A 84. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadónál Tóth Krisztina első regénye, az Akvárium. Nyomasztó légkör, a könyv lapjain felbukkanó sorsok kisszerűsége, körülmények általi levetkezhetetlen determináltsága adja meg a szöveg alaphangját. A szerző a kötet bemutatóján elmondta, az érdekelte a szöveg elkészülte során, „hogy szereplői hogyan vannak belefojtva saját sorsukba, és miért nem tudnak kilépni belőle. Hogyan befolyásolja mozgásterüket a társadalmi helyzetük, mennyire hurcolják tovább a történetüket, és lehetséges-e kiszabadulni a családi háttértörténetből, vagy ez a szabadulás csak illúzió”. ¹

           

Az Akvárium szereplői szinte kizárólag valamilyen módon tökéletlen, esetenként már-már undorító, meglehetősen naturálisan ábrázolt figurák. Bravúrosan végigvitt szerzői fogás, hogy igen kevés olyan leírást lehetne találni, amely a narrátor arra való törekvéséről árulkodna, hogy rokonszenvesnek mutassa vagy legalábbis valamilyen vonásuk által engedje kilépni, némileg közegük fölé emelkedni őket. Rögtön a regény első lapján olvashatunk egy tömör jellemzést, mely Klárimama személyiségének főbb jegyeit próbálja összesűríteni: „Egyáltalán nem volt olyan, mint egy normális nagymama: rúzsozta a száját, idegborzoló ízléstelenséggel öltözködött és állandóan hazudott. Vera, a lánya, rettenetesen szégyellte, főleg ez utóbbit.”(7.) A regény jórészt az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának történelmi színfala mögött játszódik, azonban a szereplők jellemzően igen kevéssé reflektálnak bármilyen nagyobb horderejű történésre, azt sugallva ezzel, hogy az ilyesmi az ő közegükbe csakis az elfogadás-alkalmazkodás szintjén szűrődhet be (kivételt képez a sajátos életfilozófiájú Gabi bácsi, aki elveszítette családját a holokauszt idején – ő egészen bölcs szereplőnek tűnik fel a szövegben, nem véletlenül tőle kér tanácsot Edit néni Edu terhességének ügyében). Ennek ellenére Klárimama erősen ironikusan ábrázolt alakja felfogható akár a korabeli viszonyok szimbolikus figurájaként, akinek személyes „kitörési kísérlete” a hiteltelen sztorik gyártása önmaga körül, önmaga mikrotörténelmi létének átlátszó megmásítása, megszépítése, igen csekély tekintélyének emelése érdekében: „Klárimama nem törte át a frontvonalat, nem kért élelmet a picinek a katonáktól és nem ajánlotta fel érte a szovjet felszabadítóknak az arany karóráját, tekintve, hogy soha nem is volt neki.”(8-9.)

           

Az akvárium a szövegben kézenfekvően szimbolikus tárgynak tekinthető, nemcsak Jóska bácsi kisszerű ambícióinak, vágyainak tárgya, hanem ezen emberek lakóközösségének, kényszerű együttélésének, egymásra utaltságának, zárt mozgásterének jelképe is. Tragikusan kisszerű emberek, kisszerű vágyaikkal, akiknek életét a szükségmegoldások szervezik. Tóth Krisztina szerint regénye „kedélyes szöveg”, ám elmondása szerint, nagyon reméli, hogy kellően pesszimista is. A „kedélyesség”, az igen gyakori kesernyés irónia természetesen nem veszi el a regény alaphangoltságának élét, inkább mindvégig jól felhasználva támogatja azt, az ábrázolt sorsoknak törvényszerű menetrendjét, megváltoztathatatlanságát húzza alá.

           

Fontos tényező az időszerveződés vagy éppen az idő szervezetlensége a regényben, illetve a regény egyes szereplőinek tudatában. Mind Klárimama, mind Edu olyan szereplők, akik az idő folyását nem is igazán érzékelik, mintha minimális mértékben sem lennének képesek tagolni a parttalanul elfolyó éveket, pl. „Klárimamának gőze nem volt, mikor van délután négy óra” (28.). A gyermekszerű, ám lassacskán megöregedő, a koncentrációs tábort is közönnyel túlélt Edut mintha bizonyos tekintetben, mentális síkon nem is érintené az idő: „Neki az se tűnt régmúltnak, mint ahogy a jelen se tűnt jelennek, hanem mindig minden egyszerre történt, átláthatatlanul, izzó és idegen fényben, ám az érzelmek hosszúra nyúló árnyéka nélkül, amely a puszta tapasztalatot emlékké lényegíti”(112.). Így válik az időismeret hiánya a kisember céltalanul, már-már csupán túléléssel eltöltött, önmaga által kevéssé befolyásolható életének szimbólumává. Az események menete az első, rövidebb, klárimamás fejezet kivételével, ahol már Vera felnőtt, kisebb epizodikus ugrásoktól, cseréktől, illetve néhány időbeli vágástól eltekintve kvázi lineáris szerveződésű, ugyanis a második fejezet nagyjából Vera örökbefogadásának és gyermekkorának történetével kezdődik, a harmadik fejezet pedig a Jóska bácsi halála utáni időszak eseményeit beszéli el. A mindeddig keserű iróniával tarkított elbeszélés ettől az eseménytől kezdve válik kifejezetten komorrá, Vera megromlott házasságával és a Piroska Tónihoz való Amerikába költözés elszalasztott lehetőségével, illetve a sorozatos halálesetekkel. Jóska bácsi után meghal Edit néni, öngyilkos lesz Gabi bácsi, előbb Lantos Marika veszíti el gyermekét szülés közben, majd Vera kisfia hal meg közvetlenül a szülést követően. Az utolsó oldalon pedig Vera mintha Gabi bácsi felfogására reflektálna öntudatlanul, aki azt vallja, hogy az emberek puszta halálfélelemből nemzenek gyermekeket, így Veráról is hasonlóképpen gondolkodik: „Előbb-utóbb – gondolta Gabi bácsi – még gyereket is szül majd nagy igyekezetében. Egy ugyanilyen, elálló fülű kis majmot. És meg se tudja magyarázni, hogy minek” (255.). Az utolsó jelenet ugyanis természetesen nem happy end, de a korábbiak fényében elvárhatóan nagyon helyesen önmagában nem is különösebben katartikus, drámai történés. Csupán annyit mond Vera tehetetlenségében a Klárimamára bízott kislányának: „Neked is minek kellett megszületni”.

