mint a környezete. Egyre jobban lehetett látni.

A fiú megmarkolta takarójának a szélét, és a fejére húzta.

Így aludt el.

 

 

Augusztus 14.

 

A doktor jegyzetelt. Visszavette szemüvegét, mert most már nem bírta a szeme a papíron kígyózó vonalakat.

– Aztán mi történt? – kérdezte.

– Néha eljött – monda a fiú. – Éreztem, hogy amikor iskolába megyek, jön mögöttem. Vagy hogy ott a fák ágai között, és onnan les engem.

– A sáska volt az?

– Nem tudom. Olyan az alakja, de nagy. Nagy.

A fiú lebiggyesztette a száját, mintha mindjárt elsírná magát, aztán megrázta magát, kérdőn nézett a doktorra, és meglepően hangosan kérdezte:

– Miért nem hagy már békén? Bocsánatot kértem tőle többször is, mégis mindig visszajön. Miért csinálja ezt?

Ennyire erős bűntudata lenne?, töprengett a doktor. Írt még egy-két szót, és letette a tollat.

– Azt hiszem, egy-két napra ideköltözhetnél, és megpróbálunk megvédeni attól a sáskától.

– Nem is tudnak – mondta a fiú.

– Menj most ki, és küldd be a szüleidet megint. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.

A fiú lehuppant a székről, aztán lassan kiment.

A doktort idegesítette a zümmögés, amely már órák óta meg-megzavarja. A légy most ott tapogatta az asztallapot.

Határozott mozdulattal, ujjait összezárva csapott rá a doktor. Aztán ránézett a tenyerére, elfintorodott, zsebkendőt vett elő, letörölgette. A galacsinnal beletalált a kukába.

Nyílt az ajtó.

 

 

Augusztus 15.

 

A doktor felesége az oldalára fordulva aludt, és nem ébredt fel arra se, hogy a férje gyengéden rázza a vállát.

A doktor fel is adta a sokadik próbálkozás után. Közelebb bújt az asszonyhoz, és magára húzta a takarót, de nem bírta levenni a szemét a több tízezer domború, hatszögletű alakzatról, amelyek az irdatlan fejen derengtek sötéten, és nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy a rettenetes dübörgés, amit hall, kísértetiesen emlékeztet a légy zümmögésére.

 

A művészet sötét oldala

AnyagA modernségnek a művészet autonómiájába vetett hite elvezetett az esztétikai és művészetelméleti diskurzusok egyre szakszerűbbé és hivatásszerűbbé válásához. A modern művészet híres-hírhedt értelmezésre utaltsága gyakran von maga után elméleti kommentárokat, amelyek a kívülálló számára még érthetetlenebbnek tűnnek magánál a művészetnél, amelyet értelmezni hivatottak. Ezért is van az esztétikai diskurzus számára különleges jelentősége annak, ha egy filozófiai vagy módszertani rendszer a teljesség, az univerzalitás átfogó igényével lép erre a hermetikus területre. Egy ilyen lépéstől remélhető egy, az esztétikumot a rajta kívül eső világgal összekötő elméleti kapcsolat létrejötte, aminek tekintetében a modern művészet és művészetelmélet a társadalmi praxis szintjén kudarcot vallott. Kant, Hegel vagy Heidegger elméleti lépései például ma is elengedhetetlen vonatkoztatási pontok a művészetelmélet számára.

 

