Grafoman

Egy párás reggelen kefirgombámat sétáltattam a közeli lankán, és eszembe ötlött ifjúkorom legborzalmasabb emléke. Az emléktől megrettenve nagyot rántottam a pórázon, és hű háziállatom okos, kérdő kifejezéssel fordította felém fehér-hepehupás arcát. Megsimogattam nyálkás homlokát, és gyorsabb futásra ösztökéltem. A félelmetes emlék képe azonban ott mocorgott a párától tompa tájon. Otthon a számítógép elé ülve elfogott a rettenet, hogy újra írnom kell, de éreztem, meg kell fogalmaznom azokat az észveszejtő napokat.

Felhívtam egy barátomat, aki már abban az időben is szorosan kötődött hozzám, és megemlítettem neki, mire készülök. Halk szürcsögést hallottam a vonal végéről. Nyáladzott. Mikor újra megszólalt, hangja oly halk és reszketeg volt, akár egy vénemberé. Megpróbált lebeszélni tervemről, aztán érezve hangomon eltökéltségemet, csak arra kért, hogy egy nap ne írjak többet 6-800 karakternél, és ne kezdjek kutakodni újra a betűtípusok között. Megígértem neki, és a kagylót letéve bizsergő ujjakkal ültem vissza a géphez.

Minden egy tiszta novemberi hajnalon kezdődött. Akkoriban egy hamisított-hanghordozó-megsemmisítő vállalatnál dolgoztam éjszakai műszakban. Odafent tisztán ragyogott a hold, és én úthengeremmel 280 darab hamisított Dolly Roll hangkazettát préseltem laposra, mosolyogva néztem a szétfreccsenő műanyagdarabkákat, és a fuldokolva tekergő fekete szalagokat. És akkor ott a vezetőülésen eszembe jutott egy vers, egy haiku. Akkor már több éve írtam különféle elbeszéléseket, hosszabb verseket, de néhány hónapja éreztem, hogy kezdek eljutni a forma letisztultságáig, a mondanivaló szikárságáig. Reggel hazatértem után rögtön a gépbe pötyögtem a pici, szabályos verset.

Elégedetten feküdtem ágyamba, és este hatkor kipihent elmével ébredtem. Egy pohár forró musttal a kezemben leültem a számítógép elé, hogy friss tekintettel olvashassam újra versemet. Elhűlve láttam, hogy a szabályos 5-7-5-ös strófaszerkezetbe odafurakodott egy fattyúsor, egy rettenetes jelzős szerkezet, feldúlva az egy gondolatsorra felfűzött lírai helyzetképet. Természetesen megpróbáltam kitörölni az oda nem illő szavakat, de a fattyúsor kegyetlen kígyóvá alakulva kergette le a képernyőről kurzoromat. Az órára pillantva láttam, hogy indulnom kell a munkahelyemre, ezért ceruzát ragadtam, és lefirkantottam az eredeti haikut és kitöröltem a dokumentumot a könyvtáramból. Útközben arra gondoltam, biztos valami modern számítógépes vírus űzi velem ostoba tréfáját.
Munka közben azonban egyre felrémlett bennem az a fattyúsor, összerezzenve vettem észre, hogy újabb bővítmények jutnak eszembe, mintha a befurakodott sor, eme kegyetlen kígyó, ama titokzatos ostor felkorbácsolta volna bennem a szavakat, elnyűtt hasonlatok keltek életre fejemben, és addig keringtek megvadult darazsakként koponyám belsejének neki-neki csapódva, amíg nem találtak maguknak egy satnya gondolatot, elárvult képet, hogy ostoba metaforaként, telhetetlen metonímiaként duzzasszák tovább burjánzó mondataimat. Földöntúli fáradtság lett úrrá rajtam, hazáig botladoztam, és tehetetlen fahasábként zuhantam ágyamba. Este világvégi kimerültségben ébredtem, és reszketve hajtottam fel egy kupica Pelikán javító-festéket. Az újra rám törő szórengetegben valami fogódzópontot kerestem, és gerincemen csúszva megközelítettem íróasztalomat. El akartam olvasni a papírra kimenekített haikut.

