Éjjeledünk; Őszkirály; cím nélkül

Éjjeledünk

 

Fáj elismerni, mikor kimondod hat óra,

fázni kezdek, hogy kint már hóra

borul a sötét, s mögém ül, majd a vállamra

a hideg: befúj a lázamba,

hadd ne áltassam – legalább magam; hiába,

ha a tér sarkaiból kiáltja

az utcakövet, rajta rögvest kopogva követ félelmünk,

kedvesek, hát mégis éjjeledünk.

 

 

Őszirály

 

Téglalapként dől be a fény,

megtestesült glóriaként suhan mellém a szél,

hogy falevéllel koronázzon,

lábam előtt varjútollal táncot járjon,

s a reszkető kapualjban

leheletnyi halkan

őszkirállyá  kiáltson.

 

 

cím nélkül

 

Mondhatnám hogy kétezertizenkettő azt

hogy egy novemberi nap huszonnyolcadika

hogy milyen utca de valahogy inkább csak

valahány idővel a kezdet után és a vég előtt

valahol valamiért beszívva a hideg levegőt

s éppen csak hogy mondjak valami biztosat:

narancsot vettem a zöldségesnél


Füst a fák fölött

 

Drága húgom!

 

Oka van annak, hogy a családnak szóló szokásos havi levelem mellett ezúttal neked külön írtam. Abban a levélben nem mondtam el mindent a múlt hónappal kapcsolatban, de tartok tőle, hogy ha a teljes igazságot írtam volna le, akkor senki sem hinne nekem, még apánk és anyánk sem. Azért írom le neked mindezt és egyúttal helyezem beléd a bizalmamat, mert tudom, hogy te mindig is nagy érdeklődést tanúsítottál a természetfeletti jelenségek iránt, és mert tudom, hogy sose adnád tovább ezt senkinek.

 

Minden körülbelül másfél hónappal ezelőtt kezdődött. Az egyetemünk táviratot kapott egy oregoni fakitermelő vállalattól, hogy az egyik Portland mellett létesített telepükön megmagyarázhatatlan dolgok történtek. A munkások olyasmit rebesgettek, hogy a természet ellenük fordult, és minden létező módon megkeseríti az életüket. Amikor a levél íródott, akkor már halálos áldozatok is voltak, bár arra nem tért ki, hogy milyen körülmények között haltak meg az illetők. Mivel akkor az egyetemen én voltam az egyetlen szabad botanikus (ami azt illeti, éppen egy projekt kellős közepén voltam, de ez már részletkérdés), így egyértelmű volt, hogy engem bíznak meg az eset kivizsgálásával.

 

A Portlandbe vezető vonatútig nem volt semmi probléma, viszont a lovas kocsi, ami kivitt engem a fatelepre, annyira rázkódott az úton, hogy kis híján lerázta a vesémet. Ha azt azért nem is, de a pipámba való összes dohányt sikeresen kirázta a dohányos zacskómból, nem kis bosszúságomra. Mikor végre megérkeztem, egy tagbaszakadt szakállas férfi fogadott, aki egy szebb napokat látott inget viselt és már erősen elkezdett kopaszodni. Nathan Spurlocknak hívták, ő volt a telep felügyelője. Azt mondta, hogy már nagyon vártak engem, ugyanis a levél elküldése óta újabb emberek haltak meg. Bemutatkozásom után megmondtam neki, hogy mindent csak szép sorjában, és hogy előbb a legkorábbi balesetek helyszínére vigyen. Ezután elkísért engem a munkások szállására az erdő szélén, ahol olyan lakóházak romjait mutatta nekem, amikre rádőltek a közeli fák, ezzel agyonnyomva a bentlakókat. Erre én majdnem kiabálni kezdtem vele, hogy csak azért képesek voltak engem több száz kilométerről iderángatni, hogy megvizsgáljak néhány kidőlt fát. De Mr. Spurlock felhívta a figyelmemet arra, hogy a fáknak ránézésre semmi bajuk nem volt. És csakugyan: közelebbről megvizsgálva és mintát véve megállapítottam, hogy a fák sehol sem voltak elkorhadva, éppen ellenkezőleg, teljesen egészségesek voltak, mégis kidőltek. Nagyon különösnek találtam a dolgot, de mivel már esteledett, engem pedig kimerített a hosszú út, nyugovóra tértem, hogy másnap újult erővel és friss elmével folytathassam a vizsgálatot.

 

A következő napon az erdő belsőbb területén található faházakhoz vittek, ahol a tegnapihoz képest már sokkal szokatlanabb dolgok fogadtak. A holttestek még mindig ott voltak a házakban, mivel a munkások mindent hátrahagyva elmenekültek a környékről. A tetemek némelyike már oszlásnak indult és émelyítő bűzt árasztott magából. Mivel a munkások még csak a telep közelébe sem mertek menni, nemhogy a házakba, csakis magamra számíthattam. Soha ehhez foghatóval nem találkoztam még: a nyitott ablakokon keresztül kúszónövények kígyóztak be egészen a munkások ágyáig, ahol az éjszaka folyamán megfojtották őket az indák. Néhány halottnak még most is el volt színeződve az arca. Másokkal szintén fulladás végzett, de ők mindezek mellett még fel is puffadtak. Az orrjárataikat alaposan áttörölve spórákat találtam, melyek minden bizonnyal mérgezőek voltak. A szobákban körülnézve a nyirkosabb helyeken gombaszerű képződményeket találtam (kinézetre leginkább a pöfeteggombára hasonlítottak), melyek a legkisebb érintés hatására is ontották magukból a spórákat. Csak remélhetem, hogy az én tüdőmbe nem jutott belőlük.

 

Fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek. Még csak nem is hallottam ehhez hasonló esetekről, hiszen az általam olvasott könyvek szerint ezek a növények és gombák teljesen ártalmatlanok voltak. Mégis meghalt eddig tizennyolc ember, többen pedig munkaképtelenné váltak a légzési panaszaik miatt és ágynak estek. Eközben a munka lassan két hete teljesen leállt, ezzel jelentős profitkiesést okozva a vállalatnak. Tudtam, hogy ha nem találok ki valamit minél hamarabb, akkor a baj csak még nagyobb lesz.

 

Tanácstalan voltam és nagyon ideges. Napok óta nem gyújtottam rá, ugyanis a telepen tűzvédelmi okok miatt tilos volt a dohányzás, s emiatt senkitől sem tudtam dohányt kérni a pipámhoz. Így jobb dolgom nem lévén, a szállásom teraszán üldögéltem az egyik este, és azon morfondíroztam, hogy vajon miért látok a Hold fényénél füstöt felszállni az erdőből. Ekkor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan finom dohányillat ütötte meg az orromat, amilyet még életemben nem éreztem. Gyorsan felpattantam, és elindultam megkeresni az illat forrását. Nem hittem volna, hogy ez az alig pár napos elvonás annyira elveheti az eszemet, hogy mire észbe kaptam, már bent voltam a sűrű erdő közepén, és fogalmam sem volt róla, hogy merre mehetnék vissza. Így, jobb ötletem nem lévén, tovább kerestem az illat lelőhelyét, hátha emberekbe botlom útközben. Végül kiértem egy kis tisztásra, aminek a közepén egy tábortűz égett, körülötte pedig sátrak. Egy indián táborba tévedtem.

 

Meglepett, hogy ezen a vidéken még élnek őslakosok, bár elképzelhető, hogy maradt még egy-két kisebb törzs a környéken. A tábortűz füstjéből meglepő módon semmit nem éreztem, az összetéveszthetetlen dohányillatot viszont annál inkább, ami a legnagyobb sátor irányából jött, így arrafelé vettem az irányt. A sátrakból és mögülük lassan emberi alakok váltak kivehetővé: bőrruhát és mokaszint viseltek, fekete hajukba némelyek sastollat tűztek. Viszont a bőrük a várt rézszínű árnyalat helyett zöldes volt, mely leginkább Cunningham ezredes otthoni lovas szobrára emlékeztetett. Semmit nem csináltak, csak álltak és néztek engem, miközben beléptem a nagy sátorba.

 

Odabent egy vénséges vén öregasszony ült egy gyékényszőnyegen, nyakában medvekarmokból font nyaklánc lógott: ebből arra következtettem, hogy valamilyen vezető beosztása lehetett a közösségen belül, talán ő volt a törzs sámánja. Hosszúszárú pipából pöfékelt, majd felnézett rám a fekete szemeivel.

 

„Légy üdvözölve, Samuel Woods. Már vártunk rád.” mondta a vénasszony. Meglepően jól beszélt angolul.

 

Egy pillanatig nem tértem magamhoz a döbbenettől, majd feleltem: „Honnan tudja, hogy ki vagyok, és honnan tudta, hogy ide fogok tévedni?”

 

„Óh, a nevedet már azon a napon megsúgták nekem a madarak, amikor megérkeztél ide. Az anyaföld pedig egészen idáig elhozta lépteid döngését.” válaszolta mosolyogva a sámánasszony. Ezután dohányos zacskót vett elő, és így szólt: „Foglalj helyet, kérlek. Dohányt?”

 

„Az most nagyon jól esne, köszönöm szépen.” mondtam, és helyet foglaltam vele szemben. A dohánnyal jól megtömtem pipámat, majd rágyújtottam magam is. Soha életemben nem szívtam még olyan finom dohányt, mint akkor.

 

„Mi szél hozott ide, a messzi északi erdőségekbe, távol az otthonodtól?” kérdezte jó szándékkal vendéglátóm.

 

„Azért küldtek ide, hogy megvizsgáljam a közeli fatelepet körülölelő erdők növényvilágát. Mivel a közelben nem volt egy botanikus sem, küldtek egy táviratot az egyetemnek, ahol én dolgozom…”

 

„Mit csinál egy botanikus?” szakított félbe kérdésével az öregasszony. Tekintetében látszott az őszinte érdeklődés.

 

„Növényekkel foglalkozik, azokat vizsgálja és tanulmányozza. De úgy néz ki, hogy a tudományom itt kevésnek bizonyult. Teljesen tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehet az erdőnek.”

 

Az idős sámán erre lehajtotta a fejét: „Ez felettébb szomorú.”

