Lehet, hogy repülni sem tudnak

 

 

Úgy határoztam, ma nem gyaloglok. Igaz, szerettem a hidat, átkelni rajta, a Dunán, ami a két várost megosztja, (ha kell, elönti), viszont most olyan ’utazhatnékom’ támadt és mivel máshogy ezt a vágyat nem tudtam kielégíteni, gondoltam, fordulok még egy kört busszal.

Így hát fölszálltam a híd lábánál és leghátra ültem be, zötykölődni.

Mostanában egyre többször csak úgy vagyok, nem foglalkoztat semmi. Ez a bamba, meditatív állapot jön, ezt nem lehet előidézni semmilyen tudatos módszerrel, nekem pedig ugye istenadta tehetségem van az ilyesfajta, teljességgel felesleges dolgokhoz.

Tehát hátra ültem, a leghátsó sorba, magam elé néztem, körülbelül három, vagy négy percig tarthatott ez, ugyanis hamarosan felszálltak ketten, egy anyuka kislányával. Elém ültek. A kislány hátrafordult, és egyetlen szavával olyan hirtelen zökkentett ki ebből az üres merengésből, hogy szinte mozdulni sem tudtam.

               – Szia!

– Szia! – válaszoltam.

 Zavarban voltam, ha ’kolbásszal’, vagy ’gázórával’ köszönt volna, gondolkodás nélkül rávágom ugyanazt.

 – Hogy hívnak?

– Engem? … Ööö… Zoli, Zoltánnak.

– Zsuzsi vagyok. Milyen színű a kabátod?

– Barna – feleltem.

– És milyen színű az a kocsi ott?

– Az? Az is barna.

– Akkor olyan színű, mint a kabát?

– Pontosan!

– Mi az ott? – kérdezett, kérdezett és kifelé nézett, az üvegen túlra.

– Nem tudom, mire gondolsz, szerintem már elhagytuk!

– Az, ami zölden villogott, magasan.

– Ja persze! Az lámpa a gyalogosoknak. Jelzi nekik, hogy mikor és meddig mehetnek át a zebrán. Ha villog, gyorsítani kell, mert nemsoká pirosra vált.

Szép tiszta-kék szeme volt, ruhája viszont ócska, elhasznált. Úgy tűnt, nem figyel válaszaimra, de később, mikor hasonló dolgokat látott, újra megnevezte és nem hibázott egyszer sem. Édesanyja közben rá se hederített, biztos megszokta, hogy minden utassal ilyen közvetlen.

– Neked van babád? – kérdezte.

– Nekem? Még nincs, de hamarosan lesz, remélem.

– Nekem van! – és előkapott egy szőke hajú, pucér játékot. – Zsuzsikának hívom, három éves.

– Aranyos! – nevettem.

– Tudod mit? Játsszunk! Én mondok valamit és te mindenre csak azt feleld: nem, nem! Jó?

– Jó!

– Gugigágáá…

– Nem! Nem!

– Gugigágádidodúú!

– Nem! Nem!

– Dúdígágóóó!

– Nem! Nem!

– Éhes vagy?

– Igen, nagyon!

– Nem jó! Azt kell mondanod: nem, nem!

– Nem! Nem!

 És olyan jót nevetett minden válaszomon… mintha megint gyerek lennék.

 – És neked milyen a hajad és milyen a szemed színe? – ­­meg se várta a választ, már újabb kérdéseket tett fel. – Tudod, hogy mi ez a kezemben?

– Nem! Nem!

– Egy termés, azt mondta anyukám, hogy ez olyan, ami repülni tud. Otthon kipróbálom.

Elém tette gondosan összezárt markát és hirtelen fölnyitotta. Arcomat kémlelte, várta a meghökkenést, hogy mit szólok hozzá. Két érett, barna, szárnyas juhartermés volt a kezében, ami ősszel a parkban cikázva hullik le a fáról.

 – Hú. Nagyon szépek.

– Az meg mi?

– Az olyan busz, mint amilyenben mi utazunk, csak visszafelé.

– És az ott milyen színű?

– Arra gondolsz? Az sárga!

– Sárga, sárga – morfondírozott magában, aztán valami eszébe juthatott. – Van testvéred?

– Igen, egy öcsém.

– Lány?

– Nem! Fiú. – nevettem.

– Hogy hívják?

– Öcsémnek. És neked?

– Nekem nincs, de majd lesz – felelt, és büszkén az édesanyja hasára mutatott.

Az Alagút következett. Nem szólt semmit, nézett kifelé, szájtátva, tágra nyílt szemekkel. Az évtizedek során elkoszolódott mozaikkockák most új színt és formát kaptak; ha gyorsítottunk, elmosódtak, és érdekes tarka idomokat adtak ki, néha pedig újra visszanyerték valós alakjukat.

Aztán édesanyja jelzett. Zsuzsi tudta már, hogy hamarosan leszállnak.

– Eljössz hozzánk majd valamikor? Itt lakunk az iskola mellett, abban a kis utcában, abban. Jövő héten lesz a szülinapom. Eljössz? – sürgetett.

– Igen! – hazudtam.

– Tudod mit? Odaadom ezeket neked, egyik a tied, másik a testvéredé! Hívd el őt is és hozzátok el! – erre kezembe nyomta a két termést.

Beálltunk a Németvölgyi úti megállóba. Elköszönni sem volt igazán ideje, pedig láttam rajta, hogy valamit még el szeretne mondani. Többször visszanézett, integetett, amíg látott.

Hárommal utánuk szálltam le. Kezemben a két termés, és mint egy rongybaba, tettem egyik lábam a másik után a megszokott hazaúton. Megint jött az a semleges állapot. Nem láttam, nem hallottam, kikapcsoltam mindent magam körül. Az érzékszerveim persze működtek és reagáltak a külvilág hangjaira, változó mozdulásaira; befordultam, ott ahol kellett, aztán egy hányaveti mozdulattal a járda mellé dobtam a két termést. Abban a pillanatban föleszméltem. Tudtam, hogy ki vagyok, hogy mi történt, kitől kaptam ezeket, és mit jelentettek annak, akitől kaptam, és hogy kinek kell az egyiket továbbadnom. Megtorpantam, lenéztem a földre, a juhartermésekre. Hová tegyem őket és minek is ezek nekem? Nem fordultam vissza. Előttem is kérdés, hogy mért tettem ezt? Ez nem én vagyok, legalábbis azt hiszem.

Már majdnem otthon vagyok, nem fogok visszafordulni két termésért. Különben meg lehet, hogy repülni sem tudnak…

Tájkép futás után

Van egy fehér szarvasom.

Lesír róla, hogy tudom,

albínó a lelkem.

Szarvasom a teraszon

üldögél, amíg finom

szörpöm kortyolgatom.

 

Futottam át a hídon

valamelyik tavaszon,

s szembejött a szarvas.

Kapkodtam csak a fejem,

nem vagyok tán jó helyen?

Ő rám pisszent: Hallgass.

 

Azóta a szarvasom

szembejön, amíg futom

hídon át az ívet.

És a Margit-szigeten

összekulcsolom kezem:

Cserélhetnénk szívet.

 

Szarvasom csak felnevet:

Ugyan, ki hallott ilyet,

szarvas-szívvel élni.

Albínó az én szívem,

fehér billentyűimen

dobog át a vér, ni.

 

S megmutatja pulzusát,

ahogy lüktet át meg át

benne a piros vér.

Szedjünk inkább gesztenyét.

Tudok egy helyet odébb,

fuss csak tovább, testvér.

 

Azóta is ott futok,

gesztenyéket rugdosok,

ahol a szigetszív,

mint a szarvasé, dobog,

albínó kolostorok

közé boldogan hív.

 

Futás után jól esik

teraszomon egy kicsit

szörpöt kortyolgatni.

Szarvasom meg ott csücsül,

időnként szemet törül,

s pirosan néz, vagy mi.

 

Illusztráció: Orr Máté: Tájkép albínó szarvassal

Másik szoba

 

 

 

 

Kedd volt, az általános iskola első évének nyári szünete.

