Felejtés-oltár

Az íróasztal kicsit lomos,

grafitporos lapja, tépett

seb a zöld posztó, a sarka

felszakadt, alatta mézgás,

töredezett fa, ujjamhoz

ragad a titkos lenyomat.

A savanyú fiókban megbújó piszok,

porszemét, kiszikkadt favájatok,

mintha a Nílus öntötte volna el,

de oly rég, a földbarázdák nem

szántani valók (eke nem süllyed

ebbe, állat patája nem kophat

rajta), földabrosz ékei, amit

valaha tudtam, mint a tinta

süllyed el a falap eresztékeiben,

szivacs ha szívja le, először így

akartam felejteni.

 

 

 ***

 

A fehér nyírfa törzsén mint

a gyanta, egyetlen eső-

csepp folyik a föld felé, és

lent a többi, fűvizes dolog,

már nem föld, még nem

sár, várja, átlátszó gömbjét

otthagyva keveredjen, alul a seb.

Rózsaarcodon, ráncos szirma

porlik, parfüm vagy könny egyetlen

szilánkja szúr szemen. A halál nem,

csak az öregség vakít.

 

***

 

Benézett csak, a kerti

ajtón, elintézetlen dolga

akinek épp akad, kirámolni

belőlem a teret, unott orosz

agár arcán láttam vadászat

után ilyet, a megnyúlt

orrtükör kiszaglássza

flegmán, mellékesen a kisebb

zsákmányt az igazi után, mint

aki nyomott sem fogott, mert a

vad elébejárult – elvitte

mindenem, épp csak benézett, és

nem tudom, mim maradt.

 

 

Egy különös küldetés

 

Nathandriel a templomtorony ablakában állt. Az esti nap fénye hosszúra nyújtotta az árnyékokat, és ez épp megfelelt neki. Fekete csuklyája szinte egybeolvadt a torony sötétségével. Mögötte egy barna csuhás fickó hevert eszméletlenül. Amikor megérkezett, leütötte, nehogy a harang „véletlenül” megkonduljon, amíg nem végzett. Számszeríját maga elé tartva figyelte a templomkertet, a nyílvessző hegyén megcsillantak a lemenő nap halovány sugarai. Nem telt el sok idő, és célpontja is megjelent a zöldellő nyírfák között. A papnő minden este tett egy sétát a kertben, gondozta a növényeket, élvezte a természet szépségét. Nem volt se veszedelmes, se gonosz, de mint mindenkinek, neki is voltak ellenségei.

Néhány héttel ezelőtt az Észak-Shiverpeaks-Hegységből egy főúr és testőrökből álló kompániája érkezett Divinity’s Reach-be, és elsőként az egyik Dwayna-nak szentelt templomba látogattak el. Vezetőjük szürkés-fehér prémmel díszített, kékes páncélzatot viselt. Termetét még egy norn is megirigyelte volna, de az arcáról, és nem utolsó sorban jelleméről lerítt, hogy ember. Valószínűleg azoknak az embereknek a leszármazottja, akik Ascalon bukását követően menekültek el a fagyos hegyvonulatokba. Más emberek nemigen éltek arrafelé.

Az idegeneket a templom vezető gyógyítója fogadta. Valamiféle egyezséget ajánlottak a fiatal nőnek – és persze Dwayna egyházának –, de bármi is volt az, a papnő nem fogadta el. Miután pedig a főúr erőszakoskodni kezdett vele, és kardot rántott, a „szemtelen istenimádó” – ahogy Nathandrielnek említették – védelmére hívta a többi papot, gyógyítót, és kiűzte a templomból az egész társaságot. Nyilvánvalóan nem akartak nagyobb feltűnést kelteni, mert olyan gyorsan és csendben távoztak a városból, amennyire csak tudtak. Azonban ekkora sértést nem lehetett megtorlás nélkül hagyni, ráadásul a papnő továbbra is a tervük útjában állt. Emiatt keresték fel Nathandrielt, az egyik leghírhedtebb bérgyilkost, akit Divinity’s Reach lakói valaha köreiben üdvözölhettek. Mélyebb részleteket nem árultak el neki, de többre nem is volt szüksége. Egy megbízó, egy célpont, na és persze a jutalom, ami igen bőségesnek ígérkezett.

A sötéthajú férfi meg se tudta számolni, hány nyilat lőtt már ki Ezüstsólyommal – így nevezte gyilkos fegyverét –, mégis most az egész feladat valahogy más színezetet kapott. Mindig ő volt a felbérelt kéz, ami elvégzi a piszkos munkát, és ez teljesen rendben is volt. Végül is mindenkinek meg kell élnie valamiből. De ahogy célba vette a szőke hajú, kék-aranytaláros fiatal nőt, elbizonytalanodott. Szerencsére eddig nem szorult rá, hogy alantas gyilkosságok fűződjenek a nevéhez – nem volt ő szívtelen. Ha valamelyik munka nem tetszett neki, egyszerűen visszautasította. Bár ebben az esetben is érezte, hogy valami nincs rendjén, az ígért aranytallérok száma segített elhessegetni ezeket a gondolatokat. Senki sem szent, legkevésbé ő. Elfogadta a megbízást, nem volt hát más választása, el kellett végeznie a feladatot.

Az ébenfából készült számszeríj – csakúgy, mint gazdája – tökéletes pontossággal lőtt, és az ezüstszín nyílvessző minden alkalommal célba is talált. Ám Nathandriel ezúttal képtelen volt meghúzni a ravaszt. Tétovázott, és ez nem vallott rá. Csak a nő szépséges arcát figyelte, és közben elgondolkodott. Ennyi halott után, akiket maga mögött hagyott, már nem volt benne biztos, hogy meg tudta különböztetni a jót a rossztól. Végezni egy közönséges tolvajjal, egy okoskodó asura-val, vagy nyilat röpíteni egy ellene felbérelt katonába nem okozott volna különösebb nehézséget, na de megölni egy papnőt, ráadásul Dwayna papnőjét?

De nem volt ideje ezzel tovább foglalkozni, mert váratlanul három felvértezett alak rontott be a templomkertbe, és kivont karddal rohantak a papnő felé. Nathandriel azonnal felismerte a vörös dögmadarat a címeren, ami mellvédjeiket díszítette. Vérkeselyűk – a legdrágább és leghatásosabb zsoldossereg, amit arannyal meg lehet fizetni. Hát persze, hogy megbízója mást is felbérelt. És ez nem csupán konkurenciát jelentett, hanem azt is, hogy a titokzatos főúr el akarja tűntetni a gyilkosság nyomait – beleértve a bérgyilkost is. A férfi kurtán elkáromkodta magát, és lőtt.

Pillanatok alatt három nyilat eresztett útnak. Az első oldalba kapta az egyik lovagot, aki megtántorodva zuhant a földre, felnyársalva magát saját kardjával. A második nyíl a legsebezhetőbb helyen talált: a mellvédet és a sisakot rögzítő szegecsek között, leterítve a következő támadót is. A harmadik lovag karnyújtásnyira a papnőtől hullott a földre, szeme közt az utolsó, végzetes nyílvesszővel. A nő dermedten állt, zavarodottan körbenézett, majd szeme a templomtoronyra tévedt. Nathandriel egy pillanatra összekötötte tekintetét a zöld szempárral, de el is kapta, amint meglátta, hogy további katonák közelednek a templomhoz, és néhányuk a torony felé igyekszik. De ennél is fontosabb volt, hogy a Seraph is felfigyelt a csatazajra, és egy sor íjászt sorakoztatott fel az egyik közeli utcában.

– Hát persze, hogy engem szemeltek ki – gondolta. Megfeszültek az íjhúrok, és nyílvesszők egész hada özönlött a férfi felé. Elfintorodott – nem szerette, ha a nyilak nem tőle, hanem felé repülnek – és behúzódott a fal védelmébe. A lövedékek csörömpölve pattantak le a toronyról. Már hallotta lentről a katonák dörömbölését a templomtorony ajtaján, így nem késlekedett tovább. Megragadta a harang vastag kötelét, és gyorsan leereszkedett rajta, mire a harang nagyot kondult. Mielőtt leérkezett, csizmájával éppen sikerült fejbe rúgnia az első katonát, aki belépett a betört faajtón, és a lendülettől a lovagok dominóként dőltek fel. Nathandriel ezt kihasználva átgyalogolt páncélzatukon és maga mögött hagyta a tornyot.

