Finy Petra: Histeria grandiflora

Finy Petra Histeria grandiflora című verseskötete 2005-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének kiadásában, miután 2004-ben a FISZ pályázatán második helyezést ért el.
A teljes cím, mely csak a kötet belső lapján olvasható (Histeria grandiflora Vagyis ha az elme kibomlik), már önmagában is izgalmakat rejt: egyszerre játékos és metafizikus.   A Histeria grandiflora elnevezés tudományos jellegű, olyan, mintha a költőnő egy növényhatározóból kölcsönözte volna, tehát akár egy virág neve is lehetne, amely a kötet nőiességét hangsúlyozza. Ezzel szemben a könyvborító a sajátos motívumaival (léggömb, pillangó, csillag), – melyek egyszerre színesek és színtelenek – és lányos küllemével egy gyermekkönyv látszatát kelti. Ezt az ellentétet érezzük a versekben is, melyekben a naiv gyermeki tisztaság és a tudományos igény egyaránt megszólalnak. A verseskötetben látható illusztrációk is jól érzékeltetik ezt a feszültséget.
Talán az Az apróbetűs élet című költeménytől kiindulva a kötet egyetlen versében sem találunk nagy kezdőbetűt. Ez néhol zavaró, viszont napjainkban nagyon divatos tipográfiai eljárás. Szintén kérdéses, vajon miért ilyen szellős a versek elrendezése? Vannak oldalak, ahol csupán három sort olvashatunk.
Az egész kötetet átjárja a fantázia-illat, hiszen a szabadjára engedett képzelet virágai nyiladoznak szemünk előtt. A verseken keresztül és a kötet végén található rövid, de annál humorosabb információhalmaz ismeretében betekintést nyerünk a költőnő személyes világába. Verseiből önmagunkra is ráismerünk. Sokszor hibázunk, nem vagyunk tökéletesek, vannak érzéseink, melyeket olykor szívesebben rakosgatunk tárgyakként hol a szőnyeg alá, hol a fiókba. De ezek egyszer előtörnek s ekkor a boldogság kék virága fekete szomorúsággá, „halott szekfűvé” változik.
Finy Petra érzelmi túlfűtöttsége már a kötet elején, a köszönetnyilvánításnál szembetűnő. Ez tovább fokozódik a versekben, főként a szerelméhez szólókban. Legszebb szerelmes verse az Aki bújt, és aki nem című, amelyben a nő felajánlja érzelmeit kedvesének: „…melletted akarok maradni, még akkor is, ha már senkire sem vágysz, hogyha sóhajod bent ragad a tüdődben, legyen valaki, aki kiszabadítja onnan.” Annyira bensőséges, hogy már szinte magunkon érezzük a fájdalom súlyát.
A saját magáról szóló költeményekben még látszólag naiv gyermeki hangon szólal meg, s ezt az elveszett hangot váltja fel a szerelmes versek érett nőiessége, melyre eddig csak áhítozott. Kedvelt motívumai a léggömbök és az üveggolyók – melyek egyébként Finy Petra legtöbb versében előfordulnak – ám ezek a tárgyak is magukban rejtik a véget: a lufi kidurran, az üveggolyó összetörik, a pupilla kinyílik, felnövünk. „Azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam.”
Finy Petra ars poétikája egyértelműen kiolvasható vereseiből: „… nem azért írok, hogy jobbá váljon tőlem a világ. Hanem hogy pár percre ne legyen olyan rossz. Hogy egy pillanatra felkapcsoljam a napot.”
A költőnő felhívja a figyelmet arra, hogy az élet nem szép, hiszen vannak árnyoldalai, amiket álarcunk mögé bújtatunk. Az emberek egyediségét hangsúlyozza, de azt is elismeri, hogy egy tulajdonság minden emberben közös: felnőttként ráhatással vannak gyermekeikre, akiket ezáltal kicsit megvakítják, kicsit megnémítják, kicsit megsüketítik őket, úgy hogy közben a világról alkotott képük torzul. Finyt nagyon érdeklik az emberek, főleg a furcsaságuk vonzza őt leginkább. Ennek bizonyítéka többek között a Születésnapomra című verse, melyben ráébred, többet törődik azzal, hogy mit gondolnak róla az emberek, mint fordítva.
Megjelenik verseiben a tökéletesség és a tökéletlenség ellentéte. Őt a „tökéletlen” emberek sokkal inkább vonzzák, tőlük nem fél, velük szemben nincs megfelelési kényszere. Ezt az érzését tárja elénk A relativitás gyakorlata című versében. Ezzel szemben érdekli a bandzsítás, a szürcsölés tökéletes elsajátításának igénye, melyhez a tudományosságot  – vagy legalábbis annak látszatát –  hívja segítségül a Taníts meg a komolytalanságra című versében: „…Jó lenne tudományos precizitással visítozni, avarban hemperegni úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy papírzacskót durrantani felsőfokon. “
Nem nehéz észrevenni, hogy Finy több ízben reflektál József Attilára (Születésnapomra, Ringató…), de Villonra való utalása (Ballada a senki lányáról) is szembetűnő. Finy néha felesleges axiómákat használ, sőt néhol kissé giccses szóképeket olvashatunk verseiben, ennek ellenére magával ragadó a stílusa.
A kötet végére egyre inkább a halál kérdésköre foglalkoztatja, – bár ez életkorát tekintve egyáltalán nem indokolt – Lázár Ervint idézve csontig akar hatolni. Az eddig is csak nyomokban meglévő idill végérvényesen eltűnik.
Finy Petra verseinek értelmezéséhez nem csupán a képzeletünkre van szükségünk, hanem igen kifinomult érzékszervekre is. Verseit olvasván érezzük a szagokat, élvezzük a tea illatát és ízét, halljuk a fájdalom csembalón játszott zenéjét, s újra megtanulunk gyermeki szemmel látni, hogy újra szabadjára engedhessük fantáziánkat.