 

„Micsoda?” kérdeztem.

 

„Azt állítod, hogy értesz a növényekhez, Samuel Woods, mégsem látod, hogy miért beteg és miért haldoklik ez az erdő. Úgy bizony: haldoklik. Még nem reménytelen a helyzete, de már csak ennyi kell neki, hogy az legyen.” mondta, miközben egy csipetnyi pipafüvet jól láthatóan az ujjai közé csippentett, és színpadias mozdulattal a pipájába szórta, melynek hatására élénk izzás tört fel a belsejében.

 

„Na de miért? Mi lehet az oka ennek a természetellenes viselkedésnek?”

 

„Ti vagytok az okai. Az emberek.” felelte sötéten a vénasszony. „Mi az idők kezdete óta harmóniában éltünk a természettel, és megtanultuk, hogyha el is veszünk tőle valamit, legyen az egy állat húsa vagy egy darab tűzifa, akkor azt mindig meg kell hálálnunk valamilyen formában. De ti csak ész és mérték nélkül kizsákmányoljátok, és cserébe nem adtok semmit. Mi mindig is együtt éltünk a környezettünkkel, átéreztük minden örömét és fájdalmát. De hamarosan te is érezni fogod.”

 

Nem tudtam, hogy mire gondolhatott ezzel, enyhén kába voltam és egy kicsit fájt is a fejem a füsttől. Már éppen szólni akartam, amikor olyan éles fájdalom hasított bele mindkét lábamba, hogy a szó bennem maradt és én csak artikulátlanul ordítottam. Olyan érzés volt, mintha baltával belevágtak volna a lábaimba. A kín nem szűnt, bizonyos időközönként rohamszerűen ismétlődött. Azután a fájdalom átterjedt a karjaimra, ahol úgy éreztem, mintha mindkét oldalról fűrészekkel próbálnák meg elválasztani a karjaimat a vállamtól. Én pedig csak üvöltöttem tehetetlenül, miközben már a földön fetrengtem a kíntól. Ezután minden eddiginél erősebb fájdalmat éreztem, mely a hasam környékéről kúszott egyre feljebb, mintha egy szalagfűrésszel vágnák ketté a törzsemet. Úgy éreztem, hogy lassan az eszemet vesztem a fájdalomtól, de elájultam még mielőtt elérte volna a fejemet.

 

Az arcomra csöpögő eső ébresztett fel másnap reggel. Egy kisebb tisztáson hevertem az erdő legszélén, még a fatelepet is lehetett látni onnan. Tagjaimat alig bírtam megmozdítani, mert helyenként még mindig lehetett bennük érezni a földöntúli kínok maradékát. Lassan elvánszorogtam a telep széléig, tetőtől talpig vizesen és sárosan. Mr. Spurlock lélekszakadva rohant felém, kérdezte, hogy merre jártam, mert ő már azon volt, hogy egy keresőexpedíciót indít a felkutatásomra. Mondtam neki, hogy nincsen semmi komolyabb bajom, mindössze pihenésre lesz szükségem. De még mielőtt elvonultam volna a szállásomra, megmondtam neki, hogy az erdő azon környékét, ahol az indiántábor található, azt kerüljék el, és legalább az egy kilométeres környezetében ne vágják ki a fákat.

 

„Indiántábor? Miféle indiánokról beszél, Mr. Woods?” kérdezte értetlenül Spurlock. „Az utolsó őslakos a környéken, a helybéli törzs sámánasszonya már több mint öt éve meghalt.”

 

Visszafordultam az erdő felé. Már sehol sem láttam a füstöt kavarogni a fák fölött.

 

Mostanra már teljesen elmúltak a fájdalmaim, de a történtek a mai napig nem hagynak nyugodni. Remélem, hogy minél hamarabb hazalátogathatok, és akkor személyesen is megvitathatjuk az esetet.

 

 

Szerető bátyád

 

Sam

Vonat

 

Szentesig szeretnék kérni egy diákot. Félegyházán keresztül. Köszönöm. Az elmúlt években hányszor mondtam el… ma Budapest, Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza. Átszállás. Öt percem van rá, már bent áll a zsuzsi vonat, ami, hogy miért a zsuzsi nevet kapta, még nem derült ki, így hát zsuzsi marad, amíg vonatok járnak Szentesre. Csongrád úti tanyák, Gátér, Csongrád alsó és felső, majd Szentes. A végtelen út sosem ugyanolyan. Egyedül, társaságban, tavasszal, télen, amíg az volt az otthon, vagy mikor csak visszajár a múlt. Az őzek mindig ott ugrálnak a pusztán, és a nyúl meg a fácán elmenekül a sínek mellől, ha a vonat hangját meghallja. Sehol annyi őz nem ugrál, mint Csongrád megyében. Ebben biztos vagyok. Régen számoltam őket, ha egyszerre sokat láttam. Volt, hogy tizenkettő, tizenhárom is bámulta messziről, közelről a vonatot. Ma nem látom, és még most is számolom őket. No meg a Tisza. Csongrád és Szentes közt megyek át a Tiszán, a legfontosabb és kihagyhatatlan, hogy minden egyes alkalommal, oda és vissza meg kell vizsgálni, hogy mennyire van fönt a Tisza. Ú, most de lent van, vagy ú, jól följött a Tisza. Optimális Tisza még soha nem volt. Mókás. Ha ketten, vagy többen utaztunk elméleteket gyártottunk a vonaton, amelyeket részben az aktuális olvasmányélményeink határoztak meg. Télen, a Gyilkosság az Orient expresszen után elkerülhetetlen volt nem arról beszélni, hogy mi lenne, ha gyilkosság történne a zsuzsin, és ne adj Isten pont a hídon zuhannánk bele a Tiszába. Az is érthetetlen, hogy miért ettük meg a vonaton az összes kaját, amit otthonról kaptunk a vasárnapi ebéd után. Fasírtszag, rántott hús/gomba/karfiol. Hogy miért kellett kézzel megenni a köretnek szánt krumplit, rejtély. De megettük, és hétfőn már éheztünk és sopánkodtunk. Ha mégis vasárnap este, mire beértünk a koleszba, maradt valami, az lefekvés előtt okvetlenül elfogyott. Le kellett fojtani az egy üveg bort vagy azt a két-három kisfröccsöt, amit a visszaérkezés örömére rendszeresen elfogyasztottunk. Péntekenként nem sok mindenben változott a felállás. Az állomások, az őzek, fácánok a helyükön. Én mindig figyeltem és számoltam őket gondosan. A Tiszáról is megállapítottam, amit meg kellett. Viktor legtöbbször elaludt, mielőtt átértünk a hídon, vagy szörnyű erőlködések közt még megtekintette a Tiszát, le ne maradjon róla. Félegyházán lehetetlen volt felkelteni. Laura legtöbbször Gátérig bírta, hogy ne legyen kínos, azért egy megállót még szunyókálhasson.

 

Közben elindultam én is. Ma. Egyedül. No nem sokáig persze. Viktor Félegyházán csatlakozik, mert ő most Halasról jön. Ha megérkezünk, akkor történik valami. A talpamon keresztül elindul egy sugár a szívemig, ami minden dobbanással továbbpumpálódik az utolsó sejtemig. És ez a sugár pumpálódik, amíg élek. Mit a vér. Mindignek mindig, csak akkor erősebben lüktet, amikor leszállok és megérzem a vasútállomáson a csatornaszagot. Valahogy összedől a világ és semmi van. Pumpál és lüktet. Tudom előre, mert mindig ez van. Mindig összedől, és mindig semmi van. Ettől a ponttól nem lehet tovább magyarázni. Találkozások, feles, ölelések, feles, tánc, santé, beszélgetés, téli éjszaka, pálinkaszagot árasztó sapkák, és kabátok és feles, feles, feles, kábulat, szédülés, keresés, kidőlés, tánc, arcok, izzadt emberek, hangosság, iszonyú hangosság, nevetések és ettől még, még lüktet és pumpálódik annyira erősen, hogy mindent kitaszít.

 

Akárhova, akármeddig (Patrick de Mela: Fordított)

 Hogy valakinek ne legyen saját neve? Egy árva hangja, egy saját szótagja sem?

Te, mondta, Riolda, és vidáman lökött rajta. Boldogan egymásba gabalyodtak, és ő megint érezte a delejes energiát a fiú izmaiban. Vagy ez a különös energia nem is az izmokban, hanem a nyugalmában van? Talán még a szél is az ő nyakába kapaszkodik, ahogy régen a testvérei. Hát mit számít, hogy hívják, ő aztán soha nem fogja, mint az édesanyja, istenverésnek, gazembernek hívni. Majd egyszer ő ad neki egy nevet, egy igazit.

Ha nem lenne ilyen nagy az ég, ilyen üres a part, talán jobban élvezné, hogy kettesben vannak. Hogy van valaki, akinek az is elég, ha csak fel-alá ugrál vele a sziklákon, és nem akarja átnevelni, eladni, tanítani.

Pedig talán nem ugrálnunk kéne, hanem menekülni. Hiszen nem vagyunk kettesben, gondolta Riolda, ott settenkedik mögöttünk a tél, a tél nyomában a betegségek. Bár hogy fagyhatna meg, akit ilyen erős és boldog fiú kísérget? Akárhová, akármeddig, talán a túlsó szigetekig, ahol az a sok halott lány a ködöt bontogatja-szövögeti. Talán így végzi ő is.

De mért bánkódsz annyira? Hiszen  kettesben vagyunk.

Mit számít, hogy honnan jöttél, hogy hogy hívnak. Te vagy az én karom, az én lábam, az én arcom. Mindenkit érted csaptam be, suttogta a fiú. Te vagy az én anyám, a testvérem, a barátom, az ellenségem. És míg Riolda tovább gyötrődött, megkereste a legtitkosabb átjárókat a testében. Az ajtókat, zárakat. amiket csak a szerelem találhat meg. Hát te adj nekem nevet!