Keresztülrohant a templom nagytermén, és a kert felé vette az irányt. A szőke papnő ott állt a halott lovagok előtt, és látszólag még nem tudta feldolgozni a történteket. Nathandriel odaszaladt hozzá és megragadta a karját, de ezt abban a pillanatban meg is bánta. A papnő ijedtében felsikoltott, és a semmiből lángcsóvák csaptak fel körülötte, amelyek nem csak megperzselték, de jó két méterrel hátrébb is taszították a férfit. Amint felocsúdott, egy zsoldos vascsizmája közelített felé, ami alól az utolsó pillanatban rántotta ki a fejét. Felpattant, és szembenézett a váratlan ellenféllel. Egy óriási norn volt, és ezúttal már a kardjával próbált csapást mérni férfira, de egy jól irányzott rúgást követően kiszaladt a lába alól a talaj. Mielőtt feltápászkodhatott volna, Nathandriel fejbe vágta a számszeríj keményebbik felével, mire a harcos eszméletlenül rogyott össze. Megmozgatta sajgó vállát, és ezúttal óvatosabban közelítette meg a papnőt.

– Segíteni jöttem. Gyere velem, gyorsan – mondta a bérgyilkos. Megengedett magának egy apró mosolyt, amikor belegondolt, mit is mondott az imént. Nem volt benne biztos, hogy a papnő helyében hinne magának.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezett vissza a nő, de egy tapodtat sem mozdult.

– Nem beszélhetnénk ezt meg valahol máshol? Egy seregnyi zsoldos van a nyakunkon!

– Ez egy szent hely! Itt nem öldökölhetitek egymást! – kiáltott rá a férfira.

– Ez nem állítja meg őket abban, hogy végezzenek velünk! Most azonnal mennünk kell! Vagy velem jössz, vagy meghalsz! – mondta a férfi, és a papnő szemébe fúrta a tekintetét. – Nos?

– De… merre? – kérdezte a nő elbizonytalanodva. Ekkor lépett ki a kertbe a többi felvértezett zsoldos. Nathandriel megragadta a papnő karját és rohanni kezdtek. Azt a sövényt szemelte ki menekülési útvonalnak, ahol a lovagok törtek be a templomkertbe. Átfurakodtak a sűrű növény ágai közt, és egy sikátorban kötöttek ki. Sejtette, hogy a terve nem hibátlan, de arra nem számított, hogy egy csapat Seraph állja majd az útját az első mellékutcában.

– Megölni őket! – parancsolta egy lemezvértes férfi, és az emberei már mozdultak is, hogy bekerítsék őket. Nathandriel az övéhez nyúlt, és elhajított róla egy fémgolyót. Amint földet ért, a golyóban levő puskapor begyulladt és felrobbant, megtöltve a sikátort vakító füsttel. A fuldokló, és szemüket dörzsölő katonák vaktában hadonásztak a kardjukkal, de hiába. Nathandriel már továbbvonszolta a meglepett, köhécselő papnőt, és csak akkor állt meg, amikor már több sarkot maguk mögött hagytak, és úgy gondolta, elég messze kerültek

mind a zsoldosoktól, mind a Seraph katonáitól.

– Eressz el! – rántotta ki karját a papnő a bérgyilkos szorításából. A férfi felemelt kézzel hátrébb lépett, de a nő kézfejét már bevonták a mágikus lángnyelvek.

– Ez aztán a hála… – fintorgott Nathandriel. Számszeríját a nőre szegezte. – Nyugodj meg végre. Másodszor húzlak ki a halál karmai közül. Miért fáradoznék feleslegesen, ha meg akarnálak ölni?

– Nem tudom, és nem is akarom tudni! – kiáltotta a nő, és egy tűzlabdát röpített a férfi felé. A bérgyilkos könnyedén elugrott a támadás elől és a papnőre lőtt. A nyíl centiméterekre süvített el a nő füle mellett, és levágott egy tincset a hajából. A papnő reszketve rogyott össze.

– Értsd már meg végre, hogy nem én vagyok az ellenséged – nézett a nő rémült szemébe. – Nem foglak bántani, de kérlek, te se támadj rám.

– Ki… ki vagy te egyáltalán? És miért támadtál a Seraph-okra?

– Nathandriel Avyarr, szolgálatodra. Ami pedig a Seraph-okat illeti, ha jól emlékszem ők rontottak ránk.

– Persze, hiszen elraboltál – válaszolta a papnő. – Csak engem akartak megmenteni.

– Nem tudom, mit akarhat tőled a Seraph, de hogy megmenteni nem, az biztos. Mielőtt megszöktünk, a parancsnok azt kiáltotta „Megölni őket!”. Ha csak nem vak, észre kellett volna vennie a talárodat, és ahelyett, hogy nekünk ront, azonnal a segítségedre sietnie. Most viszont jobb lesz eltűnnünk még a környékről is. A Vérkeselyűk nem szálnak le rólad, amíg lélegzel. Van egy fogadó a közelben. A fogadós az adósom, ott meghúzhatjuk magunkat egy időre. Persze, csak ha szeretnéd… véletlenül sem akarnálak még egyszer „elrabolni”.

A papnő nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Nathandriel felsegítette a nőt, és elrejtette Ezüstsólymot a kabátja alá. Nem akart az eddigieknél nagyobb feltűnést kelteni. Sietve haladtak tovább. A férfi úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, és igyekezett a legkietlenebb utcákat és legsötétebb sikátorokat kiválasztani, ahol csak tolvajok és gyilkosok járnak. Ahogy besötétedett, a papnő emiatt egyre kellemetlenebbül érezte magát, de Nathandrielt egy cseppet sem zavarta sem a csend, sem a sötét. Ilyen környezetben érezte jól magát, arról nem is beszélve, hogy így könnyebb volt eljutni Salma negyedbe, és az Azúr Griff fogadóba. A férfi hátravetette csuklyáját, és a papnővel az oldalán belépett.

– Várj meg itt és ne mozdulj – mondta a férfi, és a pulthoz sietett. A fogadóban nem voltak sokan. A személyzeten kívül csak pár földműves iszogatott az asztaloknál, de ez

érthető is volt, hiszen ez a város egyik szegényebb negyedei közé tartozott.

– Andrew! – köszöntötte Nathandriel a fogadóst.

– Nath, nahát! Rég láttalak, kölyök. Most éppen mibe keveredtél? – kérdezte, talán kicsit túl hangosan. Nathandriel odahajolt hozzá.

– Halkabban, barátom – kezdte – Hirtelen túl sokan akarnak belém kötni. Kellene egy félreeső kis szoba, ahol gondolkodhatnék egy kicsit. – Odabiccentett az ajtóban ácsorgó papnőre. – Ő is velem van.

– Hát, barátom, azt hiszem, értem mire gondolsz. Na de olyan nagy baj csak nincs, ha van időd a fogadómban hetyegni…

– Legkevésbé sem erről van szó – forgatta a szemét a férfi. – Tudod, hogy Dwayna-val nem húznék újat. De félretéve a tréfát, valami nincs rendben a városban. Dwayna papnőjére nem szokás sem bérgyilkost, sem zsoldos csapatot küldeni. Nem is beszélve a Seraph-ról.

– És te vagy a hős megmentő? – húzta fel a szemöldökét. – Ez nem vall rád. Kik vannak a nyomodban?

– Vérkeselyűk… nem tudom, hogy jutottak be Divinity’s Reach-be, de valószínűleg a Seraph keze van a dologban. Szeretném, ha körbeszimatolnál, hátha kiderítesz valamit. Addig is felmegyünk az emeletre.

– Meglátom, mit tehetek – mondta Andrew. – A hátsó szobába menjetek, itt a…

– Kulcs? Ne fáradj, már nálam van – mutatta fel egy elégedett mosoly kíséretében.

– Tudhattam volna… – csóválta a fejét Andrew.