Még egyszer a szegénységről

A szegénységet én elsősorban a zsidókeresztyén kultúra hagyományainak megfelelően gondolom el.

Az első est tanulságai arra is felhívták a figyelmemet, hogy nem lehet egy olyan bonyolult jelenséget, mint a szegénység konkretizálni, pontosabban ha példákat hozunk fel (hajléktalanok, munkanélküliek, nyugdíjasok, gyerekek), akkor rögtön egy olyan szűk területre korlátozzuk a szegénység problémáját, amelyből már nem lehet az egész témára vonatkozó következtetéseket levonni.

A szegénységről szóló beszéd tulajdonképpen az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy a szegénységről beszéljünk. Hajléktalanokról, öregekről, prostituáltakról beszélünk miközben pontosan a probléma lényege sikkad el. Végül mindenki arról a területről beszélt – s nevezte meg szegénységként – amivel egyszer személyesen kapcsolatba került.

Jézus úgy tudta a szegényeket megszólítani, hogy egyszerre hívott önmagához egyvalakit és mindenkit. Három szó hangzott el a vita végén, amelyek képesek voltak végül megvilágítani a problémát: a hiány, a kiszolgáltatottság, valamint a szolidaritás. Véleményem szerint ezekkel a szavakkal próbáltuk végül felépíteni a szegénység antropológiáját.

Teológusként úgy gondolom, hogy senki sem tekinthető szegényebbnek a kereszten függő Istenembernél, mivel benne tudatosult a hiány a legnagyobb mértékben. Az evangéliumok tanítása szerint mindenkiben megvan ez a hiány, de nem mindenkiben tudatosul. Akiben azonban nem tudatosul a hiány – mint a bolond gazdag esetében – saját gazdagsága illúziójának a kiszolgáltatottjává válik. Másokban tudatosul a hiány, de pont e tudatosulás teszi őket kiszolgáltatottá.

A hiány megszűntetésére tett kísérlet szerintem a szenvedésben valósul meg. A szenvedést nem egy időszakos állapotként kell elképzelnünk, hanem egy olyan folyamatként, melynek éppen eszkatológiai horizontja ad értelmet. A szenvedés azonban csak akkor nem teszi az embert kiszolgáltatottá, ha a szenvedő képes belátni annak értelmét.

Úgy gondolom a szolidaritás szónak addig a pillanatig van értelme, ameddig mögötte az együtt szenvedés gondolata lapul. Az empátia és a szimpátia szó nélkül nincs értelme szolidaritásról beszélni. A szolidaritás szó mai közkeletű értelme olyan távol esik az előbb használt szótól, mint a törvény rabbinikus összefoglalása (amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, te se tedd azt másokkal) az aranyszabálytól (amit szeretnél, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másokkal). Szemlélődő passzivitás és cselekvő együttérzés néz egymással farkasszemet. Manapság azonban mindkettőt szolidaritásnak hívják. De lehetséges-e cselekedni nem akaró emberekből társadalmat építeni? Lehetséges, de csak és kizárólag egy apatikus társadalmat, ahol minden a szegénységhez forduló aktív cselekvés csak jóakaratú devianciaként határozható meg.

Tellér Gyula a második beszélgetés alkalmával azáltal volt képes kikerülni a szegénységről szóló beszéd relativitásának a csapdáját, hogy nem a hiány felől közelítette meg a problémát, hanem egy lehetséges ideális állapotot tartott szem előtt. Nem azt kell kérdeznünk, hogy mi hiányzik az embereknek, hanem azt, hogy mely esetben lesznek elégedettek és boldogok. Egyáltalán lehetséges-e elképzelni egy olyan közösséget, melynek minden egyes tagja elégedettnek és boldognak tekinthető? Vagy a fogyasztói társadalom – különböző médiumain keresztül – a mértéktartó boldogság, és elégedettség képét az emberekből már végleg kiszerelte, megteremtve ezáltal az „ideális fogyasztót”, aki mindig jobbat, szebbet, drágábbat szeretne, de legalábbis annál jobbat és szebbet, mint ami a szomszédjának van? Azokat a problémákat kell vizsgálnunk, amely az összes fogyasztó által érzékelt relatív szegénységhez vezet. Beszélhetünk-e azonban egy ilyen társadalomról anélkül, hogy egy elérhetetlen utópia csapdájába esnénk? Lehetséges kiemelni azokat az embereket a nyomorúságukból, akik az utcán koldulnak, és egyes esetekben egy kukkot sem tudnak magyarul, mivel valamelyik külföldi országból hozták ide őket a kolduskirályok? Amikor a koldusokra egy egész rendszer települ? Meg tudjuk egyszer haladni azt, hogy a szegénységről szóló beszéd ne csak statisztikai kijelentésekben, politikai felkiáltójelekben és értelmiségi kérdőjelekben merüljön ki?

