DJ samuRa1©: Revisiting Jódal (Jódal Kálmán prózájáról)

   Márpedig Kálmánhoz visszatérni érdemes.
   Vagy inkább megérkezni, mivel kevés kivétellel (pl. Fekete J. József: Szavakkal töltöm ki az ürességet. In: Próbafüzet II. Szabadka: Életjel, 1995. 111-113.o) eddigelé nem igazán sikerült lokalizálnunk, érdemesnek találnunk a visszatekintés irodalompolitikailag jelentéktelen célhelyét. Ehhez nomadizálni kell(ett volna), kilátásba helyezni vagy legalább megfontolni, hogy az interpretátorok a „posztmodern technológiák és tudományok a telematikus multimediális rendszerek horgján fennakadt nomádokként hagyják maguk mögöt az emberi lényeket (…)”, vállalni a kockázatot, hogy ha „elfogadjuk az információs hálózatok kulturális kihívását, azzal végre véget vetünk a lineáris diskurzusok, szövegek, képek hangok átvitelének … a nomád módon összeszövődött gondolatot beépítjük az információs csatornákba…”, és az elért terület semmivel sem sikamlósabb, mint a „hálózatozás, a keresztkapcsolatok, az úton levés, a mindenütt levés művészete…” (Heiko Idensen).  Ez a gyanús és sötét, diffúz, motivikus, tematikai és szövegszervező elemeiben az alkalmazott kulturális kódokat kikezdő (szöveg)világ (már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges) túl korán, esetleg későn érkezik szeszélyes (valamiért azonban mégis könnyen kiszámítható, szélsőségesen szelektív) vajdasági (itt járunk, kedves olvasó) recepciós habitusunkhoz mérten, kiderül, hogy A torony, a szoba valóban elérhetetlen, biztos menedék.
   „Kívánlak!” Mindent összevéve nyolcszor, a szemantikailag is megtörténő vágás előtt pedig négyszer mondja el a „frottírpapucs”, nyilvánvalóan Lucának: „Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz. Én öltöztetem.” És az írásnak volna egy különösen erőteljes metanarratív szekvenciája is: „Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.”
   Ebből kéne kiindulni, az ilyen kiszólásokból, amelyek elhelyezhetik szerzőmet, a fikcionálás aktusán belül beszélhetnek arról, amit „a vágy és a gyönyör fiziologizálásának nevezhetnénk” (Foucault), amelyben a vágy és a gyönyör „az anatómiai elrendezés és a fizikai folyamatok közvetlen hatásaiként jelentkezik”, a „vágy nem a lélek egyik indulata a sok közül, a gyönyör pedig nem ráadásként járó jutalom” (ugyanő), hanem az érzékelés (egyik) elemi formája. Fölvethető „hogyan lesz a test – a megfigyelő testet is beleértve – része az új gépeknek, ökonómiáknak, apparátusoknak, akár társadalmilag, akár a libidó, akár a technika szempontjából (…) a szubjektivitás milyen mértékben válik a csere és az információs hálózatok racionalizált rendszerei közötti közvetítés bizonytalan feltételévé” (Jonathan Crary).
   De persze vizsgálhatnánk azt az elképesztően diffúz paradox tömörséget is, amelyből kifolyólag a Jódal-szöveg megszerkesztettségét méltathatjuk (már a Torony, a szobán túl is persze), és amely lezár minden repedést, élvezhetővé vagy épp olvashatatlanná teszi a végtelen számú hivatkozást, Björk videoklippjeit, a néphagyományt, az urbánfolklór szuverén kezelését, elszigeteltséget, pszichózist, fegyelmet és disszeminációt. Ekkor azonban nem jutunk messzire a szövegtől, az alfabetikus kód intézményesen is érzékelhető formáitól, amelynek őrzői pátriánk (továbbra is a vajdaságban vagyunk) önjelölt, durcás irodalmi papjai volnának, ha nem olyan valakiről beszélnénk, akit a csoportérdek rossz befektetésként elég könnyen megkerül.
   El kell sodródnunk az írástól, meg kell ragadnunk a szerencsét és Jódallal mondani, hogy „vágás”.
   „A szubjektív látás gondolata természetesen nagyobb ismeretelméleti fordulatokhoz kötődik, de felmérhetetlen jelentőséggel bír az a felismerés, hogy a tudást anatómiai és fiziológiai feltételek szabályozzák, s hogy partikuláris igazsága a test működésétől függ.” (Crary) És persze ama protézisek működésétől, amelyek a telematikus, digitális viszonyok közepette megváltoztatják, a médium logikájával összefüggő keretekbe helyezik azt is, amit absztrakt módon nyelvinek, és azt is, amit közvetlenül, tapasztalati síkon organikusnak mondunk. Amikor Jódal Kálmán videoklippeket transzponál verbális közegbe, fölcseréli a látás érzékszervét a kogníció szimbolikus területével, egy kultúrtörténetileg meghatározott általános szinesztéziával él. „Az emberi szem történelmileg kialakult funkcióinak nagy részét azok a gyakorlatok veszik át, melyekben a vizuális kép már nem kötődik a valós, optikailag érzékelt világban lévő megfigyelőhöz. A vizualitás a kibernetika és az elektromágnesesség birodalmába helyeződik át, ahol az absztrakt vizuális és nyelvi elemek egybeesnek, és a globális fogyasztás, körforgás és csere tárgyát képezik.” (Crary) Ez már Flusser és a beképzés területe, jóval szövegirodalmon, metanarrativitáson, irodalmunk erőszakosan és szegényesen kanonikus, hanyatló határvidékein, gyengécske határőreinek teljesítményén túl. Felemás szemantikai világosságban („Napsugár vagyok.”), telis-tele vággyal („Luca ma férjhez megy a Zöld Sárkányhoz.”), ott, ahol (továbbra is Crary-vel) „az érzéki formák a folyamatos átalakulás állapotában vannak” („Én öltöztetem. A frottírpapucs megszólal: Kívánlak! … A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik.”).
   Könnyű volna pusztán az artikuláció patológiás formáinak diagnosztizálásával egy elzárt és követhetetlenül polifón magánmitológia keretei közé utalni azt a folyamatos határélményt, amelyet Jódalunk szekvenciái inkább már a túloldalról érintenek, de amelynek megszerkesztettsége a formanosztalgia és formaperverzió minden szigorát kiállja. Nem csak arról van szó, hogy a provokatív másik-szöveg, a bemérhetetlen szemantikai felület és konnotációkba olvadó referencialitás valamiféle szövegszervező erőként föllépve irodalmi, stilisztikai határokat választana magának, hanem egy olyan episztemológiai anarchizmusról, amely a homo dialecticus dadogásának alternatívájaként lép föl, az agonizáló középpontosan tájolt értelem halotti beszédeként, amelyet az ágyban vonagló persze értelmetlennek gondol. „Márpedig a homo dialecticus hamarosan meghal, már haldoklik bennünk (éppen halálának csupán átmenetileg továbbélő nyelvét beszéljük), meghal ez a lény (…), ez az igazságát elveszítő, majd erre az igazságra megvilágosodva ismét rátaláló állat, aki elidegenedik önmagától, majd újból kibékül valójával. Ez az ember volt az emberről, és különösen az elidegenedett emberről már nagyon régóta szóló minden diskurzus független alanya és kizárólagos tárgya. És a homo dialecticus szerencsére éppen ebbe a fecsegésbe hal bele.” (Foucault)
   Az öntudatlan és automatizált, tárgyközpontú fecsegésen túl pedig a kognitív utazás inskripciója marad, a közvetlenség még-nyelvi kalandja, amely a képek és hangutalások tobzódásában a mentális képeket teoretikus konstrukciókként kezeli (Kosslyn/Bartlett/Damasio/Paivio), szóródásaiban affirmálja a tézist, miszerint a „legutóbbi időkig nem létezett az a közeg, amelyben a mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik.” (Nyíri Kristóf) És amikor a megkülönböztetésnek az igénye föl sem merül, a liminalitás és a bataille-i heterológia, a rezisztencia és nyelvi pazarlás természetes folyamatokként zajlanak le egy szöveg grafikus kiterjedésében, a fallikus torony vertikalitásában és a vulva-szoba horizontális támadási felületén az archaikus topológia visszatartja a multimedialitást, éppen ez a lehetetlenség írja szét az alfabetikus kódot, és csak a dialektikus (rövid)látás képzeleg itt valaminő disszonanciáról.
   Jódal bakelitje pattog és serceg, szentimentálisan könyörtelen és távolságtartóan epekedő, a föntiekkel kicsit megkarcoljuk, ezt-azt „hozzákeverünk”, jó néhány szövegére gondolunk, de ezt most hagyjuk szólni:
„A torony, a szoba
                                                                                      Sylvia Plathnak
Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz.
Én öltöztetem.
A frottírpapucs megszólal:
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
A néma, mindentudó Uroborosz a szőnyeg fövenyébe süpped.
Darázzsá, darazsakká transzformálódom, hártyás szárnyaim, szárnyaink nedvesen csillognak Luca lemeztelenített szeméremteste körül. A Bohóc és a Tisztátalan Szarvas ártatlan játékbábuként üldögél a lányszobában, a toronyban, melyet keselyűk látogatnak kiéhezve, reményvesztetten.
Alant, a síkságon Holofernész, a Zöld Sárkány kötőtűt döf önnön szemébe.
A Bohóc a toronyszobában felnyög:
„Peti éhes.”
Luca csipkeóceánban úszik, röpdös a tér nélkülivé zsugorodott homályban.
Vágás:
Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
Luca elmorzsol egy könnycseppet:
„Tudod, a gáz… Nem is akartam…”
Felhagyok a test-algoritmussal, a zümmögéssel, a dongással.
A Bohóc felvált, azt mondja, most én, eleget vártam.
A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik. A Bohóc megszólal:
„Peti spermája belélövell.”
A bábuk arcán ragacsos könnycseppek görögnek le, céltalanul, mint a magány.
Rezzenetlenül szemlélődöm. Napsugár vagyok.
A káosz zavartalanul örvénylik a kislánymenyasszony-szoba szőnyegóceánján, a szarvas-bábu pedig csipkeóceánban úszva lebeg el békülékenyen, csendesen oda, ahonnan, Pikk Dámának öltözve, visszafordulnak az árnyak.„

A Százholdas Pagony bohócai (első rész)

A Százholdas Pagony bohócai

„…
S kit úgy kedvelt minden korosztály,
Hol van Füles, hol van már
A pesszimista plüsszamár?
Hol Pitypang, a hiú oroszlán?
Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?”

Varró Dániel

– De értse meg, Gedeon Úr, kérem…
– Ide figyeljen, Plangár, engem nem érdekel, hogy honnan szedi össze az anyagot, csinálja meg! Holnapra! Értette? Holnapra legyen kész! – ordította Gedeon és behuppant a metálzöld Audi A6-osba. Gyújtás, kuplung, egyes, gáz, rádió…
Kedves hallgatóink, nagyon örülünk, hogy Önök a Sziget Rádiót hallgatják, az utolsó szigetet az éterben. Pár perccel múlt hat óra. A hírek után, ahogy ígértük, következik az a zenekar, amelyikkel az elmúlt órában annyit foglalkoztunk. Jöjjön tehát a Hé, Tom!-tól a Passzol!