Kétségkívül ilyen sikeres lépésnek tekinthető Niklas Luhmann A társadalom művészete 1 című könyve, amely valószínűleg szintén stabil viszonyítási alappá válik minden későbbi esztétikai és művészetelméleti fejtegetés számára. Luhmann ugyanis abból indul ki, hogy tiszteletben tartja a modern művészet autonómiáját, ugyanakkor megpróbálja a művészet egészét egy még nagyobb, kommunikációs egészbe illeszteni. A klasszikus avantgárd idejében talán azt mondták volna erre, hogy a kommunikációs egész víziója mindig látomás marad, és ezáltal a művészetnek mint az összes lehetséges látomás illetékesének hatáskörébe tartozik. Hasonlóan lehet a művészet és nem-művészet közötti különbséget csak a művészeten keresztül tematizálni, és ezáltal rögtön meg is szüntetni. A mai művészet ehhez képest szerényebb. Bár még mindig találkozunk olyan állításokkal, melyek szerint minden művészetté alakítható, senki nem akarja ebből az ismert hegeli következtetést levonni: a nem-művészet lényegében már mindig művészet. Másfelől viszont nem tudjuk igazán, hogyan lehet és kell a nem-művészetről gondolkodni, mivel a nem-művészet elgondolásában benne van annak elképzelése, vagyis automatikusan művészetté válása is. A mai művészeti szcéna, beleértve a művészetelméletet is, Midasz-komplexusban szenved tehát. Ki akarunk törni a művészet rendszerének zártságából, határait át akarjuk lépni és le akarjuk győzni, de ennek a mozgásnak az eredményeként a művészet rendszerén kívül eső dolgok is művészetté változnak, és így a külső felé való törekvés hiábavalónak bizonyul. Ebben a helyzetben a művészeti rendszer öntudata nem azzal a régi kérdéssel találja szemben magát, hogy mi a művészet, sokkal inkább arra keres megoldást, hogy hogyan határozhatná meg a nem-művészetet. Luhmann művészetelméletének rendkívüli igéző és szuggesztív ereje a művészet rendszerén belül lévő számára mindenekelőtt abban áll, hogy explicit módon felteszi és megválaszolja a nem-művészet státuszára vonatkozó kérdést. Ezért szeretnék a következőkben ennek a kérdésnek a körüljárására összpontosítani.

 

Luhmann a művészet és nem-művészet közötti különbséget mint forma és formátlanság (megformálatlanság), vagy megjelölt tér és jelöletlen tér közötti eltérést rögzíti: „Egy műalkotás, amely magát mindentől megkülönböztetve műalkotásként definiálja, mindenekelőtt minden egyebet kizár, és a világot felosztja önmaga és a maradék jelöletlen tér között” (61). Egy további reflexió nem képes arra, hogy ennek az alapvető elhatárolásnak a két oldalát leírja, és ezáltal a megkülönböztetést megszüntesse, ehelyett csak eltolja azt (52). A műalkotás önmeghatározása tehát egyúttal a rajta kívül esőt is konstituálja, ami megközelíthetetlen és redukálhatatlan marad. Minden ezt követő műveletet csak a forma, a megjelölt tér, a műalkotás oldalán lehet végrehajtani: az első megkülönböztetés meghatározza az összes további elhatárolás logikáját, amelyek már nem lehetnek önkényesek (74). Luhmann a művészet rendszerét ilyen autonóm formák, műalkotások, megjelölt terek összességeként értelmezi. A művészeti rendszer autonómiáját az egyes forma autonómiája alapozza meg, a művész autonóm döntése a forma és a formátlan közötti első megkülönböztetésről. A nem-művészet, azaz a művészet rendszerén kívül eső rész eszerint az összes „maradék”, a jelöletlen tér együttese, amely minden egyénileg meghozott döntés következtében kívül rekedt a rendszeren.

 

A modell egyértelműen a klasszikus modernség művészetfelfogásában gyökerezik; ez a műalkotást autonóm formaként kezeli, amely a forma belső törvényének és a művész szabad akaratának játékából jön létre. Luhmann ugyanakkor nem tulajdonít ennek az autonóm formának különösebb elsőbbséget. Történeti kitérők révén, amelyek végső soron mind Duchamp readymade-modelljéből és ennek Danto-féle értelmezéséből inspirálódnak, bebizonyítja, hogy minden forma műalkotásként ismerhető el. Ezáltal kapcsolódik össze Husserl fenomenológiája Hegelével. Az a történet, amelynek folyamán megszűnik a műalkotás és minden más, tetszőleges forma közötti megkülönböztetés, elvezet ahhoz a bezáródáshoz, elzárkózáshoz, elhatárolódáshoz vagy autonomizálódáshoz, amelyben a művészeti rendszernek saját magán kívül nincs többé külső formája. Művészet és nem-művészet viszonya tehát hegeliánus-dialektikusan bontakozik ki a művészi és nem-művészi forma megkülönböztetésének szintjén. Ezzel szemben forma és formátlan megkülönböztetése husserli módon működik. A történetiségben létrejött formarepertoáron túl ott húzódik a formátlan redukálhatatlan sivataga. Nem lehet az egész Földet gyarmatosítani, privatizálni, megformálni, a határvonal megmarad. Bár a művészet rendszere autonóm abban az értelemben, hogy nincs alávetve semmilyen, a rendszeren kívül létező törvénynek, túl minden hegeliánus bizonyosságon és biztonságon mégis ott leselkedik a Törvénytelen, a Névtelen és a Vad, amelyet mint a veszély örök forrását nem lehet megszelídíteni. Luhmann modelljét érthetjük tehát az említett Midasz-komplexus elméleti tisztázásaként. Ez szabályozza a művészet viszonyát az ő Másikjához: a művészet rendszere az újat keresve mindig mélyebbre hatol a formátlanba, és ezt meg is kell tennie. Ezáltal a formátlant nem győzi le, pusztán eltolja, szem elől téveszti, vagyis a maga rejtett veszélyességében érintetlenül hagyja. Ez a vízió egyszerre nyugtalanító és megnyugtató. A veszély nincs elhárítva, viszont kiűzetett, kívül van rekesztve, el van fojtva, és így legalább a forma belsejében békésen kibontakozhat a mű alkotó munkához kapcsolt tiszta, zavartalan öröme.

