Van még mit tanulnunk

Beszámoló A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény második napjáról

Február 14-15-én, A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény keretei közt, a FISZ rendezésében magyar, román, cseh, szerb, horvát és szlovák résztvevők próbálták körüljárni a trauma fogalmát, és egy közös narratíva alapjait megteremteni. Mindvégig két nyelven folyt a diskurzus – szinkrontolmács segítségével. Ez a beszámoló a rendezvény második, az Áttűnések, áttörések műhelynévre keresztelt napjának előadásait kívánja bemutatni.

Az első szekció a Traumanarratíváké, és Borbáth Péter az előző napot összefoglaló felvezetésével indul. Az első előadó, Florin Poenaru a Herta Müllerrel kapcsolatos szociálantropológiai kutatásaiba ad betekintést. Poenaru nem az irodalom felől közelít, sőt alapvető tézisként már előadása első mondataiban leszögezi, hogy Romániában 1989 után nem az irodalom az elsődleges médium, amely feldolgozza a történteket ill. a történeteket. A kommunizmus idején a román irodalom naturalista volt, csak a jelenre összpontosított nem volt képes feldolgozni a múltat, épp ezért nem lehetett az igazság nyelve. A történetek naplókon, memoárokon keresztül találták meg az utat. Herta Müller a fikció és a napló eszközeit vegyítő biografikus szövegei áthidalják ezt a szakadékot, ezáltal elevenedik meg az általa oly egyedien leírt világ, melynek mozgatórugói, mindig visszatérő elemei a Securitate, a román tikos rendőrség, Causescu, „az őrült király”, valamint a kommunista és a náci rezsim eszközeinek hasonlóságai.

Mikola Gyöngyi a délszláv háborúk felől közelít, és Nabokov regényein keresztül jut el az elszakadási trauma illetve az idegenség-érzet fogalmaihoz. Hogyan kell, hogyan lehet úgy írni a traumákról, hogy azzal ne tépjük fel a sebeket, de mégis megtörténjék a kimondás, amely a feldolgozás első lépése. A Nabokov-szövegekben élesen kirajzolódnak a bergsoni filozófia tézisei a teremtő emlékezetről – az emlékező eszerint a nem egy filmszerű, lineáris aktus során, hanem egy másik síkon éli meg és teremti újra az eseményeket.

Az előadásokat kerekasztal beszélgetés követte, melyben az előadókhoz Győrffy Ákos, költő, esszéíró és Misetics Bálint, „A város mindenkié”-csoport tagja is csatlakozik, a diskurzusba bevonódik így a hajléktalanság témája is. Borbáth Péter vitaindító kérdésére, miszerint az otthonról, a családi biztonságból való kiszakítottság is lehet-e elszakítottsági- trauma, Misetics határozott igennel felelt. Misetics szerint az emberek szociális beágyazottságuk mentén alkotják meg identitásukat, ennek pedig a család, a házasság, a munkahely, a lakhatás ennek a materiális tere. A hajléktalanok azok, akik mindezeknek híján vannak. Győrffy azt állítja, hogy a hajléktalanság nem az utcára kerülés pillanatában kezdődik, az ide vezető utat a környezet, mint például a szülők alkoholizmusa, a halmozottan hátrányos családi helyzet is motiválhatja. Mikola Gyöngyi véleménye szerint nehéz élesen körülhatárolni a(z elszakítottsági) trauma fogalmát, hiszen az egyén tűrőképessége, szellemi és szociális adottságai is befolyásolják azt, hogy az egyén mit él meg traumaként. Lehet ez egy válás, vagy a munkahely elvesztése – mindenkinél máshol van a határ, az ingerküszöb. Katonai bevetések alkalmával vizsgálják az egyes katonák tűrőképességét, így próbálván megelőzni a poszttraumatikus sokk kialakulását. A súlyosan traumatizált, művészi képességekkel megáldott egyének ráadásul képesek kreatív energiákba átfordítani a traumáikat.

Ámde Misetics kategorikusan vallja, hogy a trauma valós kiváltója nem lehet egy válás vagy rossz családi helyzet. A körülmények önmagukban nem determinálják a hajléktalanságot, ez pusztán az eldologiasodott társadalom felfogása. A felelősségvállalás nagyon lényeges lenne – legyen szó az egyén, vagy akár a társadalom felelősségéről. A beszélgetés ezen a ponton szétfut a szélrózsa minden irányába, valamennyi résztvevő megpróbálja párbeszédbe hozni saját szakterületének álláspontját a többivel, azonban ez csak kevéssé látszik megvalósulni. Úgy tűnik, a különböző diszciplínák nehezen képesek dialogizálni egymással.

No de milyen hazafogalom jöhet létre egy traumanarratíva után? – kérdezi a moderátor. Diskurzusba hozhatóak-e, és amennyiben igen, hogyan az irodalom és a szociológia egymástól látszólag igen elkülönböződő narratívái? Az első szekció első előadója, Florin Poenaru ragadja magához a szót, és a náci Németországból kitaszított Herta Müllert hozza példának. Véleménye szerint a haza fogalma plasztikussá válik, hiszen ilyen helyzetben a folyamatos kitaszítottság érzete dominál, az egyén már sehová sem tartozik igazán.

A második szekcióban a résztvevők, ahogy arra a cím is referál, a megújulás lehetőségeit veszik számba. Razvan Tupa feladatként tűzi ki, hogy a múltra mutató, a romantikában gyökerező, túlzó dialógusokat félretéve kell rámutatni a valós problémákra.

