Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.

Drága húgom!

Oka van annak, hogy a családnak szóló szokásos havi levelem mellett ezúttal neked külön írtam. Abban a levélben nem mondtam el mindent a múlt hónappal kapcsolatban, de tartok tőle, hogy ha a teljes igazságot írtam volna le, akkor senki sem hinne nekem, még apánk és anyánk sem. Azért írom le neked mindezt és egyúttal helyezem beléd a bizalmamat, mert tudom, hogy te mindig is nagy érdeklődést tanúsítottál a természetfeletti jelenségek iránt, és mert tudom, hogy sose adnád tovább ezt senkinek.

Minden körülbelül másfél hónappal ezelőtt kezdődött. Az egyetemünk táviratot kapott egy oregoni fakitermelő vállalattól, hogy az egyik Portland mellett létesített telepükön megmagyarázhatatlan dolgok történtek. A munkások olyasmit rebesgettek, hogy a természet ellenük fordult, és minden létező módon megkeseríti az életüket. Amikor a levél íródott, akkor már halálos áldozatok is voltak, bár arra nem tért ki, hogy milyen körülmények között haltak meg az illetők. Mivel akkor az egyetemen én voltam az egyetlen szabad botanikus (ami azt illeti, éppen egy projekt kellős közepén voltam, de ez már részletkérdés), így egyértelmű volt, hogy engem bíznak meg az eset kivizsgálásával.

A Portlandbe vezető vonatútig nem volt semmi probléma, viszont a lovas kocsi, ami kivitt engem a fatelepre, annyira rázkódott az úton, hogy kis híján lerázta a vesémet. Ha azt azért nem is, de a pipámba való összes dohányt sikeresen kirázta a dohányos zacskómból, nem kis bosszúságomra. Mikor végre megérkeztem, egy tagbaszakadt szakállas férfi fogadott, aki egy szebb napokat látott inget viselt és már erősen elkezdett kopaszodni. Nathan Spurlocknak hívták, ő volt a telep felügyelője. Azt mondta, hogy már nagyon vártak engem, ugyanis a levél elküldése óta újabb emberek haltak meg. Bemutatkozásom után megmondtam neki, hogy mindent csak szép sorjában, és hogy előbb a legkorábbi balesetek helyszínére vigyen. Ezután elkísért engem a munkások szállására az erdő szélén, ahol olyan lakóházak romjait mutatta nekem, amikre rádőltek a közeli fák, ezzel agyonnyomva a bentlakókat. Erre én majdnem kiabálni kezdtem vele, hogy csak azért képesek voltak engem több száz kilométerről iderángatni, hogy megvizsgáljak néhány kidőlt fát. De Mr. Spurlock felhívta a figyelmemet arra, hogy a fáknak ránézésre semmi bajuk nem volt. És csakugyan: közelebbről megvizsgálva és mintát véve megállapítottam, hogy a fák sehol sem voltak elkorhadva, éppen ellenkezőleg, teljesen egészségesek voltak, mégis kidőltek. Nagyon különösnek találtam a dolgot, de mivel már esteledett, engem pedig kimerített a hosszú út, nyugovóra tértem, hogy másnap újult erővel és friss elmével folytathassam a vizsgálatot.

A következő napon az erdő belsőbb területén található faházakhoz vittek, ahol a tegnapihoz képest már sokkal szokatlanabb dolgok fogadtak. A holttestek még mindig ott voltak a házakban, mivel a munkások mindent hátrahagyva elmenekültek a környékről. A tetemek némelyike már oszlásnak indult és émelyítő bűzt árasztott magából. Mivel a munkások még csak a telep közelébe sem mertek menni, nemhogy a házakba, csakis magamra számíthattam. Soha ehhez foghatóval nem találkoztam még: a nyitott ablakokon keresztül kúszónövények kígyóztak be egészen a munkások ágyáig, ahol az éjszaka folyamán megfojtották őket az indák. Néhány halottnak még most is el volt színeződve az arca. Másokkal szintén fulladás végzett, de ők mindezek mellett még fel is puffadtak. Az orrjárataikat alaposan áttörölve spórákat találtam, melyek minden bizonnyal mérgezőek voltak. A szobákban körülnézve a nyirkosabb helyeken gombaszerű képződményeket találtam (kinézetre leginkább a pöfeteggombára hasonlítottak), melyek a legkisebb érintés hatására is ontották magukból a spórákat. Csak remélhetem, hogy az én tüdőmbe nem jutott belőlük.

Fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek. Még csak nem is hallottam ehhez hasonló esetekről, hiszen az általam olvasott könyvek szerint ezek a növények és gombák teljesen ártalmatlanok voltak. Mégis meghalt eddig tizennyolc ember, többen pedig munkaképtelenné váltak a légzési panaszaik miatt és ágynak estek. Eközben a munka lassan két hete teljesen leállt, ezzel jelentős profitkiesést okozva a vállalatnak. Tudtam, hogy ha nem találok ki valamit minél hamarabb, akkor a baj csak még nagyobb lesz.

Tanácstalan voltam és nagyon ideges. Napok óta nem gyújtottam rá, ugyanis a telepen tűzvédelmi okok miatt tilos volt a dohányzás, s emiatt senkitől sem tudtam dohányt kérni a pipámhoz. Így jobb dolgom nem lévén, a szállásom teraszán üldögéltem az egyik este, és azon morfondíroztam, hogy vajon miért látok a Hold fényénél füstöt felszállni az erdőből. Ekkor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan finom dohányillat ütötte meg az orromat, amilyet még életemben nem éreztem. Gyorsan felpattantam, és elindultam megkeresni az illat forrását. Nem hittem volna, hogy ez az alig pár napos elvonás annyira elveheti az eszemet, hogy mire észbe kaptam, már bent voltam a sűrű erdő közepén, és fogalmam sem volt róla, hogy merre mehetnék vissza. Így, jobb ötletem nem lévén, tovább kerestem az illat lelőhelyét, hátha emberekbe botlom útközben. Végül kiértem egy kis tisztásra, aminek a közepén egy tábortűz égett, körülötte pedig sátrak. Egy indián táborba tévedtem.

Meglepett, hogy ezen a vidéken még élnek őslakosok, bár elképzelhető, hogy maradt még egy-két kisebb törzs a környéken. A tábortűz füstjéből meglepő módon semmit nem éreztem, az összetéveszthetetlen dohányillatot viszont annál inkább, ami a legnagyobb sátor irányából jött, így arrafelé vettem az irányt. A sátrakból és mögülük lassan emberi alakok váltak kivehetővé: bőrruhát és mokaszint viseltek, fekete hajukba némelyek sastollat tűztek. Viszont a bőrük a várt rézszínű árnyalat helyett zöldes volt, mely leginkább Cunningham ezredes otthoni lovas szobrára emlékeztetett. Semmit nem csináltak, csak álltak és néztek engem, miközben beléptem a nagy sátorba.

Odabent egy vénséges vén öregasszony ült egy gyékényszőnyegen, nyakában medvekarmokból font nyaklánc lógott: ebből arra következtettem, hogy valamilyen vezető beosztása lehetett a közösségen belül, talán ő volt a törzs sámánja. Hosszúszárú pipából pöfékelt, majd felnézett rám a fekete szemeivel.

„Légy üdvözölve, Samuel Woods. Már vártunk rád.” mondta a vénasszony. Meglepően jól beszélt angolul.

Egy pillanatig nem tértem magamhoz a döbbenettől, majd feleltem: „Honnan tudja, hogy ki vagyok, és honnan tudta, hogy ide fogok tévedni?”

„Óh, a nevedet már azon a napon megsúgták nekem a madarak, amikor megérkeztél ide. Az anyaföld pedig egészen idáig elhozta lépteid döngését.” válaszolta mosolyogva a sámánasszony. Ezután dohányos zacskót vett elő, és így szólt: „Foglalj helyet, kérlek. Dohányt?”

„Az most nagyon jól esne, köszönöm szépen.” mondtam, és helyet foglaltam vele szemben. A dohánnyal jól megtömtem pipámat, majd rágyújtottam magam is. Soha életemben nem szívtam még olyan finom dohányt, mint akkor.

„Mi szél hozott ide, a messzi északi erdőségekbe, távol az otthonodtól?” kérdezte jó szándékkal vendéglátóm.

„Azért küldtek ide, hogy megvizsgáljam a közeli fatelepet körülölelő erdők növényvilágát. Mivel a közelben nem volt egy botanikus sem, küldtek egy táviratot az egyetemnek, ahol én dolgozom…”

„Mit csinál egy botanikus?” szakított félbe kérdésével az öregasszony. Tekintetében látszott az őszinte érdeklődés.

„Növényekkel foglalkozik, azokat vizsgálja és tanulmányozza. De úgy néz ki, hogy a tudományom itt kevésnek bizonyult. Teljesen tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehet az erdőnek.”

Az idős sámán erre lehajtotta a fejét: „Ez felettébb szomorú.”

„Micsoda?” kérdeztem.

„Azt állítod, hogy értesz a növényekhez, Samuel Woods, mégsem látod, hogy miért beteg és miért haldoklik ez az erdő. Úgy bizony: haldoklik. Még nem reménytelen a helyzete, de már csak ennyi kell neki, hogy az legyen.” mondta, miközben egy csipetnyi pipafüvet jól láthatóan az ujjai közé csippentett, és színpadias mozdulattal a pipájába szórta, melynek hatására élénk izzás tört fel a belsejében.

„Na de miért? Mi lehet az oka ennek a természetellenes viselkedésnek?”

„Ti vagytok az okai. Az emberek.” felelte sötéten a vénasszony. „Mi az idők kezdete óta harmóniában éltünk a természettel, és megtanultuk, hogyha el is veszünk tőle valamit, legyen az egy állat húsa vagy egy darab tűzifa, akkor azt mindig meg kell hálálnunk valamilyen formában. De ti csak ész és mérték nélkül kizsákmányoljátok, és cserébe nem adtok semmit. Mi mindig is együtt éltünk a környezettünkkel, átéreztük minden örömét és fájdalmát. De hamarosan te is érezni fogod.”

Nem tudtam, hogy mire gondolhatott ezzel, enyhén kába voltam és egy kicsit fájt is a fejem a füsttől. Már éppen szólni akartam, amikor olyan éles fájdalom hasított bele mindkét lábamba, hogy a szó bennem maradt és én csak artikulátlanul ordítottam. Olyan érzés volt, mintha baltával belevágtak volna a lábaimba. A kín nem szűnt, bizonyos időközönként rohamszerűen ismétlődött. Azután a fájdalom átterjedt a karjaimra, ahol úgy éreztem, mintha mindkét oldalról fűrészekkel próbálnák meg elválasztani a karjaimat a vállamtól. Én pedig csak üvöltöttem tehetetlenül, miközben már a földön fetrengtem a kíntól. Ezután minden eddiginél erősebb fájdalmat éreztem, mely a hasam környékéről kúszott egyre feljebb, mintha egy szalagfűrésszel vágnák ketté a törzsemet. Úgy éreztem, hogy lassan az eszemet vesztem a fájdalomtól, de elájultam még mielőtt elérte volna a fejemet.

Az arcomra csöpögő eső ébresztett fel másnap reggel. Egy kisebb tisztáson hevertem az erdő legszélén, még a fatelepet is lehetett látni onnan. Tagjaimat alig bírtam megmozdítani, mert helyenként még mindig lehetett bennük érezni a földöntúli kínok maradékát. Lassan elvánszorogtam a telep széléig, tetőtől talpig vizesen és sárosan. Mr. Spurlock lélekszakadva rohant felém, kérdezte, hogy merre jártam, mert ő már azon volt, hogy egy keresőexpedíciót indít a felkutatásomra. Mondtam neki, hogy nincsen semmi komolyabb bajom, mindössze pihenésre lesz szükségem. De még mielőtt elvonultam volna a szállásomra, megmondtam neki, hogy az erdő azon környékét, ahol az indiántábor található, azt kerüljék el, és legalább az egy kilométeres környezetében ne vágják ki a fákat.

„Indiántábor? Miféle indiánokról beszél, Mr. Woods?” kérdezte értetlenül Spurlock. „Az utolsó őslakos a környéken, a helybéli törzs sámánasszonya már több mint öt éve meghalt.”

Visszafordultam az erdő felé. Már sehol sem láttam a füstöt kavarogni a fák fölött.

Mostanra már teljesen elmúltak a fájdalmaim, de a történtek a mai napig nem hagynak nyugodni. Remélem, hogy minél hamarabb hazalátogathatok, és akkor személyesen is megvitathatjuk az esetet.

Szerető bátyád

Sam

Szentesig szeretnék kérni egy diákot. Félegyházán keresztül. Köszönöm. Az elmúlt években hányszor mondtam el… ma Budapest, Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza. Átszállás. Öt percem van rá, már bent áll a zsuzsi vonat, ami, hogy miért a zsuzsi nevet kapta, még nem derült ki, így hát zsuzsi marad, amíg vonatok járnak Szentesre. Csongrád úti tanyák, Gátér, Csongrád alsó és felső, majd Szentes. A végtelen út sosem ugyanolyan. Egyedül, társaságban, tavasszal, télen, amíg az volt az otthon, vagy mikor csak visszajár a múlt. Az őzek mindig ott ugrálnak a pusztán, és a nyúl meg a fácán elmenekül a sínek mellől, ha a vonat hangját meghallja. Sehol annyi őz nem ugrál, mint Csongrád megyében. Ebben biztos vagyok. Régen számoltam őket, ha egyszerre sokat láttam. Volt, hogy tizenkettő, tizenhárom is bámulta messziről, közelről a vonatot. Ma nem látom, és még most is számolom őket. No meg a Tisza. Csongrád és Szentes közt megyek át a Tiszán, a legfontosabb és kihagyhatatlan, hogy minden egyes alkalommal, oda és vissza meg kell vizsgálni, hogy mennyire van fönt a Tisza. Ú, most de lent van, vagy ú, jól följött a Tisza. Optimális Tisza még soha nem volt. Mókás. Ha ketten, vagy többen utaztunk elméleteket gyártottunk a vonaton, amelyeket részben az aktuális olvasmányélményeink határoztak meg. Télen, a Gyilkosság az Orient expresszen után elkerülhetetlen volt nem arról beszélni, hogy mi lenne, ha gyilkosság történne a zsuzsin, és ne adj Isten pont a hídon zuhannánk bele a Tiszába. Az is érthetetlen, hogy miért ettük meg a vonaton az összes kaját, amit otthonról kaptunk a vasárnapi ebéd után. Fasírtszag, rántott hús/gomba/karfiol. Hogy miért kellett kézzel megenni a köretnek szánt krumplit, rejtély. De megettük, és hétfőn már éheztünk és sopánkodtunk. Ha mégis vasárnap este, mire beértünk a koleszba, maradt valami, az lefekvés előtt okvetlenül elfogyott. Le kellett fojtani az egy üveg bort vagy azt a két-három kisfröccsöt, amit a visszaérkezés örömére rendszeresen elfogyasztottunk. Péntekenként nem sok mindenben változott a felállás. Az állomások, az őzek, fácánok a helyükön. Én mindig figyeltem és számoltam őket gondosan. A Tiszáról is megállapítottam, amit meg kellett. Viktor legtöbbször elaludt, mielőtt átértünk a hídon, vagy szörnyű erőlködések közt még megtekintette a Tiszát, le ne maradjon róla. Félegyházán lehetetlen volt felkelteni. Laura legtöbbször Gátérig bírta, hogy ne legyen kínos, azért egy megállót még szunyókálhasson.

Közben elindultam én is. Ma. Egyedül. No nem sokáig persze. Viktor Félegyházán csatlakozik, mert ő most Halasról jön. Ha megérkezünk, akkor történik valami. A talpamon keresztül elindul egy sugár a szívemig, ami minden dobbanással továbbpumpálódik az utolsó sejtemig. És ez a sugár pumpálódik, amíg élek. Mit a vér. Mindignek mindig, csak akkor erősebben lüktet, amikor leszállok és megérzem a vasútállomáson a csatornaszagot. Valahogy összedől a világ és semmi van. Pumpál és lüktet. Tudom előre, mert mindig ez van. Mindig összedől, és mindig semmi van. Ettől a ponttól nem lehet tovább magyarázni. Találkozások, feles, ölelések, feles, tánc, santé, beszélgetés, téli éjszaka, pálinkaszagot árasztó sapkák, és kabátok és feles, feles, feles, kábulat, szédülés, keresés, kidőlés, tánc, arcok, izzadt emberek, hangosság, iszonyú hangosság, nevetések és ettől még, még lüktet és pumpálódik annyira erősen, hogy mindent kitaszít.