Tulajdonképpen sajnálom azokat az embereket, akik nem valamiféle elzárt világból tekintenek a szegényekre és a koldusokra, hanem minden nap találkoznak velük. Nem azokra gondolok, akik velük foglalkoznak, hiszen őket a legmélyebb tisztelet illeti meg, hanem arra a gyalogosan járó középrétegre, akik aluljárókban és pályaudvarokon kénytelenek közlekedni. Csak az érezhet a szegényekkel szemben igazi felelősséget, aki már látta őket, de nem biztos, hogy pont azoknak kellene egyedül felelősséget érezniük. Olyan mértékig terheli le ezt a réteget a szegénység látványa, hogy azt akár már zaklatásnak is minősíthetnénk. Lehet a Kossuth tér bemocskolásáról beszélni, amikor Budapesten minden egyes sarkon és minden egyes aluljáróban ugyanazt a szagot lehet érezni, mint ami a Parlament előtt egyes politikusok orrát bántotta?

A szegénység minden egyes ország sajátjaként jelenik meg, s akárki akárhogy próbálkozik, nem lehet megszabadulni tőle. Tulajdonképpen annyira lesz egy ország gazdag, vagy szegény, hogy hogyan képes ezt a problémát kezelni. Ma Magyarországon egyszerű tűzoltás folyik, vagy még az sem, s egyre kisebb esély van arra, hogy a szegénységgel kapcsolatban bármiféle társadalmi felelősség kialakuljon.

Egyetlen megoldás létezik: el kell érni egy olyan életszínvonalat, és státuszt, ami lehetővé teszi a probléma kikerülését. Költözzünk kertvárosba, vásároljuk autót stb. Fővárosunk szegénysége azonban nemcsak a hajléktalanok számában mérhető, hanem a hulló vakolatokban, az 56-os és világháborús belövések még mindig meglevő nyomaiban, az eldobált cigarettacsikkekben és szemétben, melyből olyan kevés van az országban, hogy már importálni kell, a zöld területek folyamatos fogyásában, és a mindenfelé megtalálható kutyaszarban. Szegénységünkről nem csak az emberek, hanem a színek és a szagok is árulkodnak. Amíg árpádsávos zászlókról és kormányszóvivők félpucér fotóiról fognak felettünk vitatkozni, addig nem is fog változni a helyzet. A szavazatokért folytatott versenyfutásban – s nálunk tulajdonképpen ezt jelenti a demokrácia fogalma – senki sem mer olyan szabályozásokat bevezetni, ami enyhítené ezeket a problémákat. Ki mer ma Magyarországon szembeszállni több millió dohányossal, akik szerteszórják a csikkeket az utcán, vagy hasonló számú kutyatartóval, akik nem szedik a kutyájuk után össze azok bélsarát?

A demokrácia és a szolidaritás – bár a politikai pártok gyakran használják ezeket a már szinte röhejesen elkoptatott kifejezéseket – nem lehetnek egy ország céljai, hanem csak eszközök egy magasabb cél érdekében (például a szegénység leküzdése, vagy a létbiztonság). Egy eszközt pedig nem az minősít, hogy mennyire jól van megalkotva, hanem a használata. Ha nem tudok használni egy kalapácsot, akkor hiába áll a rendelkezésemre, s akár az is megkockáztatható, hogy ezt az eszközt, mivel nem tudom használni már nem is nevezhetem kalapácsnak, vagy esetleg csak úgy nevezhetem, hogy láttam mások miként használják.

Tavaly tavasszal bizonyos körülmények miatt Magyarországon sok millió ember nem tudta használni a demokráciát, mint eszközt. Lehetséges, hogy van egy olyan eszközöm, ami formára nagyon hasonlít egy kalapácsra, csak éppen a szeg beverésére nem alkalmas. Így vagyunk mi manapság a demokráciával. Amíg azonban nem tudjuk megfelelően használni az eszközt, és folyamatosan csak a szeg mellé csapkodunk, vagy a saját ujjunkra, addig marad csak a sok felesleges erőfeszítés és fájdalmas felszisszenés. Ez már azonban egy ideálisabb állapot, mivel manapság hazánkban a demokráciát és a szolidaritást nem eszköznek, hanem megvalósítandó célnak tekintik. De ha célként tűzzük ki őket, akkor milyen eszközökkel próbáljuk megvalósítani? Az a demokrácia, amit eszközként használnak a demokráciának mint célnak az eléréséhez, mint láttuk nem más, mint a szavazatokért való versenyfutás. Tudomásul kell vennünk, hogy ez ma Magyarország, s míg a helyzet alapvetően nem változik addig marad beszédtémaként egy félpucér (azóta már sajnos visszalépett) kormányszóvivő, és az állandó terrorfenyegetettség.

