Morris Methales szerelme

 

Rajt volt már a halál szaga. És én hogy utálom ezt a szagot. Baloldalról egy kamasz karolt belé és vezette át a zebrán a kabrió Mercedesek és zümmögő olasz robogók cirkuszában. De vidám ma mindenki! Szaporán veszi a levegőt, száz méter már megvan, még nyolcvannyolc, azaz pont annyi méter van hátra, ahány év mögötte. Megszületett Szegeden császármetszéssel, óvódában megharapta a Lacika pöcsét, vérzett neki, sírt, szülei ágyában vesztette el a szüzességét, ahol fogant, összevérezte, mint amikor fogant. A második világháborúban nem engedett be egy zsidó fiút az Andrássy utcai lakásába, a zsidót agyonlőtték, ő ezt nem tudta, de egy zsidónak szült egy kislányt. Cserébe? Helyette? Nem. Nem. Negyvennyolc évesen elvált, ötvanhat évesen volt utoljára férfival, lányával a rendszerváltás óta nem beszélt és most itt van, egy kamasz vezeti át a zebrán, kezében szatyor, abban virág: rózsa és krizantém, ez egy ilyen történet, 2009-ben, Komáromban. A kamasz átkíséri a sikátoron is, ahol csak egy nyikkanás – na mi van mama!? – tizenhárom méterre a hentestől. Péntek tizenhárom van, reggel fél nyolc. A sikátorból csak a kamasz jön ki, rózsával a kalapján. Az utcán divatos diáklányok mászkálnak, csinosak, telefonálnak. Nekem az a fekete kékszemű kéne, az a miniszoknyás. De lennék a dzsekszonja! A kamasz neve Józsi, egy tizenhat éves rák, ki lehet számolni, apja elhagyta őt, nőt akar. Horoszkópja szerint ez ma meg is lesz. Munkahelyen, – úgy értsd Józsi, hogy iskolában – viszont szerencsétlen lesz ez a péntek, de ez kit érdekel, ki a faszt 2009 márciusában? Amikor az öreg megkérte, hogy segítse át, akkor megijedt. Ez lenne az?!?! Olyan nincs, az nem lehet!!! A matek karó után viszont már olyan magabiztosan ment oda Fannihoz, ahogy csak Schumacher ment a szpá frankosam(p)-i ringen fénykorában. Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Na? És Fanni belement. De miért? Azért mert Fanni tizenhat és kos. Ránézésre, mint egy Nyeste-hős. A horoszkóp ma először igért neki fiút, mióta Mikit elvitte a gyivi. Azóta dolgoznia kell. Keményen. Ő nem Mikit várta azóta, hanem a megfelelő időpontot, amióta elvitték azt, azóta minden padban Józsi könyököl számára. És pont ma elé áll: Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Pont amikor a horoszkóp is. És hiába háromszáz az Euró. Amikor a napi kajára alig telt. Mennek át a hídon, át Komárnóba, Fanni vadító, Józsit meg ismerjük. Fanni belekarol (Fiatalember, kérem!), Józsi megijed, de hagyja. Ma meglesz végre! Amióta nem jár pszichológushoz, azóta csak erre gondol: nő kell! Csillámló házfalak, fénytörés az országhatáron. Ki itt Zsolt volt, ott Slota. És ível a híd, ahogy a nap hullik át felvidékre, majd megáll pozsony felett, ahol délután háromkor – Krisztus halála perce ez – iszom a kávémat, cukor nélkül, sárga Camellel. Még egy tárgyalás, a köcsög szlovákokkel még megetetem a tervem, aztán enyém a világ, meg a Gyulának meglehet az fehéringes rihe. Pszichológus, hja! Na még egy cigi, mert tényleg aggódom a hazámért. Slukkolok, a Józsi, meg letér a hídról, balra ahol kis park, aztán sétálóutca, majd egyre kisebb utcák, azon is átmennek, ahol az az aljas lángosozó van, ahova Menz meg Fürth se mertek bemenni pár éve, oda most ők se, és csak jönnek az egyre szűkebb utcák, ahogy karol belé Fanni, a Miklósé, aki most is dolgozik. Az utcák úgy szűkölnek, mint valami kibaszott Kafka-regényben. És Józsi elcseszi!!! Eszébe jut a lány reggelről, a fekete kék szemű, akit én néztem ki magamnak. Fanni már majdnem egy bogár az oldalán, nem is Medúza – ez megcsókol, bassza meg – gondolja, majd ököllel arconüti. És újra bogár! Mellédobja a kokárdát és itthagyja ezt a kafkai szart. Aztán egyre csak nyílnak az utcák, már majd nem mennyország, és jön a fekete kék szemű – ezt képzeli a köcsög, csak a teste kell neki. A nyaka vonala, amit én néztem ki magamnak, hajlik, becsavar, mint egy húsdaráló, és csak szerelem marad meg valami nem-lét, pedig épp hogy átment melletted az utcán és azt mondta a telefonba, édes vagy. Én meg fáradt vagyok, nyomom a gázt a Mustangban. Van egyénisége a verdának, ezt be kell törni, mint egy lovat, kurva fáradt vagyok mondom még egyszer, annyira, hogy már a kocsi visz engem a fasz tudja, hova haza. Szeretném, ha a kékszemű mellettem ülne, de nem bírom ideképzelni úgy, hogy az a köcsög Józsi is rá gondol. Meg kellett volna basznia Fannit, de elkúrta. Egy peronon majd bevárom.

 

Éjjel bárányfelhők haladnak el a Kárpát-medence fölött.

Lázár szerelme

1936 augusztusának utolsó szombatján este nyolc óra után néhány perccel kopogtatott be Edina Gonzalez Alejandro atya paplakjának vaskos ajtaján. Három finom koppintás volt, amit Alejandro – ezentúl így hívom, ő is mindig így szerette volna, csak szemérmesek voltak vele az emberek, visszautasíthatatlan tiszteletből mindig neve végére biggyesztették, hogy atyám – szóval három finom koppintás volt, amit Alejandro megneszelt a sípoló szamovár utolsó füttye után, pont, amikor keresztbe tette a tollat a másnapi prédikációja szövegére.
Edina Gonzalez két hatalmas barna bőrönddel állt az ajtó előtt a bőrig ázott utazók minden bájával, ahogy Alejandro ajtót nyitott. Edina Gonzalez megérezvén a kávé illatát, akaratlanul lehúnyta a szemét és beleszippantott a kiszökő illatcsíkba – ilyen sedre volt, majd, mint rajtakapott tolvaj, sütötte le szemét és kezdte mesélni váratlan érkezésének történetét. „Edina Gonzalez a nevem – kezdte, és rápillantott Alejandróra zavara felhőjéből – igaz, nem a becsületes, az sokkal hosszabb volt. Kislánykoromban, amikor megtanultam, egész nap azt énekeltem, mert olyan szép csengése volt, hogy azt csak úgy mondani nem is lehetett, mert maguktól táncra kaptak a szavak. Édesanyámat – Isten nyugosztalja – először nagyon megörvendeztettem vele, de egy idő után elunta, hogy egyfolytában a szoknyája körül lábatlankodok dalolva és kiküldött az udvarra. Odakinn, lám, a mezítlábas José tekerte rozoga kölcsön-biciklijét, rá is köszöntem nyomban: Holá, José! Tudod, mi a nevem? – Hát, Edina! –felelte ő – De a teljes? Ekkor elkezdtem mondani neki, közben José, már elhaladt a kapunk előtt, de tekintetével tovább kísérte a nevem, ahogy mondom és – Jaj!, vigyázz, mezítlábas José – beletekert az árokba.
Szegénynek eltörött mindkettő lába. Utána anyám istenesen lehordott miatta, de az igazi büntetést reggel másnap reggel kaptam. Hogy, hogy nem, mikor felkeltem, sehogyan se jutott eszembe a nevem, a dallam meg volt még – és azóta is, – de csak nem tudtam szavakat illeszteni rá, csak az Edinára és a Gonzalezre emlékeztem. Szaladtam is ki rögtön anyámhoz, hogy mondja el újra a nevem. Látod lányom, ez a te büntetésed – okított anyám kérlelhetetlen hangon – amiért szegény mezítlábas Josét minap úgy megtréfáltad, hogy beletelik abba a nyár, sőt még az ősz is, mire újra járni tud. Addig, amíg férjhez nem adunk, nem mondom meg a teljes neved, nehogy még egyszer bajt hozzál vele valakire – fogyott ki a szusszból Edina Gonzalez, akinek viszont engesztelésképpen a teljes maradék nevét használom. Alejandro kihasználta a rövidke pauzát és betessékelte a lányt.
Már odabent, az asztalnál folytatta Edina Gonzalez, meséje közben végig két kézzel fogta a túlcukrozott kávéját. Mivel, Alejandro cukor nélkül itta az övét, ezért Edina Gonzalez úgy érezte, a négy kanál cukor – amit egy porciónak vélt – őt duplán illeti meg. Hát, az úgy volt – kezdte Edina Gonzalez a folytatást, miután Alejandro odaadta neki a bögre italt a nyolc kanál cukorral.
Elmesélte, hogy nőtt fel öt nővére és egy bátyja mellett, hogy nem tudott megszokni az iskolában, hogy szerette apja meséit – Isten nyugosztalja – és azt, hogy állt a küszöbön, amikor odahaza benyitva vérfoltokat látott a szobában és csak nagy nehezen tudta magát rávenni, hogy bemenjen, és bent nem talált senkit, csak vérfoltokat – biztos Franco emberei voltak, gondolta akkor, de most mégsem mondta.
– A városháza melletti hirdetőtáblán olvastam, hogy szolgálót keres, Alejandro atya, azaz Alejandro. Ezért jöttem ide – fejezte be Edina Gonzalez és egy levegővétellel itta ki bögréjéből a már langyossá lett kávét.
Edina Gonzalez a konyhából balra nyíló szobát kapta. A szobában egy nem túl nagy ágy volt és három hatalmas szekrény. Alejandro csodálkozva nézte, ahogy a két barna bőröndből Edina Gonzalez mindhárom szekrényt telepakolta ruhával. – Minden fontosat elhoztam otthonról – magyarázkodott Edina Gonzalez – az egyik bőröndben a saját ruháim voltak, a másikba anyáméit pakoltam. Úgy gondoltam, ez lesz az örökségem – és becsukta a harmadik szekrényt.
Fekete göndör haja volt és két szeme. Mintha egyik népéhez, másik a tengerhez kötné – erre gondolt Alehandro, amikor Edina Gonzalez beköltözése után tanácstalanul állt a szoba közepén a villanykörte alatt. – Hoppá, van még valami! – elővett egy papírdarabot bőröndje egyik zsebéből Edina Gonzalez, és az ágya fölé tűzte. A képen egy lenőtt hajú, amúgy meg kell hagyni jóképű siheder volt, alatta az alábbi felirat: Torma Lázár, 5000 Peseta.
Torma Lázár Magyarországról származó bakonyi betyár volt, aki kalandvágyból vágott neki Európának. Végigjárta a Földközi-tenger partvidékét Rijekától Valenciáig. A legtöbb helyen bár nem tervezte maradását sokáig, több ízben azért kellett idő előtt továbbállnia, mert a helyi hatóságok „hasonló fecniket aggattak ki rólam ide-oda minden városban” – ahogy Lázár mesélte legutóbbi gazdájának. A déli országokban hallani különféle anekdotákat Lázárról, amiket mindenki a maga szájíze szerint ferdített legendává. Az biztos, leszámítva a néhány károsultat, szerették az emberek. Ahogy hallgatták – persze vadul kiszínezett történeteit – szívesen képzelték magukat a kalandos kópé helyébe, aki most épp Alejandro szomszédjában szolgált a polgármesternél.
Ő Lázár – mutatott Edina Gonzalez az ágya melletti falra tűzött képre. Még otthon találkoztam vele egyik reggel, amikor a tengerpartra mentem ki iskola helyett kagylót gyűjteni, hogy nővéremnek nyakláncot csináljak a mennyasszonyi ruhájához. Ott ismertem meg. Olyan kedves volt, azt mondta, olyan a szemem, mint a tenger színe a délelőtti napsütésben!
Sajnos, hamar mennie kellett, de megbeszéltük, éjfélkor találkozunk ugyanott. Én ki is lopóztam otthonról, és odamentem, de nem jött. Szemét, szemét! – kiabáltam is bánatomban.
Aztán amikor el kellett hagyni szülőfalumat, a város széli helységnévtáblán találtam ezt a hirdetményt és mindjárt világossá vált, hogy miért nem jött el. Letéptem és magammal hoztam.
Három nappal később, amikor Edina Gonzalez a frissen mosott lepedőket teregette, az eresz és a kerítés közé feszített drótokra, pont akkor szaladt ki a szomszéd házból Torma Lázár. Állj csak meg! – kiabált rá a lány, és megjátszott dühvel dobta a földre a lepedőt – vártam rád éjfélkor, de te átvertél – hallgatta el női rafinériával a maga kis háttér-információját.
Torma Lázár talpraesett gyerek volt és olyan ügyesen kivágta magát, hogy ha Edina Gonzalez nem tudott volna a körözéséről, még tisztességesnek is tűnt volna. – Edina, ma éjfélkor találkozzunk a tengerparton lent, a polgármester megbízásából ezt a levelet sürgősen el kell vinnem erre a címre – és lobogtatott bizonyítékként egy kis fecnit – ma ígérem, ott leszek!
Alejandro, Alejandro!, ugye segítesz ma este ruhát választani – rohant be a házba Edina Gonzalez – nagyon szépnek kell ma lennem, éjfélkor találkozok Torma Lázárral a parton. Upsz – állt meg egy pillanatra Edina Gonzalez – ugye, nem baj? …

