1.

A sötétség peremén hullámzó cserjéken és bokrokon száraz szél söpör végig, mint valami éles rúd. Ritkásak már a fák, az alacsony dombok és hegyhátak lankáin bokáig ér az avar, de még nem ragasztotta össze a halott leveleket a fekete, októberi eső.

Anyám halálára készülök.

A család anyai ágára eddig többnyire  a tavasz első robbanásaival sújtott le a végzet; amikor a természet készen állt a megújulásra,  gutaütések és  szívszélhűdések tűzdeltek keresztet a fagyoktól még ragacsos zalai Földbe. A tavasz titokzatos erői mintha összeesküdtek volna ellenünk, és a félelmeink a szeszélyes szelekkel megsokszorozódtak: “Azt is elvitte március”, suttogták körülöttem, hogy gyerekként megkíméljenek a pityergéstől. Sokáig tolvaj évszaknak véltem a tavaszt, amikor a hazajáró lelkek magukkal ragadnak valakit, mert a nagy időváltozás miatt megbolydul a holtak szelleme, és kísértésüknek nem tudnak az élők ellenállni.

Vajon mi történik majd Anyám utolsó éjszakáján, aki másnap a Föld legboldogtalanabb halottja lesz? Gondolatban sokszor ideáig tévedtem, amikor csúfot űzve halál komolyságából, efféle szégyenletes képtelenségekkel vigasztaltam magam álmatlan éjjeleken azután, hogy letettük a telefont Anyámmal, és a panaszait nem tudta elnyomni a fásultság  bennem. Ha csak valaki kiejtette a halál szót, már pánik töltötte el a Bátyámat. Ez az érzés egész életére rányomta a bélyegét, és ebben különbözött Anyánktól és tőlem.  „Az élet elmúlik, és halállal végződik”.

Amikor azt fejtegettem, mint valami fennkölt látnok, hogy a halottak itt élnek velünk, és amikor már Túlvilágon vannak, onnan sem csökken a figyelmük, ő ezt az okoskodásomat nem fogadta el, sőt kifejezett irritációnak tekintette, és nekem sok energiába került, hogy a rossz érzéseket elűzzem a beszélgetésünkből.  A bátyám félt a haláltól, és félt a halottak szellemétől is, a síri világban, a költőkkel ellentétben pedig nem hitt.

„Senki sem adja olcsón a bőrét, elhiheted! – mondja Anyám a betegségben átélt megpróbáltatásokról.  A szoba nyitott ajtajában álltam, ő a pamlagon feküdt. Mint akkor is. Egyedül volt, amikor történt, egyedül küzdötte le a halál közeli pillanatokat. Mert másról, hogy legyőzte volna, nincs szó; csak arról lehetett megbízható értesülése, ami azután történt az orvosi rendelőben. Könnyű lefolyású infarktus, amit „lábon hordott ki a néni “. A kórházba már nem ment be, hiába noszogatták, csak hetekkel később feküdt be a füredi szanatóriumba. A lámpafény árnyékában nem láttam az arcát; előrelátóan elrejtette előlem.

Még Czimmermann ükapámtól, amikor jól ment a családjának az 1890-es évek végén, uradalmi gépész korából, megmaradt egy ernyő alakú empire háttámlájú karosszék, amelyet mindenki nagy becsben tartott; kis hibáját az okozta, hogy  a kárpitozása a legtöbb helyen már erősen rojtosodott, keresni kellett volna egy jó nevű kárpitost, aki biztosan volt is a városban, de ez valahogy elmaradt. Ez a szék mindig megragadott, tetszett nekem, szavakkal nehezen is tudnám leírni. Talán azért fogott meg, mert díszes rézberakás is volt rajta, amelyet fényesítgettem a kedvemre. Hogy honnan származhatott, Európa melyek tájáról, kastélyból vagy polgárházból, azt éppúgy nem tudta megmondani senki, mint ahogy azt sem, hogy hogyan nem égett el a házunkban, amikor bombatalálat érte.