Este, mielőtt édesanyja és édesapja mosolyogva ránézett, hogy a mosollyal emlékeztessék, ideje lefeküdni, mert tizenegy óra is elmúlt már, arra kérte szüleit, kísérjék szobájába, takarják be ők lefekvés előtt, hiába nagy már, ma fél a sötéttől, nem akar ágyba fekvés előtt villanyt oltani, és lefekvés után sem akar kimozdulni a takaró alól, mert a kapcsolót csak úgy érhetné el, ha paplanja alól kibújna, miután ágyára és magára terítette, vagy ha sötétben tapogatózva próbálna takaróját megkeresni, ami még a korábbi elképzelésnél is rosszabb lenne, mert jóval később engedné, hogy körülfogja a levasalt huzat illatos szövete. Takarjatok be, mondta inkább.

Édesanyja szerdánként mosta az ágyneműket, ilyenkor végigsétált házuk két hálószobáján, s ha még aludt, felkeltette. Először mindig redőnyt vonva próbálkozott, hátha a hangoktól megébred, akkor nem kell odamennie és kezével lökdösnie, kelj fel kislányom!, az ébresztést elvégzi helyette a csattanó redőnytok és a súrlódó gurtni zaja; mert ha hozzáér és meglöki – hiszen az éjszakán át mozdulatlan test minden érintést lökésként él meg –, tenyerével nem csak a rózsaszín húsba mélyed bele, hanem az álomba is, ami még lányában motoszkál; s ehhez nem akart hozzányúlni. Majd a redőny, gondolta, miután a szobába lépett, s magába gyűjtötte az éjszakán át szuszogó test illatát; ebből az illatból izzadság, vegyszerek és fogak közt maradt ételdarabok több órányi bomlását szagolta ki, szerette belélegezni ezt a testes, ragadós párlatot, mely sűrűbb volt a levegőnél, és mely minden alkalommal az ajtó elé tapasztotta. Az ébresztés rítusában éppen ezért kettős játékot játszott, vigyázott, nehogy az ajtóba csavart sarokvas nyikorgása megébressze lányát, s hogy a fény se kelthesse fel, az ajtó előtti keskeny folyosón sem kapcsolt villanyt, így állt meg a küszöbön, itt várta, hogy az elhasznált levegő felé áramoljon; mert azonnal nem tudott volna benyitni, nem tudta volna elviselni, ha az illat rögtön körülfogja, szoknia kellett hozzá. Néhány szuszogó mellmozgás után lépett csak beljebb, az ajtót óvatosan behajtotta, megállt a sötét szoba közepén, figyelt és hallgatott. Hallgatta a szuszogást. A gégéből kiáramló, néha kaparósnak tetsző hang nyugalmat csepegtetett a szoba illatába, nehezen érthető módon ki is egészítette, s már el sem tudta képzelni a szerdai ébresztést e nélkül, kellett neki, megbékélt tőle. Csend, gondolta, s ez lett számára a csendesség, lányának illata és szuszogó torokhangja, ahogy a lány mellől hallgatja, hátat fordítva az ágynak, mert az illat még mindig túlságosan erős volt, kiáramlását még mindig szoknia kellett. Perceket töltött így, mire meg mert fordulni, addigra szemei hozzászoktak a sötéthez és úgy érezte, puha tenyerek fedik le testének felületét, érintve kényeztetik, de nem mozdulnak, csak tudatják, körülötte vannak, szeretik. Voltaképpen ez volt a játék másik fele; hogy a békéltető tenyereket minél tovább magán tartsa, érezze, ahogy a tenyérlapok mozdulatlanul meleget sugároznak, őt gyógyítják; ezt az akaratot azonban kevés ideig tudta kitartani, szerette volna, de aztán magát fosztotta meg tőle, haragból, ma nincs rá joga!, erre gondolt és mozdult volna, mégsem lépett a redőny felé. Megvárta, míg a gondolat elkergeti a kezeket, s mivel vágyát egy pillanatra haraggal keverte, azt is tudta, ettől a mérgezéstől a meleg nemsokára hűlni kezd, lánya illatának és álomzajának varázsa pillanatok múlva szertefoszlik, az illatból szag lesz, a szuszogásból horkolás. Mégis, lányát nem akarta kirántani az álomból, talán azt éli meg odabent, amit ő, ettől nem akarja megfosztani, noha fel kell ébresztenie, mert az ágyneműket csak szerdán tudja kimosni, máskor nem lehet, kedd éjszaka piszkos lesz, reggel pedig mosni kell; így is foltos maradhat. Kezével azonban nem mert hozzáérni, lelkiismerete tiltotta, hogy álmából kilökje, hiába lett az illatból szag, a szuszogásból horkolás, gondolkodásával egyezkedve az ébresztéshez más módszert kellett keresnie, az erősen megrántott hevedert, és a redőnytokba csapódó ütközőket. Így keltette reggel, szerdánként lányát, s mire a redőnylapok a sínen megmozdultak, megfeledkezett korábbi képzelgéséről, a tenyerek elmozdultak testéről, a reggelt reggelnek érezte, s már csak az járt az eszében, mosnia kell, piszkos az ágynemű, s már száját is ki merte nyitni, jó reggelt, ki az ágyból!, szólt oda az alvónak, aki hunyorogva először a fal felé fordult, nem akart még felkelni, nem aludt jól.

Édesapja takarta be, anyja az ajtóból figyelte őket, s csak akkor ment oda megcsókolni, mikor a férfi megigazította a huzatot, ne legyen ferde, igazodjon a hónaljhoz és a kulcscsonthoz, s hogy a takaróból éppen annyi lógjon le a hónaljrésznél, mint lábfejnél. E nélkül – ha hatéves lányuk arra kéri őket, kísérjék lefeküdni – az apa el sem tudott volna aludni; tiltakozott benne a megszokás a szimmetria éjszakai megbomlása ellen. Anélkül nem lehet aludni, mondta magában. Naponta még elviselte, meg is feledkezett róla, de voltak gondolatok, melyek éjszaka előjöttek – máskor nem jutottak eszébe, élhetett nélkülük, nem zavarták fel mindennapjaiból –, s ha nem adott nekik igazat, nem elégítette ki elvárásaikat, megharagudott magára. Nyugtalan lett. A nyugtalanság pedig vitte volna tovább, dühössé válik, haragossá; ezt nem akarta, aznap nem akarta. Megigazította a takarót, jó éjszakát kívánt, jó éjt!, mondta az asszony is, s homlokon csókolta lányukat, aludj jól, tette még hozzá, majd leoltotta a lámpát, becsukta az ajtót. A sötétben a lány oldalra fordult, háton nem tudott aludni, s egyik lábát mellkasáig húzta; így hamarabb elalszik, gondolta.

Fejét a párnájára hajtotta, talán negyedszerre. Nem emlékezett, nem számolta. Szemeit már akkor lehunyta, mikor a lámpa fénye kialudt, s szülei kimentek a szobájából, nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, időérzéke elvesztette fogását a valóságon, lába sem volt már mellkasáig húzva. Ezt az emléket viszont biztosnak érezte. Csak ami utána történt, azt nem tudta visszaidézni, szemei csukva voltak, ez is eszébe jutott, mert elaludni mindig így próbált, csukva maradtok!, mondta magában, s néha hunyorgott is, ilyenkor szemöldökei között a bőr összefutott, és egy idegszál jobb szemének sarkában remegni kezdett. Elalszok, erre is gondolt, de akkor már egyáltalán nem tudta, mióta lehet az ágyban, elalszol!, mondta magának megint, s meg akarta mozdítani kezét, mert vállának kényelmetlen volt a jobb fülére tapasztott kézfeje, inkább a párnát használná, de nem mozdult, s nem értette, miért nem mozdul, ha mozdulni akar. Alszom, mondta magának, s aztán újra, már kérdezve, alszom?, mert ezt nem tudta sehogy összeegyeztetni az alvással, ha alszik, legfeljebb azt kellene tudnia, álmot lát, most viszont nem peregnek előtte nappali történések képsorai, sötét körülötte minden, ez lehet a szobája, de ha minden sötét és semmi sem álom, miért nem tud mozdulni. Keze mindenesetre nem mozdult, de fájdalmat sem érzett, noha tudta, bizonyára elzsibbadt fejének súlyától. Gondolatainak nem volt térfogata, és ettől összezavarodott, mert elképzeléseit nem tudta testéhez csatolni, mintha lebegne, mintha kiemelték volna alóla a tömegvonzást. Ettől viszont fellélegzett; hogy lebeg. Már nem akart azzal törődni, álmodik-e vagy ébren van, állapotába beleegyezett, bármi történhet, nem fogja zavarni, hiszen mégis csak kellemes így, fájdalmat sem érez, keze sem zsibbad, miért ellenkezne.