Fekete, fehér

A látóhatár peremén már tisztul, de nem szabadulhatok a közelemben lévő látványtól; az útfélen fázósan gubbasztó varjak az elhagyott mezőkön, elhízott sirályok a sötétvizű tavakon. Mint az olvasmányélményekből kibomló táj, olyan a vidék. Az élet az egyik oldalon olvasmányélményeket hív elő, a másikon a fennmaradó energiáját a valóság átalakítására fordítja. Megkopott színek, zavarba ejtően meztelen határ a busz ablaküvegén túl; néha árnyék suhan el a földeken; távozó felhődarabok a pléhlavór-formájú égen. Kicsivel később, színdarabba-illően, mintha dézsából öntenék, zuhogni kezd. Eszembe jut Lakner Zoli szemérmes üzenete: “Akinek ennyi dalmatája vár megírásra, az nem lehet öreg és görnyedt, legalábbis nem engedheti meg magának. Ezt vedd biztatásnak! Csak nem vagy szomorú valamiért?” Vajon miért tudom emlékezetből visszaidézni a szavait, még csak arra sincs szükség, hogy utánanézzek az e-mailjeim közt; valószínűleg az agyongyötört táj szomorúsága miatt.
Dalmata Kutyánk negyven napos nehéz agónia után, majdnem tizenhat éves korában halt meg, 2002. augusztus 9-én, péntek délelőtt kilenc óra harmincnégy perckor. Hosszú élete kivételesnek számít a környezet és a világ változásaira túlságosan is fogékony fajtánál. Hogy a Mi Kutyánk halálának ideje rövidesen elérkezik, azt a nyár elejétől sejtettük; a féltő gondoskodás, a gyógyszerek és lelki törődés sem változtathatott azon, hogy az elöregedett szervezet a betegségekkel szemben alulmarad. ”Már csak a szeretetük tartja itt”, mondták elgondolkodva és együtt érzően az ismerősök, a közeli és távoli barátok.
Amikor májusban aztán – kicsivel korábban, mint máskor szoktuk — kiköltöztünk a kertbe, az új, harsány környezetben mind szembeötlőbbé a vált a téli, tavaszi hónapok erős fogyása. A zöld fulladással küszködő kerttel foglalatoskodtunk és a házat igyekeztünk lakhatóvá tenni a nyárra. Ez a művelet jelenti minden évben az első komoly fizikai próbatételt, mivel azokat a hasznos eszközöket, mindennapi tárgyakat, amelyeket a pismányi hegyen töltendő életünkhöz nélkülözhetetlennek tartunk és amelyeket a nedves ősz és a hideg tél viszontagságai elől az előző évad végén a házba menekítettünk, most kicsomagolunk és visszahelyezünk eredeti helyére. Mert az összecsukható kerti szék mégiscsak a fenyők kupolája alatt nyújtja a legtöbb örömet a négy fal közül kiszabaduló, nagyvárosi szplíntől elgyötört testnek és léleknek. Szemünk sarkából azonban minden pillanatban a Kutyát lestük. Dalmatánk csont és bőr volt, az izületi lobok és fájdalmak miatt nehézkesen mozgott; a hátsó lábai alig-alig tették képessé a biztonságos járásra; egyszóval, majd a szívünk hasadt meg, de minden nap közelebbről éreztük, hogy ez a nyár eldönti a sorsát, és vele együtt valahogy a miénket is.
Vajon akkor a tekintetemből ki, mire következtetett a környezetemben? Nem gondolom, hogy feszült állapotom minden racionalizmust nélkülözött volna. De ha valaki azt látja, hogy a saját halálommal küzdök izgatottan és reménytelenül, közel jár a valósághoz. Negyven nappal és negyven éjszaka július elsejétől augusztus kilencedikéig: azoknak a nappaloknak és éjszakáknak az igénybevétele semmelyik korábbi erőfeszítésemre nem emlékeztetett. Mint aki a saját halálát játsza végig.
A tuják alá temettük el; a sziklás föld csikorgott talpunk alatt a pismányi kertben, ahogy a hantokat szórtuk a hosszan tartó kánikulai napoktól átforrósodott hegyen. Ahogy a sötétbe és a csöndbe borult kertben ültem roskatagon másnap, harmadnap, mintha kivülről láttam volna magam: azt a benyomást nem felejtem el sokáig, amit egy érzéseivel magára maradt ember hagyhat a külső szemlélőben. Az éjszakai kert egyszerre nyugtatott meg és egyszerre korbácsolta föl az idegrendszeremet, a kert jelentette a csillagokkal, a növények illatával, a föld szagával az akkori helyzetben a megmásíthatatlant. „A nélküle-utáni helyzetben“,már a gondolat is lesújtott: az eszeveszett pillanatokban, amikor a fájdalom és a veszteség úgy látszott, hogy véglegesen összetöri az ellenállásomat, egy belső hang kezdett beszélni hozzám: kiért teszed? magadért, az összes halottadér?
 
Abban a megváltozott életben, amely a Kutyánk halála utáni első napokban mások előtt zajlott, maradandó elvonási tünetekkel járt. “Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk…’– ezt az Arany János-verssort morzsolgatom, miközben téblábolok ide-oda, helyiségről helyiségre járok a kiürült házban, föl-le az egyszemélyes lépcsőn, az apró, közlekedőn keresztül az erkélyig, majd onnan folytatom visszaúttal a verandára nyíló hályogos szárnyú üvegajtóig. Kilépek a mozdulatlanságba: előttem a kert elülső része a párás völgy fölött a pismányi hegyoldalban. Jön az ősz, magába oldja vízfestékként lábamnál a tájat. Pára és messzeség. A drótkerítes mögött ázott csomókban fű, feslő virágágyás, a fenyők tűlevélszőnyegébe süppedő betonjárólap — mind emocionális tömörítés ittmaradt életemhez. Innen a kerti kaput nem lehet látni, de tudom, hogy ott áll, ahol a betonút szegélye a ragacsos agyaghoz ér, és ránehezedik a nyirkos bokrokra, rózsatövekre. Vajon visszanézett-e utoljára Dalmatánk az útra, amikor az esti sétánk véget ért, és hátat fordított a világnak? A hosszúra nyúlt agónia reménytelenségbe fulladt éjszakáin gázolok újra és újra keresztül a válaszért.
Ötven fölött mi teszi azt velem, hogy észrevétlenül mindent ahhoz mérek, hogy egy nap már nem leszek többet. Tegnap még azt írtam volna, hogy „igazítok“. Az utóbbi ige használatát fölöslegesen kimódoltnak érzem ebben a pillanatban. Lehet, hogy holnapra ismét változik a véleményem. Mér és igazít; a fogalmazásba becsúszik egy hiba, és kész. A mondandód súlytalanná válik. Ebben az esetben nem azért, mert mindenki elmondhatná magáról, ki így vagy úgy a Föld porához tart, hogy érzéseit, gondolatait előbb vagy utóbb a halálhoz kapcsolja. Méri, igazítja. Hanem azért mert az öregségre készülődve, elhárító tudatunk tompul, és a halál is lassan mintha vágyaink kiélésének egyik formájává válna.
Vajon mit piszkál ki belőlem még az idő, amiről eddig sejtésem se volt? Mit gyújt meg bennem? Hogyan élem föl maradék életemet? Lehet, hogy tartogat még a számomra egy kertet valahol a hegyvidéken. Esetleg a képzeletemben, hogy legyen még valamit elérnem, amit szeretnék. Megeshet, hogy sikerül. A szerelem kertje lesz. Ajándék. A halál kertje lesz. Az Ég halvány lenyomata. Nem tudom.
Három holttesttel találkoztam eddig az életemben.
Kisgyerekkoromban Öregapám abban a szobában halt meg, ahol hat évvel azelőtt megszülettem. Az ő tömzsi teste melengetett, amikor fáztam, kalapja karimája vetett árnyat rám a tűző napon. Ő volt a gyermekkorom. Vele szívtrombózis végzett egy májusi vasárnap reggel. Már nyíltak az orgonák, illatuk beborította a kertet. Öregapám fölkelt az ágyból, kiment az udvarra, vágott néhány ágat és az asztali vázába tette. Már az ágyában voltam; amikor fölébredtem, bemásztam oda a paplan alá. Öregapám az asztal mellett elszédült, az orgonákra azonban még maradt ideje. A házban csak a test tompa zuhanása hallatszott. Egy kimerevített pillanat az időből. Mire kiért a zöldkeresztes orvos, beállt a halál.
Nincs mit keresni az emlékeimben: saját magamnak nem tudom felidézni, hogy mi történt akkor; nincs előttem Öregapám holtteste, a halottas ház nyüszítő csöndje; szüleim mondták, onnan vitték temetni másnap egy kifestett szárnyas ajtajú halottaskocsin, melynek megmagasított oldalai ezüstös üveglapok voltak. Ez azonban nem biztos, hogy így ment végbe a valóságban is; de erre a történetre emlékezem máig, azt azonban nem tudhatom, meddig marad végleges ez a változat nekem. Többször kaptam rajta magamat azon, hogy elkezdtem kitalálni Öregapám halálát; mintha gyermekkorom különálló történése lenne, ezért akarok közelebbi kapcsolatba kerülni vele; kiadós májusi esők jutnak az eszembe öt-hatéves koromból; harsány olajzöld a kert színe, már megfestette a május. Látom Öregapám erőfeszítését, ahogy lépked, nehezére esik a járás, küszködik minden mozdulattal. Aztán egy hirtelen fölvillanó képben látni vélem, ahogyan a nedvességtől laza talajon bevésődött keréknyomok a sötétbarna koporsót ide-odabillegtetik. Hallom, hogy fojtott, süppedős nesz kíséri a menetet a temetőkapuig, ahonnan tovább abroncsok csattogó zaját viszi a szél a Hidegházhoz téglával és bazaltkockákkal kikövezett mohos útról. Több temetést láttam azóta, lépkedtem soha el nem múló lassúsággal halottas menetben, de ezt az elsőt mégsem tudom részletesen elképzelni, mert valahol mindig elakadok benne. De nem tettem le róla, hogy egyszer a végére érjek; egy álmomra viszont olyan élesen emlékszem, mint az első szúrós levegővételre az iskolai futások után. Félelmeimben mindig beleütközöm ebbe a korai álomba. Először láttam magamat kívülről akkor; a Halál ott ül a gyerekkori kertben a diófán. Hálót font, és arra készült, hogy a nyakamba dobja. Fölriadtam.
Ha a gyermekkorból ezt az epizódot elmesélem valakinek, hozzáfűzöm még, hogy „azóta nem alszom”. Nem tudom megítélni, mindez hogyan hangzik másnak. Ha kissé színpadias is, az elmúlás képzete hozzátapad, és megkerülhetetlenné teszi a gyermekkori kertet.
A második halottat meglett férfiként láttam: a feleségem édesapja volt. Holtteste egy budapesti kórház belgyógyászati osztályán lepedőbe csavarva feküdt, még a kórteremben, fél órával azután, hogy megállt a szíve. Nyolcvankilenc évet élt; arcán a várakozástól nehéz levegőben nem látszott az életben maradásért vívott erőfeszítés. Nyugodt halott volt, de ez lehet, hogy hidegen és kimérten hangzik. Emlékszem, a kórházi fényben az egymás melletti ágyakon a paplanok alatt élő testek körvonalait éreztem, de pillantásokat, figyelő szempárokat nem. Abban reménykedtem, hogy még sincs senki rajtunk kívül a halottas szobában, és hogy a halállal még ott a kórházban is minden megváltoztathat.
A harmadik holttest Dalmatánké. Őt láttam meghalni is. Az élet bizonytalan körvonalait a végső
pillanat körülrajzolja. A meghalásé. A halál helyett nem jön más. A halálnál nincs reménytelenebb. A megrendülés héja alatt a továbbélőnek a reménytelenség marad. A szomorúság. A másik mozdulatlan görcsben alszik, amíg az idő tart. És ő is szomorú, mondja Weöres Sándor.
Oldalra kell pillantanom: az ablakpárkány fölött elúszik a tekintetem, csorog a víz az esőcsatornán, lüktet a halántékom, verdesi a szemközti elhanyagolt tűzfalat a diófa súlyos ága. Balról a déli vasút vágányai felöl – még a Mészáros utca házsora sem jelent akadályt — betódul a hűvös levegő, a csuromvizes fák alatt pedig ott vesztegel koszos felhőgomolyokkal az Égbolt: „Odakünn az eső megered s kopog, mint majd ítéletnapján a dobok s mindent valami nagy magába zár szennyesen és puhán a sár, a sár”. Az ürességbe hajló, alig pislákoló délutánon Babits-kötetet lapozgatok a Krisztinavárosban, a Naphegy alatt. Másfél évtized óta az első Dalmatánk nélküli késő ősz; szobám kelletlen zúg, gubbasztok a szürke lepedékben ülő kert fölött.
Nemrég jöttem meg, az Árpád-hídon buszoztam keresztül: furcsa érzés volt a víz fölött, az alacsonyan szálló felhők között ezen az undok napon az élet. Az eget mintha tonnányi rongycsomóból bálázták volna föl; csöpögött a híd vasszerkezetére az eső, október elejéhez képest a levegő egészen hideg volt. Amikor megérkeztem, a lépcsőházban a huzat bevágta a régimódi üvegajtót; féltem, hogy kiesnek az ablakszemek, szétesik a keret, és pótolhatatlan veszteséget okozok; ez a belső ajtó finoman bontja meg az utcai kapu és lépcsőház közötti teret; építészeti arányosságával máskor mindig megragad, most dörejszerű hangja a kellemetlen félhomályban ijedtséggel töltött el.
Mielőtt átszeltük volna a folyót, a víz fölött az Északon az elkeskenyedő látóhatárt lestem izgatottan, és ügyetlenül. A pismányi sírt kémleltem, ahogy minden busz-úton a hídakon.
Papa, hová tűnt innen az a nagy kutya?” Belehasít a ritkás téli vasárnap délutánba a vékony gyerekhang. Visszafojtom a lélegzetemet. A sírnál állok, a megszikkadt föld még tavalyi lábnyomaimat őrzi, olyan mint a szőnyegen szétterülő sáros cipőtalp. A tuják zöldje eltakar, a kíváncsi szemek nem látnak meg. Óvatoson lesek ki az utcára, a drótfonatú kerítés ereszkedő végénél kék anorákcsík mozog; lassan eltűnik a szemem elől, de a kérdés ott kattog még hazafelé is a fülemben, araszolgatva kátyuk között a huzatos országúton.
Ezerhatszázkilencvenkét napja üldözöm árnyaimat. Ezerhatszázkilencvenkét síron túli nap és éjszaka izgatottsága tölt el – ez más érzés, magamra húzott ismeretlen árnyakkal. Miféle be nem vallott lelkiismeretfurdalás vonszol tovább, éjszakától éjszakáig? A láthatatlan út végére? Türelmetlenül várom az elfeketülő estet, amikor üres, hideg, és mozdulatlan az Égbolt szuroksötétje, csak a szívem kalapál. Az első reggeli fényben ép eszem maradékával mégis — talán a kelleténél is jobban — hajlok a józanságra: amikor szemem befogja a nyirkos kert horizontját – a gözölgő kávé fölött – pillantásom a menekülést jelentő part hirtelen előbukkanó szirtjeit megpillantó hajótörötté, aki járatos lett a sors viszontagságaiban. 
Valahol olvasom, hogy a halál órája éleslátást kölcsönöz a távozónak. Ez szíven üt. A távozónak. Vajon mit jelent, hogy valaki tudja, néhány nap múlva leeresztik a sírgödörbe?
Egy régről ottfelejtett, napsárgította újságkivágásra lettem figyelmes a Mészáros utca egyik kirakatánál a krisztinavárosi templommal átellenes oldalon, ahonnan már láthatóvá válik az alagút nyilása. Az évszak sötét és kellemetlen felében jártunk, a hideg légáramlatok szúrosan készülődtek felénk, a tél szaga rátelepedett az utcákra, alulról fölfázik az ember, ha vékonytalpú lábbeliben indul el hazulról. Azon kaptam magam, hogy óvatosságból még kikerülöm a celofánosodó pocsolyákat, néhol a szegélyükön egyensúlyozok, hogy bele ne lépjen ő. Megállapítom, hogy a dalmatalábnak hideg, szikár és kemény a föld, Kutyánknak nem tetszene: nem szívesen időzött kint a vegacilinízű, elmaszatosodott, akváriumi időben.
Amikor az utca hajlatából fölsejlik az alagút, még néhány lépésem van a kirakatig. A megbarnult újságkivágáson kép látható, hosszan megbámulom: egy középkorú férfi szálkásszörű tacskóval szemez. A férfiarc profilból valószinűtlenül keskeny, hizelgő és mulatságos, a kutya arcéle is keskeny és vidám.
Egymáshoz nyomják orraikat, hogy tekintetük egymásba érjen.

