Este&Ilze (részlet)

 

Minden a borostás Budapesten kezdődött egy mélyen átmulatott éjszaka cigaretta-világnyira megszakított sötétjében. A pillanatra fellobbanó tűzben már benne égett a szemek csillogása, mely az alkoholtól homályosan, de táplálón ragyogta csillagát a kettővel kevesebbet ellő királykék égbe. Egy kocsi elhajtott, a bolygók megálltak, a csillagok elélveztek, a szüzek felsikoltottak kéjes képzelgéseikben, mikor arra ébrednek, hogy ártatlan ujjaik majdnem megtörték a sóhajtásnyi csendet, az özvegyek felkiáltottak újra felszakadó fájdalmukban, mikor hiányolják uruk metsző ölelését, mely lenyeste róluk a hajadonság bimbóját, s leszaggatta menyasszonyi fátylukat a duhaj mulatozások utáni nászestén, a gyermekek felsírtak, a méhben már megálmodott első beteljesülés iránti vágyukat azonnal a világ tudtára hozva, hozzanak azonnal eléjük egy más nemű lényt, s gyúrják össze vele ismét, amíg fejletlenek.

Azt hiszem, csak akkor születik tökéletes gyermek, ha valaki szeretkezés közben hal meg, s annak lelke száll át egy új testbe. Kétszeres halála egy megszületéssel így egy lesz, s ezért bölcsebb néhány gyermek, mert már ismerik a halál fogalmát, habár még nincs fogalmuk annak lehetőségeiről, beteljesülésről. És nem is halhatatlanok.

Így születtünk meg mi is, egy csillagos éjszaka alatt, ahol távoli pulzárok talán éppen párzás közben égtek el óriási fehérséggé, s örökítették fényüket szemünkbe. Megállt a világ, pedig mi csak részegek voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, nem éreztük egymás illatát, orrunk még mindig az előző kocsma füstjével ismerkedett, s próbálta kiszellőztetni a nikotin-mámort, de továbbra sem sikerült, a szél pedig csak fújt; világok és virágok illatát, melyek selymes kezükkel simogatták, s csak lassan csalták ki az előző ernyedtséget, helyet adva a valóságnak:

Mi valójában csak megcsókoltuk egymást, illetve én téged, neked hajad lebbent, de már szemed lehunytad, átleheld álmod a számba, hogy én megízlelve mélyen beléd szeressek. Akik elsétáltak mellettünk a valójában tovább rohanó világban, csak csodálkoztak, hisz két szép részeget láttak mosolyogni:

Nyúlúr elhúzta véraláfutásos száját. Látni akarta a másik, véres száját. Szétharapta, mint friss rózsabimbót, ízlelni akarta, mint aki világéletében csak ilyet evett és ehhez szokott. Kereste a tökéletes illatú szájat, melyben ott kering a tökéletes illatú vér. Cilindere féloldalasan hevert fejtetőjén, mint dombtetőn a lekonyult, bedrogozott, önmérgező kökörcsin-fej. Végignyalta szemfogait, az utolsó felespohárnyi töménységet összegyűjtötte szájában, s jólesően lenyelte. A másik nézte, közben meggyújtott, elszívott egy csillagot. Az égen kihunyt egy pont. Nem akarta a fényt, sötétséget akart, éjszakai vadorzást és vadrózsát, s kéken csillogó vért látni a másik száján, miután ő is kiharapta részét. Nyúlúr ellopta kezéből a tüzet, majd egy lélegzettel elszívta. Mert képes volt rá, nem akart az embereknek adni belőle, nem volt prométheusz, de nem is a másik lenyűgözése volt a cél, csak a lehetőség, hogy megteheti, képes rá. Várta a választ, mely gyorsan harapott bele fedetlen nyakába. Míg lassan csorgott a pirosság, halványan lehelte ki a füst még életben maradt lelkét s engedte megkapaszkodni a másik hajában. Megjelölte, mint ahogy a varázsló fúj képzeteket és megvilágosodást a tudatküszöbre érkezett gyermekek arcába.

A gondolatok félénkek, nem adják könnyen magukat, ki kell őket hámozni bús héjukból, mint az életerős kagyló megdagadt húsait párzás idején. A gondolatot ki kell szívni, ki kell élvezni magunkból, mint felesleget. Mindenféle történet csak utána következhet. Ha a síkok, az alapok léteznek és közvetíthetőek, utána adhatóak csak tovább. Ezért nincs sokszor történet, ami mesélhető lenne, hisz nem feltétlen a történésekben fogan meg a gondolatmag. Ezért nem történt még semmi egy csókon kívül. Bele kell bújnunk abba az éjszakába, kilesni minden pillanatát és kiélvezni nekünk magunknak is különcségünket. Nem minden mesélhető, de minden megérthető és megélhető. Egy csókon mit részletez az ember? A hallgatónak tennie és tennie kell csupán, hasonlítani a hallottakat, s néha a tökéleshez hasonlítgatni. Ezért nem történt még semmi, mert most minden olvasónak ki kéne mennie az utcára s az első lehető csókot kicsalni egy emberből, falevélből. Aztán visszatérni, érezni a különbséget, minden mást békében hagyni, történjen, ahogy megteremtetett.

De kik teremtetettek egymásnak és meddig? Meddig tart az élet, s honnan jő a halál, s ki kel újra életre a másik nélkül, még ha az halhatatlan is lett?

Ezek a dolgok foglalkoztattak minket a legelbújtabb gondolatokban, ezért csókoltunk hosszan, hogy ne figyeljünk és ne törődjünk, hagyjunk mindent, hogy maga menjen, s múljon; ha kell.

Merevedése volt. Csodálatos képessége, hogy akárhányszor vért veszít, könnyebb lesz s a gravitáció nem hathat a máris felszökkenő tölgyre. Keresztbe tette lábait, ráhelyezte cilinderét, mélyen belenyúlt, majd egy nyulat húzott elő. Csillapíthatatlan vágya és nemzőképessége a felesleges elélvezéseket a kalap mély üregéből előhúzott új nyuszivá varázsolta. Fejében fogant meg ez a gondolat is, kiélvezte, majd útjára engedte az állatot az egyre sötétebb éjszakában. Őseitől örökölte állítólag eme tulajdonságát, valamelyik felmenője bizton állítja, a Nyulak szigete az ő agyának teremtményei után lett elnevezve: Mikor kiéhezve ott állt a magányos kolostor mellett, nézte a szent-testű lányokat. Lábai körül minden este ott hemzsegtek a nyulak… Az apácák nem bánták. Virágok helyett labdaméretű hópelyhek gurultak az udvaron, tavasszal is. Senki nem éhezett. Havat; forrón; enni nem bűn.

Ilyen mérvű gondolatok lebegtek az olcsó fröccsök karcos ború sűrűségében, s illantak el a komisz dohánymezőkről ideszökött élettel. Ami elhangzott, ebben a pillanatban szinte lényegtelen volt. Tekintetek, azok az ősi, ösztönös, kémiai alapú tekintetek mérték fel a másikat, mint leterítendő nagyvadat… Egymást tépő, s kerülgető, vérszomjas vadak. A kémiai alapú találkozás megtörtént. Feromonfelhők és tesztoszteron-esők kavarogtak a levegőben, de mellette sokkal inkább létezett már a tudatos, törvényszerű kapcsolódás: ezek kombinációja életrevaló. És ez a gondolat sokkal fönségesebb volt, mint bármely alapvetően kémiai törvényszerűség. Ez már tudatos manipuláció és keverés, vegyészet, a gondolatok elegyítése s feloldása egy másik, tökéletes testben. Ez volt a fő cél, de a belső hang egyelőre hallgatott, bensőségesen intimen kezelte a helyzetet, mint felfedetlen szabályt, melyet magának állított fel gépelt, vad, titkolt elme-oldalakon keresztül. Később; persze; mi is felismertük.

Elza, hátán szárnyakkal, melyek most enyhén rebegtek, mint kéjtől fájó ajkai, ismét meggyújtott egy csillagot és ismét sötétebb lett. Egész este folytatták, mígnem csak szemük világított a sötétben. Mint a vadaké.

A füzet és a szökés terei

Tim Jarosz Térábrázolások Ottlik Géza Iskola a határon és Agota Kristof Trilógia c. műveiben

 

Önkényes dolognak tűnhet két regény összehasonlítása pusztán azért, mert talán ugyanabban a városban játszódnak. Egyáltalán: mi alapján, milyen mérce szerint hasonlíthatunk össze két tetszőleges regényt? Mit kérhetünk számon ebben az esetben, mi az „etalon”, a mérték? Gilles Deleuze és Felix Guattari Rizóma című tanulmánya rengeteg elemzési, összehasonlítási szempontot érvénytelenít 1. Értelmezésükben a könyv, mint terek halmaza különböző állapotváltozásokat, lassulásokat, gyorsulásokat, territorializáló és deterritorializáló aktusokat szenved el bizonyos „szökésvonalak” mentén.

 

Amennyiben ezeket a mozgásokat figyelmen kívül hagyjuk és egy alkotó szubjektum kizárólagos hatáskörébe rendeljük az adott művet, igencsak súlyos értelmezési problémák állnak elő: Ottlik Géza Iskola a határonjában Bébé és Szeredy egy helyzet megoldása érdekében újraolvassák saját katonaiskolai életüket halott barátjuk, Medve kéziratán keresztül. Medve hiteles szerzősége viszont folyton megkérdőjeleződik: Bébé mint festő, önkéntelenül is Medve portréjaként kezdi olvasni a könyvet: „én azonban nem vagyok regényíró, hanem festő, és csak a magam módján tudom kiegészíteni és kikerekíteni a Medve kéziratát”, amely kikerekítésnek a kézirat folyton ellenáll.

 

Noha Bébé és Szeredy mindketten tudják, hogy Medve az igazságot írja le, az mégis folyamatosan módosu 2l. Medve kézirata mellett az Iskolában szó esik egy kockás füzetről is, amelyet Bébé és Medve közösen írnak. Ennek a szerepe nem más, mint a katonaiskolai, adott valóság megszüntetése írói számára. Olyan képzelt világot teremt meg, melyben hatályon kívül helyeződik a katonaiskola minden hatalmi viszonya, a Schulze–Bognár napok egyhangúsága és maga a zsarnok Merényi is.