           

Kivételes, szépen kifejtett szöveghely a szereplők eseményekre való reflektálásának szempontjából Jóska bácsi temetése, ahol Vera először gondol Jóska bácsi nélküli, további életükre, egyáltalán a jövőre. Nem találunk ehhez hasonlóan szembetűnő példát az elbeszélés sem korábbi, sem további helyein. Ez a gondolatmenet vetíti előre a végképp sötét hangulatú harmadik fejezetet: „Átfutott rajta, hogy a néni továbbra is minden péntek délután lecsutakolja majd ezt a párnás hátat, és csak annyi változik, hogy innentől majd maga cipeli be a fürdővizet és önti ki a tisztát, és ő akasztja vissza a nagy alumíniumlábast a vécében a szögre. Hány évig még, vajon. És mi lesz, ha már nem. Lehetetlen volt nem gondolni arra, hogy innentől bármi megeshet, hogy eljöhet az is, hogy senki nem parancsol rá Edura esténként, hogy készítse elő a vacsorához a tányérokat […] Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes díszlet, nem örök, mert ha környezetükben vagy a házban haltak is meg néha emberek, az ő nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve” (207).

           

Az időre való reflektálatlansággal összefüggésben érthető meg a szövegben jól kihasznált, hangsúlyos elem az emlékekhez való korlátozott hozzáférés, a szereplők emlékezetének korlátolt volta a szövegben, illetve ezek működése a szereplők vágyainak fényében. Edit néni emlékezetében a jelent öntudatlanul ellensúlyozó kellemes gyermekkori emlékek elevenednek meg, amikor a küretet végző orvoshoz kíséri Edut. A gyermek Vera nem tudja felidézni vérszerinti apjának arcát, ezért amikor indián szeretne lenni, „egy sasorrú, tollas fejdíszt viselő, meghatározhatatlan korú férfi” (145.) fantomarcát képzeli el apja helyett. Amikor Piroska Tóni New Yorkban megkapja Vera fotóját, szembesülnie kell azzal, hogy Vera már rég nem az a kislány, aki emlékeiben élt, mégis tovább színezi, vágyaihoz szabja a benne élő elképzeléseket. Ugyanígy van vele Vera is: „[…] próbálta elképzelni, hogy milyen lehet az a kéz, amelyik ezt a levelet írta. Emlékezni nem emlékezhetett rá, úgyhogy inkább elgondolta olyannak, amilyenre emlékezni szeretne: nagynak, szélesnek, melegnek” (237.).

           

Az utolsó fejezetben szimbolikus értékű, a folytonos romlás, a sok haláleset, az elmúlás végső jelképe, a tűz általi megsemmisülés. Míg Vera férjének egy kiégett épületből kell „megálmodnia” a lángosozóját, a magára maradt Edu egy lomtalanítás során eléget, nagy közös máglyára visz minden lomot, minden olyan emléket, ami meghalt vagy távollevő emberekből megőrződött, így többek között Piroska Tóni Verához írott bőröndnyi levelét, a holokausztnak áldozatul esett rokonok cakkos szélű, régi fényképeit tartalmazó albumot, valamint a lakás díszpárnáit, amelyek még évekkel Jóska bácsi halála után is őrzik fejének szagát. Vera később, bár maga sem tud magyarázatot adni rá, miért, Edu temetésekor a hamvasztást választja számára. Úgy érzi, ő is ezt akarná.

           

Az Akvárium arányaiban jól felépített szöveg, kesernyésen ironikus, mosolyognivaló szituációi ellenére a méltatlan és változtathatatlan kisemberlétek jól árnyalt, észrevétlen áttűnése a semmibe. Következetes, egyenletes, az elbeszélés során mindvégig jól megőrzött, puritánsága ellenére is sajátos nyelvében rejlik az a katartikus erő, az a gondosan megrajzolt atmoszféra, ami a jól sikerült első regények sorába emeli.

 

 

Tóth Krisztina, Akvárium, Magvető, Budapest, 2013.