 

Egy idevágó tapasztalatok által gyanakvóvá lett kortárs mégis felteszi magának a kérdést: valóban ilyen békés, szabad, független a művészet rendszerének belseje? Hiszen ez az a rendszer, amelyet a legkülönfélébb intrikák, hatalmi harcok, függőségek színtereként ismerünk. Honnan származhat mindez?

 

Luhmann erre is rámutat. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy őt az a kommunikáció foglalkoztatja, amely a művészettel, annak révén, nem pedig a művészetről, annak felületét érintve valósul meg. Ehhez kapcsolódik, hogy Luhmann szerint az anyag, amelyből a műalkotás készül, az epokhé áldozatává válik. Ezt írja: „A szövegek vagy más műalkotások anyagisága mindig a környezetükhöz tartozik, és soha nem válhat a rendszer szerves részévé, nem vehet részt működésében” (161). Luhmann néhány más helyen is kiemeli, hogy a művészet anyaga minden vele elkövetett manipulációval együtt a művészet rendszerén kívül helyezkedik el. És valóban: a művészet rendszere mint a formák rendszere látható kell maradjon. Minthogy a forma eltakarja az anyagot, a műalkotás láthatatlan belsejét, saját elrejtett, materiális hordozóját, az anyag nem tartozik a művészet rendszeréhez. Ha az anyag megnyilvánul, megmutatkozik a formában – erre törekedett például a klasszikus avantgárd –, akkor már nem anyagként vagy hordozóként van jelen, hanem mint maga a forma.

 

Feltehetően szokatlanul hangzik Luhmann tézise egy művész számára, aki rákényszerül, hogy akkor is az anyaggal törődjön, ha egészen konceptuális alkotóként akar érvényesülni – mégis egyet kell vele értenünk: amit nem lehet látni vagy hallani, az a rendszeren kívül reked. Ezzel azonban felvetődik a kérdés: a forma és művészet anyagi hordozója vajon ugyanolyan értelemben van kizárva, és ugyanolyan helyzetben van, mint a formátlan és a nem-művészet? Ezt a kérdést Luhmann nem teszi fel és nem válaszolja meg explicit módon, de minden, amit A társadalom művészetében olvashatunk, tagadó válasz felé mutat.

 

A szerző forma és formátlan különbségét médiumbeli eltérésként írja le. A médium fogalma alatt az összes lehetséges forma virtuális raktárát érti, az idő és a tér is mediálisnak tekintendő, „bármi lenne is az alájuk rendelt hüpokeimenon” (179). Tehát a formák anyagi hordozója vagy a mediális hordozó a műalkotás hüpokeimenonjaként másképpen – és jóval radikálisabban – van kizárva, mint a mediális szinten mozgó formátlan vagy jelöletlen tér. És valóban: az anyagi művészethordozó képezi a műalkotás belsejében levő külsejét, amely a virtuális médium puszta külsejétől gyökeresen különbözik. Egy műalkotásnak nem egy, hanem két külső oldala van: az egyik a forma külső határa, amely a vele azonos síkban elhelyezkedő formátlant rekeszti ki, és amely Luhmann fejtegetéseinek fő tárgya, a másik egy külső oldal a forma mögött, amely a mélyben van, és amely a formát hordozza (tartja, viseli). Elsősorban ez a hordozó (tartóváz, viselő) mint a műalkotás hüpokeimenonja teszi lehetővé, hogy a műalkotásnak meglegyen a saját ideje és tere, amelyekről csak nagyon problematikus metafizikai feltételek mellett mondható el, hogy fiktív időt és teret jelent.

