Szereplők:

                                   FIÚ (24, egyetemista)

                                   LÁNY (23, főiskolás)

                                   KEZELŐ (43, a hajó kezelője)

A színpad közepén egy pad. Szezon vége, hűvösebb idő. Fiúnál kis bőrlabdák, kidobálja őket a színpadról. A lány belékarolva áll.

FIÚ: Szerinted így lehet dobni?!

LÁNY: Ne haragudj. (félre áll)

FIÚ: (dob egyet, sikertelen) Hogy őszinte legyek én már egy kissé unom ezt.

LÁNY: Naa, csak még egyszer.

FIÚ: Az előbb is ezt mondtad, mégis itt állok és dobálok azért a kurva medvéért.

LÁNY: (lemondóan) Jó… Akkor menjünk…

FIÚ: Most meg mi van?! Ne legyél megsértődve, bárhol vehetünk egy ilyen medvét. Ja, nem. Ilyet nem… Mert ez kopaszodik és a fél szeme hiányzik.

LÁNY: Nekem akkor is tetszik. De felejtsd el.

FIÚ: Jajj, istenem, ne csináld már.

LÁNY: Nem csinálok semmit. Nyugodj már le.

(csöndben állnak, a fiú még egy utolsót dob, sikertelen)

FIÚ: Baszd… menjünk innen.

LÁNY: Tudod mit? Üljünk fel a hajóra!

FIÚ: Ül fel rá a halál! Mindjárt szétesik.

LÁNY: Pff, beszari…

FIÚ: Nem vagyok be… Tudod mit? Üljünk fel. Majd pont én fogok fosni egy ilyenen.

KEZELŐ: (krákog) Hova, hova?

FIÚ: Hmmm, nem is tudom… Tegyük fel, hogy ez egy vidámpark. Tegyük fel, hogy jegyet váltottunk. Tegyük fel, hogy maga a kezelő. Tegyük fel, hogy…

LÁNY: Állj már le!

KEZELŐ: Mary nincs olyan állapotban, hogy felszálljatok rá. (nagyot köp)

FIÚ: Mi a f…?! Milyen Mary, öregem?

LÁNY: Mondom, hogy nyugodj már le.

FIÚ: Ne csitítgass már, ez a pasas őrült. Azt hiszi, hogy valami hajóskapitány… Hé, maga! A szél most megfelelő, és úgy hallottam nagy halraj közelít északról.  Azt hiszem, kihajózok!

LÁNY: (kuncog)

FIÚ: Öreg, én erre most felszállok.

KEZELŐ: Nem lehet. Mondtam, hogy Mary nincs olyan állapotban.

FIÚ: Szarok Marira!

KEZELŐ: Mary… De bánom is én… Eredj, de egyszerre csak egy! Többet nem bír el.

LÁNY: Hadd menjek én előbb, légysziii.

FIÚ: Hát istenem, menjél… De miért kell picsogni?

LÁNY: Fú, de tudlak ilyenkor utálni…

(a lány kimegy)

LÁNY: (kintről) Mehet!

KEZELŐ: Na, aztán csak nyugodtan. Indítom!

FIÚ: Túléli?

KEZELŐ: Attól függ…

FIÚ: Mitől?! (rémülten)

KEZELŐ: (elneveti magát) Hogy akarod-e, hogy túlélje. Az ilyen nőt elviselni lehetetlen.

FIÚ: Haver, most szólok, vegyen kicsit vissza, mert nem vagyunk mi olyan jóban.

KEZELŐ: Jól van, na, öcskös.

(csak állnak, a háttérben a lány kiáltozik örömében)

FIÚ: Nem bírom ezt a hangot…

KEZELŐ: Tudom, miről beszélsz. Mégis vele vagy. Mert félsz.

FIÚ: Tessék?! Istenem, ne játssza itt nekem a pásztort, aki megváltja a világot. Maga egy… Hagyjuk.

KEZELŐ: Na, nem kell gorombának lenni. Gondolom, sokszor ülsz otthon egyedül, magányosan, unatkozol. Olyankor felhívod, ő átmegy hozzád. A magány elrepül.

FIÚ: Mi van?!