Mikor megnyugvása kiteljesedett, gondolatait képes lett életének eseményei felé fordítani, előhívhatott korábbi történeteket, újranézhette őket és már nem csak saját hangját hallotta, képeket is látott, s ez ismerősebb terület volt. Álmodott, biztos volt benne. Az álom képei közé azonban odamerevedett az elalvás folyama, hogy akkor miként aludt el, miért nem tudott mozdulni, és hogy valóban az ő teste volt-e az, ami felett lebegett, vagy valaki másé. Nyugodt volt, nyugodtágából kiérzett valami kétséget, ki az a másik és mit csinál?, kérdezte magától, hunyorított a sötétben, erre jól emlékezett, később nem tudott mozdulni, de egy idő után ez sem zavarta, így aludt el; de hogy ki fölött lebegett, arra nem tudott válaszolni, talán a másik szobában volt, talán anyáék fölött; s mikorra előhívhatta korábbi történeteket, már nem érzett senkit maga körül, tudta, álmaihoz szabad kezet kapott.

Nyári szünet második hete volt, úgy döntött, ezt láttatja magával először, barátnői náluk játszanak, a hátsó udvarban hintáznak, édesapja nem sokkal korábban kötözött a fára egy elhasznált kerékgumit, ezen lökdösik egymást, szülei nem figyelnek, ilyenkor lehet erősebben is. Aztán a játszótéren, néhány nappal korábban. Nyakláncaikat, hajcsatukat és ruhadarabjaikat rejtik el egymás elől, ezeket kell megkeresniük, s aki a legtöbbet találja, győz; tárgyaiknak egyenként semmi értéke nincs, egyetlen nyaklánc nem ér többet egy elfeketedett csatnál, vagy elkoptatott derékövnél, több kell belőle, s aki a legtöbbet találja, egyet megtarthat; amit kiválaszt. Csalni nem próbáltak, nem leskelődtek, játék előtt egy kupacba hordták holmijukat, megszámolták, s utána háromfelé osztották, tulajdonosoktól függetlenül. Ha játék végeztével a győztes úgy döntött, láncot akar, nem ellenkeztek, senki nem ellenkezett; másnap úgyis vissza kellett adnia, ez volt a szabály, s ennyivel a játékban mégis képviselve volt a félelem, egy napig ugyanis fürdésnél, pizsamában, vagy reggeli öltözésnél rejteni kellett a nyak környékét, nehogy a szülők észrevegyék, hiányzik onnét valami. A félelemmel a vesztes számára a játék hossza is megnyúlt, de az együttlétek komolysága is megcsappant, mert egyetlen napig kellett csak elviselni a veszteséget; ahogy a győzelem sem tarthatott tovább, s ezt mindannyian sajnálták. Inkább a hintában lesz, házuk hátsó udvarán, így döntött álmában, mert nemsokára a játszótérre ér a fiú, ezt nem akarta azonnal, nem akarta időrendjében, s ezen elmosolyodott, hogy mindezt élvezi, hiszen amit vár, elodázza maga elől, s a várakozás örömmel tölti el. Éppen magasra emelkedik a hinta, s ahogy ívkörében felfelé halad, lábait kinyújtja, igyekszik testtartásával is rásegíteni a felfelé suhanó mozgásra. A félkör legfelső pontján előre nyomja mindkét lábfejét, ezzel nagyobb sebességet tud kicsikarni barátnői erőkifejtéséből, így teszi bele az őt lökő kezek lendítésébe saját akaratát; mikor a mozgás megindul visszafelé, fordított játékba kezd, összehúzódik, hogy a hinta lengésének háta mögé vezető útvonalán is magasra repülhessen. Félúton azonban, ott, ahol a játékot együttes elhatározásból megindították, térdeit túlságosan leengedi, nem húzza vissza teljesen, s ez elég ahhoz, hogy sarkai végigkotorják a fa tövének kaviccsal felszórt környékét; a kavicsok változatos gömb, kocka és sokszög formái mérsékelik a talajban megakadt sarokcsont fájdalmát, csúsztatják tovább, de az egyik feldudorodott gyökérszárban elakad az ingamozgás; ekkor eszébe jut, hiszen mindig erről a pontról kezdik a hintázást, lehet benne lábbal kapaszkodni, s így rá lehet segíteni az első lökésre. Mégis megfeledkezett róla. A hirtelen fékezésben hallja csontjának koppanását, de a csont nem fáj, a bőr súrlódásán enyhít cipőjének sarka és zoknijának anyaga, szájának szélét viszont belecsapja a gumit felülről rögzítő kötélcsomóba; s ez fájdalmas. A játszótéren félrevonul egy fa mögé, melyet szélről egy bokor takar, itt próbálja levenni atlétáját, ne lássa senki, s itt próbálja kigombolni nyakláncát is. Álmában örül, hogy hamarosan újra láthatja a fiút. A nyaklánc kapcsát könnyen megnyitja, de mikor meglátja az utca túloldalán sétáló fiút, nem veszi le azonnal pólóját, még nem jött el az idő, mert ahhoz, hogy atlétáját magáról levehesse, és barátnőinek felajánlhassa, félmeztelenre kell vetkőznie, nincsen rá más mód. Ezzel viszont kivárná a fiút, mikor odanéz, hogy láthasson testéből valamit, ahogy tegnap és azelőtt is látott, legyen kettejük között újra játék az ő meztelensége. Szája rácsapódik a vastag kötélből font csomóra, a himbálózó mozgás abbamarad, ösztönből nyalja meg ajkait, ellenőrizze valóban vérzik-e, vagy csak az ütés miatt torlódott fel bőre alatt a vér. Sós ízt érez, barátnői mellé lépnek, hangtalanul nézik, arra várnak, kezdjen el sírni, kapjon kezeivel szájához, maradjon csendben, nevessen fel, de legfőként arra, hogy ne rajtuk múljon, miként viszonyulnak a balesethez, az első mozdulatot ne nekik kelljen megtenniük. Nem szól semmit, ezt is látja álmában, hiszen megérdemli!, erre gondol, látja a fiút is, ahogy odalép hozzá, segít levenni vékony atlétáját, minél előbb láthassa meztelen hasát, fedetlen mellkasát, megérdemled!, mondja magának a hintán, de még mindig nem szól, a fiú tenyerével hozzáér mellkasához, még soha nem érintették ott meg, a fiú egyszer sem mert közelebb jönni, mindig az utca túlsó felén maradt, onnan figyelte, mutasson magából, amennyit jónak tart. Az érintéstől mindketten megrémülnek, nem tudják, így kell-e egyáltalán, ez a rémület azonban közöttük marad, nem tudnak tenni ellene. Megrekednek egymás mozdulatában. Lassan érezni kezdi a lüktető fájdalmat szája szélén, mintha zsibbadna és szúrna egyszerre, álmában is érzi már, a fájdalom egyre inkább terjedni kezd, már nem csak szájában, nyakában is jelen van, aztán a vállában, fáj a válla, elgémberedett a nyaka; ha most mozdulni tudna, másik oldalára feküdne, és akkor valóban megmozdul, figyeli, amint remegve széthullik az álomkép, sötét van körülötte, de azt is tudja, nem az álom sötétjét látja; ébren van. Szobájában még szülei kapcsolták le a villanyt.

