|
A művészet aszkétája
A művészet autonómiáját érintő kérdésfelvetés az a központi probléma, amely ebben az évszázadban döntően befolyásolta és az elkövetkezendőkben is meghatározza majd a művészi alkotás folyamatát. Különös kiélezettséggel szembesülnek ezzel a kérdéssel azok a művészek, akiknek olyan társadalmakban kell dolgozniuk, amelyekben az autonómiát közvetlen vagy közvetett módon megtagadják, mivel egy ilyen társadalomban nehéz megvalósítani az autonóm műalkotás avantgárd álmát. Mindazonáltal a művészek éppen ilyen nehéz körülmények között keresik különösen intenzíven az autonómiát, és ez az intenzitás műveikben is érzékelhetővé válik. Ilyen művészek közé tartozik a grúz Gia Egdsveradse 1, aki művészi kibontakozásának korai szakaszában egy olyan országban élt, amely egyrészt a Szovjetunió része volt – ahol a művészet autonómiája ideológiai tabunak számított –, másrészt nem rendelkezett a radikális avantgárd hagyományával. A századelő modern grúz művészetét mindenekelőtt a francia posztimpresszionizmus örömteli színei és a saját, grúz életmód iránt érzett, ezeket összekötő szeretet határozta meg. Egdsveradse munkáiban ezek közül egyikkel sem találkozunk.
A szemlélő hiába keresné alkotásaiban a kelet-mediterrán kultúrkör szelíd egzotikumát. Épp ellenkezőleg: a művész képeit végletes aszkézis emeli ki, amely az élet minden megszokott vonatkozását kizárja. Egyfajta írásról van szó, amely a kép és szöveg közötti határt dekonstruálja, ugyanakkor nem rendelkezik egyértelmű szemantikával. Az írás díszítménnyé, a díszítmény írássá válik. Ha egyáltalán felfedezhető valamilyen sajátosan grúz elem, az csupán a saját írásrendszer másságának tapasztalata: ez az írás bizonyos kulturális távolságból szemlélve díszítményként érzékelhető, és a képzeletet minden lehetséges (félre)értelmezés felé vezeti és csábítja.
Minthogy az összehasonlítható élethelyzetből kiindulva közvetlenül a klasszikus avantgárd példaképeihez kapcsolódik, Egdsveradse alkotó munkájában elkerüli azt az alapvető hibát, amelyet századunk olyan sok művésze elkövetett. A művészet autonómiáját sokan olyan módon értették félre, hogy azt a művész (ön)kifejezési szabadságával azonosították. A művészet avantgárd autonómiáját így a modern, emancipált ember autonómiájával hozták összefüggésbe, és a modernség szabadságra és utópiára törekvő szubjektivitásába ágyazták, amelynek sorsát ezek szerint a modern művészet visszatükrözni hivatott. Az esztétikai döntés és a művészi ízlés szabadsága ezáltal a modern individuum szabadságának csak egy kifejeződése lenne a sok közül. Minden egyéni ízlés egyenjogúságának elismerése ez: a művészetben és állítólag a modern demokráciában is mindennek helye van: anything goes. Van, aki a Mona Lisát kedveli, másoknak, így például Duchampnak, jobban tetszik egy piszoár. Így értelmezték a művészeti avantgárdot a huszadik században egy általános emancipációs projekt részeként. Ennek a perspektívának is megvan a maga előnye – már csak azért is, mert sok embert rábírt a modern művészet elfogadására, amely számukra voltaképpen idegen maradt.