Nézte őket minden gyerek:
Pampalini, Bob és Bobek,
Karak, Vahur, Vackor,
Randi este hatkor.
Kockásfülű, Lolka, Bolka,
Frakkban is mászkált a bolha.

Barom ez a Plangár. Szart sem ér. Egy rakás szart se. Hogy a faszba nem lehet ezt elintézni? Annyira bonyolult? Lószart! Össze kell állítani egy jó kis anyagot, aztán besétálni vele a szerkesztőségbe. Ennyi, nem kell mást csinálni, csak ennyit! De ez a fasz erre sem képes…
Az Audi kereszteződéshez ért, pillanatra elgondolkozott, belevágtasson-e a sárga végébe, majd csikorgó fékekkel megállt és vicsorogva nézte a lámpán ülő órát. Piros!, fújtatott dühösen Gedeon, másfél percig piros, csesszék meg!, nem tudják ezek, hogy… na, mindegy, csak nem baszom magam fel ilyen szarságon.
Badam-badam, badam-badam, kezdték dobolni Gedeon ujjai a zene ritmusát a kormányon.

Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
Nem kérdezhetem elégszer!
Nem kell ezen baszakodni: passzolj!
Ezt kell tenned, hogy ide passzolj!

Nem hiszem el, hogy nekem magyarázza a marhája, nekem! „A szerződéstől való elállás lehetséges anyagi és jogi következményeivel az önkormányzat nem szívesen nézne szembe…” Hülye. Mit gondol, mi a túró volt három éve a lakóparknál? Dettó. Mutassam meg a szerencsétlennek azt a tetves lakóparkot? Nézd, bazdmeg, áll, látod áll! Meg-lett-csi-nál-va! „Ilyen esetekben a civil szervezetek képesek a legvégsőkig ellenszegülni.” Tudja ez, hogy milyen magasról szarok a civilekre? Barom. Mond ennek valamit az, hogy bőrfeldolgozó? Vagy az, hogy hulladékégető? „A hulladékégető … khm … létrehozásában én is résztvettem…” Akkor meg mi a lófaszt magyaráz még nekem!
Tű-rü-rü, rű-rü-rü, badam-badam. Ez meg mi a jó büdös franc?, a rádióból kiszűrődő hangok Gedeon tudatáig értek. És ez a tudat hatalmasra meresztett szemekkel kezdte hallgattatni a Hé, Tom!-ot.

Jé, mi
van a kezedben Jamie?
A kedvem ma jó,
Este velem jössz, Sajó!
Jičin, Manka, Csibészke,
Nem szorult a fejedbe
Egy kis ész se!
Fonák Tamás, Megvagy Hadnagy, Szám bácsi:
Nem bazdmegeltek folyton,
max. azt mondták: ácsi!

Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
Nem kérdezhetem elégszer!

Beszarás, már rádiót se lehet hallgatni! Képtelenség elég gyorsan csatornát váltani: nyomul az ember fejébe a szar és nyomul az ember fejébe a szar. Gedeon belökte Mc Meg legújabb cd-jét a lejátszóba és a tízes számra nyomta. Tüc-tüc-tüc, tuc-tuc-tuc, pinka-pinka, pök-pök, csendültek fel az első taktusok. Gedeon megnyugodott és együtt rappelte a Be-t Mc Meg-gel. És rálépett a gázra.
Az A6-os ráfordult a gyorsforgalmira, beintett a kamionnak, amit föltartott, vigyorogva lökdösött arrébb egy Suzukit, és egy cuki A3-as hátsóját kezdte mustrálni.

Begázol, bevállal, befordul, benéz,
besír, bealszik, benyal, behal, beint,
beflashel, betorzul, bebuzul, berosszul,
becsicskul, beadós, behány, bebukja,
beizgul, besikerül, beájul.
Be, be, be. Be, be, bejön.
Nekem ez bejön. Nekem ez bejön. Nekem ez bejön.
Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!

Az Audi öt perc alatt két benzinkút, három étterem, két bevásárlóközpont, egy ipari- és egy lakópark mellett suhant el méltóságteljesen. Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!, szűrődött ki Mc Meg és Gedeon duettje.
Ez az impotens, barom Plangár! Mindenkinek, csessze meg, mindenkinek van valami vaj a fején, ha nincs, akkor is van, mert kenünk a fejére mi, mint a múltkor, akkor is kentünk, vajat vagy szart, nekem mindegy, de ez a barom erre sem képes… – tértek vissza Gedeon gondolatai a munkához. Pillanatra behunyta a szemét és látta, hogy takarodik el a cégtől a rohadék a gusztustalan szürke öltönyével együtt…
Gedeon Plangár másnapi kirúgásával volt elfoglalva, így későn vette észre az úton bóklászó izét. Nagyot rántott a kormányon, de elkésett. Jaj, puff, csitt, csatt, csörr. Basszameg. Gedeon kiszállt a kocsiból. Basszameg. Az autót véres, mocskos püré borította be. Amennyire az A6-osra kenődött szutyokból meg lehetett állapítani, az izé egy kisebbfajta vaddisznó lehetett, inkább malac, mint disznó. Mindenesetre irtó puha teste volt, nem tett nagyobb kárt a kocsiban, mintha egy darázsnak ment volna neki. Kirúgom ezt a fasz Plangárt, a kurva anyját!, Gedeon belerúgott a cafatokra szakadt disznóba. Legalább ne ment volna ennyire szarrá. Imádom a malacpecsenyét*.

Az A6-os undorodott magától, bal szemén még csorgott, a jobbra már rászáradt a mocsok, orrán fodrozta a disznópürét a szél, került belőle oda is, ahol eddig nem volt. Az Audi prüszkölt, krákogott. Takarodj innen!, kiáltott egy össze-vissza repdeső verébre, épp az hiányzik, hogy ez is szétkenődjön rajtam. Reszketett, ha arra gondolt, milyen még láthatatlan károkat okozott benne a disznó. Mi lesz, ha valahol lett egy horpadás, egy karcolás? Mi lesz, ha valahol lejött a festék? Egyáltalán nem volt jó kedve. Csak minél gyorsabban, csak minél gyorsabban érjünk oda…

Gedeon rágyújtott, indexelt, sávot váltott, indexelt, lefordult, megállt, belenézett a tükörbe és megigazította a haját, kiszállt. Elnyomta a cigit.

– Figyelj, vakard már le ezt a mocskot a kocsiról! – nyomta a kocsimosó srác kezébe a kulcsot.
– Apám, maga aztán jól telibe kapott valami … izét! Lesz vele meló, az biztos. – meredt az autóra a srác. – És a kocsin egy karcolás se! – nézett fel elismerően. – Ez a kocsi nem papírból van, apám, van benne anyag, mi?
– Ja. Lehet itt addig valamit csinálni?
– Egy tyúkszaros cirkusz költözött a benzinkút mögé, trágyadomb az egész, de van valami új páros, két állat vagy mi, azt mondják frankón jók, viccesek meg minden, én holnap akarom megnézni őket, ha kilép, pont elcsípi a számukat, mást úgysem érdemes ott megnézni. Mire vége, a kocsi is kész lesz.
– Ne sajnáld a sampont! – hagyta ott Gedeon.

Gedeon kifújta az orrát, cigit vett és kávét. Cirkusz, cirkuszba megyek, csóválta hitetlenkedve a fejét és elindult a benzinkút mögé.

Mélyentisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Gyerekek! Engedjék meg, hogy én, Nagy-Ottlaky Bernát, a Százholdas Pagony Cirkuszának igazgatója személyesen jelentsem be Önöknek a következő műsorszámot. Az egyedülálló, a páratlan, az utólérhetetlen, a felülmúlhatatlan produkciót! Tisztelt publikum, pár perc múlva igazi világszenzációt láthatnak: a két nevettetőművészt, akik kitörölhetetlenül beírták magukat a cirkuszművészet nagy könyvébe! Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek, hamarosan a porondon a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócai!
Ugye megengedik, hogy a káprázatos produkció előtt ejtsek néhány szót a két művészről? Kérem szépen. A nagy páros egyik tagja a francia, másik az orosz poklot járta meg. Mindketten elképzelhetetlen szörnyűségeket éltek át. Egész családjukat üldözték, bebörtönözték, a férfiakat megverték, majd legyilkolták, az asszonyokat megerőszakolták, majd legyilkolták. Senkijük nem maradt, senkijük. Ők maguk csak isteni csoda folytán tudtak elmenekülni. Rettegtek, bujkáltak, koldultak, éheztek, fáztak, csonttá soványodtak.
És mit gondolnak, mélyen tisztelt Hölgyei és Uraim, ennyi nélkülözés és szenvedés, borzalom és szörnyűség után minek áldozta életét e két nagyszerű művész? Nem fogják elhinni nekem, mert valóban hihetetlen. Nem fogják elhinni, ha azt mondom, hogy ezen iszonyat átélése után e két nagyság a nevettetésnek, a szórakoztatásnak, az emberek jobb kedvre derítésének szentelte az életét. Pedig így van. Bizony, nekik mindezek után és mindezek ellenére a nevettetés a mindenük. És micsoda nevettetés, kérem! Bizton állíthatom, hogy Önök ez idáig el sem tudták képzelni, hogy képesek olyasféle nevetésre, amilyenben most részük lesz. Már megbocsássanak, de hogy is tudták volna elképzelni az elképzelhetetlent! Az elképzelhetetlent, amiben most részük lesz!
Ez a két csodálatos teremtmény elképesztő véletleneknek köszönhetően találkozott Párizs nyomornegyedében… és e nagyszerű találkozás pillanatában nem csupán az ő életük változott meg. Abban a percben a világ cirkuszművészete emelkedett addig sosemlátott magasságba.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek, fogadják szeretettel a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócait, a világhíres párost, a felülmúlhatatlan Monsieur Nyuszit és az utólérhetetlen Goszpogyin Fülest!

