A torna jelenidejűsége

Van az a fociközhely, hogy a labda kerek, ezért bármi megtörténhet, mely az ilyenkor beinduló futballhermeneutika, stúdióbölcsességek, kommentártüskék legsúlyosabb és legsemmitmondóbb állításaként újra meg újra felszínre kerül. Hova vezethet, ha egy kicsit jobban nekifeszülünk ennek klisének? A történés érzése, illetve a történelem jelenidejűsége – furcsa paradoxon –, hogy most történik, ez számít. Én nem is mindig a kedvenceim győzelmét várom, hanem hogy valami olyan legyen, ami még nem volt, így nagyjából mindig elégedett is vagyok. De az sem baj, ha majdnem ugyanaz történik, mint korábban, az is: valami. Szerintem itt egyfajta anyagi, afféle konkrét utáni vágyakozás munkál, mégpedig abban az értelemben, hogy e közben úgy érezni: az élet halad, zajlik.

Meg szokták kérdezni ugyanis a focival nem törődő ismerőseim, hogy miért olyan fontos ez, hogy a lehető legtöbb meccset élőben, és hogy ordítani és csapkodni közben, (Nagyapám tenyerének csattanása kilencvenhat nyarán!) meg komolyan venni, nekik a futbal (sőt: fotbal) nem létkérdés. Nekem olyan, hogy mindig tudnom, de legesleginkább éreznem kell, hogy most akkor éppen ki az aktuális világbajnok, legjobbcsatár, kinek hány vébécíme van, beérték-e a Ronaldot (a dagit) – ez meghatározza a hangulatomat.

Gyakorlatilag viszont az volna itt a kérdés, hogy ki a legjobb, hogy ki ennek a világnak a bajnoka. Azt lehetne mondani, hogy ez a dolog már elkezdődött két éve ősszel, mikor a selejtezőket elkezdték játszani, hogy már az is a világbajnokság, és nyilván így is van, s hogy ez itt csak a jutalom, melyen a legjobb harminckét csapat, a nézők számára afféle szigetélményt előállítva, mely nem is csak annyiban szigetszerű, hogy beszünteti a hétköznapokat, hanem annyiban, hogy kiemelt, „azonnali” esemény, a torna itt és most keretei között eldönti, hogy ki a legjobb. A kérdés azonban foglalkoztat, hogy tényleg ez derül-e itt ki? Fel lehet-e ezt a kérdést úgy tenni jogosan, pontosabban számít-e ez annyira annak tudatában, hogy négy év múlva újra fel kell majd tenni, vagy arra gondolva, hogy már nem először történik meg idén (spanyolok), ami az utóbbi években rendszeressé vált (franciák, olaszok), hogy az aktuális előző világbajnok már a csoportkörökben leszerepel és még a legjobb tizenhat közé sem jut be?  Szóval egy kicsit úgy érezni, mintha nem is lenne igazából bajnok, hogy nem volna méltó hozzá. Persze nem így van.

Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok. Ha úgy lenne, mint az NBA-ban, meg a baseball-ban, hogy a döntő több mérkőzésen át tartana, mondjuk addig, míg az egyik válogatott meg nem veri minimum ötször, de legalább kettővel több alkalommal a másikat, az ugyan közelebb vinne bennünket valamiféle egzakt megállapításhoz, de még az is kevés volna, mert sok minden van, hogy a cipő, a napfény, a fűszálak, hogy betésztázott-e az európai csapat a mexikói meccs előtt, szóval sok-sok tényező, melyet a profik sem tudnak, hiába nagyon azok, teljesen kiküszöbölni. Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok, hanem valamiféle aktualitás van, jelen idő. Bajnokok története.

Az irodalom olvasásához tudom ezt hasonlítani, vagy akár a gondolkodáshoz, a filozófiához, és minden máshoz, aminek története van, mert ahogy a vébé előtt a győztes utáni vágy, úgy munkál bennem olvasás előtt a metafizikai igény, hogy most valamilyen választ megkapjak, valami véglegeset megtudjak, hogy az univerzum dolgai így végre aztán elrendeződjenek. És utána akkor meg is lehet halni, azt hiszem. Minden regény és focivébé után ez az érzés uralkodik. Majd aztán kiderül, mikor a jön a következő, hogy ez is csak egy fejezet volt.