Az avantgárd művészet ezen értelmezése minden érdeme ellenére nagyon problematikus, mivel eszerint a művészet se nem szabad, se nem autonóm: mindössze illusztrálja, képviseli és tükrözi a modern szubjektivitás autonómiáját és szabadságát. És ha a szubjektivitás a szabadságát nem ünnepli, hanem szenved miatta, akkor a művészet ezt a szenvedést illusztrálja, ezt a szétziláltságot, és minden mást, ami hozzá tartozik. Ha tehát hinni akarunk az avantgárdnak ebben az értelmezésében, meg kell állapítanunk, hogy az avantgárd végső soron kudarcba fulladt: bár ábrázolni tudta a szubjektivitás szabadságát, magát nem tudta felszabadítani. A művészet autonómiájának ideológiai beágyazása az autonóm, szabad, modern szubjektivitás ideáljába mára különösen végzetesnek bizonyult, mivel a szabad szubjektivitás modern ideológiája egyre inkább megkérdőjeleződik. Kultúránk középpontjában már egyértelműen nem az ember áll. Ma az embert sokkal inkább tudatos és tudattalan kényszereknek alávetve látjuk, amelyektől nem tud megszabadulni. A társadalmi körülmények, a kulturális azonosság és a gazdasági függőség, de a vágyakozás erői is, a modern médiumok vagy a nyelv grammatikája mind manipulálják az ember szabadságát, és meghatározzák esztétikai döntéseit. Ezáltal a művészet és a modern individuum autonómiája végérvényesen hiteltelenné válik.
A művészet autonómiája és az individuum autonómiája közötti kapcsolat a modernségben tehát több mint problematikus. Nem véletlenül mondta Malevics, hogy a művész tisztessége ellen küzdött. Duchamp köztudott módon megdöbbent, amikor azt hallotta, a piszoárja tetszik valakinek. Még Kandinszkij is, aki az új művészet forrását a belső szükségszerűségben látja, ez alatt csak a képeknek a szemlélőre tett ellenállhatatlan (kényszerítő, parancsoló) hatását érti. A művészt ezzel szemben egy zenészhez hasonlítja, aki a befogadó lelkén játszik. Az avantgárd művészei és teoretikusai tehát távol állnak attól, hogy az új művészetet az emberi szabadság kifejezéseként értelmezzék.
Egy avantgárd mű nem pusztán a nyilvánosság vagy a közönség ízlésébe ütközik, hanem az alkotóét is sérti, a saját szerzője ellen jön létre, minden szubjektivitás ellen, beleértve a művészét is. A műalkotás csak akkor válik autonómmá, ha már semmi létezőnek sem az újraalkotása, ábrázolása, vagyis ha sem külső, sem belső valóságot nem tükröz vissza. Az avantgárd műalkotás ott kezdődik, ahol az ember végződik, ahol az ember meghal. A művészet autonómiája itt nem az embernek az autonómiáját fejezi ki, hanem az embertől való függetlenséget, az embertől való szabadságot, el-, megszabadulást. Az avantgárd művészete el akar jutni egy pontig, ahol már nincsen ember, ahol minden emberi, nagyon is emberi befejeződik. Ez, úgymond, az emberi létezés nullpontja, ahol nincs gondolkodás, nincs vágyakozás, és egyáltalán, nincs élet. Az emberi ízlés ellen – a nyilvános, ugyanakkor a saját ízlés ellen – születő alkotás így nem felszínes provokáció. Sokkal inkább arra irányuló kísérletről van szó, hogy elérjük az örökkévalóságot, mégpedig azáltal, hogy valami olyat hozunk létre, ami saját halandó életünktől gyökeresen elválik. Az emberi létezés abszolút null-formájának, null-szintjének művészi keresése egyértelműen a transzcendentális, az életen túli sokkal régebbi, metafizikai keresésére utal. Az avantgárd művészete a nagy metafizikai, platóni-keresztény hagyományban áll benne, annak utóda. Ebben a hagyományban az ember a lélek halhatatlanságát akarja elérni, úgy, hogy az aszkézis által a misztikus halált, a lélek null-állapotát éli át – és ezzel magát minden emberitől megszabadítja.
Ennek a metafizikai aszkézisnek a megfelelője a redukció, az avantgárd fő eljárása. Ahogyan már Platónnál is, az avantgárdban az aszkézis geometriához vezet. A geometria ugyanis szubjektív, mivel a világban nem található meg, ugyanakkor objektív is, hiszen interszubjektív. Ezáltal a geometria egy kettős lemondást jelez: az ember külső és belső világának visszautasítását. A geometria autonóm, és a geometria szeretete a lélek megsemmisíthetetlenségét, elpusztíthatatlanságát ígéri, hiszen egy mértani forma határtalanul ismételhető. Így tekintve végre megértjük, hol van az avantgárd igazi eredete: a platonizmusban, a platóni-keresztény metafizika hagyományában, melynek célja az ember aszketikus önmegtagadása, meghaladása. Nem véletlenül tartozik a geometrikusság az avantgárd legradikálisabb jellegzetességei közé. Malevics és Mondrian munkái vagy a Bauhaus-építészet maga a megtestesült platonizmus. Olyan, mintha az avantgárd művészei több mint kétezer éves késéssel fogták volna fel végre Platón művészeteket érintő kritikáját, és elkezdtek volna olyan alkotásokat létrehozni, amelyek Platónnak is tetszettek volna – mégis egy lényeges eltolódással, elmozdulással.