Nagy-Ottlaky Bernát cirkuszigazgató a publikumra bámult. A negyedik sorban ülő Évike szemébe nézett, onnan a hatodik sorban izgő-mozgó kis Wanda tekintetére ugrott, aztán a Csupiéra, Sanyi bácsiéra, a Göndörére, Melánka néniére, Vinyóéra, Titanilláéra, Ede bácsiéra…
Majd, mintegy varázsütésre megpödörte a bajszát, levette a cilinderét, mélyen meghajolt és eltűnt a porondról.
Ta-ta-ta-ta-tam, tra-ta-ta-tam, drrr-drr-drrr-drr, bing-bong-bang és bung, trombitaszó, dobpergés, cintányér.
És taps.
– Szer-vusz-tok gye-re-kek! – lépett a porondra Nyuszi és hadonászva, szélesen gesztikulálva, szótagolva kezdett beszélni. – Az elkövetkező pe-re-cek-ben hi-hi-hi-hi-hi … akarom mondani per-cek-ben … he-he-he … bűvös szavakat, va-rázs-i-gé-ket fogok mondani…
A nyúl őrült pofákat vágott, vastagpiros ajkain nem bírta a festék a tempót, peregni kezdett, orrán vadul ugrált a bohócorr, hangja föl-le csúszkált, mintha hullámvasúton ülne.
A kisebb gyerekek közelebb húzódtak anyjukhoz.
– … amelyek el-kép-zel-he-tet-len hatással lesznek…
Csönd.
Dobpergés. Dobpergés. Dobpergés.
Csönd.
Nagy-Ottlaky Bernát a függöny mögött farba rúgta Fülest, mire a szamár beesett a porondra.
– … ennek a sza-már-nak a viselkedésére! – mutatott Fülesre Nyuszi.
– Szervusztok gyerekek! – dörmögte halkan Füles. – De jó, hogy itt vagytok. Én is itt vagyok. Ez már nem annyira jó. Meglátjátok, milyen jól fogtok szórakozni. Meglátjátok.
A szamár bejövetele jól sikerült, a közönség nevetett, a gyerekek vágyakozón tapsikolni kezdtek.
– Gye-re-kek! – folytotta el a nevetést Nyuszi. – A ti dolgotok csupán az lesz, hogy figyeljék az ar-cát ennek a szö-gelt-far-kú szamárnak! – Nyuszi kirántotta Füles farából a szöget, Füles farka leesett, újra kitört a nevetés.
Nyuszi halk dobpergésben folytatta:
– Íme az első va-rázs-i-ge: Micimackó! Micimackó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! – ismételgette a nyúl, mancsával és szemével Fülest delejezve.
Füles nem mocant. Csak állt, állt, állt, meg nézett, nézett, nézett. Semmi nem történt. A várakozással teli, majd kínossá váló csöndet köhintések, duruzsolás, mormogás, bekiabálások törték meg. Ez aztán a nagy produkció!, csipkelődött Ede bácsi. Hülye nyúl!, bamba szamár!, kiáltott Vinyó. Adják vissza a pénzünket!, készült mondani Melánka néni, amikor… a nem is tudom hányadik varázsszó hirtelen görcsbe rántotta a szamár bárgyú képét. Nincs ezen mit tagadni, fölöttébb vicces és nagy görcs volt, csupán Füles két hatalmas füle meredt ki belőle. A közönség hálás nevetéssel fogadta. Hanem az igazi produkció csak ezután következett. Monsieur Nyuszi a varázsigével szabályozni tudta Goszpogyin Füles görcsét. A varázsige négy ártatlan szótagja hol görcsbe rántotta, hol elernyesztette a szamár fejét: „mi” – görcs, „ci” – elernyed, „mac” – görcs be, „kó” – görcs ki … és így tovább, és így tovább, és így tovább.

A micimackó varázsszó mormolása alatt Füles görcs-nemgörcs fejében a következő történt.

* ((Üdv, szentesi emigráns író!))

–––––– – – – – – – – ––––––

A Százholdas Pagony bohócai (folytatás)

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat…, de mert irtóra unta már amit Milne-Karithy-Bródy írt, úgy döntött, még véletlenül sem Malackához megy, hanem mézért, egyből mézért. Így hát elindult hazafe… fenét!, a Méhek Fájához, bizony oda idult. A levegő hamarosan megtelt a méz ínycsiklandó illatával. Mackó becsukta a szemét, és hagyta, hadd vezesse az orra. Csukott szemmel ütközött pár lépés után valamibe. Aztán rögtön még egyszer, mert szemét ki sem nyitva hátrált kicsit, és újra nekiszaladt a valaminek. Mackó szemhéját összeszorítva tapogatni kezdett. Kutya legyek, ha ez nem… Kerítés!, kiáltotta, amikor kinyitotta a szemét. Kerítés?, álmélkodott a fejét vakarászva Mackó. Hát, akkor Micimackónak másfelől kell a Fához jutnia. De másfelől is kerítés állta útját. Milyen szerencse, hogy legalább ötféle másfelől mehetek a Méhek Fájához, morfondírozott Micimackó. De a harmadik, negyedik, ötödik másfelől harmadik, negyedik, ötödik kerítésbe botlott. Nem a jóból árt meg a sok, hanem a kerítésből, dörmögte korgó gyomorral a mackó. Bizony, be volt kerítve egy jókora terület, Micimackó pechére a Méhek Fájával együtt. A kerítésen körös-körül táblák: ÉPÍTÉSI TERÜLET. Végül a mézrevágyó mackó egy házat talált.
Jó napot kívánok! – lépett be és köszönt illedelmesen Micimackó. – Tessék mondani, merre találom ÉPÍTÉSI TERÜLETet? Mert őt keresem, nagyon fontos dologban.
A mackó csodálkozott, illedelmes köszönését nem viszonozták. Pedig igazán úgy illenék, hogy visszaköszönjenek, legalább az egyik a háromból, esetleg mind a három. Micimackó biztosan értelmeset kérdezett, hiszen még az ajtón kívül megfogalmazta a kérdést. Normális körülmények között Mackó szerepe lenne, hogy értetlenül mered arra, aki… mindenkire. Most meg Micimackóra merednek úgy, mintha nem láttak volna még mackót. Nem normálisak a körülmények, állapította meg Micimackó. Magyarázni kell.
– Csak azért keresem, mert meg szeretném mondani neki, hogy nagyon sokszor fogunk találkozni, muszáj leszek ugyanis az ő házán keresztülmenni, hogy a Méhek Fájához jussak.
– ….
– Korrrr! – türelmetlen és fenyegető hang hallatszott Micimackó belsejéből.
– Elnézést és bocsánatot is kérek, ez az én gyomrom volt. Korog, mert rettentő üres szegény. – mondta Mackó, és mert választ most sem kapott, így folytatta:
– Na jó, arra szeretném kérni Önöket, hogy ha ÉPÍTÉSI TERÜLET hazajön, tessenek már megmondani neki, hogy Micimackó itt járt.

Mackó igazán nem ért rá tovább magyarázni.

Micimacó kissé csodálkozott, mikor látta, hogy a Méhek Fája fekszik. Még sosem látta feküdni a fát. Biztosan nagyon elfáradt. Meg öreg is. Csak meg ne betegedjen itt nekem! Mackó egyáltalán nem volt nyugodt. A fa koronájához sétált, és lehasalt a földre… akarom mondani valami szürke, nagyon finom porba. Egész kényelmes ez a por, jó benne feküdni, helyezkedett el Mackó. Csak ne menne annyi belőle a szemembe, meg a számba. Meg a fülembe, tette hozzá, mikor az oldalára fordult. Nahát, hiszen nem is fekszik, áll a fa! Hahaha… És ha áll, akkor nem fáradt, nem beteg, semmi gond vele! De buta vagyok! Biztosan Micimackó feje nem állt rendesen a nyakán, amikor Micimackó még állt, ezért láttam rosszul a fát, a fejem rossz állása miatt, nyugodott meg a mackó, és kicsit lejjebb kúszott, hogy elérje a méhkast.

Egy hét múlva Micimackó nagyon rosszul lett.

Hm, ez bizony diabetes mellitus! – tolta föl Bagoly a szemüvegét, majd Zsebibaba, Nyuszi, Malacka és Tigris felé fordult, és Micimackót előadása szemléltető tárgyának használva folytatta. – Méghozzá annak egy igen különleges formája. Közismert, hogy Micimackó gyakran megfordul a Méhek Fájánál, mert szereti a mézet*. Azt is tudjuk, hogy a Méhek Fája a leendő Százholdas Lakópark helyén áll, amely most ÉPÍTÉSI TERÜLET. Lévénhogy egy építési területen építkeznek, egyértelmű, hogy cementet is használnak. Azt pedig ki ne tudná, hogy a cementnek van egy zémahos nevű komponense, mely elpusztítja a mackók hasnyálmirigyének béta sejtjeit, és máris kész a cukorbaj. Cukorbeteg vagy, Micimackó! – fordult vissza Bagoly a mackóhoz.
– Ez … ez … mit jelent? – kérdezte halálra váltan Micimackó.
– Ezentúl semmi édesség! Semmi csokoládé, semmi lekvár és semmi méz! – Bagoly utolsó szavainál Micimackó a fülére szorította mancsát.
– Ez biztos, Bagoly? – szólalt meg a mackó hosszú percek múlva.
– Olyan biztos, minthogy itt állok előtted, Micimackó. – jelentette ki Bagoly.
– Jobb lenne, ha nem állnál itt. – kívánta Micimackó.
– Minden bizonnyal inzulint is kell kapnod. – tette hozzá Bagoly.
– Az biztos olyan, mint a méz! Nyúlós, ragadós és édes! És azért kapják a cukorbeteg mackók, hogy kibírják méz nélkül. De hiszen nem is kell kibírniuk méz nélkül, mert az az inzu… izé … inzultus olyan mint a méz! Pont olyan, csak kicsit furcsább a neve. Édes, mint az inzultus. Ugye Bagoly? – örült meg Micimackó az inzulinnak.
– Nem egészen. Bár van némi igazság abban, amit mondtál. – ásított Bagoly. – Mindenesetre nagyon meg fog változni az életed, Micimackó.

Bagolynak igaza lett, Micimackó élete nagyon megváltozott.

Bam, bam, bam,
Fáj a lá-
bam.
Bom, bom, bom,
Fáj a lá-
bom! – dúdolgatta Micimacó pár hónap múlva, és sírva fakadt.

Ez bizony a cukorbetegség szövődménye. – mondta Bagoly, és bemosakodott az elüszkösödött láb amputációjához.

* Ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy Micimackó, mint minden medve…

–––––– – – – – – – – ––––––

Micimackó!, hangzott el utoljára a varázsige. Füles ábrázata kisimult, a szamár semmitmondó arccal zökkent vissza a görcs előtti helyzetébe. Ami azt illeti, pont az utolsó pillanatban. A kis Wanda gurgulázva gurult a padsorok alatt, törékeny teste rohamosan közeledett a toporzékolva nevető Sanyi bácsi negyvenhatos lábai felé. Csupi kacagva csapkodta a hasát, és szórta a Göndör hajába a chipset. Évike remélhetőleg csak átmenetileg süketült meg a mögötte ülő Melánka néni visító jókedvétől. Titanilla (akit másnap Harmati Éva doktornő egy hétre kiírt a suliból, mert megálapította, hogy influenzás) kacagva porlasztott nyálában vírusok milliárdjait röpítette világgá. De az igazán nagy baj az volt, hogy Ede bácsi lassan két perce képtelen volt levegőt venni, úgy röhögött.

Hú!, szakadt föl megkönnyebbült sóhaj a publikumból, Monsieur Nyuszi megkegyelmezett.

Nyuszi egy zsebéből előkotort répát kezdett rágcsálni. A nevetés lassan csendesedett, elült, imitt-amott, néhány gócpontban újra kitört és hullámokban továbbterjedt, aztán újra elült, teljesen, lassan csend lett, csak Nyuszi rágcsálását lehetett hallani. Meg azt, ahogy Füles állt, egy helyben, mozdulatlanul, erősen fújtatva.