 

Mihelyt megállapítjuk a műalkotás belsejében levő külsejének létezését, a művészet rendszere egészében véve kényelmetlenné válik. Először is az első, a formát eldöntő megkülönböztetést fenyegetni kezdi autonómiájának elvesztése. És valóban: – nézzük a festészet példáját – a képkeret kezdeti kiválasztása, amely sokat meghatároz abból, ami később a kereten belül a képfelületen történik, nem vezethető vissza egy kezdeti formaelhatárolásra. Sokkal inkább ilyen kérdések vetődnek fel: hogyan gyártanak, akasztanak fel, helyeznek el, őriznek meg, szállítanak és restaurálnak egy megfelelő vásznat? A kép létezésének e pusztán anyagi feltételei egyértelműen a legnagyobb mértékben meghatározzák a formáját, ugyanakkor nem tükröződhetnek teljesen magában a képben. Minden fáradhatatlan próbálkozás ellenére, amely arra irányul, hogy a művészet anyagi és intézményes feltételeit a művészetben magában tegye láthatóvá, ezek a körülmények strukturálisan elrejtve maradnak. Ennek oka, hogy egy kép hordozója nem nyilvánulhat meg teljes mértékben egy képben, pedig – vagy éppen mivel – külső formája azonos a kép formájával. Az ontológiai differencia, amelyet Heidegger helyesen helyezett szembe a husserli fenomenológia optimizmusával, mint ontomediális differencia szegül ellen a művészi rendszer modern értelemben vett autonómiájának. Ebben az esetben sem redukálható forma és formahordozó (-tartó, -viselő) különbsége egy, a maga részéről formális megkülönböztetésre forma és formátlan, művészeti rendszer és az azon kívüli között. A művészet rendszerének külseje annak belsejében működik. A művészethordozó művészi forma mögötti elrejtettsége létrehoz egy sötétkamrát a művészi rendszeren belül (ennek párja a rendszeren kívüli vakfolt), amelyben minden sötét üzekedés, fondorlat, hatalmi viszály és cselszövevény végbemegy: a műalkotás anyagisága lehetőséget teremt arra, hogy a művészettel úgy bánjanak, mint a nem-művészettel. Ez a lehetőség kiegészítője annak az optimista esetnek, hogy a nem-művészetet művészetként kezeljék.

 

A műalkotásokat eladják, elpusztítják, felhasználják, kihasználják, visszaélnek velük és kidobják őket a szemétbe – de lehet, hogy megőrzik és kiállítják, ahogy az összes egyéb holmit is. A műalkotásoknak mint anyagi dolgoknak a sorsában semmi esetre sem osztozik a formájuk. Ez elsősorban az új problematikájára vonatkozik, amely Luhmann elméletének kiindulópontjában eminens jelentőségű. Szerinte a műalkotás elsősorban meg kell lepjen, amennyiben kiemelkedik a hagyomány hátteréből. Az új keresése adja meg a művészet rendszerének dinamikáját. Ez a keresés Luhmann felfogásában – ellentétben sok más, Hegel utáni elmélettel a művészet végéről – mindig lehetséges, hiszen a formátlan jelöletlen tere mindig nyitva marad. Ahhoz azonban, hogy egy új forma újként mutatkozhasson meg, a régieknek feltétlenül meg kell őrződni. Képzeljük el, hogy egy forma hordozója rögtön a forma létrehozása után megsemmisül. Ebben az esetben ugyanazt a formát mindig újra lehetne teremteni, és mindig éppúgy újként hatna – vagyis a művészet egész rendszere redukálható lenne egyetlen formára, anélkül, hogy bármit is veszítene más jellemzőiből, beleértve autopoietikus dinamikáját is. A művészi formák archívuma, amely az újat teszi lehetővé, maga is rendelkezik egy anyagi hordozóval (tartóval, viselővel), amelynek pusztán tárgyi, dologi sorsa az autopoietikus dinamikát következésképpen kívülről vezeti: ha bizonyos műalkotások árvíz, tűzvész vagy szándékos pusztítás miatt megsemmisülnek, ez a dinamika szükségszerűen más irányt vesz.