Platón abban akarja legyőzni, meghaladni az embert, ami a jelenlegi állapota, milyensége, és azért, hogy elérje az autonómia és a halhatatlanság isteni tulajdonságait. Ezzel szemben a művészi avantgárd nem akarja megváltoztatni az embert. Malevics vagy Mondrian geometrikus festménye a kép – és nem az ember – aszkézisének eredménye. Az avantgárd művésze nem volt feltétlenül egy szent. Malevics lelkében feltűnhet egy tiszta geometrikus forma látomása, amely később egy fekete négyzetben jut kifejezésre, de ez a látomás nem szükséges előfeltétele a kép létrejöttének: lehetne egy külső számítás eredménye is, amely nem feltételez egy ilyen hiteles látomást. Ilyen értelemben olvasandó Malevics azon utalása is, hogy a művész tisztessége ellen küzd. Az aszkézis és a metafizikai önmegtagadás minden rítusa most a műalkotásban zajlik le. Ennek megfelelően a mű, és nem annak alkotója vagy befogadója jut el a vágyott halhatatlanságig. Végül is Malevics Fekete négyzetével arra törekszik, hogy a műve számára meghódítson egy örök helyet egy virtuális múzeumban, nem pedig magának akar helyet biztosítani a Paradicsomban. Ez viszont azt jelenti, hogy az avantgárd műalkotás autonómiája nem az ember autonómiájában gyökerezik. Nem az ember a művészet színtere: a művészet ott kezdődik, ahol már nincsen ember. Az ember autonómiáját érő kritika ezért nem sújtja a műalkotás autonómiáját, vagy legalábbis nem közvetlenül.
A művészet korábban Krisztus és a keresztény mártírok aszkézisét és szenvedését ábrázolta, az avantgárdban viszont a kép maga lesz aszketikus, és szenved az összes lehetséges megcsonkítás, beszennyezés és kínzás áldozataként. A műalkotás maga lesz a test, ami szenved, többé nem idegen szenvedések ábrázolásának közömbös, puszta eszköze. Az avantgárd végrehajtja a metafizika gépesítését (technicizálását) a művészet által, ez talán értelmezhető a metafizikával szembeni egyfajta szkepszisként. Az ember ugyanis megelégszik azzal, hogy az alkotása autonóm lesz, és feladja a reményt, hogy önmagát, a saját lelkét megmentheti. Másfelől viszont ezáltal még jobban kiéleződik a metafizikai törekvés a Másba való átlépésre, egy Meta irányába, egyáltalán, az emberi létezés Túlja felé. A műalkotásban az ember ténylegesen magán kívül van. A távolság, ami az embert az autonómiától elválasztja, megnő, és ezzel még radikálisabbá, metafizikaibbá és keresztényebbé teszi a hasadást (ugrást), hiszen a művész most saját művéhez méltatlannak gondolja magát. Az avantgárd önértelmezése specifikus keveréke a metafizika technicizálásában nyíltan megmutatkozó cinizmusnak, és ennek a cinizmusnak a metafizikai transzgresszió további radikalizálásaként való értelmezésének. Ennek a transzgressziónak a további kibontakozása vezetett el a későbbi minimalizmus és konceptualizmus fekete-fehér esztétikájához. A fekete és a fehér a gyász, az aszkézis és a szerzetesség színei. Ezek jelennek meg a fehér papírlapon álló fekete, halott írásban is, ezek tanúskodnak minden színes életnek és ezen élet minden mimetikus képének a hiányáról. A művészet a fekete-fehér esztétikában ünnepli utolsó metafizikai határát: a 0-1 bináris kódot, amely az érzéki világ teljes digitalizáláshoz vezet, valamint az etikai szabályt, amely jó és rossz között egyértelműen dönteni tud.