Ebbe ültem le, amikor betelepedtem a szobába

Igyekszem fölsorakoztatni azokat az életrajzi helyeket, ahol Anyámat éles fényben látom, mert így talán meglelem a saját írói módszeremet az életrajzához. Mit hoz tudomásomra Anyám az életéből a számomra? Hogyan rendezi el az emlékezet az élet, és a sors rendetlenségeit? Ő vajon mit, mihez illesztene, ha ő írná a könyvnek ezt a fejezetét? A természetemet Anyámtól örököltem, kiélezem az érzelmeimet, kimondom azt, ami a szívemet nyomja, még ha ez hátrányos helyzettel is jár a számunkra. Hiányzik az önfegyelem; ezt egyikünk sem örökölte Nagyanyámtól, akit a Bátyám a világ legjobb asszonyaként jellemzett. Nagyanyám azon képességét, hogy helyreállítsa a családon belüli egyensúlyt, sem Anyám, sem én nem örököltük. A szabályosságra és a lekerekítettségre való törekvés késztetését, vagyis az örökös erőfeszítést a saját belső árnyalataival, a Bátyám vette a vállára. Alázatával ő adott súlyt Nagyanyám emlékének, ő illesztette azokat a köveket egymáshoz, amelyeket mi Anyánkkal szerteszórtunk. Ezzel a Bátyám szerint Nagyanyám halála után évtizedekkel is „utasításokat adott” nekünk az élethez. „Illő lenne ezt észrevenned”, fakadt ki néhanapján. A mérge azonban éppoly hirtelen elpárolgott, ahogy Nagyanyámé szokott, és ezen én ma is meghatódom, amikor már a Bátyám hamvai is a családi sírban nyugszanak.

Anyám melankolikus hangulatai áthullámoztak a gyermekkoromon, ezért a halálos ágyánál sem kellett erőltetett komolyságot színlelnem, mert a lét fölött érzett végtelen szomorúságért ott, végre egymagamban, senki másnak, mint neki lehettem hálás.  Eszembe sem jutott, hogy az öregség lekerekíti az életet, olyan kavics, amelyet végtelen simaságúvá csiszoltak a fájdalmak és az örömök az idő sodrában, hogy költői képpel éljek. Inkább olyan pást, ahol csörtét biztosan elveszítjük, és ez megnyugvást ad a felszínes szavak kimondása helyett, amelyek a kórházi szobák illatával keverednek.

Anyám remegő kezét kerestem, még verdesett benne az élet utolsó maradéka. Napok óta tartott ez a szomorú állapot, amelyből csak egy kiút volt, és ez a temető felé vezetett. Egy teremtett lélek sem volt a kórházudvaron, ahogy kipillantottam az ablakon; keményedett már a szél, érezni lehetett a levegőn, a Bátyám az épület kijáratánál várt fázósan összehúzott kabáttal, mert elfogyott az ereje ezt a szenvedést látni. Tudtam, hogy az én bátorságom nem váltja meg senki halálát ezen a világon, de arra gondolni sem mertem volna, hogy hét hónapra rá, a őt viszi magával az az Anyánk a sírba!  Hogy rossz dolgokra tanít meg ez a halál, amelyet elfogadtam, mert nyolcvanöt évet, legtöbbet rá várt a családból! Hibáztatom magamat, hogy nem küzdöttem meg ott vele, Anyámért, nem gyászoltam meg később sem eléggé, noha mindennap gondoltam rá, és nem kértem tőle bűneim és hibáim bocsánatát, nem öntöttem ki előtte a szívemet még utolszor, hanem hagytam vigasz nélkül elmenni, mert abban a hiszemben voltam, hogy békességben hajtja örök álomra a fejét.

Tévedésemért nagy árat fizettem, és amíg csak élek kiegyenlítetlen számlám lesz ezért a Bátyámmal.

2.