 

Még egyértelműbben érzékelhető az ontomediális differencia, ha megfigyeljük, hogyan használják fel a művészetet a modern design kontextusában. Fontos, hogy Luhmannál szinte megemlítetlen marad a modern művészet gyakran tematizált széthasadása magas művészetre és tömegszórakoztatásra, a művészet rendszere teljesen homogénnek tűnik. A rendszerhez kapcsolt formafelfogás arra utal, hogy magas művészetről van szó, amely azonban a giccsformák magába fogadására is képesnek mutatkozik. Az integráció ezen „posztmodern” képessége mindazonáltal nem jelenti a művészet rendszerének győzedelmét „elidegenített” felhasználása fölött. Ma már rég nem az adornói értelemben vett tudatmanipuláló kultúriparról van szó, sokkal inkább azokról a művészeti eljárásokról, amelyeket közvetlenül az árutermelés és a tömegmédiumok kontextusában használnak fel, vagyis amelyek mint design maguk is beleépülnek az anyagi produktumokba. Ezek a művészeti termékek, amelyek nem műalkotások, már nem rendelhetőek alá a művészeti rendszer logikájának, mert más kritériumok szerint valósul meg létrehozásuk, bemutatásuk és felhasználásuk. Ennek ellenére a designtermékek és műalkotások között továbbra is fennáll a rendszerek határain átívelő rokonság, mégpedig anyagiságuknak köszönhetően.

 

Minden, amit elmondtunk, könnyen értelmezhető arra irányuló kísérletként, hogy a dekonstrukció már ismert módszereit a művészet és a rajta kívül eső dolgok elhatárolásában alkalmazzuk – amint az Luhmann könyvében található –, amennyiben a művészet anyagi hordozója lép a „kiegészítés” szerepébe, és elillan, megfoghatatlanná válik a megkülönböztető szándék számára. Ez az értelmezés részben bizonyosan helyes is lenne. És ebben az esetben mégsem volna helyénvaló a dekonstrukciónál maradni, mivel ennek alkalmazása épp az imént valósult meg a megkülönböztetés és differencia fogalmainak különválasztása révén, amelynek a kétféle külső fogalma felel meg: a formával azonos síkban elhelyezkedő, mediális külső, illetve a mélységben, a műalkotás belsejében levő materiális külső.

 

Emellett egyszerű megállapítani, hogy a különbség és a differencia, vagyis a tudatos határok és öntudatlan kényszerek elhatárolása a mai művészi érdeklődés középpontjában áll, tehát ez a szétválasztás úgy is értelmezhető, mint a műalkotást konstituáló erő Luhmann olvasatában. Ezzel világossá válik, hogy nem lehet és nem is kell megindokolni egy egyértelmű választást rendszerelméleti és dekonstrukciós diskurzus között. Sokkal inkább szükséges Luhmannt követve hangsúlyozni, hogy az első és döntő megkülönböztetést a művészet rendszerét illetően maga a művészet hozza meg. Ez azt is kellene jelentse, hogy a művészet rendszerének határai minden egyes műalkotás belsejében húzódnak, nem pedig a műalkotáson kívül. A műalkotás egy kentaurhoz hasonlóan létezik: csak félig, a formával tartozik a művészet rendszeréhez, a fele pedig kinyúlik a formátlanba és a veszélyesbe.

 

Fordította András Orsolya

 

 

Forrás: Groys, Boris: Die dunkle Seite der Kunst, In: Bernard Balkehol – Holger Kube Ventura (szerk.): Surfing Systems. Die Gunst der 90er – Positionen zeitgenössischer Art. Basel – Frankfurt am Main: Stroemfeld, 1996. 113-119. (A német szöveg itt olvasható: http://www.uni-bielefeld.de/sozsys/deutsch/leseproben/kunst.htm)



Lábjegyzet:

  1. Luhmann, Niklas: Die Kunst der Gesellschaft, Frankfurt am Main: Suhrkamp Taschenbuch Verlag, 1997.

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Tizenkettedik fejezet

Évike tanúvallomása.

– Jelen – kiáltott Évike.

De izgalmában elfelejtette, hogy az utóbbi percekben mekkorára nőtt és amint sietve fölugrott, a szoknyája szegélye beleakadt az elnöki emelvénybe, ahol az elnök ült, a két szavazóbíró meg a jegyző, lesöpörte őket a közönség sorába s ott evickéltek a földön, mint azok az aranyhalacskák, amelyeknek medencéjét a mult héten véletlenségből összetörte.

– Jaj, bocsánat, bocsánat – kiáltotta magán kívül s amilyen gyorsan csak tehette, fölkapkodta őket a földről, mert egyre a szegény aranyhalacskák jártak az eszében s arra gondolt, hogy ezeket is gyorsan össze kell szedni és visszarakni az elnöki emelvényre, különben elpusztulnak.

– A tárgyalást ezennel felfüggesztem, mindaddig, míg  mindenki el nem foglalja ismét a helyét – szólt harsogó hangon a Király s szigorú tekintetet vetett Évikére.