Olyan erővel dübörgött a tenger, hogy már-már szétrobbantotta a partfalakat. És a parton, a sziklákon heverve, az évek óta visszatartott könnyek függönyén keresztül Riolda világosan látta az élete állomásait: a szigetet, ahonnan megszökött az apjával, a hercegi udvart, ahol pesztraként, már-már titokban nőtt fel, a háborút, ahol mások meghaltak, de ő felegyenesedett. Akár a kilőtt nyíl, néha képekben villannak meg a történetek, és nem kell többé kételkedned. Mi más a szolgaság, mint a meggyőződés, hogy nem fontos, mi történik veled.

Miért sírsz? Meglátod, majd tizenkét fiúnk lesz.

Nevethetnékje támadt. A tél elől kéne menekülniük, mi értelme van a parton bóklászva várni a decembert. De azt mondják, ha leesik a hó, a mórok nyöszörögve álomba merülnek – alszik tavaszig a kukta, alszik a szakács, alszik a király, akár a mesékben. És ami a legfontosabb, alszanak emberkereskedők is. Ha pedig így van, akkor ők ketten végigsettenkedhetnek Normandián. De kinek van kedve rossz facipőben bóklászni? elkékült ajakkal, fagyoskodva menekülni? No, persze a mesékben a hősök nem lúdbőröznek, hanem kitartón haladnak egyetlen irányba, a saját céljuk felé…

De melyik irány az? És miféle cél?

Szeretlek, Riolda. És csak sodródtak ide-oda, kerülgették az öblöket, és Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha egyszer a köd valamelyik alagútján át visszacsúsznak a régi táborba. Reméljük, nem aggódtatok! Csak térültünk-fordultunk, kirándultunk egyet, de most már itt vagyunk. De csak ők jártak ide-oda csapongva, nem a tél, amely haladt a maga útján, könyörtelenül a saját biztos célja felé.

A hetedik reggel Riolda már olyan lázas volt, hogy nem érezte a saját ujjait. Egy barlangban aludtak, és a hideg, mint valami halálos takaró, reggelre beborította őket. És mintha minden irányból körbekerítették volna őket, a barlang száján át látták, ahogy szép lassan szállingózni kezd a hó. Hozok kagylót, hozok friss vizet, csak ne halj meg! Figyelj csak! Tizenkét kagylót hozok, mert tizenkét fiúnk lesz.

Riolda rábólintott. A barlang, mint valami lassan himbálózó csengő, vagy hőségben remegő, ünnepi kupola gyengéden ringatózni kezdett.

Apa, anya. Ünnep.

 Egy hatalmas öregember állt a hófüggöny túlsó oldalán.

– Nem féltek, hogy estére megfagytok? Mit csináltok itt, gyerekek?

A fiú ujjongva körberohant a barlangban, aztán letérdelt az öregember elé: igen, igen, mindhalálig, igen, mindörökre, de csak ha egy tál levest a feleségemnek…

Riolda döbbenten látta, hogy mulat rajtuk az öregember.

De az ő karja volt, ami átvonszolta a hóesésen.

Vaskos, fehér falú ház: egyetlen szoba, egyetlen ágy, aztán kása, csalántea… kása, csalántea… kása, csalántea… Jól takarózz be, gyermekem! Itt a tea, igyál még belőle! Kenyér? Hús? Ugyan tele a csűr, de mire lenne jó egy nagy dínom-dánom! A sok zsír elnehezíti a szívet, megterheli a gyomrot. Ezt idd ki, kislányom, az utolsó cseppig! És ne gyötörd magad! Ne forgolódj, ne aggodalmaskodj!

A házban öten laktak: a fehérruhás, szálas öregember és még négy, megszólalásig hasonló, szálas öregember, az első nap Riolda alig tudta őket megkülönböztetni. Egyetlen emberi állat feje és a négy végtagja. Hó-hó, barátocskám! Te pedig ne ölelgesd azt a szegény gyermeket! Kürieleiszon! Azt a fene teremtette! Mit segítene azon a szegény kislányon, ha minden éjjel ott lihegsz a fülébe! Inkább ülj le az asztalhoz, elmélkedj velünk, vagy keress valami hasznos elfoglaltságot!

Riolda már biztos volt benne, hogy keresztények közé keveredtek. Mert úgy tűnik, hiába kergették ki őket III. Vilmos idejében, néhányan zuzmó módjára megtapadva a parti sziklákon túlélték a saját üldöztetésüket. Szívós emberek, gondolta elismeréssel. Lám-lám, mire is jó az a sok csalántea!

Hát egészségedre kedves testvérem! Az ő kérdéseire – mióta laknak itt? kitakarodtak-e az arabok? merre van a legközelebbi kikötő? – szinte soha nem feleltek. Öt megszólalásig hasonló aggastyán, ha az egyik megsebzi a lábát, talán a másik jajdul fel. Négy végtag és a fej, a vezető, akit egymás közt apátnak neveznek. Talán nevük sincs, hisz egyformán imádkoznak, egyformán dünnyögnek. Egyik láb olyan, mint a másik – ki az a bolond, aki a saját lábujjait külön elnevezi?

És talán nem ez az igazi, az értelmes emberi élet? A fák közt ide-oda szökdöső méh nem testrésze vagy porcikája a nyüzsgő-remegő méhkaptárnak, amely egyszemélyes birodalomként egymaga változtatja a hőmérsékletét? Ahogy mesélik, vannak  hűvösebb és melegebbek kaptárok is.

Ez egy meleg, de szigorú kaptár volt. Kürieleiszon! Megnelássalakotttöbbet! Aztafeneteremtette! Ha már az időjárás és a betegség ott tartóztatta őket, kaptak külön kanalat és külön törölközőt is, mert a lélek tisztasága is fontos, de a testét sem szabad elhanyagolni. És még a szerelmet sem tiltották. Csak szólni kell, ha nem bírjátok! És ne teli hassal, ne imádkozás után, ne imádkozás előtt, ne túlhevülve! És csak az udvaron és a magtárban! Persze túlzásba ne vigyétek! És ne veszett kutya módra, ne ilyen rendetlenül, ne össze-vissza…! Riolda bólogatott – és bár ahogy jobban lett, az öregek nem szóltak közvetlenül hozzá –, megpróbálta őket megszeretni.

És mért ne találhatnának ebben az imádkozó bolyban igazi otthonra? Eddig öten voltak, most heten lettek. Hét testnyúlvány – egyetlen meleg, imádkozó test. Mire megszületik a tizenkét fiuk, hatalmas, legyőzhetetlen test lesznek. És Riolda abban sem volt biztos, hogy ez az élet a fiúnak ellenére lenne. Halászni, kapálni, zsörtölődni. Kicsit megpihenni, aztán halászni, kapálni, zsörtölődni. Biztos helye lenne az asztalnál, ami olyan kívánatos és fehér a gyertyafényben, mint a megszegett kenyér. És nem egy ordítozó, mindenkivel perlekedő édesanya tartaná fogságban, hanem ez az eleven sugárzás, ez a jóindulatú, imádkozó boly.

De a fej, az apát úr, aki rájuk lelt a barlangba, mintha mégiscsak más lett volna, mint a többiek. Akár egy udvaronc vagy egy kereskedő, még gúnyolódni és nevetgélni is mert. Úgy tűnik, nem mindegyik méh része a kaptárnak, még ha vissza-vissza is tér a többiekhez, hogy megmelegedjék a kaptár belsejében.

 

Egyik hajnalban – mindenféle kuncsorgás, engedély és kéredzkezés nélkül – kiosont a házból, hogy felderítse a melléképületeket. Lám-lám, itt van egy aprócska asztalosműhely! És az írópult az istállóban! Mire is lenne jó két tehénnek egy ekkora hodály: szép kényelmesen elfér benne egy alkalmi templom, egy elkerített imádkozóhely, egy könyvszekrény és egy kicsi asztal. Riolda bár az apát feljegyzéseire is kíváncsi volt, mindenekelőtt térképet keresett.

Rögtön zsebre is vágott egy régi bőrfecnire firkált rajzolt. Aztán csoszogó lépéseket hallott.

– Nocsak, kislányom! Nem gondoltam volna, hogy nemcsak a fiúkkal boldogulsz könnyen, hanem a betűkkel is. – Mindenféle jóindulat vagy a szokásos szegénykislányom nélkül ellökdöste az írópulttól. – Hogy ti micsoda pár vagytok! Egy ilyen udvarhölgyike és az a szegény pásztorfiú!

Semmi kürielelejszon. Csak az a bosszantó, ironikus mosoly. És a felháborodás mögött Riolda megérezte a félelmet és a vágyakozást is. Gyorsan az arca elé kapva a kezét, és motyogott valamit. A háborúról, ami földönfutóvá tette, őt, a szegény árvát, a nincstelen, szegény gyermeket… Az élet már soha nem lesz olyan, mint korábban… hát kit érdekel, honnan jött? Mit számít a múlt?

Az apát – vajon ő ki volt régebben? – csak legyintett.

Mire jó az ilyen hisztéria? A mórok öt-tízévente végigpusztítják a partvidéket – és ugyan mért is ne tennék, ha a normann trónkövetelők rendszeresen idehívják őket. – Hát mit bámulsz? Mit csodálkozol? Én már nyolc ilyen háborút átéltem. A pokol nem a túlvilágon van. Mi mindannyian, mint valakinek a gyerekei, megszülettünk Krisztus valahányadik évében, aztán elmúlik egy nap, elmúlik kettő, és meg sem kell halnunk, hogy ebben a förtelemben találjuk magunkat.

Riolda kibámult az ablakon. Micsoda köd! Mintha a nap most már soha többé nem akarna a tenger fölé emelkedni.

Az apát nyugalma szép lassan visszatért.

– Hogy hívják a kísérődet? Titkolja a nevét előtted is? Ezek a szerencsétlen normannok még mindig azt hiszik, hogyha nem árulják el a nevüket, akkor nem viszik el őket rabszolgának? De nem számít, igazán nem. Ő derék fiú, jámbor fiú, ő itt maradhat köztünk mindörökre. Majd találunk neki valami kedves lánygyereket. Ki állítaná, hogy Isten művét nem szolgálhatják családok, csak szerzetesek? De te, gyermekem, nem maradhatsz köztünk, ezt már eldöntöttem. – És minden vágy és számítás nélkül megfogta a csuklóját. – Nézd meg a tenyeredet! Hát nézd csak ezeket a körkörösen futó vonalakat! Valamelyik ősöd összeházasodott egy démonnal, és én sem tudom, hogy hány életed van. Nekünk te túl sokat gondolkodsz, túl sokat kérdezősködsz, és túl borzas a hajad! Azt tanácsolom, keresd meg a tieidet. Minél előbb, annál jobb! Én csak jót akarok neked, és majd meglátod, kislányom, Isten mindenkit szeret.