A kertek alján álmosan kavarogott az avar kesernyés szaga, a füst szürke szalagja távoli mezőkig ért el. Az Égen átsikló költöző madarak fulladozva bukdácsoltak, mintha egymást keresnék szégyenlősen. Sziluettjük aztán belemosódik a szürke színbe, a bánat meg lassanként odatelepedik a szívekre, mert ezekben a pillanatokban az emberek nem gondolnak a boldogságra. Ha ilyenkor az íróasztalomnál talál a délután, aláereszkedésem ezekbe a hangulatokba kínokkal jár, és az ólomnehéz pillanatokat nehezem oldom el azzal, hogy a figyelem a munkámmal jár, azzal áltatom magam, hogy aláereszkedésem valódi lejtő, ahol jobbára kapaszkodó sincs, ahogy valaki ezt megírta. A családi halottak, az én valóságom szereplői megkörnyékeznek, és rabul ejtenek, és ezzel az írók többsége így van. Keresem én is azokat a mozdulatokat, amelyekkel el tudom oldani magamtól a múltat, de ezek az önvédelmi sáncok csak ideig-óráig tartósan, aztán kártyavárként omlanak össze, és nem védhetnek meg. Az én melankóliám is emlékezés, ahogy a filozófusok megírták. Homlokomra ugyanazokat a szavakat írta föl az Isten, mint a családtagjaiméra, és nem tehetek mást, minthogy kibetűzöm ezeket a szavakat, igyekszem a töredékekből és torzókból kihámozni a hagyatékukat, melyet rám bíztak, hogy mindnyájuk saját igazát a maguk meztelenségében lássam meg, és ha rávisz a lelkem, úgy mutassam meg azokat a világnak, ahogy én látom. Az író tolvaj is, mert megrabolja mások múltját, és ezt szabadon teheti, mert csak a saját lelkiismeretével kell megbékélnie; a holtak nem kérnek számon semmit.

Eddig jutottam az álomban, amikor fölriadtam a sötétben a darabos szívverésemre. Úgy járt-kelt a szívem, mintha a testemen kívül hordtam volna, a pizsamám fölsője egy latyak víz volt. Reszketésem átvirrasztott, korhely éjszakákat idézett föl, de hol voltak azok már. Próbáltam összeszedni a bátorságomat és nyugodt maradni, várni, hogy odakint megvirradjon, új nap fénye keljen a világra, és az az új nap az életemből majd meghallgassa a mentegetődzéseimet, és valami mást kínáljon, mint a mögöttem lévők.  

Kómában fekvő Anyámhoz készültem a kórházba, és igyekeznem kellett, hogy a Kosztolányi téren le ne késsem a távolsági buszt.

Találtam egy üres helyet a sofőrtől jobbra az első sorban, így a szemből jövő látvánnyal foglalkozhattam az autópályán. Hányszor tárult elém ez a kép, amióta hazajárok Kanizsára! A merészen hullámzó dombok sohasem hagytak cserben, bármennyire zavaros dolgok játszódtak le a bennem, fiatalkorom eléggé el nem ítélhető történései, amelyekre nem lehetek büszke. Ezen járt az eszem, miközben a felkelő Napot lestem szétnyitott ujjaim keskeny résein, mint valaki, aki fölméri az Eget.

Vajon jut-e még annyi szerencse nekem az életben, hogy utoljára beszélhessek  Anyámhoz? Megadja-e nekem ezt az elégtételt a sors? Nem éreztem szégyenteljesnek, hogy magam miatt fohászkodtam, hogy a saját lelki békémet akarom kicsikarni a sorstól a halála utáni életemre.

A félelem, hogy már nem találom életben egyre éberebbé tett, kiverte az álom és a fáradtság maradékát a szememből. A busz oldalüvegében figyeltem az arcomat. “Szedd ráncba végre a gondolataidat”, figyelmeztettem magamat! Világosodni és tisztulni kezdett a levegő; mintha azt hangsúlyozta volna az idő, hogy ez a nap még az őszhöz tartozik, nemcsak színleli a fényt és a kellemes meleget.

November nyolcadika volt, kedd.

3.

A Téglaporos Angyalkáról álmodtam.