 

A Trilógiában szintén egy füzet adagolja és csoportosítja oda-vissza a valóságot a regény három részén keresztül. Az első részben a füzet írásának deklarált célja a következő: „Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás „Jó” vagy „Nem jó”: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk”. – olvasható az első rész A tanulás c. fejezetében. A második rész nyolcadik fejezetében mégis ez áll: „Ami a szöveg tartalmát illeti, az egész csak fikció lehet, […] kivéve mindazonáltal egy személyt, Claus T. állítólagos nagyanyját, akinek sikerült a nyomára bukkannunk. Ennek a nőnek valóban volt egy háza a jelenlegi sportpálya helyén”. „Azt válaszoltam neki, hogy igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet épp igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik, és akkor kénytelen vagyok megváltoztatni” – vallja be Lucas-Claus a harmadik részben.

 

Lehetetlen nem észrevenni azt, hogy a szöveg csak a bolondját járatja velünk, főleg ha a második idézetet nézzük, amelyben a füzetek valóságtartalma egyedül a Nagyanya létére és otthonára redukálódik. A hiteltelenítés az utolsó idézettel megy teljesen végbe, amikor a történet igazságértékét Lucas-Claus a véletlen hatáskörébe utalja.

 

A regény hiteles összevarrását ígérő olvasat láthatóan azzal küzd, hogy egy eredetet, egy kiindulópontot állítson fel magának, amelynek szempontjából értelmeződhet akár Lucas és Claus, vagy Szeredy és Magda kérdése – feltételezhető egy olyan örökös külső perspektíva, egy olyan „isten” nézőpontja, „amely nézi mindezt”. Elemzésemben ehelyett a regények által létrehozott anomáliákat egymásban próbálom megoldani – szerkezeteiket egymásra rávetíteni, a kétfajta határelhagyási kísérletet egymásban ütköztetni.

 

(A füzetalakzat terei)

 

Mindkét szövegben, a Medve kéziratában és a Nagy füzetben egyaránt a leképeződő tér válik az írás függvényévé. Ezeket a tereket nem lehet a valós–fiktív, élmény–emlék ellentétpárokon keresztül leírni. Több oldalon keresztül eredünk nyomába annak a pillantásnak, mellyel Medve a bentlakás ablakából nézi a naplementét, sőt az egész regényben végig asszociálunk a megfoghatatlan Trieszti öbölre, egy olyan térre, amely ha eszünkbe jutna, jóvátenné azokat a károsodásokat és torzulásokat, amelyeket a katonaiskolába való belépés hozott létre.

 

Az olyan teret, amely „felfüggeszti, semlegesíti vagy kifordítja a viszony-együtteseket, melyeket épp jelöl, tükröz, vagy reflektál”, Foucault heterotópiáknak nevezi. Ezek a „kárpótlás terei” általában akkor jönnek létre, amikor az emberek törést szenvednek el saját, lineáris idejükhöz képest. Így alakul ki Medve világa a trieszti öbölre való folytonos vágyakozás közepette, és a Trilógiában is egy effajta csapdahelyzet, a testvérek szétválasztása hozza létre K. várost, a Nagyanya házát és a könyvesboltot, ahol a regény mindhárom részének szinte minden szereplője megfordul.

 

A továbbiakban a regényekben kibomló heterotóp térrendszerek felvázolására teszek kísérletet. Agota Kristof szövegében egy folyton elmozduló, átalakuló tér kerül a kitüntetettség pozíciójába. A füzet az olvasás során önmagát hitelteleníti, önmagát „írja le” (A nagy füzet; A bizonyíték; A harmadik hazugság). Kérdés továbbá az is, hogy mennyiben fogadjuk el a három részt egymás kiegészítéseként, folytatásaként, mennyiben tételezzük fel egészként a Trilógiát? Vajon csak az olvasó megfejtési reflexe erőlteti rendszerbe a különböző narratívákat? Deleuze és Guattari rizómaelmélete kiszabadít minket az egységes egész csapdájából és sokféleségként kezeli az összeillesztést mindig megzavaró, módosult tulajdonságú terek halmazát. Így a kezdeti kérdésföltevés tétje a következő módon alakul át – már nem két totalizálható egészet, hanem eltérő kiterjedésű és tempójú fonalakat, szakadásokat vizsgálunk, melyek értelmező aktusunk végén egymásba is belefuthatnak.

 

(Miért nem centrum Nagyanya háza?)

 

Ha a Trilógiában ki kellene jelölni egy centrális teret, amellyel annak lebontásáig dolgozunk, úgy a főtéri papírbolt lenne az, és szerepe folytán kapcsolatba léphetne az Iskolában említett, Róm 9, 16-os idézettel fémjelzett, szintén főtéri házzal. Itt állandó jelleggel lehet írószert és papírt vásárolni; ezen kívül itt fordul meg a regény összes alakmás szereplője, a két iker, Lucas, Matthias, a szőke fiú, Victor, Lucas-Claus és Klaus. A földszint végig megmarad boltnak, itt alakítja ki Lucas Matthiasnak az olvasókuckót, és az emeletre költöznek, ahol lemásolják a Nagyanya házában kialakított tértípusokat (csontvázak helye, konyha). Ide költözik be a visszatért Claus, majd innen vezet át a történet a Harmadik hazugságba a következő párbeszéddel: „ – Szeretnék itt aludni, csak egy éjszakát, ugye megengedi, Peter? – Otthon van”.

 

Ennek a centrális térnek ellenében hat, hogy a tér funcióit (olvasás, lakás, szimbolikus jelentéstartalmak) rendre más terek is kisajátíthatják a regény folyamán. A kastélyban levő könyvtár az olvasás-funkció térhezkötöttségét építi le, groteszk paródiáját adva a borgesi Bábeli könyvtárnak – a mindent felhalmozás, archiválás gondolata, amely Foucault-val szólva létrehozza „minden idő helyét, mely maga az idő támadásaitól védve áll, a terv, hogy így megszervezzük az idő egyfajta végtelen, meghatározatlan felhalmozását egyetlen, mozdulatlan helyen”. Ebből a könyvtárból csak kifele szöknek a könyvek, a feltételezett egység szakad szét, nem pedig a részek állnak össze – ahogy a Nagy füzet is kezdetben mint totalizálható egész jelenik meg, majd később válik problémás írások széthulló, megsemmisíthető, kétségbevonható alakzatává.

 

A Nagyanya háza meg valósággal a centrum centrum-szerepét veszi át, abba illeszkedik bele, ugyanakkor rögtön szét is szálazza azzal, hogy azt egy határ szomszédságába utalja. Az Iskolában a határ mellett található K. K. Militär Unterrealschule tölti be ezt az eltolt központ-szerepet, mely olyan nem-otthon, amelybe ráadásul állandóan behatol valami idegen jelenlét. Erre az idegenségre utalhat az eredet transzcendenciájának leépülése, mikor a Trilógiában a fiúk mint kívülállók felbukkannak Nagyanya házában: „Nagyanya háza messze van az állomástól, a Kisváros túlsó végén. Itt nincs se villamos, se busz, autók se járnak. […] ötpercnyi járásra van a Kisváros utolsó házaitól. Utána nincs más, csak a poros út, amit nem messzire sorompó zár el. […] Tudjuk, hogy a sorompón túl, a fák közt titkos katonai támaszpont van, a támaszponton túl pedig a határ és egy másik ország”.

 

Aki ezt a világot be szeretné lakni vagy ki szeretné sajátítani, annak egy alapvető idegenség-tapasztalatot kell otthonaként, egy önmagától eltérőt kell önmagába beírnia. Ottlik Iskolájában Medve első leírása azt példázza, hogyan próbálja Medve ezt a teret mégiscsak megszelídíteni, és hogy ez a megszelídítés mégsem sikerül, mert az analógiás jelentésképzés folyamatából mindegyre kizökkenti/visszazárja valami ebbe a térbe  3, jelen esetben éppen a trombitaszó. Az idegenség befogadása együtt jár a szubjektum kiszolgáltatottá tételével is, ezt példázza az oly gyakori reflektálás a Tulp tanár anatómiája című Rembrandt-festményre, melyben a lemeztelenített szubjektum jelenik meg, akárcsak az orvosi vizsgálat során, melyet Bébé úgy kommentál, hogy „valamennyien éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát; de Medve Gábor valósággal merevgörcsöt kapott ettől az egésztől, és utána teljesen megnémult”.

 

Az idegenség-tapasztalatot példázza ugyanakkor az ezekben a terekben beszélt nyelv is, melyre egy lehetséges válasz az Iskolában Medve megnémulása. A Nagyanya háza és az abban lezajló beszédesemények sorozata attól különleges, hogy bizonyos tértípusokban idegen nyelvek használata válik dominánssá: Nagyanya szobája, a tiszt szobája és a padlás, ahol a gyerekek töltik szabadidejüket, egy különleges szabályok szerint leírt nyelv terepévé válik, melyben szándékosan küszöbölődik ki a Medve által annyira hiányolt szeretet-kapcsolat viszonyrendszere. Az írás tényeket közvetít, soha sem viszonyokat ebben a kezdeti állapotban, egyedül így válik lehetségessé az anya halálának leírása is: „igen, gránát csapódott a kertbe, nagy gödröt csinált”. A viszonyok ennek ellenére nem tűnnek el („a simogatást nem lehet eldobni”), hanem felhalmozódva a szökés alakzataiban érhetőek majd tetten.

  

Az Iskolában a nyelv már eleve nem lép fel leíró igénnyel 4 („Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska.”), sőt, inkább retorikailag szervezi a körülötte levő teret. Erre a legjellemzőbb példa az, amikor Schulze „Mi a baj?” kérdésére nem a „megfelelő” válasz érkezik.

 

Az Ottlik-regény iskolájához hasonlatos tér A harmadik hazugság rehabilitációs intézete, amely a regény különböző idősíkjain kórház és öregotthon szerepét is betölti. Az állandó váltások, ellensúlyok és elbizonytalanítások azért szükségesek, hogy ne válhasson a Nagyanya háza centrummá; szükséges áthallásokkal megteremthető az a kapcsolat, amely a Rehabilitációs Intézetet Ottlik iskolájának alakmásává teszi a Trilógiában. A regények színhelyéül szolgáló város név szerint nem jelenik meg sehol. De a Trilógiában K. város néven azonosítódik, az Iskolában pedig a főtéri idézetes ház, valamint a határ melletti iskola ténye kísérti a befogadót, hogy ezeket a városokat minden elidegenítő, névtől megfosztó olvasat dacára a fejében levő Kőszeggel azonosítsa.