Borbély András a freudi trauma fogalomra építve fejti ki, hogy a történelmi trauma sosincs jelen, nem-létező létező, amely folyamatosan érzékelteti a hatását. Afféle képzeletbeli test, amelyet nem azonosítunk egy az egyben a valósággal. Amennyiben ezek a virtuális problémák mégis azonosulnak a valósakkal, akkor történik trauma, sérülés. Sinisa Tucic egyet-nem-értését hétköznapi példákkal támasztja alá. Tapintható, érzékelhető traumákként definiálja a határon túli lét mindennapos küzdelmeit, melyek például a hivatalos illetve a kisebbségi nyelv dualitásából fakadnak, nem beszélve nemzeti, kulturális identitásról. Borbély szerint nincs éles határ vagy feszültség a trauma absztrakt és teoretikus fogalma között, sőt, fontos a kettő együttes értelmezése. A parázs vita ezen pontján Kovács Mónika szociálpszichológus kér szót, és lefekteti, hogy nem minden sérülés vagy fájdalom tekinthető traumának. Amennyiben minden negatív behatást ekként határozunk meg, a trauma fogalma elveszíti legitimitását. Nem tartja szerencsésnek a traumát, mint kollektív tapasztalatot értelmezni, és óvatosságra int az általános fogalmak használatával kapcsolatban. Nem beszélhetünk kommunizmus-traumáról, hisz egész másféle traumát él át az elkövető, mint az áldozat. Mindenki által jól ismert tanács, hogy tovább kell lépni, mert az élet megy tovább. Valójában mégis éppen ez az, ami másodlagos traumatizálódáshoz vezethet. A traumákkal muszáj foglalkozni, ellenkező esetben visszük magunkkal, görgetjük tovább a mindennapi életünkbe. A történelmi traumák fel nem dolgozottságából adódik, hogy az aktuálpolitika folyamatosan fel tudja használni, és érdekeibe állíthatja azokat. A gyógyulás útja az, hogy megpróbáljuk megérteni az elsőre elfogadhatatlannak tűnő viselkedések, cselekedetek indokait, történetét.

Marko Pogacar véleménye szerint ez a fajta kibeszélés nem az írók funkciója vagy szerepe, hanem az irodalomé. Razvan Tupa kifejti: egyik-másik oldal képes ugyanazt a narratívát a saját diszkurzusába úgy beleültetni, hogy az akár ellenkező jelentéstartamokat mozgasson meg. Olyan nemromantikus narratívákat kell tehát találnunk, melyek minden fél számára elfogadhatóak univerzális igazságként. Az irodalom nemzeti, míg a költészet személyes eszköz. A költészet az a nem-romantikus narratíva, mely képes kifejezni a sallang- és elköteleződés-mentes valóságot. Marko Pogacar hozzászólása adja meg a lezárás tematikáját: sem az irodalom, sem a költészet nem hoz üdvözítő megoldást a traumákkal való szembenézésre. A feldolgozás kulcsa a közoktatásban rejlik, abban, hogy a következő generációknak el kell mesélni a személyes történeteket is, pusztán a tények sora nem elegendő, hisz azokat a politika befolyásolja.

Az est végére az idő fogyott el, nem a mondanivaló. A trauma-téma persze számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, a folyamatban lévő kutatások számára új ablakot nyitva gyümölcsöző területek felé. A hallgatóság körében némi hiányérzetet keltett, hogy mind az előadások, mind a viták során csak kevés hangsúlyt kaptak a magyarországi traumanarratívák és azok olvasatai. Ennek a sokszínű és sokrétű rendezvénynek előnyére vált, hogy a szegénység és a hajléktalanság kérdésköre is a kelet-közép-európai párbeszéd részévé vált. A különböző nemzetek nagyon is közös tapasztalatának körüljárásával nem csak mi, de az egymás mellett láthatóan jól megférő, ám eltérő beszédmódú diszciplínák diszkurzusai is közelebb kerültek egymáshoz, és meríthettek egymásból.

 (Bach Máté fotója)

A mémek tánca

Azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a társadalmi kezdeményezés, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni.

 

Elmondom neked, hogy a kibaszott kommunizmusban a hatalom úgy keletkezik, hogy a Valós egy partikuláris, de törvényszerű, önmagában abszolút igazsága erőszak útján a többi fölé kerekedik és saját magát mint a Valós igazát a többi lehetséges valós igazság rovására érvényesíti/gyakorolja/történelmivé teszi. Ez a folyamat a kommunizmusban a nyelvnek totális hatalommal való telítődéseként, a nyelvnek a Valós hatalmával való telítődéseként történik meg.

 

A kibaszott demokráciában úgy keletkezik a hatalom, hogy állampolgárok egy csoportja állampolgárok egy másik csoportjának partikuláris igazságára szavaz, s ezzel a szavazók önmaguk, és a másként szavazók fölötti hatalommal, döntési joggal ruházzák föl ezt a partikuláris csoportot. De: vajon beszélhetünk-e egyik vagy másik párt partikuláris igazságáról? Van-e itt szó igazságról, azaz van-e bármilyen Valóshoz köze a jelenlegi politikai pártok „programjainak”? Kifejeződik-e valamilyen történelmi igazság egyik vagy másik párt politikai győzelmében és gyakorlatában? Beteljesíti-e valamelyik párt azt az „újszerűséget”, ami a történelem Valós dialektikájának kiszámíthatatlan, csak taktikailag „kiérezhető” többletéből származik, azaz van-e valamilyen objektív törvényszerűség a jelenlegi politikai pártok „pártosságában”, elfogultságában saját programjuk, koncepciójuk irányába?

 

Nagyon is úgy tűnik, hogy a demokráciában a hatalom nem a Valósból nyeri erejét, nem a történelmileg Valós dialektikájából, a történelmileg újszerű törvényszerűség dialektikájából táplálkozik. És úgy tűnhet, éppen ezért, hogy a demokratikus hatalom nem is nyelvi jellegű, vagy másképpen az, még akkor is, ha a szólásszabadság, a szavazati jog úgymond biztosítva van/kellene legyen. Már az a megfogalmazás, hogy a megszóláshoz, a véleményhez, a beszédhez, az anyanyelvhasználathoz való jogot biztosítani kell és lehet, arra utal, hogy van egy nyelven kívüli instancia, erő, vagy hatalom, ami/aki biztosítani tudja a nyelvi jogokat (ellentétben a kommunizmussal). A véleményben, az anyanyelvben, a szavazásban nem a Valós szükségszerűsége, belső törvényszerűsége jut szóhoz, nyelvi önkifejezéshez, hanem egymáshoz képest relatív vélekedések, identitások, gyakorlatok, elképzelések végső soron történelmileg véletlenszerű megnyilvánulásai kérnek helyet maguknak a virtuális önprezentáció terében.