 

Kránicz Gábor

A semmi

A harang már ütött.
Délelőtt kilenc óra van.
Elhagyott tsz istállók között
álldogál nyomtalan
a semmi.

Keresztben egy nádtetős, óriás ól sarkán
kedvesen vigyorog a szél,
mint egy képtelen kazalban tarkán
komposztálódó levél;
a semmi

Koplaló legyek keresnek helyet
izgágán pattogva a falon;
érezni kell ezt, látni nem lehet,
hogyan tornyosul, ott egy kőhalom,
a semmi

A diófa ágán sugarával hintázik
a butácska, reggeli nyár,
s a nyár mellett kötélen lengő másik
alakban hűl a halál,
a semmi

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott…

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út:
előbb az öreg, málladozó sírkert, majd
az új temető következett,
oda ma is temetnek —
aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató,
ott véget értek a domboldalban guggoló házak —
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, még lentebb
a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol terecskét vájtak ki az összefutó utak a görbe
házsorok közt. Romantikus helyszín Budapest
hontalan vándorának;
akkortájt aludni jártam ide, Budáról,
a “közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat
annyiszor a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz;
az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben,
mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam
ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal,
kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus,
lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában.
Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben,
részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott
alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben
hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből
Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból:
“A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
A mellékhelyiségben hallottam, ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem; lecsavartam a gép fémsisakját, és láttam, hogy a tömítésgumi beleégett a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait. Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott
(a festék róla azért — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott),
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor,
néhány barátom számára az ifjúság ért
véget aznap, mondták utólag,
ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog, aztán visszamentünk egyszer.

Fölnéztem az ablakból az égre;
mi mást tehettem volna, behúztam a sötétítőket.

Az időtlen Milánó

          

1.

– Már megint egy hülye. Egy újabb értelmetlen cirkusz. És pont akkor, amikor az anyai nagybátyámhoz utaztam volna Milánóba. Ez felháborító! Ilyen nehéz a mai zavaros időkben, inkvizítornak lenni. Főleg egy ilyen városban, ahol mindenféle gyüttment felforgató népségek fordulnak meg. – gondolta magában Amadeus testvér, miközben rántottáját sütögette kanonoki rezidenciáján . – Komoly lehet a dolog, ha engem kérnek meg ennek az ügynek a kivizsgálására. (Elnézést a szerénytelenségért, de engem tartanak a legjobbnak a szakmában. A tavalyi évben közel kétszáznegyven esetben „füstölögtem ki magam” – ahogy ezt mi mondani szoktuk.) A püspök jól meg is fizet. A mai pluszmelóért pedig minden bizonnyal jó summát remélhetek. Elvégre szabadságon lettem volna… Mindig ugyanaz: hol ez a bolond, hol az szegi meg Anyaszentegyházunk valamely szabályát. A buta pórnép pedig vakon követi őket, egy jobb jövő reményében.­­­ Mindig egy kisebb hangadó csoport kezdi a balhét, aztán csapódnak hozzájuk a többiek. Viszont, ha a vezetőknek egy kicsit „odapirítunk”, akkor a többi lenyugszik, és ennyi volt… Egyébként az eretnekégetés rendkívül mozgalmas elfoglaltság. A nép is élvezi. Korábban kenyér és cirkusz, most azok híján az eretnekégetés a fő attrakció a nagyvárosokban. – morfondírozott hősünk. – Kutya idők járnak.

Nagy dirrel-dúrral hirtelen berontott az egyik elöljáró:

– Jöjjön már, Amadeus testvér, ne késlekedjen! Ez hajmeresztő! Az egész nép kint van a piactéren!

– A múltkorinál is összegyűltek egy páran, emlékszik. Amikor azt a szentháromság-tagadó hitszónokot intéztük el…

– Most vannak vagy tízezren!

– Tízezren?! – kérdeztem tagadhatatlan meglepettséggel arcomon.

– Tízezren. Legalább. Ne késlekedjünk! Nagy a baj! A püspök már dühöng! Azonnal ki kell derítenünk az igazságot!

– Azért egy pár falatot hagy vegyek magamhoz, kérem. Menjen előre és derítse fel a terepet!

– Rendben, siessen!

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Peregrinus testvér!

– Dicsértessék, Amadeus testvér!

– Hát ez hihetetlen, még enni sem hagyják az embert! Meg aztán, mi az, hogy igazság?! Ez egy olyan nehéz kérdés, amire Jézus sem tudott válaszolni Pilátusnak. Elvégre csöndbe maradt, vagy nem?! Ja, de pszt! Ebben a világban nem írhat le az ember akármit… – így morgott magában, miközben fölöltötte utcai reverendáját és a főtérre sietett a haptákban elfogyasztott reggeli után.

2.

Óriási volt a zűrzavar.

Katonai helikopterek és más rendvédelmi szervek is rendet próbáltak teremteni a forradalmi tömeg között. Itt, Milánóban a forradalmak legfontosabb ismérve az, hogy mindig jó időben vívják őket. Most is verőfényes napsütés és tizenöt–húsz fok környéki hőmérséklet. Ez nem meglepő, hiszen a következő napokban Gyümölcsoltó Boldogasszonyt ünnepeljük.