Nyuszi a metszőfogai közé szorult réparostot piszkálta, fölnézett a nevetéstől elkínzott arcokra…
… és mormolni kezdte a második varázsigét:

Tigris! Tigris! Tig-ris! Tig-ris! Tig-ris!

Nem, nem a görcs jött vissza. Egy óriási, láthatatlan fújtató telepedett Füles feje elé, és dühöngő orkánként fújta, tépte, szaggatta a szamár szőrét, bőrét, orrát, pofáját, nyelvét, szemét, szemöldökét, fülét… Füles mindeközben egy tapodtat sem mozdult, csak fejének képletei lobogtak a szélben.
Higyjék el, legalább olyan vicces volt, mint a görcs. (A kis Wanda tovább gurult az ismét föl-le járó negyvenhatos lábak felé, Csupi fájdalmas arccal kezdte újra csapkodni liluló hasát, a Göndör hahotázva rázta pizzás, hagymás és csak simán sós tincseit, Melánka néni két lapáttal tett rá a visításra, Évike mindebből semmit sem hallott, ha-ha-ha-ha-hapci!, mondta a Titanilla nevű vírusgyár. Ede bácsi pedig megint nem jutott levegőhöz.)

Füles orkánfújt fejében a következő történt.

–––––– – – – – – – – ––––––

Egyik reggel Tigris elborzadva nézett a tükörbe, jobbra fordult, balra fordult, nézte az oldalát, hasát, hátát, farkát:
A csíkjaim! A gyönyörű, barna tigriscsíkjaim! Milyen sápadtak! Milyen halványak! Jaj, el ne tűnjenek a bundámból!
Egy magára valamit is adó tigris nem engedheti meg magának, hogy hóka csíkokkal járkáljon! Mi történne, ha ne adj isten összefutna egy másik tigrissel? Hogy magyarázná meg Tigris a másik tigrisnek, hogy ő bizony tigris? Nincs mese, a csíkoknak barnulniuk kell! Barnulni meg a naptól lehet: itt az ideje egy jó kis napozásnak! De hol? Hol süt a nap a legjobban? Tigrisnek mindenképpen ott kell napoznia, ahol a legtöbb napsütés van, hogy a csíkok a leghamarabb visszanyerjék régi barnaságukat. Mivel a tigrisek memóriája a legjobb a világon, Tigris tisztán emlékezett, hogy Nyuszi egyszer arról beszélt, milyen szakszerűen határozta meg a veteményese helyét. Az egész Pagonyt veteményesnyi területekre osztotta, és mindben megmérte a napsütéses órák számát. Tigris arra is emlékezett, hogy Bagoly megjegyezte:
És minő véletlen, hogy éppen a házad melletti területen a legnagyobb a napsütéses órák száma.
– Igenis ott! – nézett Nyuszi mérgesen Bagolyra.
– No persze. – ásított Bagoly.
– Tudd meg, te pápaszemes bagoly, hogy én akár a Pagony másik végébe is eljárnék kertészkedni! Én nem döglök egész nap az odúmban hülye könyveket bámulva! Én a növényeimért bármit megtennék! És nekik itt a legjobb! – kiabálta Nyuszi.
Tigris arra már nem emlékezett, hogy mi lett a vita vége. A lényeg, hogy a csíkok sápadtsága mihamarabb megszűnjön. És erre Nyuszi veteményese a legalkalmasabb. Mivel a tigrisek észjárása a leggyorsabb a világon, és mert a tigrisek észjárásánál csak a tigrisek járása gyorsabb, Tigris pár perccel a reggeli tükörbenézés után Nyuszi veteményesének közepén heverészett. Három salátabokrot húzott a feje alá, négy káposztabokorral polcolta fel a lábát. Tigris szerette a kényelmet. Meg egy csomót répát, káposzta- és salátabokrot babrált, turkált és húzgált, mert unatkozni meg nem szeretett.

Mindeközben egy kislány lépett ki az apjával az erdőből.
– Látod Rituka, milyen csodálatos a természet! Előbb a sűrű erdő, aztán ez a gyönyörű tisztás! Az ember nem győz betelni vele. Ezentúl minden nap sétálhatunk ebben a szép erdőben! Ugye örülsz, hogy ideköltöztünk? – kezdeményezett beszélgetést az apa a lányával.
– Nézd, apu csíkos cica! – bökött Rituka a veteményes közepén heverésző Tigrisre.
– Jó ég, egy tigris! – suttogott az apa.
– Megsimogathatom? – kérdezte a kislány.

Nem simogathatta meg. Apja némán és halálsápadtan tuszkolta a gyönyörű tisztás széléről a sűrű erdőbe, onnan meg a biztonságos autóba.
Rituka kibámult az autó hátsó ablakán. Miért nem jön utánuk a csíkos cicatigris, biztos a természet nem engedi el, pedig a cica jönni akar, és nagyon jó lenne neki, anyu biztos főzne valami finomat, és nem szólna rá, hogy mosson kezet, meg ne piszkolja össze magát, meg ne túrja az orrát, meg ne igyon többet lefekvés előtt, mert megint be fog pisilni. Ritu nem szerette, hogy a természet nem engedte el a cicát. És miért sietett annyira apu?
Elképesztő! Hogy kerülhetett az a fenevad ide! Hallatlan, hogy nem tájékoztatták a szerződéskötés előtt arról, miféle veszélyeknek vannak itt kitéve! Volt képük úgy hirdetni, hogy családbarát lakópark! Őrület! Költözzön a családbarát Százholdas Lakóparkba, és etesse meg a környéken ólálkodó vérszomjas fenevadakkal a gyermekét! Ezért valaki felelni fog, az biztos. De most a legfontosabb, hogy eltűnjön innen az a vadállat, sürgősen!
Apu fölemelte a mobilját.

Erősen sütött a nap, cirógatta a tigriscsíkokat. Lám, egy árnyalatnyival máris barnábbak, nézegette elégedetten Tigris az oldalát. Ahogy a csíkok barnultak, úgy lett Tigris egyre szomjasabb, ezért igencsak megörült, mikor meglátta Nyuszit locsolókannával a kezében közeledni.
– Szervusz, kedves Nyuszi! Jaj, de örülök neked! – üdvözölte fülig érő szájjal a nyulat.
– Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Nyuszi elképedve, mikor meglátta a pusztítást a veteményes közepén.
– Napoztatom a sápadt csíkjaimat, nézd csak meg, teljesen ki vannak fehéredve… – mutogatta fájdalmas arccal Tigris a csíkjait. Mozdulatainak újabb káposzták estek áldozatul.
– Te a veteményesemben hemperegsz! – hülledezett Nyuszi.
– Nem hempergek, Nyuszkó pajtás, napozok. Egészségügyi okokból. – javította ki Tigris Nyuszit.
– Napozol? Az én veteményesemben? – Nyuszi még mindig nem tért magához.
– Te mondtad, hogy az egész Pagonyban itt a legtöbb a napsütéses órák száma, és az én csíkjaimnak most pont ilyen helyre van szükségük…
– Azonnal takarodj innen! – üvöltötte Nyuszi. Magához tért.
– De igazán megérthetnél, Nyusz…
– Takarodj, különben kitépem azokat az átkozott csíkokat a bőrödből!
Tigris a csíkjaira nézett és megállapította, hogy tulajdonképpen nincsenek rossz állapotban, szinte visszanyerték régi szépségüket.
– Jól van, Nyuszi, akár el is mehetek. – mondta sértődötten, azzal felállt és elindult. Bezzeg ha Nyuszi is tigris lenne, akkor ő is belátná, hogy a csíkok mennyivel fontosabbak néhány salátánál és káposztánál. Tigris sajnálkozott, hogy tigrisgondolatait nem oszthatja meg egy másik tigrissel. De csak pár lépést tett, amikor…

Egy óra sem telt el azóta, hogy a kislány meg akarta simogatni a csíkos cicát, két puskás ember jelent meg a Pagonyban. Hamarosan a tisztáshoz értek. Az erdő széli bokrokba feküdtek: lesben álltak. Lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy hentereg a csíkos a zöldségek között. Látták, hogy egy dühös nyúl kis híján nekiesik a tigrisnek, mire a csíkos feláll és elindul. De csak pár lépést tett, amikor…

… amikor észrevette a látogatókat – köztudott, hogy az idegeneket a tigrisek veszik észre a leghamarabb a világon. Tigris szívélyesen üdvözölte a puskásokat:
Szép jó napot kívánok Uraim! Tigris vagyok, mint a csíkjaimról láthatják. Engedjék meg, hogy körbevezessem Önöket a Százholdas Pagonyban!
– Dörrr! – válaszolt az egyik puska.
– Durrr! – mondta nyomban a másik is.

Tigrist lelőtték! Tigrist lelőtték! Tigrist lelőtték! – ordítozta tele a Pagony mind a száz holdját Nyuszi. A szemem láttára terítették le. A veteményesemben! Dőlt a vér a csíkjaiból. Csurom vér lett minden salátám és káposztám! Négyen vonszolták élettelen testét. A répaföldemen keresztül!
A Százholdas Pagony lakói Nyuszitól tudták meg, hogy Tigrist lelőtték.

Azt azonban egyikőjük sem tudta, hogy altatólövedékkel lőtték le.

A Százholdas Állatpark lakói igazán szerencsések voltak, mert az állatpark igazgatója mindent megtett azért, hogy az állatok a lehető legjobban érezzék magukat.

Ezen megfontolásból kapott Tigris egy társat.

Tigris büszkén lépdelt a Százholdas Állatpark tigriskifutóján. Megfigyelte, hogy a látogatók a tigrisekre kíváncsiak a leginkább. És Tigris igazi tigris volt: kedvesen mutogatta a csíkjait, félelmetesen meresztgette a szemét, rövid vágták után jó nagyokat fékezett, vicsorgott és vigyorgott, dorombolt és dörömbölt, böfögött és röhögött, meg persze ugrált a farkán.
Aztán…
– Másiktigris! – kerekedett el Tigris szeme, amikor az új tigris belépett a ketrecbe. – Sosem láttam még másik tigrist! Szervusz, kedves Másiktigris, úgy örülök neked! Tudod, mi tigrisek… – kezdte Tigris, és körbeugrándozta Másiktigrist.
– Kuss, legyen! Mikor engedtem meg, hogy megszólalj? – förmedt rá Másiktigris.
– Nohát, kedves Másiktigris, nem valami jó a modorod… – méltatlankodott Tigris, és a csíkjait kezdte mutogatni, hogy amaz biztosan felismerje. Minderre egy vészjósló morgás volt a válasz. – Biztos rossz kedved van. De ne félj, mindjárt felvidítalak. Mi vagy te, igric? Nem, hanem tigric! Ha-ha-ha! – tréfálkozott Tigris, mert tudta, hogy a tigriseknek van a legjobb humorérzékük a világon.
– Mondj csak még valamit! – lépett Tigris felé Másiktigris.
– Én is tigris, te is tigris, én Tigris, te Másiktigris! – barátkozott tovább Tigris, mire Másiktigris akkorát mart az oldalába, hogy Tigris csillagokat látott.

