Ötödik fejezet
Gulliver megismerkedik Hagofia történelmével, a kerületek rendszerével és rájön, mi lesz útjának végállomása
A traumát legyőzte bennem a kíváncsiság, és ébredés után bejelentettem igényemet a tanulás folytatására. A robot egy másik ablakhoz vitt. „Ezek a diákok az utolsó tananyagot sajátítják el, mielőtt a megfigyelői státuszba helyeznénk őket, amiben lényegében maga is van. Népünk történelmét tanulják: ez az egyetlen, amit kívülről kell tudniuk, hogy ne ismétlődhessen meg a katasztrófa.” Kértem egy vezeték nélküli fülhallgatót, amivel hallhattam őket, majd erősen figyelni kezdtem az üvegen át: csupa gyönyörű fiatalt láttam. Erősek, élettől duzzadóak, olyan emberek, akik otthon a kiretusált magazincímlapokon tündökölnek. Csodálatos, de egyben félelmetes látvány volt.
Különböző módon tanultak, ki-ki igényének megfelelően. Mint megtudtam, ezzel mérik fel, ki merre folytatja majd az életét. Három nagy kerületben élnek ugyanis az ország lakói. Mivel semmi dolguk nincs a robotok mellett, így érdeklődési körük szerint tagolódtak szét. Más kerületbelivel nagyon ritkán tartják a kapcsolatot az iskola elvégzése után, szinte mindig egymás társaságában vannak. A történelmet tanulhatják mesék, mondák, dalok, képek útján: ők később a művészek kerületébe költöznek. Elsajátíthatják virtuálisan: hasonlóan a mi második világháborús lövöldözős játékainkhoz, egy karaktert irányítva gépen át élhetik újra az eseményeket. Belőlük lesznek azok, akik semmit nem akarnak kezdeni az életükkel: szórakoznak, buliznak, féktelenek, vagy a gépük előtt ülve játszanak. Végül a harmadik lehetőség, hogy a mi történelemóráinkhoz hasonlóan tanulnak tovább. Ők lesznek a fejlesztők, akik az iskolából újabb iskolába kerülnek, ahol természettudományos tárgyakat hallgatnak tovább. „Valami furcsa késztetés hajtja őket, azt mondják, nem akarnak tétlenül ülni.” Magyarázta kísérőm. „De tény, hogy ők lendítik tovább az ország fejlődését: ha valamit kitalálnak, például egy jobb és hatékonyabb képernyőt, automatikusan lecseréljük őket a lakóhelyeken. Mindig mindenki a legjobbat kapja.”
Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb ismereteket ezeken a történelemórákon kaphatom meg, így a tanuló csoportot kezdtem el megfigyelni. Három hétig tanulmányoztam óráikat, jegyzeteltem a történelmüket. A tananyag végén elborzadva láttam, micsoda áldozatot hoztak a jólétükért cserébe!
Népük gyorsabban fejlődik bár a miénknél, nagy szakaszai sokáig hasonlók. Megvoltak a maguk antik filozófusai, majd királyai, nemesei, lázadásai, járványai. Hajósaik felfedező utakra jártak, és így ismerkedtek meg a ténnyel, hogy nincsenek egyedül a bolygón. Első útjuk az ókori hellének földjére vezetett. A korabeli nép csodálta hatalmukat, mellyel a tüzet kezelték, a puskákat, melyek látszatra villámokat szórtak. A maroknyi felderítőt megőrizték mondáik, és később istenekké váltak az emlékezetben. Otthon aztán megvitatták e fejlett utazók a királlyal, hogyan legyen tovább. Az uralkodó nagyon bölcsen úgy vélte, több ilyen ország is lehet, és a bolygatásuk helyett inkább megismerni kéne őket, és egyelőre figyelni. Világos volt a technikai fölény, de volt elég helye terjeszkedni saját népének, valamint nem akart embereket veszíteni egy – akkor még – kétes kimenetelű háborúban. Így vált szokássá, hogy szemmel tartsanak minket, valamint így lett a föld különböző népeinek istensége, vagy istenségei. Egyetlen egyszer próbáltak meg komolyan nyitni felénk, terjeszteni a békét, felkészíteni minket arra, hogy hozzájuk értelmi és érzelmi szinten felnőve együtt munkálkodjunk. De a küldetés kudarcba fulladt, mert a diplomatát keresztre feszítették. Hagofiában úgy emlékeznek az esetre, mint az a kis híján végzetes hiba, mellyel majdnem lelepleződtek, s amely végül elfogadható utóélettel társult, amíg diplomatájuk szavait félre nem kezdték magyarázni.