Nathandriel odaintett a papnőnek, hogy kövesse, majd elindult felfelé a lépcsőkön. Az emeleten mindössze két szoba volt. Az egyik egy kisebb előtérből nyílt, a másikhoz pedig, valamivel hátrébb, egy folyosó vezetett. A folyosó végén, egy apró ablakon beszűrődött a holdfény. A szoba egyszerű volt: két ágy, két faláda, egy asztal egy pár székkel, és egy kisszekrény, rajta egy kancsó queensdale-i bor. Az asztalon gyertyák égtek, sárgás fénybe borították a helyiséget. A falon Tyria örökzöld lankáit ábrázoló kép lógott. Amint beléptek, Nathandriel az ablakok elé húzta a függönyt, és leheveredett az egyik ágyra. A papnő az ajtóban álldogált. – És most? – kérdezte.

– Kifújjuk magunkat – válaszolta a férfi. – Valami azt súgja, mozgalmas éjszakánk lesz.

– A Hat Isten Egyháza biztosan kerestetni fog. Először a Seraph-ot fogják rád uszítani, élükön Logan Thackeray-vel. Azt szeretnéd, hogy veled együtt találjanak rám?

– A Vérkeselyűk előbb ránk találnak. Sok éhes száj van ebben a városban. Akármennyire is igyekeztem, előbb-utóbb biztos akad valaki, aki felfigyelt ránk.

– Ha valóban ennyire veszélyesek, miért nem hagysz magamra, és mented az irhádat?

– Éppen azért, amiért nem öltelek meg. – A férfi sóhajtott. – Nézd, egyszer súlyosan

megsebesültem. Szinte félholtan estem be egy menedékre. Dwayna papnői és gyógyítói ráncigáltak vissza az életbe. Úgy érzem, ennyivel tartozok nekik.

– Nem mintha kinézném ezt egy közönséges gyilkosból, de még ha így is van, biztos, hogy szép kis összeget ajánlott érte az a főúr, ha megölsz. Miért mondtál le róla, éppen értem?

– Fontos ez? – nézett kérdőn a papnőre, aki rendíthetetlenül állta tekintetét. A hátára fordult és kelletlenül folytatta. – Holtan nem sokra mennék még Jennah királynő összes vagyonával sem. A zsoldosokat nem csak miattad küldte közös északi barátunk. Engem is el akar tűntetni, hiszen én vagyok az egyetlen nyom, ami hozzá vezetne, miután végeztem veled. Gondolom rám kente volna az egészet, ha sikerrel járok, ha nem, és ezzel tisztázta volna a Vérkeselyűket és saját magát is. Csak azt nem tudom, miért pont téged…

– Cyrene – vágott közbe a nő. – A nevem Cyrene.

A férfi bólintott, és apró mosolyra húzta a száját. – Azt javaslom, pihenj le te is egy kicsit – mondta, majd nagyot kortyolt a kancsó borból.

Cyrene leült a másik ágy szélére, és a táncoló gyertyalángokat nézte. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. Nathandriel egy idő után felült, és kiöntötte tegezéből a nyílvesszőket. Elővette a kardját, azzal kezdte élezni őket. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor Andrew kopogtatott. A férfi kiment hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Megtudtál valamit? – kérdezte.

– Áh, ezek a parasztok csak a saját problémáikkal vannak elfoglalva. Az is igaz viszont, hogy betért a fogadóba egy Seraph, aki igencsak el volt keseredve. Azt mondta, felsőbb parancs érkezett, és áthelyezték a Shaemoor helyőrségbe, a kentaur frontvonalra. Több másik Divinity’s Reach-ben szolgálatot teljesítő Seraph-ot pedig kihelyeztek a Beetletun farmokra.

– Ez érdekes. A kentaurok hetekkel ezelőtt visszavonultak, és Beetletun sincs most közvetlen veszélyben. Mi értelme lenne még több Seraph-ot odaküldeni?

– Van itt még valami – folytatta a fogadós. – Pár korsó sör után elfecsegte, hogy mostanában rengeteg újoncot vettek fel a Seraph soraiba, de nem nyeszlett kis taknyosokat. Képzett harcosokat.

– De mi köze lehet mindennek Dwayna papnőihez? Még nem értem, mi folyik itt, de valami biztos nincs rendben. Köszönöm, hogy körbeszimatoltál.

– Köszönheted is! Az a Seraph a legjobb sörömet vedelte, ráadásul ingyen. Majd később elszámolunk – mondta széles vigyorral. – Mára bezárok. Ha kellek, tudod, hol találsz – intett oda a férfinak, majd távozott. Amikor Nathandriel visszament a szobába, Cyrene kérdő tekintete fogadta. A férfi odasétált az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és kilesett az ablakon. A fogadó mögötti utcában két Seraph sétált el a lámpások alatt.

– Hamarosan tovább kell mennünk. Ha a Vérkeselyűk nem is találnak még ránk, a Seraph-okkal tele van a város. Az lesz a legjobb, ha innen egyenesen a… – hirtelen félbehagyta a mondatot, amikor meghallott valamit a folyosón. A szája elé tette a mutatóujját, és odaosont az ajtóhoz. Egy hirtelen rúgással kitárta, és kivont karddal rontott ki a folyosóra. Egy elégedetlen morgást követően egy apró alak suhant le a lépcsőkön. Nathandriel elkáromkodta magát, és leengedte a kardját.

– Ó azok a kis görcs asura-k! – rúgott bele az ajtófélfába. – Maradj itt és zárd be az ajtót! – mondta és Cyrene kezébe nyomta a kulcsot. – Ne engedj be senkit, még engem se! – Azzal lerohant a lépcsőn, ki a fogadóból, és az asura után eredt.

Odakint hideg volt a levegő. A főtér kiürült, az árusok és a városiak – már akinek volt hová – mind régen hazamentek. A lámpások pislákolva próbálták elűzni maguk körül a sötétséget, mindhiába. Nathandriel óvatosan, nesztelenül lépkedett a macskaköves utcán, mindvégig az árnyak védelmében maradt. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögül, és ösztönösen kardot rántott. Megfordult, de senkit sem látott. Belenyúlt kabátjának zsebébe, és elővett egy maroknyi apró, de annál élesebb, tüskés golyót. A következő nesz ismét a háta mögül érkezett. Megpördült és elhajította a golyókat, egyenesen a támadójára. Az visítozni kezdett, majd kínjában a földre roskadt. Nathandriel a fetrengő asura nyakának szegezte kardját, és legveszedelmesebb tekintetével vonta kérdőre az apró teremtményt.

– Mondd el szépen, ki küldött. – követelte, miközben egyre szorosabban nyomta pengéjét a vékony nyakacskához.

– Darrgen! A neve Darrgen! – nyöszörögte.

– És mit tudsz még?

– Egy hónapja érkezett… a Shiverpeaks hegységből, északról!

– Mi köze van a Seraph-okhoz? Mit akar Divinity’s Reach egyházaitól?

– Fogalmam sincs, esküszöm! Engem csak arra bérelt fel, hogy megöljelek. Hinned kell nekem! Könyörgök, engedj el!

– A Vérkeselyűk és egy újabb bérgyilkos… de népszerű vagyok mostanában. Nem is hiszed, milyen szívesen vágnám el a torkodat. Takarodj innen, mielőtt meggondolom magam! – mondta az asura-nak. De ekkor felvértezett alakok jelentek meg a sikátorokból, és a térre özönlöttek. A vörös dögmadarat ábrázoló címer még a csekély fényben is kivehető volt. Az asura gonoszul elmosolyodott.

– Csakhogy itt vagytok, idióták! – vicsorogta, majd Nathandrielhez fordult. – Most már nem lesz olyan nagy a szád! Végezzetek vele és a lánnyal is! Bent van a fogadóban.

A zsoldosok kivont karddal vették körbe a férfit, érezte a hátán a vérszomjas asura tekintetét. Már épp emelte volna a kardját, hogy rájuk támadjon, amikor valaki felszólalt.

– Megállj! Nathandriel Avyarr, a Seraph és Jennah királynő nevében letartóztatlak.

Nathandriel azonnal felismerte a hangot, de nem ő volt az, aki kimondta gazdája nevét.

– Végre a nagy Logan Thackeray kapitány is csatlakozik hozzánk! – mondta Darrgen. Arcán önelégült mosoly ült, amint kilépett a fogadóból. – Látom, megkaptad a sürgönyömet az ádáz bérgyilkosról. Már majdnem kifogytam az ötletekből, hogyan csalogassalak elő Jennah királynő szoknyája alól.