Mindig ugyanaz. Be kell épülni mindenféle csoportokba, és információkat kell gyűjteni. Ez azonban rendkívül unalmas. Mindig csak bombamerényletek, székház- és parlamentostromok. És mindig lebuktatom őket. Az elmúlt évben közel háromszázharminc ilyen esetet regisztráltak. (Elnézést a szerénytelenségért, de ez azért szép teljesítmény. Én vagyok a legjobb a szakmában, úgy mondják, és – hála istennek – úgy is béreznek. Az elmúlt évben tudtam vásárolni egy Audi A8-ast, szép kis lakosztályt rendeztem be magamnak… szóval jól élek ebből.)

Az emberek már gyülekeztek. Egy látszólag fiatalkorúakból álló társaságot pillantottam meg. Úgy gondoltam, ők bizonyosan sántikálnak valamiben. Meg is szólítottam őket:

– Hé, srácok! Eljött a nagy nap! A nemzetközi pénzarisztokráciának és a bolsevizmusnak leáldozott! Merre tartotok?

– A térre. Gyere, csatlakozz hozzánk! Látjuk, rendes ember vagy. Hadd mutatkozzak be. Oleandro Vikar vagyok, az újjáalakult Nemzeti Egység Pártjának az alelnöke.

A tömeg azonban elsodort, így nem tudtam velük tartani. Ennyi egyébként mára elég is volt a számomra.

– Maga mit gondol a ferencesekről? – kérdezte egy öregúr, miközben a hazatéréssel próbálkoztam.

– A ferencesekről?

– Mi van? Maga süket? Nekem kéne süketnek lennem a magam hetvenhét évével. Akkor legalább nem hallanék ocsmány beszédeket, és nem kellene ilyen hülyékkel foglalkoznom, mint maga.

– Kikérem magamnak, uram. De ha már elkezdtük ezt a beszélgetést, akkor fejezzük is be… Tehát: mi van a ferencesekkel?

– Minden a ferencesek miatt van. Ha nem lettek volna ferencesek, nem lett volna reformáció. Ha nem lett volna reformáció, nem lett volna felvilágosodás. Ha nem lett volna felvilágosodás, nem lett volna francia forradalom. Ha nem lett volna francia forradalom, nem lenne kommunizmus. Ha nem lenne kommunizmus, nem lenne…

– Értem. Most már világosan. Köszönöm…

– A pimasz fráter! – kiáltott utánam. – Végig sem hallgat!

Eltűntem az öreg mellől, mint a kámfor. Közel három órámba telt, míg el tudtam hagyni a tömeget.

Kora délután már halálos áldozata is volt a zavargásoknak.

És jött a fekete autó…

Miután szabadultam, novícius lettem.

 

Csokonai Lili, a prím – madonna (Esterházy Péter: Tizenhét hattyúk)

          Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című regényében saját szerzőségéről egy időre lemondva egy szép, fiatal és rendkívül tehetséges írónő, Csokonai Lili bőrébe bújt.
Mielőtt a regény könyv alakban is megjelent volna, Esterházy tett egy próbát, amelyhez az Élet és Irodalom hasábjai szolgáltattak hátteret. A folyóirat 47. számában részletek jelentek meg az ifjú írónő naplóregényéből Bata Imre főszerkesztő Üdvözlet az indulónak című bevezető szövegével, melyet – mint utóbb kiderült – szintén Esterházy Péter írt, hiszen a főszerkesztő is be volt avatva a játékba. Esterházy így ír erről: „Betoppanván itt is eljátszottam a már szokásosnak nevezhető játékot az ismeretlen lánytól kapott kézirattal, aztán a magamra visszakanyarodó mutatóujj, a leleplezés, látva megint, hogy ez így egyszerre: sok. Sok, nem sok, a nagydarab ember homlokára irányoztam jó öreg 38-as Smith and Wessonomat, s így erőszakkal rávettem: mindenre. Még az általam írt bemutató szöveget is hajlandó volt a magáénak elismerni (igaz, ígéretemet bírja, hogy fölveheti az Összes Műveibe). Szerencséd, szóltam szigorúan, hogy öreganyádnak, jelesül Csokonai Lilinek szólítottál.”[1]
            A teljes megjelenés után a szöveget sokkal kevésbé találták érdekesnek, mint a szerző kilétét. Persze voltak olyanok, akiket nem lehetett becsapni. Szále László híressé vált leleplező cikket írt a Tizenhét hattyúkról, Az elbújt író nyomában címmel, melynek utolsó bekezdéseiben elrejtette az író nevét is. „A valóságban azonban nem írhatta Csokonai Lili a könyvet, mert nem vagy alig járt iskolába, nem tudhat latinul, franciául, nem tudhatja, hogy a 17 az prímszám, azaz csak eggyel és önmagával osztható…Az író nem is nagyon akarja ezt elhitetni velünk.”[2] 
           Szále László igen érdekes és ügyes eljárásokkal bizonyítja a szerző valódi kilétét. Először is abból indul ki, hogy párhuzamot von a szerző-szöveg és az apa-gyermek viszony között. Az eredmény bámulatos: Csokonai Lili apját Péternek hívják, és 35 évesen lépett ki a lány életéből (öngyilkos lett), Szále feltevése szerint 1985-ben, amikor Lili „elkezdte írni” a regényt. Ezek szerint a szerző-apa, aki ebben az évben lemondott saját életéről, 1950-ben született, akárcsak Esterházy Péter. Ezt a bizonyítékot azonban maga Szále László sem tartja elegendőnek, ezért tovább keres. Olyan szavakat, kifejezéseket, stílusjegyeket fedez fel a szövegben, amelyek egyértelművé teszik a szerző kilétét. A legjobb példa erre az a bizonyos játék a kapucíner szóval: „Én egy szóban számost hallok. Ittigyen egybeköltöm a kapucnit, a kalucsnit, pucért, cint, címert, kaput, aput. A szó színe barna, háttérben golyhó szerzetesek, derekukon szélyes kötelek. És akkor hol vólnának az ezekhöz kapcsos cselekmények, hogy vajon mit es pucéran kapu alatt címeres apuval – nosza, ez vicc, de! kávézás közt.”[3]
            Ezek után Esterházy számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem titkolózhat tovább, így 1987. június 19-én egy rövid nyilatkozatban mindent töredelmesen bevallott a Csokonai Lili születésénél bábáskodó sajtóorgánum hasábjain. Ugyanakkor arra kérte az olvasókat, kritikusokat, tudósokat, hogy „tekintsenek el tőle”, vegyék úgy, mintha valóban egy „vagány, tündöklő, szépséges húszéves nő” írta volna a regényt.
            A szerzőség, a szerzői identitás kérdése sokakat foglalkoztatott a regény megjelenését követő években is. Ineke Molenkamp-Wiltink összehasonlító elemzésében Weöres Sándor Psyché-je és Esterházy Csokonai Lilije kapcsán a férfi írók nemváltásának kérdéseivel foglalkozik, illetve azzal, hogy mennyiben sikerül a két írónak hiteles női látószöget teremtenie. Wiltink a feminista irodalomkritika kutatási módszereit alapul véve több szempontból vizsgálja a női szemszög hitelességét a két szövegben, bár némiképp könnyít a dolgán, hogy tudja, ezt a két művet nem nők írták. Ebből kiindulva összegyűjti a két regényben a női identitás hangsúlyozására szolgáló szavakat, kifejezéseket, a konkrét „ Én nő vólnék.” kijelentésektől a női ruházat leírásán át a biológiai értelemben vett nőiséggel összefüggő beszámolókig. Mindezt megvizsgálva arra a következtetésre jut, hogy „elsősorban éppen a női tapasztalatok bősége gyanús”[4], vagyis a két szerző az olvasók meggyőzése céljából olyan mértékben túlhangsúlyozza a nőiességet, hogy az már szinte nem is nőies, hiszen a nők szinte soha nem beszélnek ilyen nyíltan bizonyos tabu témákról, mint amilyen a nemi erőszak, az abortusz, vagy a menstruáció. Ebben a kérdésben mindenképpen igazat kell adnunk a kritikusnak, hiszen ő maga is nő. Ugyanakkor Wiltink kifogásolja a szülés, illetve az abortusz leírásának hiányosságát, hiszen minden más kérdésben olyan meglepő részletességgel olvashatunk a női intimitásról. A nők és férfiak megjelenítése között is nagy különbségeket találhatunk: a női test, az erotikus női testrészek leírásának sokasága a férfiak rövid, vagy hiányzó ábrázolásához képest egyértelműen férfi nézőpontra utal. A szexuális tevékenység bőséges leírásai közt sem találunk olyat, amelyben láthatóvá válna a férfi is: „Erre a furcsa jelenségre valószínűleg csak akkor lehet magyarázatot adni, ha tekintetbe vesszük az elbeszélő sajátos perspektíváját, a férfi perspektíváját, aki szívesen látja a nőt erotikus jelenetekben, azt azonban nem tartja kívánatosnak, hogy őt magát nemi élményei közepette bármely kívülálló meglesse.”[5]
            Csokonai Lili banális szerelmi története az 1980-as években játszódik, de önéletírásában egy ma már szakrálisnak érzett nyelvet, Pázmány Péter barokk nyelvét használja. Itt a klasszikus jelviszony felbomlása következtében a jel és a jelentés két különböző dologra utal, mindkettő egy kort jelenít meg: a nyelvi jel a barokk korra utal, a nyelvi jelentés pedig a huszadik századra. Mindezzel szoros kapcsolatban van a címbéli prímszám, a tizenhetes. Magára a prímszámra mindenki megpróbál valamilyen magyarázatot adni, de a tizenhetes számmal – meglepő módon – nem foglalkoznak. Pedig nem egyszerűen egy prímszám, hanem ez a prímszám a fontos: a tizenhét fejezet, a tizenhét hattyú, a tizenhét évesen szerelembe eső Csokonai Lili és a tizenhetedik század, vagyis a barokk kor, amelynek nyelvén Csokonai Lili írásba önti gondolatait, érzéseit.
            A tizenhetes számmal áll kapcsolatban a haiku is, az az ázsiai versforma, amely egy 17 szótagból álló banális tájleírás, melyben a kép a szavak egymáshoz való viszonya által csavarodik. A haiku-szerkezet indokoltságát Esterházy „munkanaplója“ bizonyítja: „1984. okt. 9.: Terv: 1. Mányoky Lili: 17 db. »haiku«-novella – Tinódi Lili? Csokonai? (…) De mikor leírom, értem még, és később is olykor-olykor értek valamit rajta, itt például, hogy mi a »haiku«-novella. Le tudnám rajzolni. (A haiku 17 szótag, ismerem majd föl 85 nyarán.)“[6] Érdekes kérdés, hogy található-e haiku a Tizenhét hattyúkban. Az egyetlen tökéletesen lírai rész – mely kapcsolatba hozható a haikuval – az Appendix a Volkswagenhattyúhoz, ennek elemzésére a későbbiekben még kitérek.
Selyem Zsuzsa az egymásba tükröződésekből létrejövő spirálként ábrázolja a Tizenhét hattyúk szerkezetét: „A Lili teste a 17 hattyú-fejezetből összerakott könyv. A könyv: tizenhét hattyú. Az utolsó előtti, a 16.: az Inventárhattyú, s benne 17 tétel van. Ezek közül az utolsó előtti, vagyis a 16. tétel: tizenhét hattyúk. A könyvcím, megint. Ebben az Inventárhattyú-beli tizenhét hattyúkban újra 17 címszó van. Ha folytatódna az eddigi szerkezet, akkor a 16. címszónak kellene tovább bomlania tizenhétfelé – és így tovább a végtelenségig. Ez a bizonyos 16. címszó: HOC EST ENIM CORPUS MEUM. A címszó nem bomlik további 17 részre, mint ahogy logikánk elvárná, utána nem jön semmi, csak egy gondolatjel. (Gondolatjellel zárul minden címszó.) Kiemelt szerepében ez a puszta gondolatjel jelentőssé válik. Egy hiánynak a nyoma. (…) Az Inventárhattyú-beli gondolatjel nem kéri, hogy találgassuk a hiányt. Visszaküldi az olvasót a címszóhoz. Hoc est enim corpus meum: az utolsó vacsorára való emlékezés szavai ezek. (…) A 16. címszó – az enim (“valóban”) beékelésével – nem az utolsó vacsora szavait, hanem a katolikus liturgia alapján a rá való prezentáló emlékezés szavait idézi.”[7] Eszerint a Tizenhét hattyúk utolsó mondata, szerkezetileg záró mozzanata a HOC EST ENIM CORPUS MEUM, illetve a hiányjel. Arra Selyem Zsuzsa is rámutat, hogy ez a szituáció az utolsó vacsorára való emlékezést, vagyis a halál előestéjét idézi meg. A halál előestéjét pedig nem a hiánynak, hanem a kereszthalálnak kell követnie, ami a szöveg tematikájában Lili balesete, melynek következtében elveszti addigi identitását, énje lerombolódik, hogy majd az önéletírás segítségével újra felépülhessen. A baleset pillanata az átváltozás pillanata, ezért a Hoc est enim corpus meum sor az Appendix a Volkswagenhattyúhoz részt idézi meg:
„ Felrobbannt pipacsok a számban ■ Tél nyílik a nyárbúl ■ Az orcám fekete ■■■
Hideg szivárkodik erdőbe ■ Havon poros árnyék ■ Az ölem fekete ■
Micsoda lepentő benzinszag ■ Lüktetek búza főd ■ Emberem fekete ■■■
Tárt tárt karom kereszt sár göröngy ■ alattam Az égbolt ■ vigaszom fekete ■■■”[8]
            A vers szótagszámai: 9 : 6 : 6‌ ‌׀ 9 : 6 : 6 ׀ 9 : 6 : 6 ׀ 9 : 6 : 6 . Minden „versszak“ összesen 21 szótagból áll, az egész vers (a sorelválasztó fekete négyzetekkel együtt) 102 egységből áll, amit ha elosztunk 17-tel, hatot kapunk, vagyis olyan, mintha 6, részeire hullott haiku (akár egy autóroncs darabjai) alkotna egy teljes haikut. Esterházy „munkanaplójában“ a következőket olvashatjuk: „apa, anya, férfi, gyerek, gyerek el, baleset, férfi el, üres az ég, csak az Isten lakja“ „se előre nem bírok nézni, se hátra“ „WS: A teljesség felé 102 rész. 6·17=102! → ???“[9] A 6, a 9 és a 21 is osztható hárommal, így visszautal a Szentháromságra. Az idézett vers Lili balesetének lírába öntése, a vég leírása. A „Tárt tárt karom kereszt sár göröngy“ sor Krisztus kereszthalálára utal, de nem az egyetlen erre vezető nyom (gondoljunk csak a teljes szöveg nagyszámú bibliai utalásaira). A vers érdekessége, hogy sorai fentről lefelé és balról jobbra is olvashatóak, vagyis szerkezetileg is kiadja a keresztet. A „munkanapló“ idevágó részében is említésre kerülő WS (Weöres Sándor) nem csak a haiku, vagy a Psyché miatt kapcsolódhat Esterházyhoz. Weöres Keresztöltés című verse ugyanolyan szerkezetű, mint az Appendix….
            A liturgikus Hoc est enim corpus meum mondat akkor hangzik el a misén, amikor a kenyér (ostya) a pap “varázsszavai” hatására Jézus Krisztus testévé válik. (A nép számára ezek tényleg varázsszavaknak tűntek, mivel az egyszerű emberek nem értettek latinul, így lett a hoc est enim corpus meum-ból hókuszpókusz.) Azonban van még egy fontos mozzanat: a pap nem egyszerűen kimondja a szavakat, hanem közben keresztet is vet. Ez az átlényegülés, a csoda, a transzszubsztanciáció pillanata.
Ha elolvassuk az Appendix a Volswagenhattyúhoz-t, olyan mintha keresztet vetnénk. A vers a balesetet ábrázolja, vagyis azt az eseményt, amelynek során Lili átváltozik. A baleset következtében ugyanis nem csak a lábát veszíti el, hanem az arcát, sőt, a hangját is. Hódosy Annamária kapcsolatba hozza a Tizenhét hattyúkat A rút kiskacsa mítoszával is, ez esetben itt egy fordított “rút kiskacsá”-ról lehet szó: Lili (hattyú) a baleset (átváltozás) következtében rút kiskacsává lesz, elveszíti hattyúságát, elveszíti önmagát. A kereszt a Tizenhét hattyúk szövegének szerkezeti megoldása, vagyis a teljes kompozíció (akár egy festmény esetében) erre a vázra épül. A kereszt-metafora Esterházy esetében különösen megállja a helyét, mivel egyszerre idézi meg a kereszténységet és a matematika világát, ugyanis a Tizenhét hattyúk szerkezetét akár egy koordinátarendszerben is felvázolhatjuk. Eszerint a koordinátarendszer vízszintes síkjának egyik oldalán helyezhetjük el a Nőt, vagyis Csokonai Lilit, a másikon pedig a Férfit. A Férfi pozíciójába a szövegjáték alapján bárkit beilleszthetünk Kéri Mártontól kezdve Lili számos alkalmi szeretőjén, vagy a magyar irodalom, történelem és tudomány jeles alakjain át egészen az édesapáig, aki, mint azt Szále László bebizonyította nekünk, nem más, mint Esterházy Péter.
A függőleges sík egyik oldala a XVII. századot (Esterházy világát), míg a másik a XX. századot (Lili világát) jelképezi. A kettő kapcsolódási pontján lelhetők fel az olyan leleplező nyelvi lelemények, mint pl. „ennenmozgó ördeghintaja”, ami a baleset, az átváltozás színhelyét jelentő autó. A keresztformán egymásra helyezett két vonal olyan, mint két mérleghinta, melyek egyszerre két irányból is billegtetik a szöveget (mely billegés Esterházynál különösen fontos). A billegést egyfelől a két kor, a barokk és a XX. század, másfelől a hozzájuk tartozó két szerző, a férfi (Esterházy Péter) és a nő (Csokonai Lili) egymásba játszása, szüntelen át-meg átváltozása adja. Így tud a valódi szerző az általa teremtett elbeszélő mögé rejtőzni, miközben Csokonai Lili is el van bújtatva: Esterházy Péter barokk nyelv-öltözetébe.
[1] EP: Tizenhét kitömött hattyúk, Uő.: A kitömött hattyú, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.144.o.
[2] Szále László: Az elbújt író nyomában in: Élet és Irodalom 1987. május 29. 11.o.
[3] Esterházy Péter: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk (a továbbiakban: EP: TH), Magvető Kiadó, Budapest, 1988. 93.o.
[4] Ineke Molenkamp-Wiltink: A női perspektíva szerepe Weöres Sándor Psyché és Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című művében in: Jelenkor 1994/6. 537.o.
[5] Ineke Molenkamp-Wiltink 540.o. Kérdés, hogy itt Wiltink melyik elbeszélőre hivatkozik. Gérard Genette Az elbeszélő diszkurzus című tanulmányában két szempont szerint csoportosítja a lehetséges elbeszélői hangokat. „Minden esemény, maelyet egy elbeszélésben elmondanak, eggyel magasabb diegetikus síkon helyezkedik el, mint az azt létrehozó elbeszélői esemény.” Eszerint az elbeszélő lehet extradiegetikus (kívül áll az elbeszélt világon, függetlenül attól, hogy szereplője-e vagy sem) vagy intradiegetikus (egy extradiegetikus elbeszélő elbeszélésében szerepel egy másik elbeszélő egy másik történettel), illetve homodiegetikus (érintett az elbeszélt történetben) vagy heterodiegetikus (független az elbeszélt történettől). Az extra-heterodiegetikus elbeszélő a szerző. Wiltink valószínűleg róla ír itt, ezért a továbbiakban elbeszélőn Csokonai Lilit értem.
[6] EP: Tizenhét kitömött hattyúk, 122.o.
[7] Selyem Zsuzsa: Szembe szét: humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában, Kolozsvár, Koinónia, 2004. 87.o.
[8] EP: TH, 48.o.
[9] EP: Tizenhét kitömött hattyúk, 127.o.

Irodalmi és Társadalmi Portál