Török tükör – részlet

(…)
Ám mi történt? Francse szultánja az ostoba és felfuvalkodott Francsiszkó volt, más néven Ferenc. Ezt a Francseországot Franciaországnak nevezik a magyarok. Nos, ez a Ferenc is vágyakozott a koronára, hát így okoskodott: „háborút indítok Lajos ellen, hogy a koronát megkaparintsam”. Csakhogy Lajos és a német Ferdinánd egy karavánnal utaztak. Ráadásul volt Ferdinándnak egy édes testvére, a Karló, más néven Károly, Iszpánia szultánja. Ez a Károly, aki szintén a hitetlenség bűzös mocsarában cuppogott, igen nagy hatalmú szultán volt, és amikor meghallotta, hogy Ferenc rátámadt Ferdinándra, igen megharagudott. Mert a Ferdinánd a testvére volt. Nyomban háborúba szállt, és hátbatámadta Ferenc király szultánt, a francia dögöt.
Ferenc így már kétfelé viselt hadat. Egyszerre hadakozott Ferdinánddal és Lajossal, akiket ő maga támadott meg, és Károllyal, aki a Ferdinánd segítségére jött, hiszen az testvéröccse volt neki. Hamar kiderült, hogy Ferenc király nem bír Lajos, Ferdinánd és a spanyol Károly erejével.
Mikor ezek hárman több várat és a hozzájuk tartozó falvakat is elfoglaltak már a Ferenctől, és mikor Ferenc király látta, hogy mindüket le nem győzheti, igen megijedt. Azon kezdett gondolkodni, hogy az elbizakodottság mételyétől megfertőzött agyában fogant tervének szekerét miként kormányozhatná a megvalósulás palotájának udvarába, és így töprengve hirtelen a világosság apró lángja gyúlt ki háborodott eszében. Papírost, pennát és tintát rendelt, leült, és levelet kezdett írni a Padisáhhoz (legyen boldog Alláh fényében!), a Nagy Szulejmánhoz, mert ő volt akkoriban a hitet védelmező kalifa, Mohamed Próféta (áldás reá és családjára!) hős utóda. A levél pontosan így szólt:
                 A disznó Ferenc Király levele
Nagy Szulejmán, aki a disznóhúsevő és maguk is disznó keresztények ellenében az igaz hit védelmezője vagy! Én, az alávaló és gonosz természetű Francsiszkó, ostoba elmémben a meggondolatlanság trágyadombján fogant tervem szerint rátámadtam Lausra, Alamánia és Üngürúsz mocskos és erkölcstelen szultánjára és Ferendusra, hogy tőlük a hívságok haszontalan és semmit érő koronáját megkaparintsam. Ám a Ferendusnak az édes testvére, a becstelen és égetni való Karló Király szultán, aki Iszpánia ország szultánja, szintúgy háborúba szállott ellenem, és most hárman kétfelől dúlják utálatos országomat, melyre rátekinteni is borzalom. Együtt pusztítják és dúlják Francse országot, a bálványimádásnak ezt az igen mély pöcegödrét, melynek minden megátalkodott lakója a legalsó pokol tüzén fog égni halála után. Velem együtt.
Világos elméjű, hatalmas Padisáhom! Én, Francsiszkó, hason csúszva, méltatlan pofámat zsámolyod lábához dörgölve könyörgöm, hogy leckéztesd meg az elbizakodottság borától megrészegült jézushívő német és magyar kutyákat keleten, és akkor az én alávaló hadseregem már le tudja győzni a gonosz Karló Királyt nyugaton. Ha nagy bajomban segítesz rajtam, legboldogabb leszek legutolsó rájáid között, és életem végéig szolgállak tégedet, és még azután is, mert összes szörnyeteg természetű gyaur leszármazottaim és elvetemült utódaim mind hódolni fognak neked egészen az idők végezetéig. Továbbá lehozom neked a Napot és a Holdat.
És az angyali természetű Padisáh megkönyörült.
Így kezdődött.
————————
              Pókos
A defter másolásának vége felé elgondolkodtam a magyar szavakon. Volt, amelyik falu nevében ráismertem valami magyar dologra. A Bükkösd faluban ott volt a bükk, aztán volt Meszes, Szőlős, Bidös, Udvar, Varjas, Kökin és Hagymás falu is, és volt sok, amit ember-szentről neveztek el, és sok nem jelentett semmit, csak azt a falut. Annyi falu volt, és olyan hasonlóak voltak a neveik, hogy nem hittem el, hogy azt mind külön észben lehet tartani. Gondoltam, ha kihagynék a listáról egy falut, akkor a magyarok talán el se mennének oda adóztatni, én pedig magyar ruhába öltöztetett akindzsikkel szépen megjelennék helyettük, mikor az oszmán megbízott már végzett, és beszedném a dézsmát meg a cenzust meg a rovásadót Ferdinánd király és Gregoriáncz Pál püspök nevében. Izgatottan fölugrottam, járkáltam, és apróra végiggondoltam mindent: hogyan bérelem fel a zsoldos lovasokat, és így tovább. Nem. Nem lehetett megcsinálni. Legalább húsz akindzsi kellene, és annak egy óra alatt híre menne Pécsen. Amúgy a szigetiek pedig észrevennék, hogy a defter hibádzik.
Hanem, mi lenne, ha egy-két faluval többet írnék be, mint amennyi van?! Hűha, akkor senki nem mondhatná, hogy el akarom csalni az adót. Olyan hasonlóak ezek a magyar szavak, hogy biztos, még maguk a frengik sem igazodnak el közöttük, főleg, amikor azt sem lehet tudni, hogy hol a határ a birodalmak között. És még az is lehet, hogy valóra válik, és tényleg lesz ott egy olyan nevű falu, mint ahogy az Ezeregyéjszakában Ma’Rúf foltozóvarga gazdag kereskedőnek adta ki magát egy idegen városban, és ettől végül tényleg gazdag kereskedő lett, sőt, feleségül vette a szultán lányát, és végül szultán is lett. Építsd magasra a kapudat, előbb-utóbb teve is kerül a házhoz! Kicsi erszény sok pénzt nem keres! Majd addig keresgélnek a magyar tiszttartók, addig emlegetik a falumat a rájáknak, amíg a végén valahogy igazából meglesz az a falu. Alláh is a szabadjára engedett igével teremtett!
Nagyon izgatott lettem. Ugrált a szemem a papíron, olvasgattam a falvakat, és minél tovább olvastam őket, annál jobban összekeveredtek a neveikben kattogó dallamok, billenve forduló szótagok, sisteregve csúszó hangok. Alláhra, micsoda nyelv ez! Próbálgattam a képzeletbeli falvakat: Lágygöröskő. Sóskavár. Csigabéla. Nem, a Csigabélát biztosan egyből észrevennék. Korog. Dögöd. Tököd. Dzsalul. Ez sem jó így, esetleg Gyalul. Baszod. Kurafattya. Pöcse. Az ilyesmi nem jó, rájönnek könnyedén.
Kétnapi tétovázás és mérlegelés után úgy döntöttem, hogy Pókos lesz az én magyar falumnak a neve. Rákos már úgyis van a Mecsekben, akkor miért ne lehetne Pókos is? Csakhogy tudtam, hogy Gergely deák mindent leellenőriz. Mit tegyek, hogy ne vegye észre Pókost, mikor leadom neki a kész deftermásolatot? Gergely nem bolond, tudja, hogy nincs ilyen falu a szandzsákban. Egyelőre.

Ajándék ló

„Faszom se tudja már mit vártunk tőle.
Talán semmit. Talán mindent. De sokat, az biztos.
És az, amitől sokat vársz, az mindig olyan,
hogy nem okozhat csalódást.
Legalábbis többnyire nem.”