– Akárki is vagy, mutass tiszteletet a királynőd felé. – válaszolta Logan. – Erről a bérgyilkosról és a papnőről majd én gondoskodom. Hívd vissza az embereidet.

– Komolyan azt hiszed, az ő sorsuk érdekel? Csalódott vagyok. Okosabbnak véltem a Seraph-ok parancsnokát, Divinity’s Reach hősét. – csóválta csalódottan a fejét. – Hozzátok ki a papnőt! – mondta, mire két norn lépett elő a fogadóból, magukkal vonszolva Cyrene-t minden gyengédség nélkül. Nathandriel átkozta magát, amiért egyedül hagyta.

– Látod, te ostoba istenszolga – kezdte Darrgen –, ha nem lettél volna ilyen makacs, és nem ragaszkodsz úgy szánalmas isteneidhez, most az én oldalamon állhatnál. Nem is értem, mivel tartoznátok nekik, amikor rég elhagytak benneteket! – intézte szavait mindnyájukhoz.

– Ereszd őt el, te mocsok! – kiáltotta Nathandriel. – Miért egy gyenge nővel kezdesz? Itt vagyok én, állj ki velem szemtől szemben!

– Úgy látom a kellemes meleg éghajlat és a kényelmes városi élet teljesen elbutította az ittenieket – sóhajtotta. – Azt hitted, hogy ő kell nekem? Mégis mit érnék vele? Ilyen istenimádó söpredéket százával találhatnék! Nem. Mindketten csak bábok voltatok az én kis játékomban. De most, hogy a főszereplő is megérkezett, már nincs szükségem rátok.

– Nem szeretnék vérontást – próbálta csitítani a helyzetet Logan.

– Attól tartok, nem lesz más választásod – mondta Darrgen. – Te pedig szépséges papnő, végignézheted lassú kínhalálukat. Végezzetek velük!

– Reméltem, hogy ezt elkerülhetjük. Seraph, támadás! – utasította Logan osztagát, de azok egy tapodtat sem mozdultak. Előrántották kardjukat, és körbevették a parancsnokot.

– Logan, Logan, Logan… jobban megválogathatnád az embereidet. Csak pár hete vagyok itt, és lám mennyire tudok hatni rájuk. Egy kis aranyért még árulásra is hajlandóak.

– Hát erre ment ki a játék? – szólalt meg Nathandriel. – Hát persze. És mondd csak, Darrgen, mit terveztél, miután megölted Logan Thackeray-t? Szembeszállsz a várossal?

– Ugyan, ne légy nevetséges. Már fél Divinity’s Reach a kezemben van. Miután pedig elveszem Jennah királynőt, az egész város az enyém lesz! Őseim elveszítették ugyan
Ascalon-t, ott ragadtak azokban az átkozott hegyekben, de én új otthont teremtek nekik!

– Őrült vagy, az már biztos. De ez az én városom is, és nem adom könnyen! – kiáltotta neki Nathandriel, majd előrántotta számszeríját, és három nyílvesszőt lőtt a férfi felé.

Darrgennek ugyan sikerült kitérnie a neki szánt lövedék elől, de a két norn testőr nem volt ilyen gyors. A nyakukhoz kaptak, de a nyilak már átfúrták a torkukat – gurgulázva estek össze. Cyrene nem tétovázott. A kiszabadult papnő varázsszavakat kántálva elemelkedett fel a földről, szabadjára engedve az elemeket. Hatalmas, mágikus tűzgolyók kezdtek hullani az égből. Lángra lobbantak a fák és a lámpások, a macskakövek szanaszét röpültek, ahogy a mágikus tüzek becsapódtak. A Vérkeselyűk és a Seraph katonái a kavarodásban azt sem tudták, hová meneküljenek a perzselő lángok elől. Logan kihasználva zavarodottságukat, előrántotta kardját, és nekik rontott. Az első Seraph fel sem foghatta, mi történt, a parancsnok kardja már átszúrta a testét. Nathandriel a Vérkeselyűket vette célba. Az egyik zsoldos pajzsát a kardjával taszította arrébb, majd Ezüstsólyommal egyenesen az arcába lőtt. A nyílhegy összeroppantotta orrcsontját és a fejébe fúródott. A harcos hátratántorodva, szótlanul vágódott a földre. A tűzgolyók még mindig záporoztak, némelyik eltalált egy-egy Seraph-ot, de Darrgen megelégelte a pusztító varázslatot. Felocsúdva meglepettségéből, vaskesztyűs kezével olyan erősen vágta arcon Cyrene-t, hogy az eszméletlenül zuhant neki a fogadó falának. Ezt látván Nathandriel éktelen haragra gerjedt. Ádázul vágott át kardjával az elé tóduló zsoldosokon, a vér bemocskolta ruháját. Amikor a kis asura bérgyilkos ugrott elé, egy jókora rúgással röpítette arrébb, egyenesen egy lángoló bokorba.

Logan addig a hamis Seraph-okkal küzdött, igyekezett feltartani őket. Az egyik zsoldos remélte, hogy leszúrhatja az elfoglalt parancsnokot, de csalódnia kellett. Logan oldalán hirtelen egy kékes fényű, mágikus pajzs jelent meg, ami hárította a támadást. A meglepett Vérkeselyű még erőfeszítést sem tett, hogy megállítsa a mellkasába fúródó kardot.

Darrgen serege vészesen fogyatkozott, hála Cyrene varázslatának, ezért ő maga is elővette hatalmas, kétkezes, fogazott kardját, és célpontjára támadott. Logannek minden erejére szüksége volt, hogy kardjával hárítsa a rettenetes erejű csapást. Nathandriel, most, hogy kiverekedte magát a csata sűrűjéből, újratöltötte számszeríját, és célba vette Darrgent. Épp hogy meghúzta volna a ravaszt, amikor erős ütést érzett a tarkóján. Az asura felugrott a hátára, és megpörkölődött kezével püfölte. Nathandriel a kardjával próbált megszabadulni tőle, de az asura tőrt rántott, és végighasította a karját, mire a kard kiesett a kezéből. Eközben Logan lovaghoz méltó küzdelmet vívott Darrgennel, de a hatalmas termetű ember támadásai mellett a megmaradt zsoldosok csapásait is hárítania kellett.

Végtelenül hosszúnak tűnő percek múltán Logan mellett visítva repült el az asura bérgyilkos, gyomrában saját tőrével. Ez elterelte Darrgen figyelmét, és Logan ezt kihasználvamegrohamozta kardcsapásaival. Azonban ellenfele is tapasztalt harcos volt, ezért hátraugrott, és a következő pillanatban olyan erővel taszította kétkezes kardját Logan felé, hogy a parancsnok elvesztette az egyensúlyát. Darrgen újabb csapásra emelte fegyverét.

Nathandriel az utolsó pillanatban célzott Ezüstsólyommal, és Darrgenre lőtt. De a férfi a bérgyilkos arcába nevetett, és óriási kardjával hárította a lövedéket. Ekkor vette észre a felé tartó, lángoló főnixmadarat, és a csodálkozástól elkerekedett a szeme. Logan és Nathandriel egyszerre pillantották meg Cyrene-t, aki a földön fekve mormolta el a hatalommal átitatott szavakat. A mitikus madarat ábrázoló tűzvarázs elérte célpontját és felrobbant, lángba borítva a döbbent harcost. A Seraph-parancsnok egy gyors vágással lefejezte a már fél térdre rogyott Darrgent, megkímélve őt a további kínoktól. Az életben maradt Vérkeselyűk, látván megbízójuk halálát, megpróbáltak elmenekülni, de Nathandriel ezüst nyílvesszői mindegyikükkel végeztek, mielőtt egy lépést is tehettek volna. A Seraph álkatonái nem mertek Logan Thackeray-re nézni, lehajtott fejjel, reszketve könyörögtek kegyelemért.

Nathandriel Cyrene-hez sietett, és megragadta a kezét. Aggódó tekintete elárulta a papnőnek, hogy rosszul ítélte meg a bérgyilkost. Logan is odalépett hozzájuk.

– Köszönettel tartozom mindkettőtöknek. Magam, és Jennah királynő nevében is.
– mondta, és kezet nyújtott Nathandrielnek. A bérgyilkos kezet fogott a parancsnokkal.
– Szívesen látnálak a Seraph soraiban. Remek harcos vagy.