Amit a legrészletesebben tanítanak, az a kétszáz évvel ezelőtti kor. Ekkor körülbelül olyan társadalom voltak, mint mi mostanság. Hierarchikusan felépülő politikusrendszer irányított, élén hasonló személlyel, mint nálunk a miniszterelnök. Voltak rendes iskolák, kórházak, rendőrök vigyáztak az utcán, szinte tökéletes mása a mi világunknak. Ugyanúgy virágzott a korrupció és a feketepiac, a vezetők pedig a mi országaink leigázását tervezték íróasztalaik mögött. Ekkor hozták létre az első Adatbázist. Ahogy az Internet is, ugyanúgy az Adatbázis is katonai célokra jött létre, hogy megfigyelhessék a környező fejletlen országokat. Azonban az emberek hamarosan felfedezték, hogyan használhatnák szórakozási lehetőségként. A forgatókönyv nagyon hasonló a mi esetünkhöz: illegális paradicsommá vált az Adatbázis. Ingyen elérhető könyvek, filmek, adatok, programok, játékok árasztották el, és a kormány hamarosan a terjeszkedés helyett ennek megoldására összpontosított. Törtvényeket hoztak, mellyel korlátozni próbálták az Adatbázist. Azonban ekkor már felnövőben volt egy új generáció, aki hallani sem akart az öreg politikusok korlátairól, törvényeiről, vagy értelmetlen háborúról. Pártot alapítottak, és hangoztatni kezdték, hogy bizonyos dolgok legyenek ingyen, ezután legálisan, az emberek pedig szerte a világon hadd éljenek békében. Egyre több követőjük akadt, de a kormány rossz szemmel nézte a reformer ellenzéket. Eleinte lecsukatta az ellenpárt vezetőit, majd egyesek gyanús körülmények között halálos balesetet szenvedtek. Ekkor a párt kivonult az országházból és átalakult illegális, szó szerint földalatti mozgalommá. Így jött az ötlet, hogy a földalatti terjeszkedés békésebb lenne, mint a szomszédok leigázása. Fiatal informatikusok sereglettek össze, és tervezni kezdték egy új világ alapjait. Megépítették az első robotot, majd lassan anyagi támogatókra leltek a kisebb informatikai és ipari cégek vezetőinek személyében, akik örömmel szövetkeztek a hatalmas vállalatok bekebelező tevékenysége ellen. Ennek köszönhetően belefoghattak a robotok sorozatgyártásába.
A mozgalom vége véres polgárháború lett. A felkelők puccsot hajtottak végre, robotjaikkal elfogatták a politikusokat és a befolyásos cégek vezetőit. Egy külön várost hoztak nekik létre, és oda zárták be őket. Hamarosan azonban újabb harcok törtek ki, és a forradalmárok eltökélték, végleg rendet tesznek. Úgy ítélték meg, a probléma gyökere az elavult gondolkodásban rejlik. Így a statisztikai adatok és egyéb mérések eredményeinek összevetése után összegyűjtöttek minden ötven évnél idősebb embert, és az új városba zárták őket. Akkorává duzzadt a lakossága, hogy országgá növelték. Így vált ketté a fiatalok országa, Hagofia és az öregek országa, Elkör.
A világ ezután dinamikusabban kezdett fejlődni. A forradalmárok a helyzet stabilizálása után lemondtak a hatalomról, és mindent a robotok kezébe adtak, mondván, a gép nem hibázik, az ember viszont képes rá. Megalapították a három kerületet, fejlesztették a technikát, az orvostudományt, építkeztek a föld alá. Hosszú folyamat volt, mire ez az új rendszer kialakult, és működni kezdett, de mára már megingathatatlan.
Elkör lakóiról senki nem tud semmit. Egy fallal elválasztott részen élnek a felszínen, melyet különböző ágyúk, mozgásérzékelők, aknák és robotok őriznek. A negyedik törvény értelmében minden negyven feletti embernek párt kell találnia negyvenegy éves koráig. Ha ez nem megy, párkereső programok segítenek az Adatbázisban, mivel mindenkiről nyilvántartás készül. Így hamar találnak egymáshoz illő embereket. A párok egy semleges zónának hívott részbe kerülnek. Itt negyvenöt éves korukig gyermeket kell nemzeniük, majd amíg a gyermek három éves nem lesz, még egyet. Két gyermek minden pár után. Az ikerszülés elkerülését beavatkozással szabályozzák: minél különbözőbb a génállomány, annál erősebbek lesznek az utódok a jövőben. Ketten beépülnek a társadalomba, ketten nem térnek vissza: tökéletes születésszabályozás. A gyermekeket három éves korukban a szülők maguktól átadják a robotoknak, és Elkörbe költöznek, hogy időskori elméleteikkel, zavaros spekulációikkal, elavult gondolkodásukkal ne hátráltathassák a társadalmat.
És ekkor rájöttem, hová tart sorsom: én, mint elavult elméjű, az újat magamévá tenni képtelen, egygyermekes felnőtt csak árthatok Hagofiának. Elmesélném nekik, milyen érzés szülőnek lenni, dolgozni a pénzért, melyről azt sem tudják, mi az. Viszont nem hagyhatom el a szigetet, mert akkor otthon elmesélném, hol van, és akkor kitörne valami háború. Megölni sem fognak, amíg van más megoldás, mert az emberéletet – a maguk biztonságát leszámítva – mindennél jobban tisztelik.
Be fognak zárni az öregek országába, amint mindent megtanultam a fiatalok életéről. Hogy nem zártak be oda egyből, az csak a robotok hideg logikájának köszönhető, mely kényelmemet hivatott szolgálni: ne legyen tudásbeli hátrányom azokkal szemben, akik a falon túl élnek. Még nem tudtam eldönteni, várom-e az átköltözést, vagy sem. Hogy tudjam, sajnáltatnom kell-e magam, vagy örvendeni a szerencsémnek, meg kellett ismernem a három kerület lakóit. Problémámat tehát egyelőre nem tudtam megoldani, így félretettem, és vártam, hogy bepillanthassak végre a helyi emberek életébe.