És Tigris ebből már értett. Szótlanul kullogott a tigriskifutó külső sarkába. És arra gondolt, hogy a tigrisek a leggonoszabbak, a legdurvábbak és a legagresszívabbak a világon.
És a legszerencsétlenebbek.
Meg a legmagányosabbak.

–––––– – – – – – – – ––––––

Nyuszi ezúttal nem tartott szünetet, tigrisről rögtön a következő varázsigére váltott.

Zsebibaba! Zsebibaba! Zse-bi-ba-ba! Zse-bi-ba-ba! Zse-bi-ba-ba!

Szó, mi szó Fülesnek igen széles pofavágó repertoárja volt.

–––––– – – – – – – – ––––––

Március vége volt. Zsebibaba reggeli kakaójához ízletes zsurlót ropogtatott. Hiába, a pagonyi zsurlónak nincs párja. Zsebibaba hálásan nézett anyjára, aki korán kelt föl, hogy friss zsurló legyen az asztalon. Zsebibaba belelapozott a Pagony Krónika aznapi számába – és megállt a zsurló a szájában: „… a Százholdas Pagony északkeleti részében, valamivel több mint 10 hekárnyi területen Közép-Európa legnagyobb hulladékégetője épül… a beruházás mintegy 20 milliárd forintba kerül … százötven új munkahely létesül … az építkezés szeptember nyolcadikán indul…”
Elképesztő, suttogta Zsebibaba.

Áprilisban Zsebibaba kitűnő publicisztikákban taglalta, hogy a létesítmény megépítése a természetvédelmi oltalom alatt álló területen mekkora természetpusztítással járna. Naphosszat konzultált jogászokkal arról, hogyan lehetne megtámadni, semmissé nyilváníttatni a szemétégető építéséről kötött szerződéseket. Júniusban felvette a kapcsolatot a Magyar Természetvédők Szövetségével, a Védegylettel, a Zöld Fiatalokkal, a Greenpeace-szel, a Rügyecskékkel, a Humusszal és a Levegő Munkacsoporttal, megalapította a Százholdas Pagonyért Egyesületet. Lakossági fórumokon tájékoztatta a környék lakosságát, hogy ha a szemétégető megépül, az a Százholdas Pagony halálát jelenti. Júliusban ígéretet kapott, hogy a pagonyi hulladékégető ügyében meghallgatja az országgyűlés környezetvédelmi bizottsága.

Aznap, amikor a kivitelezőnek meg kellett volna jelölnie a kivágandó fákat, aktivisták százai vették körül élőlánccal a veszélyeztetett területet. Azt tervezték, hogy este a fákhoz bilincselik magukat.

Az emberek arról beszéltek, hogy egy kis kenguru megmenti a Százholdas Pagonyt.

Augusztus közepén egy szürke öltönyös úr sétált be az egyik országos napilap szerkesztőségébe, kezében egy paksamétával.

A lapban másnap figyelemreméltó cikksorozat indult.
Egy biológus professzor arról értekezett, hogy Zsebibaba meglehetősen éretlen állapotban jöhetett a világra: „A fogantatás után mintegy 31-36 nappal a csupasz, kukacszerű Zsebibaba kimászott Kanga kloákájából, és végigaraszolt anyja testén egészen az erszényig, melybe bejutva azonnal rátapadt egy emlőre. Azon nevelkedett azután…” A következő oldalon a koraszülöttség és a mentális retardácó közötti kapcsolatról olvashatott az olvasó, egy gyermekpszichiáterrel készített interjúban. A másnapi számban több anatómus cáfolhatatlan bizonyítékokkal állt elő, melyek szerint az összehasonlító anatómiai vizsgálatok minden kétséget kizáróan megmutatták, hogy Zsebibaba nem őshonos a Pagonyban. Filozófusok elmélkedtek azon, hogy aki nem őshonos, mennyi mindenben eltérhet tőlünk. Szociológusok elemezték, milyen hatással lehet társadalmunkra, ha olyanok élnek közöttünk, akik eltitkolják idegen mivoltukat. Harmadnap, újságírói kérdésre válaszolva a kardiológus, aki pár éve szívpanaszokkal kezelte Zsebibabát, kifejtette, hogy több évtizedes gyakorlata során sosem találkozott még olyan szokatlan szívvel, mint a Zsebibabáé. Véleménye szerint idegen országokban fordul elő ez a szívtípus, példaként Ausztráliát említette. A kardiológussal készített riport melletti hasában egy közgazdász elemezte az ország gazdasági helyzetét: növekszik az államadósság, meglódultak az árak, kilátástalan helyzetben vannak a kis- és középvállalkozások, növekszik a munkanélküliség. A lap következő napi számának szerkesztőségi kommentárja a gazdaság katasztrófális állapotáról szólt. Az utolsó előtti bekezdésben a szerzők fölteszik a kérdést, miszerint nem lehetséges-e, hogy az emberek nehézségeiért a köztük élő, tőlük olyannyira eltérőek a felelősek? A szerkesztőség álláspontja szerint mindez sokkal rosszabb lehet, hacsak az emberek nem tesznek hamarosan valamit. Ugyanezen az oldalon egy publicista Zsebibabát idegenszívűnek, idegen érdekek aljas szószólójának nevezte, aki befúrta magát a nép testébe, kihasználva a magyarság hírneves vendégszeretetét. A másnapi címlapról Zsebibaba és Kanga röhögött tele szájjal az olvasóra egy kidőlt fán állva. Képaláírás: Ausztrálok mentik a Pagonyt. A napilap elkövetkező számaiban oknyomozó riportok tucatjai foglalkoztak Zsebibabával. A zsurnaliszták elképesztő dolgokat derítettek ki:
„… bizonyára Önök is feltették már maguknak a kérdést, hogy honnan kaphatta a nevét ez a kenguru. Magától értetődőnek tűnik a válasz: erszény – zseb, kis-kicsi – baba. De valóban így van? Nem csupán megtévesztés, manipuláció az egész? … Ennek jártunk utána. … A hazai alvilágban régóta ismert egy bűnszervezet, mely főleg lopásból és prostitúcióból tartja el magát … a szervezet élén bizonyos Zsebi-baba áll.”
„… fent nevezett kenguru-kölök csonka családban nőtt fel … szülőföldjén jókora lyukat fúrt az ózonrétegbe… és bőrrákosok millióinak haragja elől menekült országunkba.”
„… mit várhatunk egy olyan egyéntől, aki járni sem igazán tanult meg, a mai napig csak ugrál… az emlősök közé csak nagy-nagy jóindulattal sorolható.”
A legsúlyosabb dolgot, a legnyomósabb érvet alighanem egy B.M. nevű publicista vetette papírra: „… meg egyébként is: szőrös, mint az állat.”
Az országos napilap nem csupán Zsebibaba lelkének eltitkolt sötétségét mutatta meg kedves olvasóinak, a kenguru anyjáról sem feledkezett meg. Kangáról egyértelműen bebizonyosodott, hogy kétségtelen idegenszívűsége mellett nyilvánvaló, hogy idegenerszényű is. Mindezen tényekből minden épeszű ember számára egyértelművé vált, hogy Zsebibaba anyjával együtt a Pagony megrontására és elveszejtésére esküdött föl.

A Százholdas Pagonyban először-kirándulók sokasága jelent meg, és táblákra írt véleményükkel piknikeztek: Erszényesek, haza! Nem adjuk a Pagonyt! Nem is vagytok emlősök! Kenguruhúst akarunk!

Ezzel párhuzamosan kezdtek hazaszállingózni a Pagonyért tüntetők.

Az emberek arról beszéltek, hogy az a dög kenguru tönkreteszi a Százholdas Pagonyt.

A környezetvédő szervezetek számára fölöttébb kínossá vált Zsebibaba személye. Miután négy aktivistát azért rugdostak össze, mert kengurus jelvényt viseltek, a Magyar Természetvédők Szövetsége, a Védegylet, a Zöld Fiatalok, a Greenpeace, a Rügyecskék, a Humusz és a Levegő Munkacsoport közös nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerik, hogy Zsebibaba csalárd módon megtévesztette őket, és vele semmiben nem értenek egyet. A Százholdas Pagonyért Egyesületet kizárta tagjai közül Zsebibabát.
Szeptember hatodikán éjszaka mindössze öt aktivista volt a Pagonyban. Ők szem- és fültanúi voltak, hogy „mennyé’ vissza anyádba!” üvöltéssel egy zászlóba csavart férfi Kanga erszényébe passzírozta a halálrarémült Zsebibabát.

Másnap, mindenki megelégedésére Zsebibabát és Kangát a hatóságok kitoloncolták oda, ahová valók: Ausztráliába.
Szeptember nyolcadikán zavartalanul kezdődtek el a munkálatok.

–––––– – – – – – – – ––––––

Nagy-Ottlaky Bernát intett Nyuszinak, itt az ideje befejezni a zsebibabázást. Rövid szünet következett, mely során a kedves publikumnak lehetősége volt az N-OBer Kft. termékeit megvásárolni. Az elektromagnetikus hasizomrelaxátor működését három légtornászkisasszony mutatta be. A szerkezet forradalmian új technikán alapul… (nem részletezném, de tisztán kivehetők voltak a következő szavak, kifejezések: musculus rectus és transversus abdominis, linea alba, relaxál, pulzál, mikrobead-ek, elektromagnetikus felhő, cirkulatív sejtrespiráció, metabolikus acidózis, metabolikus nekrózis, magnetikus antikoagulopátia). A készülék használata különösen megerőltető hasizomtorna, példának okáért hosszan tartó, önkívületi állapotban zajló röhögés után javasolt. Ha valaki netán másnap (harmadnap, negyednap, esetleg a következő héten) bármi mást akar csinálni, mint irtózatos hasi görcsökkel otthon feküdni, nem kell egyebet tennie, csak felemelni a kezét, és az ezért a minőségért tuladonképpen nevetséges ár kifizetése után máris birtokba veheti a saját elektromagnetikus hasizomrelaxátorát!
Gedeon élvezettel és őszinte elismeréssel hallgatta a hasizomlazító készülék működését bemutató kiselőadást. Jegyzetelnem kéne, vigyorgodott el, amikor a fekete hajú tornászhölgy garanciavállalásról mondott szavait a függöny mögötti kopácsolás és a zenekar hangpróbája miatt nem lehetett tisztán hallani.
(Volt aki hasizmok regenerálódását elősegítő tablettáért, olajért, krémért, zseléért adott ki pénzt. (Ez utóbbi két termék erősen ajánlott a hasizomrelaxátor tökéletes működéséhez.))

A szünetben Füles megmasszírozta arcizmait, elrendezte szanaszét fújt kócait. Ezúttal nem maradt állva, leült. De előbb a porondra pottyantott pár szamárcitromot.

A cirkuszigazgató kitűnő érzékkel ismerte fel a pillanatot, mely után, egyelőre, már egy darab sem fogyott volna az N-OBer Kft. termékeiből. Csettintett.