KEZELŐ: Semmi, semmi… Aztán… elkezd benned valami motoszkálni. Szüntelen kínoz, de nem tudod, mi az. Egyre kevésbé szereted, egyre kevésbé vágysz rá, mégis áthívod, mert ugye ki akar egyedül lenni… Nemde?

FIÚ: Izé… Nem tudom.

KEZELŐ: Azután rádöbbensz, hogy egyre inkább idegesít. A hangja, ahogy hozzád szól, ahogy néz rád, vagy, ahogy más fiúkkal eljárkál. Mint pénteken.

FIÚ: Mit beszél? Milyen péntek?

KEZELŐ: Semmi, semmi… Tegnap este a szobádban ültél. Unatkoztál. Ránéztél a telefonodra, nem írt, nem hívott. Minden második percben ránéztél a telefonodra, közben találgattad, hol lehet, és ami fontosabb, kivel. Aztán felhívtad, kiderült, hogy otthon ül, egyedül. Te mégis utáltad.

FIÚ: Na, jó, fogalmam sincs, hogy honnan tudja ezeket, de én nem hallgatom ezt tovább. Megvárom, amíg leszáll a barátnőm, és elmegyünk innen.

(csöndben állnak, a lány továbbra is kiáltozik örömében)

KEZELŐ: Aztán a vidámparkban találod magad, vele, és arra eszmélsz, hogy egy kopasz, félszemű medve miatt dobálsz már egy órája. Olykor rápillantasz, dühös vagy. Netán a megbuherált konzervek helyére képzeled. Egyre erősebben dobsz. (szünetet tart) Egyszer csak rájössz, hogy unod az egészet, unod őt is. Legszívesebben belefojtanád a kopasz medvébe. Aztán kiszemeli Maryt. Azt mondja, üljetek fel rá. Te nem akarsz. Nem a hajótól félsz. Attól félsz, hogy felszálltok, a rács bezáródik, és ti kettesben maradtok. Kettesben maradtok, pedig te gyűlölöd. És félelemmel tölt el, ha arra gondolsz, ő ennek ellenére szeret.

FIÚ: Én nem tudom, hogy ki maga, de… (nagyot sóhajt)

(állnak, a háttérben még mindig a lány kiáltozik)

KEZELŐ: Még van egy perce. Még elfuthatsz. Gondolj csak bele. Kisétálsz azon a kapun, és vége. Nem hallod többé ezt az éles hangot, nem kell többé undorodva a szemébe nézned, nem kell vele nevetned, nem kell hozzáérned.

FIÚ: De… Én… (újabb sikoltás) Viszlát! (kirohan)

KEZELŐ: (földet nézi, csóválja a fejét) Szegény fiú… Szegény fiú.

(a lány visszajön)

LÁNY: Hol van a barátom? Miért nem akart minket felengedni? Ez nagyon jó volt!

KEZELŐ: Azt üzeni, sajnálja, nem szeret, ne hívd. Soha többé.

LÁNY: Ezt nem értem. (zavarában nevet) Már megint viccel, ugye? Nagyon gyenge… Mennyit adott magának ezért?

KEZELŐ: Kislány, kislány… Te is tudod jól, nem szeretett. Nem szeretett valójában soha. És azt is tudod, hogy te sem szereted. Nem szeretted soha.

LÁNY: Beszél itt hülyeségeket. Hagyjon engem békén! Mondja meg, hogy merre ment a barátom, és ne locsogjon ostobaságokat. Igaza volt, maga bolond.

KEZELŐ: Félelmetes, nem igaz? Egyedül maradtál. Nézz csak körbe. Senki nincs itt, és az egyetlen támaszod is itt hagyott. Örökre.

(a lány leül egy padra)

LÁNY: Hazudik. Kérem, mondja, hogy hazudik.

KEZELŐ: Igazat mondok.

(lány pityeregni kezd)

KEZELŐ: No, ugyan már. Nincs ebben semmi rossz. Jobb ezen túl lenni.