Egdsveradse képein ebben a fekete-fehér esztétikában dolgozik, így abban a metafizikai hagyományban is, amely ehhez az esztétikához vezetett. Az abszolút autonómiát keresi, amely túlviszi őt saját társadalmi, nemzeti és kulturális hagyományán. De az ő képei nem geometrikusak a klasszikus avantgárd értelmében, és ezáltal nem hagyják magukat végtelenül ismételni. Sokkal inkább olyan mintákat és ezek variációit tartalmazzák, amelyek összekapcsolják az ismétlést és a differenciát. Végtelen rajzsorozatok jönnek létre, amelyek azonban nem követnek matematikai törvényeket, mint a klasszikus minimalizmus esetében (l. a 3. és 4. ábrákat)). Azt hihetnénk, hogy az organikusról van szó, hogy ennek a logikának van a fekete-fehér esztétika alávetve, hiszen a variációs ismétlés az organikus alapelve szerint működik. Csakhogy itt nem egyszerűen az aszketikus újraélesztésére irányuló kísérletről van szó, hanem a tiszta forma végtelenségébe való betekintésről.
A klasszikus avantgárd egyértelműen előnyben részesítette a geometrikus formákat minden más formával szemben. Malevics Fekete négyzetét a null, a semmi végérvényes vizuális formájaként értette. Az ember azt gondolhatta – és tényleg azt is gondolta –, hogy ez a null-forma minden más forma felbontásához, eltörléséhez, kiiktatásához vezet, és mint utolsó lehetséges kép a művészet végét jelzi. Valójában azonban a null-forma feltűnése nem a formák megszűnéséhez, hanem végtelen sokszorosításához vezetett, a null-forma ugyanis az összes forma közös nevezőjeként működik. A Fekete négyzet úgymond a legkevesebb, ami egy képről mint kép elmondható, egy tiszta képfelület, amely teljesen levetkőzte a specifikusságot (egyáltalán nem specifikus), és amely ebben az értelemben az összes képnek nyitva áll. Ha a Fekete négyzet minden kép közös nevezője, akkor – engedtessék meg ez a matematikai metafora – minden kép, amelyet ezzel a nulla nevezővel osztunk, egy végtelenséget hoz létre.
A Fekete négyzet háttere előtt minden kép tiszta formává válik. A Fekete négyzet nem a többi képet semmisíti meg, hanem ezeknek a képeknek az állítólagos tartalmát, minden képet absztrakttá tesz, minden képből csak egyetlen képet hoz létre. Ezáltal minden kép ugyanolyanná válik, az összes kép egymás mellett találja magát ugyanarra a felületre helyezve, kicserélhető, szétszedhető, kombinálható lesz. Ezzel először is megteremtődik a képek retorikájának és ökonómiájának feltétele, amelyek ezeknek a képeknek a számát végtelenül sokszorosítják. Már nem kell arra várni, hogy valaki valamit lásson, érezzen, átéljen vagy látomása legyen, hogy egy képet alkothasson. Elég szétszedni, kicserélni és kombinálni, vagyis retorikai műveletek repertoárját alkalmazni. A művészet sebessége a mérhetetlenbe emelkedik. Minden retorikai művelet, ha mégoly egyszerű is, képek véghetetlen sorát hozza létre.
A dologiság null-formájának, null-síkjának retorikai lehetőségeihez, ezek végtelen kibontakozásához mérve hirtelen olyan kicsinek tűnik az élet a maga ténylegesen létező és állítólag olyan számos formájával, hogy az ember ezt a híres életet már szinte észre sem veszi igazán. Az összes valós, élő gondolat, érzés, elképzelés és vágy csupán egy parányi szeletet tud a képek e retorikájából betölteni – ez önmagában nem élő, hanem holt, mechanikus, formális, fekete-fehér retorika. Ez a retorika olyan sebességgel működik, ami gyorsabbá teszi a gondolkodásnál, a valóságnál, a kívánó tudattalannál.