Ahogy megpróbált felülni ágyában, először kezeivel igyekezett megtámaszkodni, de jobb karját nem érezte, bal keze pedig gyenge volt, hogy megtartsa felsőtestét, nem tudott teljes súlyával ránehezedni. Visszahuppant, hogy múljon el a zsibbadás. Néhány percig úgy tűnt, mintha egyetlen karja lenne, vagy mintha jobb karjában összekeveredtek volna csontjai, válla és könyöke helyet cseréltek volna, ilyet érzett már korábban, nem félt tőle. Várnia kell és elmúlik, mondta magában, aztán felkelhet és villanyt kapcsolhat. Másik kezével megdörzsölte szemeit, körmével kikotorta a szemsarkokban megrekedt csipát. Jobb karjánál azonban sürgetőbbnek tűnt hólyagjának nyomása, az álom utáni percben még nem érezte, egyetlen tapasztalata a végtaghiány volt, most viszont, hogy teste alkalmazkodni kezdett az ébrenléthez, a köldök alatti teltségérzet siettetni akarta az érzéstelenített végtag gyógyulását; háton fekve megkísérelte lendületből megmozdítani elzsibbadt izmait, rángatózott néhányszor, ettől azonban hólyagjában megmozdult a vizelet, amitől még kiáltóbbnak tűnt a teljes ébredés. Nem tehetett mást, ki kellett várnia. Először villanyt gyújt majd, a kapcsoló néhány lépésre van ágyának végétől, óvatosan kinyitja ajtaját, érdemesebb lesz nyitva hagyni, így csak egyszer kell zajongani, az ajtó előtti keskeny folyosón igyekszik hangtalanul végigosonni, nehogy szüleit felverje a lépcső melletti hálószobában, s itt, a hálószoba ajtajával szemben, belép a mosdóba; így tervezte. Az inger elhatalmasodásával azonban nem volt képes tovább gondolni, miként oldja meg a mosdó ajtajának nyikorgását, miként öblíti ki hangzavar nélkül a vécécsészét, s hogyan leplezi el vizeletének a csésze falán megtörő, majd a vécé vízfelületén felhabosodó csobogását. Nem is akart erre gondolni, képzeletével előre sietett a megkönnyebbülésig, ahogy a nyomás csökkenni fog testében; kezét már visszakapta, hunyorgott, hogy szemeit fokozatosan szoktassa a fényhez. Nem oltotta el a lámpát, mikor kilépett szobájából, az ajtót olyan szélesre tárta, hogy oldalazva éppen kiférjen rajta, ne ragyogjon ki minden fény a folyosóra, szabályozhatóvá válhasson a sötét terület világossága. A világosságba azonban beleragyogott szüleinek ajtókerete, látta, ahogy a küszöb és a szemöldökfa környékéről sárgás fény vetül a szemben lévő fürdőszoba ajtajára; ekkor jutottak el füléig a zajok is.

Először a súrlódás hangja, valami nyikorgásé, melyről nem lehetett megállapítani, honnét származik. Visszanézett a szobájába, mintha a látás segítene feltárni a hangforrást, de ott minden csendesnek tűnt, a fürdőszobában lehet valaki, gondolta, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen, féljen és visszarohanjon, rántsa magára a lepedőt, esetleg óvatosan surranjon vissza és úgy takarózzon be, vagy lépdeljen tovább, nézze meg, ki lehet odabenn. Hólyagja egyre sürgette. Visszanyúlt ajtajáig, lökött rajta, hogy több világosságot kapjon a folyosó; a gondolattól, hogy félelmet nem érez, és elmélkedik azon, mitévő legyen, megtántorodott, s úgy tűnt, ebből a merev testtartásból nehezebb előrelépni, mintha rettegne; rettegésnél azon töprengene, mennyire fél az ismeretlentől, mely maga felé vonzza, tárja fel, mi lehet, most azonban csak a vonzást tapasztalta, ami a félelem érzése nélkül inkább kíváncsivá tette. Kihallgatná, mi lehet a zaj, lássa a forrását. Végül ezért tudott elsétálni a fürdőig. Az ajtó melletti kapcsolót a legkisebb hanggal nyomta meg, nehogy szülei kihallják a műanyag kattanását, a zaj azonban beleveszett a nyekkenő, nyikorgó hangzavarba, mely sokkal erősebbnek tetszett, mint szobája bejáratánál; már csak a kilincset kellett lenyomnia, akkor viszont eszébe jutott, ugyan miért hiszi, hogy mindez a fürdőből származik, hiszen itt, szülei hálószobájának és a fürdőnek félútján egyáltalán nem eldönthető, melyik irányba kell fülelnie. A bizonytalansgtól fogant izgalom elfeledetette vizelési ingerét, szüleihez kell benyitnia, mondta magának, villanyuk is ég, miért gondolta, hogy a fürdőben zajong valaki. Szemét a kulcslukra tapasztotta, de semmit nem látott, ott felejtették a kulcsot, aztán fülét nyomta oda, igen, innét jönnek a hangok. Lekapcsolta a fürdővilágítást, mert az ajtókból kitüremkedő fények erősítették egymást, inkább ne legyenek, ne leplezzék le; a kilincs hangja beleolvadt a szobából jövő hangokba, az ajtó megnyílott, de recsegéséből nem hallott semmit, legalább is nem tudta elkülöníteni a bentiektől, s ez ugyanazt jelentette, nincs hangjuk a befelé mozduló sarokpántoknak. Fejét előredöntötte, belásson a szoba sárgásan megvilágított területére, lássa, mi történik odabenn.

Édesapja és édesanyja ágyukban feküdtek, bőrüket deréktól felfelé fénnyel vonta be a felkapcsolt olvasólámpa, tényleg hangoskodnak, gondolta, mikor édesanyja apjának hátába karmolt, testéből azonban alig látott valamit, apjából is csak gerincének meggörbült vonalát, néhány izzadságcseppet, melyek tarkójáról csípője felé indultak. Látott már ilyesmit tévében, újságban, el is képzelte korábban, de még soha nem látta ilyen közvetlenül. Apja kimérten mozgott, anyjának csak könyökét, felkarját látta, a felkar néha kinyújtózott, a derekat elleplező takaró alá nyúlt, a férfi ilyenkor felnyögött, anyja kézfeje kidomborította a huzat összegyűrt anyagát, másodperc múlva eltűnt, semmi nyomát nem látta; apja jól hallhatóan élvezte, ami odalenn történik, anyja is belenyögött mozdulataiba, de nem tudta, vajon azért, mert zsibbadnak izmai a kifacsart testhelyzetben, vagy mert élvezi férjének ütemes lökéseit. Ebben a testtartásban nem ismerte szüleit, az alakok ugyan emlékeztettek rájuk, de hangjukat, nyögésüket nem tudta szájukra képzelni, mintha másokból jönnének, ismeretlenekből; szülei vannak ott, ezzel nem vitatkozott, ők mozognak, vagyis apja mozog leginkább, az ütem is felgyorsul, a hangok viszont mások hangjai. Az ismeretlenségtől megkönnyebbült, lesheti őket, nem lesz baj. Apja fenekéről lecsúszott a lepedő, látta anyja ujjait farpofái között, ahogy az ütemmel összejátszva belefúrnak testnyílásába, anyja ölét viszont még mindig takarta a férfi széles dereka, arra gondolt, mindebben van valami szabályszerűség, kiszámítottság. Az egyenletes, percenkét ütemesen lassuló és gyorsuló mozgás hatása alól azonban nem tudta kivonni magát, vizelési ingerét másként kezdte érezni, nem bánta volna, ha szülei ajtaja előtt engedi el magát, csurogjon a küszöbre, s aztán innét folyjon végig a járólapon, tegye hozzá aktusukhoz saját testének megkönnyebbülését. Kezével is megindult hólyagja felé, simogatni kezdte hasát, akarta a hangot, akarta a melegséget, mégsem tudott vizelni, valami elzárta benne. Apja rászorította magát anyjára, bőrük között csak izzadtságnak maradt hely, később háta alá nyúlt, megfordította, fordulásuk közben megnézhette anyja fedetlen testét, mellének és csípőjének meztelen formáját, s kifigyelhette, ahogy a megváltozott testtartás csúcspontján apja férfitagja mozogni kezd benne. Anyja ekkor fordult hátra. Vizeletét már húgycsövének végében érezte, akkor viszont össze kellett rántania, az arctól megijedt, ismerőssége megzavarta, anyja tekintete elsuhant előtte, talán az asszony is észrevette, nem tudta, de az ellibbenő vonásoktól összerezzent, mosdóba sem megy ki, ha nem bírja, ágyba vizel majd, bepisilek, nem érdekel. A látvány megkomponált mechanikájában mégsem történt változás, a mozgás ismét apjáé volt, alulról felfelé, nem vehettek észre, anya nem vett észre, de nem tudta tovább nézni őket, nem bírt el az érzéssel, hogy szüleit látja. Egy pillanatra megremegtek térdei, szemeit behunyta, lélegzete is szaporább lett, már nem hólyagjában, lábai között érezte a melegséget, gondolatai odaszorultak, mintha lüktető testnyílásból állna minden porcikája, síkos bőrfelületből. Gondolatait próbálta visszatéríteni távolodó öntudata felé, ne lába között időzzenek, ne most, hogy szülei előtte hemperegnek, a fiú érintését akarta visszaidézni, ahogy kezével melléhez ér, a tapintásban azonban nem volt elég melegség, nem tudta izgalmát belehelyezni. Túl kevés volt belőle. Ha nem ijednek meg egymás félelmétől, talán sikerül. Mikor szemeit kinyitotta, féltékenyen nézett az egymáson vonagló szülőkre, félelem nélküli közvetlenségüket ő is akarta, végül az irigység érzete lett az, amivel lüktető ágyékát nyugtatni tudta, ez vezette vissza eszméletéhez. Már kevésbé lihegett, s vizelni sem akart. Szobájába szeretett volna visszamenni, lefeküdne. Nem baj, ha bevizel. Az ágyon még megérezheti otthagyott testmelegét, visszafeküdhet bele, s ez mindenképpen ismerős érzés, álmosító. Szülei szobaajtaját nem csukta be, végül is, mondta magában, az ablakok közötti huzat is kinyithatta, s ha így történt volna, akkor sem veszik észre.