 

Hova tartozik egy méh? A kaptárhoz vagy önmagához?

Reggeli után az egyik agg egy csuprocska mézet dugott a rongyaiba, a másik néhány diót és egy zacskó szárított csalánlevelet. Talán hogy Riolda ne terhelje túl a gyomrát kinn a parton, a nagy hóesésében.

De nem egyedül indult. A fiú ott állt mellette, szorította a könyökét, simogatta az ujjait. És mintha hatalmasan megnőtt volna a sok csalánteától ő is.

Ahogy elhagyták a házat, megszólalt: – Sjönnek hívnak, ez a szabad nevem. Most már megmondhatom, mert senkitől sem félek.

Riolda sem félt. Az ellopott térképről tudta, hogy a legközelebbi város egy-két óra járásra van.

 

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

 

Háború, immunitás, intimitás

Terror_by_R_y_deviantartA Láthatatlan Kollégium keretén belül Serestély Zalán szervezésével izgalmas beszélgetésre került sor Háború, immunítás, intimitás címmel. 2013. május 20-án a kolozsvári Tranzit Házban érdeklődő arcok várták, hogy mi alakul ki Horváth Andor (esszéíró, a Korunk főszerkesztő-helyettese, egyetemi tanár) és Szigeti Attila (filozófus, filozófiatörténész) beszélgetéséből, amelyet Borbély András (költő, kritikus, szerkesztő) moderált. Az est egy olyan beszélgetéssorozat első állomása volt, amely a humántudományos gondolkodás határain való kalandozást tűzte ki célul, amint ezt a címe is jelzi: Mellérendelő: a humántudományos gondolkodás határvidékein Horváth Andorral.

 

A vitát Horváth Andor indította azzal, hogy felvetette a terrorizmus problematikáját, az igazságos háború kérdését, illetve a háborúk reprezentálásának módját a médiában. Amennyiben mi nem tapasztaljuk a háborút, távolinak érzékelhetjük ezt, érdektelenek vagyunk vele szemben. Szigeti Attila kérdésére egyikünk sem merte azt felelni, hogy tudja, napjainkban mi történik a föld másik pontján, például Szíriában. Mert valójában mennyit is tudunk a szíriai történésekről? Talán annyit, hogy egy 2011-ben kitört polgárháborúra kell gondolnunk, amely napjainkban is folyik, tudunk néhány számbeli adatot a külföldi katonákról, látunk néhány figyelemfelkeltő képet a médiában, de itt minden véget ér. A média is közrejátszik abban, hogy nem átláthatóak ezek a konfliktus-helyzetek kívülállók számára, mivel az eseményekkel kapcsolatban csupán töredék-információk jutnak el hozzánk.

 

Horváth Andor röviden vázolta a háborúk történelmi változásait, három fontosabb korszakról beszélt: a fejedelmek közötti háborúk koráról, a nemzetek közötti háborúk idejéről, valamint a kormányok közötti háborúról. A vallásháborúktól elérkeztünk egy olyan világba, ahol már nem is igazán emberek harcolnak egymás ellen, hanem különféle technika-szülemények. A különféle háborús technikai apparátusok, és a háborús ipar teret hódításával nem is ezek minősége válik az adott fél számára előnnyé, hanem hogy mennyire gyorsan képes a technikai apparátust működtetni. Horváth Andor szerint a háború kérdésköre kapcsán napjainkban a terrorizmus kérdése a legaktuálisabb, hiszen a kormányok közti konfliktusok gyakran a terrorizmus aktív vagy passzív támogatása körül viták, érdekek mentén alakulnak ki.

 

Szigeti Attila azt is hozzátette az előbbi hozzászóláshoz, hogy nem elhanyagolható szempont az sem, ahogyan mi viszonyulunk a keleti világ eseményeihez. Egy agresszív Kelet-képet festünk le, holott a mi világunk sem kevésbé agresszív, csak ez számunkra nem annyira feltűnő. A médiarendszerek pedig nem objektíven közlik a történéseket, kezdve onnan, hogy szabályozva van, milyen kép, egyáltalán hány kép jelenhet meg egy ilyen jellegű tudósításban. A média néha maga is részese, irányítója az eseményeknek.

 

Hannah Arendt a jogokhoz való jogtól való megfosztás terminusa is szóba került a terroristákhoz való viszonyulás kapcsán. Kérdés, hogy nincs-e ellentmondás abban, hogy az emberiség nevében valamilyen ismeretlen ellenséget a joghoz való jogtól is megfosztunk. Szigeti Attila Hannah Arendt terminusával párhuzamba állította a homo sacer Giorgio Agamben által fölelevenített fogalmát is, amely olyan emberekre vonatkozott, akik a római jog szerint jogoktól megfosztva éltek, bárki, bármikor büntetlenül megölhette őket.

 

Ehhez a gondolathoz járult hozzá Borbély András kérdése arra vonatkozóan, hogy egyáltalán tudjuk-e, hogy ki a terrorista. Horváth Andor a 19. századi anarchistához hasonló figuraként látja, azzal a hatalmas eltéréssel, hogy az anarchista tekintettel volt – a terroristával ellentétben – a gyerekekre és a nőkre. Azt is elmondhatjuk, hogy a terrorizmus nem a keleti világ reprezentatív jegye, hanem a globalizáció szüleménye.

 

Borbély András vita témává tette azt, hogy van-e az erőszak szempontjából különbség forradalom és terrorizmus között, létezik-e egyáltalán erőszak nélküli forradalom. Ezt követően egy kötetlenebb beszélgetés alakult ki a különféle kérdések kapcsán, a hallgatók részéről is érkeztek megjegyzések, kérdések, újabb felvetések. Volt aki azt vallotta, hogy van jogos háború, volt, aki a terrorista identitását próbálta körüljárni, akit egyszerűen mi, nyugatiak, illegitim harcosként kezelünk stb. A moderátor részéről az az érdekes megjegyzés érkezett, hogy a nyugati technológiai ismeretek nélkül nincs terrorizmus, így nem mondhatjuk, hogy ez a kérdés csupán a keleti világhoz kapcsolódik, ráadásul a terrorizmusnak léteznek evidensen nyugati formái is.

 

Végül Horváth Andor beszélt arról, hogy napjainkban két esetben áll fenn az erőszak kérdése: olyan esetben, amikor népek, néptömegek akarnak szabadságot kivívni maguknak, valamint államok közötti viszonyban. Annak érdekében, hogy nyugatitól eltérő és a nyugati mentalitás viszonya kicsit világosabb legyen számunkra, az esszéíró egy óra-hasonlatot mondott. Elkerüli a figyelmünket az, mondta, hogy más kultúrákban másképp járnak az órák, más a történések és a hétköznapi élet ritmusa is. Nem várhatja el senki azt, hogy az iszlám ember a nyugati idő dinamizmusához alkalmazkodjon, mivel számára az időtapasztalat más életritmushoz kapcsolódik.

 

Dióhéjban ennyit lehetne elmondani az estről, de ez az alkalom csupán az első stációja volt egy beszélgetéssorozatnak. A következő alkalomra minden bizonnyal jövő hónap harmadik hétfőjén kerül majd sor, Horváth Andor állandó beszélgetőtársként lesz jelen, addig meg az is kiderül, ki lesz akkori vitapartnere. Úgy vélem, igazán rendhagyó beszélgetésnek lehettünk részesei, talán a hely volt picit szűk, mivel nem látta mindenki a beszélgetőpartnereket, olyan is volt, akinek nem jutott ülőhely. A hallgatóság mozgósítása, a beszélgetésbe való bevonása volt szerintem az est egyik legsikeresebb mozzanata.

Piros

 

 

 