Évike az elnöki emelvényre nézett s látta, hogy a Gyík komát fejjel lefelé dugta vissza a helyére s a szegény kis állat kínjában csak a farkával kapálódzott fölfelé, nem tudott visszafordulni. Évike megfogta és visszafordította s közben azt gondolta:

– Se nem oszt, se nem szoroz, hiszen nélküle éppúgy meglehetne a tárgyalás, mint vele.

Mihelyt egy kicsit magukhoz tértek a hivatalos személyiségek, megint összekeresgélték a palatáblájukat, palavesszőjüket s jegyezgetni kezdték az iménti baleset lefolyását. Csak szegény Gyík koma nem jegyezgethetett. Még mindig félájultan ült és tátott szájjal bámulta a mennyezetet.

– Mit tudsz az esetről? – kérdezte a Király Évikét.

– Semmit – felelt Évike.

– Éppenséggel semmit? – faggatta a Király.

– Éppenséggel semmit – felelt Évike.

– Ez nagyon fontos vallomás – mondta a Király a két szavazóbíróhoz fordulva.

A Bírák már éppen le akarták ezt írni palavesszőjükkel, amikor a Fehér Nyuszi közbeszólt:

– Nem fontos, azt akarta mondani Felséged.

– Persze, hogy nem fontos, hiszen azt mondtam – igazította ki a Király. Aztán magában halkan ismételgette: „Fontos, nem fontos, fontos, nem fontos”, mintha próbálgatná melyik hangzik jobban.

Az egyik szavazóbíró ezt írta: „Fontos”. A másik meg ezt: „Nem fontos”.

Évike jól láthatta mindezt, hiszen közvetlenül mellettük állt és szinte előtte volt a palatáblájuk, de – gondolta magában – az egész nem fontos.

Ekkor a Király, aki egy darabig szerényen írogatott a jegyzőkönyvébe, fölkiáltott:

– Csönd – aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvéből: – Negyvenkettedik paragrafus. Mindenki, aki egy kilométernél hosszabb, köteles távozni a tárgyalóteremből.

Valamennyien Évikére pillantottak.

­ Én nem vagyok hosszabb egy kilométernél – mondta Évike.

– De igen, – mondta a Király – csaknem két kilométer vagy.

– Dehogy is megyek el – ellenkezett Évike. – Különben is nem ezt mondja a törvény, most tetszett kitalálni.

– Ez a legrégibb rendelet az egész könyvben – szólt a Király.

– Akkor az első paragrafus volna, nem pedig a negyvenkettedik – szólt Évike.

A Király elsápadt és gyorsan becsapta a könyvet.

– Kihirdetem az ítéletet – kiáltotta remegő hangon.

– Előbb bizonyítékra van szükségünk, Felség – ugrott föl a Nyuszi. – Most hozták ezt a levelet.

– Mi van abban a levélben? – kérdezte a Király.

Humanista költők

 

Cristoforo Landino:

 

A kis híján lerombolt Rómáról

 

Minden földi dolog közelítő végzete foglya,

s Róma, te példázod: mindenevő az idő.

Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,

s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.

Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.

Esquilinus dombján már csak a kecske legel.

Tarpeius halmát védistensége nem óvta,

és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.

Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,

hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]

Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]

hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?

Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,

fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?

Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,

itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,

s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,

sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.

Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,

és a tudós Mentort rég befogadta a sír.

Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,

s újfent élvezné földi világ gyönyörét,

bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,

emlékműveiből egyre se lelne szegény.

 

(2, 30)

 

Giovanni Gioviano Pontano

 

A fürdő monológja

 

„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?

Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,

megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!

Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,

fülelj jól: busa férfival fürödj meg,

játszadozni legyen serény s gyakorlott!

Ifjúsága virága nagy karójú!

Ellenkezni tilos, ha összejátszik

szátok, combotok és a kéz s a tréfa,

mert fürdőnkben az egyezés a törvény!

Most rám térek, az én erényeim mind

elszámlálom: a férjurad kivénhedt?

Ernyedt nyák, a pofája undorító?

Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?

Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,

kanosabb lesz, akár a sok verébfi

tavasszal, vagy a harcra kész galambok,

bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”

Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.

Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,

Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,

s mirtusszal tele partjain ne mélázz!

Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,

szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]

 

Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg

 

Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.

Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,

ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom

újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.

 

Celio Calcagnini

 

Icarus bukása

 

Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,

s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:

„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”

Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!

Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,

úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”

 Csehy Zoltán fordításai

Les jeunes filles en fleur

 

Lehordott, finom ruhák. Aztán néhány vásári top, egy kapdfel-húzdfel szoknya, egy szakadt papucs.