(a kezelő leül a lány mellé)

KEZELŐ: Ahogy az amerikai író… Hogy is hívják? Lényegtelen. Tehát ahogy mondja, az ember képes megszokni a magányt, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről. Namost annyiban tévedett csupán, hogy a magány már eredendően bennünk van. A magányt nem kell megszoknunk. Megszoknunk a magány nélküli állapotot…

LÁNY: Mi köze ennek hozzám?! Nem értem.

KEZELŐ: Tehát megszoknunk a magány nélküli állapotot kell. A magányhoz ragaszkodunk, a magány kell nekünk. Megiszol velem valamit?

LÁNY: Tessék?

KEZELŐ: Semmi, semmi… Hol is tartottam? Ja, igen. A magány anyaként vigyáz ránk, magányunkban semmi baj nem érhet minket. Nincs, aki bántson, nincs, aki hazudjon nekünk, nincs, aki fájdalmat okozzon. A többi lényegtelen.

LÁNY: Persze… és nincs, aki szeressen minket.

KEZELŐ: Az lényegtelen. Gyakran, amikor Maryben ülök, már zár a park, figyelem, hogy viselkednek az egyedül maradt emberek. Valaki a párját várja, míg az a mosdóban van, valamelyik kisgyerek a szüleit keresi, a takarító egyedül szedi a szemetet, valaki egyedül bolyong, mert… egyedül jött.

LÁNY: Mit akar ezzel?

KEZELŐ: Egyedül lenni természetes. A magány természetes. Nem kell tőle rettegni.

LÁNY: Nem értem… Fázom.

(a kezelő közelebb csúszik hozzá, átkarolja)

KEZELŐ: Igyunk egy teát. Ha szeretnéd, haza kísérlek.

LÁNY: Rendben.

(sötét)

VÉGE

A nő elhagyta a férfi lakását. A város még éber volt, a szűk utcákon hazafelé botorkáló, céltalanul lézengő embereket lehetett látni.

A parkoló autók miatt a járdán képtelenség volt közlekedni, így az út szélén sétált; nézte az épületeket. Hatalmas falrengeteg. Rengeteg fal és korlátok mindenütt. Itt-ott a betonfalak ablakaiból kivöröslött a műanyag, barna ládákba helyezett muskátli. Kiömlöttek a világba, rászabadultak az emberek szemére. Szemérmetlenül utat törtek maguknak.

A villamos, a metró már nem járt, éjszakai buszok vitték hazafelé az alkoholos mámorban szenvelgő-merengő fiatalokat és nem fiatalokat, a sokáig dolgozókat, a szerelmeseket, a csöndben ülőket, a hangoskodókat, engem, téged, a boldogokat és a bánatosakat.

Kis séta után a nő is felszállt az éjszakai buszra. A sírás kerülgette. De ugye azt nem lehet, azért emberek között, meg közlekedési eszközön, meg este, és csütörtökön, ráadásul ebben a ruhában. Nem csinálhatja ezt folyton…azért mindennek van hátara.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

Nem sírt, mert sokan voltak körülötte. Pedig ahogy visszaidézte az éjszakát, a történteket, a férfit, a testét, a kezét, a simogatásokat és úgy mindent, hullámként hömpölygött benne a rosszullét. Hányingere volt. Minden érintés egy másikat idézett fel benne. Egy korábbit. Régit, régen voltat. Másik férfi érintését. Aki nőnek tekintette mielőtt felnőtt kezdett volna lenni. Felnövő volt. Nem felnőtt. Folyamatban volt. De az a férfi befejezte. Befejezte, és otthagyta tízévesen. Az időt és mindent magával vitt, csak őt hagyta ott a tornaterem öltözőjében.

Hiába érett huszonnégy évessé a teste, hiába vitte magával mindenhova, a lány, aki ott volt tízévesen, most is ott ül. Ül és vár. A test itt, a lélek ott.

Még mindig érezte a bort. Azzal győzködte magát, hogy emiatt émelyeg.

A buszon leülve rögtön előkotorta táskájából az mp3 lejátszóját és maximumra tekerve a hangerőt csak nézett maga elé. Kívül helyezkedett a valóságon. Valós-ság. Látszat. Láttatni, hogy minden rendben. Inni és inni, hogy jobban menjen. Menjen minden úgy és ahogy kell. Ahogy más csinálja. Csak, hogy mást nem csináltak meg tízévesen!