Ha kerékpárra ült, hogy elmenjen a városba, a kapuig kísérte és mindaddig nézett utána, amíg be nem fordult az utcasarkon, és összegömbölyödő alakja el nem tűnt az utcafrontra épített házak, meg a kis előkertek léckerítései mögött. Izzadt tenyerét az arcához emelte, majd ollónyi rést nyitott az ujjai között, kicsinykét, épp, hogy a horizont újra billegni kezdjen előtte, és megelevenedjék a szemhéja mögötti sötétségből, aztán lassan számolni kezdett magában. Tízhez érve kipillantott az ujjak kémlelőnyílásán, de még látta a nyereg két oldalán libegő szoknyát, ahogy a lábak a levegőt taposták, ezért újra kezdte a számolást, eljutott húszig, majd újra kipillantva a tenyér fészkéből, folytatta a számolást magában harmincig, negyvenig. Összehunyorított szemmel követte a távolsággal összezsugorodó alakot, aztán belehasított a félelem, hogy utoljára látja az életben, és akit lát, az már egy téglaporos angyalka.

Röpül a Föld fölött, mint az Ég lengő terhe.

“Annyi idős volt akkor, mint most én.” Figyelmeztette önmagát; kemény asszony, szép idomokkal, erejének teljében, akit azonban egy letaposott fűszál, vagy egy letört orgonaág is megindított. Ruganyos lépéseit, mozgásának ritmusát nem tudta megbontani a háborús törmelékből kirakott járda a háztól a kapuig vezető ösvényen, mely az orgonabokrok szélén,  és a régi, hasznavehetetlen gázcsövekre fölfuttatott rózsatövek között kanyargott.

Kinézek az ablakon. A kert alján ezüstös füst kavarog, gondos kezek égetik az őszi avart. A kesernyés-savanykás szag beletűz az orromba; a szagok, és a füstös levegő látványa régi képeket idéz meg, abból az időből, amikor rézüstben, szabad ég alatt főzte a szilvalekvárt a Nagyanyám.  A szemközti tűzfal alján, ahol néhány deszkából összeeszkábált garázs maradványa roskadozik, olajos tócsákban áll a víz. Nem tudni mikor gyűlt oda, mert az elmúlt hetekben nem esett.  Néhány madár is elhúz a kémények közti égdarabon, hogy ők is részesei legyenek az emlékeimnek. Lassan rárakódik mindenre a szürkeség, az ősz lépteit susogják a hosszú törzsű fák. Kifelé megy velünk az év, elhasznált vagyok, inkább a meghosszabbodó éjszakák idegességétől, mint a fáradtságtól.

“Annyi idős volt akkor, mint én most.”

Néhány éve a szemidegeit betegség támadta meg, és most már alig lát. Ennek ellenére egy percig se marad nyugton, rendezgeti a berendezés tárgyait, kitapogatva a bútorok éleit, óvatosan kerülgetve a lakás azon zúgait, ahol veszély leselkedhet rá.

Emlékezetből él, mint mindnyájan, csak mi, akik nem veszítettük el a szemünk világát, szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Ezért nekünk nehezebb figyelni a valóságra, mert az önteltségünkben könnyebben kisiklik a kezeink közül, mint gondolnánk.   

Amikor meglátogatom, szívesen veszi, ha mesélni kezdek neki mindenféle kitalált dologról. Úgy tálalom a történeteket, mintha azok valóban megtörtént volna velem: hogy félkarú ember tart a villamosmegálló felé a templomnál a Krisztinában, kabátujját, mint egy félig szétnyílott esernyőt, cibálja a szél. Vagy azt, hogy a hamuszínű, alkonyodó nyári kertben hogyan figyelem a tuják sötétülő zöldjét. Egyáltalán: napszaktól függetlenül a zöldet és a fényt, a fény színét, amely mindent magába szív a hegyen, a város fölött. Figyelem, ahogy a reggelente a drótkerítésre fölfuttatott vadszölő-sövényen áttűz a Nap. Vajon majd egyszer elmondhatom-e neki, hogy régóta csak a zöld és a fény árnyalatait látom a szeme helyén? Hogyan reagálna rá?

4.

Szitált a sötét a szobában.