– Jól nézett ki, nem mondom. Meg nem mondtam volna, hogy harminc. Azt se gondoltam, hogy tud öt nyelvet. Igen furcsa lány volt, de hát tetszik ismerni.

Az „új Évikét” Kittinek hívták. Már a múlt nyáron, amikor Hasszánnal járt, megismerte Évit. Főztek együtt, beszélgettek – mert ha az ember szírekkel jár, akkor nem lehet a városban szabadon mozogni. Lófrálni, ismerkedni. Tudjahogyvan.

Hát persze, hogy persze. Katja nagyon jól tudta. Nyugodtan hajtogatta tovább a ruhákat. Egy ócska farmer, a fenekén ronda, könnycsepp alakú varrással. Aztán egy szép, méretre szabott, elefántcsontszín kiskosztüm. Ez vajon ugyanaz az Évike? Hátul a polcon testápolóflakonok és parfümös üvegek szomorú összevisszasága, a legdrágábbak és a legrégibbek mind török nyelvűek.

Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.

Kitti Ózdról jött, nem ismerte a virágoskerteket. Sőt senkit és semmit nem ismert Budapesten. Először egy kínainál dolgozott, majd egy kebabosnál, aztán pultozott, árult, kisegített, ült a recepción, árult karkötőket a Nyugatinál, próbált diszpécserkedni a taxisoknak, de semmi nem volt jó – úgy érti, anyagilag, mert jókedvből neki legalább elegendő jutott.

Katja feltekintett a ruhapakolásból. A boszorkánykörmök, az émelyítő testápolószag (orchidea!) ellenére tényleg volt valami tenyerestalpas vidámság Kittiben.

– De engem nem érdekel Kossuth Lajos, tudja! Se a haza, se semmi! Ez az egész élned, halnod kell! – Drámaian körbemutatott, mintha ebben a levegőtlen szobácskában ott magasodna a Bakony, a Kékes, a Gellérthegy. – Elmegyek Faiddal Szíriába, és ha megunom a gyereksírást, akkor majd csetelek.

Katja buzgón helyeselt. Ámbár éppen polgárháború van Szíriában. És jól kereső, fiatal orvosok nem visznek haza lilakörmös, hónapokig másokkal kebabozó, keresztény lányokat bemutatni a mamájuknak. Bár honnan is ismerné a damaszkuszi nagymamákat?

Gondolatban Katja nagyon sok sikert kívánt Kittinek.

De hogy lehet, hogy egy művelt és grafomán lány után csak testápolóflakonok maradtak? És Faid? Hol van most Faid? Talán úgy ítéli meg, hogy egy öngyilkos barátnő szekrényének kiürítésének szomorú feladata csak nőkre tartozik?

– Persze, könyvei is voltak – mondta Kitti mosolyogva, és előrántott egy poros cipősdobozt a ruhásszekrény alól.

Angol-francia szótár, aztán német-török szótár. Jane Austin angolul, a Lolita – ahogy az magától értetődik –, Proust, a Bimbózó lányok árnyékában franciául.  Nocsak! Cikornyás, dohszagú, régi kiadás: a címlapon egy éjfekete bárka körül sürgölődő, félmeztelen szecessziós lánykák. De hogy kerül egy értékes Gallimard-kiadvány egy cipősdobozba, egy kiöregedett gyerekprostituált hagyatékába? Az orvostanhallgató Faid legénylakásába? Katja az ötödik oldalra lapozott, a francia nyelvű ajánláshoz: Juszuf Böndögülöznek, igaz barátsággal, majd egy nagyképűen cirkalmas, olvashatatlan aláírás, 1937. Nicosia.

Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.

De hol lehetett ez a mesebeli kert?

– Nem mesélt Évi Ciprusról magának?

Kitti felvihogott: – Ő aztán beszélt mindenféléket! Itt élt az arabok nyakán, főzött, mosott rájuk, bevásárolt, lefeküdt Faiddal, ahogy kell, de úgy járt-kelt, mint egy kísértet. Egy nagyon előkelő kísértet! Tudod, ezt Floridában nem így csinálják! Púderrózsaszínt csak nyáron szabad hordani, mert télen öregít. Hogy micsoda lány volt! Félt a metróban, nem szeretett buszozni, állandóan frontjai voltak, fogalma sem volt, hogy mi az a TAJ-szám, hogy kicsoda most Magyarország miniszterelnöke! De még azt sem tudta, hogy hol kell bérletet venni, vagy hogy hogy jut el innen a Keletibe! Pont olyan volt! Olyan! Hiszen tetszett ismerni!