– A nyílt harc nem nekem való. Jobban szeretek lesből támadni – mondta egy erőtlen mosollyal, és leült Cyrene mellé.

– Rendben van – hagyta rá Logan –, de rajtad tartom a szemem. Több van benned egy bérgyilkosnál. Egy nap örömmel hívnálak a társamnak. És téged is, Dwayna papnője. Bátran küzdöttél. Remélem, útjaink találkoznak még – mondta búcsúzóul, és figyelmét az életben maradt hamis Seraph-okra fordította.

Nathandriel és Cyrene órákig ültek még a fogadó ajtajában. Mindketten kimerültek és sebesültek voltak, de nem foglalkoztak vele. Együtt élvezték a győzelmet. A felkelő nap ragyogó fénye megcsillant az ezüstszín nyílvesszőkön.

A galaktikus csillagközi közeg

                Csillagok épitik-alkotják főképp a galaxist,

                melyek fordúlnak diffúz s hideg gázmediumban.

                Száz részecske jut ennek minden bő decijére,

                tízszer több atomos hidrógén-fellegeikben,

5              s még százennyi a mólekulafelhők sürüjében:

                itt öt Kelvin-fok dermeszti az űrt nyugalomba,

                íonizált teret százszor száz Kelvinnek a pokla

                forral; csillagköznek a hidrogen adja a nagyját,

                egynegyed részért héliumot illetne dicsőség,

10            minden egyéb elem apró részt vállal csak a térből:

                csillagszél s szupernóva mi nyújt nehezebb elemeknek

                csillagközbeni tért dúsítani egyszerü módot.

                Sok hullámhosszat figyelünk meg műszereinkkel,

                innen nyert adatokból tudhatjuk, hogy a gázok

15            merre, miként s hogyan oszlanak el a galaxisi térben:

                hogyha emisszíós s főképp Hα vonalba

                botlasz hullámhosszon, amelyet az emberi szem lát,

                tudd hát: íonizáltan hidrogén rejtezik arra;

                centinyi hossza azon radióhullámnak, amelynek

20            hőkontínuum-sugarai ugyanerre utalnak,

                míg az atomos hidrogen egy színképvonalával,

                melynek hossza husz centi és egy (vésd észbe e számot!),

               csillagvárosok kűlső részeire deritesz fényt

               túl azon, mit szemed lát a galaxisok fénysugarából.

25           Végül az ezredméteres hullámhosszon a CO –

               melyet a szénmonoxid molekúlájának is ismersz –

               húsz és hat tízezred méternél vonalával

               hírnöke H2-nek, sűrű fellegeiknek,

               s más molekuláknak, melyek (mint tudhatod azt jól)

30           centruma környékén gyűlnek csillagpoliszoknak,

               s tesznek eképp buzgóbban – hadd mondjam e szavakkal:

               sűrűbben, tömörebben sokkal, mint atomos gáz.

 

 

 

                                   Fordította:   Bogár Ádám Tamás

 

A fordítás alapjául szolgáló szöveg:   Combes, Françoise, Patrick Boissé, Alain Mazure, and Alain Blanchard. Galaxies and Cosmology. Trans. Mark Seymour. Berlin, Heidelberg & New York: Springer Verlag, 1995. 29.

Hagofia (15. fejezet):

Tizenötödik fejezet

Melyben a szerző dolgozni kezd a Csodafegyveren. Szövetkezés a robotokkal.

Határozott tervekkel mentem el másnap a Csodafegyverért felelős miniszterhez. Ezúttal a férfi kedvesebb volt, mint első találkozásunk alkalmával, és most, hogy öltöny helyett olajfoltos köpenyt viselt, kissé nevetségesnek is hatott.

„Egy olyan kézifegyveren dolgozunk a mérnökeimmel, amely megbénítja a robotokat. A gép impulzusokat bocsájt ki, ami tejesen leszívja a robotok energiáját. Ezután az Egység Párt seregei megrohanják a harcképtelen ellenséget, és tönkreteszik rajtuk a napelemeket, hogy ne tudjanak feltöltődni.” Ámultam, ahogy hallgattam, hiszen sokkal egyszerűbb, használhatatlanabb eszközre számítottam. „Szóval ezekkel látjátok el a saját katonáitokat, és az Egység Párt segít majd a befejezésben.” Foglaltam össze. „Úgy van. Joggal hiszem, hogy ezúttal sikerülhet a tervünk, hiszen összefogunk riválisainkkal. Eddig ez senkinek sem fordult meg a fejében.” „És erről ők már tudnak? A mi pártunk elfogadta már a tervet?” Erre a miniszter arca elkomorult. „Még folynak a tárgyalások. De a fegyvereket sem teszteltük még, érthető okokból. Ha kipróbálnánk, akárhogy is végződne az esemény, a robotok rájönnének a tervre. Így elméletileg lesz csak tökéletes, aztán elkezdjük a tömeggyártást, és indulhat a roham!” Muszáj volt elmosolyodnom a tudós lelkesedésén. „Szóval, a frontvonalban derül ki, működik-e, vagy sem. Ez súlyos vereséggel is végződhet.” Ezzel sajnos letörtem minden lelkesedését, pedig igazán jól szórakoztam. „Valóban, a kockázatot vállalnunk kell. De ez most működni fog.”

Végre előhozakodhattam azzal, amiért jöttem. „És ha lenne egy tényleg biztosan működő fegyver?” Erre a miniszter nevette el magát. „Ne haragudj, kedves Gulliver, de én vagyok a szakember. Ugyan mivel tudnál te előállni?” A nyilván való féltékenysége pozíciómra nem zaklathatott fel. Nem engedhettem meg a luxust, hiszen egyrészt engem sem érdekelt, ki vagyok a Pártban, másrészt józannak kellett maradnom, hogy manipulálhassam. „Gondoltál már arra, hogy a fegyver lehet egy személy is?” „Ugyan ki? Te?” Nevetett tovább. Közelebb hajoltam hozzá, bár sejtettem, hogy lehallgat a Párt, de talán a robotok is. Kockáztatnom kellett: „Tudod te, ki voltam én a szigeten kívül? Milyen barátaim vannak odakinn? Tábornokok, elnökök, a világ minden tájáról. Juttass ki innen, és én szövetségesekkel térek vissza! Biztosítékként fogadd el a szavamat, és emellett azt a tényt, hogy ha megszököm innen, a robotok üldözni fognak, amíg el nem pusztítanak, tehát érdekemben áll, hogy veletek tartsak a nagy leszámolásban.” Szavaim gondolkodóba ejtették. Időt kért, és hellyel kínált egy félreeső helyiségben, amíg ő maga elment meditálni a hallottakon irodájába. Pár óra múlva egy gépész jött értem, és megkért, hogy várjak otthon, amíg a miniszter úr döntésre jut.

Olyan izgatott voltam, hogy szinte nem is aludtam éjszaka. Reggel már korán lestem a párt luxusautóját, ami valóban, más alkalommal illetlennek számító korai időben érkezett. Nem csak a Csodafegyverért felelős miniszter jött látogatóba: eljött az elnök, az alelnök, a főtitkár és a rendőrség főparancsnoka is, néhány emberével. A főtiszt azonnal ordítani kezdett velem: „Át akartad játszani a saját pártodat, amelyre hűséget esküdtél, csak hogy elmenj Elkörből?  Hazaárulás vádjával itt helyben kivégeztetlek!” De szerencsémre az elnök csendre intette. Ezúttal nagyon komoly volt, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán. „Megvitattuk az ötletedet. Három a kettő ellen aránnyal nyert az az álláspont, hogy megbízunk benned. Az egyik, aki ellened voksolt, kitalálhattad, a parancsnok volt.” Mosolyodott el a mondat végére. Hogy ki volt a másik, sosem tudtam meg, olyan mereven néztek rám. Minden esetre nyílt utat kapott tervem második fele.

A tudós miniszterrel heteken át ültünk tervrajzok felett, hogy az én elméleti ötleteimet és az ő gyakorlati tudását összehozzuk valahogy. Azt gondoltam, sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Én azt javasoltam, építsünk egy erős rakétát, ami átüti a sziget álcázó-védő burkát, de leintett, hogy egy ilyennek nagy tér kellene és hamar szemet szúrna. Továbbá a burok nagyon erős, valószínűleg meg sem sértené a mi technikánk. És egyébként sem jutnék messzire: a robotok utánam hajóznának, és visszahoznának, vagy levadásznának.