Épp csak elhalványodott a kicsi, tölcséres fénysugár, a Bátyám ringatni kezdte a magát. Ez abból állt, hogy a párnán kicsit ide-oda mozgatta a fejét, amíg csak el nem aludt. Nagyanyánk ezeken a hideg téli éjszakákon hol leoltotta, hol fölkattintotta a sárga selyemmel bevont olvasólámpát, melynek kapcsolóját úgy helyezte el, hogy a legkisebb mozdulattal elérje. Hogy alkalmazkodni tudjon a hangulatváltásaihoz, és ne ébresszen föl bennünket.

Vannak események, amelyek sohasem nem tudnak kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki csak a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert  életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírja rá, hogy elszökjön előlük. Amikor nyugtalan éjszakákon a valósággal való hasonlóságot keresem az álmaimmal és a képzeletemmel, vagy a halottaimmal töltöm ki az életem hézagait. gyakran lyukadok ki ide. Az élet utolsó harmadához közelítve már nem igyekszem szemet húnyni a saját tévedéseim fölött, ahogy azelőtt még csábított az, hogy van bátorság bennem kiszínezni az életet olyan színekkel, amelyet a valóság nem ismer.

Elalvás előtt a sötét szobában, mikor a szívemen megül a bánat, és szemhéjam súlya elejti a napot, az ólommal tömött zsákot, és hiába várom, nem jön az álom.

Szitál a sötét.

(A KANIZSAI HIDEGHÁZ – Részletek a készülő regényből) 

Ha eszembe jut a néni, mindig odakapok a mutatóujjamhoz, mintha most vágná meg az üveg. Pedig nem most volt. Még szőke voltam, még Annácskának hívtak, még szerettem a piros, kopogós lakkcipőket. Még a mamánál töltöttem minden nyáron két hetet, tejfölös melegszendvicset ettünk reggelire, délután a parkba mentünk, meg egy kicsit a Böbe mama életét éltem, a lába alatt voltam, meg a keze alá dolgoztam, ahogy mondani szokta. Például elkísértem az ebéddel a szomszéd lakásba, én vittem a gesztenyepürét. Elővette a kulcsait, és kinyitotta a rácsokat, a második ajtó résnyire nyitva volt, Böbe mama bekopogott, de már mentünk is be, kitárva hagytuk az ajtót. Befogtam az orromat, és alig láttam a kinti fény után. Hunyorogva tapogattam az asztal után, Rakd le oda a tányért, próbáltam, tapogattam azt az odát. Az asztalon barna foltos barack volt, és fekete banán, Hát csak nem eszi meg a gyümölcsöt, hiába mondom, nem találta meg, mondtam, hogy ide tettem. Böbe mama fogta, és kidobta a szemétbe a gyümölcsöket, rám nézett, aztán megfogta barackos kezével a kezemet, amivel az orromat fogtam, és magával húzott a nagyszobába, Ez itt az unokám, Annácska, Meme néni, megismeri?, kérdezte Böbe mama, elengedte a kezemet, a tenyerünk kicsit összeragadt. Meme néni fehér hálóingben állt, méregetett, én pedig a ruhámba töröltem, diszkréten, a ragadós kezemet. Menj közelebb, Annácska, mutatkozz be, erre felemeltem a fejemet, odamentem a nénihez, ha muszáj, akkor muszáj. Horváth Anna vagyok, nyolc éves, második Á-s. A néni közelebb jött hozzám, és kezével megtapogatta a fejemet. Elvesztetted a fogaidat?, tudakolta a néni, akinek egy foga sem volt a szájában, mégis az én első két fogamat hiányolta. Kiestek, mondtam, Böbe mamára néztem, és elfintorodtam, hátha veszi a célzást, el kéne húzni, mert büdös a néni. Nem vette. Hoztunk ebédet Meme néni, mondta Böbe mama, tegye be a fogát, aztán kikísérte a konyhába a nénit, hogy megetesse. Bent maradtam, a mellettem lévő asztalon volt egy piros telefon, felvettem, haló, szóltam bele, haló, haló, és utánoztam anyát, forgattam a szemeimet, a derekamra tettem a kezemet, babráltam a telefonzsinórral. A kanapé melletti kisasztalon egy kék telefon csücsült, ez is régi volt, de annyira nem elhasznált, mint a másik, azon biztos többet beszélt a néni, emlékszem, ezt gondoltam. Ujjamat beleakasztottam a számokba, és forgattam kattanásig, vissza, és újra, négyes, hármas, egyes. Haló, haló, ha nem, hát nem, letettem.