Ha a képek ezen retorikáját szemléljük, a megszokottól eltérően tevődik fel az identitás és autonómia kérdése. Már nem ez a kérdés: hogyan őrizzem meg identitásomat az élet állandó folyásában, hogyan menthetem át autonómiámat az állandó kísértések között az életen, hogyan állok ellent az állandóan előrehaladó időnek, hogy az egykoron felfedezett metafizikai képet megőrizzem? Sokkal inkább maga a metafizikai kép kezd el, mint egy fertőzés, mint egy vírus, mint egy áttételes daganat, nagy sebességgel megsokszorozódni, és az összes élő képet megfertőzni, metafizikai képpé alakítani – és ezen kívül végtelenül sok halott képet is létrehoz, amelyeket az élet soha nem érhet el (nem érinthet meg), és nem tölthet be. Ezért semmilyen erőfeszítést sem kell tenni azért, hogy az idő és az élet hatalma ellen harcoljunk – ha elértük a metafizikai szintet, úgyis gyorsabbak leszünk mindenki másnál, gyorsabbak, mint maga az idő.
Egdsveradse munkáiban éppen ennek a tiszta, metafizikai, aszketikus formának a retorikáját gyakorolja, amely az avantgárd abszolút null-formájának háttere előtt bontakozik ki. Amint mondtuk, képei potenciálisan végtelen, retorikus képsorozatokat mutatnak, amelyek részben az organikus élet formáinak is megfelelhetnek. De egy élet sem foghatja át az összeset e formák közül. Egdsveradse munkái semmi esetre sem szándékozzák kigúnyolni, ironikusan becsmérelni a klasszikus avantgárd igényt, ahogy ezt sok kortárs teszi – bár ezt sugallhatja a módszer, hogy a művész feloldja a klasszikus geometrikus kánont. Az avantgárd formái Egdsveradse képein nincsenek az élet kontextusába állítva. Sokkal inkább az élet az, ami elvész a fekete-fehér kvázi-digitalizálás végtelen retorikájában, ami az avantgárd fő műve.
Egdsveradse művészete valóban ironikus. Ez az irónia azonban nem szubjektív természetű, hanem végtelen retorikus forma- és képsorozatok diktálják, melyek ha összeadódnak, nullát eredményeznek, mivel mindannyian az eredeti null-forma variációi. Mivel azonban minden életforma e formaretorika bizonyos szeleteit mutatja, az élő világ is eltűnik ebben a nullában. Egdsveradse képeit a festészet hagyományos médiumában hozta létre, belső impulzusuk szerint azonban a mosthoz, a valóság teljes digitalizálásának és virtualizálásának idejéhez tartoznak, mivel egy fekete-fehér kód aszketikus-metafizikai látomását szuggerálják, amely az élet minden formája mögött áll, és ennek a kódnak a retorikájában ezek a formák maradéktalanul feloldódnak.
Fordította András Orsolya
Az eredeti szöveg:
Groys, Boris: Ein Kunstasket, in: Uő, Kunst-Kommentare, Wien, Passagen Verlag, 1997, 221-229.
Lábjegyzet:
- A fordításban megőriztem a név eredeti szövegben használt írásmódját. A grúz név gyakrabban használt átirata latin betűkre: Gia Edzgveradze. (A fordító) ↩
Ótomo no Szakanoue költeménye
Tisztán ragyogó
Naniva nádasának
halk susogása
lágyan suttogó hangod:
idők végéig
szeretni fogsz, mondtad, és
tiszta tükörként
csiszolt finom lelkemet
neked adtam én.
Attól a naptól fogva
mint hullámokkal
ide-oda imbolygó
hínár, szívemben
nem is gondoltam másra.
Mint erős bárkára
bíztam akkor rád magam,
de tán gigászi
istenek akarata,
vagy evilági
emberek műve okán,
ki eddig jöttél,
most már nem is látogatsz,
leveled hozó
hírvivőd sem látom már.
És mert így történt,
ugyan mit tehetnék?
Most koromsötét,
hosszú éjnek idején,
aranyban úszó
reggeltől napszálltáig
kesergek, mégis
hiábavaló, tudom.
Ám ellenszerét
sehogyan sem lelhetem,
és a gyönge lány
épp rám valló név talán,
most mint kisgyerek
hangosan csak zokogok,
tévelygek folyvást,
és hírvivődet
mindig várom még talán.