Nem, ez így nem lesz jó.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

Egy férfi megszólította, de nem vette észre. Csak nézett maga elé.

Miután leszállt a buszról ismét sétált. Itt már nem volt senki. Nem látta senki. Csak a fejében dübörgő zenét hallotta. Nem látott tovább a cipője hegyénél. Ütemesen követte a lépéseit a tekintetével. Aztán elkezdett sírni. Ő maga csak egy idő után vette észre, hogy hisztérikusan bőg az utcán, miközben a zene ütemére sétál. Sír és nem kap levegőt, és szúrja, és nyomja, és feszíti, és döngöli a testét, a mellkasát, a fejét, a lelkét, a gondolatait valami mérhetetlen, valami eddig ismeretlen ismerős.

Valami fájdalom. Ahogy a levegő együtt rezeg a torkába beszökő és onnan felszakadó lélegzettel.

Az érzés nem szűnt, belülről pusztította, ki kellett hát hámoznia magát belőle. Karmolta, ütötte magát.

Mikor az utcába ért megtörölte az arcát. A kapuban még megállt, nagy levegőt vett, majd a szokásos mozdulatokkal kinyitotta az egymás után következő három ajtót. Beért a lakásba. A konyhában égett a villany. Benézett, hátha ébren van a nővére, de senki nem volt ott. Keresztüllépdelt az aprócska nappalin, egészen a nővére szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset, odasétált a nővére ágyához, finoman felrázta és szólt neki, hogy hazaért. A testvére felébredt, álmos hangon okézott egyet, és átfordult a másik oldalára.

Szokásuk volt, hogy ha az egyikük elment az éjszaka bulizni, pasizni, inni, táncolni, mozizni, vagyis jól érezni magát, mikor hazaért szólt a másiknak. Így mind a ketten megnyugodhattak, hogy nem gyalázták meg, fosztották ki, térítették el, rabolták magukkal a jól ismert gyanús idegenek.

Kifordult a nővérétől, bement a szobájába és rágyújtott egy cigarettára. Leült a földre, hátát a falnak támasztotta és bedugta a fülhallgatót a fülébe. A zene ütemére dőlt előre és hátra. Újra erőt vett rajta a sírás.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

A parketta egy kiálló szála miatt felfeslett a harisnyája.

A picsába… – mondta.

Feslett harisnya, feslett nő. Ez a gondolat undorral töltötte el. A következő pillanatban módszeresen belenyomta az égő cigarettát a bőrébe.

Ég a bőr. Él a bőr. Bőraláfutás.

Érezni, ahogy apró foltokban nyúzzák a testet.

Akárhogy is nézzük, az ember csak önmagában ember, kívül csupán egy test.

Lélek-szállító-eszköz. Lélek-vetélt test. Hullaszállító.

Ismét, újra és újra belenyomta a bőrébe a gyorsan fogyó cigarettát. A harisnya egyre nagyobb foltokban szakadozott fel.

A fejében mintha minden táncra perdült volna. Idegek tánca. Érzelmek. Gúzsbakötés. Húsbakötés. Felszabadulás.

Miután az egész szál leégett, szétfolyt sminkkel, sebekkel tarkított testtel, az aznapi ruhájában bedőlt az ágyba, leoltotta a villanyt és szép csöndben elaludt. 

A televízióban 
keresztjén Krisztus kántált (dalolt) mint tenorista,
akit éppen elkapott a pop-kólika.
Kevéssel elõtte kísértette meg
a meztelen asszonynak öltözött ördög.
Ilyen hát a a huszadik század vallásos érzése.
valószínűleg úgy van, hogy szent Bertalan éje,
akárcsak egy gyíknak a levágott farka,
ugyanolyan súllyal esik latba
a nagybetűs Szellem
közömbösség-elvű Gazdaságtanában.
de talán mégis azt kell mondani, hogy nem igaz, 
azt kell mondani, hogy igaz a hamisság,
aztán, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Közben
kikapcsoljuk a képet. A többire 
majd gondol, aki tud (ha ez a ki
valamit jelent). Mi nem fogjuk tudni.

Sallay Géza fordítása