Elkörben sem ismeretlen a telefon, bár jóval egyszerűbb, mivel a városok kicsik, az emberek hamar elérik egymást, és nincsenek is sokan. A két város lakossága egyébként sem kommunikál egymással. Belső hálózataik vannak, az Adatbázison keresztül tudnak beszélgetni. Olyasmi az egész, mintha videó-beszélgetés lenne. „Ilyet kellene nekem építened.” Kezdtem bele újabb ötletembe. „Nálunk ezt rádiótelefonnak hívják, és két ember a világ bármely pontjáról tud vele beszélgetni, ha van térerő.” De ez sem tetszett neki. „Tehát nem csak egy eszközt kell készítenem, ami nagyon erős jelet bocsájt ki, és kapcsolatba lép egy másik telefonnal, hanem egy antennát is, amivel ez a térerő dolog megvalósul.” Lelkesen bólogattam, mire gúnyosan rám sandított. „Persze semminek nem tudod a paramétereit és a frekvenciáit.” Itt megéreztem, hogy ez a tervem is kudarcba fulladt.

A meddő ötletek záporoztak belőlem, de használható egy sem akadt. Egy reggel, mielőtt a tudósokhoz mentem volna, egy robot jött be a szobámba. „Ne izguljon, leárnyékoltuk a Csoda Párt poloskáit, nem lát és nem hall minket senki.” Kezdte nyugodt hangján, amely egészen hiányzott már. „Mit akarnak tőlem?” „Elrejtett kameráink és mikrofonjaink rögzítik a tervezgetéseit a szökésre.” Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, ami ezután következik, de bólintottam, hogy folytassa. „Először azt hittük, óvatlan lett, hogy ennyire nyíltan ellenszegül, amikor sejtheti, hogy figyeljük magát. Aztán leellenőriztük az ismerőseiről megadott adatokat. Nem ismer sem tábornokokat, sem elnököket, akik segíthetnének egy harc során. Arra jutottunk, hogy nekünk próbál üzenni ezzel az egésszel. Hát itt vagyok, hallgatom.”

Nagyon megörültem neki, hogy jól számítottam ki logikájukat. „Haza akarok menni. Nem tudok Elkörbe beilleszkedni. Megfolyt ez a hely! Családom van és életem otthon. Engedjenek el. Tudom, hogy képesek megfigyelni a világ bármely pontján, és azonnal meg is ölhetnek, ha olyat teszek, ami veszélyezteti Hagofiát. Ígérem, soha nem fogok róla egy szót sem említeni, senkinek!” „Ellenkezőleg.” Vágott szavamba a robot. „Az ön családjában gyakori az útinapló, amely hihetetlen kalandokról számol be. Nagyon kicsi a valószínűsége ugyan, hogy mindez pont önökkel esett meg, de így volt. Az ükapjai történeteit megjelenésükkor senki nem hitte el, de szívesen olvasták, olvassák őket a mai napig. Írja meg a saját naplóját! Láttuk, mennyit jegyzetelt, legalább nem vész kárba. Írja meg, de nem említhet koordinátákat, vagy olyan meghatározható pontokat, amik idevezetnek.”

Nem akartam hinni szerencsémnek. „Hogyhogy megírhatom? Azt hittem semmit sem tudhat magukról senki.” „Nem lesz ember, aki hisz magának. Viszont abban bízunk, hogy amit Hagofiáról fog írni, tanulságul szolgálhat majd az embereknek.”

Így állapodtam meg a robotokkal. A hazatérés reménye olyan elérhető közelségbe került, hogy el sem tudtam hinni. Örömömet alig tudtam leplezni, amikor a Csodafegyverért felelős miniszter elé álltam, újabb képtelen ötleteimmel, hogy álcám megmaradjon. Éjszaka aztán három robot jött értem, hogy biztonságban elvigyenek. Egy hangtalan, gyors járműbe ültettek, mely pillanatok alatt az égbe szállt, és egy rejtett ajtón elhagytuk vele Hagofiát. Ahogy visszanéztem az ablakból a sziklaburokra, furcsálltam, milyen kicsinek tűnik kívülről. Az álca kétség kívül remek. „Az első perctől el akartak engedni, ugye?” A robot bólintott. „Akkor minek volt ez az egész színjáték?” „Amikor megláttuk önt, hogy felénk sodródik, arra gondoltunk, hogy népszerűsíthetné Hagofiát, és egy kis szerencsével hathat a kinti világra. Elnézését kérjük, ha közben kellemetlenségek érték, de mindenképp hiteles élményeket akartunk biztosítani önnek.” „Ezért mondták tehát, hogy soha nem jutok haza?” „Így van.” Nem értettem egyet a velem történtekkel, de így a haza úton nem akartam már emiatt vitázni. Viszont hirtelen egy pillanatra eszembe jutott mindaz, amit hátrahagytam Elkörben. „Mi lesz a Párttal? Keresnek új hőst? Nem lesz nagy felfordulás az eltűnésem miatt?” „Tényleg érdekli?” „Nem. Azt hiszem, nagyjából ki tudom találni, hogyan reagálnak majd.”

Hogy ne kelljen magyarázkodnom az engem megtalálóknak, a robotok kezembe adtak egy megrongált deszkát, amibe belekapaszkodtam, visszaadták eredeti ruháimat és betaníttattak velem egy történetet, mely szerint egy kereskedelmi hajón szenvedtem el szerencsétlenséget. Úgy gondolták, az igazság várhat, amíg megírom. Azzal kitettek a nyílt óceánon, közel egy teherhajóhoz.

Talán öt percet lebegtem a sós vízen, mire rám találtak. A hajó legénysége főleg angolokból állt, a kapitány maga is az volt. Rögtön kabinjába vitetett, és mivel azt hitte, napok óta hánykolódom étel és ital nélkül, rumot és szárított marhahúst hozatott nekem. Úgy hiszem nagyon megbántottam, amikor mind a kettőt visszautasítottam, és halat meg vizet kértem tőle. Nem tudtam elképzelni, hogy mást egyek, annyira megszoktam már.

A hazaút az élmények bódulatában telt. Többször át kellett olvasnom naplómat, hogy megbizonyosodjak, nem csak álmodtam a történteket. Otthon kedvesemet, gyermekemet, szüleimet jó egészségben találtam, boldogságuk, hogy újra láthatnak hatalmas volt. Én azonban napokig alig jöttem ki szobámból, mert az embereket annyira csúnyának láttam, ruháim kényelmetlenek voltak, az étel pedig ehetetlennek tűnt. Ezzel persze nagyon megsértettem a gondoskodó feleségemet, így hamar visszamerészkedtem az utcákra, rendszerezni kezdtem a távollétem alatt halmozódó adósságokat, gyorsan munkát kerestem és elkezdtem írni ezt az útinaplót, amit úgyis mindenki csak mesének tart majd.

 

 

Szórakoztatás vs. Provokáció:

Lehet-e még forradalmi téma a szexualitás az irodalomban?

(Egy felolvasóest margójára)

 

November 26-án a budapesti Roham Bárban rendezték meg a Nedv-Edzés névre keresztelt igencsak sajátos felolvasó estet, melynek funkciója a szervezők szándéka szerint az volt, hogy bemutassa, az irodalom némi undorral – és jó adag humorral – keresztezve hogyan működhet a mai magyar irodalmi közegben. Továbbá, hogy a szexuális perverziót olyan provokatív eszközként használja, amely (a legszélesebb palettán bemutatva) képes lehet felforgatni az irodalmi diskurzust – akár csak egy felolvasó est erejéig is.

Sajnos azonban a felolvasás résztvevői (talán egy kivétellel), illetve a szintén felolvasó, valamint a moderátori feladatokat ellátó Novák Zsüliet nem tudták elkerülni a csapdát, hogy a szexuális perverzió pusztán öncélú eszközzé váljon. Ez önmagában, ezen speciális alkalom esetében, még nem feltétlenül róható fel végzetes hibaként, tekintve, hogy már a rendezvény elején lehetett tudni, a szerzők jó barátok, és a felolvasás tulajdonképpen egy nyilvánosság előtt zajló, egymás (és természetesen a közönség) szórakoztatására hivatott esemény ötleteként fogant meg. Ezzel nem is volna semmi gond, ha nem érezzük annak vágyát, hogy a szövegek kitörjenek ezen öncélú szórakoztatás keretei közül. Ugyanis amint ez a szempont felmerül, a hallgató joggal várja el, hogy a szövegek többet mondjanak a csupán humoros gusztustalanságnál. A felolvasás ezen része azonban – meglátásom szerint – sikertelennek bizonyult.