 

A Trilógiában egy ilyen azonosítási helyzet egy szintén heterotóp térben (kávéház) az egyetlen, amely egyfajta közösségi, kollektív emlékezés-folyamot is a felszínre hoz: „Sok iskola volt itt. Főiskolák, internátusok, kollégiumok. […] A városból eltűntek a fiatalok. Az összes iskolát áttelepítették az ország belsejébe, csak az általános iskola maradt meg. A fiatalok, még azok is, akik nem tanulnak tovább, elmennek máshová, élőbb helyekre. A miénk halott, üres város, határzóna, zárt, elfelejtett világ”.

 

Az iskola így szintén egy jelen nem levő, de állandóan másolódó térként él a Trilógiában – egy olyan helyként, ahova a regény szintén másolódó, osztódó főszereplői nem léphetnek be (talán az ottliki szöveghagyomány leterheltsége miatt); az iskola tere mint kórház, rehabilitációs központ alkotódik újra, mint egy külső behatás okozta sérülés a tér szövetén.

 

A befogadó nyelven kívüli valóságával, háttértudásával való játék szintén elbizonytalanító, zavaró hatást kelt. A szövegháló hátterében működő magyar történelmi tájra az Iskola időszerkezetével is utal – válságos pillanatokban, a Lukács-fürdőben 1957-ben, vagy 1944-ben Nagyváradon idéződik mindig fel az 1923-mas határ melletti iskola már múltba tolódott tere; illetve ennek lekicsinyítéseképp az osztályterem a Magyar Királyság térképével. A fizikai és jelképes határváltozások tényére ugyan reflektálni nem lehet, de körül lehet írni őket egy térbeli, vagy időbeli határ melletti állapottal, vagy lekicsinyített, mise en abyme szerkezetként, mint amilyen Kőszeg városa. Az Ottlik-regény végén található leírás a város török ostromáról egyszerre egy szűkített és egy kitágított térben értelmezi újra a haza fogalmát 5, annak a terét, amely mint valós hely még nem jelent meg a regényben.

 

Viszont míg az Iskola ezt a hazát, annak fizikai és jelképes határváltozásait végig belülről szemléli („mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított bennünket a neveltetésünk”), a Trilógia szerkezete nem pattan vissza a határnál semmiféle erkölcsi magaslatra, hanem végrehajtja a szökést.

 

(A szökés alakzatai)

 

A határon inneniség szemlélése a Trilógiában elidegenítő aktusok sorozatán megy keresztül – egy francia nyelvű térről beszélünk egy „magyar” (osztrák?) határ mellett 6. A határátlépés a tükrön való átkeléssel 7 válik egyenértékűvé, egyszerre kettőzi meg a szubjektumot és bontja is le mindkét térből. Így az is könnyen lehetségessé válik, hogy a határ túloldalán elhelyezkedő Claus igazából a tükör vagy a határ heterotópiájának marad a foglya – ebben a buborékban magára írja testvére nevét, és átalakítja az időt, három évvel idősebbnek mutatva magát.

 

Ez a köztesség a határon innen nézve akkor is egy határon-túli perspektíva – és ez az, ami meghatározza a Trilógia egészét – , mely úgy ír le egy határon inneni teret, úgy konstruál meg „haza” és „otthon” funkciójú helyeket, hogy végig az idegenséget írja le általuk: az otthon és a haza terei az otthontalanság és a haza nélküliség saját állapotának a kivetüléseivé válnak.  Az emlékezés folyamatában megidézett otthon a jelen állapotához való közeledés helyett távolodik és tovább szakad. A Trilógia nyelve nem tud mit kezdeni az olyan szövegből való kiszólásokkal, mint „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

 

            A Nagyanya háza helyén álló sportpálya, mely a visszatérő Claust fogadja (ezt a visszatérő Claust a tér gond nélkül alakítja vissza/át Lucas-szá) az Iskola fentebb említett kuglipályájával való hasonlósága révén tovább rétegződik. Ugyanúgy téren kívüli térré válik, mint a zárka Medve számára, vagy a padlás a Nagy füzetben szereplő ikreknek. Ezeket nem érinti az idő múlása, habár, mint a heterotópiák általában, egy idővel való konfliktus, inkompatibilitási helyzet során jöttek létre.

           

Medve Gábor nem az idővel, hanem a nyelvvel való összeférhetetlenség okán kerül többször vissza ebbe a térbe, ahol csökönyös némasága arról árulkodik, hogy még mindig feltételez egy, a vágyak szintjén jelenlevő középpontot, egy olyan világot, amelyben az önazonos szubjektum képes más szubjektumokkal értékelvű kapcsolatokat kialakítani. 8 Ez a feltételezett önazonosság utalódik át egy szakrális közegbe, centrumba a regény három részének címe által: Non est volentis; Hó és sár; Sem azé, aki fut. A páli idézet (Róm 9, 16) a város főterén található ház homlokzatán a folyton jelenlevő hiány alakzatává, látens központjává válik a periférián található katonaiskolai növendékek számára, akik ezt a centrumot „csak” a transzcendens közbeavatkozásaként élhetik meg a regény folyamán (lásd Schulze távozását a havazáskor).

 

Medve szökése ezzel szemben a központ lebontásaként értelmezhető 9. Az így keletkező tér szerkezete többé már nem önmagába visszaforduló kompakt egész, hanem sokkal inkább a Nagyanya házára 10 hasonlító, átlátható tér, amelynek lépcsőin saját, megadatott/ kiküzdött szabadságunk függvényében haladhatunk a jobb vagy a bal oldalon.

 

A ház tereinek összességére (az otthonra) egy teren kívüli állapotból (az idegenség felülnézetébő) látunk rá: a gyerekek lyukat fúrnak a plafonba és onnan követik az eseményeket. Az Iskolában ezeknek a lyukaknak a folyosó tablói, festményei felelnek meg. A Las Meninas, valamint a Tulp tanár anatómiája a nézőpontok folyamatos váltakoztatásának játékát űzik, rendre más tereket nyitnak a meglévőkbe, akárcsak a lyukak Nagyanya házában, és ezek a más terek csakis a beavatottság bizonyos foka (pl. Matthias megtanul olvasni) után válnak hozzáférhetővé.

 

Ilyen szökési útvonalaknak bizonyulnak a füzetek is – akár a Nagy füzetről, akár a kockás füzetről beszélünk. Ezek egy olyan pontból indulnak ki, amelyek nem láthatóak, vagy másként láthatóak a valós tereket épp uraló hatalmi beszédmódok számára. Viszont ezek a szökések sem képesek minket egy teljesen külső helyre kiszorítani, a szöveg „határán” túlra helyezni. A szöveg járataiból való kijutás a befogadónak a szöveg számára megtörtént halálát jelenti mindkét regényben. A Trilógia azáltal, hogy nem csinál mást, mint újrakever bizonyos elemkészleteket 11 és térjellemzőket, és ezeket a regény részeiben a mise en abyme szellemében újraírja, kicsinyíti, másolja (az ikrek viszonya – Matthias és a szőke kisfiú viszonya; Nagyanya háza – Lucas háza; a Nagy füzet – Matthias elégett füzete – Victor kézirata), saját magát szintén egy olyan hellyé alakítja, amelyből nincs kilépés.

 

 Ennek a helynek válhat önreflexív térképévé a sakktábla, amely Ottlik regényében is a világ térbeliesülésének egy alakzata. Öttevényi példázata 12 szintén a ki nem lépés, a bennragadás allegóriája, de ez azon nyomban kétségbe vonódik Bébé kommentárja által, aki Medve idézetét annak szerzője által áthúzott, kitörölt gondolatként adja elő. Viszont amíg Ottliknál a sakkjátszma eredményeképp még mindig fennáll lehetőségként az emberi integritás megőrzése egyfajta kegyelem által, a Trilógiában az eseményeket néző „istennek” a kockajátékosi oldala mutatkozik meg: a harmadik rész elején a lépéseket szorgosan jegyzetelgető őr lehet az, aki a füzet lapjait és ezáltal a különböző tereket játszmákká kombinálja össze, ahonnan már csak egyetlen viszony-nyaláb, végleges szökési alakzat jelentheti a kiutat: „A vonat jó ötletnek tűnik”.

 

Lábjegyzet:

  1. „A könyvnek nincs sem tárgya, sem szubjektuma, különféle módon megformált anyagokból, teljesen eltérő időkből és gyorsaságokból áll össze. Mihelyt valamely szubjektumnak tulajdonítjuk a könyvet, nem veszünk tudomást ezen anyagok munkájáról és viszonylataik külső jellegéről. Ilyenkor a földtani mozgások magyarázatául egy jóságos istent kreálunk. A könyvben, mint minden dologban, vannak artikulációs vagy szegmentációs vonalak, rétegek, összefüggő territóriumok; de vannak szökésvonalak, a territóriumokat szétvető, deterritorializáló és rétegtelenítő mozgások. Az e vonalak mentén létrejött szivárgások, folydogálások egymással hasonlított sebességei a relatív késés, illetve a viszkozitás jelenségét vonják maguk után, vagy ellenkezőleg, gyorsulást és szakadást eredményeznek. Mindezek, vagyis a vonalak és a mérhető sebességek egyfajta elrendeződést hoznak létre. A könyv efféle elrendeződés, s mint ilyen, nem tulajdonítható senkinek, azaz senkinek nem jelzője.”Gilles Deleuze, Felix Guattari, Rizóma, Ex-Symposion, 1996/15-16. 1-17.
  2. „Nyilván valamilyen írói fogásnak szánja, talán így tömöríti a mondanivalóját, összevonja a jellemeket, nem tudom. De annyira eltér a megtörtént eseményektől, hogy ezt a részt még módosítva és kibővítve sem tudom átvenni a kéziratából; csak néhány sorát idézem, s azután elmondom úgy, ahogyan volt, még ha el is rontom az ő jól megszerkesztett elbeszélését.”