Anyja szerdánként korán ébresztette, s ez nyári szünetben különösen zavaró volt. Iskola idején nem bánta, mire az asszony huzatolni kezdett, már nem volt otthon. Most azonban a szokásosnál is jobban sietett, tudta, hiába szárad rá kétféle ember kétféle váladéka a lepedőre, a ragadós anyagokból a takarókra is kerül, s ez nem olyan szag, mely egykönnyen elpárolog, nem, nem olyan, ott marad jó ideig. Ezért együttléteik másnapján igyekezett gyorsan összefogni a foltos ágyneműket, s ha már mosott, lánya huzatjait is közéjük tette, így volt gazdaságosabb. Nem szeretett pazarolni.

 

Hegynek fölfelé

Hogy gondolja de hát maga!?

Katja nem tágított.

Annyi vesződség, ide-oda-telefonálgatás után megvolt végre a gyerekkönyvkiadók öreg bútordarabja, Piroska.

Régenvoltazhonnanistudhatnám?

Piroska hajdan grafikus volt, de aztán „fordult a világ”, mesélte, és ha a rajzai már nem is kellettek, de megmaradt benne az elhivatottság: ellenőrizni, korrektúrázni, telefonokat felvenni.

Lángolt a július, de hol lehetne ilyenkor egy öreg bútordarab, ha nem a szerkesztőségben?

Higgye el! Amiótacsakazeszemettudom.

De a Mediotrempix Bt-re még a mindentudó Piroska sem emlékezett, vagy nem emlékezett szívesen.

Mert őrült idők voltak azok a kilencvenes évek! Különösen az eleje. A tsz-ek takarítóvállalatokat alapítottak, és öreg parasztasszonyokat küldtek lépcsőket söpörni a szállodákba. Mindenki sistergett, mindenki vállalkozott, és ha egy fröccsentő kisiparosnak nem ment jól, azt gondolta, leporellókat fog  kiadni. Micsoda rémségek jelentek meg akkoriban! Megszűnt a cenzúra, és nemcsak a cenzúra szűnt meg egycsapásra, hanem a minőség is.

– De a Mediotrempix Bt! – kötötte meg magát Katja.

– Ugyan mért érdekli önt?

Katja elmesélte, hogy Ausztriából jött haza, és most szeretne felvásárolni minél több 90-es évekbeli mesekönyvet. Különösen Andersen-meséket. Mert beteg a lánya, és az a kívánsága, hogy a régi, kedves mesekönyvei közül minél többet szerezzen be.

De Piroskát sem ejtették a feje lágyára.

– A Mediotrempix! Mégcsak nem is könyvkiadó volt! Nem fröccsentő kisiparosok adták ki ezeket a meséket, hanem ravasz pszichológusok! Talán valami szektába toboroztak gyerekeket. Írd meg az álmaidat, küldj fényképet! Thetánok, lélektérkép, elektropszichiméterek. És ha egy gyerek részt vett a pályázatukon, akkor százbillió évre rabszolgát csináltak belőle.

Mert ez a Piroska rengeteg mindent tudott a világot behálózó látható és láthatatlan szektákról – ami igen különös volt egy olyan szerkesztő esetében, aki egész életét szegény Micimackóval és barátaival töltötte.

Lángolt a hőség, és míg beszélt-beszélt, Katjának  az orra hegyéről is izzadtság csöpögött.

No de kik voltak a tulajdonosok? És ki illusztrálta a meséket? Ki terjesztette a könyveket?

– Mondtam már magának, hogy sehol nem árulták ezeket a füzeteket. Onnan tudjuk, hogy egyáltalán léteztek, hogy felhasználtak jogdíjas szövegeket.

– Lopták a rajzokat is?

– Hova gondol! Horváth Péter illusztrálta ezeket a meséket. Förtelmesek, nemde? Én soha nem hittem volna, hogy Ausztriában egy jóízlésű kislány  ilyesmire vágyik …  No de azok a kilencvenes évek! Mikor  a fröccsentő kisiparosok is…

Horváth Péter, Horváth Péter… Ebben az országban vajon hány Horváth Péter lehet?

Katja igyekezett visszaterelni a beszélgetést a Mediotrempixre.

– Az a szegény Péter! Míg fel nem vitte az isten a dolgát, rajzoló volt a Mókuska kiadóban, aztán a Hét Lepkeszárnyban. Noha volt túlságosan tehetséges, innen-onnan mindig kapott munkát. El sem tudom képzelni, mi vitte szegényt a thetánok közé, abba a társaságba.

– No de hova vitte fel az isten a dolgát?

– Az biztos, hogy ma valahol a Balatonon lakik. Találkoztam vele a fonyódi hajóállomáson. Most már csak a művészetnek él, a tiszta művészetnek, nem az ilyen bugyuta meséknek. Egész évben gyönyörködik a tóban, és absztrakt képeket fest. – Piroskából csöpögött a gúny és gyanakvás. – Az is lehet persze, hogy pultos egy balatonedericsi kocsmában vagy valahol a Hortobágyon, és csak fel akart vágni egy ilyen igavonónak, mint én vagyok..

Ebben Katja nem volt biztos. A Balaton – igen, a déli part – túl  sokszor előkerült a lányok történetében.

De most már minden percet sajnált Piroskától.

Beütötte a keresőbe, hogy Horváth Péter/festészet, aztán Horváth Péter/absztrakt festészet, de ilyen néven csak egy túrkevei amatőr festőt talált. Horváth Péter fonyódi lakosnak se mobiltelefonja, se vezetékes telefonszáma nem volt.

És mért lakna Fonyódon mindenki, aki megfordult a fonyódi hajóállomáson?

Ha az ember örökké csak telefonál, és közben csak falakba ütközik, akkor könnyen észreveszi, hogy szomjas, hogy régóta nem ebédelt, hogy napok óta fáradt, hogy megöli a hőség, hogy kihagy a pulzusa, és hamarosan meg fog halni.

Egy próbát! Még egy utolsót!

Utolsó erejét összeszedve felhívta a fonyódi postahivatalt.