Dízel kedvetlenül kortyolt a kávéjába. Cukor nélkül olyan, mintha tintát innék, vagy fáradt olajat, háborog tőle a gyomrom. Tudhatnád, hogy a reggeli kávém szent. Törökösen, kockacukorral. Erre kettőazegybent kapok, keserűn, zsörtölődött, tekintetével söprögető feleségét kísérve. Nincs itthon kristály, tegyél bele porcukrot, válaszolta az asszony, föl sem pillantva. Cirokseprűjével a konyhapad alatti sárdarabkákat kotorta össze, a kölykök ott tartják a levetett edzőcipőjüket, azok talpáról potyog le mindíg a kosz. Dízelnek nem tetszett, hogy az asszony félvállról veszi, az meg végképp nem, hogy elvárja tőle, porcukorral szentségtelenítse meg a feketéjét. Valami jó kis tromfon törte a fejét, amellyel visszavághatna, éreztetve, hogy méltán háborog, de semmi frappáns nem jutott eszébe. Pocsék napom lesz, lökött firkászokat hurcolászok estig, bökte ki végül, és igyekezett olyan képet vágni, hogy az asszony felfogja, ezzel a félresikerült kávéval még pocsékabban indul az egyébként is pocséknak ígérkező nap, és hogy ennek felelőssége némiképp az asszonyt terheli, aki a bevásárlólistáról lefelejti a kockacukrot. Nem mindegy, hogy kiket szállítasz? Ülsz az ülésen és bámulod a síneket. Semmi közöd az utasokhoz, szuszogta az asszony guggolva, a sarkot söprűvel is nehezen érte el. Mit tudod te, pattant fel a gőzölgő csésze mellől sértődötten Dízel, és vasutaskabátját magára kapva elviharzott. Léptei tompán visszhangoztak a bérház folyosóján. Még hogy csak a síneket bámulom, fogalma sincs az egészről, fortyogott magában, mialatt kettesével szedte a másodikról a lépcsőfokokat, a nagy üvegezett ajtót is indulatosan nyitotta ki, de a parkon át vezető ösvényen haladva már oszlott a mérge. Tegnap, amikor szólt a felettese, hogy a fesztiválozókhoz mára őt osztja be, kicsúszott a száján egy basszameg. Volt már ehhez a bandához korábban is szerencséje, furikáztatta őket a határig meg vissza, zsongott tőlük a feje, mert egész nap hangosbeszélőbe üvöltöztek, le-föl korzóztak a kocsiban és mindenféle pálinkákat ittak. Csempészik a kultúrát, üvöltötték a hangosbeszélőbe. Na hiszen! A kocsi meg, vesztére, lerobbant fél úton, és ő könyékig olajos lett, mire be tudta indítani újra a motort. Miért hívja magát Dízelnek a tányérsapkás, kérdezte tőle egy piros kalapot viselő fruska, miközben ő a motorral bütykölt. Mert szeretem a dízelmozdonyokat, válaszolta neki, és nem értette, hogy mi volt ebben olyan vicces, hogy a piros kalapos fruska még az ülésre visszahuppanva is vihorásszon, és a barátnője fülébe sutyorogva aztán mindketten arra-arrapillantva nevetgéljenek. Léha társaság, képtelenség fegyelmet tartani köztük, válaszolta tegnap a főnökének, és arra kérte, küldjön más sofőrt, de az a kifüggesztett beosztásra bökött, és vonogatta a vállát, hogy ez már el van döntve, nem lehet mindent felrúgni kislányos nyavalygás miatt, és hogy kalauz is megy a szerelvénnyel, ketten csak kordában tudnak tartani néhány tucat költőpalántát meg ábrándos művészlelket. Miért haladunk ilyen lassan? Gyalog is el lehetne kerülni, pedig Ezüstnyílnak hívják a sínbuszt, sündörödött mellé akkor másodszorra is a piros kalapos fruska, miközben a határőr a kultúrcsempészek útlevelét ellenőrizte. Mert kivénhedtek a kocsik. Még a németektől kaptuk őket hadikárpótlásul a második világháború után, válaszolta neki a műszerfal kapcsolóival matatva. Értem, somolygott a fruska, és a háta mögé állt, a bőrülés támlájára könyökölve, mint aki a mutatók és gombok sokaságára kíváncsi. Cudar kis dög volt, ennivaló kis dög, a piros kalapjában, csóválta a fejét Dízel, mialatt a vonatállomás felé bandukolt, és a tavalyi túra járt az eszében. A fruska, ahogy a háta mögé állva úgy tett, mint akit a műszerfal érdekel, és amikor ő, Dízel, épp a működési elv magyarázásába fogott volna, az előrántott a háta mögül egy hangosbeszélőt, és a fülébe üvöltötte, hogy Ajkad nyoma úgy égett bőrömbe, akár forró pecsét. Hámozz meg, hatolj a lelkemig, pendítsük húrját a vágynak! Utána napokig alig tudott aludni. A felesége nyaggatta, hogy menjen el orvoshoz, biztos valami nyavalya bújkál benne, nem normális, hogy botorkál a lakásban, akár a holdkórosok. Csak nekem lehet ekkora pechhem, hogy idén is engem osztottak be hozzájuk, méltatlankodott magában immár sokadszorra, miközben az öltöző hűvösében magára kapta szolgálati ingét. Nehezen gombolta csak be, többször elvétette a sort, ujjai ügyetlenül bántak az apró inggombokkal. Új egyenruhát kellene kérnie, ennek már csálé a szegélye, és ki is fakult, sehogy se áll rajta, méregette magát a nagytükör előtt, amelyet a szekrényajtóra függesztettek. Úgy piperézik, mint aki légyottra készül, nyitott be Netta, a takarítónő, felmosórongyot keresve. Ugyan! Csak erre a csempészetisre, vörösödött el az ingnyakig Dízel, de Nettát láthatóan nem érdekelte a hebegés, álomittasan slattyogott a sarokban álló takarítószerekig, majd felszerelkezve hátra indult, a váróterem és a mosdók felé, szabály szerint ott kell kezdenie a pucoválást. Kotnyeles nőszemély, légyottra, nahát, dohogott Dízel, miközben a vágányok felé baktatott, s kellemes melegség terjedt a belsőjében. Az idén nem leszek olyan mafla. Ráripakodok, ha provokál, engem ne röhögjön ki semmiféle csitri, hergelte magát a talpfákon ugrálva, majd az állomásfőnök irodája felé vette az irányt, hogy bejelentkezzen műszakra. Helyzet van, Dízel, nem indul be a masina, fogadta a főnök gyöngyöző homlokkal, s miután öblös bögréjébe hörpintett, hátrakiáltott, hogy töltsenek neki friss kávét, s egyet Dízelnek is. A titkárnő tipegve hozta a tálcát. Feketén és keserűn, ahogy szereti, mosolygott az állomásfőnökre, és elétett egy csészényi, a lehuppanó Dízel elé csordultig töltött rózsaszínű műanyag poharnyi kávét. Nyakunkon a fesztiválozó banda, engedélyekkel meg programtervvel, ezek ott a műhelyben meg töketlenkednek, füstölgött az öreg, majd Dízelre nézett. Hogy tudtad a múltkor beindítani, amikor az a motorbaja volt, kérdezte tőle. Benn, az utastérben, a csapóajtót felhajtva, kitámasztottam a pörgettyűs részt egy söprűnyéllel, válaszolta Dízel rosszat sejtve. Príma, lelkesült fel az állomásfőnök. Akkor átosztom mára Duskót a helyedre, sofőrnek, te meg kérj egy söprűt Nettától. Az utastérben utazol majd, és pöcöknek tartod a söprűnyelet.

 

*

 

A kis piros Renault köhögve kaptatott fel a dombra. A fene ezekbe a hepehupákba, az ember elharapja a nyelvét, ha nem vigyáz, dohogott magában, és mindkét kezével megmarkolta a kormányt, hogy az öreg járgányt egyenesben tartsa. Később indult a szokásosnál, a kishordóknak nehezen talált megfelelő helyet, végül kiötlötte, hogy néhány szivacstáblával béleli ki a csomagtartót, és úgy állítja be a hordókat, egymás mellé, mint paradicsomfőzéskor az üstbe az üvegeket, némi hézaggal, a közüket kipeckelve. Dudásbá hetek óta nyaggatja, mikor hozza már a szottyot, lehidegszik, és kifutnak az időből, de meg kellett várni, hogy kiforrjon, különben egy liternyit sem ad ki. A kenyeresládák meg a vöröshagyma így a hátsó ülésre szorultak, ahogy a tíz köteg vécépapír, és a kikilózott disznózsír is, az a koleszterinkímélő, mangalica-fajta. Hogy honnan szedik az öregek ezeket a fura ötleteket, mangalicazsír, a faluban, ha megkérdezné a járókelőket, aligha tudna ilyesmiről bárki is, de ezek, idefenn, naphosszat a tévé előtt ücsörögnek, megmarad a fejükben minden bugyuta reklám.

Meddig akarod űzni ezt a vándorkufárkodást? Ha a piac körül nyitnál kisboltot, kényelmesebben ellehetnél, ezek a rongy körök, pár skatulya gyufával meg tetűporral, aligha csurrantanak a malacperselyedbe, csóválta a fejét Bélus, a haverja, miközben a talponállóban sörözgettek, de ő képtelen volt megfogalmazni, mi hajtja, hogy reggelente bekuporodjon a kis piros Renault-ba, és feltöltött árukészlettel nekivágjon az emelkedőnek. Bélusnak persze könnyű, bejáródott kocsmát örökölt, forgalmas helyen, mérsékelten igényes törzsvendégekkel, gyakorlatilag bármit le tudott görgettetni a gigájukon, a pancsolt, vizezett szeszért se reklamáltak, legfeljebb hümmögtek, hogy ezek a mai löttyök föl sem érnek a régiekkel, de továbbra is ott támasztották a söntés deszkáját, kikönyökölt munkáskabátban, politizálva.

Neki pár éve ugrott be, hogy a fönti tanyákkal lehetne valamit kezdeni. Mióta kihalt a közbülső kis falu, orvos se jár föl, postás se, és a vegyeskereskedés is bezárt, azért a maroknyi öregért kár a strapa, ha valami hiányzik nekik, majd lejönnek, mondták, s akkor ő nekivágott a kis piros Renault-val. Kezdetben furcsállották odafönn, firtatták, hogy képzeli ezt a mozgóboltosdit, megszokták már, hogy fütyülnek rájuk, de hogy helyükbe vitte a fenőkövet, a borotvapamacsot meg a pipereszappant, fellelkesültek, és listával a kézben várják, hogy tülkölve beforduljon a tárva hagyott nagykapun. Vörös hajfestéket szeretnék, gránátalma színűt, mondta Ilu mama a múltkor, miközben begyűjtötték a tyúktojásokat, neki meg nem fért a fejébe, hogy minek egy vénasszonynak hajfesték idefenn, de beszerezte, sőt a festésben is segédkezett. Tíz évet letagadhatna, mondta indulóban, Ilu mama meg buktát csomagolt neki zsírpapírba. A nagyhangú Mirkónak időnként csavarokat, kócot, hegesztőpálcát szállít, az öreg afféle ezermester, a házkörnyéke akár egy ócskavas telep. Negyven éve hazahurcol minden kidobott holmit, hegyekben állnak nála a rozsdás mélyhűtők, gáztűzhelyek. Lábasjószágai a széthagyott autóroncsokban tanyáznak, ezerfelé iszkolnak a kacatok között, ahogy az autóduda felriasztja őket. Mancika, a vörös kecske, gidaként Gorenje hűtőládában lakott, de mióta lelegelte a bádoglavórban nyíló muskátlikat, felűzetett a lapos háztetőre, onnan mekeg, hosszú láncon ténferegve. Mirkó fenyíti, hogy csöndesebben, vendég jár a háznál, és hogy hiába reklamál Mancika, nem járt még le a büntetése. Dudásbát, a bajuszos söprűkötőt törte be legnehezebben. Hónapokig nem rendelt tőle semmit, de amikor felajánlotta, hogy kézbesíti neki a nyugdíját, és vevőt keres a söprűire, a legjobb kuncsaftja lett. Néha sakkoznak egyet a háza előtti lugasban, esetleg egy kupica mellett meghallgatja második világháborús katonatörténeteit. Amióta elvállalta, hogy a postát is kihordja, az összes tanyasi a vásárlója lett. Kiismerte őket, tudja, kit milyen áruval érdemes megkörnyékezni.