 

Maga a demokrácia egymással benső, logikai, szükségszerű, közösségi vagy „sorsszerű” viszonyban nem lévő fiktív identitások konglomerátuma. Azt lehetne mondani, hogy a demokratikus hatalom a Fiktívből (Virtuálisból) nyeri erejét: minden közösség fiktív vagy kitalált közösség, minden vélemény lehetséges (azaz nem Valós) igazsággal bír csak, minden identitás konstruált, azaz fiktív identitás. A másság, a különbözőség elismerése lényegében nem több, mint a Másik és a Saját fiktív voltának elismerése: mert ha a Saját vagy a Másik történelmileg, a Valós egy törvényszerűségeként jelenne meg, nem lehetne biztosítani egyenjogúságát más, szintén valós vagy fiktív törvényszerűségekkel szemben, mivel a valós szükségszerűsége önmagában abszolút jelleggel bír, nem összehasonlítható, tehát nem is egyenjogúsítható.

 

Természetesen a kommunizmusban is, mivel a hatalom nyelvi megalapozású, számolnak a fikcióval: de a törekvés éppen az, hogy korlátozzák a nyelv fiktív jellegét, illetve mindazt, ami a nyelvben fikció, valóssá tegyék, „megvalósítsák”, azaz megszüntessék a nyelv fiktív karakterét (pl. utópizmus). A törekvés az, hogy a nyelv csak a történelmileg, gazdaságilag, politikailag valós vagy reális/realizálható dolgokat mondja/közvetítse, és hallgasson azokról, amelyek ellentmondanának a megvalósíthatóság tendenciájának (ez a cenzúra értelme), amelyek pusztán csak fiktívek (Máskülönben értelmetlen lenne betiltani, cenzúrázni egy „esztétista”, polgári ideológia fikciójában tobzódó költeményt. A kommunizmus ellenfele maga a fikció, a Virtuális. Attól a lehetőségtől retteg, hogy egy fikció fikció marad, nem valósul meg, és ezáltal leleplezi a megvalósított fikció erőszakosságát)

 

A demokráciában fordított tendenciát látunk: a Valós megszűnésének, elcsökevényesedésének, visszahúzódásának korában élünk. A demokráciában nem a fikció jogáért, a szólás szabadságáért, a véleményszabadságért kell már harcolni, hanem a Valós egy területének visszaszerzéséért vagy megtisztításáért, amelyet szinte teljesen belaktak már a különféle nyelvi, gazdasági, politikai, képi fikciók. Azért, hogy valami egyáltalán megtörténhessen, részesülhessen egy valós esemény sajátszerűségében: hiszen már a halál, vagy a születés mozzanatát is a virtualizáció működése szabályozza: az embrió még meg sem született, de a képét már lájkolják a Facebookon, illetve ha valaki meghal, adatlapja egyfajta virtuális sírhelyként marad utána, ahol leróhatják kegyeletüket a Facebook-ismerősök, vagy további üzeneteket helyezhetnek el, újra meg újra megszólítva a halottat. Mindez arra utal, hogy a virtualizáció a realitás elsődleges „referenciája”, vagyis a test ellen irányul. A virtualizáció az identitásnak és a test képének fiktivizálásával zárójelbe teszi, s mintegy fölöslegesnek nyilvánítja a testet.

 

Mindez – burkoltan és metaforikusan – az ember biológiai testének újratervezését, a test genetikai úton történő újraprogramozását, s így tehát a Valós Test helyettesíthetőségét vetíti előre. Szaporodnak az olyan esetek, ahol a virtuális identitás sérelmét a valóságos testen szenvedik el, vagy hordják ki. Egy virtuális identitás sérelme valóságos jogi procedúrát von maga után, vagy a virtuális magány a valós test öncsonkításához, vagy öngyilkossághoz vezethet. A valós test, és a Valós világa a virtualizáció rabságába van fogva. A testre egyre inkább csak a virtuális identitás függvényében van szükség: egyfajta bázis vagy raktár, aminek szerepe kimerül abban, hogy eltartsa vagy hordozza a virtuális intelligenciát, hogy hordozza és energiával táplálja az agyat. Hardver, ami kicserélhető, nem egyénített. Egyre kevésbé tekintünk a testre úgy, mint önmagában intelligens formációra, sokkal inkább úgy, mint puszta anyagi erőforrásra. A test meg van fosztva valóságos arcától, maga is műként, konstrukcióként állítódik elő.

 

Nagyon árnyaltan mutatkozik meg ez a tendencia a higiénia növekvő politikai jelentőségében: a test tisztasága, sőt sterilitása a test társadalmi reprezentációjának feltétele. Csak tiszta, steril testeknek van joguk megjelenni a társadalmi reprezentáció terében (semmilyen más racionális magyarázat nem mutatkozik például a hajléktalanság kriminalizálására). A test „eredeti” jelei, a szag, a bőrszín, a testi hiba, a betegség a virtualizáció tereiben sajátos obszcenitásukkal, határsértő jellegükkel tűnnek ki. Nézed a szíriai gyerek képét a neten, és érzed, hogy a kép hazudik. Nem azért, mert a dolog nem történt meg, mert a fiú nem áldozata a bombának, hanem mert a kép attrakcióként mutatja föl a fiú testét, sőt már az, aki tartja őt, attrakcióként mutatja őt fel. A fotós nem gyászol, ahogyan a fiú sorstársa sem, hanem fölmutatja az áldozatot, mint egy képet. Ki gyászol? Senki nem gyászol, csak borzong. A kép pedig befedi a fiú sorsát, amikor képként megmutatja a sérült testet. Hunyd be a szemed. Ne borzongj, gyászolj.