– Tűrhetetlen, kérem szépen! Őrskútról két hete küldtem Horváth Péternek egy ajánlott levelet. Mi megy a postán, mi megy önöknél, na de kérem szépen? A művész úr nagyon zárkózott, nem járogat a faluba. Hogy-hogy a kézbesítő nem viszi ki a levelet? Hát milyen ember az ilyen? Hát mit képzelnek önök? Mifolyikittkéremszépen…?

A postaigazgatónő alig kapott levegőt. Először is: nyomatékosan kikérte magának.  Aztán elhadarta, hogy azoknak is kiviszik az ajánlott küldeményeket, akiknek a postán fiókjuk van. Igen, a művész úrnak is. A kézbesítőjük egy derék gyerek, eddig senki soha… soha senki egyetlen rossz szót sem… Hát mit képzel?… Hogy ilyen minősíthetetlen hangon! Hogy jön ehhez…? Megbánjahailyenhangonmégegyszer…!

Katja megnyugodva lerakta a telefont.

 

Két óra múlva már szembenézett a hatalmas tóval.

Villasor, Panoráma sétány. A sétányról az erdő felé tekergőző ösvények, korán öregedő, beteg gesztenyefák, hatalmas, elhagyott, szecessziós villák. Katja igyekezett úgy öltözni, hogy senki se sejtse, hogy koradélután még postaigazgatókat zaklatott. Drapp selyemruha, szolid, drapp kézitáska, szolidan zárt szandál, fehér gyöngysor

Mert egy idős, német hölgy miért is tülekedne a strandon? Miért tülekedne, ha itt  andaloghat ezen a ragyogó sétányon! Nézelődött egy kicsit, aztán mélázó arccal csatlakozott egy unokáját kézen fogva vezető nagymamához.

Németül csatlakozott, ez csak természetes. Emlékezett a hetvenes évekből, hogy a német nyelv itt a parton tekintélyt és megbízhatóságot jelent. A nagymama – a gazdag asszonyok lebiggyedő szájával, szemének csalódott szürkeségével – az a fajta volt, aki talán még otthon tanult meg németül.

– Kik laknak ezekben a csodálatos villákban? – kíváncsiskodott Katja. – Mintha Marienbadban sétálgatna az ember. De ha nincs is ilyen pazar kilátás, Marienbad azért sokkal felkapottabb hely. De ki vágyik oda? Ki akarna oda költözni! Hisz az orosz gengszterek bevásárolták magukat azokba a csodás villákba!

A szürke szempár megértően hunyorgott: – De a gengszterek legalább pénzzel fizettek! A jó magyar kommunistákról még ennyi se telt. Elzavarták az igazi tulajdonosokat, beköltöztek a házaikba, az életükbe, és úgy pöffeszkedtek, mintha egy rossz operettből léptek volna elő: Marica grófnő, Denevér, Cigánybáró.

Neki, a szürke szemű nagymamának azonban szerencséje volt, egészen rendkívüli szerencséje. Az ő nagypapája ugyanis…

De Katja nem volt kíváncsi szegény nagypapára. 

Lassan-lassan ráterelte a szót az ő kiváló művész-barátjára, Horváth Péterre, aki ezt a hegyet választotta, hogy csakis a festészetnek – és Katja itt suttogóra fogta a hangját – hogy egész életében… hogy művészi visszavonultságban… hogy a halhatatlanságnak… hogy csak a halhatatlanságnak…

A szürke szempár hunyorított egyet: – Herczegh Ferenc villáját sohasem sajátította ki a hatalom. Azt hitték, hogy majd megalkuszik, de talán már megalkuvónak is túl öreg volt. Mikor meghalt, szép nyugodtan eladhatták a villát az örökösei. Egy tánctanár lakott itt, aztán egy építész, végül ez a festő, ez a nagyon furcsa ember. Az ő lánya jónevű grafikus, kiállításai vannak külföldön, minden magyar festőt név szerint ismer, de ő még soha életében nem hallott Horváth Péterről.

– Az Art Bull-irányzat klasszikusa. Még nem hallott róla? – mondta Katja faarccal, és szép óvatosan megkerültek egy bedőlt szökőkutat a kunoka nyomában.

– Ha valaki nem lop, nem csal, tőle  akár festőművésznek is nevezheti magát – dünnyögte a nagymama.

No de ott a Huszka-villa! A Kövesdy-ház! A Monarchia egész csodás emlékezete! És a szecesszió, amely a magyar ízlés kialakításában olyan páratlan, olyan egészen jelentős szerepet… Na persze a kommunisták, akik pofátlanul beleköltöztek mások életébe, erről semmit sem sejtettek.

Már a hegy legtetején jártak, mikor az ősfák közül szinte eléjük lépett az elhanyagolt, hatalmas Herczegh-villa, ábrándos erkélye épp a tóra nézett. A kertjében a vénségtől összedőlt szökőkút, a napfényt a karjukkal megszűrő fák és egy kopottasan kecses gloriett.

Fennhéjázóan nevetséges, gondolta Katja. Ez a szörnykastély jobban illene a skót hegyekbe vagy az Alpok legtetejére. De az Alföldről vagy az Észak-Magyarországról jött kislányok szemében a látvány felejthetetlen lehetett.

Meseország bejárata. Diadalkapu egy másik valóságba.

– Nem tudom, mi történhetett a szegény művésszel, el se tudom képzelni, hova tűnhetett! Egy hete nem láttasenki .

Katja szomorú arcot vágott. Egy hete, pontosan egy hete! Az óvatos, a hegy tetején rejtőzködő Horváth Péter épp akkor tűnt el, mikor ő Őrskúton besétált az első cukrászdába.

De talán kár volt Horváth Péternek ennyire megijednia. Hiszen a lepkegyár már biztosan összedőlt. Ha még mindig mikrobusszal hurcolnák ide a lányokat, ha még mindig ebben a bagolyvárban próbálnák ki őket, akkor ez nagymama megállás nélkül szaladgálna a rendőrségre.

– Mondja csak el, mi az az Art Bull! – kérlelte a nagymama

Katja gyorsan elmagyarázta. Inspiratív keveréke az abszraktnak és a konceptuálisnak.

Aztán egy takarosan rendben tartott, álmos kis villa előtt búcsút vett a nagymamától.

 

Katja ábrándos léptekkel sétált vissza a kocsijához.

Vajon tart-e Horváth Péter riasztót? És vérebeket, juhászkutyát, pit bullt? Mit kockáztat egy német magándetektív, ha kicsit körbenéz a Herczegh-villában, a konceptuális-absztakt mávészet képviselőjének palotájában?

A retiküljét lóbálva latolgatta a kockázatokat.

Mint valami hatalmas, összetörhetetlen tükör ringott a lába előtt a tó.

Az este már leereszkedni készült. De még mindig túlontúl világos volt.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

http://ujnautilus.info/meghalni-ketszer-haromszor-sibelius/

http://ujnautilus.info/sibelius-halott-eleven-mukincsek/

http://ujnautilus.info/kuldj-fenykepet-megvaltoztatjuk-az-eleted/

 

A hallgatás megtörése

A háború uralhatatlan, tervezettséget és kontrollt fölszámoló gépezete többször megmutatta az erejét az elmúlt század során. Legerősebben talán a világháborúk pusztításában, ahol a különböző hadseregek söpörtek el minden útjukba akadót. A gépezet maga alá gyűrt mindent: nem csupán metaforikusan, szó szerint is. A női test összeroppanása a háborús erőszak során a mai napig olyan trauma és sokk, amely keresi a megfelelő elbeszélhetőséget a több mint fél évszázados elhallgat(tat)ás, tabuként való kezelés után.

 

Azonban nem pusztán azért volt lehetetlen beszélni a Vörös Hadsereg által elkövetett nők elleni erőszakról például Magyarországon, mert a szocialista korszak letiltotta azt. A feminista diskurzus rendszerint a patriarchális diskurzust jelöli ennek okaként, ám ez még mindig a probléma leszűkítése, és a felelősség másokra való hárításának megoldást soha nem hozó aktusa. Elég összevetni a huszadik század háborús traumáit – nőkét és férfiakét egyaránt –, hogy világossá váljék, több társadalmi diskurzus metszéspontjában áll a háborús traumák elbeszélhetetlensége és földolgozhatatlansága, legyen szó többek között a politika (militarista vagy nacionalista retorikák) vagy a társadalom-lélektan (mindenekelőtt a szégyen) eredőiről, így vagy úgy, nincs egyetlen felelős, amire mutogatni lehetne.