    L. Ottlik Géza, Iskola a határon, http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=731&secId=67777.

  3. „De még nem volt este, csak leszállt a nap a hegyek mögé. M. nézte az eget, és látta is, amit néz. Közel kilencszázszor fog még így leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögé, de ő soha többé, vagy legalábbis rettenetesen sokáig nem fogja látni, amit néz. […] Az imént is megzavarták egy kis időre létezése természetes rendjét, amikor egy félszemű, zöldesszürke nyomorék berúgta az ajtót szörnyű és érthetetlen »Hejnakker!« üvöltéssel. […]ahogy a Hejnakkert ordítozó jelenség körül magatehetetlenül körbetopogó gondolatai gépiesen átvették a trombitaszó ütemét, vagy talán fordítva, beleindázták magukat a rézkürt hamis zengésébe, most ez is kissé ellenséges értelművé vált, s lefoszlott róla a kellemes érdekesség. De a hegyek közé leszálló alkonyatot lassacskán megint látni kezdte, s még nem tudta, hogy soha többé, legalábbis ezzel a mai szemével soha többé nem fogja látni.”L. Ottlik Géza, Iskola a határon, http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=731&secId=67777.
  4. A katonaiskola kísérleti terében a nyelv érvényét veszti, felfüggesztődik, nem működik többé. A civil nyelvhasználattal szöges ellentétben álló langue egy zárt, agyonszabályozott rendszer, a maga külön terminusaival (ismétlés, karabély, kimenőköpeny, tanszerláda), melyeket nem lehet csak úgy (büntetlenül) visszaalakítani civil megfelelőjükre – gyalázatos hazugságnak, kompromisszumnak minősülne minden ilyen cselekedet – de Medve kész erre a kompromisszumra, akárcsak arra, hogy szavakat, rúgásokat használjon ahhoz, hogy megértesse magát a külvilággal. A nemi élet és az emésztés köréből vett szókincset ezért veszi semmibe tüntetőleg Bébé és Szeredy. A káromkodás, mint „anyanyelv” – összegez Bébé a regény elején. Medve a hallgatást választja. Ő magát a szó kimondását érzi ferdítésnek, a gesztusokra hagyatkozást, rúgásokat, a metanyelvet. A tény, hogy a legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni (lásd Medve anyjának látogatásait), teljesen tönkreteszi. A nyelv részjelentésekre bontja a lényeget, ám ezek csonkák és hamisak. Egy koherens írói szubjektum visszaélve a nyelvtan szerkezetével a világ eredeti épségét állítaná vissza, ez a kísérlet azonban őt elnémítaná, hiszen a visszaállítás csak a szövegbe beáramló hallgatások segítségével válna lehetségessé.
  5. „A  tornácszerű öreg kuglipálya oszlopai, vályúja, dobja, mindene elég korhadt volt, bent gaz nőtt, de azért a törökök talán mégsem ebben táboroztak négyszáz évvel ezelőtt. […] A városkának volt egy kis erős vára, amely hat évvel a mohácsi vereség után feltartóztatta és visszaverte a törököt. Kétezren védték a képtelen túlerővel szemben egy teljes nyári hónapon át, esztelen bátorsággal és okos tárgyalásokkal, mert akkor már tudták, hogy kivel van dolguk. Tizennyolc heves rohamot állt ki a vár és a védők: városlakók, polgárok, parasztok, katonák; akkor az ostromló kimerült, feladta, elvonult örökre. Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját.”

    L. Ottlik Géza, Iskola a határon, http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=731&secId=67777.

  6. Kié a határ? Van-e a határnak nemzetisége?
  7. „A tükör ugyanakkor azonban heterotópia is, amennyiben valós léttel rendelkezik, mely valami módon visszahat arra a helyre, melyet elfoglalok; a tükrön keresztül felfedezem a hiányomat azon a helyen, ahol vagyok, miután „odaát” látom magam. Ez a tekintet, mely valahogyan rám vetül ennek a virtuális térnek a mélyéből, az üveg másik oldaláról, önmagam felé közelít; újra magamat kezdem nézni, és újraalkotom a jelenlétemet a valós helyemen. A tükör mint heterotópia működik, amennyiben a helyet, melyet elfoglalok, mikor a tükörben nézem magamat, egyszerre teszi abszolút valóságossá, mely viszonyban áll a teljes környező térrel, és abszolút irreálissá” L. Michel Foucault, Más terekről, http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253.
  8. „Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.”
  9. „De mit akar ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek? Dögöljenek meg. Semmi köze hozzájuk. Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!”
  10. Nagyanya házának a belső szerkezete sem egységes, hiszen további, tiltott és megengedett zónákra tagozódik. A konyha a nyilvánosság tere a Nagy füzetben és A bizonyítékban is; ez az első helyiség, amelyet a házba való beléptünkkor megpillanthatunk. A gyerekek ideköltözésükkor a konyhában alszanak egy padon. Matthias, Lucas nevelt fia is szintén itt alszik, de ő az asztal alatt. A Nagyanya, valamint a tiszt szobája már privát tér – kulcsra van zárva. A tisztnek bejárása van mindenhova, Nagyanyának a tiszt szobáján kívül bárhova. Az egyetlen hely, amely teljesen teren kívüli, az a padlás, ahova kötélen kell felmászni. Itt tárolják a gyerekek a füzetet, a Bibliát, a lexikont, majd később ide kerül az anya csontváza is.
  11. Ebbe az elemkészletbe olyan visszatérő motívumok tartoznak bele, mint például az incesztus, a részegség, az apa-fiú viszony (gondolok itt arra az epizódra, amikor Matthias azt a tanulságot szűri le, hogy az apákat mind elviszik és bezárják) vagy a sakkjátszma.
  12. „Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a mattfenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” Persze inkább Medvére jellemző az is, hogy leírta, és az is, hogy később kihúzta ezt a megjegyzést, talán mert korainak vagy ide nem illőnek találta, vagy csüggesztőnek, vagy egyszerűen nem helytállónak. De egy kicsit jellemző volt arra az érzésre is, amivel a hálóteremben néztük a csomagoló Öttevényit.”

Ezt neked hoztam

Ahogy hazaértem, rögtön töltőre tettem a telefonom. Nincs új üzenet… Már 3 nap telt el és még mindig semmi.

Bekapcsoltam a gépet, csak a szokásos dolgok. Email, msn, youtube. Egyetlen új üzenet. Tőle.

„Nézd meg mit csináltál velem” – ennyi állt benne, és egy kép, rajta egy bontott terhességi teszt. Fogtam a telefonom és hívni kezdtem. Kinyomott, már megint. Üzenet írása.

„Nem tudom mit akarsz ezzel az egésszel, de beszélnünk kellene.”

Félóra, egy óra, már este van. Semmi válasz.

Később újabb email jött tőle.

„És erről is te tehetsz” – és egy újabb kép, ezúttal a csuklójáról, keresztben apró, véres vágásokkal.

– A faszom az egészbe! – ordítottam és istentelen nagyot rúgtam az asztalba.

Kiviharzom a konyhába, feltépem a hűtő ajtaját, kiveszek egy sört, bekúrom az ajtót – nem, inkább ezeket is – kinyitom megint, kiveszem mind a hatot, és bezárkózom a szobámba.

Egymás után gurítom le a söröket, és közben gondolkozom. Ahogy kellemesen zsibbadok a székembe, egyre inkább elönt a bűntudat. Az én hibám az egész. Megint hívni próbálom, de nem veszi fel. Hirtelen hiányozni kezd. Aztán eszembe jut valami.

Felkelek, újra kimegyek a konyhába. Fogok egy kést. A csuklómhoz rakom. Nem jó, anyám meglátja és kérdezősködni fog. Inkább a combom. Óvatosan belevágok, kiserken a vér. Fogom a telefonom, lefényképezem. Üzenet küldése.

„Na így majd meggondolja magát. Sőt, könyörögni fog.”

Ledőlök az ágyra, mosolygok. Már nincs rossz kedvem, becsukom a szemem, ejtőzök kicsit.

Arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom. Új üzenet – Eszti.

„Gyere át, akarlak” – Megdobbant a szívem. Kiugrottam az ágyból és ekkor erősen megszédültem. A fejem összevissza zúgott. Az utolsó vonatot még elérem.  Gyorsan felöltöztem, kivettem anyám fiókjából egy kis pénzt és elindultam az állomásra.

Éjfél múlt, mire megérkeztem a délibe. Fél óra volt, mire találtam egy virágost. Egy csokor vörös rózsát kértem. Egy trafiknál vettem óvszert is – biztos, ami biztos – és bedobtam egy kétdekást az egyik kocsmában.

Kettőre értem Esztiék háza elé. Megcsörgettem, ő pedig beengedett. Felfelé menet azon gondolkoztam, mit fogok neki mondani. Amint kiléptem a liftből a nyakamba ugrott. Megölelt, aztán pofon vágott.

– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem mit műveltél velem – mondta, azzal elindult befelé. Lehajtott fejjel lépkedtem utána.

– Ezt neked hoztam – nyomtam volna a kezébe a virágot, de ő bement a szobájába. Jobb híján letettem a cipős szekrényre.

Utánamentem a szobájába, ő a gép előtt ült. Leültem mellé a másik székre. Valami sráccal msnezett. Összeszorult a torkom.

Ahogy hazaértem, rögtön töltőre tettem a telefonom. Nincs új üzenet… Már 3 nap telt el és még mindig semmi.

Bekapcsoltam a gépet, csak a szokásos dolgok. Email, msn, youtube. Egyetlen új üzenet. Tőle.

„Nézd meg mit csináltál velem” – ennyi állt benne, és egy kép, rajta egy bontott terhességi teszt. Fogtam a telefonom és hívni kezdtem. Kinyomott, már megint. Üzenet írása.

„Nem tudom mit akarsz ezzel az egésszel, de beszélnünk kellene.”

Félóra, egy óra, már este van. Semmi válasz.

Később újabb email jött tőle.

„És erről is te tehetsz” – és egy újabb kép, ezúttal a csuklójáról, keresztben apró, véres vágásokkal.