Big Daddy L. Tequila-vér

 

Klikk – kattant a lámpa, anya megkeresi a fejem a párnák közt – reggel van szülinapos, ébresztő! – és egy jóreggeltpuszit ad a jóéjtpuszi még frissnek tűnő helyére. Na, igen – bújok vissza a párnák közé – úgyse lesz ajándék estig, mert bátyám csak akkor ér haza az osztálykirándulásról, ahova tegnap ment. Hódmezővásárhelyre. Háromszáz kilométerre. Csak a hajnali lámpafényre emlékszem – klikk. Végül a konyhából, a készülő tízórais-szendvicsek mellől érkező biztatás megteszi a hatását és már a fürdőszobában sikálom a fogaimat – ó, a francba – köpöm ki gyorsan a mentolos-habos nyálat – ma is elcsesztem a kakaómat. Annyit mondják, hogy így vigyázz a fogaidra, meg úgy vigyázz a fogaidra, aztán mi a vége a nagy buzgalomnak? Tejfogak kihullanak úgyis, a kakaó meg mentolos lesz a fogkrémtől – mert ilyen fáradtan nem lehet ügyelni a sorrendre. De korrigálni lehet, amíg összerakom a táskám, addig csak-csak enyhül a mentol. Első két óra rajz – stimmel. Környezetismeret – elolvasva, füzet mehet a táskába. Mateklecke – óra előtt, füzet be. GI Joe, meg a hülye mozdulatlan katona pedig mellé – zipzár be, aztán ki – tolltartó ki nem maradhat, aztán újra behúz. De jó lenne még egy GI Joe! Ezzel a mozdulatlannal nem lehet játszani. Kimegyek a konyhába, kakaót szó nélkül egy levegővételre megiszom, csak kicsit mentolos, de így is nagyon jó, csigát meg majd útközben, anya, már késésben vagyok, ígérem, jó leszek! Puszi, puszi. Liftben csak a gombokat húzogatom ki – erre csak én figyelek az egész lépcsőházban. Mire hazaérek az egész össze-vissza lesz – melyik mennyire van kilazulva, vagy mi. Közben a csigát majszolom – Csóklom, csóklom. Üdvözlöm a házmesternét elhaló intonációval két falat közt. Ki az utcára. Tescóig bezúzom a csigát, bent megnézem a Nemzeti Sportban az olasz bajnokság eredményeit, befújom magam a legdrágább sprével (fekete Harley Davidson), aztán ki. Jó lenne egy BMX is, vagy legalább egy gördeszka, sokkal előbb odaérhetnék vele az iskolába. Azért így is odaérek valahogy, többiek már várnak. Teniszlabdával focizunk, a kapu két szembeállított pad. Kálmánnal vagyok, a Balasi meg az Élővel, közben megbeszéljük a Seria A eredményeit. Azért Del Piero tegnap is lőtt kettőt – aztán bevágom a teniszlabdát úgy a kapuba, hogy azt a bokorból kell kiszedniük, köpök egyet, majd Kálmánnal zúzunk a sorakozóba. Beállunk a végére, aztán bevonulunk az iskolába. (Még nem sejtem, hogy milyen katonás is ez.) Jó lenne egy Juve-mez is! Egész nap azon agyalok, hogy miért van az, hogy mindenki kérhet ajándékot, csak nekem jut mindig meglepetés. Aztán az is milyen meglepetés… Na, mindegy. Órák amúgy konfliktus-mentesen lemennek, környezetből majdnem felelek, de szerencsére észrevette, hogy születésnapom van, így aztán továbblapozott a naplóban, pedig egyszer, mondom, átolvastam. Jobb a béke. Hazamegyek ebédre, mert a menzán nem vagyok hajlandó enni. Utána le a játszótérre – ismét foci kicsit nagyobban – kézilabdapálya, Winner-labda, Del Piero vagyok tornacsukában. Jó lenne egy csuka is. (Ekkor még nem tudom, milyen menő is lesz majd a tornaciő pár év múlva.) Szétfutom magam, lövök kettőt én is, aztán irány haza. Zuhany, család már állva vár, mikor jövök ki, a szobámból fehéringben, mellettük egy meglehetősen nagy doboz, meg egy torta gyertyákkal, elfújom, közben kattog a fényképezőgép, Klikk-klikk. Á, basszus, miért nem a pályán fényképeztek. Na, ajándéknyitás – minimális adrenalin. Kinyitom, közben klikk-klikk… Másnap megyek, többiek már várnak, Old Spice illatom van. Na, aztán mit kaptál? Egy lovat, bazmeg – mondom, aztán elkezdjük a játékot.

Micimackó barátai

„Vádolom, én vádolom azt az időt,
ami ilyen helyekre űz,
j’accuse, j’accuse, j’accuse!”

PG csoport

Történt sok-sok évvel az előző történet előtt…

A kertkapura cinke röppent, nyújtózott egy jó nagyot. Csőrét égnek tátva várta, hogy kifújja felborzolt tollából a telet a szél. A Nap egyre hosszabb sugarakkal csalogatott és kergetett. A házat támasztó öreg tölgy görcseiből előbújt az újzöld. Tucatnyi, mélyfagyasztásból kiolvadt giliszta kezdte furkálni a földet. Nyamánál, a dagadt bukméker verébnél már nem lehetett arra fogadást kötni, hogy ki nem éli túl a telet. Felkerült viszont a palettára, hogy meddig húzza a kerítés árnyékába menekült hókupac.

Tavaszodott a Százholdas Pagonyban.

Már zöldellt a nyárfa az ablak előtt, és kíváncsian kukkantott be Micimackó ablakán. Mackó mézes csuporba dugott manccsal szorongatta a fejét és a számítógép halványkék arcába bámulva gondolkodott. Mézes, mézes, mézes. Hogyan lesz a mézből mézes? Mézeskalács. Mackó a gép oldalára ragasztott lapra nézett. Zöld: bekapcs és kikapcs. Kék: megkeresni valamit. Sárga: levelezés. Piros: levélbeszélgetés. Micimackó az asztalon mackórendbe szórt zöld, kék, sárga és piros lapocskák közé nyúlt. Nekem most a segítség kék, dörmögte és összeszedte a kék lapokat. Ez a kék lap azt mondja, hogy www.IDE ÍRJ VALAMIT, MICIMACKÓ.hu, olvasta a mackó. És még azt is, hogy a NAGY BETŰK helyére írd azt, amit meg akasz keresni! Akkor, hajolt a számítógép betűfogacskái fölé Micimackó, www.mézes.hu, pötyögte a gépbe. A számítógép pislantott egyet, nincs ilyen oldal, szólt aztán egykedvűen. Igazából úgyis mézeskalácsot szeretnék, mondta Mackó és mancsa máris a w-foghoz közeledett, www.mézeskalács.hu. Nincs ilyen oldal, mondta újabb pislantás után a gép. Kedves számítógép, remélem nem feledkeztél meg a mézes dolgokról!, nézett Mackó aggódva a gép szemébe. Mit tanácsol a következő kék lapocska? Ha meg akarsz találni valamit, Micimackó, írd be ezt: www.google.hu, máris írom, g-o-o-g-l-e, meg is van, aztán a keresett szót írd a GOOGLE felirat alatti üres mezőbe! Ajaj … akkor … aha, ide! mézes, írta Micimackó a keresőbe. Nyomd meg az ENTER feliratú billentyűt!, mondta még a lapocska. E-n-ter…, keresgélt Mackó, mekkora fog!, majd nagyot fújt és megnyomta. Mézes alma, mézes csók, Mézes Csaba, mézes szex, mézes receptek, mézes kalács, mézes borleves, mézes lapocskák, dr Mézes Éva szdsz, mézes masszázs, mézes süti…, eredt meg a számítógép nyelve. A nemjóját! 32 434 mézest ismersz!, kiáltott fel Micimackó és nyomott egy barackot a gép búbjára. A mackó szájában összefutott a nyál. Homlokán meg a tanácstalanság ráncai. Kell nekem egy lap, amiről megtudom, hogy megy az arcodról a tepsimbe a mézes, bökte meg a gép oldalát Micimackó, majd fölvette a következő kék lapot. Vidd a kis nyilat az egérrel arra a szóra, amelyiket a legjobbnak, a legmegfelelőbbnek találod, és nyomd meg az egér bal gombját!, látod mit kell tennünk, egérke, mutatta Micimackó a kék lapocskát az egérnek. Szerinted melyiket találom a legjobbnak?, hümmögött a mackó. Hááát, mézesnek mindegyik mézes, akkor csakis a második szó alapján dönthetek. Alma, csók, Csaba, szex, receptek, kalács… Te leszel az! Kalács. Megtaláltalak! Kedves… katt, katt … kedves Finom Mézeskalács, nagyon szép neved van. Igazán rendes vagy, hogy elmondod, hogyan kell megsütni téged, örült meg Mackó a mézeskalács receptjének. Bizonyára örülni fogsz, hogy megsütlek, még akkor is, ha a sütés nagyon fárasztó dolog, megér oda-vissza cammogni a szoba és a konyha, az olvasás és a megcsinálás között a mackó. Ha majd megsülsz, a barátaim és én meg fogunk enni téged, biztatta Micimackó a gép szemében úszó kalácsot, ugye jó lesz így?

No, lássunk neked, kedves Finom Mézeskalács!, mondta Mackó és a monitorról olvasta: 25 dkg mézet…, majd magában brummogva, 25 dkg mézet, 25 dkg mézet, 25 dkg mézet, a konyhába cammogott és mancsával jó adag mézet lapátolt egy lábasba. Nyamm, egy mancsnyival közelebb vagyunk hozzád, Finom Mézeskalács, nyalogatta a mancsát Micimackó, miközben visszament a szobába, hogy folytassa a recept olvasását. … és 5 dkg vajat, mancsnyi (méghozzá bal mancsnyi, mert fene tudja hogyan, de a jobb ragadt a méztől) vaj is került a lábasba, langyosíts meg!, Mackó a lábas alá gyújtott. Egy másik edénybe tegyél 3 egész tojást … egész?!, nahát! … egy másik edénybe tegyél 3 egész tojást, hm, tényleg egész tojás!, ropogni fogsz, Finom Mézeskalács, dehát te csak tudod, milyennek kell lenned. Potty, potty és plutty! 10 dkg porcukrot, hopp!, 1 evőkanál fahéjat, slitty!, 1 kávéskanál szegfűszeget, slutty!, 2 dkg szalalkálit, sutty! Máris kész a sütemény, barátimnak sütöm én, dudorászott Mackó. Turmixgéppel jól dolgozd össze, brr, brr, brrr-brrrrrrrrr, majd öntsd bele a langyos mézbe, zutty! Újból dolgozd össze, brrr-brrrrrrrrr, majd gyúrj bele kézzel 60 dkg simalisztet! Vajon a mancsom szőre ragad a mézesbe, vagy a mézes a mancsom szőrébe? Nyam, de finom!, nyalt a mackó a tésztába, nem, a mancsába, nem a tésztába… Takard le, terítő, és pihentesd szobahőmérsékleten egy napig. Mackó gondolkodóba esett. Pihentesd egy napigegy napig. Az ám, de a barátaim ma este jönnek! Hogy érnénk rá pihenni, mikor téged fognak megenni!, nézett Micimackó aggódva a képenyőre. Kedves Finom Mézeskalács, mi lenne, ha azután pihennél, ha már készen vagyunk veled?, kérdezte Mackó és várt, várt, várt, és mert válasz nem érkezett, és mert a hallgatás igenis beleegyezés, elégedetten halasztotta el a pihentetést. Meglátod, munka után mézes a pihenés, brummogta a receptnek. Nyújtsd kb. 2-4 mm vékonyra, juj!, lik, luk, lyuk, lyik, formázd, mézescsupor alak!, ha sikerül, tedd alumínium-fóliával bélelt sütőlemezre!, plotty. Tetejét felvert egész tojással, jaj, már megint egész tojás!, kend be, hogy fényes legyen, az ám!, és ropogós. Forró sütőben süsd mogyoróbarnára (kb. 4 perc), sssz, a kezem!, a kezem!, a kezem!
A kalács sült, a sütéstől meleg lett. Micimackó a melegre való tekintettel énekelni kezdett.

Keverem és kavarom,
Nem kímélem a karom.
zitty-zutty
pitty-putty
Máris kész a sütemény,
Barátimnak sütöm én!

Micsoda illat! Mackó abbahagyta az éneklést, hogy a szájába tömjön egy darab frissensült mézest… Huh, ff, ffff, fohorró vagy! Várj csak, megfújlak, ph-phh-phh, alaposan megfújlak. Nyam, nyam, kellemesen ropogsz, csámcsogott a mackó, és jó ízed van. Köszönöm szépen, hogy ilyen finom lettél, Finom Mézeskalács! Most már jöhettek, drága barátaim, nem várlak benneteket üres manccsal!, mondta a mackó és fújkálni kezdett egy nagyobb darab mézest.