Ellenvers:
Hogyha kezdettől
nem mondod, hogy örökké,
és nem hiszek neked,
tán ilyen nagy szenvedés
lelkemet nem sújtaná.
(Negyedik kötet: versváltások, 619.)
Déltől délig ősz
A szavakat új, természetes, élő
mederbe gyűjtöd, innen ismerős
pogány forrásod, poéta-kísérő
nyomod, zarándok: kínlódsz, mérgeződsz
a déli szürkülettel, vegyi tüllel,
mit kor sugároz, egünk permetez,
ha iszonyodból vers fakad, az bűnjel,
s csak sejted, utódaidra mi les –
Mi vár a rajtuk túlnövő időkre,
a szűkülő bolygó fiaira?
Az értelem cicomás temetője?
S az Isten nélkül egyke-faj fia
a Tudatlanság fájának gyümölcsét
csutástól rágja, héjastól nyeli,
aszály hamu és klimaxos öröklét
körül zsizsegnek cikádák és szöcskék:
az Ellenéden fémes férgei –
Kibillenti, átrendezi a szárnyat
az angyal érkezése. Szögletek
homályán arany hímpora nyárnak:
négy sárga pont. Imént még lüktetett
poroszka talpad. Képzelt sárga pontok.
Nem a világ: a minden most a gondod.
A minden most. Ha léptet szaporázol
eléd kerül bontakozik a pálya,
akár mögötted a magzati mámor:
a tejhabos csönd kora esti fátyla,
s kerül eléd az idő oszthatatlan
erejével a sós ár a vihar:
a sodratás új mederben, szavakban.
Immár mögöttünk bálványaival –
Az asszony-bálvány és a férfi-bálvány
komoly pillérek vaskos öntudat,
puszta létükkel tartják a hidat
az ég és víz síkjában és határán.
A minden, ami kockaröppenésre,
ahol a szárnyak pihennek, a zöld
éppen-teremtett kert előterébe
a négy-re hull, s évszakkal nem gyötört
kiterjedés lesz ezzel gazdagabb,
a három: szent, a földön megtapad –
És éledeznek az emberiből
Kitessékeltek: fűfoltok a képen,
lila lámpák, tea, dohány, likőr,
lakott vászon, beata Ungheria*,
hol angyal szunyál és kocka időz,
és délibáb ezerrel, hogy kísértsen,
s a színeket a vonalat kiszívja –
Vízszintesünk egy húron pendülése,
ki szerzett?, és lejátszani ki győz
sivatagunknak? ki volna a mérce?
Akik piramis-árnyékon hűsöltök
szakadt kanóccal hadonászva, költők?
Eltemetett part, déltől délig ősz.
Virágzsolozsma szabadul a térbe.
Túl a valóság üvegén sejlik
a végső végtelen (se kép, se képlet).
Mint akinek letépték a nyelvit,
szemét folyatták, majd torkára léptek
a kitessékelők, s a származékot
is jelölik, mint kéményt a lidércek.
Nemes trachit-szálak, bazalt-karéjok,
és fokról fokra fölfelé az éj fogy –
Kivetve kockám olyan hangszerekhez
találok hullva: már némák a fülnek.
A reggel piros ásítás. Elülnek
a napfordulók. Fölbomlik a kvartett,
lazul a húr s lószőr, elmosódó
személy személyek: világi ordó
a csupasz énből tornyosult salakhegy.
Közeledsz, s fölfal a mély, zarándok.
Üres angyal-kéz. Onnan hiányzok,
hogy zuhanásommal újjá születhess.
____________________
* Dante, Alighieri: Div. Comm. Paradiso, Canto 19.
Kiskocsis forradalom
Egy nyugdíjas testvérpár, Erzsike és Mari lihegve nézett szét az Alkotmány utcában, hogy átmehessenek a túloldalra. Mindketten aggódtak, és rikácsoló hangjukon egymást hibáztatták, amiért ugyanúgy eltévedtek, mint tavaly. Mari pár perccel ezelőtt még megesküdött volna rá, hogyha leszállnak a kettes villamosról, rögtön mehetnek is egyenesen a Néprajzi Múzeum bejáratától balra, aztán a következő utcán jobbra. De a Honvéd utca elbizonytalanította őket és minden negyedik percben, amikor levegő után kapkodva Erzsikének meg kellett állni, Mari a végsőkig bizonygatta igazát. Az egyik ilyen pihenő után, ahogy tovább húzták maguk után gurulós szatyrukat, rögtön meg is álltak. Egy darab burgonya gurult végig a járdán. Nagyot nyeltek izgalmukban, Erzsike rögtön el is fáradt, de Mari kiszúrt a távolból két velük egyidős nőt.
