„Kutyaúristen! – kiáltotta, csak úgy harsogott. – Hát állat az ember?! Tisztára állat?! És te, barom, te ezt eszed, ahelyett, hogy indulj s ölnél? Miért élsz? Cigányzabért? Barom!”

Valami „Szakállas Jézus” csavarog Budapest utcáin.  Harmatban fürdik, mint a mesék királykisasszonyai, cigányzabot, éretlen napraforgómagot eszik, háromszor megrágva, mint az állatok. Gyufát és cigaretta csikkeket gyűjtöget a hasznosabb élet reményében. Dallos Sándor József Attila-díjas író, újságíró, forgatókönyvíró.  Elbeszélésében a nélkülözés ábrázolásán keresztül az emberség, az emberi méltóság határai kerülnek leírásra.

A Sátorom az ég, egy összegyűjtött prózai műveket tartalmazó kötet, melynek címadó kisregénye tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű. Enélkül talán nem is éreznénk létjogosultságát az írásnak. Dallos – a „szegénység írója” – maga is bejárta a nélkülözés bugyrait, amikor a 20-as években a Mezőgazdasági Akadémiát abbahagyva, minden szülői támogatást elutasítva, Budapestre jött, hogy íróként szerencsét próbáljon. Hosszú idő után, az éhezést, a hajléktalanságot és a kilátástalan munkanélküliséget megtapasztalva, végül sikerült egzisztenciát teremtenie. Osvát Ernő fedezte fel és közölte elsőként írásait a Nyugat hasábjain.

Ebben a műben tárgyilagosan, de mély lélektani pontossággal mutatja be élményeit, az állati szintre süllyedt létezés mindennapjait.  Az elbeszélés központi motívuma az ember és az állat közti határok elmosódása, az emberi arc kontúrjainak elhomályosodása, a létért való ösztönös küzdelem reménytelensége. „– Ide nézz, Úristen! Ide nézz! Állat vagyok! Állattá lettem! Adj három gyomrot, keserves Isten, irgalmatlan Isten, állat vagyok!” (45.)

Az éhség nagy úr, és kellően mélyre képes süllyeszteni az embert. Éhesen kelni, éhesen feküdni, kisiskolások uzsonnájának morzsáin, a Népligetben gyűjtögetett valamelyest ehető növényeken tengődni, félig érett magokat lopkodni a túlélésért. Megalázkodás és lemondás nélkül nincs remény az életre. „Borzalmasan megalázó dolog a szabad természetben éhezni, ahol az ember alig nyúlhat valamihez. Ahol az állat otthon van, de az ember, a vándor, a gazdátlan ember idegen.” (46.)

 Egy értelmiségi polgár, egy író, érettségivel a zsebében éhezik Budapesten, keresi a kiutat a nyomorúságából. Ha talál egy-egy ceruzacsonkot, meg papír cetlit, azért írogat, és kincsként őrzi egyetlen ruhájának zsebében emberi létezésének utolsó bizonyítékait, a szellemi működés, a művészi gyökerek maradványait, a kis cédulákat. A csillagok alatt, az ég sátra alatt húzza meg magát. Ha esik az eső, ereszcsatornától ereszcsatornáig vándorol éjszakákon át. Ha valaki megfizeti, takarít, zoknit stoppol, karalábét hord, vagy rózsát szemez.

Nem illik igazából sehova. Nem csak, hogy nélkülöző ember lesz, hanem az abszolút magányos, társ nélküli, elhagyott ember, aki a polgári világba sehogyan sem tud bekerülni helyzete miatt, ám a hasonszőrűek közé sem képes beilleszkedni, mindenhonnan kilóg. A gyűjtögetők is, a munkakeresők is kitaszítják maguk közül. Megérzik, hogy más, és bár el nem zavarják, mégis külön kezelik. „Szakállas Jézus” lesz belőle mindenhol, ahol csak felbukkan. Azonban ez mégsem jár együtt valamiféle messianisztikus küldetéstudattal, hanem csak a feltámadás reményével, a magányosság szakralitásával. „Eh, egyen meg a fene! – és fújt egyet. – Te szent!” (109.)