Hogy a néni nem eszik, azt tudtam, vékony volt, látszott a bőrén, anyám mondta mindig, egyek sok barackot, az meglátszik a bőrön, az ő bőrén is látszott, nem csak barackot, semmit nem evett, kilátszottak a csontjai. Ezért lehettek a tányérok a kanapén, virágos csészék a könyvek mellett a polcon, baba a kávézóasztalon. Egy akasztós piros fésű lógott az ablak kilincsén, amikor ki akartam nyitni. A fésűhöz mégsem nyúltam hozzá, hosszú, fehér hajszálak lógtak ki belőle, olyan volt, mint a tóparton a fűzfák, ahogy lógtak, és simogatták a vizet. Csak ezek lógtak. Kész. Ennyi.

Arra gondoltam, emlékszem, mégsem tarthatom a végtelenségig befogva az orromat, már fárad a karom is. Megszokom a szagot úgyis, legalábbis azt mondják. Annácska, idehoznád azt a kardigánt, ott van a zöld telefon mellett, a fogason. Zöld telefon, hát még egy, meg egy fogas, meg egy barna kardigán. Böbe mama felsegítette a kardigánt a nénire, Nyisd ki a rácsot, Annácska. Sétáltunk a nénivel és Böbe mamával körbe-körbe az ötödiken, ők egymásba karoltak, én meg utánuk, erőpróbát tartottam, le merek-e nézni az udvarra. Le mertem. Háromszor is.

Délután otthon kártyáztunk, én meg csak a néni szobájára tudtam gondolni, ahol a lábam mindig beleakadt valamibe, belerúgtam, rátapostam, felborítottam valamit a földön. Böbe mama, a néni kiktől vár hívást, kérdeztem, Böbe mama keverte a kártyákat, ellapozta a hajtott csücskű disznót, kevés az esély a nyerésre, Hogy érted? Hát három telefonja is van, egy piros, egy kék és egy zöld. Felvettem őket, mindhárom zúgott. Nem tudja már ő sem, kicsikém, hogy kitől vár hívást, de azt tudja, hogy várja nagyon, hogy valaki fel fogja hívni, és akkor majd eszébe jut. De hát nem hívják, tudod, édesem, a családja már több éve Amerikába ment, Chicagóban, vagy hol élnek, engem egy héten egyszer felhívnak, de a Meme nénit, őt soha. Pár nappal később hívás jött Chicagóból, csendben kellett maradni, én meg se moccantam, még a levegőt is visszatartottam, csak néztem Böbe mamát, Igen, Nem tudom, Nem, dehogy, Persze, Hát fogyott, nem eszik.  

A néni szobája olyan volt, mint egy tönkrement, megromlott gyerekszoba. Azért nekem nagyon tetszett itt, a szag, meg úgy minden ellenére, jópofa hely volt, elkísértem Böbe mamát két hétig minden ebédnél, és amíg etette, a szobában mászkáltam. Megismerkedtem a fotelben ücsörgő kopasz babával, aki a kezében egy műanyag, rózsaszín fésűt tartott. A nagy, barna cserépben az asztal alatt nem föld volt, hanem őrölt kávé, tudom, mert megnyaltam, ahogy a homokot is, a játszótéren, fél pár cipőkben pedig föld, az egyikből valami zöld gaz bújt elő.

A néni napról napra kevésbé volt büdös, meg még szebb is lett, ha betette a fogát. Akkor már a szemét is láttam, nem csak a száját, a szemét, ami zöld volt, de nagyon. Azóta se láttam olyan szemeket, emlékszem, már akkor is tudtam, hogy ilyen zöldet nem fogok többet látni. Böbe mama nem látta a zöld szemét, csak az ebédet látta, amit csinált neki, a papucsát, aminek az egyik fele mindig elveszett a szobában, meg kellett keresni, most én voltam a papucs-felelős, meg a kardigánt látta, és néha talán a kezét, ahogy belebújtatta a kardigánujjba. Csak én láttam, meg persze a néni, hogy a képekről lemásznak a fekete-fehér emberek, és járkálnak a szobában, nézelődnek, hintáznak, labdáznak a néni körül, elfoglalják a helyét, kiverik a kezéből a kanalat, tele levessel, álldogálnak mosolyogva, még intenek is, mikor elmegyek.