Ismét Monsieur Nyuszin volt a sor. Meg Fülesen.

Bagoly! Ba-goly! Ba-goly! Ba-goly!

–––––– – – – – – – – ––––––

Bagoly jóízűen lakmározott a hihetetlen vadásztudományának gyümölcseként elejtett egérből. Három éve fejlesztgette azt a vadásztechnikát, amivel elkapta az egeret. Úgy látszik most kezd beérni, gondolta és fogalmazni kezdte az itt lecsapok, ott lecsapok vadásztaktikáról szóló tudományos közleményének a bevezetőjét. Feltétlenül idézni fogom a német kánya megtévesztésről és a két texasi sas a vadászat közbeni pörgő-forgó mozgásról szóló cikkét, igen, ezekre és az én az erdei és a tisztáson való vadászás összehasonlításáról értekező dolgozatomra fogom felépíteni a bevezetést. Annak a kanadai hó-, vagy milyen bagolynak a vadászat tárgyának viselkedésével foglalkozó közleményét pedig nem fogom idézni, a kettes ábrája, hogy a legenyhébb kritikával illessem, nem meggyőző; egyébként szakmailag oly mértékben hibás, rossz, hogy nemcsak a közlemény helytállóságát, hanem a szerző szavahihetőségét is megkérdőjelezi; mindennek a tetejében pedig az irodalomjegyzék felháborítóan rövid, hiányos, egyszerűen elfelejtett több kiváló, kihagyhatatlan publikációt idézni, köztük az erdei és a tisztáson való vadászás összehasonlításáról értekező zseniális dolgozatot…
Az egész közlemény, irodalomjegyzékkel együtt, 9 oldal lesz, négy ábrával, kettő vagy három színes, és két táblázattal. Tömören, de sokatmondóan, imponáló szűkszavúsággal. A NTFH*– ba fogom küldeni, az egy nagyon jó újság, az elenyésző kivételektől eltekintve (kanadai hó-, vagy miafene bagoly) csak igazán érdekes és nagy eredményeket közölnek. Rengeteg citációm lesz. Bagoly elégedetten forgatta csőrében az egérből tépett darabkákat. Aztán írok egy összefoglaló közleményt a Hunter Scientific-be és…
Az utolsó falat lenyelésekor Bagoly megrándult, hirtelen homályos megérzései támadtak, melyek pár pillanat múlva világos képpé álltak össze:
Az egér furcsán, zavarodottan mozgott (tény 1). Ennek oka minden bizonnyal mégsem az alkalmazott itt lecsapok, ott lecsapok vadásztaktika volt. Mert: figyelembe véve azt, hogy a vadászat a Pagony-patak partjától mintegy harminc méterre történt (tény 2), nem messze a Százholdas Bőrfeldolgozótól (tény 3), sokkal valószínűbb, hogy az egér mérgezett volt. Ugyan a bőrfeldolgozó mindig cáfolta a vádakat, melyek szerint szennyvizet enged a patakba**, a hatóságok mégis jó párszor kimutatták, hogy a patakban bizonyos vegyületek szintje a megengedett érték többszöröse*** (tény 4). Azt persze sosem sikerült bizonyítani, hogy a káros anyagok a bőrfeldolgozóból kerültek a vízbe. Teljesen egyértelmű, hogy az egérnek súlyos koordinációs zavarai voltak (tény 5). Hiba volt ezt nem észrevenni – ez is tény. Bizony igaz, hogy még a legnagyobb tudósokat is elvakítja a vágy, hogy kifundált elméletük kiállja a próbát; ennek érdekében képesek figyelmen kívül hagyni a legnyilvánvalóbb, elméletüket cáfoló tényeket is. Ebben az esetben ez végzetes tévedéshez vezetett. Micimackó vesztét a tudatlansága és az állandóan korgó gyomra okozta, Bagoly halálát a tudományos elvakultsága és a korgó gyomra fogja okozni, ironizált félhangosan Bagoly. A tényeket és az egér koordinációs zavarainak milyenségét figyelembe véve Bagoly legalább 95 százalékra becsülte annak a valószínűségét, hogy az egér zselatubuhu mérgezésben szenvedett. És mert Bagoly evett a mérgezett egérből (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy mind megette, vagy csupán egy falatot nyelt le belőle, a zselatubuhu-mérgezés sajátossága, hogy a mérgezés
lefolyásának milyensége független a méreg dózisától (meg lehet nézni a OT**** májusi különszámában); egyébként Bagoly, természetesen, szőröstül-bőröstül megette az egeret), 91 százalékot meghaladó annak a valószínűsége, hogy Bagolynak ez volt az utolsó egész órája, amikor elméjének élességgét teljes egészében birtokolta. A zselatubuhu ugyanis rohamos elbutulást idéz elő. Ilyen hatással van a baglyokra. (Lásd és olvasd szintén az OT májusi különszámában.)
A zselatubuhu hamarosan hatni kezd. Gyomormosásnak, hánytatásnak, hashajtásnak semmi értelme. A méreg szinte rögtön felszívódott. Ellenméreg nincs. Bagoly pontosan tudta, hogy mi fog történni. Figyelembe véve a mérgezés előtti egészségi állapotomat és azt, hogy az elmém igencsak jól karbantartott, a méreg dózisától függetlenül (lásd fentebb) 90 százalék annak a valószínűsége, hogy az életemből még száz nap van hátra, napi ezernégyszázhúsz kínzón bután, ködös elmével és csupán napi húsz értékes, tiszta, ép elmével eltöltött perc. Naponta húsz perc. Száz napig. Hiszen az több mint harminchárom óra! Több mint elég ahhoz, hogy… igen!, tudományos közleményt fogok írni az esetből! Az esetemből. Káprázatos önkísérlet! A OT-nek fogom elküldeni…

Pár perc múlva Bagoly küszködött, roppant erősen törte a fejét, mert sehogy sem akart valami az eszébe jutni. Mit is akartam, mit is akartam. Mit is akartam csinálni… Megvan! Bizonyára enni akartam, mert úgy emlészem, ma még egy falatot sem ettem.

– Mit jelent a dementia? Mit is jelent… nem emlékszem … pedig tudtam …. mindjárt … mindjárt … várjunk csak … hadd gondolkozzam kicsit … annyi biztos, hogy nekem is van … tudom én mit jelent … mindjárt eszembe jut … tudom én… – motyogta Bagoly.
– Elbutulás! – vágta rá Malacka meggondolatlanul.
– Mit mondasz? ¬– kapta fel a fejét Bagoly.
– Elbutulás. A dementia elbutulást jelent. – ismételte halkan Malacka.
– Te meg honnan tudod ezt? – fortyant föl a válaszra Bagoly.
– Ne haragudj, Bagoly, tegnap olvastad nekem az egyik könyvedből. – felelte Malacka, mire Bagoly mérgesen az asztalra csapott és megkérte Malackát, hogy tegye elé azt a könyvet.
– Hol van a szemüvegem? Hová tettem? Hová tettem. No, mindjárt… mindjárt – motyogta Bagoly miközben össze-vissza turkált az asztalon szanaszét heverő holmik között.
– Az orrodon van. – mondta Malacka.
– Te meg honnan tudod ezt? – fortyan föl a válaszra Bagoly.
– Ne haragudj, Bagoly, látom. – mondta csendesen Malacka.
Bagoly sértődötten tolta fel orráról a szemüveget, a könyv fölé hajolt, majd könnybelábadt szemmel kérdezte:
– Biztos, hogy tegnap olvastam neked?
– Igen, Bagoly, minden nap szoktál olvasni nekem. – válaszolta Malacka.
– Ma nem megy. Nem tudok… én … elfelejtettem olvasni… – suttogta Bagoly.

Hogy mi lett az esetről a OT–be írandó közleménnyel? Hm. Az OT legfrissebb száma azt követő napon jelent meg, hogy Bagoly elkapta az egeret. Ebben egy kanadai hóbagoly a zselatubuhu mérgezés különlegességére hívta fel a figyelmet, a jelenséget zselatubuhu dózis – ép elme idő állandóság törvényének nevezte el (a törvény magában foglalta a dózis – túlélési idő paradoxont is.) Így hangzik: a zselatubuhu mérgezés után tiszta elmével eltöltött órák száma független a szervezetbe jutott méreg mennyiségétől, viszont a dózis emelése négyzetesen növeli a túlélési időt. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Egy példán keresztül mindjárt megértik. Bagoly jócskán alulbecsülte a méreg dózisát, pont kétszer annyi zselatubuhu jutott a szervezetébe, mint amennyit feltételezett (illetve a tudomány aznapi állása szerint a dózis még nem volt fontos), így Bagoly a mérgezés után nem száz, hanem négyszáz napig élt (dózis – túlélési idő paradoxon), viszont a világos aggyal eltöltött órák száma nem változott, maradt a valamivel több mint harminchárom óra, csakhogy ezek a percek nem száz, hanem négyszáz napra oszlottak el. Bagolynak nem húsz, csupán napi öt perce volt. Így kívánta meg a dózis – idő állandóság törvénye.

Napi öt perc. Éppen elegendő volt ahhoz, hogy Bagoly felidézze a következőket: itt lecsapok, ott lecsapok vadásztaktika, vadászat, egér, szenzáció, közlemény, szenzáció!, koordinációs zavarok, patak, bőrgyár, tények, mérgezés, zselatubuhu, száz nap, húsz perc, önkísérlet, közlemény, szenzáció! … úgy négy perc negyvenöt másodperc eltelével jutott el addig, hogy rajta, rajta!, és felemelte a tollat…

* New Trends In Flying Hunters
** vádak: Zsebibaba, Mitől habzik a Pagony-patak?, Pagony Krónika, 2005.10.29.; Zsebibaba-Bagoly, Halpusztulás a Százholdas Pagonyban, Környezetvédelmi Hírmondó, 2006.03.11.; Zsebibaba, Bőrfeldolgozótól a hulladékégetőig?, Pagony Krónika, 2006.04.12.; cáfolatok: Plangár, Valótlanságok és Rágalmak, Pagony Krónika, 2005.11.05.; Plangár-Róbert, Toxikológiai jelentések: A bőrfeldolgozó mintaszerű működése, Környezetvédelmi Hírmondó, 2006.03.21.; Plangár, Rágalmazások a Pagonyban, Pagony Krónika, 2006.04.20.
*** Toxikológiai Szemle, 2005. 12.10.; Pagony Híradó, 2006.04.18.; Toxikológia Szemle, 2006.06.11.
**** The Owl Toxicology
–––––– – – – – – – – ––––––

Nagy-Ottlaky Bernát elégedetten dörzsölte a kezét. Nagyszerűen alakultak a dolgok a Százholdas Pagony Cirkuszában. A rövid számvetés: harmincegy darab elektromagnetikus hasizomrelaxátor, negyvenhét doboz hasizom-regenerálódást elősegítő tabletta, ötvenkét tubus olaj, és nem is tudom mennyi krém és zselé kelt el. ((És: egy módszeresen agyontaposott kislány, két wandavéres, negyvenhatos láb, egy hatalmasra fúvódott vörhenyes has, egy chips-szel konzervált paróka, egy érthetetlen, hogy miért Göndör becenevű teljesen kopasz lány, a töksüket Évike a kettétört zongorista karrierjével, Melánka néni ripityára szakadt hangszalagjai és egy darab tökéletesen megfulladt Ede bácsi. Meg hetvenkilenc influenzás, de ez csak a lappangási idő letelte után derült ki.))
És hol volt még a vége!