Muszáj erősen hangsúlyozni, hogy a szövegek önállóan mint a szórakoztatás eszközei egy csendes novemberi hétköznap estén, nyilvánvalóan egyéni hallgatói ízléstől függően, de megállták a helyüket. Ezt megkérdőjelezhetetlenül mutatta, hogy igen sokan jelentek meg a felolvasáson, illetve, hogy a szövegeket hangos taps és tetszésnyilvánítások, valamint felolvasásuk során a gusztustalansággal adekvát hanghatások kísérték („fúj-fúj!”), és ami még fontosabb: nevetés. Egyetlen kivétel volt, nevezetesen Kalapos Éva Veronika szövegének esete, amely egy gyomorforgató szexuális kapcsolatot egyfajta madeleine-ként használt fel annak érdekében, hogy megjelenítse, milyen éles, lehangoló, néha mind testileg, mind pszichológiailag undorító, ha az ember felnő, és eltávolodik gyermeki önmagától, valamint a család védelmező és biztonságos közegétől. Ez volt az egyetlen olyan felolvasott szöveg, amely nem váltott ki nevetést. Mellékesen megjegyzem, hatalmas meglepetés volt számomra, hogy a felolvasás végén tapssal megszavazott közönségdíjat nem ez a szöveg nyerte el (bár kétségkívül Soltész Béla győztes írása volt méltán a leggusztustalanabb – és talán a leghumorosabb is).

Mindemellett a rendezvény egészének legnagyobb problémájaként az fogalmazható meg, hogy nem volt képes reflexív módon viszonyulni sem önmagához, sem a témához. Úgy kívánt szórakoztatva provokálni, hogy nem derült ki, mi a provokáció valódi célja. Persze mint minden, a szexuális perverziókkal nyíltan és leplezetlenül foglalkozó szöveg, az itt elhangzottak is nyilvánvalóan egyfajta feltételezett konformista irodalmi nyelv ellen kívántak „lázadni”, azonban elkövették azt a hibát, hogy nem mérték fel helyesen a közeget, amelyben ezt „lázadást” véghez kívánják vinni. Egyrészt a magyar irodalom ezen a „lázadáson” már egy jó ideje túl van (lásd Esterházy), másrészt az elmúlt néhány évben sorra születtek azok a hosszabb-rövidebb szövegek, amelyek eljutottak ezen törekvések végpontjaira (lásd pl. Spiegelmann Laura, Emma Ovary stb.). A feltételezett „konformista irodalom” (amely egyébként kétségkívül létezik, csak nem abban a formában, és nem olyan hatással, mint ahogy a Nedv-Edzés szervezői elgondolták) működését jól mutatja, hogy például Spiegelmann Laura Édeskevés című kötetének recepciója esetén látványosan nem a provokatív szexualitásra került a hangsúlyt, hanem arra a kérdésre, hogy vajon ki rejtőzhet az írói álnév mögött. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezen kérdés relevanciáját sem kevésbé haladta már meg akkor is a hazai irodalomtudomány – igencsak komikus volt, amikor a Tizenhét hattyúk vagy Sárbogárdi Jolán, horribile dictu, a Psyché után, az egyik „gyanúsítottnak”, Garaczi Lászlónak el kellett magyaráznia, hogy számára nem az a fontos, hogy ki a szerző, hiszen a szövegre mint olyanra kell figyelnünk).

Hasonló jelenség volt, amikor Novák Zsüliet azt a kérdést vetette fel, hogy létezik-e női és férfi irodalom. Sajnos mivel a téma nem kapott túl nagy teret a felolvasások közti rövid beszélgetések során, nem derülhetett ki, hogy a moderátor a klasszikus feminista irányzatok jellegzetes női hangvételére utal-e (keressük meg a nagy írónő elődöket stb.), avagy a gender studies irodalomtudományi vonalára kíván rátérni, amely radikális hangon kérdez rá ezen típusok mibenlétére.

A Nedv-Edzés tehát egyrészt a közönség nagy része számára szórakoztató és egyedi rendezvény volt – így tehát részben teljesen elérte a kívánt hatást –, azonban sajnos kihagyta azt a lehetőséget, hogy kritikusan szemlélje saját magát, illetve a témát és a nyelvet, amelyet feldolgozott és felhasznált. A felolvasóest a közönségben azt a lényeges és izgalmas kérdést vethette fel végső soron, hogy lehetséges-e provokatív nyelven megszólalni, illetve provokatív témát felvetni egy olyan diskurzus keretein belül, amely képes magába olvasztani minden ellen-diskurzust. Ez a posztmodernnek nevezett diszkurízv rendszerek egy alapvető tulajdonsága, amely megtalálható a posztmodern művészetekben, az újkapitalizmus alkalmazkodóképességében, a társadalmi rendszerek elleni lázadások bulvárosításában stb. A probléma tehát az, hogy a Nedv-Edzés azon az illúzión alapult, hogy egy bizonyos nyelvhasználat, valamint egy bizonyos téma radikálisan kívül állhat egy adott diszkurzív rendszeren, nem számolva azzal a nagyon igaz foucault-i állítással, hogy semmi nem lehet kívül.

A rendezvény hivatalosan 1. Nedv-Edzésként lett meghirdetve, így tehát azt javasolnám a szervezőknek, hogy ha folytatni kívánják a sorozatot – amit őszintén remélek -, akkor igyekezzenek kitörni a puszta szórakoztatás keretei közül, és kérdezzenek rá arra a fundamentális kérdésre, hogy a perverzitás és a radikális nyíltsággal bemutatott szexualitás képes-e még, és ha igen, milyen módon, egyfajta „forradalmi szubjektumként” funkcionálni a kortárs magyar irodalom diszkurzív közegében/közegeiben.

A „hervasztó evidencia” ellenében megszólaló költészet

Zudor János nyolcadik kötetéhez, a 2012-ben, Nagyváradon megjelent több mint száztíz oldalnyi versanyagot magába foglaló A rusnya valcerhez írt utószó alcíme igen beszédes, jócskán árulkodik ennek a sajátos szövegvilágnak az interpretálhatósági nehézségeiről: „Kísérlet Zudor János verseinek értelmezésére”. A kötetet Selyem Zsuzsa állította össze a korábban Sziveri-díjat kapott Zudor legfrissebb verseiből, magát az utószót is ő írta, melyben így vall erről a költészetről: „Zudor János verseit képtelenség megértenem, bár arról mélyen meg vagyok győződve, hogy a rusnya valcer pontosan írja le az emberi létérzékelés különféle dimenzióit”. És valóban: a meglehetősen pesszimista hangoltságú versek jelentéstanilag nehezen szétszálazható szövedékében, ha nem is sikerül logikus összefüggést felismernie az olvasónak minden egyes sor, szintagma között, minden, a szerzőre vonatkozó életrajzi háttértudás nélkül is (melyek Zudor esetében kiemelt jelentőséggel bírnak) felsejlik előtte valami a létbe vetettség sokszor keserves kötelezettségének terhét cipelő egyén egyetlen lehetőségének, az önmagával és az őt körülvevő környezettel kapcsolatos folytonos értelmezési, értelemképzési kényszer eredményének harsány esszenciáiból. A szövegek állandó velejárója a legmegfejthetetlenebb darabokból is előszüremkedő, baljóslatú hang, mely leginkább karakterizálja Zudor különös beszédmódját.