Minden meccs utáni, közbeni italozás alkalmával eljutunk a srácokkal arra a pontra, hogy emlékszel-e, amikor kilencvennégyben, és hogy mi is volt a neve, ja igen, Ziege, vagy amire mindig rádöbbenünk, hogy a kilencvannyolcas volt a legjobb, és nem, nem csak azért, mert ott elkezdett a gyerekkor bezárulni, mert Romario oda már nem jöhetett, vagy mert az lett volna az életünkben az utolsó olyan pont, amikor még, mert fociznak, mert ők azok, még Neymart és C. Ronaldot is szerettük volna önzetlenül, nem, tényleg az volt. Ordítjuk bele az éjszakába a neveket és eredményeket, soroljuk a kezdőket, stb.. Szentimentális pillanatok. Emlékezés van, mondjuk fel a történelmet, és már ennek megvan a varázsa, és nehéz eldönteni, hogy ez a jobb, vagy élőben nézni és a részese lenni.

Jobb élőben. Mert az az érdekes az eseményben, amikor éppen történik, hogy olyankor belefeledkezünk, ráhagyatkozunk, jelen vagyunk és sodródunk benne, és tényleg csak az van, nincsen kérdezés és megfejtés, elmélet, csak szemlélés, meg a következő pár másodperc, nem kiáltunk neveket közben az éjszakába, legfeljebb egy kicsit hasonlítunk, és minden meccs után megtippeljük, hogy ki meddig jut majd. De azt hiszem, az a legszebb, hogy a magyarázatok nélküli puszta megtörténés, a esemény születése, a történelem, mely mindig zajlik körülöttünk, mert minden nem rég beállt esemény már az, s amit alig értünk, amit mindig így vagy úgy magyaráznak, most valamennyire függetlenedni látszik az érthetőségtől, interpretációktól, annyira közel van, hogy szinte tapinthatóvá válik, olyannyira élő és jelen idejű, hogy folyamatosan újra meg újra képes előállítani az értelmezés előtti pillanatot, állandó odafigyelésre kényszerítve így bennünket, feszültségben és eldöntetlenségben tartva. Ilyenkor, úgy hiszem, sikerül bepillantani abba a résbe, a pillanat vésetébe, kitölteni, de legalábbis érezni és megélni a hiányt, melyre a gondolkodók eddig leginkább csak rámutatni bírtak, de amit nem tudnak definiálni több ezer éve, hogy honnantól puszta, magában álló, fizikai és honnantól értelmezett a dolog.

Történetszerű elevenség és filozófiai merevség különbözik itt össze. Mert az említett metafizikai kényszer, hogy az abszolútat sikerüljön kijelölni, a bajnokot, a legjobbat, az igazit, itt nem kérdés már. Helyette a történés kínálkozik fel és az arra való emlékezés. Nem vitatható ugyanis el a most kieső spanyoloktól, hogy nyertek négy éve, az olaszok nyolc éve, hiába olyanok most, amilyenek. Azt hiszem a torna jelenidejűsége és annak történetiségére, történetére való odafigyelés, vagyis az ismétlés, feloldja a metafizikai igényt, a bajnok megnevezésének igényét. Csak bajnokok vannak. Ahogy nem létezik a világmindenség, a valóság egyetlen igaz metaforája sem, csak metaforák vannak.

A kalkulálhatatlanság, a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, magyarán a valószínű és a konkrét közötti eltolódás, az elvárt és a tényszerű közti különbség az, amitől erőteljesen azt érezzük ilyenkor, hogy életben vagyunk. A kontrollálhatóság és kalkulálhatóság, a metafizikai bizonyosság, az örök bajnok kijelölése, az egyetlen metafora kimondása maga volna a halál. Ha ki lehetne jelölni egyetlen tökéletes pillanatot, melyben megnevezhetővé válna egy abszolút és mindenki által ellenjegyzett győztes, a világnak a bajnoka, akkor az idő berekesztődne, az emberiség elpusztulhatna, oda lenne a történet, oda lenne az élet. A világbajnokság a tulajdonképpeni élet-modell, a történés és a rögzült igazság közötti összeegyeztethetetlenség metaforája.

Nem is csinálok most egy hónapig mást, mint olvasok és meccset nézek – a világ is, a labda is kerek, tökéletes.