Közeledett a finálé.

Fü-les és Nyu-szi!, suttogta Nyuszi az utolsó két varázsigét.

–––––– – – – – – – – ––––––

A mintegy három méter széles ösvényt jobbról és balról dombocska kísérte. Füles lehajtott fejjel poroszkált az ösvényen. Hátán egy kövér batyu hol jobbra, hol balra billent. A szamár előtt Nyuszi lépdelt peckesen, mint egy felfedező. Messze maguk mögött hagyták a Százholdas Pagonyt. Nincs már ott semmi, ami miatt maradnunk kéne, mondta Nyuszi. A batyuba a legkülönbözőbb répa-, saláta- és káposztafajták vetőmagjai kerültek, meg a veteményesből kihúzott répák, saláták és káposzták.
– Szép tőled, hogy magaddal viszel. Más biztosan itt hagyott volna. – nézett Füles hálásan Nyuszira.
– Ugyan, Füles, ne butáskodj, szükségünk van egymásra. – intette le Nyuszi, és megigazította a batyut Füles hátán. – Meglátod, hamarosan találunk egy helyet, ami legalább olyan szép, mint a Pagony volt régen.
– Legalább olyan szép. – sóhajtott Füles.
– Fekete lesz a föld, sok lesz az eső és a napsütéses órák száma kétszer annyi, mint a Pagonyban. Akkor neked sem kell tovább vinned ezt a batyut, megállunk, letelepszünk, új veteményest csinálunk.
– És lesznek barátaink. – mondta Füles.
– Igen, lesznek.
– Olyanok, mint…
– Csak ezt az ösvényt kell követnünk. – fojtotta a szót Fülesbe Nyuszi. – Bagoly mondta, hogy ez az ösvény vezet valamit valahová. Nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy a dolognak köze van a mezőgazdasághoz. Mezőgazdaság! Veteményes! Répa! Káposzta! – Nyuszi szeme csillogott.
– Saláta. – tette hozzá a szamár. – Tényleg beszélt Bagoly erről a… – nézett a lába előtti földre Füles – de, ha jól emlékszem nem azt a szót használta, hogy ösvény. Inkább azt, hogy…
– Ösvény, ha mondom! És oda vezet, ahol nagyon sokat süt a nap, mert minden ösvény vezet valahová! – Nyuszi kezdett mérges lenni.
– Igazad lehet, Nyuszi. – nyugodott bele a szamár.
– Mezőgazdaság! – kiáltotta Nyuszi és boldogan taposta az ösvényt.

Fél év telt el azóta, hogy Nyuszi és Füles elhagyta a Pagonyt. Változatos úton bandukoltak a tökéletes veteményesnek való terület felé, hol úszniuk kellett, hol poroszkáltak, békalencsét köpdöstek, máskor rugdosták a pitypangokat és a parlagfűtől tüsszögtek. Sem a jobb, sem a bal oldali dombocskára nem kapaszkodtak fel, az ösvényen maradtak, rendületlenül, hiszen Bagoly megmondta. A szamár hátán üresen fityegett a batyu. Az utolsó előtti fonnyadt répa Füles szájából kandikált ki, az utolsót Nyuszi nézte meredten. Tegnap még volt egy maréknyi vetőmagunk. Isteni íze volt. Istenem, vetőmagot ettem! Nyuszi elsírta magát.
Sehogy sem akart véget érni az ösvény.

Esteledett. Nyuszi és Füles az üres batyu alá bújt. Nagyon hideg tudott lenni az el nem fogyó ösvényen. Hideg estén lassan fogytak a percek. Nyuszi rászokott a sóhajtozásra.
– Micimackó! Ja-aj, szegény Micimackó! Emlékszel, Füles, hogy szerette Micmackó a mézet! Hajaj, senki nem szerette nála jobban. Édes, drága jó mackó! Jaj, jaj, szegény Tigris, milyen délcegen ugrált a farkán! Pompás, barna csíkjaiba öltözve. Milyen öröm volt nézni, amikor a házam körül ugrált! Ó, istenem, hányszor gyógyított meg minket a tudós Bagoly! Csak a te életedet, Füles, legalább százszor mentette meg. Micimackó lábát is ő vágta le. Mi lett volna velünk nélküle? És vajon mi lehet most az ártatlan kis Malackával? Remélem vigyáz magára. Micimackó halála óta olyan furcsán viselkedett. Annyira aggódom érte! Mikor utoljára láttam úgy mászkált, mint aki se lát, se hall. És pont a gyorsforgalmi út környékén…
Füles nem szólt egy szót sem. A neki jutó batyufél alatt kuporgott, és gondolatait mimikai izmainak erőteljes emoto-motoros mozgása kísérte*.

Teltek-múltak a napok, Nyuszi sóhajtozása rövidült, tömörödött és megszokott esti szetartás lett. A nyúl szavakat mormolt, Micimackó, Tigris, Bagoly, Zsebibaba, a szamár arcára meg grimasz ült a grimasz után.

Aztán egyik este, a szokásos névmormolás és szamármimika közben…
– Hahahaha-ha! Hí-hihihihi! Jaj, haa-hahahaha, nem bírom, kérlek ha-ha-hagyjátok abba, ne csináljátok ezt velem!
Röhögéstől fetrengő ember gurult le a bal oldali dombocskán.
– Még sosem láttam ennyire vicceset! Ha-ha-ha-haaa! Ezek az értelmetlen, idióta szavak! És hozzá azok a hi-hi-hi-he-he-he-tetlen grimaszok!! Jaj, a hasam, jaj, de fáj, haa-ha-ha-ha, a nevetéstől, hi-hi-hi, kéne valami szerkezet, ha-ha-ha, ami ellazítja a hasizmaimat, ha-ha-ha, ha-ha-haaa… Istenemre mondom, roppant tehetségesek vagytok! Engedjétek meg, hogy bemutatkozzak: Nagy-Ottlaky Bernát vagyok, a cirkuszigazgató. A Nagy és az Ottlaky között kötőjel, Ottlaky két té-vel és ipszilonnal. Nem lepődnék meg, ha már hallottatok volna rólam. Sebaj, nem tesz semmit. Hanem a cirkuszomról egész biztosan hallottatok. A Százholdas Pagony Cirkusza.
Nagy-Ottlaky Bernát elégedetten látta, hogy a cirkusz nevének hallatán Nyuszi és Füles összerezzent.
– Nagyszerű cirkusz. És nagyon jövedelmező vállalkozás! Itt van, itt ni, rögtön a mögött a fa mögött. Csak vizelni jöttem ide. A fához. Akkor vettelek észre benneteket. Imádok a szabadban vizelni. Nincs annál jobb, próbáltátok már? No, de nem húzom tovább a drága időmet, a lényegre térek: én most rögtön szerződtetlek titeket. Nehéz dolgotok nem lesz csak ezt a számot, ezt a csodálatosan nevetséges számot kell minden este előadnotok. Kaptok szállást … és pé…

Nagy-Ottlaky elharapta a mondatot, a csont és bőr állatokra nézett.

…annyit zabálhattok, amennyi belétek fér.
– Répa! – nyögte a csont és bőr nyúl.
– Széna. – szuszogta a csont és bőr szamár.
Nagyon jó lesz, nagyon jó lesz, dörzsölgette a kezét Nagy-Ottlaky.
– Azért azt áruljátok el, hol tanultátok ezt a csodálatos számot! Nem tudom eldönteni, hogy az orosz, vagy a francia bohóciskolát képviselitek-e. Legyen francia, az sokkal eladhatóbb. Az egyik francia … a másik … a másik mégis orosz, a grimaszaiból látszik, kiütközik az érzékeny orosz lelke. Párizsban találkoztak, roppant nehéz életük volt, csupa éhezés és szenvedés, de mindenük a nevettetés, egymásra találtak, éveken keresztül csiszolták tökéletesre egyetlen számukat, a mesteri … amit először Önök láthatnak, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek! Szenzációs világpremier a Százholdas Pagony Cirkuszában! Tessék csak, tessék! Hogy is hívnak? – nézett a nyúlra Nagy-Ottlaky.
– Nyuszi. – mondta Nyuszi.
– Monsieur Nyuszi… És téged? Neked mi a neved? – kérdezte a cirkuszigazgató a szamártól.
– Füles. – mondta Füles.
– Monsieur Nyuszi és Goszpogyin Füles a Százholdas Pagony Cirkuszában! Szenzációs világpremier! Persze egy-két dolgon azért változtatni kell. Mindenképpen. A tökéletes művészi hatás kedvéért. Például te, Nyúl…
– Nyuszi. – szólt közbe Nyuszi.
– … Nyuszi, te ne csak úgy zagyváld azokat a vicces szavakat, tagold, szótagold és skandáld őket, és tarts szünetet közöttük, hagy nevessék ki a nézők magukat a szamár grimaszain, akkor mondd a következő … mit is … mit is … hogy nevezzük ezeket a szavakat … ez az! varázsigét! … a következő varázsigét akkor mondd, amikor a publikum elcsendesedett. És be kell tanulnod valami összekötő szöveget, valami ilyesmit, hogy szervusztok gyerekek, az elkövetkező perecekben … hihihihihi … akarom mondani percekben … he-he-he … bűvös szavakat, varázsigéket fogok mondani, amelyek elképzelhetetlen hatással lesznek ennek a … ésatöbbi, ésatöbi, ésatöbbi, majd kitaláljuk. És, hogy is mondjam, viccesen ejtsd a szavakat, de … ez neked úgyis menni fog. Meg a kezeddel úgy kell tenned, mintha szugerálnád a szamarat… Neked meg, Szamár…
– Füles. – szólt közbe Füles.
– …igen, igen, neked meg … te jó vagy úgy, ahogy vagy! Holnapután már kezdhettek is. Nagyszerű! Holnapután lesz a premier! Mutasd csak, mi van ott a farkad tövén? De hisz ez… Óriási! Egy szög! Óriási! Egy szögeltfarkú szamár! Óriási! – lelkendezett a cirkuszigazgató.
– Igazán nem olyan óriási, csak egy vékonyka szövet, meg kis kóc a végén. És egy nem túl nagy szög. A rögzítéshez. – válaszolt Füles.