 

Bár igazi panaszt ritkán hallunk ezekben a versekben, szinte mindegyik darab mikrokozmoszában ólomsúlyú a tapasztalat, és nem kecsegtet semmi jóval. A kötet verseinek nagy hányadát áthatják a lírai én jelenkori vagy közelmúltbeli hétköznapi gondjai (Szereposztás, Az elkínzott), a lét kellemetlenségének nyűge (Fáj, Meztelen a városban), egyfajta passzív kiszolgáltatottság és a megingott egyensúly érzete (A hóhér előtt, Nekem kijutott a rácsos szoba), valamint ami első olvasatra igen szembetűnő, bizonyos tehetetlen bennragadtság, a szabadulni nem tudás bénító béklyója, a Kint című versben is megfogalmazott „istentelen bentlevés”. A szabadulni akarás vágya hallatszik ki Az individuum bosszúja című darabból, ugyanezen tehetetlen állapot elviselésének  kényszerét vizionálják A bokacsattogtatós lidérc kezdő sorai: „A kései fuldokló vázlatos fulladása:/ nyüvig tart, azaz övig−szügyig”. Különösen megdöbbentő a versekben folyton jelenlevő bennrekedtség képzete, a panasz helyetti puszta állapotregisztrációvá transzformált kijelentéseken, a zaklatott, egymásra halmozott képeken is átsejlő eltompított riadtság a szerző önéletrajzi vallomásának fényében, hiszen ahogy ő fogalmaz, kötete „elmegyógyintézeti verseket” tartalmaz, a versek jelentős része ugyanis a zárt elmegyógyintézetben töltött másfél év alatt született. Nem könnyű, nem zökkenőmentes feladat a költő ilyen mértékben traumatikus időszakában megszülető szövegeiről jó vers/ rossz vers kategóriákban gondolkodnia a kritikusnak.

 

A kötet igen nagyszámú látomásos, álomszerű, nem ritkán avantgárd vagy dadaista megoldásokat idéző szövegeinél jobb verseknek tartom azokat, amelyek a lírai én létéről beszélnek, amelyeknek fölfejthető epikus tartalmuk van. Általában ezek a szövegek sem mentesek teljesen szürreális, egymásra halmozott képektől, azonban kifelé, az olvasó felé fordulnak ihlető élményükkel. Ezek már nem csupán önmagukba forduló, az olvasóra szinte számot sem tartó, a kimondhatatlant elbeszélni próbáló versek, melyeknek inkább csak „saját részre szóló” értelemképző funkciójuk van, nem frusztrálják a befogadót folytonos tüntető átláthatatlanságukkal (Ponyva, A megfigyelt). Legsikerültebbek azok a darabok, ahol visszafogottabb a „képözön”, csupán néhány szokatlan jelzős szerkezet simul a kidolgozott, műgonddal megírt lírai szövegbe, mint például a „kacsalábon forgó éjszaka” képe a Körösparti ódában vagy a kétértelmű  összetétel, a „kérdező ősz” a „Miért a szirmok?”-ban. Utóbbiban egyébként a kötet többi szövegéhez viszonyítva egyedülállóan tiszta lírai hang szólal meg: „Miért a szirmok arcod zuzmarás/ tükre előtt? / Lehetne tavasz,/ tükröd eltörött? / És miért a válladon hiúzmarás? […] Vagy száz virág, de húsevő kancsóka? (Ezoterikus, éjfekete csóka?) / Ezer darabban szétrepül a madár”. A köteten uralkodó közönyösen pesszimista kijelentések között egyedülálló ez a darab a kérdezés dallamára épülő versritmikájával.

 

Ha már műgondról esett szó, nemrégiben a kolozsvári Bulgakov kávézóban megrendezett felolvasással egybekötött beszélgetésen maga Zudor is szólt alkotói szokásáról: „Kapásból írok verseket, sok a szemét benne, utólag alaposan ki kell válogatni”. A kötet számos darabján érezhető bizonyos sürgető megszólalási kényszer, amellyel előzúdul a sűrű, megformálatlan versélmény, sokszor második pillantásra is logikátlanná stilizált képek halmazát mutatva az olvasó felé. Azonban ha összevetjük a versek között felbukkanó több-kevesebb megfelelést mutató szövegvariánsokat (pl. A vénasszonyFabula; a két Stop című szöveg), azt tapasztaljuk, hogy a szerző egyes esetekben átdolgoz, újrahasznosít sorokat vagy egész szövegtesteket. Azaz a nyolc kötetet megért szerző nagy valószínűséggel nem csupán egyfajta módszerrel dolgozik, költészete egy gyors, asszociatív alkotásmechanizmus mellett sem nélkülözi az átgondoltságot, egy szövegtest variálását, ahogyan magától értetődően egy témára, egy hangnemre is több vers készülhet.

 

 

Erős hangot kapnak a kötetben a lírai én halállal szemben kialakított attitűdjei. Ebben a szorongatott léthelyzetben érthető módon minden az elmúlás felé gravitál ezekben a szövegekben. A „Jön a vihar, és megszagol” – típusú sorok vagy az ősz szinte folyamatosan jelenlevő képe állandóan a lírai én fenyegetettségét asszociálja az olvasóban. Mintha bizonyos versszövegek azt sugallnák, hogy már a halál sem tud újat mutatni a lírai énnek: „meg is éltem/ a halált, mint az egyszeregyet,/ a többi ráadás csak. Azóta élek oly boldogan” (Felkészültem a saját halálomra). Más darabok viszont a keseredett magány, a megbecsületlen próféta végkövetkeztetéseit beszélik el: „Kár volt békénhagyni/ ezt a Világot. Megrendülten távozom az élők sorából! […] Megrendülten egymagam / viszem terhem” (Megmentettem). A többes számban, a közösség nevében megszólaló ima, az Isten labdája és az egyensúlyi állapotot, értelmet kérő Dicsőség Istenünknek, ne olyanok legyünk című darabok egy másfajta hangot szólaltatnak meg: ha van közösség vagy annak maradéka, akkor a „szedett-vedett halál”  elleni oltalomért fohászkodásnak is lehet értelme.

 

A kötet versei közül érdemes néhány szót ejteni a Selyem Zsuzsa által posztvárad­–verseknek nevezett darabokról. A Ballada egy letűnt Váradról című vers befejező sorai, a pusztuló város statikus állapotleírását adják („Beáll a csend, a kocsik/ leállnak a Bank körül”), kapcsolatot tartva az Egy molekula gondolat című darab gondolatvilágával, mely a fogyasztói társadalom önfelszámolásának végét jövendöli. Zudor nem ítél, csak regisztrál. A Meztelen a városban című darab nyomán azt érezheti az olvasó, ha minden sérült, egyensúlyából kibillent is a lírai én létét illetően, és bár otthon, a szülővárosban történik mindez a borzalom, mégis legalább ott. Ha már Várad, nem is mellőzheti a kötet az Ady-intertextusokat (pl. A tegnap városa). Selyem Zsuzsa a Könnyű méreg című verset József Attila Eszméletének XII. darabjával hozza összefüggésbe, azonban ezt a kötet legértékesebb, letisztultabb lírai hangon megszólaló szövegei között elhelyezhető verset beszédmódja miatt érthetné az olvasó egy, az emberi lét végességén átívelő, Ady-hangon, Ady-modorban megszólaló versként is. Talán emiatt is kapcsolható ez a darab legszorosabban az egykori Várad hagyományához, holott a város képe nem jelenik meg benne, a kötet legtöbb verséhez hasonlóan inkább itt is csak az egyén állapotregisztrációját, önértelmezési kísérletének nyomait látjuk.

 

A rusnya valcer gazdag versanyagának talán nem ártott volna, nem vett volna el semmit a kötet sokkoló alaphangjából egy szigorúbb szövegrostálás, azonban úgy gondolom, emellett jó döntés volt az egyes szövegvariánsok beemelése is a kötetbe. Selyem Zsuzsa szerint „Zudor verseinek dimenziója olyan tapasztalatokat ad át, amelyekre csak most kezd felkészülni a kortárs költői nyelv”. Ez az egyedülálló, nehezen dekódolható költői nyelv kétségkívül új kihívásokat támaszt a befogadóval szemben. Bár sem nyelvében, sem formakultúrájában nem tartom kifogásolhatatlan kötetnek A rusnya valcert, számomra más költő hangjához nem hasonlítható beszédmódot közvetít, így minden tematikus terheltsége ellenére frissnek, olvasandónak tartom. Talán éppen az olvasóval szemben támasztott kihívás adja erejét. Mert olyan kötettel van dolgunk, mellyel szemben vagy mellett az ész értelemadó kényszere valóban csak „kísérlet” lehet.

 

Zudor János, A rusnya valcer, Új Forrás Könyvek, Tata – Posticum, Nagyvárad, 2012.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info