– Ezek is onnan jönnek! – kiáltott fel hangosan Mari, Erzsike meg csak nézte a krumplit, amit ragyogóan bearanyozott a szombat délelőtti napfény.
A krumplit nem vették fel az utcáról, ott hagyták jelzésképpen, hogy utat mutasson a többi nyugdíjasnak és különböző szociális segélyekből élőknek, akik a szombati krumpliosztásra jöttek. A Szemere Utcai Általános Iskola udvarán több mázsa krumpli várta Erzsikét, Marit, és a többi arra jogosultat. Mindenki kocsival érkezett, méghozzá a legkülönfélébb szekerekkel és hintókkal, tuningolt gurulós szatyrokkal. Mindenki húzott maga után egy kiskocsit, de volt aki babakocsival jött, sőt egy család elhozta az egyik nagyobb üzletlánc bevásárló kocsiját, amiben könnyedén hazatolták a huszonkét kiló krumplit. Csak négyszáz forint kellett, és egy nyugdíjas igazolvány.
Miután beálltak a sorba , Erzsike és Mari újra veszekedni kezdtek, hogy miért nem indultak el előbb. Mari szerint Erzsike túl sokáig kente a májkrémet reggel a kiflire, Erzsike pedig azért élcelődött rekedtes hangján, mert Mari túl sokáig öltözködik a fürdőszobában. Mire sorra kerültek, és befizették volna a pénzt, elmondták nekik, hogy azt majd a teherautónál kell, itt csak az igazolványt mutassák. Mindketten kaptak egy sorszámot és beálltak az újabb sorba.
– Azért milyen sok kocsijuk van ezeknek – mondta Erzsike. Mindketten türelmesen nézegették a kiskocsikat a többi ember kezében, egyiket másikat összehasonlították a sajátjukkal. Láttak sokkal nagyobb teherbírású kiskocsikat is, ilyenkor egy időre elhallgattak.
– Csak el ne vesszen – mondta Mari.
– Micsoda? – kérdezte Erzsike.
– Hát ez a kis cédula – válaszolta Mari és amennyire az erejéből kitelt, megszorította a sorszámozott papírját. Erzsike nem értett egy szót sem.
– Sőt, már olyan is van, hogy 3D-s TV – vette ki előttük a sorban fehér fülhallgatóját egy kislány.
– Az érdekes lehet, például, ha jön egy krokodil… – válaszolt a kislány nagyapja. Ezeket csak Mari hallotta, de mostanra már ő is elveszítette a fonalat.
Mikor odakerültek és befizették a pénzt, mindkettőjük kiskocsijába belecsúsztatták a nagy zsák krumplit, Erzsike azzal a lendülettel elindult a teherautó mellett, ki az útra. Egy autó kis híján elütötte, amíg Mari a saját zsákját nézte, ahogy segítenek neki felpakolni. Erzsike visszatért a járdára és várta Marit, miközben a kiskocsijukat maguk után húzó idősek egyre többen érkeztek. Egyetlen ember tűnt ki közülük, mellényben, siltes sapkában és egy nagy zöld szemetest húzott maga után. Aztán Erzsike észrevette, hogy ez az utcaseprő folyamatosan beszél, hol idegenekhez, hol magában. Hiába állt volna közelebb hozzá, akkor sem értette volna, hogy mit mond.
– Majd visszajövök én, mit várakozzak itt, itt söprök már húsz éve, majd visszajövök, ezek itt mind szegények, különben nem állnának itt, akinek milliója van az nem áll itt, ezek itt mind szegények, azért állnak ezek sorba…
Hagofia (6. fejezet)
Hatodik fejezet
Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét
A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.
Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.
Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.
Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.
És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.
Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.
Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.
Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.
A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.
Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.
Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől. Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.
Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.
Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.
Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.
Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.
Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.
Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.
A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.
Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.