Nagy-Ottlaky Bernát könnye csorgott, hasa fájt, mellkasa égetőn feszített, nem emlékezett mikor érezte ilyen nagyszerűen magát.
– Mondjátok csak, egyébként hová mentetek? – vetette oda, mikor újra képes volt megszólalni.
– Egy éve indultunk el a Százholdas Pagonyból. Ezt az ösvényt követjük, mert ez vezet el oda, ahol majd új veteményest csinálunk. – mutatott Nyuszi az ösvényre.
– De nem találtunk semmit. Semmit. Csak az ösvény van. – egészítette ki Füles.
– Milyen ösvény! Ha-ha-ha! De nagy marhák vagytok! Nem ösvény ez, hanem árok…
– Árok. – sóhajtott Füles.
– …árokrendszer a Pagony körül, ezzel csapolják le a pagonyszéli mocsarat, hogy mezőgazdasági művelés alá vonják.
– Mezőgazdaság! – nyílt tágra Nyuszi szeme.
– Egy éve mászkáltok benne? Hí-hi-hi-hi… Körbe-körbe jártatok! Ha-ha-harminc méternyire sem vagytok a Százholdas Pagonytól!

Megmutatom hol fogtok dolgozni, mondta Nagy-Ottlaky Bernát, és elindult a cirkuszba.
Nyuszi és Füles utána.

* Szegény Bagoly figyelte meg és írta le a Pagonyi szamár különleges emoto-motoros működése című munkájában (The Donkey Physiology, 2001.04.01.) Fülesnek azt a képességét, hogy a mély érzelmek mimikai izmainak erőteljes mozgását váltják ki, ill. hogy különböző érzelemprofilt kiváltó események különbözően késztetik összehúzódásra a szamár mimikai izomcsoportjait más és más ábrázatot adva ezzel neki.

–––––– – – – – – – – ––––––

Szinte teljesen üresek lettek a padsorok, a közönség nagy része a földön fetrengett. Nagy-Ottlaky leste a pillanatot, ahonnan még van visszaút, intett. Füles és Nyuszi!, mondta utoljára Nyuszi. Az emberek lassan feltápászkodtak a földről, szemüket törölgették, ruhájukat porolták. A cirkusz alkalmazottai némi pénzért a következő dolgokat bocsátották a közönség rendelkezésére: megnövelt nedvszívó képességű zsebkendő, mini-porszívó és mágikus henger a földön gurulás közben összekoszolt ruhák tisztításához, füzetek, melyekben szakemberek nyilatkoznak a nevetés egészségmegőrző és karcsúsító hatásáról, energiapótló italok, cukorkák és sütemények… (és persze hasizomrelaxátor, regeneráló tabletta, olaj, krém és zselé.)

Füles lassan rendbeszedte magát, a porond széléhez ballagott, és felvette a kockacukrot, amit az előző produkcióban szereplő póninak dobott az idomár, de a ló nem vette észre. Ropogott és finom volt.
És akkor…
Tudja a fene, hogy miért, hiszen még sosem tett ilyet, de aznap mégis, talán a kockacukor zavarta meg: Füles felnézett a nézőtérre.
Fess öltönyben egy ismerős alak ült alig két méternyire tőle.
– Róbert Gida! – suttogta Füles alig hallhatóan.
– Füles. – biccentett Gedeon.
– Róbert Gida! Róbert Gida! Róbert Gida! Róbert Gida! – ismételgette Füles egyre hangosabban.
Iszonyatos grimasz kezdte tekerni Nyuszi fejét.

Nézzétek, most a nyúl kezdett rá!, kiáltotta visítva Vinyó.

Nyuszinak még soha nem volt ekkora sikere.

–––––– – – – – – – – ––––––

Eddig is imádtam ezt a két dögöt, de most meg tudám enni őket!, az az új szám a produkció végén… elképesztő, dörzsölgette elérzékenyülten a kezét Nagy-Ottlaky Bernát. Mint a mesében!, nézegette a kijárathoz pakolt plüssszamarakat és plüssnyulakat. Vitték őket, mint a cukrot.

Róbert Gedeon rágyújtott, váltott pár szót a kocsimosó sráccal, na, milyen lett?, fasza, milyen volt?, nem volt rossz, pénzt gyűrt a markába, beszállt az Audiba, felhajtott a gyorsforgalmira, kipöckölte a csikket az ablakon és tövig nyomta a gázt.
Tetszik nekem ez a Nagy-Ottlaky. Tehetséges. Meg fogom keresni.

Madrid

Calderón de la Barca üvegszeme
Hátsó ajtón lépni egy szobába
Madrid látom a Pokol előtere
Kristályarcú lovai a kába
Város halottas-kocsijai előtt
Mintha hátulról lépnél a világba
Elérve még a napi déli verőt
Figyel vakon Calderón de la Barca
Nekem vagy másnak – Madrid lám elárul –
Mintha hátulról lépnél egy szobába
Calderón üres tere figyel hátul
Egy rózsát nyújt át tudja bár hiába
Mert Madrid lám a Pokol erőtere
Calderón szeme cserélt teret vele

Hyvinkee

Élénk virágzással, illatfelhőben érkezik Hyvinkee [e.: Hüvinké]. (Helytelen volna s túlzás eljövetelről vagy megváltásról szólni most, amikor minden csupa tavasz és napfény. Nyoma sincs ébredésnek; a ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog. Nem tespedtséget követő kellemes-bódító hajnal, nem a körforgás újabb s csupán átmeneti, beköszönő állomása, s nem is szeszély – hormontáncoltató, kéjesen váladékozó –, hanem mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás a lágyékban. A közeli vízfelszín hangtalan.) /span>

*

Tehát: Élénk virágzás, illatfelhő az érkezés. Bíborszín leplek, a kövek perzselő érintése. A kopoltyúszerű levélzuhatag szétnyílik a közeledő indakar előtt.

*

Hyvinkee: a név varázsa, a hangok furcsa kapcsolódása, bűvköre, amiről el kéne feledkezni, de nem lehet. A tagolás, mint két ruhadarab közt a fedetlen bőr, csábít; elővillan, s a láthatatlan irányába utal. Oda, ahova mindenkor igyekszik a beteljesülni képtelen vágy, hiszen mit jelentene megpillantani a láthatatlant, a természete szerint bujdosót, meghallani a néma, jelen nem lévő, csöndes, ám mégis hivalkodó egzotikumot?

*

Csípőtánc, a sebes sodrású folyó alakváltozása, kilépése medréből. A part azonban állhatatosnak mutatkozik, a kifelé tartó mozgás észrevétlen. A megszakított idő, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat sercegése (melyekről nem tudni, hogy egyazon világhoz tartoznak-e, vagy talán általuk, visszavonhatatlan átbillenésük nyomán bomlik ki a mindenség). Ütemesen válnak láthatóvá a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnái, sarkai. A buja növényzet megelégeli az illékonyság látszatát, s így minden testközelivé, valósággá lesz. Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötele. A test csenevész izomzata védtelenné válik, de úgy, hogy közben változatlan-érintetlen marad. S pontosan itt lakozik a titok, a leheletnyi különbségek (sejtetések) kies rengetegében. Az erotikumhoz, a nyilvánvaló-szembetűnő termékenységhez vezető út elején. A tilalomnál, mely elválaszt, s éppen az elválasztottság által köt össze két távoli, az érintésbe torkolló pillanatot.

*

A homok testetlen nyomokat őriz. A vízfelszín hangtalan. Enyhén telt, remegő ajkak – emlékezet nélkül. A szekrétum eltüntetésének kényszere nélkül. A kaland feledése, semmibevétele fölös. Egészen egyszerűen: tapasztalan híján. Rebegés az új, mindeddig ismeretlen nyelven. A szavak játékos tagolása. A ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog.

*

Összeszedné lényének szerteszét heverő jeleit, begyűjtené a napot, s megfigyelné, a kopoltyúszerű levélzuhatag miként nyílik szét közeledő indakarja előtt. Az esemény persze mit sem törődik a szándék eltévelyedésével, vagy egyáltalán azzal, hogy eljövetele várható-e. Szétfeszíti érintetlen nőiességét, anélkül, hogy a bejárat előtt – erejét demonstrálva, kéjesen – egy röpke pillanat erejéig megtorpanna. Erőszakosságot mímel anélkül, hogy valóban erőszakos lenne. Hirtelen következik be, de úgy, hogy valójában várható és kiszámítható.

*

A hegyoldal ölelésében álmodozni izmos-erős férfikarról. Kérlelhetetlenségről, mely félénk ellenkezésében felismeri a rejtjelezett vágyat, s ágyékcsúcsosodását – kibontva nehéz, aranygombokkal díszített ruhájából – ereje teljében emeli a nap felé. A kopoltyúszerű levélzuhatag kéjesen sóhajt, majd aprókat lélegzik (piheg), akárcsak a fedetlen, lányos keblét bizonytalanul megérintő, majd pedig simogató Hyvinkee. Az erőtlenségben levont szemhéj időnként megrándul. Nem könnyű különbséget tenni szilárdnak hitt valóság és álom között, amikor a lágyékban mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás jelentkezik. A tárgyilagosság fölszívódik a tapasztalat híján megnevezhetetlen, meleg boldogságként gömbölyödő, fölnyíló testiségben. Rebegés az erotika nyelvén.

*

A szavakat nem lenne szabad másként, csakis játékosan kiejteni. Tekintettel lenni a hangok szokatlan kapcsolódására, varázsára. Mintha minden alkalom első alkalom volna. Ellenállni a tanulásnak, az emlékezés rejtélyességet fölfüggesztő hatásának. Nem engedni, hogy a mozdulatok mesterségbeli tudásra, jártasságra tegyenek szert. Üldözni a rutint, tudomást sem véve róla. Nem alkalmazkodni az előzetesen fönnálló szokásokhoz, szabályokhoz. Abszolút felejtésre kell tehát gondolni, olyan felejtésre, mely teljes mértékben felold, minden köteléket eloldoz, s így teszi lehetővé az eseményszerűség, az izgalom megjelenését. Mindig új, szétfutó jelentéssel bíró szavakat alkotni, de lemondani a megtartás gesztusáról, arról a vágyról, hogy kész, mindenki számára érthető nyelvrendszer bontakozzék ki.

*

Hyvinkee: a név legyőzhetetlen mágiája. Perzselő forróság, kövek. Az enyhén telt, remegő ajkak szétnyílnak. Kéjsóhajok ereszkednek a bíborszín leplekre. A peckesen álló bimbókat morzsolgatja. (Ő). Szaporaság. Mintha testet öltene, megjelenne a vágy tárgya: a hegyoldal ölelésében az erős-izmos férfikar. Az ellenkezését legyűrő kérlelhetetlen ágyékcsúcsosodás.

*

Az esemény mint olyan sohasem jelenhet meg. Hírt ad magáról a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnáival, halk morajlással, de sohasem jelen idejű. Sohasem érintkezik Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötelével.

*

A folyóvíz meghitt csobogása a ferdén metszett, aranyporos sziklafal közelében. Titok honol a megnyílt időben, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat között. A buja növényzet, a partszakasz csupa tapintat. (A kopoltyúszerű levélzuhatag takarásában.) Hyvinkee lágyékában a forróság alábbhagy. Átmeneti, bensőséges csönd. A szemhéj kisimul. Kellemes-bódító hajnal.

Irodalmi és Társadalmi Portál