A FASZOM AZ EGÉSZBE – ordítottam és istentelen nagyot rúgtam az asztalba. Kiviharzok a konyhába, feltépem a hűtő ajtaját, kiveszek egy sört, bekúrom az ajtót – nem, inkább ezeket is – kinyitom megint, kiveszem mind a hatot, és bezárkózom a szobámba.

Egymás után gurítom le a söröket és közben gondolkozom. Ahogy kellemesen zsibbadok a székembe, egyre inkább elönt a bűntudat. Az én hibám az egész. Megint hívni próbálom, de nem veszi fel. Hirtelen hiányozni kezd. Aztán eszembe jut valami.

Felkelek, újra kimegyek a konyhába. Fogok egy kést. A csuklómhoz rakom. Nem jó, anyám meglátja és kérdezősködni fog. Inkább a combom. Óvatosan belevágok, kiserken a vér. Fogom a telefonom, lefényképezem. Üzenet küldése.

„Na így majd meggondolja magát. Sőt, könyörögni fog.”

Ledőlök az ágyra, mosolygok. Már nincs rossz kedvem, becsukom a szemem, ejtőzök kicsit.

Arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom. Új üzenet – Eszti.

„Gyere át, akarlak” – Megdobbant a szívem. Kiugrottam az ágyból és ekkor erősen megszédültem. A fejem összevissza zúgott. Az utolsó vonatot még elérem.  Gyorsan felölöztem, kivettem anyám fiókjából egy kis pénzt és elindultam az állomásra.

Éjfél múlt mire megérkeztem a délibe. Fél óra volt, mire találtam egy virágost. Egy csokor vörös rózsát kértem. Egy trafiknál vettem óvszert is – biztos, ami biztos – és bedobtam egy kétdekást az egyik kocsmában.

Kettőre értem Esztiék háza elé. Megcsörgettem, ő pedig beengedett. Felfelé menet azon gondolkoztam, mit fogok neki mondani. Amint kiléptem a liftből a nyakamba ugrott. Megölelt, aztán pofon vágott.

– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem mit műveltél velem – mondta, azzal elindult befelé. Lehajtott fejjel lépkedtem utána.

– Ezt neked hoztam – nyomtam volna a kezébe a virágot, de ő bement a szobájába. Jobb híján letettem a cipős szekrényre.

Utánamentem a szobájába, ő a gép előtt ült. Leültem mellé a másik székre. Valami sráccal msnezett. Összeszorult a torkom.

– Megint ittál? – kérdezte.

– Csak egy sört.

– Aha.

A múlt hétvégéről beszélgettek. A gyerek lebarmozott. A profilképe alapján úgy 20 év körüli lehetett, nálam valamivel idősebb.

„Mekkora faszfej” – gondoltam – „Meg úgy egyáltalán mi köze ehhez az egészhez.”

– Most ezért hívtál át? Hogy ezzel a gyökérrel beszélgess? – kérdeztem Esztit

– Jó nagy pofád van, mit ne mondjak. Mit vagy te így felháborodva? Itt egyedül nekem van jogom felháborodni hülyegyerek.

– Na jó, ennek semmi értelme, inkább visszamegyek – azzal felálltam és elindultam kifelé.

– Menj csak, te fasz, ha erre ennyit tudsz mondani.

Visszaültem mellé. Megpróbáltam megcsókolni.

– Hagyj békén – mondta és ellökött magától – Feküdj le, majd megyek nemsoká én is.

– Nem, nem, megvárlak – válaszoltam.

 – Azt mondtam feküdj le.

Jobbnak láttam hallgatni rá, úgyhogy odamentem az ágyához és lefeküdtem. Elhatároztam, hogy nem alszom el, amíg ide nem fekszik ő is, úgyhogy 10 perc múlva már horkoltam.

Mikor kinyitottam a szemem, ő még mindig a gép előtt ült.

– Nem jössz? – kérdeztem. Ő csak rám nézett, kikapcsolta a gépet, és mellém feküdt. Átöleltem és újra elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy az anyukája beront a szobába és Eszti szennyeseit pakolássza.

– Jó reggelt – köszöntem. Erre ő felkiáltott és elejtette a kosarat ami a kezében volt.

– Jajj, de megijedtem, te is itt vagy? Eszti nem mondta, hogy jössz.

– Bocsánat, későn értem ide és… – elakadtam a mondat közepén, mert Eszti a takaró alatt, még alvást színlelve megmarkolta a farkam és lassan kezdett játszani vele.

– Semmi baj, csak akkor el kell mennem a boltba venni még pár dolgot. Csirkepörkölt lesz, szereted ugye?

– Igen… persze… nagyon. – próbáltam válaszolni, de az nem volt olyan egyszerű.

– Akkor jó. Még bedobok pár ruhát a gépbe, aztán indulok. Elém tudtok majd jönni? Elég sok szatyrom lesz. – Közben a ruhával teli kosárral indult az ajtó felé.

– Persze, hogyne – nyögtem. 

Mikor kiment végre, Eszti kinyitotta a szemét, és engem nézett. Meg akartam csókolni, de ő elhúzódott. Elengedte a farkam, felkelt, elhúzta a függönyt és kiment a konyhába.

– Megint ittál? – kérdezte.

– Csak egy sört.

– Aha.

A múlt hétvégéről beszélgettek. A gyerek lebarmozott. A profilképe alapján úgy 20 év körüli lehetett, nálam valamivel idősebb.

Mekkora faszfej, gondoltam. Meg úgy egyáltalán, mi köze ehhez az egészhez.

– Most ezért hívtál át? Hogy ezzel a gyökérrel beszélgess? – kérdeztem Esztit

– Jó nagy pofád van, mit ne mondjak. Mit vagy te így felháborodva? Itt egyedül nekem van jogom felháborodni hülyegyerek.

– Na jó, ennek semmi értelme, inkább visszamegyek. – azzal felálltam és elindultam kifelé.

– Menj csak, te fasz, ha erre ennyit tudsz mondani.

Visszaültem mellé. Megpróbáltam megcsókolni.

– Hagyj békén – mondta és ellökött magától. – Feküdj le, majd megyek nemsoká én is.

– Nem, nem, megvárlak – válaszoltam.

– Azt mondtam, feküdj le.

Jobbnak láttam hallgatni rá, úgyhogy odamentem az ágyához és lefeküdtem. Elhatároztam, hogy nem alszok el, amíg ide nem fekszik ő is, úgyhogy 10 perc múlva már horkoltam.

Mikor kinyitottam a szemem, ő még mindig a gép előtt ült.

– Nem jössz? – kérdeztem. Ő csak rám nézett, kikapcsolta a gépet, és mellém feküdt. Átöleltem és újra elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy az anyukája beront a szobába és Eszti szennyeseit pakolássza.

– Jó reggelt – köszöntem. Erre ő felkiáltott és elejtette a kosarat ami a kezében volt.

– Jaj, de megijedtem, te is itt vagy? Eszti nem mondta, hogy jössz.

– Bocsánat, későn értem ide és… – elakadtam a mondat közepén, mert Eszti a takaró alatt, még alvást színlelve megmarkolta a farkam és lassan kezdett játszani vele.

– Semmi baj, csak akkor el kell mennem a boltba venni még pár dolgot. Csirkepörkölt lesz, szereted ugye?

– Igen… persze… nagyon – próbáltam válaszolni, de az nem volt olyan egyszerű.

– Akkor jó. Még bedobok pár ruhát a gépbe, aztán indulok. Elém tudtok majd jönni? Elég sok szatyrom lesz. – Közben a ruhával teli kosárral indult az ajtó felé.

– Persze, hogyne – nyögtem. 

Mikor kiment végre, Eszti kinyitotta a szemét, és engem nézett. Meg akartam csókolni, de ő elhúzódott. Elengedte a farkam, felkelt, elhúzta a függönyt és kiment a konyhába.

Bertrand Besigye: Tél a Tigrisvárosban

Tél van a Tigrisvárosban s a Tigrisvárosra rárontott a fehérség,

S a fagy hamva falhosszakra rakódva recseg, rian

Olyan mintha a téli szél kristályai között fagyott szellemek ropognának.

   Fagyott szellemek, jéggé szilárdulva, lepattogva mennyezetről, szegletekről és rasszokról

Erdők és kapualjak mélyén, gyilokvágyak hó-örvényén

Fagyott szellemek, egymásba hűlve jégezüst csillognak út hosszan

   S kacagva formálnak tükörjeget autóknak és trélereknek,

Hogy csússzanak, sodródjanak. Fagyott szellemek, melyek forgószelek fogsorán

Szeretkeznek, üvöltve Hó-infernójukban

   A Tigrisvárosra nehezedve, a Tigrisvárosba nehezedve

Oly fagyterhesen, hogy a gumiabroncsok megperdülnek a szűz hóban, s hókotrók robbannak

És érzed a hideget átszökni bőrödön csontjaidba, és füledbe súgja:

   „Egyikünknek pusztulnia kell!”

S a szerelmespárok ráharapnak egymás ajkaira, hogy hőt szítsanak,

Mely szembeszegül a szív izmaiba szivárgó fagyott szellemekkel,

   A szívverésre törő fagyott szellemekkel.

Bár ha a fagy csak a napfény hiányából fakadna, soha nem faragna a szépség mértanával

Jéglepkéket a hókristályba, a hókristályba, a hókristályba.

   S a hókotró is csak azért kapar az aszfalt testén, hogy felrepessze agykérged,

Hogy halljad kaparását, bár az autó-zsongást elcsitítja a hó-rengeteg

S a támadó tél hidege mindent és mindenkit pajzsa emelésére sarkall, mely erős,

   Erős, hogy kitartson, míg a városlakók arcában lakozó fagyott szellemek addig

Nem dermesztik őket, hogy botoxot és fagyálló szájfényt kelljen használniuk.

Egészen addig, míg a vérük is megfagy, ha arra kell gondolniuk, hogy ezen az utcán kell

   Leélniük életük hátralevő napjait. Egészen addig, míg oly sok húsbárdot nem metszenek Egymás pillantásába, hogy egymás szemébe sem mernek nézni öt másodpercnél tovább.