Micimackó homlokát ráncolva turkált az asztalon heverő lapocskák között, egyiken sem talált olyan tanácsot, amelynek segítségével ripsz-ropsz rakhatott volna rendet a konyhában. Lapocska nélkül nem tudta a számítógép segítségét kérni. Nem jól van ez így, jaj, ajaj, ballagott fejét csóválva a konyhába, és mindenféle segítség nélkül, saját két mancsával tüntette el a sütés nyomait. Sokáig tartott, dohogott a mackó. Számításai szerint legalább hat ripsz-ropsznyi idő ment kárba. Ennyivel kevesebbet levélbeszélgethetek, huppant keseregve a számítógépnél álldogáló fotelbe. A gép oldalára ragasztott lapra nézett. Piros: levélbeszélgetés. Mackó mindent úgy csinált, ahogy a piros lapokról olvasta: www.chat.hu … az egér bal gombjával rá kell kattintanod a BELÉPÉS szóra (bal oldalon, egészen fent, zöld téglalapban van) … Felhasználói név: ide azt kell írnod, hogy MICIMACKÓ! … Jelszó: ide meg azt írd, hogy JELSZÓ! Micimackó pár percig a kezét tördelte, majd engedelmeskedett az utolsó piros lapnak. Nyomd meg az ENTER billentyűt! Mackó, le sem véve szemét a számítógép szeméről, az asztalfiókba nyúlt és elővett egy füzetet, amelynek az volt a fedelére írva, hogy Micimackó barátai.

Mackó a térdére tette a füzetet, mancsa a betűfogak felé indult.

Közösbe:
16:02 <>: Szép napot kívánok nektek, kedves barátaim! Megérkeztem, itt vagyok veletek!

Privát:
16:05 <>: szia
16:06 <>: Szervusz, kedves Hancúr!
16:07 <>: honnan
16:09 <>: Azt hiszem, a számítógép ördöge ellopta a kérdőjelet, amit írtál. Semmi baj, kedves Hancúr, nyugodj csak meg, én így is értelek. A Százholdas Pagonyból írok, mert ott lakom. Helyesebben csak neked ott, mert a Pagony mégiscsak itt van.

Mackó izgatottan nyitotta ki a füzetét, a-á-bé, skandálta és lapozott, cé-csé-dé, lapozott, é-ef-gé, és lapozott, há- … há, mint Hancúr, igen!, jól sejtettem, még nem ismerem őt!, kiáltott fel Micimackó és ceruzájával apró pöttyöt nyomott Hana Strilgova és Füles közé.

16:11 <>: korod
16:12 <>: Az ördögbe, megint elcsente! Szerencse, hogy elvitte a pontot is a girgegurba jel alól, ha itthagyta volna, nem biztos, hogy megértenélek. De … ajaj … mi van akkor, ha csak a pontot vitte el, girbegurba jel nem is volt? Akkor a mondat végére nem kérdőjelet tettél, hanem pontot! Vajon melyiket kéne ott látnom? Fogas kérdés. Ezt fejtsd meg, Micimackó!
16:13 <>: korod?
16:15 <>: Ezek szerint az első feltételezésem igaz. Megnyugtattál, kedves Hancúr, köszönöm. A legutóbbi születésnapomon 12 gyertya volt a tortámon, el is fújtam mindet. Ezért azt hiszem, 12 éves vagyok. De mert a születésnapom már jó pár hete elmúlt, ez egyáltalán nem biztos.
16:16 <>: :((
16:18 <>: Meg azért sem tudom biztosan, mert az egyik barátom … akinek most nem jut eszembe a neve … de biztos, hogy a barátom, mert beírtam a füzetembe, szóval … szóval ez a biztos, hogy a barátom egyszer azt mondta, hogy én tulajdonképpen nagyon öreg vagyok, mégis fiatal. Nem egészen értem, hogy lehet ez. De elhiszem neki, mert a barátom. A mérvadó akkor is az, hogy hány gyertya van a tortámon. Nincs igazam?
16:19 <>: :((((
16:20 <>: Most jut eszembe! Akiről az előbb beszéltem, tudod, aki biztos, hogy a barátom, azt is mondta, hogy Micimackó, te mindig 12 éves vagy. És tényleg, tavaly is 12 gyertyát fújtam el, és úgy emlékszem, hogy tavalyelőtt is. Akkor egyértelmű, hogy évek óta 12 éves vagyok.
16:21 <>: :(((((( brrrrr
16:22 <>: Múlt héten én is krákogtam. Jaj, Hancúr, aggódom érted! Kérlek, próbálj meg vigyázni magadra, hideg még az idő! Szerintem, be kéne csuknod az ablakot, nem jó túl sokat szellőztetni! Nehogy még jobban megbetegedj! És mindenképpen igyál mézes teát!

hancÚr kilépett

16:24 <>: További szép napot kívánok neked, kedves Hancúr! És gyógyulást is!

Mackó a Hana Strilgova után ejtett pötty helyére írta szépen gömbölyített betűkkel: Hancúr.

16:31 <>: f/l?
16:32 <>: Szervusz, kedves Adonis. Nem értem, mit kérdezel?
16:32 <>: fiú vagy lány vagy?
16:33 <>: Micimackó vagyok.
16:35 <>: f/l?
16:36 <>: Micimackó.
16:37 <>: pasi vagy?
16:38 <>: Sajnos ezt sem értem. Kérlek, Adonis, magyarázd meg nekem azt a szót, hogy pasi! Úgy látom, hogy nehezen tudjuk folytatni a levélbeszélgetést addig, amíg nem tudom meg, hogy mit jelent.
16:39 <>: szórakozz a jó édes anyáddal

adonis kilépett

16:40 <>: Neked is jó szórakozást! Nagyon örülök, hogy levélbeszélgettünk, viszontírásra Adonis!

Kedves Adonis, igazán előkelő helyre kerültél, nézett föl Micimackó a füzetéből a monitor adonis kilépett feliratára, Aariel Bronxton után te vagy a második Micimackó barátai között. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a második legjobb barátom vagy. Én mind a 798 barátomat egyformán szeretem, érzékenyült el a mackó.

16:45 <>: szia mici!
16:47 <>: Üdvözöllek, kedves Dömper!
16:47 <>: hogy ityeg a fityeg?
16:50 <>: Hát, ez a lap a számítógép oldalán tényleg csak úgy ityeg-fityeg. Meg kell majd erősítenem. Jó erős ragasztóval, mert nagyon fontos lap. Először rajzszöggel akartam idetenni, de … valaki … a csudába! hirtelen nem jut eszembe, hogy ki … szóval valaki azt mondta, hogy rajzszöggel ne.
16:51 <>: :))
16:53 <>: Azt hiszem, hogy rossz betűfogakat nyomogatsz.
16:53 <>: :)))) vicces csaj vagy mici. mikor voltál utoljára pasival?
16:55 <>: Adonis, a barátom ismeri azt a szót, hogy pasi. Sajnos azelőtt kellett elmennie, hogy elmondhatta volna nekem, mit jelent.
16:55 <>: mi van?
16:57 <>: Nem ismed véletlenül Adonist? Ő a 798. barátom. A füzetemben a második, pont az első, Aariel Bronxton után jön. Ez bizonyára azért van így, mert ábécé sorrendben írtam be a barátaimat. Persze az is lehet, hogy Adonis és Aariel Bronxton ismerik egymást. Majd megkérdezem.
16:59 <>: nem vicces, fárasztó vagy

dömper kilépett.

17:01 <>: Köszönöm a beszélgetést, kedves Dömper. Remélem, ki tudod pihenni magad. Mennem kell lassan, de holnap is eljövök, majd levélbeszélgetünk. A viszontírásig!

Közösbe:
17:05 <>: Drága barátaim, szépen kérlek benneteket, ne haragudjatok meg rám, amiért most elmegyek. Tudjátok, vendégeket várok. Mézeskaláccsal. Nagyon finom Finom Mézeskalácsot tudok sütni! További szép napot és jó együttlétet kívánok!

Micimackó kilépett.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak, ismételgette a falon csüngő óra. Furcsa, hogy nem unod meg állandóan ezt a verset mondogatni, nézett az órára Micimackó. Persze tudom, hogy ez az idő mutatáshoz tartozik. Amikor nem mondogatod a verset, elfelejted az idő mutatását, már legalábbis a pontos időét. Ha hallom a versedet, nyugodtan leolvashatom rólad az időt, mert az biztosan pontos lesz. Tik-tak, tik-tak, tik-tak, szólt az óra. Öt óra ti-ti-ti…, a mackó arra várt, hogy a legvékonyabb mutató a tizenketteshez érjen, a pontos idő, legyen pontos idő, …ti-ti-tizennyolc perc! Kis időm van még, amíg megérkeznek a barátaim, morfondírozott Micimackó és a számítógépre ragasztott laphoz fordult. Sárga: levelezés. Mackó követte a sárga lapocskák utasításait: www.freemail.hu … Felhasználónév: ide írd azt, hogy MICIMACKÓ! … jelszó: ide írd azt, hogy JELSZÓ! Nahát, negyvenkét levelet kaptam! Sajnos most nem tudom mindet elolvasni, pillantott a falra Mackó, tik-tak, tik-tak, tik-tak, azért párat mégis… Ha szépen megkérlek, fordult újra az órához Micimackó, nem járnál lassabban egy kicsit? Akkor hát: Nagyon szépen megkérlek! Tik-tak, tik-tak, tik-tak, az óra szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nem akart lassabban járni. Jól van, sóhajtott Micimackó, most csak egy levelet olvasok el.

Martin Greenwell, írta Micimackó Malacka és Mónika közé. Ma tőled kaptam az első levelet, és ezzel te lettél a 800. barátom. 800 barátom van! Micimackó arca megnyúlt, szájára halvány mosoly, szemébe apró könnycsepp ült. Boldog volt. Vajon mit írtál nekem, drága Martin Greenwell, mondta elcsukló hangon és megtörölte a szemét, hogy el tudja olvasni barátja levelét.

Aztán elkezdte írni a választ.

Kedves Martin Greenwell!

Nagyon örülök, hogy megismertelek. Már be is írtam a neved a füzetembe, Micimackó barátja lettél. Tehát az enyém. Méghozzá a 800.! Ugyanis mielőtt megismertelek, pontosan 799 barátom volt.
Sajnos leveled nagy része külföldiül van, én meg úgy se beszélni, se olvasni nem tudok, így nem sokat értettem belőle. Kérlek, legközelebb próbálj meg nem külföldiül, hanem belföldiül írni.
Penis Enlargement-et és Viagrát üdvözlöm. Sokat gondolkoztam azon, hogy őket is beírjam-e Micimackó barátai közé. Végül úgy döntöttem, hogy egyelőre csak pöttyel megjelölöm a nevük helyét a füzetemben.
Remélem mindannyian jól vagytok.
A mielőbbi viszontírásig!

Szeretettel,
A Te új barátod:
Micimackó

Mondd csak, Finom Mézeskalács, te nem izgulsz?, tessékelte a kalácsot egy tálcán a szobába Micimackó. Vajon ma kik látogatnak meg minket?, Mackó megtörölte a kerek asztalt, mielőtt rátette a tálcát. Nemsokára megtudjuk, 17 óra 29 perc, ideje, hogy megnyomjam a gombot, nézett a falióráról a televízió talpára Micimackó. Thik, gyulladt értelem a televízió óriási szemében. Középen leszel, Finom Mézeskalács, úgy illendő, hogy mindenki könnyen hozzádférhessen, mondta Mackó és kalácsostul húzta az asztalt a televízió és az azzal szemben lévő fotel közé. Így ni, igazította meg a kalácsot, aztán befészkelte magát a fotelbe.
Mackó az ölébe húzta Micimackó barátait és énekelni kezdett.

Tom, tom, tom,
Gyere bará-
Tom.
Tim, tim, tim,
Jönnek a bará-
tim!

Tim, tí-ri-rí-ri-ri, tiri-ririmtím, dúdolta a televízióval együtt Micimackó a Mónika show szignálját. Zzzz-züm, húzott el mackó füle mellett egy légy és a készülék szemére szállt. Nem mennél arrébb, te légy!, szólt Mackó szokatlanul ingerülten, majd udvariasabban hozzátette, légy szíves! A légy szívtelen és szenvtelen volt, olyan területeken mászkált, amelyeken bármelyik pillanatban megjelenhetett Mónika. Televízió, ha pislantanál egyet, egészen biztosan elrepülne a légy, mondta Mackó a televíziónak. A készülék szemhéja azonban nem mozdult. Micimackó már úgy elhelyezkedett a fotelben … tik … befészkelte magát … tak … kényelmesen … tik-tak … kezében egy darab mézes … tik-tak-tik-tak… Nem mozdul a légy, tik-tak-tik-tak, muszáj leszek a saját kezembe venni a dolgot, tik-tak-tik-tak-tik-tak, méghozzá gyorsan, bosszankodott a mackó, tik-ta…, és feltápászkodott és hatalmas pofont kevert le a televíziónak. Abban a pillanatban lépett be Micimackó szobájába Mónika. Feje pont a mancs alatt. Jaj!, kiáltotta Micimackó, nem akartam, Mónika, annyira sajnálom, ne haragudj, én…

((Mónika, Mónika, Mónika, énekelte a Bëlga.))

Mónika a pofonra rá sem rántva kezdett a mondókájába.

