Kísérőlevél csomag nélkül

Hát igen, a Don sötét, jeges párája elvitte, megette nevét. 70 évvel ezelőtt költözött Arankáék mellé albérletbe, onnan hamar átudvarolta magát hozzájuk, a behívóparancsot már az 53-ba kézbesítették. Honnan került az 55-be bérlőnek és miért? Abban a kisházban azóta is albérlôk laknak, egyébként. Düledezik a viskó, így is kiveszik. Valljuk meg, bármit kivesznek, egy spájz vagy kamra is megfelel dohos lószőr matraccal, ötliteres savanyúpaprikás, csalamádés üvegek között is szívesen ellaknak szükség esetén. Persze, Józsika, Te honnan tudhatnád, hogy annak a rogyadozó kalibának tavaly nyáron még akadtak bérlôi. Mit ki nem vesznek, hol el nem laknak? Egy gardróbszobát is kivesznek, és elalszanak az agyonnaftalinozott öltönyök, télikabátok, irhabundák alá beszuszakolt ágybetéten.

 

Megálltam az egykori/jelenlegi bérlemény előtt és beleképzeltem Őt.

 

A nemtudomkit. Mondjuk az ismeretlen katonát. Akinek neve annyira elveszett, még az Intézet legavatottabb kutatója, a terület szakértőfenoménje sem találta nyomát a fellelhető iratanyagban, egyetlen emlékmű talapzatán sem szerepel a stáblistában, a Don úgy megette, fölzabálta előlünk. A bérlemény bambán hallgat, semmit se tud Róla. Kihajigált kádak, bödönök, rozsdás gáztűzhelyek, deszkák nőttön-nőtt kupacában fészkelődik az elhasznált idő.
Most jössz Te, a voltaképpeni, a tulajdonképpeni Te, Józsika, a hadiárva. Kisfiúként Te is felszívtad azt a gyilkos, fagyos doni párát és határozottan kilehelted fiatal felnőttkori skizofrénia formájában.
Józsika, kijártál az Otthonból kőmáriához imádkozni. Kőmária miatt át kellett ugranod az Otthon kerítésén. Akkoriban ez még szökésnek számított. Megengedték, szemet hunytak felette. Sok idôt töltöttél nála.
Kőmárián kívül más nők is akadtak ottani életedben. Emlékszem bolond Zsuzsira, szintén az Otthonból – olyan rohadt messze volt az az Otthon, a határ mellett – szintén skizó, plusz született szellemi fogyatékos, több mint részképességzavaros, tizennégy kb. Megtanítottad rádiót építeni. És nem igaz, megtanulta! Elég furán nézett ki az a rádió, fadobozban katedrálüveggel, de szólt. Zsuzsi megcsinálta!
Eleinte lejártunk abba a botrányosan távoli, Úristen, jaj de távoli Otthonba. Elénk jöttél a portára, mint valami személyi titkár, testőr, ugyanis rögtön ott termettek a tapperolók. Vonzottuk őket. Akiknek sikerült megérinteni minket, azok kéjesen nyöszörögtek, hadováltak, tapsikoltak, kacarásztak. A külvilág, a jóvilág istenei voltunk. Keményen, kíméletlenül elküldted őket. Lehajtott, előreszegzett kosfejjel mentél, közlekedési rendôrök csuklómozdulatával irányítottál: Na húzzál el, húzzál el Béluka, tűnés! A Bélukák azonnal szétrebbentek mint valami halraj, és távolból néztek epekedve nagy Béluka szemekkel. Tartottak Tőled. Azért volt, aki hőzöngve, hadonászva újra jött, azt félrenyomtad. Megvédtél minket.
Leültünk a kastély parkjában, hoztunk szendvicset Neked. Úgy illett, enni is lássunk Téged, így biztosak lehettünk benne, hogy élsz és nem csak egy foghíjas zombi vagy. Enni kezdtél a padon, finom, mondtad, de nem tudtad békésen elfogyasztani az ételt, újra közelünkbe cseleskedték magukat a tapogatók. Sündörögtek vinnyogva, fintorogva, lopakodtak pajkosan, kacéran csillogó szemekkel. Na kopjatok le, kopjatok le, sziszegted és szemed hidege azt süvítette, ők az enyémek.
Inkább üljünk be a presszóba, indítványoztuk. Akkoriban már egyedül kijárhattál, az ombudsman rendelkezett, járhassanak ki az ilyenek is. Mindenáron fel akartál menni a szobádba pénzért, ehhez ragaszkodtál, pedig mondtuk, nem szükséges, meghívunk. Mi is mentünk Veled, kint várni képtelenség volt a Bélukák miatt. Csak Veled lehettünk biztonságban. Kiléptünk az ősfenyők árnyékából, mutattad a hátsó traktus egyik ablakát. Hárman laktok ott, mondtad, de szigorúan véve csak ketten, mert Lajos állandóan alszik a fal felé fordulva, senkivel sem beszél, neki ez a problémája, a folyamatos alvás és fekvés. Panaszkodtál a szobára: nedves, hűvös. Egyébként is nehezen birkózik meg a szervezeted az itteni szubalpesi klímával. Közben a kastély hatalmas ajtajának homályos zugában összegabalyodva vonaglottak valakik. Szexelők, állapítottad meg. Ezt csinálják, azonnal szexelnek, ha nincs éppen ápoló a közelben. És Te meg bolond Zsuzsi, kérdeztem magamban.
Bolond Zsuzsi csatlakozott hozzánk. Dicsérted Zsuzsit, milyen ügyesen megépítette azt a rádiót. Zsuzsi vigyorgott, Te pedig olyan ragadozó tekintettel bámultad a hegyes mellecskéit. Aztán elküldted egy határozott intéssel. Rögtön megértette. Szó nélkül engedelmeskedett.
Felkísértünk a szobádhoz. A folyósón mindenütt köpködtek. Ennek az Otthonnak a lakói szeretnek köpni, bátran állíthatom. Megvetetted a fogyatékosokat, kicsit. Legyintettél, ez mind gyogyós. Olyan mint Te csak három volt már az Otthonban, hatról indultatok. Annyi szétmázolt köpetet lehetetlenség kikerülni, kár is kísérletezni. Elénk csuláztak a gyogyósok, távolról sem fitogtatásból, virtusosan, inkább üdvözletképpen. Aki köpött, azt észrevettük. Pont ez lehetett a köpködés célja. Ugye, Józsika? Telenyálazták a falat. Amikor köztük haladtunk át, Te is úgy tartottad a szájad, olyan gyogyósan, nyálasan, félig nyitva, előrecsúsztatott alsóajakkal. Érdekes, kint a presszóban már nem. Végig rettegtem, mikor fognak leköpni.
Odajöttek az ápolók, kedvesen, rajongással beszéltek Rólad, Téged mindenki szeretett: Guszti segít a pelenkázásban, etetésben, öltöztetésben. Guszti fürdet is, de főleg pelenkáz.
Frokt Laci haverja, akivel ´95 nyarán mentünk le, néhány évig itt dolgozott és tudta, hogy a felső szinten vannak az élőhalottak, a vegetáló húsdarabok. Ezt nem említetted egyszer se. Talán utaltál rá finoman: a felső szinten nem lehet romantikázni.
A ketrecbe zárt lány, azt hiszem, másik Otthonban élt. Igen, másikban. Rosszabb Otthonban, nem ilyen elit helyen. Azzal Teri foglalkozott, miután elmenekült otthonról. Albérletet kényszerült fizetni, ezért ment dolgozni abba az Otthonba.
A ketrecbe zárt lány anyja, terhessége idején elszorította hasát, emiatt a magzatfej képtelen lévén növekedni, egészen pici maradt. Úgynevezett iciri-piciri. A lány tizenhat évesen háromnak nézett ki. Ketrecében, amire végül is lecserélte az anyaméhet, folyamatosan önkielégített, így lakatolta magára az időt, melyet a rácsok rovátkoltak percekké, órákká, napokká. Szórakoztatta magát. Teri, elgyötört asszony, látta ezt, és foglalkozni kezdett vele. Karjába kapta, babusgatta, énekelt neki. A lány vinnyogott örömében. Még sosem dajkálgatták. Rázta a rácsot, amikor közeledni érezte Terit. Egyébként az ilyenek hamar meghalnak, náluk a tizenhat év legalább hetvennel ér fel, mint a kutyáknál. De ő nem ebben az Otthonban volt.
Kimentünk a presszóba, ez ünnepnek számított Nálad. A Himfába ültünk be és nem a puccos Katicába, mert azt rühellted. Röhögtem, ugyanis a presszóközönség arcra, szövegre, trágárságra, hadonászásra semmiben sem különbözött az Otthon lakóitól, sőt, durvábbak, érdesebbek, közönségesebbek voltak a vonások, a hangok, a beszédek. Itt egy másik világ vésője pattintotta az arcéleket. Otthonod lakóihoz rendszeresen jár manikúrös, fodrász és ez meg is látszik. Plusz, minden este fürdetés.
Intelligensen rendeltél, finoman, úriemberként viselkedtél. A pincérnő odasúgta nekünk, amikor kimentél használni a vécét: Guszti nagyon rendes, okos, mindenki szereti a Gusztit, sosem csinál balhét és mindig fizet.
Az iszonyatosan getmós pohárból nem mertem meginni az almalevet. Unszoltál, igyad, igyad kicsikém, ha nem ízlik, rendelsz mást. Erősködtél, kérjek valami mást.
Kibámultam a maszatos ablakon, tarka petúniák kornyadoztak a terasz kőládáiban. A doni gyilkos pára éppen ekkor nézett be, minden rendben van-e. Csodálkoztam, hogyan kerül ide. Te nem vetted észre.
Meg akartam kérdezni, miért a Donhoz vitték Őt, máshová is vihették volna. A fogolytábor és a fejtífusz rossz lehetett, de talán mégsem úgy.
Minden fej beteg, minden szív erőtlen, erről tudnod kell, Józsika, jobban mondva Guszti. Sajnos nem volt meg az a bizonyos betegségtudatod, pontosabban az elején, egy alkalommal, egészen rövid ideig megvolt, akkor öngyilkos akartál lenni. Később már egyáltalán nem próbáltad megölni magad, azt állítottad, normális vagy. Ezért kerültél ide. Tudod, Guszti? Ilyenkor nincs mit tenni. Hát nem vagy egy úgynevezett hülye? Te világéletedben vágytad a nagyságot, alig fért el aláírásod a papíron. Végül nem lettél nagy, csak skizó. Egy okos kis skizó. Annak idején annyit törtem a fejem, mit csinálhatnék Veled. Mondd meg, mit csináljak Veled?! Most is olyanok a gondolataim ezzel kapcsolatban, mint a kiszáradt, letapadt kopoltyúk.
Bolond Zsuzsi már türelmetlenül várt minket a portánál. Amint meglátott, vadul integetni kezdett: Guszti, Guszti! Mi ez a Gusztizás, érdeklődtem csodálkozva. A nővérkétől tudtam meg a teljes nevedet: Éltető József Gusztáv. Valóban ott tudtam meg és B. Zsuzsi már tényleg nagyon várt, nála volt a rádió, mindenhová magával vitte. Szólt a Kossuth. Elmesélted, amikor egyszer pelenkázni mentél és nem védhetted meg Zsuzsit, a Bélukák elvették tőle a rádiót és megrongálták. Zsuzsi nagyon sírt, de Te segítettél kijavítani az áramköröket, megvigasztaltad a kicsikét. Igen így volt, bólogatott Zsuzsi, olyan erősen helyeselt, kis híján elrepült a feje, Te pedig újra a mellein felejtetted a szemed, közben Zsuzsi percekig lóbálta szöszi fejét. Ezalatt felocsúdtak a tapperolók, figyelmed elterelődött Zsuzsi mellecskéiről, könyörtelenül szétrebbentetted a Bélukákat, akik ettől függetlenül készültségben maradtak, alarmírozott állapotban, hátha kihagysz valamikor egy pillanatra és valamelyikük hozzáérhet a karunkhoz, hajunkhoz, bárminkhez.