 

Másfelől: a természetes alapanyagokból készült kozmetikai termékek, táplálék-kiegészítők stb., noha látszólag valamifajta természetességhez térnek vissza, vagyis látszólag nosztalgikus projektumok, valójában éppen ellenkezőleg: a test fokozottabb sterilitását hivatottak megteremteni. Világosan érezhető ez a természetes kozmetikumok használóinak „fogyasztói elitizmusán”, de persze magukon a termékek kiemelt árán is. A természetes azért van szimbolikusan magasabb szinten, mert „káros” vegyi anyagok felhasználása nélkül végzi el a test sterilizálásának, a test képi konstrukcióvá tételének munkáját. A természet sterilizálása a természet felhasználásával; a természetesség megszüntetése természetes úton: ez az a paradoxon, amelyben az ilyen termékek elitfogyasztói hisznek, vagyis egy tisztán természetes úton elérhető halhatatlanságban, ami a természet önsterilizálásaként lenne elérhető.

 

A testi obszcenitásoknak a tolerálása nem úgy történik, hogy megtanuljuk elfogadni és megérteni ezeket a jeleket mint testi jeleket, hanem úgy, hogy megtanuljunk virtuális jelenségekként kezelni, azaz megfosztjuk testi mivoltuktól és egy sajátos kód vagy virtuális identitás megjelenési módjaiként fogjuk fel. Nem annak elismerése révén fogadjuk el, hogy valós testi létezéssel rendelkeznek, hanem annak megtanulása révén, hogy egy kulturális kód jelének vagy termékének kell tekintenünk. Nem azért fogadjuk el, mert egy valós Másik, hanem mert pusztán egy virtuális Másik, egy olyan virtuális Másik, akinek nincsen valódi mássága, nincsen valóságos arca, teste, saját ideje, születése, halála. A politikai korrektség nevében a virtuális másikra, akárcsak saját magamra úgy kell tekintenem, mint egy kulturális kódrendszer által determinált egyesre, mint egy kulturális kód vagy program egyetlen termékére.

 

A testi szenvedés a maga valóságában megmutathatatlan: hiszen a fájdalom maga nem látható, hiszen az a közölhetetlen szubjektivitás radikális formája. Így a testi szenvedés szintén egy sajátos virtuális effektus formájában mutatható csak meg: bizonyos földrészek, bizonyos országok, bizonyos társadalmi típusok identitásához, a háborúk „virtuális borzalmához” hozzátartozó kódként jelenik meg. A legnagyobb nehézséget a hajléktalanság esetén is az jelenti, hogy a nem hajléktalant meggyőzzék arról, hogy a hajléktalanság nem egyedül a Másik hibája, nem a másik identitásának eleme, nem egy kulturális kód („így is lehet élni”), hanem egy reális: szociális, gazdasági, pszichikai folyamat eredménye, hogy objektív, valós tény. Nem egy effektus vagyok, bazmeg, hanem egy élőlény. Az első nehézség mindig az, hogy a nem hajléktalan nem veszi komolyan (nem tekinti valósnak) ezt az állapotot: virtuális rendszere hibájaként észleli ugyan, de ennek automatikus parancsára hajlamos egyszerűen elhárítani a dolog tudomásul vételét.  

 

Számba lehetne venni a par excellense test ellenes gyakorlatokkal szembeni ellenállás alacsony társadalmi népszerűségét: az erőszak különféle formái (szexista, szadista, stb.), az emberkereskedelem, a kényszermunka, stb. Mindezekben van valami vonzó, valami szexi, valami mágikus, ugye? Annyira nagyon nem akarjuk, hogy ezek megszűnjenek. A média rendre hozzászoktat, hogy az erőszak, noha harcolni kell és lehet ellene, végső soron egy olyan viselkedési mintázat, amely része az emberi kultúrának, része a virtuális borzongás kellékrendszerének. Egyszerre terjeszti az erőszak képei által, az erőszak feldolgozhatatlan, elrendezhetetlen képei által az erőszakot mint igen rafinált csábítást, mint egyre valószerűbb látszatoktól való borzongást. Kellemetlen, de szükségszerű: így inkább elfordítjuk a fejünket, ha erőszakot látunk, mintsem hogy közbeavatkoznánk. Mert a kép nem megmutatja, hanem elfedi, képpé teszi a szenvedők sorsát.

   

Már nem szabadsághiányban, hanem realitáshiányban szenvedünk. A kommunizmus a létezés Valóságát és Igazságát egy gigantikus erőszakaktusban próbálta meg egyesíteni, azaz „materializálni” akarta az Igazságot. A kapitalizmus logikája, ellenkezőleg, a Valóst oldja fel és szünteti meg a test virtualizációjában. Az egyik a (fizikai) erőszak szabadsága (megengedettsége), a másik a (virtuális) szabadság erőszakossága a testi létezés rovására. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét változat „megvalósítása” a Létezés tagadásához, megszüntetéséhez vezet. Mert bármilyen tudományos vagy politikai utópiák között éljünk is, úgy tűnik, használható igazságokra ugyanúgy szükségünk van, mint valós testi tapasztalatokra.

 

Ha van tanulsága a kommunista projektumnak, az ez: a Valós létezés(e) iránti kérlelhetetlen elkötelezettség. Annak komolyan vétele, hogy ami megtörténik vagy megtörténhet, az nem pusztán megjelenés, kép, effektus, vagy önprezentáció, hanem a Valós eseménye. Azt mondom neked: ne szervezkedj, hanem élj. Legyél jelen ott ahol vagy, és ne akarj nagy hatásokat elérni. Mert utána nem fogsz magadra ismerni.