A sorvadó szív elméletei

I.
Isten hozott a szív haláltáborában
itt szögesdrót burjánzik az ereken
és rettegő hiányt pumpál az izom
 
az én nevem Fájdalom,
ha közelebb jössz megfertőzlek
beborítalak és rádkövül
az, ami még hátramaradt
belőled
 
az én nevem Felejtés,
ha hozzám érsz
elporladsz, mint
test a krematóriumban
 
az én nevem Bánat
gödröt ás beléd
ez a név
 
hull az édes csonthamu
és barakkokba sűrüsödik
a vér
távolléted szétbomló
peremén
 
– mészízű árapályban állunk
a magány vasbeton
Appelplatzán
 
 
II.
az erek sikátorai
a test sötétjébe vezetnek
oda ahol a homály
sűrű és súlyos:
lassan mozdul, mint az alvadó higany,
mint kihalt lomha hüllők
az idő bélfodrain
 
eljön érted a Szívzabáló
nyúzókéssel közelít,
hogy kivágja belőled
ezt a nyálkás éjszakát
 
rádvillantja rozsdás vasfogait
lemarja arcodat mosolya
 
félelmed maroknyi üveggolyó
szóródik a linóleumon
 
az éhségállat pillantása felfeszít
és kieszi dobbanó húsod
a tátongó szívodút pedig kátránnyal tölti fel
 
 
III.
szíved rothadó
dögtemető
nem ismeri a zuhanás geometriáját
nem figyeli a terek ritmusát
nem látja a szűkülő vénák kék szépségét
 
az én szívem remegő
pánikkamra
rámzárul,
mint bőrre az állkapocs,
mint kagyló a gyöngyhalász
vézna ujjaira
 
az én szívem elhagyott
lapuló
taposóakna a földben
 
szíved bűzölgő
dögkút,
de
kiinám ha elérném
 
IV.
átkelni a szív sivatagán
egy urnával a kézben
 
mennyi vért szorít ki
a kamrákból
egy maréknyi Marrakes?
 
a vörös város közel
a szív kriptái mormognak
az olvadó homokban
 
veszett tevék ordítják tele
a szikkadó test magányát

 

leprasangyalkép: Bálint Endre – Leprás Angyal

Mennyi idő száradás – Pilinszky Remetén

Középiskolás koromban sokat szavaltam. Az utolsó dobásom Pilinszky Apokrifje volt. Éreztem a lehetetlenségét annak, hogy ezt a verset el lehessen, el tudjam itt mondani. Ez a kiszikkadt, száraz versvilág, a lángra kapott emberi szférának ez a maradék égésterméke közvetíthetetlenül idegennek tűnt egy olyan közegben, melyben rendületlenül kapaszkodni illett a túlélés ösztönébe, a kisebbségi helytállás patetikus, hordalékos éthoszába. És a természeti díszletezés is: sűrű zöldjével, a medencét gyűrűként körülölelő hegyeivel (biztonság vagy a tekintet erőszakos, szemhatárt szűkítő lehatárolása?), a földutak maradék patriarchális biztonságával, hol csak a földművesek jártak vállukon kaszával, villával, gereblyével, kapával – mintha mind közül épp ezek egyenesen az Úr színe elé vezetnének. S mintha béke lenne és rendben minden.

A versvilág mozdulatlansága, nominális szerkezetei ugyanakkor valami rejtélyes irónián keresztül illettek a szavalók görcsös testtartásához, a test mellé leszorított karhoz és a merevre regulázottan iskolai színpadra (kínpadra?) állított törzsektől koreografikus szándék nélküli egyenetlenséggel (vagy épp valamilyen rettenetes guillotine-koreográfia szellemében) elütő, róluk egyre lelógó, betanult egzaltáltsággal hangsúlyozgató szavalófejekhez. Nem játék és felszabadulás volt a versmondás, hanem „tartás”, „kiállás” példamutató üzenet „helytállásról”, a szülőföld iránti hűségről és egyebekről, amiknek nem annyira a témája tűnik most a leginkább kérdésesnek, hanem az árnyalatok és a hangsúlyok gazdagságát nélkülöző görcs és mesterkéltség, a szavaló test merev kánonja, a regula, a ragaszkodás, a rend, a béke színfalai mögött bujkáló lefolytott erőszak. Kicsit mintha ők, igen, a versmondók lennének „tagolatlan kosáremberek”, kiket „tehetséges fiataljainkként” prezentált és osztályozott a helyi zsűri.

A bevezető körökön sikerült is határozott fölénnyel tovább jutni, aztán a nemzetközinek nevezett (valójában az „egyetemes magyarság” középiskolásainak színe-javát felsorakoztató) végjátékban kíméletlenül megbuktam. A produkciót a remetei temetőben gyakoroltam be délutánonként, agyamat hasogatta a nyári nap, a temetőben kedvesen külön parcellába temetett öngyilkosok domborulatai között találtam magamnak árnyékot, ahonnan a szöveg mondása közben a folyópartra lehetett látni. