Hagofia (15. fejezet):

Tizenötödik fejezet

Melyben a szerző dolgozni kezd a Csodafegyveren. Szövetkezés a robotokkal.

Határozott tervekkel mentem el másnap a Csodafegyverért felelős miniszterhez. Ezúttal a férfi kedvesebb volt, mint első találkozásunk alkalmával, és most, hogy öltöny helyett olajfoltos köpenyt viselt, kissé nevetségesnek is hatott.

„Egy olyan kézifegyveren dolgozunk a mérnökeimmel, amely megbénítja a robotokat. A gép impulzusokat bocsájt ki, ami tejesen leszívja a robotok energiáját. Ezután az Egység Párt seregei megrohanják a harcképtelen ellenséget, és tönkreteszik rajtuk a napelemeket, hogy ne tudjanak feltöltődni.” Ámultam, ahogy hallgattam, hiszen sokkal egyszerűbb, használhatatlanabb eszközre számítottam. „Szóval ezekkel látjátok el a saját katonáitokat, és az Egység Párt segít majd a befejezésben.” Foglaltam össze. „Úgy van. Joggal hiszem, hogy ezúttal sikerülhet a tervünk, hiszen összefogunk riválisainkkal. Eddig ez senkinek sem fordult meg a fejében.” „És erről ők már tudnak? A mi pártunk elfogadta már a tervet?” Erre a miniszter arca elkomorult. „Még folynak a tárgyalások. De a fegyvereket sem teszteltük még, érthető okokból. Ha kipróbálnánk, akárhogy is végződne az esemény, a robotok rájönnének a tervre. Így elméletileg lesz csak tökéletes, aztán elkezdjük a tömeggyártást, és indulhat a roham!” Muszáj volt elmosolyodnom a tudós lelkesedésén. „Szóval, a frontvonalban derül ki, működik-e, vagy sem. Ez súlyos vereséggel is végződhet.” Ezzel sajnos letörtem minden lelkesedését, pedig igazán jól szórakoztam. „Valóban, a kockázatot vállalnunk kell. De ez most működni fog.”

Végre előhozakodhattam azzal, amiért jöttem. „És ha lenne egy tényleg biztosan működő fegyver?” Erre a miniszter nevette el magát. „Ne haragudj, kedves Gulliver, de én vagyok a szakember. Ugyan mivel tudnál te előállni?” A nyilván való féltékenysége pozíciómra nem zaklathatott fel. Nem engedhettem meg a luxust, hiszen egyrészt engem sem érdekelt, ki vagyok a Pártban, másrészt józannak kellett maradnom, hogy manipulálhassam. „Gondoltál már arra, hogy a fegyver lehet egy személy is?” „Ugyan ki? Te?” Nevetett tovább. Közelebb hajoltam hozzá, bár sejtettem, hogy lehallgat a Párt, de talán a robotok is. Kockáztatnom kellett: „Tudod te, ki voltam én a szigeten kívül? Milyen barátaim vannak odakinn? Tábornokok, elnökök, a világ minden tájáról. Juttass ki innen, és én szövetségesekkel térek vissza! Biztosítékként fogadd el a szavamat, és emellett azt a tényt, hogy ha megszököm innen, a robotok üldözni fognak, amíg el nem pusztítanak, tehát érdekemben áll, hogy veletek tartsak a nagy leszámolásban.” Szavaim gondolkodóba ejtették. Időt kért, és hellyel kínált egy félreeső helyiségben, amíg ő maga elment meditálni a hallottakon irodájába. Pár óra múlva egy gépész jött értem, és megkért, hogy várjak otthon, amíg a miniszter úr döntésre jut.

Olyan izgatott voltam, hogy szinte nem is aludtam éjszaka. Reggel már korán lestem a párt luxusautóját, ami valóban, más alkalommal illetlennek számító korai időben érkezett. Nem csak a Csodafegyverért felelős miniszter jött látogatóba: eljött az elnök, az alelnök, a főtitkár és a rendőrség főparancsnoka is, néhány emberével. A főtiszt azonnal ordítani kezdett velem: „Át akartad játszani a saját pártodat, amelyre hűséget esküdtél, csak hogy elmenj Elkörből?  Hazaárulás vádjával itt helyben kivégeztetlek!” De szerencsémre az elnök csendre intette. Ezúttal nagyon komoly volt, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán. „Megvitattuk az ötletedet. Három a kettő ellen aránnyal nyert az az álláspont, hogy megbízunk benned. Az egyik, aki ellened voksolt, kitalálhattad, a parancsnok volt.” Mosolyodott el a mondat végére. Hogy ki volt a másik, sosem tudtam meg, olyan mereven néztek rám. Minden esetre nyílt utat kapott tervem második fele.

A tudós miniszterrel heteken át ültünk tervrajzok felett, hogy az én elméleti ötleteimet és az ő gyakorlati tudását összehozzuk valahogy. Azt gondoltam, sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Én azt javasoltam, építsünk egy erős rakétát, ami átüti a sziget álcázó-védő burkát, de leintett, hogy egy ilyennek nagy tér kellene és hamar szemet szúrna. Továbbá a burok nagyon erős, valószínűleg meg sem sértené a mi technikánk. És egyébként sem jutnék messzire: a robotok utánam hajóznának, és visszahoznának, vagy levadásznának.

Elkörben sem ismeretlen a telefon, bár jóval egyszerűbb, mivel a városok kicsik, az emberek hamar elérik egymást, és nincsenek is sokan. A két város lakossága egyébként sem kommunikál egymással. Belső hálózataik vannak, az Adatbázison keresztül tudnak beszélgetni. Olyasmi az egész, mintha videó-beszélgetés lenne. „Ilyet kellene nekem építened.” Kezdtem bele újabb ötletembe. „Nálunk ezt rádiótelefonnak hívják, és két ember a világ bármely pontjáról tud vele beszélgetni, ha van térerő.” De ez sem tetszett neki. „Tehát nem csak egy eszközt kell készítenem, ami nagyon erős jelet bocsájt ki, és kapcsolatba lép egy másik telefonnal, hanem egy antennát is, amivel ez a térerő dolog megvalósul.” Lelkesen bólogattam, mire gúnyosan rám sandított. „Persze semminek nem tudod a paramétereit és a frekvenciáit.” Itt megéreztem, hogy ez a tervem is kudarcba fulladt.

A meddő ötletek záporoztak belőlem, de használható egy sem akadt. Egy reggel, mielőtt a tudósokhoz mentem volna, egy robot jött be a szobámba. „Ne izguljon, leárnyékoltuk a Csoda Párt poloskáit, nem lát és nem hall minket senki.” Kezdte nyugodt hangján, amely egészen hiányzott már. „Mit akarnak tőlem?” „Elrejtett kameráink és mikrofonjaink rögzítik a tervezgetéseit a szökésre.” Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, ami ezután következik, de bólintottam, hogy folytassa. „Először azt hittük, óvatlan lett, hogy ennyire nyíltan ellenszegül, amikor sejtheti, hogy figyeljük magát. Aztán leellenőriztük az ismerőseiről megadott adatokat. Nem ismer sem tábornokokat, sem elnököket, akik segíthetnének egy harc során. Arra jutottunk, hogy nekünk próbál üzenni ezzel az egésszel. Hát itt vagyok, hallgatom.”

Nagyon megörültem neki, hogy jól számítottam ki logikájukat. „Haza akarok menni. Nem tudok Elkörbe beilleszkedni. Megfolyt ez a hely! Családom van és életem otthon. Engedjenek el. Tudom, hogy képesek megfigyelni a világ bármely pontján, és azonnal meg is ölhetnek, ha olyat teszek, ami veszélyezteti Hagofiát. Ígérem, soha nem fogok róla egy szót sem említeni, senkinek!” „Ellenkezőleg.” Vágott szavamba a robot. „Az ön családjában gyakori az útinapló, amely hihetetlen kalandokról számol be. Nagyon kicsi a valószínűsége ugyan, hogy mindez pont önökkel esett meg, de így volt. Az ükapjai történeteit megjelenésükkor senki nem hitte el, de szívesen olvasták, olvassák őket a mai napig. Írja meg a saját naplóját! Láttuk, mennyit jegyzetelt, legalább nem vész kárba. Írja meg, de nem említhet koordinátákat, vagy olyan meghatározható pontokat, amik idevezetnek.”

Nem akartam hinni szerencsémnek. „Hogyhogy megírhatom? Azt hittem semmit sem tudhat magukról senki.” „Nem lesz ember, aki hisz magának. Viszont abban bízunk, hogy amit Hagofiáról fog írni, tanulságul szolgálhat majd az embereknek.”

Így állapodtam meg a robotokkal. A hazatérés reménye olyan elérhető közelségbe került, hogy el sem tudtam hinni. Örömömet alig tudtam leplezni, amikor a Csodafegyverért felelős miniszter elé álltam, újabb képtelen ötleteimmel, hogy álcám megmaradjon. Éjszaka aztán három robot jött értem, hogy biztonságban elvigyenek. Egy hangtalan, gyors járműbe ültettek, mely pillanatok alatt az égbe szállt, és egy rejtett ajtón elhagytuk vele Hagofiát. Ahogy visszanéztem az ablakból a sziklaburokra, furcsálltam, milyen kicsinek tűnik kívülről. Az álca kétség kívül remek. „Az első perctől el akartak engedni, ugye?” A robot bólintott. „Akkor minek volt ez az egész színjáték?” „Amikor megláttuk önt, hogy felénk sodródik, arra gondoltunk, hogy népszerűsíthetné Hagofiát, és egy kis szerencsével hathat a kinti világra. Elnézését kérjük, ha közben kellemetlenségek érték, de mindenképp hiteles élményeket akartunk biztosítani önnek.” „Ezért mondták tehát, hogy soha nem jutok haza?” „Így van.” Nem értettem egyet a velem történtekkel, de így a haza úton nem akartam már emiatt vitázni. Viszont hirtelen egy pillanatra eszembe jutott mindaz, amit hátrahagytam Elkörben. „Mi lesz a Párttal? Keresnek új hőst? Nem lesz nagy felfordulás az eltűnésem miatt?” „Tényleg érdekli?” „Nem. Azt hiszem, nagyjából ki tudom találni, hogyan reagálnak majd.”

Hogy ne kelljen magyarázkodnom az engem megtalálóknak, a robotok kezembe adtak egy megrongált deszkát, amibe belekapaszkodtam, visszaadták eredeti ruháimat és betaníttattak velem egy történetet, mely szerint egy kereskedelmi hajón szenvedtem el szerencsétlenséget. Úgy gondolták, az igazság várhat, amíg megírom. Azzal kitettek a nyílt óceánon, közel egy teherhajóhoz.

Talán öt percet lebegtem a sós vízen, mire rám találtak. A hajó legénysége főleg angolokból állt, a kapitány maga is az volt. Rögtön kabinjába vitetett, és mivel azt hitte, napok óta hánykolódom étel és ital nélkül, rumot és szárított marhahúst hozatott nekem. Úgy hiszem nagyon megbántottam, amikor mind a kettőt visszautasítottam, és halat meg vizet kértem tőle. Nem tudtam elképzelni, hogy mást egyek, annyira megszoktam már.

A hazaút az élmények bódulatában telt. Többször át kellett olvasnom naplómat, hogy megbizonyosodjak, nem csak álmodtam a történteket. Otthon kedvesemet, gyermekemet, szüleimet jó egészségben találtam, boldogságuk, hogy újra láthatnak hatalmas volt. Én azonban napokig alig jöttem ki szobámból, mert az embereket annyira csúnyának láttam, ruháim kényelmetlenek voltak, az étel pedig ehetetlennek tűnt. Ezzel persze nagyon megsértettem a gondoskodó feleségemet, így hamar visszamerészkedtem az utcákra, rendszerezni kezdtem a távollétem alatt halmozódó adósságokat, gyorsan munkát kerestem és elkezdtem írni ezt az útinaplót, amit úgyis mindenki csak mesének tart majd.

 

 

Szórakoztatás vs. Provokáció:

Lehet-e még forradalmi téma a szexualitás az irodalomban?

(Egy felolvasóest margójára)

 

November 26-án a budapesti Roham Bárban rendezték meg a Nedv-Edzés névre keresztelt igencsak sajátos felolvasó estet, melynek funkciója a szervezők szándéka szerint az volt, hogy bemutassa, az irodalom némi undorral – és jó adag humorral – keresztezve hogyan működhet a mai magyar irodalmi közegben. Továbbá, hogy a szexuális perverziót olyan provokatív eszközként használja, amely (a legszélesebb palettán bemutatva) képes lehet felforgatni az irodalmi diskurzust – akár csak egy felolvasó est erejéig is.

Sajnos azonban a felolvasás résztvevői (talán egy kivétellel), illetve a szintén felolvasó, valamint a moderátori feladatokat ellátó Novák Zsüliet nem tudták elkerülni a csapdát, hogy a szexuális perverzió pusztán öncélú eszközzé váljon. Ez önmagában, ezen speciális alkalom esetében, még nem feltétlenül róható fel végzetes hibaként, tekintve, hogy már a rendezvény elején lehetett tudni, a szerzők jó barátok, és a felolvasás tulajdonképpen egy nyilvánosság előtt zajló, egymás (és természetesen a közönség) szórakoztatására hivatott esemény ötleteként fogant meg. Ezzel nem is volna semmi gond, ha nem érezzük annak vágyát, hogy a szövegek kitörjenek ezen öncélú szórakoztatás keretei közül. Ugyanis amint ez a szempont felmerül, a hallgató joggal várja el, hogy a szövegek többet mondjanak a csupán humoros gusztustalanságnál. A felolvasás ezen része azonban – meglátásom szerint – sikertelennek bizonyult.

Muszáj erősen hangsúlyozni, hogy a szövegek önállóan mint a szórakoztatás eszközei egy csendes novemberi hétköznap estén, nyilvánvalóan egyéni hallgatói ízléstől függően, de megállták a helyüket. Ezt megkérdőjelezhetetlenül mutatta, hogy igen sokan jelentek meg a felolvasáson, illetve, hogy a szövegeket hangos taps és tetszésnyilvánítások, valamint felolvasásuk során a gusztustalansággal adekvát hanghatások kísérték („fúj-fúj!”), és ami még fontosabb: nevetés. Egyetlen kivétel volt, nevezetesen Kalapos Éva Veronika szövegének esete, amely egy gyomorforgató szexuális kapcsolatot egyfajta madeleine-ként használt fel annak érdekében, hogy megjelenítse, milyen éles, lehangoló, néha mind testileg, mind pszichológiailag undorító, ha az ember felnő, és eltávolodik gyermeki önmagától, valamint a család védelmező és biztonságos közegétől. Ez volt az egyetlen olyan felolvasott szöveg, amely nem váltott ki nevetést. Mellékesen megjegyzem, hatalmas meglepetés volt számomra, hogy a felolvasás végén tapssal megszavazott közönségdíjat nem ez a szöveg nyerte el (bár kétségkívül Soltész Béla győztes írása volt méltán a leggusztustalanabb – és talán a leghumorosabb is).

Mindemellett a rendezvény egészének legnagyobb problémájaként az fogalmazható meg, hogy nem volt képes reflexív módon viszonyulni sem önmagához, sem a témához. Úgy kívánt szórakoztatva provokálni, hogy nem derült ki, mi a provokáció valódi célja. Persze mint minden, a szexuális perverziókkal nyíltan és leplezetlenül foglalkozó szöveg, az itt elhangzottak is nyilvánvalóan egyfajta feltételezett konformista irodalmi nyelv ellen kívántak „lázadni”, azonban elkövették azt a hibát, hogy nem mérték fel helyesen a közeget, amelyben ezt „lázadást” véghez kívánják vinni. Egyrészt a magyar irodalom ezen a „lázadáson” már egy jó ideje túl van (lásd Esterházy), másrészt az elmúlt néhány évben sorra születtek azok a hosszabb-rövidebb szövegek, amelyek eljutottak ezen törekvések végpontjaira (lásd pl. Spiegelmann Laura, Emma Ovary stb.). A feltételezett „konformista irodalom” (amely egyébként kétségkívül létezik, csak nem abban a formában, és nem olyan hatással, mint ahogy a Nedv-Edzés szervezői elgondolták) működését jól mutatja, hogy például Spiegelmann Laura Édeskevés című kötetének recepciója esetén látványosan nem a provokatív szexualitásra került a hangsúlyt, hanem arra a kérdésre, hogy vajon ki rejtőzhet az írói álnév mögött. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezen kérdés relevanciáját sem kevésbé haladta már meg akkor is a hazai irodalomtudomány – igencsak komikus volt, amikor a Tizenhét hattyúk vagy Sárbogárdi Jolán, horribile dictu, a Psyché után, az egyik „gyanúsítottnak”, Garaczi Lászlónak el kellett magyaráznia, hogy számára nem az a fontos, hogy ki a szerző, hiszen a szövegre mint olyanra kell figyelnünk).

Hasonló jelenség volt, amikor Novák Zsüliet azt a kérdést vetette fel, hogy létezik-e női és férfi irodalom. Sajnos mivel a téma nem kapott túl nagy teret a felolvasások közti rövid beszélgetések során, nem derülhetett ki, hogy a moderátor a klasszikus feminista irányzatok jellegzetes női hangvételére utal-e (keressük meg a nagy írónő elődöket stb.), avagy a gender studies irodalomtudományi vonalára kíván rátérni, amely radikális hangon kérdez rá ezen típusok mibenlétére.

A Nedv-Edzés tehát egyrészt a közönség nagy része számára szórakoztató és egyedi rendezvény volt – így tehát részben teljesen elérte a kívánt hatást –, azonban sajnos kihagyta azt a lehetőséget, hogy kritikusan szemlélje saját magát, illetve a témát és a nyelvet, amelyet feldolgozott és felhasznált. A felolvasóest a közönségben azt a lényeges és izgalmas kérdést vethette fel végső soron, hogy lehetséges-e provokatív nyelven megszólalni, illetve provokatív témát felvetni egy olyan diskurzus keretein belül, amely képes magába olvasztani minden ellen-diskurzust. Ez a posztmodernnek nevezett diszkurízv rendszerek egy alapvető tulajdonsága, amely megtalálható a posztmodern művészetekben, az újkapitalizmus alkalmazkodóképességében, a társadalmi rendszerek elleni lázadások bulvárosításában stb. A probléma tehát az, hogy a Nedv-Edzés azon az illúzión alapult, hogy egy bizonyos nyelvhasználat, valamint egy bizonyos téma radikálisan kívül állhat egy adott diszkurzív rendszeren, nem számolva azzal a nagyon igaz foucault-i állítással, hogy semmi nem lehet kívül.

A rendezvény hivatalosan 1. Nedv-Edzésként lett meghirdetve, így tehát azt javasolnám a szervezőknek, hogy ha folytatni kívánják a sorozatot – amit őszintén remélek -, akkor igyekezzenek kitörni a puszta szórakoztatás keretei közül, és kérdezzenek rá arra a fundamentális kérdésre, hogy a perverzitás és a radikális nyíltsággal bemutatott szexualitás képes-e még, és ha igen, milyen módon, egyfajta „forradalmi szubjektumként” funkcionálni a kortárs magyar irodalom diszkurzív közegében/közegeiben.

A „hervasztó evidencia” ellenében megszólaló költészet

Zudor János nyolcadik kötetéhez, a 2012-ben, Nagyváradon megjelent több mint száztíz oldalnyi versanyagot magába foglaló A rusnya valcerhez írt utószó alcíme igen beszédes, jócskán árulkodik ennek a sajátos szövegvilágnak az interpretálhatósági nehézségeiről: „Kísérlet Zudor János verseinek értelmezésére”. A kötetet Selyem Zsuzsa állította össze a korábban Sziveri-díjat kapott Zudor legfrissebb verseiből, magát az utószót is ő írta, melyben így vall erről a költészetről: „Zudor János verseit képtelenség megértenem, bár arról mélyen meg vagyok győződve, hogy a rusnya valcer pontosan írja le az emberi létérzékelés különféle dimenzióit”. És valóban: a meglehetősen pesszimista hangoltságú versek jelentéstanilag nehezen szétszálazható szövedékében, ha nem is sikerül logikus összefüggést felismernie az olvasónak minden egyes sor, szintagma között, minden, a szerzőre vonatkozó életrajzi háttértudás nélkül is (melyek Zudor esetében kiemelt jelentőséggel bírnak) felsejlik előtte valami a létbe vetettség sokszor keserves kötelezettségének terhét cipelő egyén egyetlen lehetőségének, az önmagával és az őt körülvevő környezettel kapcsolatos folytonos értelmezési, értelemképzési kényszer eredményének harsány esszenciáiból. A szövegek állandó velejárója a legmegfejthetetlenebb darabokból is előszüremkedő, baljóslatú hang, mely leginkább karakterizálja Zudor különös beszédmódját.

 

Bár igazi panaszt ritkán hallunk ezekben a versekben, szinte mindegyik darab mikrokozmoszában ólomsúlyú a tapasztalat, és nem kecsegtet semmi jóval. A kötet verseinek nagy hányadát áthatják a lírai én jelenkori vagy közelmúltbeli hétköznapi gondjai (Szereposztás, Az elkínzott), a lét kellemetlenségének nyűge (Fáj, Meztelen a városban), egyfajta passzív kiszolgáltatottság és a megingott egyensúly érzete (A hóhér előtt, Nekem kijutott a rácsos szoba), valamint ami első olvasatra igen szembetűnő, bizonyos tehetetlen bennragadtság, a szabadulni nem tudás bénító béklyója, a Kint című versben is megfogalmazott „istentelen bentlevés”. A szabadulni akarás vágya hallatszik ki Az individuum bosszúja című darabból, ugyanezen tehetetlen állapot elviselésének  kényszerét vizionálják A bokacsattogtatós lidérc kezdő sorai: „A kései fuldokló vázlatos fulladása:/ nyüvig tart, azaz övig−szügyig”. Különösen megdöbbentő a versekben folyton jelenlevő bennrekedtség képzete, a panasz helyetti puszta állapotregisztrációvá transzformált kijelentéseken, a zaklatott, egymásra halmozott képeken is átsejlő eltompított riadtság a szerző önéletrajzi vallomásának fényében, hiszen ahogy ő fogalmaz, kötete „elmegyógyintézeti verseket” tartalmaz, a versek jelentős része ugyanis a zárt elmegyógyintézetben töltött másfél év alatt született. Nem könnyű, nem zökkenőmentes feladat a költő ilyen mértékben traumatikus időszakában megszülető szövegeiről jó vers/ rossz vers kategóriákban gondolkodnia a kritikusnak.

 

A kötet igen nagyszámú látomásos, álomszerű, nem ritkán avantgárd vagy dadaista megoldásokat idéző szövegeinél jobb verseknek tartom azokat, amelyek a lírai én létéről beszélnek, amelyeknek fölfejthető epikus tartalmuk van. Általában ezek a szövegek sem mentesek teljesen szürreális, egymásra halmozott képektől, azonban kifelé, az olvasó felé fordulnak ihlető élményükkel. Ezek már nem csupán önmagukba forduló, az olvasóra szinte számot sem tartó, a kimondhatatlant elbeszélni próbáló versek, melyeknek inkább csak „saját részre szóló” értelemképző funkciójuk van, nem frusztrálják a befogadót folytonos tüntető átláthatatlanságukkal (Ponyva, A megfigyelt). Legsikerültebbek azok a darabok, ahol visszafogottabb a „képözön”, csupán néhány szokatlan jelzős szerkezet simul a kidolgozott, műgonddal megírt lírai szövegbe, mint például a „kacsalábon forgó éjszaka” képe a Körösparti ódában vagy a kétértelmű  összetétel, a „kérdező ősz” a „Miért a szirmok?”-ban. Utóbbiban egyébként a kötet többi szövegéhez viszonyítva egyedülállóan tiszta lírai hang szólal meg: „Miért a szirmok arcod zuzmarás/ tükre előtt? / Lehetne tavasz,/ tükröd eltörött? / És miért a válladon hiúzmarás? […] Vagy száz virág, de húsevő kancsóka? (Ezoterikus, éjfekete csóka?) / Ezer darabban szétrepül a madár”. A köteten uralkodó közönyösen pesszimista kijelentések között egyedülálló ez a darab a kérdezés dallamára épülő versritmikájával.

 

Ha már műgondról esett szó, nemrégiben a kolozsvári Bulgakov kávézóban megrendezett felolvasással egybekötött beszélgetésen maga Zudor is szólt alkotói szokásáról: „Kapásból írok verseket, sok a szemét benne, utólag alaposan ki kell válogatni”. A kötet számos darabján érezhető bizonyos sürgető megszólalási kényszer, amellyel előzúdul a sűrű, megformálatlan versélmény, sokszor második pillantásra is logikátlanná stilizált képek halmazát mutatva az olvasó felé. Azonban ha összevetjük a versek között felbukkanó több-kevesebb megfelelést mutató szövegvariánsokat (pl. A vénasszonyFabula; a két Stop című szöveg), azt tapasztaljuk, hogy a szerző egyes esetekben átdolgoz, újrahasznosít sorokat vagy egész szövegtesteket. Azaz a nyolc kötetet megért szerző nagy valószínűséggel nem csupán egyfajta módszerrel dolgozik, költészete egy gyors, asszociatív alkotásmechanizmus mellett sem nélkülözi az átgondoltságot, egy szövegtest variálását, ahogyan magától értetődően egy témára, egy hangnemre is több vers készülhet.

 

 

Erős hangot kapnak a kötetben a lírai én halállal szemben kialakított attitűdjei. Ebben a szorongatott léthelyzetben érthető módon minden az elmúlás felé gravitál ezekben a szövegekben. A „Jön a vihar, és megszagol” – típusú sorok vagy az ősz szinte folyamatosan jelenlevő képe állandóan a lírai én fenyegetettségét asszociálja az olvasóban. Mintha bizonyos versszövegek azt sugallnák, hogy már a halál sem tud újat mutatni a lírai énnek: „meg is éltem/ a halált, mint az egyszeregyet,/ a többi ráadás csak. Azóta élek oly boldogan” (Felkészültem a saját halálomra). Más darabok viszont a keseredett magány, a megbecsületlen próféta végkövetkeztetéseit beszélik el: „Kár volt békénhagyni/ ezt a Világot. Megrendülten távozom az élők sorából! […] Megrendülten egymagam / viszem terhem” (Megmentettem). A többes számban, a közösség nevében megszólaló ima, az Isten labdája és az egyensúlyi állapotot, értelmet kérő Dicsőség Istenünknek, ne olyanok legyünk című darabok egy másfajta hangot szólaltatnak meg: ha van közösség vagy annak maradéka, akkor a „szedett-vedett halál”  elleni oltalomért fohászkodásnak is lehet értelme.

 

A kötet versei közül érdemes néhány szót ejteni a Selyem Zsuzsa által posztvárad­–verseknek nevezett darabokról. A Ballada egy letűnt Váradról című vers befejező sorai, a pusztuló város statikus állapotleírását adják („Beáll a csend, a kocsik/ leállnak a Bank körül”), kapcsolatot tartva az Egy molekula gondolat című darab gondolatvilágával, mely a fogyasztói társadalom önfelszámolásának végét jövendöli. Zudor nem ítél, csak regisztrál. A Meztelen a városban című darab nyomán azt érezheti az olvasó, ha minden sérült, egyensúlyából kibillent is a lírai én létét illetően, és bár otthon, a szülővárosban történik mindez a borzalom, mégis legalább ott. Ha már Várad, nem is mellőzheti a kötet az Ady-intertextusokat (pl. A tegnap városa). Selyem Zsuzsa a Könnyű méreg című verset József Attila Eszméletének XII. darabjával hozza összefüggésbe, azonban ezt a kötet legértékesebb, letisztultabb lírai hangon megszólaló szövegei között elhelyezhető verset beszédmódja miatt érthetné az olvasó egy, az emberi lét végességén átívelő, Ady-hangon, Ady-modorban megszólaló versként is. Talán emiatt is kapcsolható ez a darab legszorosabban az egykori Várad hagyományához, holott a város képe nem jelenik meg benne, a kötet legtöbb verséhez hasonlóan inkább itt is csak az egyén állapotregisztrációját, önértelmezési kísérletének nyomait látjuk.

 

A rusnya valcer gazdag versanyagának talán nem ártott volna, nem vett volna el semmit a kötet sokkoló alaphangjából egy szigorúbb szövegrostálás, azonban úgy gondolom, emellett jó döntés volt az egyes szövegvariánsok beemelése is a kötetbe. Selyem Zsuzsa szerint „Zudor verseinek dimenziója olyan tapasztalatokat ad át, amelyekre csak most kezd felkészülni a kortárs költői nyelv”. Ez az egyedülálló, nehezen dekódolható költői nyelv kétségkívül új kihívásokat támaszt a befogadóval szemben. Bár sem nyelvében, sem formakultúrájában nem tartom kifogásolhatatlan kötetnek A rusnya valcert, számomra más költő hangjához nem hasonlítható beszédmódot közvetít, így minden tematikus terheltsége ellenére frissnek, olvasandónak tartom. Talán éppen az olvasóval szemben támasztott kihívás adja erejét. Mert olyan kötettel van dolgunk, mellyel szemben vagy mellett az ész értelemadó kényszere valóban csak „kísérlet” lehet.

 

Zudor János, A rusnya valcer, Új Forrás Könyvek, Tata – Posticum, Nagyvárad, 2012.

A dolog 2012

 

 

A próbálkozások, vagyis a megfogalmazásra, azaz az írásra tett kísérletek után, melyek mind kifulladtak egy-egy – néha lendületes, megrázó és kielégítő – beszélgetésben, a dolog kibeszélésében, a kvázi megkönnyebbülésben, hogy ebben az értelemben tehát a dolog mégis égetően fontos, ebből következően valóban létezik, szükségszerű megoldása is ismert, ha az maga valamint kiterjedt összefüggésrendszere bővebben nem is kifejthető – hiszen az általa létrehozott és képviselt problematika éppen abban áll, hogy a dolog állandó mozgásban, alakulásban és „megbeszélésben” van, ezért egyértelműen rögzíthetetlen -, nem is fölfogható és ezért valójában leírhatatlan is, eljött végre a csönd, a semmitnemmondani akarattalan hallgatás, melyben a dolog maga is felszívódott, talán már korábban eliminálódott a párbeszédekben, a vitákban, a megbeszélésekben, a különféle értelmezések során, darabjaira hullott, megült a különböző kontextusok réseiben, molekuláris szinten működött csak tovább, hazahordták zakójuk gallérján, körmük alatt vagy húgyfoltos alsójukon a vitapartnerek, hordják azóta is, szerte a világban, amerre járnak, egymás bőrére kenik, benne van a nyálukban, a levesükben, a véráramuk keringeti, néha áthatol a szíven is, de mindez már valóban csöndben és észrevétlenül zajlik, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában áll meg a szíve.

 

Ez egészen elementáris.

 

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű. Semmit nem mondani. Megoldás. Minden kényszer nélkül kussolni, mintha csak egy másik számrendszerben számolna az ember, amit a többiek nem értenek, amivel nem is kalkulálnak, hiszen számukra az egy a legkisebb szám, a milliárdot kimondani pedig olyan nekik, mintha képzeletben – legalábbis, de néha egészen praktikusan – felnégyelhetnének valakit, akinek látása undorral tölti el őket és borzongva, öklendezve húzódnak el mellőle, még ama felnégyelés közben is öklendeznek – képzeletben – és védőruhát és alkalmas eszközt, motoros fűrészt vagy nagy tűzerejű gépkarabélyt használnak, precízen és pontosan, amilyen adekvátan tudnak kombinálni az egymilliárddal is – képzeletben -, és közben nem is veszik észre, hogy mekkora a csönd.

 

Kurva nagy.

 

Egymilliárdan vannak. Vagy többen. Egymilliárdan kimennek a térre. Egymilliárdan felmennek a hegyre. Elmennek Mekkába. Elmennek Jeruzsálembe. Ez már négy milliárd. Sokan vannak. És egyre többen mennek ki a térre, fel a hegyre, el Mekkába, el Jeruzsálembe. Egyre. Többen. Valószínűleg az a dolog mozgat minket, miszerint fel kell hívnunk a többiek figyelmét, hogy az a dolog nem halasztható tovább, azonnali hatállyal megoldást kell találni rá, hogy mindenki megismerje és megértse ontológiáját és feltételezhető következményeit, melyek végzetesek is lehetnek, ha a dologról továbbra sem veszünk tudomást, elfordítjuk a fejünk és a legjobb esetben – képzeletben és öklendezve – csak felnégyelünk, hovatovább felkilencedelünk, felezredelünk és felmilliomodolunk, mindez együtt is kevés a dolog érdekében, sokkal többre volna szükség, miközben azonban tisztán látszik, hogy maga a dolog nem vesz róluk tudomást, elfordítja a fejét és egyáltalán nem éredekli az ontológiánk, valamint várható következményeink. Ebből persze az következne, hogy a dolog volna maga a csend. Tévedés.

 

De erről nem mondhatok többet.

 

(A dolog menthetetlenül elaprózta magát. A dolgot magát kéne megygyőzni arról, hogy tarthatatlanul sokan van. Kicsit túlbeszélt minket. Túltárgyalt. Bő lére eresztett. Aztán meg hányaveti. És lusta. Nem tud magával mit kezdeni. Célképzet nélküli. Igazán megállhatna a saját két lábán. Felnőhetne végre.)

 

És ez az egész rózsaszín papíron.

 

A reggeli félhomályban nézve, tekintettel az alig derengő fényre, egy könnyű, szatén alsó is lehetne akár, amit lezser és nemtörődöm mozdulattal dobott válla fölött hátra az ágyból a nő vetkőzés közben, miközben már alaposan benne voltak a dologban, és aztán ott is felejtette az eksztázis után, meztelen seggére húzta fel a farmert, azt hitte kézirat, nem a bugyija, van, aki rózsaszín papírra ír, ha furcsa is, hát nem nyúlt utána, egyébként is kedvelte, amikor a nadrág varrása bevágott alul és közvetlenül érte a vagina érzékeny felületét, hát már ezért is megéri bugyi nélkül menni haza, gondolta – képzeletben -, de minden hiába, az a rózsaszín, kissé gyűrt, letépett szélű folt nem női alsónemű volt, hanem egy levél, nem is volt nővel már két hete, még csak nem is beszélt nővel, pláne olyannal, aki ebben a hidegben meztelen pinával indulna haza.

 

Az írott szó törékeny önvédelmi fegyver.

 

Ellenben hatásos öngyilok. Ha az ember a leírtat maga ellen fordítja – és miért ne tené, kérdem én -, nincs is más dolga tovább, a felhasított, amúgy is hártyavékony öntudat gyorsan kivérzik, s már az első bemetszésnél bomlani kezd. Jól tudta ezt ő is. Amikor a levelet megírta, persze magának, a szeszek, édességek, csókok és egyéb kemikáliák okozta bódulat dacára is pontosan tudta, hogy amit cselekszik, kész őrület. Miért? Tragikus események beláthatatlan sora követi majd egymást, mely történések felett minden uralmat elvesztett már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, mely ököllel betört átlátszó, de cserepekre hullott felület alatt egy kisszériás – aránylag értékes – rézkarc látható, mint valami fundamentum, valami emlék vagy a Tízparancsolat, ami a beszakadt üveg mögött részleteiben, megtépve bár, de némiképp – nagy vonalakban – még felismerhető.

 

Ő öklözött bele.

 

Tisztára, mint a jazz. Színtiszta improvizáció, hiába nem tudja európai ember megtanulni az improvizáció játékszabályait, kötelmeit, retteg a kényszerűségtől, ezért a szabad mozgást is meg kell terveznie, de e tervezettségben sem képes kimondani szabadságának határait, egyszerűen továbbépít, lebont, ráemel, rávakol, még a mészárlásokat is meg kell konstruálnia. Bizonyos kultúrákban az ember egy vérhassal könnyedebben mozog, mint itt a demokráciával.

 

Te, lehet, hogy ez mégis egy bugyi…

 

Nem tudni, hogyan került elő, de a végzetes dolgok eredete megismerhetetlen – lám, már nem “kurzívolja” a dolgot, ez vajon most jót vagy rosszat jelent? -, mint a balsejtelem, mely szintén az ismeretlenből szivárog elő, és elönt, akár a kéjgáz, határozottan légnemű a félelem és rózsaszín, nem fekete, nem is szürke, mint az öltönye, ami ott lóg a rokkant szekrény ajtajára akasztva, az ablakkal szemben a reggeli fényben.

 

Fel kéne öltözni.

 

Írni kéne. Megírni azt a dolgot. Kávét főzni. Valakit megbántani. Talán ez a dolgunk. Rávilágítani mások hibáira. A termék maga a hiány: sebészi produktum, az emberből kimetszett titok. Mindenkinek van valami titka. Amit érez, tud, de képtelen elmondani. A megfogalmazástól gyógyulást remélünk, de sejtjük, ha magunkkal igazán őszinték vagyunk, hogy a leírt csak a titok egyik lehetséges megnyilvánulását mutatja be, s milliárd alakváltozásra képes egyetlen mondat artikulált felmondása alatt. Rettentő elszántnak kell lenni ahhoz, hogy a feltárás legalább valamely részeredményre vezessen, a vizsgálat rögzíteni tudjon akárcsak egy lehetséges formai megnyilatkozást. Szakbarbárság. Vakbuzgóság. Szent őrület. Szex.

 

Kifinomult szellemek nehezebben élveznek el.

 

Az összpontosítás hamar elfárasztotta, a kávé lefőtt, az ablak bepárásodott. A dolgok nehezen változnak. Végre kezdett magához térni, kilépni a kontextusból, leült, a csészét bal tenyerére tette, jobbjával cigarettát kotort a dobozból, a szájába vette, öngyújtót keresett a fotel mellett roskadozó, négy éve saját maga által összeszerelt meglehetősen divatos, natúrpácolású svéd komód tetején, a cigarettához emelte és rágyújtott, nézve a maga elé tartott kávé finom szálakban kibomló gőzeit, mint egy nő haja, gondolta közben, odalátta a két szemét, dióbarnák voltak és ábrándosan-nedvesen az állandó gyönyör és élvek sós vizeiben lebegtek, mintha mindig az altestén járna a keze, és sosem tudna koncentrálni semmire, ami nem a kielégülés, az állandó határsértés, dezertálás a valóságból, bárhol, ágyban, kávéházban vagy egy színház második sorában a nézők között, folytonosan és befejezetlenül, öntudatlanul remegő szájszélébe harapna, és mindig azt mondaná, hogy ahhh…

 

Ahhh! Persze nem minden megvetés nélkül.

 

A nők alkalmasak arra, hogy helyes irányba tereljék a dolgokat. A férfi mindenképpen szembesül azzal, hogy élete, amit a nő előtt élt értelmetlen, üres és felesleges, amely felismeréssel sosem volt baja, a tájékozott ember nem tulajdonít fontosságot saját sorsa alakulásának, tisztában van vele, hogy bármikor kiéghet egy izzó, elfogyhat a kávé, véget érhet egy igen kedves és mulatságos filmsorozat – búcsút intenek egymásnak rajongott zenekarunk tagjai -, azon viszont meghökkent, hogy a nő járásához igyekezett hozzáigazítani lépéseit, mintha maga is az értelemre várna, azaz valamiféle képzett rendre, ismétlődésekre, az elméleti képzés után némi gyakorlatra a mindennapokban, sőt úgy tűnt, egész korábbi élete alatt csak erre várt, hogy valaki metrumot adjon az álmainak, mint valami metronóm szoknyában, klikk-klakk, a kopogó tűsarkak mértéket mutassanak a jobbára mocskos, néha egészen megdöbbentően aljas képzelgéseinek, célt adjanak az önzésnek is, miszerint nem mulatságból öl, hazudik, hanem mert családja van, amire – képzeletben – ráteríti individuumát, mint valami plédet a nőre a televízió előtt, hogy meg ne fázzon, betakarja abba a rendbe, melyet a nőnek köszön, s amiért a nő hálásan elismeri, hogy remek ember, jobbat nem is találhatott volna, még akkor sem, ha néha pornót néz az interneten, és bár pontosan tudja, hogy az a pléd egyfajta szövetmintája csak a férfiegónak, azok az álmok, amikből a férfi megfonta, pléddé csomózta egész nő-előtti életét, nem értek véget vele, legfejlebb anyagiasultak – mondjuk kiteríthetőek vagy kiteregethetőek-, mérhetők és osztályozottak lettek, eszközszerűen alkalmazhatók, elfogadja ezt a csiri-csáré szertartásosságot – micsoda kompakt kis kiegyezés! – ahogy a mézeskalács szívet – aminek küllemét, állagát, színét de még ízét is utálják a férfiak – a búcsúban.

 

A nő él. A férfi képzeleg.

 

Belekortyolt. A férfi sosem bújna a saját plédje alá. Be se takarózik. Jobb dolga van. Képzelgése folytonos, házasságban vagy magányosan, s nem is érti, hogy a nő álomodása megszűnt vele, realizálódott minden fantáziakép, bevanvásárolva, megvanfőzve, kivanmosva, egy állandóan sistergő üzemi konyha az élet, amiben nem lehet álmodozni, esetleg – képzeletben – összevetni a valamikor volt, valaha álmodottat a megtapasztalttal, mely látható és tapintható való voltaképpen nem létezik, maga a képzelet, ráadásul örökös fortyogásban, valamiféle állandóan változó és formából formába öntött massza, ama dolog – legyen bár bármi is – folytonosan kialakuló képe, mely kép sosem szivárog elő éles és kontúros formában a hívóból, ahogy fotográfiák esetében ez igen jól működik, hiszen működése folytonosságán van a hangsúly, nem eredményein, ez maga a férfi, a labor vagy a laborálás megszakíthatatlan folyamatainak szépen és összefoglalva körbeírt, definitív lényege. (Meg néha egy mammut vagy brilliáns.)

 

Nem is tudom, melyikünk üzemibb konyha az üzeminél?

 

Hát ezért nem lehet nője neki sem, jobbára elképzeli, megbeszéli a dolgot, miközben pontosan tudja, hogy ezáltal despiritualizálja a dolgot magát, ahogy a munkahelyén a feladatait, melyek így leválnak róla, nők és munkaügyek, semmi köze hozzájuk tovább, innentől kezdve minden kizárólag elintézhető, de sem befejezni – lsd. kivanmosva – sem elképzeli nem lehet, elrongyolódik és visszakerül a por köforgásába, szétesik, ahogy egy rossz minőségű kamerával készített fénykép, érdekes, gondolta akkor, letéve a csészét a konyhakredencre, a finom, apró részletek a digitális képeken felnagyítva nagyobb négyzetekre hullanak, merő kubizmus, Picasso megőrült volna az eljárásért, bármilyen kézenfekvő is az az állítás, hogy az ilyen megoldásoknak a tömegkultúrában a helye, ellenben szembetűnő, hogy egy negatív esetében a túlnagyított képen porrá hullik a téma, szemcsék milliárdjai – ! – vibrálnak az ember szeme előtt, semmi euklédeszi geometria nem mutatkozik, s ez a homály inkább férfias, ez az őrület erősen maszkulin és kozmikus.

 

Hiszen ez nyilvánvaló!

 

A nap már erősen sütött, ezért be kellett a függönyt húzni. Az a dolog elkerülhetetlenné teszi a szembesülést. (A jófrancba! Mondd már el, mi az a dolog!!!) Nem lehet nem beszélni a mélyszegénységről, a termőföldről, a kihaló nyelvekről, a világvégéről, a fociról, a nőről, közös dolgainkról. Nem hagyhatjuk figelmen kívül, hogy a dolog természetéből adódóan akkor is létezik, ha mi sem ellene sem érte semmit nem teszünk. Pontosan tudta, hogy kár volt megneveznie – képzeletben -, hogy mi minden lehet, mert a dolog lényege éppen abban áll, hogy bármi lehet, illetve bárminek az összessége és összefüggésrendszere, értékelve elválasztva és megkülönböztetve összefoglalva, ahogy az archaikus analógiás logika működött még a dialektika előtt. A lét legnemesebb kérdései…

 

Párlatok.

 

Na igen, ritkán fordult elő vele, hogy már reggel megkívánja a szeszt, de most pontosan így esett, hát visszament a konyhába, és töltött egy fél Unicumot. Érdekes. Tegnap este még – amikor az a rózsaszín izé, aminek sem eredetét, sem mibenlétét (bugyi vagy levél) nem tudta meghatározni, az asztalára került – arra jutott, hogy a legjobb semmit nem mondani, s most, mintha e bölcs belátás, mint a köd, elpárolgott volna, éppen annak a dolognak körbeírása, meghatározás izgatja s teszi határtalanul bőbeszédűvé, mely dolog szétszóratását – megfogalmazhatatlanságát immár a képzeletben is – bebizonyította, elfogadta, abban megnyugodott, amikor álomra hajtotta a fejét.

 

Nő és az igazság.

 

Ez a kettő üldöz elavás után, ébredve, részegen. Megszerezni, s akarattalanul birtokolni. Hogy észre se vegyék, tulajdonolni mégis egy életen át, a hozzájuk fűződő viszonyunk pontosítása nélkül, néha még valódi közösséget sem vállalva velük, leszívni, kifújni, elengedni, mint a cigarettafüstöt, mégis fürdőzve, lebegve benne, ahogy most ő is az ablak előtt, rákönyökölve a radiátorra, nyeglén és bódultan, mint egy kamasz, mint egy kialakulatlan egyén, aki nem tudja még, hogy a valóság zajlik, mi csak követjük az eseményeket, egymás történéseit, az első lépésünk is mindig csak második valaki más első lépése után, jobb is lenne lemaradni néha, megállni, nem reagálni semmire, noha az is maga a forradalom, a tetemrehívás, a „válasznélkülhagyás”, a transzparens elvonulás, saját bölcsességünk, belátásunk és mértékletességünk tornamutatványa.

 

Zárlat az agyban.

 

Hát elnyomta a cigit, a csikket kidobta az ablakon, és elolvasta azt a levelet az íróasztalon, felvette, sorról-sorra olvasta el, amiután megdöbbeve széttárta kezeit, mert pontosan az volt megírva benne, amit eddig ezen az ólomnehéz reggelen megélt szűk szobájába zárva, másnaposan és álmosan, minden mondat, mintha csak most írta volna meg, miután már megtörténtek a dolgok, pedig még tegnap éjjel, és részegen… Talán épp ennek kellett csak kiderülnie.

 

Világvége december 21.

 

Most konolyan? A kérdések láncolata – ahogy az atomok molekulákká – kijelentéssé áll össze, sok kérdés: nagy felkiáltás, gondolta, és remegett a keze.

 

Hát akkor vége. Bugyi vagy levél…?

 

A dolog lényege nem más, mint mindazon fogalmak, esetek, tettek, dolgok összetett sokasága, amit elhallgatunk, amik nem történtek meg soha, de ami – ahogy a kettőből a három keletkezik, látható és láthatatlan, hatalmas és semmiség között – folytonosan kialakul, és válik valamivé, amiről nem lehet már „semmitsemmondani”, ahogy eltervezte reggel, mert az maga a mondás, amiben megmutatkoznak (a hajtókákról, ajkakról, töltéskavicsról, az elfekvő hajléktalan gennyes sebéből, a lebombázott házak romjai alatt utoljára felköhögő haldoklók hajáról, egy húszezresről, egy – aránylag jó árban eladható – rézkarcról, milliárdokról sem összepipettázhatóan) az élő és valós igazság momentumai, a lényeg, ami olyan – képzeletben – mint egy másnapos reggel, s amiben nem eldönthető, hogy mely részlet felejtődött el – volt – előbb, ahogy minőségbéli különbségek léteznek persze, de sürgősségük tekintetében egyaránt fontosak s egy rendszer alkatrészei, amint nem lehet bizton kijelenteni, hogy egy gépkocsi inkább a motor vagy inkább a karosszéria okán lehet-e gépkocsi, pedig tudjuk, hogy előbbivel nyilvánvalóan bármi inkább lehet autó, mint utóbbival.

 

Kurva életbe! Ennyit a világvégéről. A szabadság bebetonozása diktatúrához vezet.

 

Valóban ennyi az élet. Hogy megtudja, levél vagy rózsaszín bugyi… Hogy kié lehetett volna egy rózsaszín bugyi az íróasztalon, ha lett volna – volt-e – olyan, aki vetkőzés közben hátradobja legömbölyödő válla felett, s aztán fáradt kielégüléssel anélkül induljon haza ebben a hidegben, ezek jártak a fejében, ahogy a levelet – s egyúttal a női alsóról való szorgalmas fantáziálgatásait is – az asztalra ejtette, majd magára öltve kabátját, fütyörészve kilépett a lépcsőházba, hogy elinduljon megkeresni azt, akié lehetne, ha volna ilyen – a milliárd között képzeletben -, ezen elhatározásával tragikus események beláthatatlan sorát indítva el, mely történések felett minden uralmat elvesztette már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, de mindez már csöndben és észrevétlenül zajlik majd, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában megáll a szíve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gloria Boyd: Norrie dans le metro (Találkozás Northrop Frye-jal)

Huszonkét évvel ezelőtt felvettem egy francia irodalom kurzust a Torontói Egyetemen. Mivel nehéz volt parkolóhelyet találni, busszal és metróval jártam be. Valahányszor szálltam volna le a buszról, ugyanaz a sötét kabátos, terebélyes öregúr állta el az utamat. Egy gyors elnézést hadarva átfurakodtam mellette, lerohantam a lépcsőn, de a metró rendszerint még sehol nem volt.

Nagy sokára aztán lebaktatott az öregúr is. Derűsen csillogó tekintete mintha azt sugallta volna, „Látja? Nincs értelme rohanni.” Hetente háromszor toporogtam így a peronon, várva, hogy az alagútban felbukkanjon a közeledő szerelvény derengő fénye. Majd hátrafordulva az öreget figyeltem, ahogy leballag a lépcsőn. Lassan, komótosan battyogott lépcsőfokról lépcsőfokra. Mintha a metró is hozzá igazodott volna. Mihelyt az öregúr elérte a peront, a vonat is kötelességtudóan begördült az állomásra.

Egy idő után már az ismerősnek kijáró mosollyal üdvözöltük egymást. Idővel a mosolyt köszönés váltotta fel, majd egy nap mellém ült, és beszélgetni kezdtünk. Nem bajlódtunk a bemutatkozással, és jórészt olyan általános témákról folyt a szó, mint színház, mozi, utazás. Elmesélte, hogy Ausztráliába szeretné elvinni a feleségét, én pedig hogy szülőhazámba, Magyarországra készülök. Szinte már vártam ezeket a közös metrózásokat.

Utólag tűnt fel, hogy főleg én beszéltem, míg ő türelmesen hallgatta vég nélküli fecsegésemet. Ám egy nap kénytelen voltam azzal fogadni:

– Sajnálom, ma nincs időm beszélgetni, muszáj elemeznem ezt a verset.

Elmagyaráztam, hogy francia irodalmat tanulok a Torontói Egyetemen, majd így folytattam:

– Nem tudom, Ön mennyire jártas a költészetben, de nekem elég zavaros.

Az öreg nem felelt, csak csendben ült mellettem, amíg én Rimbaud versével küszködtem. Csak akkor szólalt meg, mikor már becsuktam a könyvet.

– Tulajdonképpen mi okozza a nehézséget? Talán a francia?

– Jaj dehogy, jól beszélek franciául. Csak tudja, manapság az irodalmat annyira máshogy tanítják, mint amikor én jártam iskolába. Agyamra megy ez a sok metafora meg hasonlat.

Az öreg erre azt mondta, ajánlana egy könyvet, ami segítségemre lehet. Nem éppen úgy nézett ki, mint aki sokat konyít az irodalomhoz, de nem akartam megbántani, ezért készségesen lekörmöltem a könyv címét. Amint elköszöntünk, rájöttem, hogy nem árulta el, ki a könyv szerzője . Utána rohantam, és mikor felért a mozgólépcsőn, odaléptem hozzá: – Nem mondta meg, hogy ki írta a könyvet!

– Én – felelte halkan.

Kissé meghökkenve tettem fel a kérdést.

– És mi az ön neve?

Szerényen, alig hallhatóan mutatkozott be:

– Northrop Frye.

Mivel Európában nőttem fel, sosem hallottam Northrop Frye-ról, ezért megkértem, hogy ismételje el. Lebetűzte nekem, külön kiemelve, hogy a Frye végén van egy „e”. Valószínűleg meg sem kerestem volna a könyvét, ha aznap nem kellett volna amúgy is bemennem a könyvtárba egy Frohock nevű szerző esszékötetéért. Ez még jóval a számítógépek kora előtt történt, és ahogy Frohock nevét kerestem a cédulakatalógusban, véletlenül tovább lapoztam, és Frye nevénél kötöttem ki. Egészen elképedtem, hogy hány könyvet írt ez az ember, és faggatni kezdtem róla a könyvtárost.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy most hall róla először?! Hiszen ő korunk legismertebb irodalomkritikusa, és nem mellesleg a Viktória Egyetem rektora. Az ott ő – mutatott a fejünk felett lógó festményre.

Ekkor ébredtem rá, hogy maga az épület is, ahová az irodalomórákra járok (a Victoria Egyetemen), idős barátom nevét viseli, és a felhők közt lebegő tweed zakós férfiú, akit könyvtárazás közben bámulni szoktam, bizony nem más, mint kedves öreg útitársam.

Felfedezésem annyira felvillanyozott, hogy visszamentem és kimásoltam a cédulakatalógusból néhány művének a címét, hogy másnap ezzel imponáljak neki.

Hazafelé menet eszembe jutott, hogy olvastam egy cikket Frye-ról, melyben a szerző, Joanne Strong azt írta róla, „nagyon zárkózott ember, nem az a fajta, aki csak úgy szóba elegyedik idegenekkel”. Mekkorát tévedett, gondoltam magamban. Három lányom akkoriban tanulta az angol irodalmat a középiskolában, és igen kínosnak érezték, hogy az anyjuk megkérdezte Northrop Frye-tól, hogy ért-e a költészethez.

Alig vártam, hogy újra találkozzunk. Mihelyt felszálltam a buszra, az ismerős mosoly üdvözölt. Rögtön odasiettem hozzá, és – a kelleténél alighanem hangosabban – így lelkendeztem neki: – Fogalmam sem volt, hogy Ön ennyire híres!

A mosoly abban a pillanatban lehervadt Northrop Frye arcáról, és egyszerre tartózkodóvá vált. Én ugyan zavartalanul fecsegtem tovább, de legbelül éreztem, hogy ebből már nem jöhetek ki jól. Két megálló között egy pillanat alatt tönkrement a hetek óta szövődő barátság. Lehet, hogy mégis igaza volt a cikk írójának: és Northrop Frye valóban nagyon zárkózott ember. Talán éppen azért élvezte a velem folytatott beszélgetéseket, mert nem tudtam, és nem is érdekelt, hogy kicsoda ő. Abban a pillanatban, hogy kilétére fény derült, beálltam unalmas csodálói végeláthatatlan sorába.

Aznap nem ugyanabba a kocsiba szálltunk. Annyira elkeserített ez az egész, hogy attól fogva igyekeztem korábban indulni, nehogy összefussak vele. Közeledett a szemeszter vége, elárasztottak a beadandók és a vizsgák, és Northrop Frye feledésbe merült.

Soha többé nem láttam, és a temetésére se mentem el pár évvel később. De azért hébe-hóba előfordul, hogy a mozgólépcsőn lefelé rohanva lelassítom lépteimet, és hajdani útitársamra gondolok.

  

Fordították a KRE BTK Anglisztika Tanszék fordítói specializációjának hallgatói Tóth Sára vezetésével, lektorálta: Hamerli Nikolett.

 

(A memoár 2001 április 25-én, Frye halálának tizedik évfordulóján jelent meg a Toronto Globe and Mail hasábjain. Eredeti szöveg: ttp://fryeblog.blog.lib.mcmaster.ca/2009/10/10/gloria-boyd-norrie-dans-le-metro/)

 

A kanadai születésű Northrop Frye a huszadik század egyik legtöbbet idézett gondolkodója. 2012-ben az ő születésének századik évfordulóját ünnepeltük. 

Legismertebb munkájában, A kritika anatómiájában (1957, magyar kiadás 1998) az irodalom megszólító erejét az ismétlődő mitikus motívumoknak elemeknek tulajdonítja, és az európai kultúra „kanonizált mítoszával”, a Bibliával hozza összefüggésbe. Érdeklődésének középpontjában az irodalom és a vallás viszonya, a szent könyv és a világi irodalom összefüggései, az irodalom etikai, vallási és társadalmi jelentősége áll. A keresztény hagyomány képzeletgazdag értelmezése, az interdiszciplináris hozzáállás és a nyugati kulturális örökség átfogó szemlélete a pluralizmus és a spirituális keresés korában különösképp időszerűvé avatja mondanivalóját.

Fő műveit (többek között a Bibliáról írt könyveit: Kettős tükör: A Biblia és az irodalom, 1996; Az Ige hatalma, 1997) közel fél évszázados késéssel fordították le magyar nyelvre. A Shakespeare-kutató Fabiny Tibor volt az, aki a nyolcvanas években Frye-t felfedezte és népszerűsítette tanítványai között. 2012 őszén jelent meg az első magyar nyelvű monográfia Frye munkásságáról A képzelet másik oldala: Irodalom és vallás Northrop Frye életművében (Károli-L’Harmattan) címmel Tóth Sára tollából. (http://www.harmattan.hu/konyv_939.html)

                                                                                                                             T. S.

Northrop Frye: Kettős tükör http://ujnautilus.info/northrop-frye-kettos-tukor/

 

 

Northrop Frye: Kettős tükör

 

Figyelmemet jelenleg a Biblia köti le, és erről szeretnék most számot adni. A Bibliát a világi irodalomhoz és kritikához való viszonyában igyekszem vizsgálni, ami azt is jelenti, hogy összefüggésbe hozom a kritikaelmélet kérdéseivel, már ahogyan én értem azokat. Egyre inkább az a benyomásom, hogy számos kortárs kritikus, még ha meg sem említi, valójában a Bibliáról beszél. Megannyi kritikai kérdés a Biblia hermeneutikai vizsgálatából ered; számos kritikai elméletet érthetetlen módon az „Isten halott” szindróma táplál, amely ugyancsak a bibliakritikából származik; az efféle kritikusok által szorgalmazott elvek többsége, gyakran úgy tűnik föl nekem, sokkal inkább védhető, ha a Bibliára alkalmazzuk, mint ha másra.

A hagyományos szemlélet szerint, mint.mindnyájan tudjuk, a.Bibliát „betű szerint” kell igaznak tekintenünk. A „betű szerinti” jelentésnek . ez a felfogása azt feltételezi, hogy a Biblia olyan szavak áttetsző médiuma, melyek történelmi események és tételes dogmák „igaz” képét közvetítik. A Biblia a „kinyilatkoztatás” eszköze, és a kinyilatkoztatás azt jelenti, hogy valami objektív, szavak mögötti valóság közvetlenül megjelenik az olvasó előtt. „Ihletett” könyv is egyben, amiből az következik, hogy szerzői úgyszólván szent magnetofonként működtek, külső szellemi hatalom diktált nekik.

Ez a felfogás a verbális igazság olyan feltevésén alapul, amelyet meg kell vizsgálnunk. Amikor olvasunk, értelmünk egyszerre két irányban halad. Az egyik centripetális, amelynek során az olvasott szavak összefüggését állapítjuk még; a másik centrifugális, amikor megpróbáljuk felidézni, mit jelentenek a szavak a külvilágban. A külső jelentés szerkezete olykor hasonlít a verbális szerkezethez, és amikor ez történik, azt mondjuk, a verbális szerkezet leíró, vagy nem irodalmi. Itt felmerül az igazság kérdése: a szerkezet igaz, ha kielégítő párja a vele párhuzamos külső szerkezetnek. Ha nincs külső párja, a szerkezetet irodalminak vagy képzeletinek tekintjük, mely önmagáért valóan létezik, és így gyakran tartják afféle megengedhető hazugságnak. Ha a Biblia igaz, állítja a hagyomány, kell lennie valami külső nem irodalmi párjának. Ahogy Derrida mondaná, olyan hiány, amely jelenlétet hív elő – „Isten igéje” mint könyv rámutat „Isten igéjére” mint történelmi, beszélő jelenlétre. Különös, hogy noha a bibliai jelentésnek ez a felfogása arra irányult, hogy a Bibliát mint egyedülállóan szentet és sérthetetlent állítsa be, valójában segédeszközzé fokozta le: a bibliai nyelv eszerint olyan igazságokat vagy eseményeket közvetít, melyek lényegüknél fogva sokkal fontosabbak, mint maguk a szavak. E nézet szerint az írott Biblia tulajdonképpen az időnek tett engedmény: mint Szókratész mondja a Phaidroszban, az írás arra való, hogy felidézze azt, ami elszállt a jelenből. A Biblia valódi alapja legalábbis Karl Barthig minden teológus számára az a jelenlét, melyet az „Isten szól” kifejezés jelöl.

Hogyan keletkezett ez a nézet? A primitív társadalmak (bármit értünk is a primitív szón) jórészt differenciálatlan verbális anyagát az tartja össze, hogy az adott társadalom fontosnak gondolja. Ez az anyag ugyanis azt mondja el, hogy a társadalomnak mit kell tudnia történelméről, vallásáról, osztályszerkezetéről és törvényeiről. Ahogy a társadalom egyre összetettebbé válik, ezek az elemek mind inkább elkülönülnek, függetlenné válnak. A legendából és a mondából történelem lesz, a szakrális vagy világi történetekből kialakul az irodalom; a gyakorlati ismeretek és a mágia elegyéből kifejlődik a tudomány. A társadalom igyekszik ezeket az elemeket alapvető érdekeinek a keretei között tartani, hatalmi szerkezet alá rendeli őket, hogy megőrizze egységüket, ahogyan a kereszténység tette a középkorban. Úgy két nemzedékkel ezelőtt divatba jött a középkort aranykorként magasztalni, melyben a kultúra minden vonatkozását közös érzések és feltételezések egységesítették. Manapság hasonló fejlemények zajlanak le hasonló jelszavakkal a marxista országokban.

A művészek, történészek, tudósok, teológusok azonban egyre inkább úgy találják, hogy tulajdon bővülő területükön újabb s újabb felfedezésekre jutnak, és hogy hűséggel tartoznak tudományuknak is, nemcsak a társadalom érdekeinek. Így a csillagászoknak a heliocentrikus világkép mellett kellett érvelniük, még ha az aggodalmaskodó társadalom a geoeentrikusért tört is lándzsát; a Britanniával foglalkozó történészeknek el kellett utasítaniuk az Artúr-legendát, még ha a néplélek ragaszkodott is hozzá. A társadalmi hatalom egyes területeken könnyebben enged, mint másutt. A Biblia által felmutatott jelenlétet a gyakorlatban a teológiai értelmezéssel, a helyes értelmezéssel azonosították, melyet még a Biblia megértése előtt kellett elsajátítani. Ezek az interpretációk különböző nyelvi formát öltöttek a reformáció előtt és után, de alapvetően mindig is hatalmi. szerkezetek voltak, azzal a céllal, hogy olyan egységet erőltessenek a hívőkre, amely valójában egyformaság volt, legalábbis a közösségi megnyilvánulásokban. A leíró szerző a verbális szerkezeten túli igazság közvetítésére törekszik, és kerüli a szóképeket, mivel azok a szavak centripetális vonatkozását hangsúlyozzák, és vagy a poétikai, vagy a retorikai kategóriához tartoznak. A Biblia tele van explicit metaforákkal, hiperbolákkal, népies etimologizá1ással, szójátékokkal, valójában minden lehetséges figuratív eszközzel, melyek közül számosat a szótárak egyszerűen nyelvtani vagy logikai hibaként határoznak meg. De a nyelvtani és logikai hibák gyakran a költészet erényei, és noha senki nem nevezné a Bibliát költői szerkezetnek, a költészet minden jellemzőjét magán viseli, ami javarészt érthetővé teszi sajátos irodalmi hatását. Elbeszélései közt minden fajtát megtalálunk, a legendától a pártos történetírásig, de a történelmi tény mint tény sehol nincs benne elkülönítve.

Röviden, szerkezetét tekintve a Biblia nyíltan antireferenciális, és tudatosan kizár minden önmagán túli jelenlétvilágot. A kereszténység számára az Ószövetségben minden „típus”, melynek „antitípusa”, vagyis egzisztenciális valósága az Újszövetségben van. Ez a Bibliát egyfajta kettős tükörré teszi, mely pusztán önmagát tükrözi. Honnan tudjuk, hogy az evangélium igaz? Onnan, hogy beteljesíti az Ószövetség próféciáit. De honnan tudjuk, hogy az Ószövetség próféciái igazak? Onnan, hogy beteljesíti őket az evangélium. Van-e az Újszövetségen kívül bizonyíték arra nézve, hogy Jézus mint jelentős történelmi személy létezett? Igazából nincs, és az Újszövetség íróinak ez nyilvánvalóan így is felelt meg. Ha feltételezzük, hogy a Biblia hátterében van történelmi jelenlét, amelyre a Biblia rámutat, az „Isten igéje” kifejezés mind a Bibliára, mind pedig Jézus személyére alkalmazva zavaros azonosításnak fog tűnni. Azzal egyenes arányban, ahogyan a jelenlét eltűnik a háttérből és azonosul a könyvvel, a kifejezés értelmessé válik. Ha tovább kutat juk annak a ténynek a jelentőségét, hogy a Biblia könyv, a jelenlét érzése eltolódik: nem az számít, hogy mi van a könyv hátterében, mi van mögötte, hanem az, hogy mi van előtte.

Ami pedig az „ihletet” illeti, ha valamit a bibliakutatás szinte kétséget kizáróan megállapított, akkor az az, hogy a szerzőség, akár ihletett, akár nem, nagyon kevés dolgot magyaráz meg a Bibliában. A hagyomány szerint a harmadik evangélium szerzője Lukács, maga az evangélium azonban több forrásból egybeszerkesztett dokumentum, amelynek talán az első négy vers kivételével Lukács valószínűleg semmilyen értelemben nem szerzője. A szerkesztés és az összeillesztés rendkívül tudatos tevékenység, és az ihlet fogalma aligha járulhat hozzá e tevékenység kutatásához. Ha a Biblia valamilyen értelemben ihletett mű, minden glosszázásnak, szerkesztésnek és összeillesztésnek is annak kell lenníe. Nem lehet megkülönböztetni Isten hangját a deuteronomiumi szerkesztő hangjától. Ez azonban azt jelenti, hogy újra kell gondolnunk, milyen értelemben költői a Biblia nyelve, mivel a közgondolkodásban a költői és az ihletett gyakran össze kapcsolódik.

A költői nyelv közeli kapcsolatban áll a retorikai nyelvvel, mivel mindkettő rendszeresen használ szóképeket. A Biblia nyelve olyannyira költői, amennyire csak lehet anélkül, hogy valóságos költeménnyé válnék. Nem költemény; a retorika nyelvén íródott ugyan, de sajátos retorika ez, melyet másokkal együtt Bultmann kérügmának, azaz „meghirdetésnek” nevezett. Végső erőfeszítésében, hogy megidézze a leíró nyelv szellemét, Bultmann azt mondja, hogy a mítosz akadályozza az evangéliumi kérügma meglátását, és ezért meg kell szabadulnunk tőle; A kritikus számára azonban a mítosz elsősorban müthoszt, vagyis elbeszélést jelent, pontosabban azt a fajta önálló elbeszélést, amelyet a történelemmel ellentétes történet szó fejez ki. Az ilyen mítosz a kérügma egyetlen lehetséges hordozója, és mivel az evangéliumok minden egyes szava a mítosz nyelvén íródott, mítosztalanításuk végül magukat az evangéliumokat számolná föl.

A Biblia betű szerinti jelentése – ha igazunk van – mitologikus és metaforikus jelentés tehát. Csak ha úgy olvassuk a Bibliát, ahogyan a költészetet, vehetjük komolyan azt, hogy betű szerinti, kérdés nélkül elfogadva mindazt, amit elénk tár. Lehetnek a betű szerinti jelentésen túl további jelentések, nála kell azonban kezdenünk. Bibliával foglalkozó kurzusaimon az elbeszélés és a képanyag egységét és következetességét hangsúlyozom, a hallgató pedig egy ponton megkérdezheti: „Miért nem fogadhatjuk el mindkét módot? Miért nem lehet az elbeszélő és képanyag-együttes önmagán túli igazságoknak a hiteles másolata is egyben?” Válaszom az, hogy a leírás a szavaknak csak mellékes feladata. Már egy szó is jel, nem pedig dolog: két vagy három szó pedig azon nyomban nyelvtani fikciót alkot, mint például az alanyét és az állítmányét. A szavak a legnagyobb erővel és pontossággal illeszkedni tudnak. Vannak természetesen olyan verbális szerkezetek, melyek a leíráson és az utaláson alapulnak, a Biblia azonban túl mélyen gyökerezik a szavak: természetében ahhoz, hogy ilyen legyen. Az intenzitás bizonyos szintjén választani kell figuratív vagy leíró nyelv között, és a Biblia minden lapjáról lerí, hogy a figuratívat választotta.

Mint láthatjuk, a bibliakritikai kérdések mintájára fogalmazódott meg a világi irodalom számos kritikai kérdése is. Amikor egyetemistaként elkezdtem az irodalommal foglalkozni, az volt a bevett felfogás, hogy a kritikus dolga értelmezni a költeményt, és ha az összes igazán szakavatott kritikus egybeveti, értelmezését, kialakul egyfajta konszenzus, amely többé-kevésbé a költemény helyes szemléletmódját adja. Az a tény, hogy még soha nem alakult ki ilyen konszenzus, csak hitbeli problémát okozott, de nem mást. Egyre inkább úgy érzem, az értelmezés szó tévútra vezet: ha valaki egy vershez értelmezést keres, az olyan, mintha dióbelet kapna, és körülnézne, hol a héja. Ez a versnek ugyanúgy ferde megközelítése, mint a diónak. Inkább azt gondolom, hogy az előttünk lévő szöveg más, mint mi vagyunk, és éppúgy meg kell vele küzdenünk, mint ahogy Jákób megküzdött az angyallal, csak éppen nincs semmi mögöttes, ami előbukkanhatna, mint a porosz sereg Waterloonál, hogy segítsen. A másság maga a szöveg. Mindazonáltal mégsem vagyunk annyira magunkra utalva, mint Jákób: vannak más kritikusok, és egyre inkább tudatára ébredünk, hogy a szövegben valamely közösség összpontosul.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kritikusok jobban egyetértenek majd, hanem hogy fokozatosan eltűnik nézeteltéréseikből az az elem, melyet énközpontúnak nevezhetnénk. Oscar Wilde két, szinte érthetetlenül ragyogó esszéjében meghatározta a kritika mai helyzetét. Az egyik, „A hazugság alkonya” azt a nézetet támadta, hogy az irodalom azzal nyeri el tekintélyét és érvényességét, hogy valami önmagán túl lévőre utal. A hazugság szó arra a tényre hívja fel a figyelmet; hogy az irodalom hátat fordít minden ilyen utalásnak. A másik esszé, „A kritikus mint művész” a költő mellé léptette elő az olvasót mint társteremtőt, aki befejezi azt a tevékenységet, melyet a költő félbehagyni kényszerült. Kritikuson Wilde szerintem olyan komoly mintaolvasót értett, aki tudja, hogy válasza társadalmilag és kulturálisan meghatározott, mégis képes megszabadulni az énközpontú elemtől, mint például: „nem tetszik a költemény vége, mivel ha én írnám, nem így fejezném be”. Ez az énközpontú elem szememben mindig is összekapcsolódott a kritikus értékelő vagy ítészi felfogásával. Ma már közhely, hogy a megfigyelést befolyásolja a megfigyelő, még a leginkább kvantitatív tudományokban is, és a megfigyelő megfigyelésének szükségessége meglehetősen időszerű az irodalomkritikában is. Megítélésem az olvasás során az azonosságért folyik küzdelem. amelynek során megszabadulunk a hamis szubjektumtól, vagyis az éntől, és a hamis objektumtól, vagyis a referenciális jelölttől egyaránt.

A mindennapi tapasztalatban magunkra mint szubjektívre gondolunk, minden másra pedig mint objektívre. Ugyanakkor hajlunk rá, hogy az objektívet a valóság központjának: tekintsük, míg a szubjektívet az illúzió központjának. De belépünk egy színházba és azt találjuk, hogy a színpadon az illúziót objektívként, érzéki adatként adják elő. Vég nélkül kutathatnánk a színfalak mögött és az öItözőkben anélkül, hogy valóságot lelnénk: bármi van is ott, ami nem a darab, az nem a színfalak mögött, hanem a színfalak előtt található, abban, ami a közönségben megteremtődik. Ami ott valóság, az két illúzió egybeeséséből látszik létrejönni. Így a Viharban Prospero vesz egy csapatnyi embert, akik a valóság olyan alacsony szintjén élnek, hogy az már-már egyfajta illúziónak tűnik, megmenti őket egy másféle illúzióban, mely érzéki csalódásoktói a természeti szellemekig mindent felvonultat, és hazaküldi őket a valóság sokkal magasabb szintjén.

Utaltunk Szókratész megjegyzésére a Phaidroszban, hogy az írás feltalálójának azt mondták bírálói, hogy az írás nem az emlékezés művészete (mneme), hanem az emlékeztetésé (hüpomnomena). Kritikusai azt nem fogták föl, hogy a megidézés aktusa sokkal élénkebb és intenzívebb élmény, mint maga a visszaemlékezés. Amikor az Erzsébet-kori kritikusok Horatius kifejezését használták, hogy ugyanis a költészet „beszélő kép”, arra utaltak, hogy a költészet nem az ismert, emlékeinkben élő dolgot adja, hanem a megidézett érzéki csalódás tündöklő intenzitását. Ebből kiindulva talán megérthetjük az írott könyvek és a mágia művészetének régi társítását, amely a Vihar egy másik motívuma. Könyvei nélkül, mondja Caliban, Prospero olyan buta lenne, mint ő maga. A mágia olyan bűvös kört hoz létre, melyben szellemeket lehet megidézni, megragadni és szavakkal irányítani, és a szónak és léleknek ebben az egységében a megváltozott tudatállapot talán legvalódibb formáját találjuk. Gyakran jegyzik meg, hogy az emberi szabadság kérdését nem lehet pusztán ember és természet viszonya alapján kidolgozni. Mivel a világról alkotott képünk egyre inkább objektívvé válik, felmerül a kérdés, mi az, ami nem objektív. Hiszen minden, amit önmagunkban látunk, ugyancsak objektív. Ami marad, azt hiszem, csak egy nyelvközösségben való részvételünk, legyen az a szavak nyelve, a matematikáé, vagy valamelyik művészeté. Mindössze ezt lehet igazán megkülönböztetni az objektív világtól. Amint Nietzsche mondta, a természetnek nincsenek törvényei, csak szükségszerűségei; és ahogy a fizikai világban megtaláljuk a szükségszerűségről alkotott fogalmunkat, ugyanúgy a szó, a számok és művészetek nyelvében találjuk meg szabadságot adó kiváltságlevelünket.

Láthatjuk, hogy míg a Biblia az idő és az általunk ismert történelem végének látomásával fejeződik be, ez a vég figyelemreméltóan nyitott. Hivás ugyanis, hogy „jöjjünk” vagy közeledjünk, amit e képpel fejez ki: igyunk az élet vizéből. Ez arra utal, hogy a látomás akkor válik valósággá az olvasó elméjében, amikor befejezte az olvasást. Milton arról beszél, hogy Isten igéje a szívben van, hogy az igét az olvasó birtokolja, és hogy ez magánál a Bibliánál is nagyobb hatalmat jelent. Miltont nem a „magánvélemények” káosza foglalkoztatta, amelyben az egyén mindennek a mértékéül állítja be magát, mivel szerinte a valódi olvasó nem az én, hanem a Szentlélek, aki egyesíti valamennyi olvasót, anélkül, hogy egyformaságot erőltetne rájuk.

A bibliai elv ismét párhuzamban áll a világi kritika eljárásaival. Ha azt mondjuk, hogy a szerzőség, az ihletettség, a történelmi pontosság és a többi nem fontos a Bibliában, akkor mi az? Egyvalami szerintem az, ez pedig a kánon fogalma, az az elgondolás, hogy a könyvek valamely gyűjteményét nem az érvelés vagy a tan következetessége – a Bibliában nincsenek igazi racionális érvek –, hanem a látomás és a képanyag egyesíti. Nincsenek meghatározható határvonalak a kánoni és a kánonon kívüli között, de a kontextusok különbözők, egyes dolgok közelebb állnak hozzánk, mint mások. Azt mondtuk, a kultúra olyan vallási, történelmi, jogi és irodalmi anyagok jórészt differenciálatlan elegyéből keletkezik, melyek fontosak az adott társadalom számára. Úgy tűnik, a kultúra ma az écriture óriási káoszában ér véget, ahol nincsenek határok irodalom és bármi más, szavakkal kifejezett dolog között. Természetesen nincsenek határvonalak; de úgy vélem, amint a sötétség csapása véget ér, ismét látni fogjuk a különbségeket. Újra felfedezzük még a referenciát is azokban a verbális szerkezetekben, amelyek ezt világosan igénylik – ez persze még mindig kizárja az irodalmat és a Bibliát. De új különbségtételeink a kontextusokra vonatkoznak majd, nem pedig területeket fognak lehatárolni. Egy olyan szó, mint a komédia jelentése felfogható, és évezredek óta valami értelmeset közvetített. De nincs olyan „dolog”, hogy komédia: nem lehet úgy meghatározni, mint valamely lényeget, amely kizár más lényegeket. Csak általános ható- és légkörét vagyunk képesek kifejezni, és azt az érzésünket, hogy olykor benne vagyunk, máskor a határán, vagy rajta kívül.

Ehhez hasonlóan a világi irodalomban – éppúgy, mint a szent irodalomban – van kánon, noha lehetetlen egy ilyen kánont értékítéletekre alapozva megállapítani. Az Újszövetségnek azokból a részeiből, melyekben a Biblia elég öntudatossá válik ahhoz, hogy kommentálja önmagát, megtudhatjuk, hogy az Isten igéje kétélű kard, amely megosztja, nem pedig összebékíti a dolgokat. Ez azonban aligha jelenthet hegeli típusú dialektikus eszközt, ahol minden kijelentés féligazság, mely magába foglalja az ellentétét. Az igazi különbség inkább a lelki élet és a lelki halál világa között van, és ezt az olyan nyelv képes felmutatni, mely meghaladja az érvelést és az erőszakot. Ez javarészt érvényes a világi irodalomra is. A klasszikus szó egy irodalmi műre alkalmazva elsősorban olyan művet jelent, mely nem megy el, itt marad és szembesül velünk, amíg nem teszünk vele valamit, ami azt is jelenti, hogy magunkkal is teszünk valamit.

A fő különbség a kezdeményezésben van. A meghirdetés retorikája hív és megközelít, szemben azzal a retorikával, amelynek célja.az érvelés győzelme vagy a hallgatóság egybeforrasztása egyre fokozottabban kizáró jellegű egységbe. A meghirdetés retorikája Pál szerint a szeretet nyelvét beszéli és bizonyosan tovább marad meg, mint a kommunikáció legtöbb formája. Ahol csak megjelenik a szeretet, megjelenik a szexuális szimbolika is, és a Biblia retorikája, mely megkeresi az olvasót, hagyományosan férfi retorika, minthogy minden olvasója – akár férfi, akár nő – szimbolikusan nő. A világi irodalomban, ahol a kategória tisztán költői, a szexuális szimbolizmus éppen fordított: ott a költői mű a szimbolikusan női, egy Múzsa lánya. Vannak metaforák, és természetesen minden metafora lehet félrevezető és megtévesztő. A metafora lett azonban az emberért és nem az ember a metaforáért; vagyis ahogyan néhai szeretett kollégám, Marshall McLuhan szokta volt mondani, az embemek túl kell nyúlnia azon, amit elérhet, máskülönben mi a csudának metafora!

 

Fordította Lukács Tamás

 

Az eredeti angol nyelvű esszé lelőhelye:

Myth and Metaphor: Selected Essays. 1974 –1988. Szerk. Robert D. Denham. Charlottesville: University Press of Virginia, 1990. 229–236

 

Magyarul megjelent: Northrop Frye: A Biblia igézetében. Esszé, prédikáció, interjú. Szerk. Fabiny Tibor. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995. 4–11.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info