 

Amit divatosan „identitásnak” neveznek, az a maga valójában éppen az, amire nem érvényes az önazonosság rendszere. Az identitás ezt jelenti: nem önmaga, hanem konstrukció.  A Valós viszont az a konkrét történelem, ami valóban megtörténik, szemben mindazokkal a lehetséges vagy virtuális történelmekkel, amelyek nem valós történések, hanem pusztán szubjektív fantáziák, vagy technikailag manipulált látszattörténések (mindazonáltal léteznek). Ezek szerint mi jelenleg egy nem valós történelemben (vagy: valós és virtuális történelem határán) létezünk. Egy nem valós történelemben nem lehetséges valós cselekvés. Minden alulról jövő szerveződés felülről elvárt, minden társadalmi kezdeményezés virtuális salakkal telik meg egészen odáig, hogy már nem marad hely semmilyen társadalminak. Nincsenek már élők, mindenki hívő lett.

 

Most azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény, minden érv és ellenérv többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni. 

Vizes történet

 

 

Barta minden hajnalban, miután bezárta aprócska háza ajtaját, elindult a Duna-partra, majd, mikor odaért, és meggyőződött róla, hogy senki sem látja, beleugrott a vízbe, és hallá változva elúszott egészen a Szabadság hídig. Ott is megvárta, hogy tiszta legyen a terep, és amikor senki nem figyelt oda, kimászott a partra, emberi alakot öltött, és frissen-fitten, élére vasalt öltönyben, kezében az elmaradhatatlan fekete aktatáskájával besétált az irodába. Most, ahogy így visszagondolok, be kell látnom, volt Bartában valami halszerű. A szeme vizenyős kék, kicsit mindig úgy tűnt, mintha be lenne gyulladva. Biztosan a víztől. És a bőre annyira sima és szőrtelen volt, mintha nem is férfi lenne. Azt gondoltam, talán gyantáztat, vagy szőrtelenítő krémet használ. Előfordul az ilyesmi férfiaknál is. Egyszer véletlenül hozzáértem, és olyan hideg volt a keze, mintha egy jégkamrából jött volna ki. Most már persze egyértelmű, hogy miért.

Barta amúgy a légynek sem ártott soha. Rendkívül ápolt, szinte légies megjelenésével úgy suhant végig a folyosón, mintha ott se lett volna. Előfordult, hogy napokig nem is láttuk, pedig tudtuk, hogy bent van. A munkában végtelenül precíz volt, ami egy mérnöknél nem éppen elhanyagolható tényező. Halk szavúnak és udvariasnak ismerte mindenki. Az ebédnél a sorban mindig előreengedte a nőket, így engem is. Időnként beszédbe elegyedtem vele, talán szánalomból, de az is lehet, hogy csak unalomból. Sajnáltam ezt a szinte tökéletes megjelenésű, ugyanakkor rettenetesen magányos embert. Egyedül élt, barátnő, feleség, család nélkül. Rövid beszélgetéseink alatt folyton az volt az érzésem, hogy nem akar zavarni. Kivétel nélkül mindig ő tett pontot a társalgás végére, s legtöbbször arra hivatkozott, hogy be kell fejeznie a munkát, mert várja a főnök. Nem erőltettem hát a dolgot.

Történt egy napon, hogy Bartát magához hívatta a főnök. Megesett ez rendszeresen mindannyiunkkal, nem gondoltunk semmi rosszra. Gyakran időztünk nála, mert ő olyan típusú vezető volt, aki szerette magához rendelni az embereket. Ilyenkor nem csak a munkáról esett szó, a főnök kiselőadásokat is tartott, amiket végig kellett hallgatnunk. De soha nem megalázó stílusban adta elő a dörgést, csak amolyan tudós mókus módon. Hát, gondoltuk, most is ez történik. Amikor azonban Barta kilépett a főnök szobájának ajtaján, nem a szokott módon viselkedett. Nem indult vissza azonnal a helyére, hogy befejezze a sürgős munkát, vagy éppen elkezdje az újat, amit most bíztak rá. Csak állt ott, tétován, elesetten, hosszú ujjaival sima, szőrtelen arcát vakargatva. Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, kirúgták. Létszámleépítés. Szükséges lépés. Így mondta a főnök. Azért őt, mert fiatal férfi, könnyen talál másik munkát. Még egy hónapig maradhat.

Próbáltam vigasztalni, nem igazán sikerült. Barta padlót fogott, teljesen érthető módon. A helyében én is ezt tettem volna. Örültem, hogy nem vagyok a helyében. Aztán elszégyelltem magam.

Délután együtt indultunk el a munkából. Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon, ha nincs ellenére. Úgy láttam, örül az ajánlatomnak.

A Duna-parton sétáltunk, szótlanul. Aztán egyszer csak megállt, maga felé fordított, és megfogta a kezemet. Jéghideg volt az érintése, az ujjai pedig olyan puhák, mint egy kisgyereknek. Rám nézett fakókék szemeivel, majd hirtelen elengedett, és beugrott a Dunába.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egyik percben még hosszú karjaival kapálózott a levegőben, a másikban meg már egy szép, nagy hal csobbant bele a vízbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. De ott voltam. Láttam, ahogy Barta hallá változott, és mielőtt elúszott volna, búcsúzóul még ugrott egy nagyot.

Azóta sem látta senki.

 

 

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Milyen lehet az összeomlás?

 

Kirobban a nyár, forr az idő, eltelik a június, a július, elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de az idő egyre csak melegszik, mintha nem tudna lecsillapodni.

– A háború sosem természetes – panaszkodtak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!

A herceg nem szólt közbe, nem mesélte el, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja például annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.

– Mi mind barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly hadszervezetünk, komoly közigazgatásunk, még csak igazi levéltárunk sem. Hát nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!

No de kik lesznek a vesztesek? – a herceg sokat töprengett ezen. A vesztesek irigylik az ellenség országútjait, pompás levéltárait, elérhetetlen asszonyait, a magukét pedig nem becsülik el. Mije van a szélnek, hogy állandóan fúj? Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

És Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, a katonákat, tudósokat, apródokat, asszonyokat, egyszerű mihasznákat, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre… hogy most már együtt… hogy mindhalálig.