 

A hallgatás megtöréseként mindazonáltal jelentékeny minden olyan lépés, amely a háborús erőszakot kívánja beemelni a kollektív emlékezetbe és ott érvényesíteni a súlyát, legyen szó arról a határozatról, amely hivatalosan is emberiesség elleni bűncselekménynek minősítette, a történettudományos megközelítésekről (elsősorban a személyes beszámolókból építkező oral history eredményeiről, vagy itthon például Pető Andrea munkáiról), vagy a művészet révén megkísérelt artikulációjáról. Utóbbi magyar megvalósulásaként, mintegy kiinduló- és viszonyítási pontként Polcz Alaine háborús emlékeit elbeszélő regényét, az 1991-es Asszony a frontont szokás leggyakrabban említeni – most, Kováts Judit első regényéről írva is meg kell ezt tenni, nem kerülhető meg az összevetés.

 

A Megtagadva azonban nem memoár, a fülszövegből tudjuk meg, hogy Kováts történész-levéltáros munkája során készített 23 interjú szolgál a regény alapjául – ezen életekből lesz egy a regényben, a 19 éves Somlyói Annáé. Hangsúlyozandónak érzem, hogy nehéz a recenzens dolga: a meglévő interjúk ugyanis nem képezhetik a kritika tárgyát, azok személyes emlékekként kívül esnek annak látókörén. Azonban regényről lévén szó, kívül is kell esniük. A kérdés, az interjúkban elhangzottakat Kováts miképpen formálja regénnyé, jogos tehát, és a regényen való számonkérése valaminek semmiképpen sem érinti a személyes emlékezést mint egykori – a regény megformálásában eltűnő – kiindulópontot.

 

A regény narrátora az idős, visszatekintő Somlyói Anna: fiatal lányként egy város melletti faluban éli az életét: gimnázium, barátnők, pletykák, szerelem. A háború sokáig a háttérben marad, idegen és mellékelhető a gimnazisták számára, egészen addig, amíg testközelből, többé félre nem tolhatóan válik a mindennapjaik részévé. Ezután már visszatarthatatlan a pusztítás: az évzáró napján megjelennek a kabátokon a sárga csillagok, a légiriadó egyik nap már nem csak izgalmas próba, majd az otthon háborús hadszíntérré torzul – megérkeznek a katonák. A harcok eltolódása után a megszállás időszaka következik, otthonokat elfoglaló és földúló katonákkal, a lakosság kényszermunkába hurcolásával (sárkaparás, hídépítés a Tiszán). És erőszak, sorozatos erőszak. Aki olvasta Polcz regényét, annak jól ismert a háború ezen koreográfiája, s az is, amit ez magával hoz: rettegést, bujkálást, desperációt, az emberi maradékától is megfosztó sivárságát a háborús napok monotóniájának.

 

A különbség annyi, hogy míg Polcz regénye érzékenyen árnyalja a háború tapasztalatát – mely éppen a személyes emlékezés legfőbb ereje és lehetősége –, addig Kovátsé ezt kevésbé teszi meg. A háború természetesen „közel” kerül, a falut szétzúzó gépezetet részleteiben látjuk működni, látjuk a részeg orosz katonák bestialitását, az apró házak falai által eltakart egyéni tragédiákat, azonban a történetekre összpontosító, elbeszélői reflexiókat háttérbe tolni szándékozó háború-elbeszélés mégsem rendelkezik a háború különböző oldalainak részleteire való figyelem gazdagságával.

 

A Megtagadva nem válik (fiktív) memoárrá sem, hiába kívánja imitálni a visszaemlékező idős ember nyelvét a számtalan – az emlékezést hallgatót számára arc nélküli – falubeli néven szólításával. Elsősorban a narráció következetlensége az oka, hogy nem válik fiktív memoárrá: a személyes emlékeket megszakítják a (had)történész hang közbeszólásai. E történészi hang természetesen omnipotens, jelenlétére példa – az egészen explicit, a hadseregek mozgását vagy a repülőgépek célpontjait taglaló részek mellett – az olyan mellékesen odavetett adat, mint hogy a faluba történő „gyors előretörésért és a fedezet nélküli bevonulásért” szenvedtek „óriási veszteségeket” (102.) az orosz katonák. Ez nem „civil” hang, sem egy 19 éves lányé, sem egy idős tanítónőé.

 

Az elbeszélés máshol is következetlen, sokszor eltolódnak az arányok. Célja a megmutatás, a leírás, a saját tapasztalatot artikuláló reflexiók háttérben tartása – ezt úgy oldja meg, hogy a reflexiók mintegy kiugranak a szövegből, a történeti adatok gazdagsága mellett meglehetősen szegényesen és felszínesen. A könyv fejezetei nyíltan tematikusak, ez pedig töréseket okoz a regény struktúrájában, meggátolja, hogy tovább vigyen egy megkezdett szálat, azt végigkövesse. Példának említhetnénk az erőszak leírása utáni törést: az azt követő fejezet a megszálló csapatok falubeli berendezkedését részletezi, kihez költöztették ezt, kihez azt, a szomszéd kovácshoz átment az öccse időnként, hogyan lövöldözött a beszállásolt tiszt, stb.

 

Az erőszak következményei, az élet folytatásának lehetőségeivel való számvetés bizonyos mozzanatai ennek ellenére jelen vannak, elszórtan, valahogy ki nem bontottan. Ilyen a fiatal, meggyalázott lány rettegése a többiekkel való találkozástól, a mindent fölülíró szégyenérzet, a szemkontaktus elveszítése, a félrenézés sokatmondó vissza-visszatérése, vagy a kommunikációképtelenség. Ilyen a saját test romlásának tapasztalata vagy a későbbi házasság boldogságának lehetetlensége. Azonban a szövegből mintegy kiugranak az ezekre való reflexiók, vagy még inkább a hozzájuk kapcsolódó, ügyetlenül elmondott álmok. Az erőszak-tapasztalat identitást megszakító, önmagát (az erőszak előtt, az erőszak alatt) idegenné tevő sajátsága is sokkal inkább földolgozásra kerül(hetne) egy-egy dramatizált szituációban, mintsem egy olyan direkt megoldásban, mint például amelyben a szereplő önmagának mondogatja, hogy „nem én, nem én, nem én”. A szöveg szerkezetének, narrátori technikájának okán a sok más részlet és történetszegmens külső, sokszor rövidre zárt reflexiókba szorítja ezen fölmerülő kérdések kibontását.

 

Mindettől függetlenül fontos könyvnek tartom Kováts regényét. Egyfelől a háborús erőszak-tapasztalat földolgozására tett kísérlet, másfelől az oral history hozadékai miatt. Az első problematikusabb, ugyanis fölmerül a kérdés, vajon a regény mennyiben gazdagítja az erőszakról folyó diskurzust, mennyiben sikerül kibontani ezt a magába burkolózó, néma traumát. A narrátori reflexiók mellőzése, az „objektív leírások” mint a regénybeli elbeszélés által választott út nem kellene, hogy kizárja ezt. Ebben marad tehát alul Kováts regénye Polcz Alainével szemben, ezért tartottam fontosnak az összevetést: nem jut elég hely az erőszak-tapasztalat fölfejtésének a háborús harcok, bombázások, manőverek között.