Köszöntöm Önöket! – fordult Mónika Micimackó felé.
– Szervusz, kedves Mónika! – köszönt a mackó halkan. Pár centiméterre állt Mónikától, és moccanni sem mert. – Kérlek szépen, ne haragudj a pofon miatt, én…
Mai vendégeink azért jöttek el hozzánk, mert kapcsolatuk a barátjukkal igencsak megromlott, és sehogy sem értik, mi vezethetett idáig. – Mónikának sem a hangján sem az arcán nem látszott medvemancs nyoma. Micimackó lassan megnyugodott és visszaült a fotelbe. Közelebb tolta Mónikához a kerek asztalt.
– Mónika, egyél a mézeskalácsból! – kínálta Mackó Mónikát. – Én sütöttem, tele van mézzel. Finom a neve miatt és ropogós a receptje miatt. Igaz, hogy kicsit kemény, de akinek jók a fogai, az könnyen elropogtatja. – ámuldozott a mackó Mónika mosolyán.
Mai témánk: A barátomnak többé nincs szüksége rám. – zökkentette ki Mónika Micimackót az ámuldozásból.

A barátomnak többé nincs szüksége rám, ismételte halkan Mackó és ránézett a füzetére.

Elsőként egy apró állatka következik, aki nem érti, hogy legjobb barátja miért szakított meg vele minden kapcsolatot. – minden rendben a vinnyogóssal?, kérdezte a szemével Mónika a rendezőtől. Jó kezekben van, vigyorgott a rendező hangja Mónika fülébe.

… legjobb barátja … minden kapcsolatot … ennél rosszabb dolgot … elképzelni … sem tudok, suttogta Micimackó és megszorította Micimackó barátait. Mancsa elfehéredett. Csak ezt nem lehetett látni a szőrtől.

Első vendégünk Malacka! – mondta Mónika.

You are my best friend, énekelte Freddie Mercury, amikor Malacka bedugta a fejét az ajtón. Jobbra nézett, balra nézett, jobbra nézett, balra nézett, eltűnt. Pár pillanat múlva olyan hangok szűrödtek a szobába, mintha valaki lépkedne, sietne, futna, aztán egy halk visítás, furcsa vinnyogás, meg egy puffanás. Mónika a szájára parancsolt, ne merjen mosolyogni! Két vastag kar jelent meg Micimackó szobájában, közöttük Malacka lógott ernyedten. A két kar Mónika elé, egy piros fotelbe nyomta Malackát. Mackó szobája megtelt tapssal, visítozással, sikoltozással, dobogással és dübögéssel.

Malacka, Malacka, Malacka…, motyogta Micimackó, ismerős név, nagyon ismerős, a-á-bé-cé-csé, lássuk csak, … ká-el-ely-em, em!, itt is vagyunk … Ma-lac-ka, Malacka!, igen ismerem Malackát!, Malacka a barátom!, ugrott örömében egy picit a mackó.

Szervusz Malacka! Köszönöm szépen, hogy eljöttél! – köszöntötte Mónika olyan kedvesen és bátorítóan Malackát, amennyire csak tudta.
– Szervusz Malacka! A barátom vagy! – köszönt Micimackó és megmutatta Malackának azt az oldalt, melyen ott volt, hogy Malacka.
… – Malackának nem volt elég ennyi kedvesség és bátorítás, magánál is kisebbre húzta magát, szemhéjait görcsösen szorította és nem mukkant.
Malacka, nincs félnivalód. Megígérem, hogy senki nem fog bántani. Hogy is bántana! Nézd, a közönség odavan érted! – mintha minden malacok anyukája lenne, úgy próbált meg Mónika Malackára nézni.
– … – Mónika szavai elérték a lehetetlent, Malacka kisebb lett.
– Egyél egy kis mézeskalácsot, Malacka! Biztosan azért félsz, mert éhes vagy. Ilyesmi könnyen előfordul. – tolta Micimackó közelebb Malackához az asztalt.
Malacka – szedte össze minden tudományát Mónika –, neked ugye volt egy nagyon jó barátod, a neve…
Megígérted, hogy nem mondod ki a nevét! – suttogta rémülten Malacka.
– De fura kis vékony hangod van! – kacagott fel Micimackó.
Persze, nem is mondom…. – megtört a jég, most már tudom irányítani, mosolyodott el Mónika – beszélgessünk, Malacka! – és a füle mögé tett egy előreugró hajtincset.
Beszélgessünk. – motyogta Malacka a kijáratot nézegetve.
Szóval, Malacka, volt neked egy nagyon jó barátod, az egyszerűség kedvéért nevezzük M-nek… – folytatta gyorsan Mónika, kettőt lépve a kijárat felé.
M. – nézett Malacka lefelé.
– Az ly és az n között vannak az m betűs barátaim. – lapozott az m-hez Micimackó.
… akivel nagyon jóban voltál. – gyerünk, Malacka, gyerünk, kezd már el végre!, biztatta magát Mónika.
I-i-gen. – nyögte halkan Malacka.
De most már nem vagytok jóban. – menten felrobbanok, ha nem kezdesz el beszélni, te malac!, mosolygott bátorítón Malackára Mónika.
N… – Malacka valószínűleg azt mondta, hogy nem.
Malacka, kérlek mondd el nekünk, milyennek ismerted meg M-et? – mi lesz, ha nem boldogulok vele?, nézett a rendezőre Mónika.
… … hát … … mindig jókedvű volt … – kezdte elhaló hangon Malacka. – vicces … sajátosan vicces … szerette a mézet … ez mondjuk nem változott … szeretett sütni … le kellett írnom a receptet … nem tudta megjegyezni … újra és újra le kellett írnom … mindig elveszítette … mézeskalácsot…

((Lá, lá, lá, lalalá-lalá. Rád vár már a diós kalács, énekelte Tereskova. Mézes, nem diós, mézeskalács, javította ki Micimackó. Rád vár már a dióskalács, Tereskova nem zavartatta magát, neked sütöttem délután, ne tétovázz, kapd be babám!))

…sütött nekünk … és … szeretett minket … azt hiszem az volt a leginkább jellemző rá, hogy szeretett minket. – halt el az elhaló hang.
– Sajnos nem tudom, hogy ki az az M. Pedig lehet, hogy barátom, mert Micimackó barátai között 89 m betűs van. – vakarta meg a fejét Mackó.
Kérlek, meséld el nekünk, hogyan romlott meg a kapcsolatod M-mel! – pontosan ez a mondat volt Mónika egyik lapjára írva.
Az egész úgy kezdődött – sóhajtott nagyot Malacka, és apró csülkeit mustrálta –, hogy Mi … jaj … szóval M-nek születésnapja volt…
– M… – lapozott ismét a füzetben a mackó – … ez akár még te is lehetsz, Malacka!
Értem, és ott történt valami? – Mónikának mondania kellett valamit, mert Malacka elhallgatott. Segíts már, nem azért kapod a pénzt, hogy csak ülj ott!, förmedt Mónika pillantása a rendezőre.
Juj! – Malacka tudott halkan kiáltani, rózsaszín csülkén hatalmas ujjak nyomai piroslottak. – I-i-gen. Vagyis ne-e-em…
Sipsap-sip… – Mónika idegesen harapdálta a száját, kérlek, kérlek, kérlek, ne tedd ezt velem! Ledöflek, kivéreztetlek, megperzsellek, megnyúzlak, ha nem szólalsz meg rögtön! Feltrancsírozlak! Nyugi, mindjárt belekezd, nyugi, nyugi, érkezett Mónika fülébe a segítség.

Trancsírozásra nem volt szükség, Malacka folytatta.

Mindenki elment hozzá. És … szóval azt hiszem, akkor kezdődött. – mondta Malacka és a fotel legbiztonságosabb redőjébe bújt.
Azt akarod mondani, hogy a születésnapján vesztetek össze? – paskolta Mónika a langyos vasat.
Nem, tulajdonképpen nem vesztünk össze. – ingatta a fejét Malacka*. – Szép születésnap volt, tortával, 12 gyertyával és sok-sok ajándékkal. Az … az ajándékok okozták a bajt.
– Ki lehet ez az M? – törte a fejét Micimackó. – Születésnapja volt, akárcsak nekem. Tortája volt, akárcsak nekem. 12 gyertya volt a tortáján, akárcsak nekem. Egészen biztos kezdek abban lenni, hogy M a barátom! – keresgélt Mackó a 89 m betűs között.
Az ajándékok okozták a bajt? Hogy érted ezt, Malacka? – kacsintott Mónika a rendezőre.
Oh… – sóhajtott Malacka.
Tőled mit kapott? – tette föl Mónika a kérdést, amit a rendező súgott a fülébe.
Egy füzetet. – inkább elképzelni lehetett Malacka hangját, mint hallani.
– … lehet, hogy ő az … vagy ő … esetleg ő … talán ő … netalán ő … – szűkítette Micimackó a névsort.
És kitől kapott még ajándékot? – Mónika Malackának képzelte az arcába ugró hajtincset, megtépve vetette hátra.
Mindenkitől. – Malacka a kezét tördelte, és szaggatottan folytatta. – A barátaitól. Bagolytól. Tigristől. Nyuszitól. És Róbert Gidától. Meg Kangától és Zsebibabától. És Fülestől.

Micimackó roppant komoly ábrázattal lapozgatta a füzetét. És skandált.

Szóval ők mindannyian ott voltak M születésnapján? – fújt le Mónika kazalnyi hajszálat a kezéről. Totál kivan a kis görcs, hívd be a következőt, mert ki fog borulni!, teljesen kész van, mindjárt kezelhetetlenné válik!, kiabált Mónika fülébe a rendező.
I-igen. – Malackából kifutott a rózsaszín.
Köszönöm, Malacka! Kérlek, ne menj el… – kapta el Mónika a fotelből félájultan kieső Malackát – … maradj még velünk! – és nyomta vissza a fotelbe. – A következő vendégünk szintén résztvett azon a bizonyos születésnapon, mert neki is nagyon jó barátja volt M. Tőle talán megtudhatjuk, hogy mi történt M születésnapján. A következő vendégünk, Tigris! – nézett Micimackó szemébe Mónika.

Benne leszek a TV-ben! Benne leszek a TV-ben! – énekelte Hajós András, miközben Tigris, arcán széles mosollyal ugrált be Micimackó szobájába. Jobb mancsával csókokat dobált, a balban jókora szatyrot szorongatott.

Köszönöm, hogy eljöttél, Tigris. – üdvözölte Mónika Tigrist.
Már hogy ne jöttem volna! Még sosem voltam benne a TV-ben, pedig ahhoz a tigrisek kiválóan értenek. – Tigris 5 perces csókdobálás után meghajolt és hangos puffanással a Malacka mellett lévő fotelbe vágta magát.
– T-i-g-r-i-s. Szervusz, Tigris! – igen!, jól sejtettem, Tigris is a barátom, ért Micimackó a füzetben Tigrishez.
Piros?! – Tigris nem volt elégedett a fotel színével. A piros ugyanis nem arról híres, hogy kiemeli a tigrisek csodálatos csíkjait**, éppen ellenkezőleg!, morfondírozott Tigris, és a szatyrából előhúzott égszínkék törölközővel letakarta a fotelt.
Malackától tudjuk… – mondta Mónika.
Malacka? – nézett körbe meglepetten Tigris.
Szervusz, Tigris. – jött egy vékony hang a Tigris jobbján lévő fotelből.
Te is itt vagy? Szervusz. – meresztgette Tigris a szemét a hang felé.
Szóval Malacka azt mondta, hogy te is ott voltál M születésnapján. Így volt? – kezdte újra Mónika. – Megkérlek, hogy Malackára való tekintettel ne mondd ki az illető nevét, helyette csak M-et mondj!
Felőlem! – legyintett Tigris. – Hát persze, hogy ott voltam, Mici…
Ssss! – torkolta le Mónika. – M!
Ja, persze. M születésnapján. Én voltam a díszvendég! – Tigris felállt és olyan pózokat vágott, amiket a testépítők szoktak a versenyeken. Csak Tigris a csíkjait mutogatta.
M Malackától egy füzetet kapott ajándékba. – mondta Mónika óriásira kerekedett szemekkel. – Tőled mit kapott?
Egy gyönyörű, csodálatos, vadonatúj, valódi, igazi minitort! – fújtatott Tigris, kicsit kimerült a csíkmutogató pózoktól.
Monitort. – sóhajtotta Malacka.
Igen, igen, egy valódi motornit! – nézett a beszélő fotelre Tigris. – Csak úgy csillogott és villogott, pikkegett és pukkogott, sercegett és durrogott! Mondhatom, nagyszerű ajándék volt. A legjobb, amit egy tigris a barátjának adhat.
Malacka azt mondta, hogy az ajándékok okozták a bajt? Milyen bajt okozhat egy füzet és egy monitor? – na, most már oké lesz, iszom egy kávét, pillanat és itt vagyok, súgta Mónikának a rendező.
Ne haragudj, Mónika – nézett körbe Micimackó szobájában Tigris –, nem bírok egy helyben maradni, mikor ennyi kedves rajongóm vár! –, aztán a farkára pattant és irdatlan nagy szatyrával körbe és körbe ugrándozott a szobában.
– Nahát! Nem is gondoltam, hogy ennyien elférnek nálam! – ámuldozott Micimackó a sok embert látva.