A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és úgy ver a szíved, mintha lenne vesztenivalód. A félelem mindent felnagyít, mindent felpezsdít, és mindent eltakar természetesen. Ha félni kell, akkor nem vagy többé gyáva katona, mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel krónikások és persze a költők osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek is sok ezer, tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, fegyelmezett, páncélos katonákról, elefántokról vagy elefánt  nagyságú harci lovakról. Te, nem hiszed, testvérem? Láttál már valaha harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. A vérzivataros idők, a felbolydult természet megőrjítették őket.

Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. Ami pedig túl gyorsan beérik, az nem is lehet túl édes. Az idő magatehetetlen, a mórok legyőzhetetlenek, hogyan is védekezzünk?

Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. Életerős normann volt, fiatal feleséggel, három kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy tovább vándoroljanak a tengerről a szárazföldre, a szárazföldről a tengerre.

És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.

Túl öreg? Nem tartotta számon az éveit, tehát nem is öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el, vagy az a láthatatlan szerv, amit jobb híján becsületnek neveznek.

Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet, Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. Ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem egy fiatal feleségről, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, agyonverik az első feleségét, és aztán éli tovább szép kényelmesen az életét? De mit is kellett volna tennie? Végigjárni a kunyhókat egy mérgezett tőrrel? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Így biztos, hogy a tettesre is lesújt a haragja! És micsoda formája lenne ez a népszámlálásnak!

Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy pedig a nevedet sikoltozta? Ismerted-e Marcendát valójában?

A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, abszolút nevetséges, de szép lassan mindent bepiszkol maga körül.

A legszánalomraméltóbb katona a féltékeny katona. Nincs ott, nem lát, nem érez, nem hallja a vezényszavakat, és nem is igazi az a kard, amit a kezében tart. Fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő Marcendája szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyérért, egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy negyvenéves hercegnére egy katona?

Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.

De most fel kell készíteni a gályákat a menekülésre. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja ölni miattuk a fiait.

Semmi kihívó, semmi szemkápráztató.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.

Te soha, soha… te nem is szeretsz…nemisszeretszigazán?

A herceg összerezzent.

 

Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.

Én veled mindörökre! Mígahalálelnemválaszt. A halálod pillanatáig! Aférfieztnemértheti…

Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De a régi harcosoknak mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik nem pityeregtek, hanem ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük szép nyugodtan a végére érjen az intelmeinek.

De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához húzta.

– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan nyújtogatták a nyakukat. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.

Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: – Nem mondod… Én soha, soha…egész hátralévő életemben!

Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Légy derék asszony, ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!

ÓóÓÓÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.

És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra, hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok is, akik a férfiakkal mindörökre, mindhalálig

Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!

A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.

Hát jöjjön! Hiszen képtelen lenne a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.

Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem

A kis öreg türelmetlenül legyintett.

– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Mért nem zilálod szét az előőrseiket? Mért nem vagy igazi férfi, herceg?

Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt tovább, mintha betanították volna. És talán be is tanították.

Éles, tűhegyni pupilláit újra Vilmosra szegezte.

– Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek? Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, még azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, ijesztgetik a parasztokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a te félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.

A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.

Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Majd ők megszervezik, majd ők megállítják… kezükben a kalapáccsal, hátukban az összes normann katonával.

– Itt maradunk – mondta a herceg.

Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! Legyetek nyugodtak, apa megvéd mindenkit!

Micsoda ördögi terv! Az ősei száz éve foglalták el Normandiát, de a vidéket ők, a dédunokák sem ismerték ki igazából. Egy szabadcsapat ki sem igazodna az erdők, zsombékok, sziklák közt. De micsoda mulatság lehetne! Milyen férfias mulatság! A mórokkal évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jön az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…? –, de ő szó nélkül előre sietett a kikötőbe.

A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart a szolgákkal veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.

Az ő hajói, az ő drága, kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el. Ajándéknevek.

Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.

De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

 

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbieket lásd itt:

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

Szemétdomb

 

JANUÁR

 

lefejezett galamb az aszfalton

agyonvert ló

vértelen gyökerek

vakon ágyba bukom este

disznóvér otthon naplemente

ülök a fagy hátán

falánk napok jönnek

kitátja száját – testvéreim! –

üvegpatákon táncol egy pogány

s kilenc kicsi cigány

a csempét körülveszi

lesz sok lámpa

sok csillogó járda

legtöbben mégis

kicsit lentebb fognak állni

kint a ligetben a juharfák alatt

egy neonfényes téli temetésen

 

TÁVOLSÁG

 

Ne lássam a hó

alatt szemed, gyűrött

leplét a holdnak

melledre ne terítsem,

fogaid csontjában,

légzésed húsában

tüzet se keressek, ne

menjek utánad, ne

legyen elég semmilyen

magyarázat, ágat ne

törjek, ne vessek

szemed gödrébe ágyat,

míg alszol, ne szórjak

arcodra hamut.

 

KÉREG

 

Szabad, kimunkált

tér a ketrec.

 

Egyetlen mozdulat,

melyet megtalálnod,

mely hogy megtaláljon.

 

S utána már

semmi sem kimunkált,

semmi sem van,

semmi sem nincs,

és semmi sem lehet.

 

Nincsen, amiért,

nincsen, amikor.

 

Csak a kéreg.

A kéreg.

 

SZEMÉTDOMB

 

A költészet valóban halott,

ez itt egy képernyő, s szavak.

Mire rájöttem, a gépemen

volt már egy rakat vers.

E halom törmelék mindaz,

ami azután maradt, hogy

kiselejteztem mappáim.

Igaz, törölhettem volna

őket. De nem volt garancia,

hogy akkor biztosabban

tűnnek el. A szavak árnyai

nyomtalanul követnek, ja,

emberül gondozni kell a

több hegynyi szemetet, mit

termelünk nap mint nap.

Tudd hát: hulladék, ez is az.

Papír, festék és szavak:

válogatott selejtgyűjteményem.

Nem vagyok fanyar, hidd el

hisz sok talán ez is. A hulladék:

fölösleg. Mások ehelyett

söröztek, bringáztak, röhögtek.

Én legalább tudom, hogy

nem fognak sorba állni érte.