Kissé megnyomta a gázpedált, hogy sötétedés előtt fordulhasson, a lepusztult sertéshizlalda melletti útszakaszon szinte táncolt a kocsi. Öt éve annak, hogy az utolsó lakos is leköltözött a faluból, a hátra hagyott vályogházak sorra rogytak térdre, vaksi kútjaikban elapadt a víz, csak a szél csapkodta a nyikorgó zsalugátereket. Istentelen hely az, csupa kóbor szellem lakja, amelyek a széttrancsírozott disznókból szabadultak ki, mesélte egyszer Dudásbá, ő persze legyintett, de amióta a trágyaülepítő több méter vastag szarkérge izzani kezdett, s a feltörő, döglesztő füst függönybe vonta a murvával hintett utat, lúdbőrzött a háta, miközben a tanyákhoz tartva eldöcögött erre. Azt a pokolbéli szőrö… csúszott ki a száján, ahogy az első bal kerék óriási kátyúba zöttyent, de be sem fejezhette a mondatot, ugyanis a csomagtartóban összeütődő kishordókról lepattant a fedél, zúduló tartamuk vastagon bevonta a kis piros Renault egész belterét. Na ebből se lesz Dudásbának pálinkája, dünnyögött, miközben a volán mögül kikecmeregve elhűlten vizsgálgatta a leharcolt kocsit. Mindketten úgy festettek, mintha tetőtől talpig az ülepítő dagonyájában mártóztak volna meg.

 

*

 

Hánykor kezdődik a nagy meccs, kérdezte Gizi mama, miközben zsírpapírba csomagolta a frissen szeletelt párizsit. Tízkor, válaszolta Lóri, a haverjainak Csülök, és cekkerét hóna alá kapva lódult ki a csemegeboltból. Ezer a dolga, csomó mindent magára vállalt otthon, s tízig még be is kell melegítenie. Anya nem örült, hogy bevették a csapatba, azt szerette volna, ha társas táncra jár, hátha ott megtanul ízlésesen udvarolni, de a nagyi erősködött, hadd menjen, amekkora langaléta, rá fér egy kis izom, javára lesz a sportolás. A sarkon futott össze Fángyóval, a hátvéddel. Az már mezbe bújva, stoplit lóbálva bandukolt. Coki, Csülök, el ne késs! Az imént érkezett az autóbusz, idáig hallani a nyamvadt brazilosok kurjongatását, rikkantotta, és ágyékát mozgatva imitálta, hogyan tanítaná móresre az ellenséget. Csak a cseleket is ilyen technikásan védjed, vetette oda neki, s nyargalt tovább a nagyutcán. Ancsura, akit lányos arca és Anna nevű, bandzsa nővére miatt cikiztek így, az állatorvosi állomás elől köszönt rá, kerékpárjára erősített kosarában maroknyi puli lapult. Pont most kapta el a hasmars, bökött a kutyára magyarázatképpen, s fogadkozott, hogy negyed óra alatt végez, mindenképp kinn lesz időre a gyepen. Könnyű neki, a kispadot melegíti, észre sem veszik, ha elkésik, füstölgött Lóri, és szélvészként rontott be a postára, hogy feladja anya rádiónak címzett Szívküldi-kívánságait. A pályán ezalatt Dezső, az öreglegény, az utolsó kört nyírta a fűbe, az volt a heppje, hogy nem sávokban, hanem körökben nyírt, mintha ufók szálltak volna le, hát nem tiszta olyan, büszkélkedett mindig, ma meg, hogy a nyamvadt brazilosokkal mérkőznek, a szokásosnál is jobban cifrázta, hadd lássák azok a tahók, hogy a meggyesi pálya füvébe pitiző pudlit remekelt, amilyenné ők válnak majd az összecsapás végén. Bandibá, az edző, egy kupica szilvapálinkával hadonászott, hogy gyere már Dezső, dobjuk ezt még be, feszültségoldónak, s megveregette a vállát, hogy baromi jól sikerült az a pudli. A tanácselnök, bár fél tízre ígérte magát, még mindig az irodájában járt le s fel, párnázott ajtaján át is kihallatszott, ahogy üvölt. Mi az, hogy áttettétek a dutyinapot, ez kész elmebaj, tán a félig nyúzott bakkecske fogja levezényelni a meccset, barmok?! A bosszúság oka Misi volt, az egyetlen, engedéllyel rendelkező, környékbeli futballbíró, aki holmi naftalopás miatt bukott le, ugyanis elcsípték, ahogy éjszaka a szomszéd traktorából szippantotta ki. Két hónapot sóztak rá, de mivel igazolni tudta, hogy négy gyerektartást kell fizetnie, meg a meccseket csak ő vezetheti, kiegyeztek, hogy hétfőnként üli le, dutyinapkor. Csakhogy újabban a hétfőt szerdára cserélték, s minderről elfelejtették értesíteni a tanácselnököt, aki épp szerdára szervezte le a nyamvadt brazilosokkal a barátságos meccset, s most itt álltak, bíró nélkül. Engedjétek ki, majd leüli a mait holnap, döntött szorultságában a tanácselnök, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy Misi kisvártatva a pálya felé bandukolt. Kö-kö-kö-köszönöm, elnök úr, hálálkodott neki a futballbíró, amikor bekukkantott hozzájuk az öltözőbe meccs előtt, s ő hüvelykujját feltartva biztatta őket, hogy mindent bele, és öregbítsék Meggyes hírnevét. Lassan befutott mindenki, zömében át is öltöztek, csak a két mészárossegéd hiányzott, akiket addig nem engedett el a főnökük, míg szét nem kapnak egy üszőt, meg a piperkőc Tomika, aki minden meccs előtt gyantáztatta a lábát, érthetetlen okból, ugyanis térdig fedte a zokni. Tomika helyett legfeljebb Ancsurát teszem be, de a hentesek kell, hogy szélsők legyenek, muszáj megvárnunk őket, döntött Bandibá, és kiszólt, hogy muzsikáljanak valamit a tömegnek, amíg összeáll a csapat. A nyamvadt brazilosok ugyan már kivonultak a pályára, és rezignáltan tűrték, hogy fújjolt láttukra a lelátó, de az edző szava szent, tehát előcitálták a Hatcsöcs söntése mellől Batyura Pistát, a harmonikást, és az a kezdővonalra állva rázendített a Pink Floyd Another Brick in the Wall című dalára, nulla angoltudással, de annál hevesebben. Marika, a községháza mindenes takarítónője kis kosárkát lóbálva araszolt a lelátó sorai között, tökmagot meg szotyolát árult, és apró sikkantásokkal nyugtázta, ha egy-egy fürge férfikéz az ülepébe csípett baksis helyett. Ez a Brazília röhejes falu, állítólag olyan kubikusok alapították, akik Brazíliába akartak kivándorolni, csak elfáradtak út közben, úgyhogy letelepedtek itt, a szikesen, és elnevezték a helyet Brazíliának a valódi helyett. Miféle csapata lehet egy ilyen településnek, röhögött szotyolázva Haskó, a trafikos, és haverjaival a lelátó tetejéről fügét mutattak a nyamvadt brazilosoknak. Csakhogy, könnyebbült meg Bandibá a hiányzó három csapattag érkeztével, s az öltözőajtóba állva jelezte, hogy összeálltak. Felvonult hát a meggyesi tizenegy is, ovációval kísérve. Lóri a szeme sarkából látta, hogy tele a lelátó, eljöttek a nyolcadikos csajok is. Felfalunk benneteket, nyamvadékok, sziszegte a brazilosok csatárának, s az mutatóujját a torka előtt elhúzva jelezte, hogyan képzeli a megtorlást a nyamvadékért. Végre felharsant Misi bíró füttye, kezdődhetett a meccs. A brazilosok szerezték meg a labdát, gyors passzokkal vezették a meggyesiek kapuja felé, majd egy sikeres keresztátlövéssel kicselezték Fángyót, a hátvédet, s a csatáruk lövőhelyzetbe kerülve kapura bombázott, amikor intett a partjelző és Misi lest fújt. A brazilos csatár megeresztett egy cifrát, mire Lóri sípcsonton rúgta, hogy pofa be. Erre a brazilos hasra vágta magát, hogy jesszus, nem bír lábra állni, a bíró pedig kiállította mindkettejüket. A brazilost színészkedésért, Lórit meg a sípcsontosért. Fölhördült a lelátó. Kólásdobozokat, pelinkovacos fityókokat dobáltak be a pályára, és követelték, hogy a bíró hordjon szemüveget. A meggyesiek csapata a brazilos csatárt okolta mindezért, a brazilosok pedig köpködve tiltakoztak, hogy a csatáruk ártatlan, s a vita hevében egymásnak estek. Öklözték, gyomrozták az ellenfelet, a kispadon ülők, átugorva a korlátot, társaik segítségére siettek. Pi-pi-pi-picsába az egésszel, háborgott Misi, és ütemes sípolással igyekezett rendet tenni a fejetlenségben. Hasztalan. Cafatokban röpködött a frissen stuccolt fűpudli farka, pofája, s a szépen vasalt mezeket csíkokban hasogatták le egymásról a brazilosok és a meggyesiek. Pi-pi-pi-piros lapot kap mindkét csapat, üvöltött a bíró, piros lapját a magasba tartotta, majd a lelátóról zúduló szemétlövegek elől menekülve az edzővel együtt beiszkoltak az öltözőbe.