Az első körben Tigris mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot, amin rajzolt tigriscsíkok voltak, meg a következő írás:

Kedves Rajongóm!
Köszöntelek életed legszebb napján!
Lerajzoltam Neked a csíkjaimat!
Nagyon örülök, hogy láthattál!
Tigris

A második körben még egy lapot kapott mindenki. Ugyanazzal az írással.

Tigris, visszajönnél, kérlek! – nem hiszem el, ez teljesen meghibbant!, szólt kedvesen Mónika. Itt vagy?, itt vagy!?, hol vagy?!, integetett a rendezőnek.
Még egy perc! Még egy perc! – kezdett a harmadik körbe Tigris.
– Hahaha! Nagyon vicces vagy, Tigris! – kacarászott Mackó, keze meglehetős gyakorisággal járt a kerek asztal és a medveszáj között.
Tigris, kérlek… – próbálkozott Mónika, de a hangját elnyelte Tigris igazi tigrisüvöltése, amivel egy kislánynak kedveskedett. Állatot nem hívok többet a műsorba, túrt Mónika kétségbeesve a hajába, még nem történt velem ilyen, mi a fenét csináljak? Oké, itt vagyok, szólalt meg a rendező a fülében. Mi a történt? Ja, értem. Micsoda!? Ez bolond. Hívd be a következőt! Agyamra megy ez a félőrült csíkos. Tudod mit? Hívd be a maradék hármat egyszerre, hátha úgy hajlandók lesznek végre elmondani, mi történt azon a rohadt születésnapon!
Íljihiúúú! – hallatszott még egy igazi tigrisüvöltés.
Következő vendégeink szintén nagyon jó kapcsolatban voltak M-mel. Ennek a jó kapcsolatnak azonban véget vetett valami, ami azon a bizonyos születésnapon történt. Hogy mi volt ez, azt remélhetőleg hamarosan megtudjuk. Következzen most a Bagoly nevű bagoly, a Nyuszi nevű nyúl és a Füles nevű szamár.

Elég szélesnek tűnt az ajtó ahhoz, hogy Nyuszi és Bagoly egyszerre lépjen be Micimackó szobájába. Bagoly csőre mégis Nyuszi bundájába akadt, Nyuszi felordított, csőrön vágta Bagolyt, Bagoly felordított, rálépett Nyuszi lábára, Nyuszi felordított, Bagoly ágyékába boxolt, Nyuszi és Bagoly felordított… Ha jön a rézfaszú bagoly, sa-la-la-la-la-la-la, énekelte egyszerre a Spatzen Jodler Sextett, óóó honeybunny nekem is, kell egy kis puszi nyuszi, és Postássy Juli.

Depresszióztál, fejedre húztad a szoba sarkát, énekelte Sziámi, amikor Nyuszi és Bagoly után becsoszogott a szobába Füles.

– … b-a-g-o-ly … szia, Bagoly! … n-ny-nyu … szervusz, Nyuszi! … f-ü-l … szervusz, Füles! – üdvözölte Micimackó a barátait.
Most tehát mindannyian itt vagytok. – lapozgatta Mónika a lapjait. – Mindenki, aki M barátja volt.
Nem mindenki, Róbert Gida, Kanga és Zsebibaba nincs itt. – tolta föl a szemüvegét Bagoly.
Igen. Persze. – hülye!, hagyta rá Mónika. – Malacka azt mondta, hogy minden azon a bizonyos születésnapon kezdődött. Füles – fordult Mónika Füles számára váratlanul Füleshez –, meséld el, hogy mi történt M születésnapján!
Meséljem el? – rezzent össze a szamár.
Ne légy csacsi, szamár komám, mondd csak el Mónikának! – bökte oldalba Fülest Tigris.
Hát jó. Aznap – kezdte és folytatta nagyon lassan a szamár***–, akárcsak máskor, céltalanul kószáltam a Pagonyban, hátha találkozom valakivel, akivel beszélgethetek, valamiről.
Nocsak… – igazította meg a szemüvegét Bagoly. Füles a szokottnál némileg gyorsabban beszél, halvány mimikai mozgást is látok az arcán, és az előbb mintha fölfelé nézett volna: ezek alighanem adtak neki valamilyen kedélyjavítót, állapította meg Bagoly. Természetesen ez csak annak tűnhet fel, aki ismeri Fülest és a depresszióról is a megfelelő ismeretek birtokában van.
A tisztáson botlottam Malackába. Szószerint belebotlottam. Mert ő olyan kicsi, és mert a fejemet lehajtva poroszkáltam. Majdnem eltapostam. – folytatta vontatottan a felgyorsult szamár.
Mit csinált Malacka a tisztáson? – mondtam, hogy adjatok neki valami antidepresszánst!, nézett Mónika Fülesre kedvesen, a rendezőre egyáltalán nem kedvesen. Háromfélét is kapott!, érkezett Mónika fülére a válasz.
Feküdt. – Füles majdnem Mónika szemébe nézett. – És írt valamit.
Hüp-hüp. – zokogott fel Malacka.
Hogy lehetsz ilyen tapintatlan, Füles! Nézd, a szegény, érzékeny jószágnak máris könny szökött a szemébe! – förmedt Tigris Fülesre, és biztos ami biztos, rá is vicsorgott. Mindenki látta? Vagy mutassam meg mégegyszer?, pillantott rögtön a közönségre. – Semmi baj, kis öregem, ne félj, amíg engem látsz! – csapott jókorát Malacka hátára és nagyon kihúzta magát, csak úgy feszültek a csíkjai.
Nem akartalak megbántani, Malacka. – fordult Malackához Füles. – De tényleg így kezdődött. Aztán Nyuszi dobozokat rakott a hátamra, abban voltak az ajándékok.
Mit írtál, Malacka? – kérdezte a rendező Mónika hangján. A szamarat ne engedd többet szóhoz jutni!, lejár az adásidő, míg képes kibökni valamit, kapott utasítást Mónika.
Nagyon rossz érzés arra a napra gondolnom. – lehet, hogy ezek voltak Füles utolsó szavai, legalábbis Mónika úgy nézett rá, hogy ezek legyenek.
Mit írtál, Malacka? – kérdezte újra Mónika.
Egy füzet szép, kemény fedelére írtam. Azt, hogy M barátai. Mennyire örült neki! – sóhajtott Malacka.
Persze, hogy örült neki! Mert az volt az egyetlen ajándék, amiről tudta, hogy micsoda. A többiről azt sem tudta, hogy mi fán terem. – jegyezte meg epésen Nyuszi és elég vicces grimaszt vágott. Tigris röhögni kezdett.
Nyuszi, légy szíves, ne bohóckodj! – szólt Mónika Nyuszira, mert attól tartott, hogy Tigris megint elszabadul.
Elhiheted, hogy a bohóckodásnál semmi nem áll tőlem távolabb. – dühöngött Nyuszi.

Füles Nyuszira nézett, nem tudta bohócként elképzelni.

Emlékszem, amikor M megkapta Malackától a füzetet – dörmögte Füles, hiába tépte a haját Mónika és a rendező –, azt mondta, hogy köszönöm, drága barátaim, nagyon köszönöm, mindjárt be is írlak benneteket az új füzetembe, mert ti vagytok M barátai. És ábécé sorrendben beírta a nevünket a füzetbe. Én, Füles, a második helyre kerültem, Bagoly és Kanga közé. Ez nagyon kedves volt M-től, biztos voltam benne, hogy engem kifelejt. És M sok helyet hagyott a nevek között, mert ha lesznek új barátai, őket is be kell írnia a füzetbe.
Köszönjük szépen, Füles, kérlek most már hagyj mást is szóhoz jutni. – kövér izzadságcsepp fenyegette Mónika sminkjét.
Nagyon sajnálom, hogy megszólaltam. – Füles a padlónál is mélyebbre nézett, szervezete mind a háromféle antidepresszánst leküzdötte.
Nyuszi, tőled mit kapott M? – fordult Mónika Nyuszihoz.
Televíziót! – tárta szét a kezét és nézett a plafonra Nyuszi. – Eddig mindig répatortát sütöttem neki, abból még sosem lett baj. De ezek itt – mutatott először jobbra, majd balra Nyuszi****–, azt mondták, hogy már elegük van a répatortából. Most meg tessék, nesze neked televízió! Nesze neked… – csípőre tett kézzel szemrehányóan nézett körbe, majd Tigrist utánozva folytatta – …edd meg a répatortádat!
Figyelj, Nyuszkó, ugye te is tudod, hogy mindenki utálja a ronda, sárga répatortádat? – nézett Tigris szelíden Nyuszira.
Persze, hogy sárga! Tele van A-vitaminnal! Nagyon egészséges, egy csomó nyavalyára jó! – Nyuszi csípőjéről a feje fölé emelte a kezét és kidülledt a szeme.
Ami azt illeti, valamire tényleg jó: falramázolásra! Olyan szép sárgán fog! – röhögött Tigris.
Szóval… – vágott még időben közbe Mónika. – M Malackától egy füzetet kapott, Tigristől monitort, Nyuszitól televíziót. És a többiektől?
Róbert Gidától számítógépet. – szólalt meg Bagoly.
Zsebibabától meg magyarázatokat. – vetette oda foghegyről Nyuszi.
Micsodákat? – lepődött meg Mónika.
Magyarázatokat. Zsebibaba elmagyarázta M-nek, hogyan kell használni a készülékeket: kikapcsolás, bekapcsolás, internet, egér, billentyűzet, levelezés, keresés, chat … ésatöbbi, ésatöbbi, amelyek felsorolásától most eltekintenék. – mondta Bagoly, miközben jobb és bal szárnyát méregette, vajon aerodinamikailag alkalmasak lesznek az új vadásztechnika kivitelézéséhez?
Kanga meg dudorászva hallgatta. Magyarázás és dudorászás. Ez volt az ő ajándékuk. A kenguruk mindig tudták, hogy kell olcsón megúszni az ajándékozást! – ugrott Nyuszi dühe Tigrisről Kangára és Zsebibabára.
Tőlem drótokat kapott a kompjúterhez. – sóhajtotta Füles. – És az én hátamon érkeztek a dobozok, amikben az ajándékok voltak. De ezt már mondtam. Sajnálom, igazán sajnálom.
Füzet, monitor, televízió, számítógép, magyarázatok és… – Mónika megigazította a haját, és meg ne próbáld! nézéssel nézett Fülesre – …drótok. Nem tűnnek túl veszélyes dolgoknak!
Pedig azok, Mónika, hidd el! Roppant veszélyesek a barátságra! – Nyuszi úgy nézett Mónikára, mintha most venné észre, hogy egy vandál párnának használja a veteményese salátáit, lábpolcnak a káposztáit, és hogy ne unatkozzon, répákat huzigál a földből. – Sose adj a barátodnak ilyesmiket!
Badarság. – legyintett Bagoly a szárnyával.
Régen mondom, hogy az összes ilyen készülékre figyelmeztetést kéne tenni! – leginkább te tehetsz arról, hogy feldúlták a veteményesemet!, mondta Nyuszi Bagolyra vetett pillantása.
Badarság. Ostobaság! – legyintett Bagoly a másik szárnyával is.
Ahogy a cigarettás dobozokra. Mert igenis ezek is veszélyesek! – Nyuszi dühe fészkelődött, lehet, hogy megint irányt vált?

((Rohadt fogakat a Tibi csomagolásra! , énekelte a Bëlga.))

Badarság! Ostobaság! Szamárság! – zárta le a vitát Bagoly. – Hogy lenne veszélyes egy füzet? Egy monitor? Egy televízió?
De látod, hogy mi lett belőle! A barátságunk vége! – a dühkitörés elmaradt, Nyuszi szemében könnycsepp csillogott.
Még mindig nem értem, hogy vethettek ezek a dolgok véget a barátságotoknak? – próbálta Mónika visszaszerezni az irányítást.
Az az igazság, hogy az én ajándékom nélkül nem lett volna semmi baj. – Bagoly levette a szemüvegét, ráhuhuzott és megtörölte. – Egészen eddig az esetig az volt az álláspontom, hogy a butaság a legveszélyesebb dolog a világon. Nos, fölül kellett vizsgálnom ezt a nézetemet. Ami igazán veszélyes, az az ostobaság eloszlatásására tett próbálkozás. Ép elmével föl sem lehet fogni, milyen galibát okozhat!
Mi volt a te ajándékod, Bagoly? – Mónika tényleg kíváncsi volt.
Tudtam, hogy Zsebibaba magyarázata teljesen hiábavaló, M képtelen lesz használni az ajándékait, mert hülye… – folytatta Bagoly.
Nem hülye! – nyöszörgött Malacka.
De az. – Bagoly oda sem fordult.
Nem! – jött éles hang Malacka szájából.
Jó. Akkor mondjuk úgy, hogy csekély értelmű. – mondta Bagoly*****, és megropogtatta a nyakát és a vállát, megpróbálta a karmait, csőrével megélezte a csőrét, mintha különösen nehéz vadászatra készülne. – Lapokra írtam neki, hogyan kell kikapcsolni, bekapcsolni a készülékeket, hogy kereshet meg dolgokat az interneten, hogy levelezhet, chatelhet. Színkódolt cédulákat írtam, mert … M … hm … igen csekély értelmű. Őszintén szólva még így sem hittem, hogy képes lesz használni az ajándékait, de el kell ismernem, hogy tévedtem.
De hogy vesztetek össze? – nem gondoltam, hogy pont a madár fog bepöccenni, csodálkozott Mónika, és biccentett a biztonságiaknak, azelőtt kapjátok el, mielőtt szétszaggat valakit!

Ugrásra készen álltak a biztonságiak. Éles csőrrel és bejáratott ízületekkel ült Bagoly. Nem találta a szavakat.

Másnap a lapjaim segítségével használni kezdte a készülékeket… – rozsdásították Bagoly szavai az ízületeit, csorbították a csőrét. – … és attól kezdve…
Mi történt attól kezdve? – Mónikát is meglepte kérdése egyszerűsége.
Figyelj, Mónika, képzeld el, hogy meg sem lát! Egy tigrist! Amikor a televízió előtt álltam, és mondhatom, igyekeztem a legérdekesebb részeknél oda állni, simán átnézett rajtam, hiába mutogattam a csíkjaimat! – idézte fel a legfelkavaróbb emlékét Tigris.
Húzzátok ki a televízió zsinórját a konnektorból! – tanácsolta Mónika.
Hidd el, Mónika, én már azt is megpróbáltam – szipogott Malacka –, de nem történt semmi. Tudod, ez már olyan modern készülék, amit nem lehet kikapcsolni, érzékeli, hogy nézi valaki, és akármit csinálsz, az adás csak megy tovább.
Jó, én ehhez nem értek, de valamit csak ki lehet találni! – vonta meg a vállát Mónika.
Nem tudom. – Bagoly úgy mondta ki két kedvenc szavát, ahogy eddig még soha: egymás után.
Mi történt azóta? – drámát akarok!, drámát akarok!, kiabálta a rendező Mónika fülébe.
… attól kezdve nem törődik velünk. – mondta csendesen Bagoly.
Ránk se ránt. – hajtotta le a fejét Tigris.
Hozzánk se szól. – érzékenyült el Nyuszi.
Észre sem vesz minket. – suttogta Malacka.
Belém se rúg. – tette hozzá Füles.
Ha nem a televíziót nézi, akkor a számítógépnél ül és levelez…
… vagy levélbeszélget…
… a barátaival…
… az új barátaival…
… és kezd megtelni a füzete.

((Hogy lettél te egyszerre csak ennyire régi? Hogy lehet így élni? Hogy lehet így élni? Hogy lehet így élni? , énekelte Sziámi.))

Szerintem álljatok elé, és küldjétek el a csudába! – tört ki Mónikából. Iiigen!, ez az!, gyomrozd még egy kicsit őket!, ujjongott a rendező.

((Egy, két, há… , énekelte a Bëlga.))

Nem, nem, nem! – sikoltott fel Malacka. – Azt nem tehetjük!
Ugyan miért nem? – kérdezte Mónika.
Mert … én … én … még most is… – motyogta Malacka.

((Tudom, hogy szeretsz titokban, kezdett rá a Heaven Street Seven.))

Hát … ez nagyon szomorú történet … én … azt tanácsolom nektek, hogy menjetek haza … és … – segíts már!, mit mondjak?, kérdezte kétségbeesve a rendezőt Mónika – … szóval rettentően sajnállak benneteket … és remélem, hogy ki tudtok találni valamit, de attól tartok, hogy ez … – kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, dúdolta a kávézni induló rendező Mónika fülébe – … azt hiszem, jót tenne … kellene … kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek… hülye! … elnézést! … köszönöm nektek, hogy itt voltatok…

Kedves nézőink, a mai adásban egy barátság felbomlásáról volt szó. Sajnos az, akinek nincs szüksége a barátaira, nem tudott eljönni. Biztos most is a televíziót bámulja, fordult Mónika Micimackó felé és mélyen a szemébe nézett. Remélem, Önök sosem lesznek olyanok, mint M! Tartsanak holnap is velem! Viszontlátásra!******
Nagyon sajnálom, hogy mennetek kell, drága barátaim! De megértem, esteledik, és én is félek a sötétben. Legyetek óvatosak, siessetek, de csak lassan! Köszönöm szépen, hogy meglátogattatok! Biztosan jól éreztétek magatokat nálam, mert a Finom Mézeskalács mind elfogyott. Egészségetekre, drága barátaim! Olyan jót beszélgettünk, máskor is gyertek el hozzám! Vigyázzatok magatokra! Szervusztok!, integetett Micimackó a stáblistának, a Mónikát öltöztető Nem A Ruha Teszi Kft.–nek és a Mónika haját készítő Torzon 2007-nek. Jaj, majdnem elfelejtettem! Remélem minden rendbe jön közöttetek és M között! Hozzátok magatokkal legközelebb, szeretném megtudni, hogy Micimackó m betűs barátai közül vajon melyik ő, kapott észbe Micimackó, aztán együtt dúdolta a televízióval a Mónika-show szignálját, tim, tí-ri-rí-ri-ri, tiri-ririmtím.

Pizsama, te napról-napra kisebb vagy, próbálta meg Micimackó a pizsamafelsőjét szabadon kandikáló pocakjára húzni. Mit csináljak veled? Holnap megkérdezem a barátaimtól. Ha egyszer annyival leszel kisebb, hogy már nem is látlak, nagyon nehéz lesz belédbújnom, tette félig csupasz fenekét a mackó az ágyra. A mézesség lefekvés előtti majszolása árt a fogaknak, fordult lassan a hátára, figyelve, ki ne csöppenjen a jobb mancsában tartott bögréből a langyos akácméz. Ezért vagyok ennyire óvatos, dugott vastag szívószálat a bögrébe. Nyam, nyam, nyam, szívogatta Micimackó a mézet, vigyázva, nehogy egy csepp is a fogához érjen. A harmadik mézkorty csurrant lefelé a medvenyelőcsövön, amikor a mackó mellére vette a füzetét. Aariel Bronxton, Adonis, Aisa Ramirez, Alberto Magnini … Arcraspricc, Arline Greenwood, Axel Börnhorf, Babygirl, Bagoly, Banáán, Bisrác81, Bernard Bianciardi, Bertrand Carra, Bpsrác … Filippo Malorni, Fujiwara S., Fullos Csaj, Hana Stirgova, Hancúr, Harci Maca, Füles…, mormolta Micimackó egyre lassabban, egyre halkabban. A bögre csendben csúszott ki a mancsból, a füzet megbillent, és a mackó egyenletesen süllyedő és emelkedő mellkasára pottyant. A kaptármintás takaróra.

Friss, tiszta és szép csend volt, csak Mackó horkantása rondított bele néha.

Dör, bumm, dörrr!, ébredt rettentő zajra Micimackó. Jaj!, nem tudom kinyitni a szemem!, ijedt meg másodszor. Sötét van!, jött rögtön a harmadik ijedtség, mikor Mackó mancsa kitapogatta, hogy de bizony, ki tudja nyitni a szemét. Mi történt a lámpámmal?, próbált a sötét mögé nyúlni Micimackó, sutty, hol van?, csatt, nem hagyhatsz cserben, lámpa, állt fel Mackó, csörrr, juj, de megszúrt valami! Micimackó a legsötétebb sötétben találta meg a televíziót, nyomkodta, de a készülék nem szólalt meg. Még sötétebb sötétben tapogatott a számítógép után, de az sem mukkant. Sötét, sötét, sötét. Egy aprócska fény, bárcsak gyúlna valahol egy aprócska fény!, vacogták a mackó fogai.

Jaj! … mi … mi volt ez a villanás?!
Dör, bumm, dörrr!

F- fff-ff- félek … segítsen nekem valaki … barátaim … Micimackó barátai … segítsetek!

Dörrr!

Macsek79, Madlaine Shokhen, Malacka, Martin Greenwell, Mónika … Nyugata Akari, Nyuszi, Nyuszkó69, Obataya I… suttogta Micimackó egyre halkabban, egyre kétségbeesettebben.

Dörrr!

Micimackó mindent megértett. Reccs-bumm, félelmetes szörnyeteg járkál odakint. Fffú-fuúú, úgy vesz levegőt, hogy beszippantja a fákat. Dörrr … éhes … bumm … nagyon éhes … durr, bumm, dörrr, nagyon-nagyon éhes … fffuuú, mérgesen üvölt … fuuú, mert éhes … puff, keresgél … bum, csatt, puff … kedvére való ennivalót keresgél … dörrr-bumm-dörrr … mackóhúsra éhes! … bum-bumm-dörrrr … mackóhúsra éhes … a félelmetes, mackóhúsra éhes szörnyeteg egy mackómarcangoló!

– Reccs-ropp! – roppantak gallyak a szörnyeteg lába alatt.
– Sss. – húzta Micimackó a fejére a kaptármintás takarót.
– Kopp-kop-kopp! – dörömbölt az ajtón a mackómarcangoló.
– Hip-hip-hip. – kapkodta a levegőt a rémült mackó.
– Én vagyok, Micimackó! Ne félj! – súlytott a rémség hatalmas mancsával újra az ajtóra.
– K-kkk-ked-dves Micimackómarcangoló, kérem szépen, tessék kintmaradni! – dadogta Micimackó Mikó István hangján.
– Nálad sincs áram, Micimackó? A vihar miatt ment el. – tombolt odakint a szörnyeteg.
– Hh-hp. – állt le Mackó légzése.
– Nyiíii. – nyílt csikorogva az ajtó.
– Puff. – tartóztatta föl a küszöb a szörnyet.

Az éjszaka sötétjéből némán szakított ki darabokat egy villám.

– Ááááá! – látta meg a falon az óriási mackómarcangolót a mackó.
– Dörrrrrrr! – üvöltött a faliszörny.
– Tik-tiki-tikk. – válaszolták a reszkető mackó fogai.
– Tudom, hogy mennyire félsz, amikor dörög az ég, Micimackó. – bukdácsolt át szörny a küszöbön.
– Egyáltalán nem vagyok finom, kimondottan rossz ízem van. – inkább gondolta, mint mondta a mackó.
– Aggódtam érted. Ne félj, én vagyok az! – mondta vékonnyá változtatott hangján a micimarcangoló és apró zseblámpájával karnyújtásnyiról megvilágította magát.
– Malacka! – szakadt fel a sóhaj Micimackóból.

Tengerpart, homok, naplemente, stb., meglátja egymást a rég nem látott ő és a rég nem látott ő, megtorpanás, tétova lépések, futás, futás – mint a filmekben, úgy indult Micimackó Malacka és Malacka Micimackó felé.

Az egyik kezében zseblámpát lóbáló Malacka Micimackó könnycseppén keresztül egész nagynak tűnt. De egyébként teljesen a régi Malacka volt. A majdnem elfelejtett, az egyetlen, az igazi: MALACKA.

Mackó boldogan szorongatta malacnyi barátját, akinek recsegtek-ropogtak a csontjai.

Boldogok voltak. És úgy is éltek, míg meg nem haltak.

Helyesbítve: Természetesen addig éltek, míg meg nem haltak. De boldogan? Boldogan nem addig.

* Malacka: Nagyon régen, 1926-ban született Piglet néven. 1936-ban tanult meg magyarul, azóta él nálunk Malackaként. Ideje nagy részét aggódással tölti, nagyon fél attól, hogy mi lesz.

** Tigris (Tigger, két évvel fiatalabb Malackánál): Roppant módon ügyel a csíkjai barnaságára. Egyesek szerint ez fogja a vesztét okozni.

*** Füles: A depresszió diagnózisához megkívánt tüneteket, ill. azok konstellációját az Amerikai Pszichiátriai Társaság Füles, nekik Eeyore, viselkedése alapján dolgozta ki.

**** Nyuszi (Rabbit): Minden percet elvesztegetettnek érez, amit nem a zöldségeinek ápolásával tölt, így a Mónika-showban eltöltötteket is.

***** Bagoly (Owl, Malackával azonos nyomtatási napon látta meg a napvilágot): Arra a kérdésre, hogy mit kérdezne egy nála okosabbtól, egyszerűen csak felhúzta a szemöldökét.

****** Ha ismer olyan embert, aki hajlandó lenne pénzt áldozni egy olyan könyvecskére, amelyben a mai adásban elhangzottak is benne vannak, egy pillanatig se habozzon, hívjon minket a 06/30-501-9943-as telefonszámon, vagy írjon nekünk a barokm@dote.hu drótposta címre! , jelent meg a felirat a képernyőn.

Irodalmi és Társadalmi Portál