De a lapon nyoma sem volt versemnek, csak mondatok özöne, egyre sokasodó bekezdések. Dermedten éreztem, hogy valami bizarr vágy kerít hatalmába, és már nyúltam is fiókos szekrényem aljára, ahonnan bontatlan csomag írólapot vettem elő. És írtam, olyannyira belefeledkezve a papírsercegés gyötrő szép melódiájába, hogy még munkámról is megfeledkeztem, és csak az éjféli harangzúgásra riadtam fel, akkorra már több mint ötven teleírt oldal hevert köröttem. Sietve kaptam fel kabátomat, 4 órás késéssel értem munkahelyemre. Zúgott a fejem, és épkézláb magyarázat nélkül hebegtem főnököm aggódó-kémlelő tekintete előtt. Az úthengerre pattanva megpróbáltam behozni lemaradásomat, azon az éjjelen 500 törvénytelen Destiny’s Child CD-t kellett megsemmisítenem, a túlórázás után a délelőtti napfényben lépdeltem, friss péksütemények sétáltak mellettem, éreztem, hogy egy nehézkes kalács még utánam is fordul, és sajnálkozó pillantással nézi botorkáló alakomat. Elhatároztam, hogy megszabadulok ettől a borzalmas erőtől, és egy Ápiszba lépve vettem 50 darab Koh-i-noor elefántos radírt a nagyobbik fajtából. Az első kapualjhoz érve rögtön magamba tömtem két radírt, és hazáig majszoltam, otthon első utam a konyhába vezetett, és a sajtreszelőn ledaráltam tíz szürke radír-téglatestet, egy nagyobb befőttesüvegben összekevertem a morzsalékot 1 liter vízzel, néhány tucat mazsolával, és állni hagytam. Lefekvés előtt még elrágtam egy frissen panírozott törlőgumit, és csak utána aludtam el.

Borzalmas nyögésre ébredtem, a párnámon halálsápadt toldalékok hevertek, főleg képzők, de két féregként hentergő birtoktöbbesítő is ott haldoklott, reszketve ismertem rá a regényben leírt szuffixumokra. Kiténferegtem a fürdőszobába, és a wc fölé hajolva kihánytam egy újabb kisregényt, a tartályból kiáramló víztömegben egymásba csavarodtak a felesleges mondatok, és visongva húzták egymást az örvény mélyére, le a csatornába. Arcot mostam és a tükörbe pillantva velőtrázó üvöltés hagyta el ajkaimat. A tükörből egy rettenetes ábrázat vigyorgott rám, először nem ismertem fel, de ifjúkoromból előtört egy iszonyú könyv emléke, és a borítón ugyanaz az arc: a Németh László arca. Fogkefémmel nekiestem a tükörnek, hogy eltűntessem onnan e félelmes víziót, de mennél jobban dörzsöltem, annál fenségesebben kacagott gyermekded próbálkozásaimon.

addig gyönyörű

szűkre zárták a mellemet
vérem kifüstölög az űrbe
egyszer csak visszacsapolják
addig gyönyörű, megszürkülve

nem figyelnek az emberek.

apu kering, hó, valse triste, zene
Vera tapad, hó, lassan jár
anyu költözik, hó, Telkibe

(én csak vagyok, hó, köpnék, hó,
minden szóra, tánc, minden sir-re)

apu, megy, hó, ne segíts élni
Vera, megy, hó, ne segíts múlni

Anyu, most ne segíts többet

város a díványon

hogy még sincs rá eleven isten
aki megesküdjön
hagyom.
esküszöm én majd holnap elha-
gyom. sikít. fényes térd.
hagyom.
hallod ahogy menekül? kará-
csony. sült zene. szájfény.
hagyom.
emberül pár pillanatig rád
gondolok. ezüstülsz.
hagyom.

város a díványon hullik szét
neon erezete.
halál.
felkapcsolom a téli égő-
ket, aranyosodom.

kilépek a gyanús fényből, sötét
márka az üvegen.
egyszer összekapaszkodunk Eszter-
láncba. hullik szét a
párna
a város ahogy a díványra ülsz.
hagyjad

Tollaslabda

Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.

Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.

Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.

Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.

Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.

Szótlan alszik el

A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.

2004. augusztus 31.

Irodalmi és Társadalmi Portál