 

Az oral history hozadékának tulajdonított jelentőség a regény ama történeti narratívákat újraíró, árnyaló működésében rejlik, amellyel – mint már említettem – a falubeliek szerepvállalásával vet számot. Ez utóbbi árnyalódik a Megtagadvában, fölvetve talán a legkísértőbb kérdést: mit hajlandó az ember, ez az „önző, falékony húsdarab” föladni azért, hogy életben maradjon? Ez ugyanis a háború kérdése, a nagy retorikák heroizmusának ürességére ez a tapasztalat ébreszt rá. A zsidó lakosság elhurcolása után hátramaradt tulajdon szétkapkodása lehet példa erre, amely „nagy, közös érdekszövetség”-be (50.) tömörítette a falubelieket, vagy a nők magukra hagyása a háború során, később az áldozatok megbélyegzésének botránya. „A legálságosabbak a sajátjaink voltak” (248.) – írja ez utóbbi kapcsán Kováts. A megbélyegzés gyakorlata, az erőszak szégyene azonban éppen azt számolja föl, amire az áldozatoknak szükségük lenne: a közösségi felelősségvállalást és a trauma földolgozását.

 

Az aljassághoz való csatlakozás, a kérdésföltevés zárójelezése, mégpedig nem a „karszalagosok”, nem a „főbírók”, hanem a szomszédok és barátok, azaz a lakosság által – ez az, ami a mai napig provokációt jelent a megértés számára, s ez jelen van, félre nem lökhetően, Kováts regényében.

 

Kováts Judit, Megtagadva, Magvető, Budapest, 2012.

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga” egyáltalán? Olyan dolga, amit szégyellni kell, vagy amit mások nem láthatnak?

Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen. Ezért aztán nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt megátalkodott testszaga is. Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban, borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után örökre elaltatja a varázsigéivel?

De senki sem mert Nicophorésztól kérdezősködni.

Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg másokat hibáztattok, ti vagytok a bűnösök… A gyilkosságok és a mórok csak a hitetlenség következménye. Nem mertek szembenézni a bűneitekkel… hitvány álmokba menekültök…

A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól.. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint  az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.

Az álmok, azok a tehetetlen álmok! Nicophorész – ha nem volt szó politikáról, ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Hívő ember a jelenben él, nem a múltat ajnározza! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány rémálmoktól űzött normann átsodródik egy elátkozott szigetre vagy részegségében áttéved egy másik időbe. Nem az időt kéne hibáztatnotok, hanem az erkölcseiteket!

A szónoklatok közben Illighaen is lehajtott fejjel hallgatott. A normannok már eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert sok mindent szeretett volna megtudni. Ha tőlük még egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek? A tudomány teszi ilyen acélossá őket? És vajon a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?

Voltak gyötrelmesebb kérdései is Illighaennek: a magzatok és a halottak talán nem léteznek, ha nem látjuk őket a saját szemünkkel? Ami nem létezik, azt hogy ábrázolhatják a művészek? Hogy meglepődne Nicophorész, ha megtudná, hogy ők tavaly és tavalyelőtt még Bizáncot is a mesebeli országok közé sorolták!

De Illighaent nemcsak a tanácsos visszataszító testszaga és dölyfössége zavarta, neki az egész követjárás gyanús volt. Ha a császár (vagy a császárnő) segíteni akar rajtuk, akkor mért nem egy katonát küldött hozzájuk? Ez a Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. A tanácsos, ha délelőtt kellően kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul. Illighaen, neked kelta neved van! Hogy keveredthettek ilyen csúf barbárok közé az őseid? Akármiért jött ide Nicophorész, a normannok – láthatóan – nem nyerték el a tetszését.

Kém lenne? A segítségnyújtás ürügyén összecsipegeti a híreket, és ezekkel lépi át a hírhedt bíborszoba küszöbét?

Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendég tanácsosról: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér, külön szoba. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét. Illighaen őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány kitért az útjából.

Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Hiszen több életünk van, töprengett Illighaen, az egyik a szerelemé, ez tesz minket képessé, hogy egyszer majd eloldjuk magunkat a földi világtól. Illighaen a trónteremből figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy délutánonként andalognak a virágzó körtefák alatt.

Andalognak? Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé. De a trónterem ablakából kipillantgató Illighaen kicsit sokallotta már a beszédet – hiszen egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit! De vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa?

És Riolda sem hasonlított egy szerencséjét hirtelen megcsinált cselédlányra. Úgy fintorgott az áttetsző virágszirmok közt, mintha feltartanák a munkájában.

Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.

– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Azok a rejtélyes szigetek, melyeket mi, hitehagyottak találtunk ki bűnös mámorunkban? Hát ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. De mondd, Nicophorész! Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?

Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban a tehetetlen, nevetséges álmokban… – Riolda rémülten elszelelt, míg Nicophorész szinte sistergett a felháborodásában.

Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?

– Én reméltem, barátom, hogyha a háborúban nem is segítesz, legalább  megtanítod nekünk a görög grammatikusokat. De a tengert hagyd csak meg az igazi férfiaknak!

Amíg meg nem bánjátok, amíg szembe nem néztek, amíg csak másokat hibáztatva… – Illighaen csak legyintett, mert Nocophérosz ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta.

– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Mért jöttél ide, barátom?

És nem törődve a várható következményekkel, kérdezés nélkül besétált Nicophorész szobájába. Mégcsak nem is a kéziratai izgatták, vagy a kiküldetésének a titka, hanem hogy  mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?

De hát mit akarhat a császárné tőlük? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy tanácsos, és mi jobban hiszünk benne, mint a saját kelepcéinkben, de hát mi mást tehetnénk? A herceg katonákat keres, akikkel visszaverheti a mórokat – vagy legalább egy tudós papot vagy egy közönséges varázslót, aki kideríti, ki gyilkolta meg az első feleségét.

A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek…

– Én nem vagyok herceg – próbált meg a pillantása elől kibújni Illighaen. – Nekem nincs saját országom, és senki nem ölte meg a feleségemet. Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.

Riolda bűntudatos arccal visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy lesse mások kívánságait? Hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon…? De most mint egy vadonatúj, ki nem próbált íj, majd’ elpattant.

Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt olyan  émelyítő, nem Nicophorész testszaga.

A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy, nem huszonhetedik, hanem egészen… egészen titkos. Amúgy Landorieión szigetének apátja és nem volt szerencséje a császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos… merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok  őróla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?

Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló  mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. A hazugságok csak akkor elevenek, ha sok-sok részletet zsúfolnak bele. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Milyen diplomata az, aki zavarában folyton-folyvást vádaskodik? Az is lehet, hogy Landorieión szigete unalmas egy tudásra szomjas öregembernek, és egy apát dönthet úgy, hogy vén fejjel világot lát – de ebben Nicophorészban szemernyi vidámság sincs, ahogy szemernyi felfedezőkedv sem!  Leginkább csak egy dühös halottra hasonlít, akit akarata ellenére előcibált a sírból valaki.

De Illighaen mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását, és persze a magáét is. Már ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. Ami persze nem jelenti, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.

– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?

– Talán egy másik korból maradtak itt – mondta Illighaen. – Honnan tudhatnám ezt, barátom? Mi mind felfeslőben vagyunk, az időnk megbetegedett.

Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna, udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel a fülledt, nyári levegőre és az ő viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.

Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.

És a tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt lerázni magáról.

Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.

És vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok? A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?

A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, elrepült megsemmisült, éhségében világgá szaladt, vagy tán elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, csontos kezével megzavarja a nyarat, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával. Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?

Micsoda hálátlan perszóna!

Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.

Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, valamit, akár egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.

Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaga volt a kódexlapnak, mintha Nicophorész testének darabkája volna, mintha együtt született, együtt nevelkedett, együtt öregedett volna a tanácsossal. Ám ami rettenetesebb, a betűk semmilyen írásra nem hasonlítottak: nem voltak arab betűk, sem görögök, sem latinok… Szabályosan kerekített, büszkén, gondosan rajzolt írásjegyek, de Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e – vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.

Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.

Tud-e akkor is üzenni egy írás, ha az értelme homályban marad?

A kis kódexlapot Illighaen be sem merte vinni a saját szobájába. No de akkor hova tegye, hova rejtse, hol hagyja?  Vigye be a könyvtárba, és tegye a szeretett könyveihez? 

 

Két nap múlva kitört a háború. De a támadók nem a megfejthetetlen gyöngybetűkkel üzengető ismeretlenek voltak, hanem az Aquitánián késlekedés nélkül átzúduló mórok.

 

Régebbieket lásd itt:

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info