 

*

 

Mintha huzat csapta volna be, akkora robajjal csukódott a Cuki Muki ajtaja. Beleremegett a kirakatüveg. Képtelen vagy úgy bejönni, mint egy ember, muszáj a sarokvasat is kiütnöd, kiáltott előre Dönci úr a műhelyből, és indulatosan szeletelte tovább a langyos kandiscukrot. Mi a frásznak falusi cukorboltra ilyen csicsás üvegajtó, vágta rá Gézu köszönés helyett, és hátrajött ő is a műhelybe. A cukorszirup-kazánokban rotyogott a ratlukhoz való massza, illatos gőzétől fűlt a levegő. Elkéstél, már elő kellett volna készíteni a formákat, kezdte Dönci úr a napi korholást, képtelen volt felfogni, hogy lehet Gézu ennyire nyegle. Reggelente legalább fél órát késik, az ebédszünetről meg úgy kell visszatelefonálni, mintha nem is izgatná, hogy rakásra szárad az édesség, és hogy ő, Dönci úr, nem győz mindent egyedül. Régebben más volt a helyzet. Mancika, gondos feleségként, mindent kézben tartott. Magára vállalta a színezést és a csomagolást, az üstökre is ügyelt, a vevők pedig imádták, olyan bőralámászós természete volt. Akkoriban Dönci úr még másfél mázsát nyomott, jutott ideje a kricsmiben iddogálni, és úgy érezte, az ő boldog életét senkiével se cserélné fel. Csakhogy jött az a féllábú, illetve először az apróhirdetése, hogy házzal, kocsival, svéd nyugdíjjal rendelkezik, a kisebb testi hibáról ugyan nem tett említést, de Mancika a hiányzó bal lábat afféle járulékos kellemetlenségnek tekintette a hirdetésben is említett előnyök mellett, így összecsomagolt, és átköltözött a svéd nyugdíj mellé, Dönci úrral meg hármat fordult a világ. Kénytelen volt ő maga beállni a műhelybe kotyvasztani, esténként csomagolt, délután kiszolgált, lótott-futott, és némi hezitálás után betetetett egy gyomorgyűrűt, ugyanis rájött, az a másfél mázsa háj lényegesen ront a mozgékonyságán, hát még az újranősülési esélyein. Miért hívja magát mindenki Dönci úrnak, mikor sovány mint egy fuszulykakaró, kérdezte tőle a pár hónap múlva felvett Gézu, avagy a próbaidős cukrászinas. Én se kérdezem, honnan a karodon ez a sok ocsmány tetoválás, mordult vissza, holott nagyon is tudta, honnan, hisz Gézut a rehabilitációs börtönprogram listájáról választotta ki, mint ígéretesen olcsó munkaerőt. Azért nem szeretnék valami futóbolondot magam mellé venni, mondta a mélyen dekoltált munkaügyis kisasszonynak, de az megnyugtatta, hogy a Gézu jól kitanulta odabenn a szakmát, és csak családon belüli erőszak miatt volt lesittelve, a szüleit a tyúkólban tartotta, hogy elverhesse a nyugdíjukat, piti ügy. A bocskorszíjat így kell megtekerni, hogy kunkorodjon, és a medvecukor óvatos szárítással marad roppanós, magyarázta Gézu első munkanapján az odabenn tanult szakmai fortélyokat, ledöntve Dönci úrban a kételkedés falait. Beválik ez majd, nyugodott bele. Az összecsiszolódással ugyan akadt némi gond, főként Gézu munkamorálja miatt, de miután letudták a letolós-pofázós reggeli bemelegítést, tűrhetően haladt a munka. Ki kellene találni, milyen kínálattal nevezzünk be a községi cukrászversenyre, vetette fel néhány napja Dönci úr, ugyanis azelőtt, ahogy a mancikás kort emlegette, megszokta, hogy szakmai kérdésekben közösen döntöttek, azóta, jobb híján, Gézutól vár megerősítést. A gumicukor állati rágós, a tarka selyemcukor unalmas, a tükrös mézesszív meg ocsmány, véleményezte Gézu a legutóbbi verseny-összeállítást. Rágós, unalmas, ocsmány?! Dönci úr paprikavörös lett a felháborodástól, de másnapra lehiggadt, és a cukros alma mártogatása közben firtatta, Gézu mivel nevezne be a versenyre. Új termék kellene, ütős, olyasmi, ami a többi cukrász eszébe sem jutna, morfondírozott Gézu. Valami frappáns újítással akár a fődíjat is elhozhatnánk, lelkesült Dönci úr, és felajánlotta, hogy ha Gézu előrukkolna egy ilyen ötlettel, megfelezné vele a nyereményt. A cukrászsegéd hümmögött, törte a fejét, majd az ebédideji sörözésből somolyogva tért vissza, és bejelentette, hogy beugrott neki valami. Aznap Dönci úr zárás után Gézura hagyta a műhelyt, ugyanis annak nem akarózott előrukkolni az ötlettel, míg ki nem kísérletezi, elkészítve hogyan festene. Először rajzokat készített, majd megpróbált megfelelő öntőformát fabrikálni. Éjfél is elmúlt, mire a masszának nekifogott. Reggel Dönci úr elhűlve tekintett körbe a leharcolt konyhában. Az üst cukrosan, a vágópult mocskosan, a cukrászfestékekből különböző árnyalatok keverve. Megnyúzom, ha beér, fogadkozott, miközben takarításhoz látott, észre sem véve a polcra helyezett kartondobozt, amelyben punci formájú nyalókák sorakoztak, meggypirosra színezve.

 

*

 

A nagy hasú szemeteskocsi dudálva fordult be a sarkon. A Kertváros gondozott, széles utcáin úgy haladt végig keddenként, mint egy óriási csiga, azzal a különbséggel, hogy nem nyálkacsíkot, hanem motorolaj-cseppeket hagyott maga után. A folytonos tülköléssel fellázította a környék kutyáit. Csaholtak a jól tartott kertvárosi ebek a szépen festett kerítések mögött, a vérmesebbek megpróbáltak kinyomakodni a lécek között, hogy megharapdálhassák, de legrosszabb esetben is körbevizelhessék ezt a zajos, otromba, araszoló micsodát. Pityke, bár seregnyi mindentől félt, például a fogorvostól, a szabóollótól, vagy hogy a fejére pottyan egy tehén (miként kedvenc képregényében látta), mégis a kutyáktól tartott leginkább. A szomszédjában lakó orvhalásztól be is szerzett egy combközépig érő csizmát, és abba tűrte be bőre szabott overallja szárát. Ugratták is a kollégái, tán piócázni készül, hogy így beöltözik minden kedden, meg hogy éppen úgy fest, mint az a lökött, szélmalmokkal hadakozó lovag abban a fekete-fehér filmben, amelynek címe nem jutott eszükbe. A vastag gumi megvéd, ha netán harapnának a dögök, magyarázta a röhögcsélőknek, miközben két oldalról megragadtak egy-egy kukát, és a kocsi kampós végéhez cipelték, hogy abban megakasztva a raktérbe billenthessék a tartamát. A sarki korcsokkal nem is volt Pitykének baja, ímmel-ámmal, inkább csak megszokásból ugatnak, de az újgazdagok harci kutyáitól kiverte a víz. Azok a vörös szemű, fehér szőrű szörnyek rögtön lábikrára meg sípcsontra mennek, némelyiknek nem is elég egy-két rúgás, bottal is meg kell oldalítani őket, hogy tágítsanak. Pityke, egy-egy ház elé érve, csak azután merészkedett le a kocsi hágcsójáról, miután megbizonyosodott róla, hogy a kerítés mögül jön a csaholás, s a kukákat is sebesen emelte, cipelte, hogy mielőbb végezhessenek. Mi végre a loholás, idő előtt végzünk, aztán kapunk valami pluszmelót, méltatlankodtak a kollégái, és inkább átvállalták a kukázást, szép körülményesen cammogtak a szeméttel, Pitykének meg hagyták, hogy a felöntött kupacokat tologálja szét egy hosszú léccel, hogy arányos legyen az eloszlás. Néha szuper dolgokat találok, miközben túrom a szottyot, szokott dicsekedni Pityke Ákosnak meg Elemérnek, a haverjainak, akikkel összejönnek csocsózni, s ilyenkor nem is túloz, hisz az alig használt búvárszemüveg, a Hello Kitty feliratú fedeles szappantartó vagy a majdnem működő kazettás magnó mindhármuk szerint szuper dolog. Furcsa, hogy manapság minden hulladékot zacskókba csomagolnak, mielőtt kihajítják, morfondírozott az egyik kukás, miközben a kampóval vacakolt, és felszólt a hágcsón toporgó Pitykének, hogy igazítsa már be. Biztos szégyellik előttünk a szemetüket, vélekedett Pityke, elhallgatva, hogy hiába a zacskó, ő odafönn a bottal úgyis szétpiszkálja a csomóját, vagy felhasítja az oldalát, és mire a következő házig érnek, átleltározza, került-e belé érdemleges. Aznap a huszonkettes előli kukából egy tojásdad valami pottyant a szemétkupac tetejére. Pityke gyorsan zsebre vágta, nehogy felfedezzék a többiek, és osztozkodnia kelljen velük, ne adj isten maguknak követeljék, pedig ő vette észre. Felvillanyozta az új szerzemény. Lopva meg-megtapogatta, találgatta, mi lehet. Nem látott még effélét. Talán sárkánytojás, jutott eszébe. Régen, amikor még az öreganyja mesélt neki esténként, a sárkányról szólót ezerszer elmesélte. Hogy amikor dörög az ég, és porfelleg kerekedik, valójában sárkánymama viszi karmai között a tojását, hogy egy elhagyott kútba pottyanthassa, ahol nyugodtan kikelhet. Az osztálytársai persze kigúnyolták, hogy hígagyú, amikor továbbadta nekik a sárkányos történetet, és ő maga is kezdett kételkedni benne, hogy talán a szüle tudja rosszul, elvégre ki sem lép a kiskonyhából, álmodhatta is az egészet, az imént mégis az jutott eszébe, hátha sárkánytojás. Türelmetlenül várta, hogy végezve átdöcögjenek a városon. Piros lámpák, ügyetlenkedő kerékpárosok, gyerekkocsit toló anyukák késleltették a kukásautót. Alkonyult, mire kiértek a szeméttelepre. Végre, dünnyögte Pityke izgatottan, a kocsi mögül leste, ahogy kollégái egymás hátát lapogatva besomfordáltak a telepőr, Béla bácsi bódéjába, felhajtani egy felest. Előhalászta a sárkánytojást. Jóval nagyobb volt egy hagyományos tyúktojásnál, és pikkelyszerű, jéghideg héj borította. Ki gondolta volna, hogy pirosat tojik egy sárkány, morfondírozott, miközben a pikkelyeket tisztogatta. Az apró rajzot az alján csak ekkor vette észre. Égig érő fát meg mosolygós napocskát pingált rá egy ügyetlen gyerekkéz. Hisz ez egy kimustrált játékszer, kapott észbe Pityke szégyenkezve, és messzire hajította a tojást, a műanyagpalackok közé. Azt a kis pöcköt azért meghúzhattam volna a tetején, lehet, hogy villog vagy valami dallamot játszik, jutott eszébe utólag, de nem volt kedve a palackok között guberálni, a többiek után indult hát, felhajtani egy kupicával, esetleg elszürcsölni egy feketét.