Ez a tél a Tigrisvárosban… e szubarktius városban,

   És ott állok egy toronyház tetején egy keményre főtt sárgájú téli telihold alatt, ujjakkal, Melyek oly fagyottak, hogy üvegként törnének össze, lábujjakkal, melyek mint jégkocka Roppannának el

És én csak égetem a számlákat csekkről-csekkre, mint lassú rituálé

   Miközben a legtisztább, legridegebb vodkát iszom… e szubarktikus városban,

Hol minden autó karambolozni táncol a tükörjégen és a fagyott szellemek ördögi mosolyként

Ülnek az emberek szájából szálló fagyfüst felhőkön s azok életére törnek a téli éjjel delejével.

 

Dicső Ferenc fordítása

Jelkép


 Szín
bólum

 

Kard által vész, mind ki kardot ragad. Hát rögvest jó acélt markol, hogy az által mász’ a létrán, bizonyos értelemben fölfelé. Fából készült H- betűk: (mond: a hágcsó) honnan jöttek, s merre tart’nak?

Jobbra? Alkalmasint esernyő a fémhüvely, hülyébbnek tán úgysem nézik: hiába a harmincöt fok, sok sapka a kobakon, fémbakancs a lábakon, dizájn, dizájn, dizájn.

Balra? Egy karéj a lázadásbó’, egy szelet a múlt századbó’, egy falat a szépeszmékbő’: vörös taraj: kakas(k)odó ifjúkora.

 

Ennyi mindent egyszerre! Hát érteni ezt? Nem érteni? Láttatni? Történelem? Szörnyű, szörnyű háháháháá!

 

KÉK–SÜNI A TÁVOLBÓL: – Ifiúr, há öhm, bhm! Hét meg a nyolcát, macska rúgja meg, hollók vájják ki a szemed, többet nem tudok, elég már! Hát mi az a szar, a csillogó markolatú esernyős rézfaszú bagoly a kezedben?

– Ez kérem, egy kard, de pszt!

– Pszt?

– Pszt!

 

Némi kellemetlen adok-kapok afterdurcázással, s bajsz’alatti dünnyögéssel adtam át a kardom, de szőttem mellé egy ötsorost:

 

Felajánlom hát fegyverem,

díszítse gyönyörű gyötrelem.

jelkep

 

Országomnak hátha kell,

máskülönben szárnyra kel,

lelkemben a szív.

 

Mellesleg, ily markolatdíszt készítettem naked,

marconán (remélem érted), “Néked”:

 

(részlet Juhász Tamás készülő prózaművéből)

 

Gambol

 

Rossz vicc ez a hely, én mondom!

Klung-klung, hallani távol egy zárat, és reccs a tetőn. Sok a flepnis errefelé, akik nem tudnak a koponyájukon heverni, ha értik mire gondolok. Nem jó hely ez a hozzám hasonló átlagos pofának, aki szeretne itt nyugodtan éldegélni. Valami holdkóros, hiperaktív, bolond, ha csattog, az aztán hűha!

De ezeknek nem lehet ám beszélni, hogy hagyják abba! Régen elbántak velem, sok-sok évaddal ezelőtt, szőrtelen koponyám még őrzi a varratokat és vágásokat a szemem alatt és a szám körül. Mostanság félnek tőlem. Nem, nem is igazán tőlem, inkább az apródjaimtól. Tőlük aztán lehet félni, még én is összecsinálom magam, ha meglátom ezt a két gazfickót.

 Klung-klung! Ami sok az mégiscsak sok! Ezek miatt a holdkórosok miatt nem tudok nyilatkozni apródjaimtól. Mit kergetőznek már megint? Tegnap egy szakáll állított meg az ócska utcán. Azt mondta van egy kis űrutazása. Elküldtem a búsba! Nem mondom, jó hecc, ha egy kicsit felpörgetem magam, vagy föltornázom a muszklimat néhány tablettával, de ez a szakáll nagyon gyanúsan forgatta a szemét. Néhány számmal ezelőtt hoztak valami  löttyöt egy ócska limlom-raktárból, ám annak semmi hatása nem volt. Ellenben a Gambol, az aztán tényleg bemászik az ember koponyájába egy jó űrutazás erejéig. A jó minőségűt pedig nem lehet ám minden jöttment szakálltól beszerezni.

 Nincs mit tenni ebben a negyedben, de nekem elhihetik, nem jobb az ‘akárhányadik’ utcában sem. Innen toronyházak és utcák grafikái látszanak, meg mindenféle törmelék. Általában szürke és mocskos fellegek, de az évad vége felé tüzet kell gyújtani, hogy lássunk a sötétben. De most sincs sötét, ami jó, csak egy kis szél süvít néha. Védett helyen kell tanyázni ilyenkor a hordalék miatt, és bár mindenki berreg és vakmerő a Gambol-tól, azért igazán meg lehet szédülni ettől a széltől. Amikor semmi szél nincs, akkor lehet mászkálni. Fekete–fehér planéta ez. A tornyok felhőkbe burkolódznak. Mi pedig lógatjuk karunkat, lábunkat, ki-ki a csápját. Kinek, hogyan mutat a fizimiskája. Vannak egészen csinos kis pofák, de vannak undorítóak is. Van itt egy nagy bumfordi pofa, akit Óriásnak becéznek, mert háromszor akkora, mint én, a koponyája alatt azonban semmi nincsen. De nem szokásom karikírozni őt ezzel, mert tudom, hogy egy panel alatt összelapátolna azokkal a nagy tepsi kezeivel. Persze nem értem ezt a névválasztást sem. Engem Gravitációnak hívnak a nehézkes járásom miatt. Eleinte nem tudtam miért, aztán később rájöttem, miután utánajártam az ide vonatkozó maszlagnak: a Gravitáció kifejezést elődeink a föld tömegközéppontja felé húzó erőre használták. Legalábbis ezt állítja a blabla. De ez akkor is marhaság! Sokkal jobban illene rám a Röntgenszemű. Mert időnként olyan a látásom, mint azoknak a gépeknek, amelyekkel sok-sok évaddal ezelőtt a tárgyak belsejét vizsgálták. Ez így igaz!

 De vissza apródjaimhoz. Egyszer egy igazán belevaló amazonnal voltam, tényleg. Hú, ha visszapörgetem koponyámban, mentem elfog az adrenalin. Annak a performance-nak aztán minden egyes panelje élvezet volt. És akkor jött a rémálom! A csattanó kellős közepén, váratlanul megpillantottam az amazon belsejét – mert a performance közben valami titokzatos módon röntgenlátásom lett, mindig ez van, ha felkap az adrenalin – és a csontjai félelmetes krikszkrakszok voltak, mint egy alakváltónak. ÁÁÁÁÁ! Ordítottam, de nem sokat tehettem. A bajt csak tetézte, hogy nálam maradt egy évadot. Néha megmutogatta undorító hártyás valóját, én pedig megfizettem érte a két falánk apróddal. Mert lelépett a bestia, a két szörnyszülöttjét viszont nálam felejtette. 

 Szóval nem értem ezt a névválasztás dolgot. Errefelé mindenki be van zsongva a Gambol–tól és képregényektől, a performance-okról nem is beszélve. Lehet, hogy én átlagos képességeim miatt nem vagyok oda értük, nálam a szerényebb kosztümösök inkább játszanak. Fizi-maskarám is visszafogott hosszú sötét kabát a kosztümöm, és sötét gatya. A képregény olyan felkapott, mint a por. Ha aszály van, megy a gyilok érte. Akkor aztán klung-klung zavarják a csendet. Tegnap megjelent nálam egy ramaty pofa, teljesen bekábulva. Képregényt akart. Csak egy oldalt adjál, hallod, könyörgött, ahogy ezek a ramaty pofák könyörögni szoktak. Megijedtem, mert a szeme vörösen agonizált, de aztán segítségemre jöttek az apródok. Falánk bestiák, én mondom, de jó házőrzők. Elkergették a szarházit!

Rossz vicc! Mindenki a kosztümös pancserekért rajong, az összes pofa vasember akar lenni. Szerintem a képregények hazudnak. Ezek a pancserek makulátlan toronyházak között repkednek, grafikájuk elég kidolgozott. Némelyikük elég gyenge, akad azonban, aki repülni is tud és verekedni egyszerre. A valóságban ez sajnos nem így van. Mindenestre jobb a csihi-puhi, mint a maszlag. Az üres sóder, hogy kit érdemes gyilokkal büntetni és kit nem. Meg az önbíráskodás–agymenés. Meg, hogy jön a gonosz, hiába teszünk ellene bármit. Ki ez a gonosz pofa? Mit akar?

A legjobbak mégis a világvége utáni víziók. Nem gagyik, mint azok a másik – pofozkodás a levegőben és utána performance a kisasszonnyal – sztorik. Ezek sokkal élethűbbek. Mégis hiába jó a grafika a mai dolgokról meg minden, a szent meg ördög-kérdés itt is előkerül. Hát had sztorizzak erről a szent meg ördög dologról:

 Volt két jómadár, elég erős pofák, ahhoz, hogy jó nagydarab tömböket döntsenek romba. Na, mármost, ezek a pofák összekaptak valami piti kis ügyleten. Talán képregény állt a dolog mögött vagy por – ez a kettő lehetséges – de más frekvenciák mást állítanak. Tulajdonképpen annyira erősek voltak, hogy nem bírtak egymással. Koponyájuk megtelt mindenféle ostoba kosztümös maszlaggal aztán Blam-blam! – ment a gyilok.

 Egyikük, a Vigyori kapucnis kabátot viselt, meg terepszínű gatyát. A fizimiskája, mintha páncélból lett volna, meg sem kottyant neki az ütleg. A másik, Izomagy vörös és fehér sávos, meg kék alapon fehér csillagos tógát hordott. Ennek a muszklija nagyon rendben volt, nála erősebb pofát még életemben nem láttam.

 Bezárni képtelenség lett volna őket. Ilyen esetben nem sokat lehet tenni. Vannak módszerek, fogások, a gyilok megfelelő, ha éppen valami kevésbé erős szinten állnak, de nem ezeknél! Nem lehetett lecsillapítani egyiket sem.