Egy tükör szilánkjai (Rubin Szilárd: Aprószentek)

Tegnap hajnali négykor a végére értem Rubin Szilárd be nem fejezett regényének, az Aprószenteknek. Második alkalommal végeztem a könyvvel, az első után még egyszer elolvastam, s most bevégezve, gondolkodom rajta. A világirodalom nagy befejezetlen művei jutnak eszembe, amik mindig jobban izgatták az emberek fantáziáját, mint a befejezett, lezárt művek. Mintha egy ilyen félkész műben az olvasó tetten érhetné az írót, közelebb férkőzhetne titkaihoz – nem csak a műhelytitkokra gondolok – az emberhez. Különösen az író halála emeli a befejezetlen művek báját. Máskülönben nem maradt volna befejezetlen az a mű, egy élő írónak kutya kötelessége, akarom mondani írói kötelessége befejezni, amit már elkezdett.  De az író is csak ember, és ha a halál ott kopogtat az ajtaján, ő sem tud kitérni előle. Haladékot is csak az Ottlik elbeszélésben kaphat a művész. Mintha ezeknek a nagy ívű történeteknek a megírásához nem lenne elég egy élet, mintha túlnőnének az alkotón, külön életteret követelve maguknak. Ilyenkor válik egy történet befejezhetetlenné, megírhatatlanná, amikor már az író sem tudja, hogy valójában merre tart, amit ír. Természetesen nem minden író kerül bele ebbe a zsákutcába, – ami független az alkotó tehetségétől. Vannak történtek, amik önmagukba fordulnak, így válnak befejezhetetlenné.

Rubin Szilárd utolsó, befejezetlen műve az Aprószentek amin negyven évig dolgozott, szintén hasonló kategóriába tartozik. A szerzőt nem kell bemutatni a kortárs magyar irodalom kedvelőinek. Az utóbbi években újra kiadták két regényét a Csirkejátékot és a Római egyest, amikkel Rubin ismét felkerült a polcra és a kritikusok látóterébe. Már sokadik alkalommal, hiszen Rubin fent említett két regényét, az utóbbi negyven évben többször felfedezték. Nem csoda, hiszen ezek a könyvek új hangot ütnek meg a magyar irodalomban. Mindkét regény szerkezete mértani pontossággal van megszerkesztve. Minden egyes mondatát fényesre csiszolta, valósággal közelharcot vívott velük. Ugyanez a küzdelem érezhető az Aprószenteken is, amiről a Rubin halála óta eltelt két évben az irodalommal foglalkozók egyre többet beszéltek. Miután a könyv 2012-ben megjelent, már intellektuálisan mindenki kellően fel volt tüzelve és türelmetlenül várta mikor veheti kézbe a könyvet. A témát Rubin, ha nem is az utcán, de majdnem, a Bűnügyi Múzeumban találta, ahová egy 1965-ös, unalmas decemberi délután vetődött. Itt látja meg a 21 éves Jancsó Piroska fényképét, aki 1953. októbere és 1954. augusztusa között öt gyereklányt ölt meg Törökszentmiklóson.  Tettéért halálra ítélik, és felakasztják. Rubin valósággal beleszeret a lányba, és úgy dönt, a gyilkosságsorozat és a lány nyomába ered. A téma megszállottja lesz, amit élete végéig görget maga előtt, mint a szkarabeusz bogár a galacsint.

A könyv elolvasása után máris elakad az értelmező kritikus, nem tudja eldönteni, miként nézzen erre a töredékben maradt műfajtalan könyvre. Helyezze az irodalom fölé, és tegye előtérbe a valóságot, ami egy gyilkos lélekrajza is lehetne, ha Rubin akarta volna vállalni, és azt mondja: Jancsó Piroska én vagyok! De nem mondta, és nem is akarta így megírni a könyvet, inkább saját maga megírásával próbálkozott, ahogy tette korábbi regényeiben. Azoknál sikerrel, de itt, ennél a témánál kudarccal. Nyomozásba kezd, elmegy Törökszentmiklósra, ahol beszél a szemtanukkal, szinte mindenkivel, akivel tud. Másfajta nyomozás ez, mint Capote Hidegvérrel-jében, mikor Rubin nyomozni kezd, Jancsó Piroska már régen halott. Csak a szemtanúk élnek, akik igyekeznek elfelejteni a történteket, hogy városukba ismét visszatérjen a rend és a nyugalom. Rubin nem csak a tények után nyomoz, hanem a tények mögött lévő igazságot keresi, ami szerinte az igazság. Bizonyítani akarja Jancsó Piroska ártatlanságát. Ez az egyik ok, amiért nem tudja befejezni a könyvet, hiszen bizonyíték híján nem tudja igazolni az elméletét. Ezért a regény torzóban marad, egy nem egészen megfejtés nélküli krimiként, mintha Poirot nem jönne rá, ki a gyilkos, és nem hívná össze a krimi szereplőit egy szobában, hogy mindenre fényt derítsen. Az író nem tudja megoldani a regényét, és a történet ott lóg a semmiben. Igaz, még csak nem is lóg, hiszen nincs, amije lógjon.

A kritikus gondolkodik, és elmereng azon, vajon számon kérheti-e a könyv hiányosságait a szerzőn, aki már nem él. Szemére vetheti-e a szöveg szerkesztettlenségét, egy olyan könyvön, amit Rubin Szilárd soha nem akart kiadni ebben az állapotában. Mégsem semmisítette meg halála előtt, túlságosan kötődött hozzá, mégis csak negyven év munkája, egy élet volt benne, mondhatnánk. Természetesen erre a kritikus csak azt tudja felelni: nem. Nem kérheti számon a szerzőt, így kell értelmezni és értékelni, ahogy az Keresztesi József szerkesztésében megjelent. Még így csonkán is tele van kincsekkel ez a könyv. Sok minden megismerhető belőle, nem csak a törökszentmiklósi gyilkosságsorozattal kapcsolatban, hanem inkább Rubin munkamódszeréhez jutunk közelebb, értjük meg jobban. Ennél is közelebb tudnánk jutni, ha függelékben közölve lennének a kimaradt részek, ha minden sor, mondat, szó benne lenne, amit Rubin leírt az Aprószentekkel kapcsolatban. Ez bevett szokás a töredékes, torzóban maradt könyveknél. Minden bizonnyal megnövelte volna a könyv vastagságát, és nem mindenki olvasta volna, azok a részek különben is inkább az irodalmárokat és a vájt fülű olvasókat érdekelné. Nem akarom ezt Keresztesi szemére vetni, nyilván meg volt szabva az oldalhatár, és inkább regénnyé akarta szerkeszteni, mint egy kritikai kiadás-szerű kötetté.