Az emberi munka, az emberi arc, az emberi étel felértékelődik, hiszen minden olyan távoli, minden olyan megközelíthetetlen lesz: „nemegyszer eszembe jutott, hogy reggel bemegyek a templomba, befurakodom az áldozók közé, és megáldozom, csakhogy emberi táplálék legyen a gyomromban.” (46.) Ilyet azonban sosem tett. És koldulni sem koldult. De azért küzdött az életéért, a jobb napokért, a betevő falatért. „De nem ettem meg az egész kenyeret, hagytam egy kis darabot. Szoktam néha így meglopni magamat estinkint, hogy reggelre maradjon pár falatom, és kenyérrel kezdjem a napot, mint az ember.” (12.)

Felfedezni saját állati arcunkat egy kirakat üvegében. Felfedezni a változást, a felismerhetetlenségig átalakult emberi arcot, mely már nem is hasonlít arra, aki valamikor voltunk. „Odamentem egy kirakathoz, megnéztem magam benne, és hátrahőköltem. Egy égő szemű, borzalmas, szakállas alak nézett velem szembe a kirakatüvegből. (…) Ilyen vagyok? Ilyen borzalmas vagyok?” (44.) Ebben a pillanatban látja meg magát az elbeszélő én, mint „Szakállas Krisztust”, mint az ápolatlan, társadalom peremére jutott, éhező alakot. Ez a szembesülés talán a mű egyik legdrámaibb pontja, amikor a főhős egyszerre felismeri saját sorsát, saját életének lezüllését. „Elvadult külsőmmel túl voltam azon a fokon, ahol meglátják az embert az emberek. Túl voltam az emberi határokon azt hiszem, már csak borzalmat, vagy megdöbbenést tudhattam ébreszteni.” (42.) Mindazonáltal pont erre a szembesülésre volt szüksége ahhoz, hogy elinduljon „az ember nyomában”.

A történetből egyébként nem csak a névtelen főhősünk sorsa bontakozik ki, hanem általánosságban is képet kapunk az „elhagyott ember” életéről, kilátásairól, cselekedeteinek motivációiról. Arról, hogy Budapest, illetve általában a városok mennyire élhetetlenek az otthontalanok számára. „Az egész Ligetben, de az egész városban sincs egyetlen szabad csap sem, egyetlen medence, ahol ihatnék, vagy megmosakodhatnék az ember. Ezt a hangos és ékes várost úgy építették, úgy parkírozták és úgy díszítették fel, hogy a kóbor és elhagyott emberek számára nem alkottak benne semmit.” (98.)

Megtudjuk azt is, hogy mi végre van az a megszállott csavargási, kóborlási mánia ezeknél az embereknél, a „csavargókór”, amely nem engedi, hogy három óránál többet aludjanak, vagy egy helyben nyugton üljenek, pihenjenek. Az otthon nélküliség, a biztonságos, védett helyhez való kötöttség hiánya az, ami vándorlásra sarkallja a hajléktalanokat. „Én most már nem tudtam megülni egy helyben, nem tudtam elnézegetni, mert a mozdulatlanság nyugtalanságot keltett bennem. Jóformán állandóan talpon voltam.” (55.) Ehhez hasonlóan az egyébként értelmetlennek hitt gyűjtögetés is tartalmat nyer az elbeszélés hatására. Az író ezzel is éreztet valamit a tapasztalatlan olvasóval abból a világból, amiről jóformán egyébként semmit sem tudunk. „S egyszer csak azt vettem észre, hogy én is összeszedem a gyufaszálakat. Buzgón, szenvedéllyel gyűjtöttem őket. Miért? Mert olyan karcsú, finom, filigrán kis dolgok voltak.” (57.)

A vándorlás, a gyűjtögetés, illetve a munkakeresés révén pedig óhatatlanul is mindenféle kalandba csöppen bele az emberünk. Időnként megaláztatások érik, máskor váratlanul segít rajta egy-egy ember, majd állatias verekedésbe keveredik, végül összeismerkedik egy prostituálttal, aki reményt ad neki a változásra.

És amikor a sebek begyógyulnak, amikor kiderül, hogy nem kell meghalni és nem kell ölni, akkor „Szakállas Jézusunk” is – aki egyébként már megszabadult bozontos külsejétől – elnyerheti a megváltást. Mert „Van igazság! Igenis van! Sohase felejtsd el: a végén az ember, minden ember, igazságot kap.” (92.)

(Dallos Sándor: Sátorom az ég,

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.)