A nővérkék, ápolók lelkendeztek, hálálkodtak. Állítólag senkivel nem törődnek annyit, mint veled. Állítólag. Az a rengeteg csomag is, mondta elismeréssel Icu nővér. Bizony nagyon sok csomagot kapsz, jószívű vagy és mindenkit megkínálsz a finom kávékból. Én meg folyton lelkifurdaltam: elhanyagollak, több csomag kéne, több levél, sűrűbb látogatások. Abban a hónapban egyszerre futott be mind az öt csomag, G., M., M., és én küldtünk plusz a gondnok, ez kb. harminc doboz cigit jelentett, állandóan azt kértél. Pár nap alatt elszívtad. Állítólag. Az Otthonból senki nem szólt nekünk a bajokról, a nyugtalanító, ijesztő előjelekről, csak amikor kórházba kerültél, akkor értesítettek. Minden reggel hívtalak Téged meg az osztályos nővért. A nővér mondta, nincs nagy gond, három nap múlva visszamehetsz az Otthonba. Az orvost képtelenség volt elérni, telefonon aligha adhat felvilágosítást, tájékoztatott a nővér. Háromszáz kilométerre vagyunk, könyörögtem. Nem lehet, de nincs nagy gond, higgye el, nyugodjon meg, ismételgette. Le kéne menni, tördeltem magam. De mikor? Úgyis csak három nap és kiengednek. Le kéne menni és adni pénzt az orvosnak, figyeljenek oda jobban, mert így csupán egy nyomorult gyogyós vagy, akihez nem jön be senki.
Hogy vagy, kérdeztelek, jól kicsikém, válaszoltál fuldokló hangon a telefonba és hozzátetted: Inkább itt maradnék, itt jobb nekem, mint az Otthonban, sokkal jobb, kedvesek a szobatársak és itt nem lobbanok be. Ennyi vízzel a tüdődön, hogyan is lobbannál be Gusztikám, motyorogtam. Bármennyire halkan mondtam, meghallottad. Neheztelés nélkül magyaráztad, hogy annak a teodolitnak, amit még valamikor a nyolcvanas években állítottak rád, annak ez a víz nem számít. Akkor csinálták, akkor állították rád a teodolitot, miután tudomást szereztek elhatározásodról, mely szerint többé semmit nem írsz le, minden áramkört és kapcsolási rajzot a fejedben tárolsz. Úgy gondolták, a rádióteodolit segítségével információkat nyerhetnek ki az agyadból, hátha ugyanolyan jól használhatók lesznek mint az első, a nagy találmány. Az sok pénzt hozott nekik. A katonai elhárítás is beszállt a dologba, meg a VÁP, a SIF, a LAD és egyéb teljesen titkos rövidítések, melyek jelentésével nem voltunk tisztában.
Végül rajtad felejtették a műszert. Egy elhagyatott szobából sugároz továbbra is, talán valami szanálás előtt álló laktanya irodájából küld elektromos impulzusokat a térbe, Feléd. Régen túlhaladta a technika, sokkal korszerűbb készülékek léteznek, de erről a rohadt teodolitról megfeledkeztek, rajtad maradt, nem vették le Rólad és azóta is megkeseríti az életedet, a kórház mégis valahogy árnyékolva lehet, itt eltévednek a rádió hullámok, itt valami bezavar nekik, ez a mázlid, még aludni is jól tudsz, szükségtelen ébrenléti állapotban folyamatosan blokkolnod a jeleket.
Miután meghaltál, elmondták, tudatták a történteket. Visszajöttél a kórházból, ötször is ki kellett hívni az ügyeletet Hozzád és igazán rendes volt az orvos, minden alkalommal várt-várt, talán lemegy a víz, csak a víz alig akart lemenni. Eldugult lefolyó lettél. Szólhattak volna.
Azon a rendes, vad májusi napon, amikor már egyáltalán nem ment le a víz, újra ott maradt melletted az ügyeletes orvos, és ez szintúgy igazán rendes volt tôle a nôvérkék szerint. A Don már kicsit sem eresztett, rémrettentôen fulladtál, be kellett vinni a kórházba mentôvel és mi elszalasztottuk az arcodat, csak a gyogyósok és a nôvérkék, ápolók láthatták.
A gyogyósok ott álltak összeverôdve: valakit visznek, ni, a Gusztit viszik. Bolond Zsuzsi tanácstalanul toporgott rádióját szorongatva. Szólt a Kossuth. Csak azt lehetett fogni rajta. Neked közben vízben úszott a tüdôd, a doni gyilkos pára addigra teljesen felgyülemlett benne. Ott hullámzott a fekete folyó, elnyelte az Ô nevét is, most pedig Téged hívott a Don, szegény Don José. Körülnéztél a hordágyról.
És nem szóltak, egyre csak ez kopog a fülemben, ja igen, amikor meghaltál, akkor azért szóltak. Felhívtam a B1-es osztályt, ott lehetett érdeklôdni. Belesustorogtak, bele-tanácstalankodtak, beleszeppenkedtek a telefonba a különben tényleg rendes és kedves nôvérkék: akkor most adhatunk felvilágosítást Icuka, adhatunk?. Folyósózaj, gyogyós visongás, hörgés a háttérben, tanakodás, na jó adjunk, adjál, végül is most már adhatunk felvil.-t. Akkor felvilágosítottak, elmondták hogyan, miként volt az a délután. Mindenki nagyon sajnálja a Gusztit, azaz Józsikát, még mindig nem hiszik el, soha semmi baja nem volt a Gusztinak, eltekintve az utolsó másfél évtôl, állapította meg a hang. Mondjuk, eléggé görnyedten járt, amikor a kórházból visszajött, tette hozzá a hang. Azt mondogatta, így jobb, így nem szorítja a víz, tájékoztatott a hang. (Pont így nem? Érdekes.)
Le fogok utazni. Felvil.-t fogok kérni. Elhatároztam. Ki véd majd meg a tapperolóktól, a Béluka halrajoktól?
Lemegyek, levonatozom, egy baromi drága panzióban tudok megszállni, helyi viszonylatokat tekintve közvetlenül a fôút mentén, a település maga is fôút melleti csô falu, nadrágszíj falu, húsz kilóméterre célállomásomtól, P.-tôl; Innen reggel kötelezôen átgyalogolni a vasút állomásig, kétkilométernyi eldugott kisösvényen. Ilyen kisösvények mellôl szoktak eltûnni a nôk, hogy aztán valami komposztáló gödörben találjanak rájuk öt év múlva. Mindegy, gyalogolok, túráztatom magam az állomásig. Figyelem a gazos mögötti viskókat, valakik veszekednek, meglátnak, abbahagyják és néznek, hátra tekingetek, ôk néznek. Mindegy, gyalogolok, túrázom az állomásig. Onan be a kisvárosba, kisvárosból kisfaluba, busszal.
Szóval átbombáztam a helyszínre, Gusztikám.
Ott vagyok. Mindenre rányomja bélyegét az idény jelleg, helybéli zöldséges kioszkra, kiskertekre, az egészre. Rikító virágok, száraz, repedezett ágyásokban. Szomorú Afrika.
Mozdulatlan forróság süppeszti hallgatásba az egész települést. Valaki kattogva elbiciklizik mellettem, ez a kép perceken belül szétesik a következô sarok mögött. Egyetlen férfi várakozik a buszmegállóban, próbálja fejét a megálló tábla zsebkendônyi árnyéknégyszögének hûsítô fedezetében tartani.
Eljövök idáig, megállok az Otthon kovácsoltvas kerítése elôtt. Valaki szürke férfizoknit akasztott, pontosabban húzott rá. Nem megyek be. Guszti, nem mertem bemenni. Végig vissza a fekete kovácsoltvas kerítés mellett. Újabb ruhadarabok, azok füvön hevernek; xxl-es vastag rózsaszín nôi alsó, magyarán bunda bugyi és barna, kibolyhosodott, kitérdesedett, úgyszintén feminális harisnyanadrág. Ezek szándékos jelzések, a gyogyósok jeleznek: Itt vagyunk, még ha nem is látszunk, zsongunk a hûs falak között.
Balra kanyarodom, találkozni akarok kômáriával, legalább vele. Abban az irányban sejtem ôt. Ahogy közeledem hozzá, egyre sûrûbb a meleg és a csönd, mind keményebbek a lombok. Bádogból kalapált levelek hasogatják szálkásra az eget. Ez a fémesedés megijeszt, egyetlen fémtömbbé kezd sûrûsödni a tér, már-már eksztatikus Mária jelenésben részesít, de azt nem várom meg, futni kezdek visszafelé.
A kerítés mellett gyogyós nô ingatja felsôtestét. Víz-szerû mosolyt küld felém, melynek apálya szívja, húzza magával az egész arcot. Mikor újra elôtör, már görcsös vihogás. Rám fröcsköli féktelenül. Kőmária sosem mosolyog, ő mindig szomorú. Méltán. Karjára vett és a szenvedés ünnepi vörös palástjára ültetett téged is, Józsika, mint az ikonok kopaszodó, komoly felnőtt jézuskáit.
Elbuszozom az egy tizenötössel, szaunázom a vonat mûbôr ülésein, majd gyilokösvény újra, végül a panzió dunsztos szobája. Zuhanyozás után beülök az étterembe. Meglepôen jól fôznek. (Józsika, emlékszem mondtad, az Otthonban is jól fôznek, csak a húsleves nem az igazi.) Kedvesen szolgálnak ki, bár amolyan fürkészôn kedvesen. Mindig néznek. Az intersziti végállomásánál is megvolt ez a szüntelen nézés, még a vécés nénik is bámultak, én nem tudom, valahogy a végállomástól kezdve sokadozni kezdtek a nyúlt arcok apró bámulós, szúrós szemekkel, sûrû hullámos sötét hajjal és a vendéglátós felesége is éppen ez a típus, szikár, szótlan, gyanakvó, valami fülledt csábítással a szájzugában.
Ismerem a pillantásukat, a vendéglátósét és a recepciósét, nem tudok rájönni honnan. Az iszony melegben pucéran fekszem a dupla ágyon. Eszembe jut, hogy lehetnek kamerák; kamerákat helyeztek el, szinte bizonyos. Látod Guszti, nem kell ide teodolit. Le vagyunk követve anélkül is.
Vacsoránál a felszolgáló ajánlkozik, bevisz reggel a kisvárosba, mégse mászkáljak gyilokösvényeken egyedül, bár egész jó a közbiztonság, ez határôr falu volt, itt mindenki figyel, még most is; itt mindenki néz, ez alapvetôen bennük van, egyébként neki is a városban lesz dolga, semmibôl nem áll, ugyan, nem tesz semmit. Jó, köszönöm, aztán megbánom, de másnap reggel még is vele megyek.
Beülünk a fekete terepjáróba, elhajt velem. Szennyest visz a tisztítóba. Mint tulajdonos viszi. Útba esik a város, ott akkor ki tud tenni, vagy hol tegyen ki, faggatózik jóelôre még az autóúton, mert a városból P-be megy, ott van a tisztító. Ekkor derül ki, hogy én is éppen P-be tartok, na jó, mondja ô, akkor kicsit többet utazunk együtt. Szemembe néz és többször a keresztnevemen szólít. Hozzám nyúl, megigazítja a hajam, elkotorja homlokomból. Bizalmaskodik. Ülök az autójában, tehát kicsit az övé vagyok? Ezt gondolja? Nem szállok ki: alattvalója leszek. Amennyire lehet azért elhúzódom tôle. Kiderül, hogy a tisztító – ahová a vendéglátós igyekszik koszos párna és paplan huzataival, törölközôivel, abroszaival –, pont a szociban van. A szálló vendégek ágyneműit együtt mossák a gyogyósokéval. Nem szortírozzák a szennyest. Alaktalan gubancban hancúroznak ágynemûink; gyogyós paplanok kotorják maguk alá a szabad világ huzatait.
Begördülünk az Otthon kapuján, amit előzékenyen tárnak szélesre a fekete jeep előtt.

szerelem szorgos kisvasút

szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat

mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre

de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdonyhúzta fájdalom

s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved

tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel

 

(a vers megjelent a Holmi 2007/9. számában)

Vihar

Veled is van úgy, hogy ha visszagondolsz egy helyre, akkor rögtön időjárást is rendelsz hozzá? Bármennyit is voltál ott? Az még rendben, hogy Barcelonában mindig nyár volt. Hogy ráégett a szemüveg vonala másodszor is az arcodra! Vagy, hogy Londonban úgy esett, mintha örök október lenne. Igen, amikor a hotel előtt vártam rád, mert azt ígérted, öt percen belül szerzel esernyőt, de tíz perc után se jöttél, hát leintettem egy taxit és abban vártalak tovább. Te persze megsértődtél.

Jó, ezek így rendben is vannak, de, hogy Győrben mindig április volt és hogy ott mindig vihar van, ijesztő, de tényleg. Legalábbis én így érzem. Szerinted is? Mindig vihar. Persze csak egyszer tapasztaltam a bőrömön. Emlékszel… Talán ezért. Vagy a magányos reggelek, amikor büszkeségből tán, de nem jöttél. És nem volt más, csak a város, a legdrágább hotelszoba ablakából, amire úgy szakadt rá az ég, mint a gramm kokain hajnalban a hófehér márványra. Szétválaszthatatlanul. Te meg kikapcsolva. Marad a hotelszoba. Legdrágább panoráma. Évszakok. És persze zene. Londonban Libertines, Párizsban Louise Attaque, New Yorkban PJ Harvey, Győrben Pozvakowski … De úgy is tudod, jobban ragaszkodtál ehhez, mint hozzám, aztán amikor nem voltál, mégis ezeket tettem fel, mert évszak kellett és hozzá zene. Ez úton térni vissza hozzád.

Aztán, mire a magányod legyőzte gőgödet, addigra mindig jött más. Férfiak, nők. Szeretők. A tétnélküliség. A mindennapkirálynő. Aztán üres éjszakák, magányos hajnalok. Bor. Nem veszed fel. Recepciós feltelefonál: délig. És elölről. És néha jöttél. A legrosszabbkor persze. Mert a leveleket elolvastad mindig, majd a kukába hajítottad, hogy többé nem! De akarva-akaratlanul visszaidézted őket, megannyiszor, metrón, villamoson, lefekvés előtt. És ha nem volt más, a büszkeség is lelepleződött és jöttél. Vihar. Hajnalban lelépsz. Olcsó hotel. Egyedül. Rövid. Vihar. Arra szoktam ilyenkor gondolni, amikor Párizsban vattacukrot ettünk az Eiffel-torony legtetején szakadó hóesésben. Még verset is írtál róla, mondjuk szar is lett, mint mindig. Na, ebben nem voltál jó, de mégis ezt erőltetted. Pedig annyi mindenben sokra vihetted volna. Mintha mindig más akartál volna lenni. Persze, én meg megint mást akartam tőled. Nem tudtam elmondani, és leírni se, de valami olyat, amitől igazán szerethetlek.

Mégis, mondd!, mit akartál tulajdonképpen? Mi kellett? A tudat, hogy csak a pénz a híja, hogy elérhess bárkit? Hogy te add a borravalót? Hogy te lehess felül? Hogy akkor fájjon, amikor te sértesz meg, hogy akkor sírjak, amikor vigasztalni akarsz? Tudom, mindig ezt kérdezem, és te a füled mögé teszed a cigit, mintha hatásszünetet tartanál, összeszeded a mondanivalód, és mintha betanultad volna, adod elő, nem mondod, előadod. Pedig nincs kamera te, seggfej! Kinek akarsz bizonyítani? Megalázod az összes kérdésemet, majd nagyvonalúan tüzet kérsz, mert soha nincsen nálad. Mert úgy is elvesztenéd – persze! Hagyjuk! Hagyjuk!

Itt, ahol élek szeptember van. Eszter két éves. Már csomó mindent tud. Most kis játékfigurák fürdetik egymást. Pancsikáznak – így mondja. Aztán ő fürdik. Majd puha törölközőbe tekerem és végigrepülünk a hallon, be a szobájába, amikor magasra emelem, akkor sikít, a szobájában landolunk. Puszit ad az összes plüssállatnak és mesét kér. Olvasok neki, pislog, ásít, a végére elalszik, de reggel mindig be kell fejezni. Mi lesz Malackával? – kapaszkodik a kiságy oldalába. Csipás tündér. És mindenben rám hasonlít. Tudod Jens, ez hiányzott belőled, a kék szemeid bogarában sohasem találtam meg magam, ahogy te sem az enyémben.

Mostanában sokat sétálunk lent a folyónál. Eszter gesztenyét gyűjt. A túlparton férfiak várják toporogva kedvesüket, hogy letudva mielőbb a sétát, mehessenek végre haza. Sokszor téged véllek felfedezni némelyikben. Nyugodt mélázást tettetnek a padon hátradőlve, hogyha átverték őket, vagy ha megjön a lány, úgy álnak ott a sárga levelek közt, gyűrt gallérral, mint egy film végén, hogy csók előtt a lány elmosolyodva igazítsa meg azt.

Hogy tényleg tökéletes legyen.

Az apa, mint hiány

              Nádas Péter Egy családregény vége című kisregénye nemcsak időkezelésében és narrációs technikájában tekinthető a XX. századi magyar széppróza mérföldkövének, hanem többek között azért is, mert meghatározó motívumként jelenik meg benne a manapság közkeletű fogalommal apázásnak nevezett problematika. Nádas regényét követően több olyan szöveg is megjelent, mely – szintén a családregény műfajával folytatott párbeszédben – elsősorban az apa-problémára reflektált. Ezt a regénytematikai fordulatot, mely összekapcsolódott egyben a prózatechnika fordulatával is, olyan szövegek jelzik, mint például Lengyel Péter: Cseréptörés és Bereményi Géza: Legendárium című regénye. A 70-es évek végén kibontakozó prózairodalom hamarosan a kritikai recepcióban is megfelelő válaszra talált éspedig úgy, hogy a szövegekben az új narrációs technikára, valamint az új tematikára adott reakció összekapcsolódott. 1978-ban jelent meg Kulcsár Szabó Ernő esszéje Az elbeszélés néhány kérdése új íróink regényeiben, melyben a szerző a prózafordulat példájaként három író alkotását hozza fel, Bereményi Géza, és Nádas Péter már említett szövegeit, valamint Esterházy Péter Termelési regényét: A kitágult, nyitott szerkezet montázsszerűen rakhat össze sorsképleteket (Bereményi), az “életről” szóló mesékké ötvözhet mítoszt és történelmet (Nádas), vagy szélső esetben apró történésekből épít köznapi univerzumot (Esterházy).[1] A prózapoétika hangsúlya áthelyeződött az “elmondásról” az “alakításra”, a szerzői beszédről a regényvilág beszédére.[2] Az említett szövegek hasonlóan fontos helyet foglalnak el Balassa Péter kritikáiban és esszéiben a 70-es évek végén. (A bárány jegyében. Nádas Péter: Egy családregény vége, A családfa-vágás nehézségei (Gondolatok Bereményi Géza Legendáriumáról és a családregény-írásról), Vagyunk [Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény) ] )[3]. Az észjárás és forma (megújuló prózánkról) című esszéjében pedig úgy fogalmaz, hogy modern prózánkban a pózaírás témája tulajdonképpen az elbeszélés módja lett. A családi genealógiában bekövetkező szakadások – amely az aparegények szövegének egyik jellegzetes sajátossága – ha távolról is, de párhuzamba állítható e szövegek narrációjának a „szakadozottságával”. A családi viszonyok rekonstruálhatatlan töredezettségét egy töredezett próza viszi színre.

            A prózafordulatot jelölő szövegek tematikájának meghatározó motívuma az apához fűződő viszony. Lengyel Péter szövege egy apa-nyomozás, Bereményi Géza nem teljesen következetesen végigvitt családregényében pedig az elbeszélő egyik legbiztosabb viszonyítási pontja az apa személye: Az asztalnál apám apja ült, az asztalon rádió szólt, belőle Szepesi György hadart kiabálva.[4] A mondatban szereplő családtag tehát nem csak a visszaemlékezőhöz, hanem annak apjához képest is meghatározódik. Lengyel Péter szövegében pedig a “cseréptörés” motívuma egy olyan aktust jelöl, amely lehetővé teszi az emlékező én identitásának újbóli meghatározását egy új, már az eredeti apához képest: – Cseréptörés! – Előjönnek, továbbadják utcahosszat, hogy mindenki tudja: cseréptörés van. Nem ér. Nem tiszta a játék. Előlről kell kezdeni, hogy érvényes legyen.[5] A prózafordulatot követő aparegény kezdeteként Nádas Péter Egy családregény vége című szövege jelölhető meg, míg e folyamat kiteljesedése Esterházy Péter Harmonia caelestise. Az apa-téma színrevitele kortárs prózánkban egyébként egy nagyobb folyamat részének is tekinthető, melyben újra napirendre került az irodalomnak a mítosszal (elsősorban a zsidókeresztyén hagyománnyal) folytatott párbeszéde. A szövegekben azonban már nem a mítoszok újraírása, hanem ennek az újraírásnak, s ezáltal továbbadásnak a lehetősége tematizálódik.

            Az aparegény keletkezése így valószínűleg a családregény műfajának a bomlási folyamatához, tehát ahhoz a problematikához tartozhat, hogy egyáltalán lehetséges-e ennek a műfajnak az újraélesztése, s ha nem, akkor milyen okok vezettek ehhez a bomlási folyamathoz. Balassa Péter szerint Nádas címadása egyszerre azonosítja szövegét a családregény műfajával, és jelenti be ennek végét, s ezáltal egyúttal egész világot, a zsidó-keresztény és hellenizált gyökérzetű folytonosság keresztény, polgári és polgárság utáni epochéját „szórja szét”; a mondott tradíciók pozitív, fejleszthető lehetőségébe vetett meggyőződést teszi – legalábbis – kétségessé, de inkább melankólikusan , helyenként tragikusan érvénytelenné.[6] Ennek az érvénytelenségnek a kimondása pedig nemcsak tematikailag, hanem poétikailag is bekövetkezik azáltal, hogy a szöveg narrációjában kiiktatódik a célirányos linearitás.

            Gerd Theissen meghatározása szerint a vallás olyan kulturális jelrendszer, amely azt igéri, hogy megfelelve egy végső valóságnak, megnyerhető az élet.[7] Nézete szerint a kulturális jelrendszerek a benne részt vevőknek mítoszokat, rítusokat és ethoszt közvetítenek, melyek számukra úgy jelennek meg, mint szerepek, szimbólumok és normák.[8]A kulturális jelrendszer tehát a kulturáció és a szocializáció által építi fel a benne élő emberek identitását.[9] Az egyik jelrendszerből a másikba történő átlépés következménye természetesen a személy identitásának változásával is együtt jár. Az a személyiség tehát, aki e jelrendszerek közötti határátlépések tapasztalatát éli meg egy nevelődési folyamat részesévé válik. Az Egy családregény vége kritikai recepciója úgy interpretálta a regény szövegét, hogy az nemcsak a családregény, hanem a nevelődési regény felől is olvasható. Az unoka nevelődésére ható különböző diskurzusok, mindannyian egy-egy kulturális jelrendszert képviselnek (a nagymama a katolicizmust, az apa a szocializmus szekularizált eszkatológiáját). A legérdekesebbek azonban, azok a diskurzusok, melyek átmeneti pozíciót foglalnak el több jelrendszer között, mint amilyen például a nagypapa szólama (a zsidóság és a keresztyénség között), vagy az unokáé, aki körül a jelek kavalkádja még nem állt össze egy lezárult jelrendszerré.

            Az Egy családregény vége szövegében egyaránt fellelhető a zsidóság és a keresztyénség kulturális jelrendszere. Az apa (atya) szimbólum mindkét jelrendszer központi eleme, bár Nádas regényében elsősorban az ószövetségi atyakép válik meghatározóvá. Az Ószövetség népe – Izráel – számára Isten az atyák istene, akik a vele kötött szövetséget, mintegy továbbhagyományozzák utódaiknak. A zsidóság kulturális jelrendszerében tehát az apa elsősorban a kulturális tradíció átadásának legfontosabb letéteményese. Jan Assmann az Izráelben kialakult kulturális és kollektív emlékezet egyik legfontosabb elemeként mutatta fel azt a nevelési folyamatot, amely által az apák a fiúk számára Isten törvényeit közvetítik.[10]  Assmann példaként a Deut 6,7-et idézi: Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz. Akár lefekszel, akár fölkelsz.[11] Az emlékeztetésre való felhívás a felejtés traumájától való félelem kontextusában nyerte el igazi értelmét. Ez fejeződik ki például a zsidó páskaliturgiában (széderest) is, melynek gyökerei talán a Deut 6,20-21-re nyúlnak vissza: Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad, hogy miféle intelmek, rendelkezések és döntések ezek, amelyeket megparancsolt nektek Istenetek az Úr, akkor így felelj fiadnak: A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott  bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel.  A kollektív emlékezet, és az olyan emlékezeti alakzat, mint a kivonulástörténet Assmann szerint saját hordozóihoz tapad, ami azt jelenti, hogy nem ruházható át tetszőlegesen, hanem akinek része van benne, az a csoporthoz való tartozását tanúsítja ezáltal.[12] A kivonulás, mint emlékezeti alakzat a zsidóság kultúrájának konnektív struktúráját jeleníti meg, mely Assmann meghatározása szerint: összefűző és elkötelező hatását (ez) két síkon  – a társadalmi és az idődimenzióban – fejti ki. Az embert azáltal fűzi embertársaihoz, hogy “szimbólikus értelemvilág” (Berger/Luckmann) gyanánt közös tapasztalati, várakozási és cselekvési teret alakít ki, amely a maga elkötelező ereje révén bizalmat szerez és eligazítást nyújt.[13] A kultúra konnektív struktúráinak, mint amilyenek például a mítikus és történeti elbeszélések, alapvető jellegzetessége az ismétlés aktusa, ami gyakran rítusokhoz és ünnepi alkalmakhoz kötődik. A konnektív struktúrák továbbadási formáinak a kialakítása döntő fontosságú minden közösségre nézve: A társadalmak azáltal formálják önelképzelésüket – írja Assmann – s teszik nemzedékeken át folytonossá identitásukat, hogy kialakítják az emlékezés kultúráját: ezt pedig – s számunkra ez a pont a döntő – a legkülönfélébb módon teszik.[14]  Ha egy csoportnak az identitása függ az emlékezés kultúrájától, akkor természetesen kulcspozícióba kerülnek azok a személyek, akik ennek a kulturális emlékezetnek a hordozói. Izráelben hosszú időn keresztül a papság töltötte be ezt a funkciót, majd később a szétszóratás idején a Deuteronomium rendelkezéseinek megfelelően, a történetek és a törvény továbbadásának funkciója a családfőre hárult. A kulturális emlékezés folyamata így az apa és fiú – nemzedékről nemzedékre rituálisan újraismételt – kommunikációjába helyeződött át. 

            Nádas Péter kisregényében a család alapító mítoszának bevezető mondata – a nagypapa emlékezete szerint – a következő: A kezdet pedig: kohen vagy. Áron főpap nemzetségéből való… a kiválasztott nép kiválasztottja.[15] Ebben az eredettörténetben tehát a család egyrészt úgy határozódik meg, mint az Ószövetség üdvtörténetének a csúcsa, másrészt, mint aki önmagában hordozza az Ószövetség eszkatológikus célját (a templom felépítése és a kultusz ismételt beindítása).[16] Ezért számítja a nagypapa a család történetét a jeruzsálemi templom lerombolásának időpontjától: Ez családunk története. Jeruzsálem pusztulása óta a végtelen körön hat kört már megfutott.[17] A templom pusztulásával ugyanis megszűnt az a keret, melyben a család történeti célját – amit az alapító mítosz tükröz – elérhette volna, pontosabban ez a beteljesítés a templom felépülésének az eszkatológiai horizontjába tolódott ki. A család szempontjából az alapító történet még akkor is döntő jelentőségű, ha annak létjogosultságát egyetlen történeti tény sem támasztja alá (A bibliai kivonulás függetlenül attól, hogy történeti tények nem támasztják alá, a zsidóság számára egy meghatározó identitásképző alapmítosz). Ez a döntő jelentőség abban nyilvánul meg, hogy ezeknek az elbeszéléseknek – írja Assmann – mindig van valamilyen funkciója: vagy a “fejlődés motorjaként” működnek, vagy a folytonosság fundamentumát alkotják. A múltra azonban egyik esetben sem “önmagáért” emlékeznek.[18] A történetek a csoport identitását megalapozó alaptörténetté válnak. Gerd Theissen ezeket az alapító történeteket nevezi alapelbeszéléseknek, mivel mind egész csoportok, mind egyes emberek identitását megalapozhatják.[19] Az alapelbeszélések azáltal képesek befolyásolni egy csoport önelképzelését, hogy egyrészt megalapozzák a közösség identitását, másrészt pedig kontrasztot vetnek a jelennek. Assman ezt a jelenséget nevezi mitomotorikának. Az alapelbeszélés elhagyása, az identitásvesztés és átalakulás krízisét vonja maga után. Ez a krízis jelenik meg például akkor, amikor a kisregény szövegében a nagypapa elbeszélése a család történetét egy másik alaptörténetbe írja vissza: Krisztus passiójába. A tradíció átadásában tehát nemcsak a tradíció teremti meg az elbeszélőt, hanem az elbeszélő is átírja a hagyományt. A nagypapa esetében ez egy olyan radikális fordulatot jelent, ami az eredeti alapító mítosz cseréjét eredményezi.

            Mivel az alapelbeszélések mítikus formában jelennek meg, ezért formai szerkezetükre a ciklikus ismétlődés a jellemző. Hans Blumenberg megahatározása szerint a mítikus szerkezet ellentmond a történelem szerkezetének; nemzedékekre, világkorszakokra, uralkodási periódusokra tagolódik.[20] Blumenberg a görög filozófia talaján állva egyértelműen szembeállítja egymással a mítosz körülményességét és ciklikus szerkezetét az újszövetségi várakozás radikális eszkatológiájával. Ugyanakkor azonban azt is elismeri, hogy a végidőről szóló váradalmak kitolása újra színre vitte a mítoszt a keresztyénségben: az eszkatológia térvesztése a mitológia kiterebélyesedésével jár.[21](Kiemelések a szerzőtől) Ennek a ciklikus ismétlődésnek a jellegzetes példájaként jelenik meg az a rituális továbbhagyományozódás is, amely a családban apáról fiúra (nagyapáról unokára) száll.[22] Az az alapelbeszélés azonban, ami a család identitását befolyásolja egyben egy eszkatológiai váradalom is. (A család eredeti alapelbeszélése esetében ez a templom felépülése, a nagypapa váradalmában Krisztus visszajövetele, míg az apánál a szocializmus szekularizált eszkatológiája jöhet szóba). Az adott jelenben ez a váradalom még csak a hiányt érzékeli, aminek következtében az emlékezés várakozásba csap át, a mitomotorikusan alakított idő természete megváltozik. Az örök visszatérés körforgása kiegyenesedik, és egy távoli célra szegeződik.[23]  Az alapelbeszélések tehát egyszerre hordozzák magukon a mítikus szerkezet ciklikus struktúráját a hagyományozódásban, valamint azt az eszkatológikus horizontot, mely ennek a mozgásnak a lezárulását ígéri. Lehetséges, hogy a ciklikus és egyenes időfelfogás egymással összeegyeztethetelen, de ha ezeket az időképzeteket az egyén, vagy a csoport saját időérzékelésében vizsgáljuk, akkor gyakran figyelhetünk meg az egyikből a másikba történő átcsapásokat. Az alapelbeszélések, mint történetiesült mítoszok ezt a folyamatos átcsapást viszik színre. Ez a szerkezet figyelhető meg az Egy családregény vége nagypapájának az ősökről szóló elbeszélésében is. A történetnek  alternatív eredetpontjai vannak (a papi származás, Kürénei Simon és Jézus találkozása), melyek aszerint válnak hangsúlyossá, hogy az elbeszélő milyen lezárást vár a történettől (miben látja a család sorsának a beteljesedését). A templom lerombolása és Kürénei Simonnak Jézussal való találkozása egyfajta távlatvesztést és hiányt – s ezáltal a körülményesség struktúrájának a megjelenését – idéz elő a történetben. A család mintegy kilép a történelemből, mely ezután a történet mögötti állandóan változó színfallá változik. A nagypapa beszámolójában hét ciklus követi egymást: a szépség, az értelem, a hatalom, a szenvedés, a ravaszság, a béke, valamint hetedikként a pusztulás ciklusa. A történet hét ciklusra való korszakolásában a teremtés folyamatának hét napjára ismerhetünk rá. A bibliai teremtéstörténetben minden egyes nap önmagába zár egy ciklust (Így lett este és lett reggel) kivéve a hetedik napot, mivel ez a nap már magát a teljességet hordozza magában. A hetes ezáltal lett a teljesség száma az Ószövetségben, és ez az oka annak is, hogy például a Deuteronómiumban, valamint az apokaliptikus iratokban az időszámítás legfontosabb eleme.

            A hetedik körben a nagypapa, az apa, és a fiú életében megszakad a család története. Ha a család alapelbeszélését úgy értelmezzük, mint a család identitásának alapvető letéteményesét, akkor a hetedik körben lezajló események úgy jelennek meg, mint a kulturális jelrendszerek közötti határátlépések. Az az alapelbeszélés mely a család eredeti alapító mítoszaként állt (kohén vagy) egyértelműen a zsidó vallás kulturális jelrendszeréhez kapcsolható. A történet innen íródik át a nagypapa interpretációjában a keresztyénség  jelrendszerébe. A nagypapa a családi tradícióhoz képest egy hermeneutikai pozíciót foglal el, mivel nemcsak továbbadója az ősök történeteinek, hanem egyben értelmezője is. Saját identitását alapozza meg azáltal, hogy elmeséli Cirénei Simon történetét, akinek a kérdésére (azt kéri imáiban az Úrtól, hogy az világosítsa meg elméjét a történetek felől, akkor a nagy sötétségben, amiben fuldokol, néha felsejlik ennek a pillanatnak a fénye, de nem érti a fényt; Simon nem érti, sötétsége a fényt nem tudja befogadni, pedig a fény a sötétségben  világít; abba kéne kapaszkodnia.[24]) saját – a holocaust alatt játszódó – története adja meg a választ: És már tudtam a sorsom nem a halál, mert akkor haltam meg, amikor születtem, s amikor majd meghalok, az életem következik.[25] Érdekes megfigyelni a nagypapa interpretációjában a kérdés és válasz cseréjét. Tulajdonképpen az értelmező az, aki kérdéseket tesz fel a hagyománynak, és a tradícióból meríti ezeket a válaszokat. A nagypapa elbeszélésében ez a kapcsolat megfordul: az egyik ősapa tesz fel egy olyan kérdést, melyre a leszármazott élete lesz a válasz. A nagypapa válaszának a kontextusa a regény egy “korábbi” pontján bővebben is ki van fejtve: saját akaratából akart meghalni, és ezért maradt életben: De azt akartam, azt akartam, hogy ne az ő, az én akaratomból legyen.[26]  Ahogy ez a szerző jegyzetéből is kiderül a nagypapa által citált szöveg a Fil 1,21 parafrázisa: Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség![27] Pál itt a keresztény szabadságról beszél, melyet Rudolf Bultmann a következőképpen  értelmez: Keresztényként létezni annyi, mint szabadságban élni – olyan szabadságban, amelyhez a hívő a Krisztusban megjelent isteni kegyelem révén jut el.[28] A nagypapa mondata azonban talán még ennél is szélesebb jelentési mezőbe kerül, ha a Lk 9, 23-24-et is bevonjuk az értelmező textusok közé (ezt a páli textus is megengedi különösen akkor, ha azt a Gal 2,20-al együtt olavassuk): Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. A nagypapa élménye úgy jelenik meg, mint ennek a Krisztus logionnak a megértési pillanata, ami a keresztyén szabadság alappillére is egyben. Másrészt pont ugyanez a logion alapozhatja meg a kontrasztot az ősapa (Kürénei Simon) és a leszármazott viselkedésében. Cirénei Simon kényszer hatása alatt vette fel a keresztet, míg a nagypapa saját döntése következtében. A nagypapa mondatának a kontextusaként ugyanezt a Krisztus – logiont jelőlte meg kritikájában Bernáth Árpád is, de ő ezt nem kapcsolta össze a kereszthordozásra felszólító logionnal.[29] A két Simonról szóló történetben azonban e két logion összekapcsolódik. Simon úgy veszi fel a keresztet, hogy nem fogadja el Jézus messiás voltát, míg a másik Simon – Jézus tanítványa – elfogadja Jézus messiás voltát, de megbotránkozik annak halálán (nem fogadja el a kerszetet). A nagypapa ezt követően egyszerre azonosul a két Simonnal: elfogadja Jézust és a keresztet is. A kereszthordozásban pedig Jézus passióját másolja. Valóban két Simon volt akkor Jeruzsálemben, de a Jézus tanítványa Simon végérvényesen csak húsvét után kapta meg a Péter nevet. A névadás aktusa (Mt 16,18) ugyanis a névhez egyértelműen az egyház megalapításának az eszkatológiai eseményét kapcsolja. Az unoka neve – Simon Péter – önmagában rögzíti a keresztyén eszkatológia már igen, még nem-jét (Bultmann).  Simon Péter neve egyszerre utal vissza az ősökre és utal előre az utódokra, s ezáltal a név önmagában hordja a személyiség átíródását a zsidóság kulturális jelrendszeréből a keresztyénség jelrendszerébe. Ez az átíródási folyamat azonban a szövegben nem zárul le, hanem meghagyja Simon Péter alakját a döntés határhelyzetében.

            Az édesapa a nagypapával szemben, amikor az állam hivatásos elhárítótisztjévé válik, mintegy feloldódik a történelemben. Az apa nem részese a tradíciónak (mivel neki nem mesélt senki), tehát nem egy ellentradíciót képvisel, amit esetleg egy ellen nagypapa közvetített felé.[30] A család ellen elkövetett árulása a szöveg egyik kulcsmozzanata. A hét főbűn felsorolásakor a hetedik bűnként a család ellen elkövetett erőszak szerepel: És az Isten, már a hatodik égből tekintett ránk, mivel egy király elvette Ábrahámtól, az egyik feleségét, és ezzel bűnt követett el a családi boldogság ellen.[31] Az apagyilkosság azonban a nagypapa által közvetített családi tradíció ellen is elkövetett erőszak, mivel a családot úgy használja fel a koncepciós perben, mint egy egyszerű “díszletet”, szemben azzal az elképzeléssel, hogy a történelem legyen a családtörténet díszlete: Táviratot kaptam az édesanyámtól, hogy nyolcvannégy éves apám az éjjel meghalt és kér, hogy azonnal menjek haza.[32] Másrészről az édesapa cselekedete úgy is felfogható, mint egy rituális apagyilkosság, melynek célja, hogy a fiú az apa helyére léphessen. A különböző kulturális jelrendszereket közvetítő diskurzusok azáltal képesek egymás helyére lépni, hogy felülírják az őket megelőző jelrendszer alapelbeszélését. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a nagypapa elbeszélésében, s hasonló jelenség tapasztalható az apa diskurzusában is. Hernádi Mária hívta fel arra a figyelmet, hogy a regény szövegében az apának a világhoz fűződő viszonyát leginkább a csizmákról szóló mese fejezi ki. Hernádi a kezdetben egymástól elválaszthatatlan, majd később külön-külön (egyiket bal felé, a másikat jobb felé) a szemétre dobott csizmák meséjét[33] az apa kapcsolatainak a leírására használja fel. Véleménye szerint ez a mese az apa diskurzusának alapja, melyet mint az új rend szolgája apjával szemben érvényesít.[34] Annak a körülménynek, hogy az apa nem kíván segíteni gyerekkori barátján szintén a mese által demonstrált világfelfogás lehet az oka.[35] A csizmákról szóló mese az apa által képviselt kulturális jelrendszer alapelbeszélése, amely a regény szövegében a koncepciós perek leírásaiban ismétlődik meg. Az egyik kulturális jelrendszerről a másikra való átkódolás természetesen állandóan a botránkozás lehetőségét hordozza magában. A nagypapa és az apa vitatkozása[36] a különböző kulturális jelrendszerek képviselői közötti harc, ahol a megértést csak az egyik személy megtérése idézhetné elő (az esemény értelmezésének az egyik jelrendszerből a másikba való átkódolása révén).

            Az aparegények szövegében jellegzetes elem az egyes nemzedékek egymásra cserélődésének (egymásra cserélhetőségének) a leírása. Az egymásra cserélődés aktusa egyébként a családregényt alapvetően meghatározó genealógikusság jellegzetessége is egyben: A család – írja Bónus Tibor – nem más, mint a helyettesítés par exellence helye, melynek a hasonlóság képezi az alapját, mely ennélfogva a genealógiának is alapelve, s mely a körforgás, a személyközi cserefolyamatok s így a nyilvánosság  értelmezői mentén is párhuzamba kerül…[37] Ebben a tropikus folyamatban az apa a fiúnak az előképévé, míg a fiú az apa utóképévé válik: A nagypapa mégis a fotelban ül, a vörös bársonyon pihen a keze. De ez nem a nagypapa, ez az én kezem.![38]  valamint néhány sorral korábban: Mintha én feküdnék ott a helyén, pedig itt ülök, de ez nem ő! valami fekszik ott, ami rám hasonlít, vagy én vagyok. Csinálni kellene valamit! Felugrani! De valami ideköt. Nem tudok sehová. Itt ülök, vagy fekszem ott, mert lehet hogy ez az egész valami tévedés, és én nem vettem észre, hogy nekem közben fiam született és unokám;  én megöregedtem és meghaltam és most néz az a fiú, aki én vagyok.[39] Az apák és fiúk láncolatában tehát az éppen aktuális jelenvaló helyettesíti és megjeleníti a lánc többi tagját. Ez az a sorozat, ami az apa árulásával – az apagyilkossággal – megszakad. A nagypapa halála utáni események leírásában egy olyan párhuzamos szerkesztésű gondolatsort találunk, melynek minden egyes része az ürességre való következtetéssel zárul: Mindig ugyanúgy feküdt. Nem veszi észre, a szemébe száll az a légy. El kell hajtani! A szája olyan mély, sötét, arra gondoltam, a nagypapa üres belül. A temetőben a szél valami tüzet lobogtatott, s az olyan volt, mint a nagy gyertyák tüze. A koporsó egy mély lyukba tűnt és a föld dübörgött a fedelén, mintha nem is lenne benne a nagypapa, hanem üres. Amikor a temetőből visszatértünk, nyitva találtuk a kertkaput, a lakás ajtaját és a lakásban minden ajtó nyitva volt és a nyitott ajtókon át láttuk, hogy a nagypapa  a fotelban ül. A nagymama a kilincsbe kapaszkodott. De láttam, hogy ez nem a nagypapa, hanem a nagypapa köntösében az apám.[40] (Kiemelések tőlem) A három egymásra következő gondolati egység azáltal is diferenciálódik, hogy három egymás után – bár közvetetten – játszódó idősík követi egymást. A három szöveget azonban nem az egymásra való következés időbeli okozatisága tartja össze, hanem a nagypapa hiányának a háromszori állítása. Az apa tehát nem helyettesítheti a nagypapát (a nagypapa köntöse olyan mintha üres lenne) és így nem lehet a család aktuális jelenvalója. A nagymama kérdése (Mit tettél?[41]), amit a temetés után az édesapának szegez a Biblia első két bűnbeeséstörténetének meghatározó fordulata (Gen 3, 13 valamint Gen 4, 10, melyek közül a második utalás a szöveg szempontjából különösen fontossá válhat, annak ismeretében, hogy a nagypapa úgy értelemzi a világot, hogy abban csak két párt létezik a Káiné és az Ábelé). Miután az apa nem tud tettére magyarázatot adni, a nagymama szájából úgy hangzanak a következő szavak, mint egy ítélethírdetés: Ami rajtad van, vesd le. És menj ki a szobánkból.[42]   

            Az Egy családregény vége központi szereplője, és egyben “narrátora” a család legfiatalabb tagja, az unoka. Az elbeszélő felette áll a regényvilágnak, de úgy, hogy közben egy gyermek szenzuális készségét és jelképiségét viszi színre.[43] Az elbeszélő – írja Kulcsár Szabó Ernő – regénytechnikailag paradox módon nem él benne ebben a világban (nem jellem), nem dramatizálja önmagát, hanem a centrumban állva is valamiképpen  kívülről tudósítja az olvasót.[44] A szöveg recepciója során többen is felhívták a figyelmet arra, hogy Nádas szövege nemcsak a családregénnyel, hanem a nevelődési regény műfajával is párbeszédet folytat. A történet központi szereplője fejlődése során valóban különböző diskurzusok hatása és uralma alatt áll, mivel még az identitásképződés korai fázisában van, szemben a nagyapával, aki már azt a kort képviseli, amikor az emberek már átadják tapasztalataikat az utókornak. Az unoka nem képvisel egyetlen jelrendszert sem, hanem mindhárom jelrendszer határán áll: pontosabban egy olyan mítikus jelszövevény veszi körül, mely még nem alakult át, és nem is alakulhatott át egy rendszerré. A szomszéd gyerekekkel való játékában is ez tükröződik, akikkel “családosat” játszik: Hárman voltunk a család: papa, mama és a gyerek. Én voltam a papa, Éva volt a mama.[45] (Ennek a játéknak lesz az éles kontrasztja az intézetben újra lejátszott koncepciós per.) A gyermeki nézőpont következtében a szövegben egy jellegzetesen mitogenetikus (olyan hely, ahol a mítoszok keletkeznek és elsajátításra kerülnek)[46] világ tárul az olvasó elé. Ebben a mitogenezisben minden történet mítikussá válik, egymás mellé rendelődik és egymásba játszódik, mint például az édenkert, az Istar mítosz (Azt mondta, ha akkor éjjel nem aludt volna el, biztosan nem hal meg a nagypapa. És ezért most az a büntetése, hogy nem tud aludni, csak várni az órát, amikor nagypapa meghal, mert minden éjjel neki is el kell mennie, visszahozni nagypapát, mert néha azt gondolja, nem is halt meg, csak térfa az egész[47]), a halszagú lány, az ősök, vagy a zongorista története. Az egyes történetek elemei és szereplői átcsúszhatnak egy másik történetbe. A család története feloldódik a mítoszok sokaságában, miközben történelem és fikció egybemosódik. A regény szövegében gyakran felismerhetővé válnak egyes mítoszok, esetleg ezek fragmentumai, valamint a gyermeki tudatban mítikusan ciklikusan ismétlődő élmények, midezek azonban még nem állnak (állhatnak) össze egy jelrendszer alapját képező alapelbeszéléssé. A szöveget nem az ok-okozatiság, vagy a térben és időben való elhelyezhetőség irányítja, hanem sokkal inkább a mítoszok ciklikus struktúrája. Egy-egy történetfoszlány vissza-visszatér, s gyakran kerülnek elő olyan történetelemek, amelyek a regény végéhez tartoznak: Még ott a hal. De az ablakon a függönyöket szél dagasztja, a nap szépen besüt, a szél lebegteti a vérfoltokat. Tíz fehér. Emeletes ágyak, fehér falak. Itt senki sincs. Akkor húszan laknánk, ha nem hiányozna; mindig egy a betegszobán.[48] Csak az emlékezés jelenideje van, ahol az egyes események elbeszélése zajlik egy meghatározhatatlan sorrendben. Nincsen kronológia: a történetet a narrációban magába szívja az a mitogenezis, melyből az identitásképző alapelbeszélések születhetnek. A nagypapa elbeszélése hasonló módon a tradíció átadásának a jelenjében játszódik (Nincs idő! ez a tévedés, idő nincs! csak én, én, én vagyok! Csak én vagyok, az aktuális jelenvaló! Én.[49]) A jelen pillanata mindig a továbbadás pillanata, ami egybekapcsolja azokat a történelmi kronológián  belül elszórt pillanatokat, amikor még, és amikor majd a tradíció átadása megtörténik: Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk[50], és mondják a történetüket: Később meghalt öregapánk, s mi ott maradtunk ketten az állatokkal – meséli Júda.[51] Talán megkockáztatható a párhuzam állítása a szöveg elbeszélője és a nagypapa narrációja között: az olvasás így az elbeszélő és az olvasó közötti hagyományátadás aktusa lenne.

            Ha a szöveget meghatározó mitogenezist vizsgálat alá vesszük, akkor egyrészt megfigyelhetjük, hogy minden egyes történet magában hordozza azt a potencionális lehetőséget, hogy alapelbeszéléssé váljon, másrészt pedig azt, hogy nem minden történetelbeszélő jut egyenlő lehetőséghez. Az unokát körülvevő mitogenetikus diskurzust egyértelműen a nagypapa történetei uralják, ami egyben azt is jelenti, hogy az alternatív diskurzusok tiltás alá esnek: A nagymama nem mesélt, csak akkor kezdett a legendákról mesélni, amikor a nagypapa már meghalt.[52] (A nagymama által elmondott történet – a Genovéva legenda – egyértelműen ábrázolja azt a helyzetet, amit a nagymama a nagypapa árnyékában elfoglalt. Ebből a szempontból ez a történet a nagymama alapelbeszélésévé válik) Hasonló módon esik tiltás alá az unoka édesanyjáról szóló beszéd is: Ezért vetettem én keresztény nőbe a magomat és megosztottam a vért; de az apád zsidó nőt vett magának, és így elvesztegette benned, amit én nyertem, a te véred így felerészben megint csak zsidó; de te is keresztény vért veszel magadnak, és elenyészik a vér.[53] A gyermeki szenzualitásban a mítoszképződés aktusai nemcsak a hallás, hanem a látás által is létrejönnek. Mivel a nagypapa egyértelműen a zsidó hagyományt képviseli, ezért a mítoszok továbbadásában a hallásra helyezi a hangsúlyt, miközben a látást kifejezetten tiltja. A nagypapa diskurzusában még világosan olvasható a zsidóság jelrendszere: így például a vér és lélek kapcsolatának hangsúlyozásában, és a széder est liturgiájában, de a tartalom már az új rendszerre utal, ugyanígy az intézetben még olvashatóak a keresztyénség jelei, mint például templom, freskó, térdhajtás, de a tartalom már itt is az új rendszerre utal. Az utóbbi jelrendszer azonban nem az előző kettő átmeneteként, hanem kiüresedéseként határozódik meg (pontosan úgy, ahogy korábban az apa úgy mutatkozik meg, mint a nagypapa hiánya).

                A tradíció abszolút szakadása az unoka életében következik be. Ez a szakadás azonban szintén úgy jelenik meg – akár a nagypapa esetében – hogy a család alapelbeszéléseit meghatározó kulturális jelrendszer egy újabb rendszerbe íródik át. Ez az új jelrendszer a kommunizmusnak az intézet világában megjelenő szekularizált eszkatológiája. A történelmi materializmus világnézetében – írja Bultmann – a keresztény történelemteleológia és annak eszkatológiája tökéletesen szekuralizálódtak.[54] Az állandóan a feloszlatás szélén álló intézet világa ezt a szekuralizálódott keresztyén eszkatológiát több ponton is színre viszi: az igazgatónő beszédében, a “kápolna” leírásában, és végül Merényi alakjában. A szekularizáció mindhárom esetben kiüresedést jelent (ugyanezt a folyamatot figyelhettük meg korábban az apával kapcsolatban, aki szintén ezt a világot képviselte). Az igazgatónő beszéde olyan, mintha a tradícióval való szakítás őskeresztyén követelményét visszhangozná: Egyszóval: itt új életed következik. Ahhoz, hogy a közösségnek hasznos tagja légy, mintha most születtél volna, úgy kell eltakarja új életed a régit; hogy új ember lehess![55] Hasonló módon jelenik meg a szekularizált keresztyén jelrendszer a kápolna leírásában: Átmentünk azon az udvaron és egy templomba bementünk. De belül nem olyan volt, mint a miénk. Nem láttam semmi díszt és az oltár helyett egy hosszú dobogón asztal állt, piros terítővel. (…) látni lehetett a fehér festék alatt a színes festmények foltjait (…)  nem mozdult senki, csak a térdét roggyantotta;[56]  Ezen a helyszínen – mintegy rítusként – ismétlődik meg a koncepciós per liturgiája. Végül ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg Merényi alakjának a bemutatásában. Az intézet folyósóján Simon Péter és Merényi közötti párbeszédben a fiú alakját mintegy krisztusivá teszi a Simon Péter te vagy? megszólítás, valamint a követésre való buzdítás (Gyere. Gyere már! Ne félj! )[57] Ezt követően azonban Merényi esetében a személyiség folyamatos devalvációja következik be, azáltal hogy az eredetileg a keresztyénség jelrendszerében értelmezett alakja szintén az intézet szekularizát világába íródik vissza. Átíródásának jellegzetes pontjai, hogy azt a nevet viseli, amelyhez az olvasó Ottlik Géza Iskola a határon című szövegéből jól ismert negatív szereplő karakterét társítja, ezenkívül furcsán hat a kirakatperben betöltött funkciója, mely egyben az apa figurájával kapcsolja össze.

            Az Egy családregény vége kulturális jelrendszerek közötti drasztikus határátlépéseket visz színre: a zsidóság jelrendszeréből a keresztyénség, majd végül a keresztyénségből a kommunizmus jelrendszerébe lép át a család története. Az egymást váltó jelrendszerek folyamatosan teremtik meg az olvasás referenciális terét: a határátlépések azt ígérik, hogy újabb és újabb terek nyílnak, egészen addig a pontig míg végül egy jelrendszer az összes korábbit olvashatatlanná teszi, azáltal, hogy megtiltja bármilyen a korábbi jelrendszereket is megőrző tradíció kialakulását. A történet mottója pontosan azt a krízist (Bultmann) idézi meg, amikor a zsidóság jelrendszerében megjelenő megváltót csak úgy lehet megérteni, ha egy új jelrendszerbe írjuk át.

            Az itt említett „jelrendszer”, mely tulajdonképpen gátat szab bármiféle tradíció kialakulásának nem a szocializmus jelrendszere, bár fontos kapcsolatban áll vele. A zsidóság és a keresztyénség jelrendszerének alapmítoszai a személyiség identitásával szemben egy  totális követelményt fogalmaznak meg. A szocializmus kiüresítő jelrendszere hasonló mértékű totalitást tükröz. Az abszolút tartammal szemben áll az abszolút üresség. Az abszolút ürességben jelenik meg a káosz. Az unoka diskurzusa, melyet a szöveg narrációja a leginkább tükröz nem magukkal a lehetséges jelrendszerekkel száll szembe, hanem az ezekre épülő megszilárdulni akaró hagyománnyal. Nem egy abszolút hagyományt hoz létre, hanem a hagyományképződés folyamatát totalizálja: a kozmosz helyett a káoszt. Simon Péter nem a határátlépés, hanem a határonmaradás folyamatában nyeri el végleges karakterét. Krízise nem az egyik jelrendszerből a másikba való átlépés következménye, hanem az ebben a krízisben való megmaradás. A világosság (Isten kábódja) a sötétségben (seol-Infernis) fénylik, de a sötétség nem fogadta be.


[1] Kulcsár Szabó Ernő: Az elbeszélés néhány kérdése új íróink regényeiben, in: Műalakotás – szöveg – hatás, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 298.o.

[2] u.o.: 286.o.

[3] Mindhárom szöveg megtalálható: Balassa Péter: A színeváltozás, esszék, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982.

[4] Bereményi Géza: Legendárium, Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 1978. 7.o.

[5] Lengyel Péter: Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 130.o.

[6] Balassa Péter: Nádas Péter, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997. 111-112.o.

[7] Gerd Theissen: Az első keresztyének vallása, Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása, fordította: Szabó Csaba, Kálvin Kiadó, Budapest, 2001. 17.o.

[8] Gerd Theissen: 30.o.

[9] Niklas Luhmann Bevezetés a rendszereleméletbe című könyvében a szocializáció folyamatát a rendszerek strukturális kapcsolódásának a példájaként hozza fel.  A szociológiai tradíció azt modja, hogy ez bizonyos struktúraminták generációról generációra történő áthagyományozása  útján történik. A kultúra szerepelvárásokat, kliséket, helyzetmeghatározásokat, értékmintákat és hasonlókat halmoz fel, és mivel újra  felkínálják azokat, az új nemzedék átveszi ezeket a mintákat, amelyek aztán itt pontosan ugyanazok, mint korábban voltak. Luhmann szerint azonban ez az átvitel korántsem ilyen egyszerű, ugyanis szerinte az ember csak saját magát képes olyan formára hozni, ami a szociális érintkezésben kielégít bizonyos követelményeket, teljesít bizonyos előfeltevéseket, vagy pedig kiválthat – például negatív – reakciófajtákat. Csak ez a lehetőség az, ami lehetővé teszi az individuumok sokféleségét, s azt, hogy a személyiség időnként képes legyen meghaladni azt a kulturális jelrendszert, melyben szocializációja tulajdonképpen végbemegy. A személyiség jogosult arra, hogy bizonyos normákat elfogadjon, míg másokat elutasítson, jogosult tehát a határátlépésre. 

[10] Jan Assmann: A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, fordította: Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004. 215.o.

[11] A bibliai idézetekhez használtam: Biblia, kiadja: a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1997.

[12] Jan Assmann: 40.o.

[13] Jan Assmann: 16.o.

[14] 18.o.

[15] Nádas Péter: Egy családregény vége, (továbbiakban: Cs.V.) Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005. 69.o.

[16] Rugási Gyula szintén úgy interpretálja a szöveget, mint egy üdvtörténetet: A regény üdvtörténetének (s minden üdvtörténetnek általában) a kiválasztottság az alapja.(Rugási Gyula: Apokrif történet, Nádas Péter: Egy családregény vége, 339.o. kiemelés R. Gy.) Fontos azonban megkülönböztetnünk, hogy a szövegben nem egyetlen üdvtörténet van jelen, hanem a  három egymásból következő kulturális jelrendszernek megfelelően három. A zsidóság jelrendszerében a kiválasztott az egész család, a kereszténységben a Jézust elfogadó személy, míg végül a szocializmus jelrendszerében az áruló alakja ( az apa, és Merényi). A jelrendszer a kiválasztott személyiséget a rendszer alapelbeszélésében viszi színre.

[17] Cs.V.: 121.o.

[18] 76.o.

[19] Gerd Theissen: 35.o.

[20] Hans Blumenberg: Hajótörés nézővel, Metaforológiai tanulmányok, fordította: Király Edit, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2006. 135.o.

[21] u.o.: 162.o.

[22] Jeleazar Meletyinszkij a ciklikus ismétlődés forrásaként – ellentétben Blumenberggel – nem a kozmosz folyamatainak  leképeződését határozza meg, hanem e struktúrának a kialakulását a rítushoz kapcsolja. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy a mítoszokból alakultak ki a rítusok, vagy a rítusokból a mítoszok. (Jeleazar Meletyinszkij: A mítosz poétikája, Gondolat Kiadó, Budapest fordító? Év? 161.o.) Véleményem szerint ezt a problémát csak úgy tudjuk kiküszöbölni ha a rítus alapját képező alapelbeszélés és  a rítust siemétlő személy, vagy csoport között egy hermeneutikai viszonyt feltételezünk. A rítusban való ismétlés a hozzá való alkalmazkodásban nem csak egyszerű megismétlése  gey kulturális jelrendszer alapját képező alapelbeszélésnek, hanem az adott kor körülményeinek megfelelően  az újraalkotása is.

[23] Jan Assmann: 80.o.

[24] Cs.V.: 82.o.

[25] Cs.V.: 83.o.

[26] Cs. V.: 11.o.

[27] Nádas Péter jegyzetei az Egy családregény vége című regényéhez megtalálható: Balassa Péter: Nádas Péter, 151 – 156. o.

[28] Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia, fordította: Bánki Dezső, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994. 57.o.

[29] Bernáth Árpád: Egy családregény vége, Nádas Péter regényéről, Új Írás, 1985.15.szám, oldalszám?

[30] Balassa Péter a következőképpen ír a regényben érvényesülő tradícióátadásról: a kisregény szerzői a mindenkori nagyapák, és azok a mindenkori unokák, akikhez beszélnek, illetve az előbbiekkel szemben álló, őket nem értő / nem érthető mindenkori apák, akik a mindenkori fiaikhoz ellen – tudást közvetítő ellen – mesékkel beszélnek, s akik ezeket a történeteket saját, hozzájuk hasonló nagyapáiktól, az  “ellen – nagyapáktól” hallották. Balassa Péter: Nádas Péter, Kalligramm Könyvkiadó, Pozsony, 1997. 109.o.

[31] Cs. V.: 64.o.

[32] Cs.V.: 133.o.

[33] Cs.V.: 15.o.

[34] Henádi Mária: Vég és határ, www.ceeol.com/aspx/getdocument.aspx?logid=5&id=88F3DBC5-C95E-11D6-AAA9-5254AB14A041 , 7.o.

[35] Cs.V.: 98.o.

[36] Cs.V.: 99.o.

[37] Bónus Tibor: A csúf másik, A saját idegenségének irodalmi antropológiájáról, Kosztolányi Dezső: Pacsirta, Ráció Kiadó, 2006. 76.o.

[38] Cs.V.: 93.o.

[39] Cs.V.: 92.o.

[40] Cs. V.: 137.o.

[41] u.o.

[42] u.o.

[43] Szirák Péter: Az ész reménye a sors ellenében, in: Az Úr nem tud szaxofonozni, József Attila Kör, Balassi Kiadó, 1995. 104.o.

[44] Kulcsár Szabó Ernő: 280.o.

[45] Cs.V.: 7.o.

[46] Balassa Péter lényegében ezt a mitogenezist nevezi „mese zajlásnak”, amelyen belüi diszkontinuitás mozgatja tapasztalat és képzelet összjátékát. Balassa Péter: Nádas Péter, 96.o.

[47] Cs.V.: 39.o.

[48] Cs.V.: 91.o.

[49] Cs.V.: 95.o.

[50] Cs.V.: 61.o.

[51] Cs.V.: 106.o.

[52] Cs.V.: 38.o.

[53] Cs.V.: 72.o.

[54] Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia, 81.o.

[55] Cs.V.:152.o.

[56] Cs.V.: 154.o.

[57] Cs.V.: 148.o.

Violavörös

Régóta készült erre a koncertre, gyakorolt egyedül, gyakorolt a többiekkel, rengeteget. Amikor lefeküdt aludni, a hangok még sokáig bent ültek a fülében. Az első „igazi” koncert lesz, bemutatkozó munka. Tétje nem olyan nagy: közepes tét, de rengeteg munka. Sokszor elképzelte előre a helyzetet: kint a dobogón, leül, kezében a viola. A teremben mindent beborít a fény, de a legtöbb oda vetül. Neszek, a halk beszéd zaja, majd elül, csönd. Keze még hanyagul tartja a vonót, kicsit meglengeti, de minden pillanatban készen. Megigazgatja a combjain és az ölében a hangszert, odanyomja a hashoz. Rögtön kezdenek. Enyhén szétvetett lábbal föléhajol. Szereti az instrumentumot: a forma, a belső űr, amely a mozdulataira megtelik hangokkal, most néma. Szereti a fényes lakk kaméleon-színét: a vörösesbarna felületet, amely néhol bebarnul, néhol mint a narancs vagy a mandarin héja. Föléhajol, kezd befelé figyelni. Arca vonalait, a szemet, az orrot, a homlokot az erős fény ellenére sem vetíti vissza a felület, mindössze egy arcnyi helyen kicsit elsötétül, mélyvörös lesz. Mellei elemelkednek a testétől, még mozdulatlanok, de felkészültek arra, hogy mozogjanak. Szereti ezt az elemelkedést, amikor a hangszer fölé hajol. Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, nyugi, hiszen nagyon tudod. A begyakorolt mozdulatok mennek, a legrosszabb esetben meg légy automata! A kotta előtted teljesen fölösleges, a kotta az agyadban és a testedben van. Rögtön itt a hang, ez a hol kissé karcos, hol hajlékonyan megadó hang. Amikor befelé figyel, a testére figyel: elvileg külön belülre és külön kívülre, a hangszerre-de nem. A hangszer ott az ölében, egészen a hashoz húzva. A hasfalon érzi, ahogy a hang megreszketteti az instrumentumot, és a reszketés beljebb megy, még beljebb, be a hasba, az ölbe, a testbe. A hangszer ő és ő a hangszer. Timor et tremor? Nincs mitől félned, pontosan érzed az egészet. Kezdünk. Az elején működik a rutin és megkezdődik a befelé figyelés. Ez ám az igazi feszülés önmagadra, Emmanuel! Ma este gyönyörű Schumannokat adunk elő. Rövid idő alatt meglelte a belső hangot, azt az elnyújtott, hosszú hangot, mely minden egyéb hang tengelye. A többi csak ehhez képest. Gyorsan meg kell lelni az első alapritmust. Itt is van. Karja lendületesen mozog, ujjai magabiztosan vezetik a vonót, felsőteste enyhén imbolyogni kezd, benne van a darabban, mélyen benne van. Jöhet később a következő, majd a többi ritmus. Nem gondol, nem gondolkodik, a testében ritmus van, elméjében képek. Mező, sík, szélén gödrök, faluvégi temető, őszi verőfény, nyugalom, fönt felhők, hempergőzés a fűben. A konzi termének, a hol gyakorolt, a szaga. Majd megint elkomorul. A képek széle fekete lesz, előbb beborul, majd elsötétül, a fű csomókba tekeredik, apró kígyók, a gödrök nyitott sírok, veri őket a fekete napsütés, a mezőn rozsdaette vasdarabok, ő kerülgetni kezdi őket, megbotlik, de nem veszti el az egyensúlyt, sietni kezd, rohanni szeretne. Rögtön elkezdődik a Märchenbilder (op.113) utolsó tétele. Remeg a hasa. Nem a gyomra, a hasa. Amikor gyakorolt, eleinte nagyon gyakran hagyta abba itt, hirtelen, kényszeresen. Egyszerűen képtelen volt folytatni. Blokkolt. Mindig akkor, amikor ez a rövid zenei téma először, elviselhetetlen egyértelműséggel fölhangzik. Az ember persze hogy előre hallja a hangokat, e képzeletbeli, még éppen meg nem született, de megszületésre készülő, protenciós dallamrészeket, a mindig éppen-következőt. De ez, ez nem ilyen eset. Az ismétlődésével nem tud mit kezdeni. Hogy újra és újra meg kell szülni. A legelviselhetetlenebb először. A közeledésétől is retteg. Hirtelen vihar, sok eső, ömlik a víz, az utca lejtős ugyan, de keskeny, a Petőfi-tér sem tudja befogadni, hömpölyög a vasúti sínek felé, le, egy kilométernyire. Itt veszélyes, nagyon veszélyes, a ritmikus hömpölygés elsodorhatja, meginog, de nem veszti el az egyensúlyt, még nem. Ugrani kellene, oda a túloldalra. Ott mező van, sík, a szélén gödrök, faluvégi temető, békés őszi verőfény. A gyakorlatok vége felé egyre többször sikerült ugrani, de ma délelőtt éppen nem. Amikor elalszik, rendre visszatérő képsorozat, több szekvencia fogadja. Koncertterem, teli emberekkel, erős fény, üres dobogó. Kilökik a pódiumra, taps, előzetes figyelem, élmény-előttes. És ő tudja, hogy nem az övé a viola, még a vonót sem tudja megfogni. Idegen tőle az egész, egyetlen hangot nem tud kicsalni belőle, soha nem tudott és soha nem fog tudni. Szabadulni szeretne, menekülni, megsemmisülni, de az egész terem csöndben nézi őt, nagy, mély, rettenetes csöndben. Valami megtörhetetlen, lenyomó erő miatt nem szólalhat meg, nem mondhatja el, hogy emberek, én nem is tudok, sohasem tudtam, mindig is képtelen voltam erre. A Petőfi-tér. Fényes délben, ősszel, teli emberekkel. Kezdetben ő nincsen ott, de hirtelen egyszerre odalökik. Nem ő megy oda, kilökik, mint egy pódiumra. Mindenki megdermed, felé fordul a téren, az összes szem őrajta, nem érti. Mit néznek? Előrebiccenti a fejét, lefelé les, viola nincs az ölében, akkor észleli, hogy anyaszült meztelen. Jobb kezét a jobb melle elé teszi, alkarja a bal melle előtt. Meg kellene halni. Bal kezével előbb a szeméremtestét fedi, és nem és nem esik össze, nem és nem hal meg. Lassan feljebb viszi a tenyerét, ujjai szétterpesztve, a hasra. A viola belül van, onnan jön a hang és a remegés kifelé. És itt a hang, megvan, kint van, túl van. Jöhet a variatív ismétlés, ezután

Nemzetségem

— Torzszülött — mondták rájuk,
amikor levetkőztek a körzeti orvosnál, és a kopott ruha alól
előbújtak a hófehér tollakkal borított, óriás, büszke szárnyak,
amelyek, kiterjesztve,
nemhogy az orvost, de még a pecsétes köpenyű, orrát piszkáló
asszisztensnőt is betakarták volna (pedig ő aztán nem volt kis darab).
— Beilleszkedésre alkalmatlan.
Így nem házasodhat, nem kaphat munkát — mondták.
— Kezeltesse magát.

Ők egytől egyig aláírták a papírt.

Fénylő arcuk fájdalmas, örök grimaszba torzult.
Lassan, kínlódva, sántikálva járnak.
Két véres csonk csillog a válluk fölött.

Én előre szólok:

bámulhattok
mutogathattok
köpködhettek

gúnyolhatjátok
ügyetlen totyogásomat a földön,
karanténba zárhattok
madárinfluenza gyanújával,
vadászhattok rám
hálóval és ezüstgolyókkal —

Én nem adom nektek a szárnyaimat.

Irodalmi és Társadalmi Portál