 A Maffiánál rendesen törték is a koponyájukat emiatt, nem tetszett nekik a két jómadár. A Maffia vezetője, a Mester pofa szétküldte a smasszereit az összes negyedbe, hogy kikiáltsák a köznépi prédikációt. Jóról és rosszról, mint a képregényekben.  Smasszerei nagy dögök persze, kockafejűek, hosszú kabátban és kalapban, némelyik még az Óriásnál is nagyobb darab. Szóval jöttek ezek a smasszerek. Máskor hullarablók, jönnek a cuccra meg a képregényre, ők ezt adózásnak hívják. Szerintem egyszerű kizsákmányolás az egész. Összeverbuváltak egy kis csoportot a negyedből, úgy két tucat senkiházit és engem, hogy elvigyenek nagyokos nagyfőnökük, a Mester elé.

 A szél felerősödött, le kellett mennünk az undergroundba. Fáklyát gyújtottunk, a sameszek mentek előre. Előrelátóak voltak elődeink ezekkel a földbe fúrt lyukakkal. Jó szolgálatot tesznek szélviharban, ha el akarunk jutni A-ból B-be. Ennek azonban ára van: mindenféle alsóbbrendű lények élnek odalent, akik nem nézik jó szemmel, hogy a területükre lépünk. Kicsit megverekedtünk velük. Ez a csőcselék nem egy nagy bagázs, csak élesek a karmaik és hegyesek a fogaik. Mondom, nem kell pánikba esni, mert a sameszek egy panel alatt szétkapják őket. Régi renegátok ezek a gyilokban, odafelé csak két embert vesztettünk, ez egész jó arány.

 A Mester HOTEL feliratú toronyház lyukas falából beszélt. Negyven–ötven jómadár lehetett a toronyház előtti platformon, köztük én is. Tele a tömeg flepnisekkel. Van egy–két különleges amazon is, de ki tudja melyikük alakváltó. Egy ragacsos csáp a vállamat nyalogatta a beszéd alatt.

 – ÁJJ! Micsoda undorító alak…! – megmagyarázhatatlan fizimiska állt mögöttem. Vigyorgott a kerek nyílásával, miközben a nyílás körüli csápokkal legyezett. Olyan az állaga, mint a zselé, át lehetett látni rajta. Nem kértem ebből, inkább odébbálltam. Nem szereti senki ezeket a különcöket, mérgezőek és rondák. Egy ilyen kissebségivel nem szívesen húznék ujjat.

 A Mester trónja Oldsmobil–ból volt, nagy kerekekkel és csillogó, görbe fizi–maskarával. A nagyokos nagyfőnök fekete –fehér államügyésznek volt öltözve, mint a képregénybeli pofák, a képesség nélküliek, akik a kosztümösöket sározzák az önbíráskodás maszlaggal. Feje, akárcsak a smasszereké, szinte teljesen szögletes volt és akárcsak a sameszeknek neki sincs haja. Csakhogy ő nem leplezi kalappal. Hatalmas ajkai voltak, amit mintha egyfolytában vörössel kenegetne. Az oldsmobilt körülállták a Mester cserkészei: agytrösztök, kevés muszklival (röntgenszem nélkül is látni lehet koponyájuk belsejét) és agyatlan sameszei. Rossz vicc!

 Az agytrösztök egy évadban többször is kijárnak a nagy vízhez és lemérik. Azt kampányolják, hogy évadról– évadra emelkedik. Ennél tartalmasabbal is lefoglalhatnák koponyájukat. Talán túl sok volt a Gambol injekcióból! De ezt nálam jobban tudják, hiszen a belövős változatot ők terjesztik. Évadonként két tucat Gambol ingyen, a többihez úgy jutunk hozzá, ahogy tudunk. Én mondom, ha már rászoktattak a szerre, legalább terítsék nagyobb adagokban. Aztán ha üres a fémszekrény, lehet csencselni a guberátorokkal. A bolt persze nagyon rosszul áll a mi részünkről. A guberátor sok limlomot kér, meg képregényt a Gambolért. Ráadásul ez is rossz minőségű, sárga Gambol-por, nem az a csúcsszuper piros injekció, amit az agytrösztök terítenek. De mit lehet tenni? Lefogadom, hogy ezeknek az agytrösztöknek is ettől lett ilyen nagy a koponyájuk és ettől olyan ostobák, hogy lemérjék a vízállást. Ó! Ennyi Gamboltól nekem is szétfröcskölne a tudatom meg minden.

 Rossz vicc! Szóval ott álltak a Mester pofa körül ezek a mindenféle talpnyalók, adták neki a jobbnál jobb tippeket. A Mester elégedetlen volt az önbíráskodók miatt, de a koponyája akkorra már olyan vörössé vált, mint az égbolt az évad egy bizonyos szakában. Rengeteg blabla kijött belőle:

 – Meg kell állítani ezeket a fékeveszett őrülteket, mielőtt lerombolják a planétámat!

 – Ezért hívtál ide? – kérdezte valaki a hátam mögül. Megfordultam, hogy lássam, ki dumál bele a blablába. Egészen átlagos pofa volt a beledumáló, nem olyan otromba, mint az a moszat néhány oldallal korábban. Ennek rendes a muszklija és koponyája, meg a kosztümje is rendben. Csak kicsit sokat tömött magába, ez látszott a szemén és az orrán is: mindkettőből ömlött a vér. A nagyokos teljesen maga alatt volt:

 – Ki volt az, kicsoda? Ragadjátok ki a tömegből!

 Ráment három smasszer és Blam-blam! Crash! Neki egy üvegfalnak.

 – Látjátok – folytatta a nagyokos –, így jár, aki nem tisztel bennünket. Aki nem adózik porral és képregénnyel a Maffiának. Mert a Maffia örök, a Maffia az egyetlen… – itt mi is bekapcsolódunk, az egész platform egyszerre skandálta az unalmas beszédet.

 – A Mester pedig a következő szavakat intézi hozzátok, drága híveim – így pergette tovább az üres dumát – LE AZ ÖNBÍRÁSKODÓKKAL!

 Rossz vicc! Jön a regulás beszéd, hogy a két önbíráskodó ne legyen követendő példa, és a vetítés, hogy hamarosan kézre kerítik őket.

 

Visszafelé nem az undergroundot választottam, egyedül abban a földalatti világban védtelen vagyok. A szél viszont elcsendesült így lehetett a szabadon mászkálni. Összefutottam valami csodabogárral. Nagy olajos ponyvában volt és segédszemeket használt. Meglátott engem. Segédszemeit homlokára igazgatta, egy bőrszíj fogta oda koponyájához. Mosolygott, ő is amolyan szakáll volt. Meginterjúvoltam, ugyan talált e valamit abban a számban?

 – Á! Erre ő, semmit. Pedig az egész számot végigturkáltam.

 Aztán megkérdezte milyen volt a mesteri duma.

– Fütyfürütty – mondtam, aztán – Figyelj, nincs valamid? Akármi jó: képregény, szérum vagy por, mert kitikkadok.

– Aszály van – jelentette – nincs semmi. Se szer, se grafika.

 Régebben én is guberáltam. Egyszer találtam egy hosszú és unalmas hasábot, olyat, mint egy képregény csak keményebb a külseje és több száraz lap volt benne. De azok aztán komolyan száraz lapok voltak, semmi grafika, csak tömény maszlag. Nem is igazán érettem mit hordtak benne össze. Valami szuperhősről szólt, aki átváltozatott dolgokat, de egy banda mogorva pofának ez nem tetszett és emiatt kinyírták a nyavalyások. Nem volt életszerű; nem szállt szembe a nyavalyásokkal, pedig irgalmatlan ereje volt. Lebegett a víz felett, meg ilyenek, és miután kinyírták föléledt és felrepült az égbe. Szóval rendkívüli ereje volt. Odaadtam annak a két porontynak, mondanom sem kell, egy panel alatt szétszerelték. Alig tudok már mit kezdeni ezzel a két apróddal; mennél fejlettebbek, annál több kaja kell nekik. Legjobban az égőket és üvegcserepeket eszik, egy ideje pedig a falat bontják. Most, hogy fejlettebbek, egy szám alatt megesznek egy utcahossznyi üveget, és megisznak három hordó kőolajat. Jaj! Miért is kellett annak az amazonnak nálam felejteni őket, egyfolytában bajba sodornak.

 Az előző számban történt; megjelenek az ajtóban és látom, hogy az egyik szomszédos pofán marakodnak. Az meg csak üvöltözik:

 – Segítség! Segítség!

 Erre én:

 – Nehogy beszippantsátok nekem! Hogy számolok el a Maffiával? Ezek mindenkit nyilvántartanak!

 Ismertem egy belevaló pofát – belevaló, csinos kis fizimiskával, csak egy kicsit gyenge – aki tartozott nekik, nem is kevéssel. Valami sötét ügylete volt a Maffiával, ahogy lenni szokott: összekülönbözés az adón. Rossz vicc ez az adórendszer! De mindegy, ez ellen nincs menekvés. Nekik smasszerjaik vannak, az itteni tagoknak, ebben a tömbben jóformán semmijük. Van egy koponyájuk az sem túl nagy és van egy odú, ahová visszavonulhatnak. Ezen kívül semmi. Ez a Maffia terepe, azt csinál, amit akar. Az előző negyedben legalább voltak keménypofák, nem lángeszűek, de kemények. Egy–kétszer komoly balhékba keveredtek a Maffiával. Volt, hogy számokra eltűntek, elrejtőztek a föld alatt. Arrafelé razzia is több volt. Azt hiszem végül ezért léptem le onnét. Sok volt!

 De vissza a pofához, aki tartozott a Mesternek. Kétségbeesésében többször megkeresett.

 – De hát, ha adok neked – próbáltam beleverni csökönyös koponyájába –, akkor nekem mi marad? Hogyan fogom megvédeni magam?

 – Ott vannak az apródjaid – feleli ő –, ők majd megvédenek, de nekem nincs senkim. 

 – Persze – mondom én – Na, tünés innen!

 A nagymenők már úton voltak, itt már jóformán semmit sem lehetett tenni. Aztán hívtak a tömbből:

 –  Ezt látnod kell!

 A pofa kétségbeesésében felmászott az egyik toronyház tetejére. Komolyan! Egészen magasra felmászott. Már nem is láttam, mert elveszett a felhők között. Azt tervezte, hogy leugrik és szétkeni magát.

 Aztán már látom is tehetetlenül zuhanni a pofát.

 – Na! – legyintek – Ennek vége, ez szétfröcsköli a koponyáját a platformon.