Visszafogom elkalandozó gondolataimat, és csak azzal a szöveggel foglalkozom, ami ki van nyomtatva. Minden bizonnyal egy kritikus szemszögéből nézve a regény első harmincöt oldala a legérdekesebb. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy vajon Rubin, ha elkészül a könyv, nem helyezte volna-e máshová ezt a Bevezetés címmel ellátott részt. Az olvasó kapaszkodók nélkül csöppen bele egy történetbe, ami előismeretek nélkül zavarosnak tűnhet. Nem hiszem, hogy Jancsó Piroska nevét olyan sokan ismerték volna, hiszen, csak mostanában kezdtek róla és a gyilkosságokról beszélni, pont a Rubin regény kapcsán. Ezért inkább az első rész után helyeztem volna a szövegbe, amikor már az olvasó ismeri a tényeket és jobban el tudja helyezni az ott felbukkanó szereplőket. Ez inkább filológiai megjegyzés volt, mint kritikai, ezért inkább rátérek, mért is tartom érdekesnek ezt a harmincöt oldalt.  Például ebben a részben van a legtöbb mozaikszerű pillanatkép, amik egymásra vannak dobálva, mintha Rubin sem tudta volna eldönteni, melyiket fogja majd használni a végleges szövegben, ezért néha két lehetséges variációt is alkalmaz. Itt a képek halmozásánál lehet tetten érni Rubin munkamódszerét. A könyvet olvasva apránként jutunk közelebb technikáihoz, és magához az emberhez, Rubin Szilárdhoz, aki írás közben kegyetlenül őszinte. Mazohisztikus pontossággal írja le magát, minden apró jelenetet az életéből, egy olyan ember, akit mindenki zárkózott, magának való emberként ismert. Úgy látszik, személyisége az írásban teljesedett ki, akkor élt, mikor írt. Van is regényben egy Rubint jellemző mondat, amit Szabó Lőrincről mond: „Életemben ő volt az egyetlen zseni, aki az önsorsrontásig nyílt volt.” Most nem fejtem ki bővebben ezzel kapcsolatos gondolataimat, inkább rátérek egy másik érdekes mondatra, amit Szabó Lőrinc szelleme mond Rubinnak, és magában hordozza a regény megírhatatlanságát. „Nem jöttél rá, hogy nem hasonlatról, – utalás a könyv egyik jelenetére – hanem modellről van szó? Hogy az egész ügy ilyen tükörképekből álló útvesztő lehet?” Morzsolgatom magamban a szavakat, mint egy zsolozsmát. „Tükörképekből álló útvesztő, tükörképekből álló útvesztő… Lehetne ebből a mondatból értelmezni a regényt? Egyáltalán van a könyvnek egy olyan pontja, ahonnan ki lehet fordítani? Ez pusztán filozófiai kérdés, a lényeg itt a tükör hasonlata. Egy tükörlabirintus, amiben csak önmagunk látjuk. Rubin is önmagát látja a regény oldalain – kivéve az esetleírást az első részben – . A tükör hasonlatról más is eszébe juthat az olvasónak, mégpedig egy Bergman film a Tükör által homályosan, a Magány-trilógia első darabja. Mindkét mondat a tükörben, tükröződésben való eltévedést, magunkba tévedést sugallja, szimbolizálja. Az Aprószentek is homályba burkolózik az olvasó elől. Rubin önmaga útvesztőjében járkál, küzd, mégsem tud kijutni, nem tud megoldást a végére. Klappol a Bergman film cím, Szabó Lőrinc mondatával, talán igaz is, hiszen Rubin filmrendező akart lenni, forgatókönyveket is írt. Például az Aprószenteknek is van egy filmes átirata, igaz, magában a regényben is hemzsegnek a filmszerű jelenetek.

Az első részben Rubin ismerteti az esetet.. Tényszerű, de nem egészen szikár mondatokban megteremti az ötvenes évek Törökszentmiklósának atmoszféráját. A szövegbe idézőjelbe foglalva beépíti a szemtanuk beszámolóit. A második rész a nyomozás, a helyiek megkeresésének leírása. Még ez a rész is viszonylagos egységet mutat, de a törések már itt felfedezhetők. Ezek a törések a harmadik részre már töredékekké változnak. Ezek a töredékes részek vázolják fel Jancsó Piroska letartóztatás utáni sorsát. Az utolsó részben, amiben Rubin utolsó írása kifejti elméletét az üggyel kapcsolatban, hogy valójában orosz katonák követték el a gyilkosságokat, Jancsó Piroska csak kerítő nőként szerepelt az ügyben.

A harmadik rész első bekezdésében olvashatók ezek a mondatok: „…mintha toll és papír helyett vesszővel kellene regényt róni a fába. Egy mondat. Még egy mondat. De száz meg ezer?” Rubin egész életében ezzel próbálkozott, minden szövegét vesszővel rótta a fába. Mondatonként küzdve anyagával, saját magával. Az Aprószenteket nem tudta befejezni, s kicsiszolni a mondatait, némely szövegrészben, mégis megcsillan Rubin tehetsége, mint egy csillárüveg kristályán megtörő fénysáv, amik tényleg csak egy tehetséges író villanásai egy félig megírt műből.

 

Rubin Szilárd: Aprószentek (Magvető, Budapest, 2012.)

            

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info