Tudtad-e, hogy a fecskék mesélik el a reggelt? Én beszélek a nyelvükön, értem őket, tudod, mondanak sok mindent, jár a szájuk, nem mind lényeges, de vannak köztük lényegesek is, azokat persze nehéz megszűrni, tudod, hogy mi a lényeges, mert nekik be sem áll soha, de azért, hát, mondanak néha jót is, rosszat is, panaszkodósak ám, mindenre panaszkodnak. Maradjon már, Meme néni, ne tömje Annácska fejét ilyen csacsiságokkal, hát hogy mondhat ilyet, hogy beszélget a fecskékkel? Én azért mégiscsak elhittem, hogy a néni tényleg érti, mit mondanak a fecskék, én is értettem a kutyánk, Marci beszédét, meg a nagypapát, pedig hónapokig nem beszélt, azt hiszem, egy sakklépésen gondolkodott, mert a szomszéd megverte, életében először, értettem én őt is, pedig néma volt, tök néma.

A néni dolgai közül a kicsi, kék kézitükör tetszett a legjobban, olyan kék volt, mint a nagypapa szeme. Meg az a jó tükör volt, a néni sosem nézett bele, biztos el is felejtette, hogy ilyen szép tükre van. Emlékszem, már csak két napig maradtam Böbe mamánál, elhoztam a tükröt, eldugtam az ágy alá, majd hazaviszem. Este odajött hozzám Böbe mama, és megkérdezte, nem láttam-e a Meme néni tükrét, azt a kéket, mert Meme néni meg van esküdve, hogy azt valaki elvitte. Merthogy az a tükör titkokat tud, elfeledett arcokat mutat, ha magad elé tartod, az a tükör emlékezik, megjegyez mindenkit, aki már egyszer belenézett. Én nem láttam azt a tükröt, válaszoltam Böbe mamának, és visszafogtam a szememet, hogy ne tévedjen az ágy alá, és Böbe mama szeme ne kövesse.

Böbe mama még az orvost is kihívta a nénihez, annyira nem volt jól, zaklatottan járkált körbe-körbe, kereste azt a kék tükröt, ami olyan kék, mint a nagypapa szeme. Böbe mama meggyőződése volt, hogy elpakolta valahová, akkora kupleráj van abban a lakásban, nem csodálja, hogy eltűnnek a dolgok. Későn ment el az orvos, már régen csukott szemmel feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, emlékszem, aludnom kéne, hogy holnap legyen. Vissza akartam adni a tükröt, elrejteni az egyik fiókban, de féltem, ha belenéz a néni, az én arcomat mutatná. Elővettem a tükröt az ágy alól, az üveg megvágta a mutatóujjamat, törött volt. Emlékszem, nagyon megijesztett ez a törött tükör, tudtam, hogy nem adhatom vissza, végérvényesen, visszacsinálhatatlanul elloptam. Gondolkodtam, mit adhatnék helyette, de nem volt semmim, ami kellhetett volna a néninek, nem tudom visszaadni se az arcokat a tükörből, se a kéket, se semmit.

Kopogott a cipőm a lépcsőkön, ahogy lefelé futottam a lépcsőházban, le a földszintre, az udvarra, óvatosan, hogy a zsebemben az üveg ne vágja szét a ruhámat, ne vágja meg még jobban a kezemet. Lent hatalmas kőcserépben föld volt, virág, növény nélkül, csak föld, oda ástam el a tükröt, mert arra gondoltam, így mégiscsak házon belül marad, és ha már nem találja a néni, azért érezze, hogy nincs olyan messze, még mindig közelebb van, mint Amerika.