Katjának tetszett. Bár még soha nem képzelte el, hogy tájékozódik egy tizenkét éves korában elrabolt lány, aki huszonhét évesen felbukkan Budapesten.

De ki küldte ide? Ki vette meg neki a repülőjegyet?

Becsúsztatta a Proust-kötetet a nyitott bőröndbe.

Nicosia, Böndögülöz-család, német-török szótár.

De hát nem kérheti meg Kittikét, hogy fáradjon ki a szobából, míg az összes könyv előzéklapját lefényképezi. Ő csak egy gyászoló nagynéni Pápáról, aki vette a fáradtságot, hogy a halott unokahúg után összecsomagoljon.

– És az én szegény Évikémnek nem volt laptopja?

Kitti felhorkant. – Hogyne lett volna! Hiszen imádta az ilyen titokzatos dolgokat! Jelszavak, dokumentumok, kódok, micsoda matahari vagyok, mindenki láthatja… De a papírokat és a laptopot elvitte az édesanyja. – Katja zavarát látta, magyarázkodni kezdett. – Hát az anyuka nem mondta el? Becsöngetett ide egy koradélután, és elkérte tőlem a gépet meg a papírokat. Kérdeztem tőle, mi legyen a ruhákkal? Ezzel a rengeteg mindennel? Az illatszerekkel, a kagyló- meg a kavicsgyűjteménnyel…?

Katja megmerevedett. Hiszen Dohákné határozottan állította, hogy mindeddig nem érzett magában elég lelkierőt, hogy a lánya holmiait összecsomagolja… Miféle édesanya? Laptop, papírok? Miféle papírok? Ugyan kit érdekel egy hajdani gyerekprostituált irodalmi munkássága?

– Becsöngetett, aztán térült-fordult, kirántotta a laptop zsinórját, összekapkodta az ágy mellől a füzeteket. Talán annyira meg volt zavarodva…

Most, hogy elmesélte valakinek, maga is meghökkent. Tényleg! Milyenanyaazilyen…?

– Én nem tudom – nyögte, – nagyon furcsa volt. De én senkit nem akarok megbántani.

Katja nem engedhette, hogy a gyanú belefészkelje magát Kitti fejébe.

A gyász különféleképpen hat az emberi lelkekre, magyarázta. Minden ember más és más, nem csoda, hogy nem tudjuk egyformán kifejezni magunkat. Hisz nincs ennél nagyobb bánat! Hogy egy anya a lányát…! Hogy élete virágjában…! Lehet, hogy Dohákné a kulcsot kereste, a magyarázatot, hogy mért tett az ő lánya ilyen felfoghatatlan szörnyűséget…

Kitti bólogatott. Egy aranyos szárnyú, fáradt légy körözött fölöttük, talán ő is elbódult a testápolószagtól.

– A magyarázatot – motyogta Kitti. – Évi a sorstársnőit kereste az interneten. Sorstársnők, igazság, megtorlás, küldetés, púderrózsaszín… az az igazság, hogy szeretett mindig ilyen fellengzősen beszélni.  De hát azzal a laptoppal nem sokra ment az anyukája! Ebben a szobában nincs kábel, úgyhogy Évi Faid gépéhez járt facebookozni. – Maga elé nézett, elmerengett. – Az a furcsa, hogy még a lánya iratait sem vitte el!

– Az iratait?

– Igen, az iratokat. Évi egy ékszeres dobozban tartotta a fürdőszobában. Mért nem a gangon vagy pincében, hát ne tőlem kérdezze… Én is csak napok múlva találtam meg.

Katja kezébe vette a valódinak látszó ciprusi útlevelet. Kanadai vízum, ausztrál vízum, amerikai vízum – mindenféle országok vízuma, ahol a púderrózsaszín álmokat szövögetik. Az okmánynak is érzelgős parfümszaga volt, mintha Dohák Éva szorgalmasan locsolgatta volna , ahogy abban a mesebeli kertben az öregúr virágait.

És az utolsó oldalon ott mosolygott szőkén, ragyogóan, egy kicsit megbántottan, azzal az engem-senki-mem-ért-meg–pillantással.

Ám az útlevél nem Dohák Éva, hanem Dér Krisztina nevére szólt.

– Hát tetszik látni – sóhajtott Kitti, – milyen furcsa lány volt.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info