 Ő meg csak zuhant, zuhant, mint egy kő, aztán becsapódott!

 Illetve becsapódás volt, csak fröcskölés nem. A pofa ugyanis leérkezve visszapattant a platformról. Ott pattogott az utcán: bang–bang–bang! Valami nagyon rugalmas fizimiskája volt a pofának, mint a gumi.

  Aztán nem láttuk többé.

 A gyűlésről hazaérve szép nyugodtan találtam a két apródot. A sarokban aludtak, összegörnyedve. A szoba közepén hosszú cső áll. A csőnek egyik oldala hegyes, mint a képregényekben. Rakétának hívják a vackot, és rendszerint addig szokták reptetni, míg nagy BUMMAL! fel nem robban.

 A falon, amit még nem bontott ki a két apród, kidolgozott grafikák a nagy vízről, meg lebegő járgányokról – hosszú évadnyi guberálás eredményei. Egyiknek sem tudom a miértjét, de jól néznek ki. Van, hogy csak ülök szemben ezekkel a dolgokkal, és hosszú-hosszú oldalakon át nézem őket.

 Megérkezésemkor is valami ilyesmi történt. Hű, ilyenkor esik jól a por! Kinyitom a fémszekrényt, leveszem a tasakot a fémrácsról. Nem sok maradt és az sem valami jó cucc. Mindegy. Belekeverek az apródok moslékjába is egy keveset, akik közben felfigyeltek a fémszekrény nyikorgására. Egy kicsivel később üvegcserepek surrognak, és én is fölszippantom a magam adagját. Beszippantok mindent: a tömböt, a planétát, az egész mindenséget. Szétszóródom a tömbben és összeállok és szólok a többieknek is; gyerünk utazni! Aztán valami pofák vesznek körül, együtt jönnek velem. Utazunk. Nem fénylik semmi, mégis látunk, formák és geometriák törnek szét és olvadtak össze. Furcsa múltbéli grafikák letűnt évadokból, mintha egy ismeretlen planétára érkeztünk volna. Fénytelen üvegablakok hirdetnek édes életet és szeretetet. Valamit, ami itt ezen a helyen már hosszú évadokkal ezelőtt leáldozott. Love, Love, Love – kopott rózsaszín keret egy meztelen amazon fölött és lámpa, mintha a performance csattanóján hirtelen nagy BUMM!–nak adta volna meg magát az a sok különös pofa, akik előttünk éltek és szellőztették mocskukat a világra. És akkor mindig arra gondolok, abban a panelben sikerül elrugaszkodnom a földtől és a gravitáció többé nem fog vissza. Lebegek, igen, valósággal lebegek, mint az a hosszú, hegyes cső a képregények grafikáin. Rakéta vagyok. Hehe! Mámorító érzés, és még sokáig eltart a Gambol hatása. Aztán vissza a valóságba. Nem tudom, hogyan keveredek vissza apródjaim körébe, de fizimiskájuk látványa újfent kiábrándító. 

 

A következő számban bennfentesek jöttek:

 – Az a két őrült a várost aprítja – mondják.

 Huhú! Erre minden pofa kíváncsi. Szanaszét futkostunk a hírre. Viszonylag könnyű szám volt, semmi szél. Csak a szemünket bántotta, hogy kivilágosodott kissé. Összeverődött a banda. Ha duma van, bezzeg senki nem dugja ki a koponyáját, de ha balhé, százan is mennek és nyomják a hajrát.

 Az a két kosztümös ott bunyózott az utca kellő közepén.

 Vigyori ütlegelt, de aztán Izomagy is odacsapott egyet – BAMM! – mindenki behúzta a nyakát, mintha a saját koponyájára mérték volna. Röhögve szállt Vigyori keresztül az utcán. Ha az a bolond nem lett volna páncélból, koponyája Izomagy egyetlen ütésétől porrá törik. A következő panelen ez a vigyorgó őrült megragadott egy nagy vascsövet. Blam–blam! Folytatódott a csihi–puhi. Erre Izomagy egy roncs járgányt emelt a feje fölé, rádobta Vigyorira. Őt persze képtelenség lett volna lemorzsolni. Hehe – nevetett fel a járgány roncsai alól. Rossz vicc! Az egyik túl erős, a másik sebezhetetlen. Micsoda kelepce! Az oldal végén aztán valahogy szétszéledtek és velük együtt mi is szétszóródtunk.

 Ahogy mondtam a show nem kevesebb, egy évadon keresztül tartott. Még a toronyházak képét is átfazonírozták. Mester pofának érthetően nem tetszett a móka:

 – Még, hogy az én planétámon! – hallgathattuk az ostoba sódert. Úgy tűnt ez a sóder az évad végéig csak sóder marad, de aztán minden komolyra fordult.

 Smasszerei egy számban elkapták a Vigyorit! Odakergették az Oldsmobil mellé, megkötözve. Nem nevetett, be volt szarva. Micsoda móka! Szóval, a Mester miután kiugrándozta magát örömében, elkezdte a maszlagot:

 – Mélységesen fel vagyok háborodva az utóbb tapasztalt engedetlenségi hullám miatt – bla–bla… Ugorjunk egy oldalt! Tervei szerint berakják a Vigyorit valami berregő gépbe, ami odacsalogatja az Izomagyút. A képlet a következő: a Vigyori a csali, az Izomagy az áldozat, a gép pedig a megoldás.

 Hosszú oldalakig kellett várni, hogy lássuk a gépet működés közben, ezalatt felnyomtunk egy rövid adagot. Panelnyi gyorsasággal szökött fel agyunkba a Gambol. Néztük a gépet, miközben a smasszerek betolták a platform közepére. Mint az a hosszúkás Rakéta nevű cső a lakásomon, csak ez legalább ötvenszer akkora volt. Miután az agytrösztök előkészítették, a smasszerek beletették a Vigyorit egy oldalsó ajtón. Na, mi lesz! Feszült várakozás a toronyház előtt.

 Egy-két oldal toporzékolás; aztán, ahogy vártuk, megjelent Izomagy, Vigyori szagát követte. Nem semmi volt a belépője, áttört egy falat. Szállt a törmelék, mint a srapnel mindenfele. Egyszerre az egész platform futásnak eredt, hogy mentse a fizimiskáját az átfazonírozástól. Még az agytrösztök is menekültek, csak a smasszerek maradtak ott a Mester bandájából és állták a pofonokat. Crash! Boom! Ment az ütleg. Mindenki fedezéket keresett. Egy nagyokos szétfröcskölő koponyája a vállamon ért. Megbotlottam ijedtemben, és kisebb halom roncs közé száguldottam. Ott ragadtam a bunyó végéig. Belekerült egy panelbe, mire összeszednem magam. Körbenéztem. Jócskán felhergelték Izomagyút. A platformon már csak bunyósok voltak, a sameszek statisztáltak a pofonokhoz. Nem mondom azért élvezték is kicsit. Talán mindegyik azt forgatta koponyájában, hogy majd ő jól megütlegeli. Elvetélt okoskodás volt. Egy–kettő akkorát kapott, hogy nekirepült a gépnek. A gép fizi-maskarájának azonban ez meg sem kottyant. Erős gép volt! Az egyik pofa a HOTEL lyukas falán becsapódott az Oldsmobile mellé. Mester pofa ettől nagyon bepörgött, gőzölgött a koponyája. Megragadta a smasszert és visszadobta a platformra.

 – Küzdj tovább, te nyavalyás!

 Izomagy elérte a gépet és bemászott. Crash! Crash! Bang! Bang! – hallatszott a gép belsejéből. Ezek a pofonok már Vigyorinak szóltak.

 – Gyorsan, gyorsan! – mondta Mester – Zárják rájuk.

 Három agytröszt mászott elő fedezéke mögül, sietve a géphez rohantak, aztán… Klang! A lezárt ajtó apró üvege mögött két meglepett pofa. Jól behúzták őket a csőbe. Most a nagyokos agytrösztök a gép talpazata körül matattak. Karokat rángattak és gombokat nyomogattak, aztán futásnak eredtek. A következő panelen hatalmas füst a platformon, a cső mozgásba lendült, elindult fölfelé. Még egy panel és – vooossshhh! – már mindketten az égben voltak gépestül. Eltűntek a szürke felhőréteg mögött, a toronyházakon túl. Nem tudom meddig mentek és pofozták egymást, de valami fekete és üres helyről csámcsogtak a nagyokosok.

 A sztori után egyre többen váltak megveszekedett ámokfutókká, gyengült a Maffia hálója is, Mester szigorított intézkedésein. Csak ebben az évadban három ilyen hegyes Rakéta járgány indult az égbe. Persze már a szuperpofák is dörzsöltebbek. Plakát hirdeti: Le az ön–bírósággal, egyedül a Mester ítélkezhet! Növelték a Gambol és képregény adóját is, nem csoda, hogy mindenki bedurrant.

 Újabb szám vége ezen a helyen! Nem a legjobb, de meg lehet szokni, még a zsongást is. A holdkórosokat, akik nem bírnak a seggükön maradni. Klung–klung! Ennél rosszabb úgysem lehet. Pihentetnem kellene a koponyám. A fémszekrényben még néhány számra elegendő Gambol van. Az apródok alszanak, ha kinyitom a fémszekrényt, biztosan fölébrednek és akkor muszáj megetetnem őket. Már egészen hatalmasak. Koponyámban terv körvonalazódott: egyik éjjel kiosonok, elmászkálok ebből a tömbből egy másik negyedbe, minek hatására az apródok elszabadulnának. A Maffia szaglászna utánam.  Elfognának. Engem is kilőnének az égbe – mint ámokfutót – a feketeségbe, az ürességbe. Azt csámcsogják, hogy ott nincs gravitáció. Ó, ott aztán lebeghetnék kedvemre, nem kötne semmi ehhez az átkozott planétához. Olyan lenne, mint egy végtelen utazás a Gambollal, távoli világok felé. Milyen jó is lenne! Klung-klung, most már esélyem sincs, hogy a koponyám kitisztuljon a következő számra. Újabb jelentés az agytrösztöktől: a nagy víz ismét emelkedett. Néha töröm a koponyám emiatt, de aztán mindig ide jutok: rossz vicc az egész! 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info