 

*

 

Bolondult az egzotikus virágokért. Már egészen pici korában, amikor egymaga még képtelen volt értelmes szavakká összefűzni a mesekönyve lapjain sorjázó betűket, a nagymamáját kérlelte mindig, hogy lefekvés előtt olvassa el neki kedvencét, a hercegnős mesét. Nem is az nyűgözte le igazán, hogy a hercegnőnek bokáig érő aranyhaja és nefelejcsszín szeme volt, és hogy értett a madarak nyelvén, hanem az, hogy egy gyönyörű kert közepére pompás virágházat építtetett, és a földkerekség legszebb virágaiból hozatott oda magának egyet-egyet. Nem nyugodott addig, míg a legkülönlegesebbeket meg nem szerezte. Voltak ott harmatot könnyezők, mézillatban ázók, húsevők, színváltók, gyémántot termők és lantzenére lágyan hajladozók. Messzi földről csudájára jártak az emberek a virágháznak, sokan akár egy aranyat is fizettek volna érte, csak hogy röpke pillantást vethessenek a távoli vidékek szépségeire. A hercegnő azonban őröket állíttatott a kert minden bejáratához, és parancsba adta, hogy senkit sem engedhetnek a virágok közelébe, nehogy bárki is kárt tehessen bennük. Ő maga is csak reggelente surrant be a virágházba, selyem topánba bújtatta a lábát, hogy lépteinek zaja ne bolygassa meg a virágok szendergését. Apró edénykébe gyűjtötte ilyenkor a kelyhekben összegyűlt harmatot és gyémántokat, a húsevőket pedig kövér hernyókkal kényeztette. Ha mindezzel végzett, letelepedett egy aranylócára, és lantját pengetve énekelgetett nekik. Csak ekkor érezte magát igazán boldognak.

A hercegnős mese miatt kezdett bele később a virággyűjtésbe. Kezdetben csak a balkon és a kert árnyas helyein sorjáztak virágok, később a ház minden szobáját, a folyosókat, sőt az üvegfalakkal leválasztott padlásteret is levelek, indák szövevénye fonta be, s a kelő nappal egyszerre ébredtek bimbóikból a színpompás virágfejek. Saját kezűleg gondozta növényeit, és mindegyiket a nevén szólította, miközben öntözte őket.

Egyik külföldi útján a helyi piacon sétálva turbános férfira lett figyelmes, aki virágmagvakat árult. Valami egészen különleges érdekelne – toppant elé izgatottan, a férfi pedig apró, fehér magvakat szórt a tenyerébe. Drága lesz hölgyem, de megéri a pénzt, higgye el – kacsintott a férfi. Ő kifizette a kért összeget, és örömmel rejtette zsebébe a tasakba csomagolt magvakat. Hazatérve azonnal elvetette őket. Sokára kelt csak ki. Satnya kis palántaként indult, vékony szárral, halovány levelekkel. Idő kell neki, hogy pompázatossá fejlődjön – intette magát türelemre, de ahogy múltak a napok, egyre elégedetlenebb lett a látvánnyal. Valami baja lehet, amiatt ilyen kis semmiség még mindig – gondolta, és felkért egy neves növénynemesítő szakembert, hogy a drága, egzotikus virág gyógyításában legyen a segítségére. A szakember meghökkenve szemlélte a mutatós cserépbe ültetett növénykét, majd nevetni, sőt hahotázni kezdett.

Nincs ezzel a kis drágasággal semmi gond, egészségesebb már nem is lehetne – mondta, amikor alábbhagyott a nevetéssel. Még néhány hét, és akár szüretelheti is a termését – tette hozzá vidáman –, csak várja ki, hogy olyan piros legyen a paprika rajta, akár az ághegyen felejtett cseresznye, ha kissé túlérleli a nap.

 

*

 

Esküszöm, hogy ott volt közöttük, mégsem találom, morfondírozott Bellus, s az asztalra borította a majdnem kiürült üvegcse tartamát, hátha csak belegabalyodott a vattába, amiatt nem látni azt a kis piros vackot. Hiába. Sem a vattacsomóban, sem az üvegcsében, sem a dobozkában nem találta. Elnyelte a föld. A történet, mely a fentebb említett, hiábavaló kereséssel zárult, jó három hónappal előbb kezdődött. Az egyik melengető őszi délelőtt kicsalta Bellust a korzóra sétálgatni. Apró körömcipőjében indult útnak. Bár a bőrtopán hosszabb gyalogláshoz kényelmetlen, hisz törni kezdi a sarkát, de egy órácskát ki lehet bírni benne, különben is szép vádlit csinál, térdszoknyával párosítva vonzza a pillantásokat. Elégedetten szemlélte magát a kirakatüvegekben. Elegáns üzletasszony benyomását keltette, aki két tárgyalás között épp csak kiugrott pár korty kávéra, s nemcsak arckifejezéséből, hanem egész magatartásából kiolvasható, a próbababákon látható holmik bármelyikét megvásárolhatná, ha úgy tartaná kedve. Ez persze távol állt az igazságtól, odahaza kupacba dőltek már a befizetetlen számlák, de Bellus most nem akart efféle dolgokkal törődni, átadta magát a lófrálás örömének. Tini kora óta tökélyre vitte a mintha viselkedést, amellyel a legszemfülesebb elárusító is átverhető, és boldogan hordja oda a próbafülke elé a kívánt darabokat, abban a reményben, hogy a csinoska holtbiztos, hogy vásárolni fog, s a végső nemleges választ többnyire saját ügyetlenségének tudja be, hiszen a belépő hölgyön látszott, hogy venni akar valamit. Ezzel a módszerrel sorra lehetett járni a valamire való butikok zömét, el lehetett ütni pangó ebédszüneteket, s erősíteni lehetett az önbizalmat, hogy a kosztümbe, prémes kiskabátba, velúr gálacipőbe bújtatott test még mindig mutatós, a szép, széles öv alatt dévajul gömbölyödik a csípő, legfeljebb a fenék domborulatából lenne mit faragni. A barátnői csoportosan szerették járni a belváros utcáit, de Bellust taszította ez a falkaélmény, nem osztozott szívesen a felfedezés örömében, egyfajta kincskereső útként fogta fel a nézelődést, melybe bele kell lassulni, lépésenként, boltonként ízlelgetni a kínálatot, ínyenc módjára válogatni, nem volt szüksége okvetetlenkedő kísérőre. Még a tüsténkedő eladónők is zavarták, a kínos tessékelések, melyekben ott lapul a mohó türelmetlenség, hogy válaszd már ki, vedd már meg, aztán kívül tágasabb. Könnyű léptekkel haladt a macskaköveken, épp úgy lóbálta retiküljét, ahogy Grace Kelly az egyik filmjében, amikor a város olasz butikja elé ért, s a kirakatban megpillantott egy szabászati csodát. A kis csípőkardigán úgy simult a próbababa derekára, akár a selyem, és piciny fazonzsebébe bele lehetett szeretni. Éppen olyan színű, mint a hölgy cipője, csacsogott a boltos lány, miközben lehámozta a babáról a kardigánt, s a sóvár Bellust hátrakísérte az öltözőkabinig. Bellus izgatottan kapta magára a holmit. Az ujjak ugyan leheletnyit rövidnek bizonyultak, de az hagyján, karpereccel viselve kendőzhető a hézag, azonban csak nehezen sikerült begombolnia. Kár, hogy nincs nagyobb méret, ebben alig kapok le…, kezdett bele egy félbe maradt gondolatba, ugyanis a kardigán ekkor egyetlen, fájdalmas reccsenéssel fölhasadt a mellvarrásnál, szabadjára engedve a kitüremkedő kebleket. Minek próbálgat ilyesmit, aki hurkás, mint egy disznó, fakadt ki a kétségbeesett eladólány, mikor Bellus visszadobta a kabátot, hogy anyaghibás lehetett, mégsem kéri, s még az ajtóból is utána kiáltott, hogy az ilyennek ólban a helye, nem butikban, és ha még egyszer betenné hozzá a lábát, valagon rúgja, mielőtt kipenderíti. Ekkor döntötte el Bellus, hogy kipróbálja azokat a bogyókat. A munkatársnője már többször áradozott neki valami csodaszerről, amely garantáltan lefogyaszt bárkit. Igaz, borsos az ára, de megéri, mondta, majd nőket sorolt fel, akik nádszálkarcsúak lettek mindössze egyetlen üvegcsétől, és Bellus is biztosan topmodellé válna, ha elkezdené szedni. Kilencvenkilenc fehér, meg egy piros bogyó, amellyel lezárod a kúrát, a pirosat kell utoljára bevenni, adta át Bellusnak a dobozkát a kolléganő, miután kézhez kapta érte a valóban borsos összeget, és tanácsolta, hogy szedje csak naponta, fölösleges az összetevők miatt idegenkedni. Miféle összetevők, pillantott fel Bellus gyanakvón a mozgólépcsőre lépő munkatársnőre. Hát a bélférgek, amelyek majd fölélik benned a fölös kaját. De nyugi, a piros pirula szempillantás alatt kihajtja őket, kiáltott vissza a kolléganő. A lépcső tetejéről bátorítólag még integetett is.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info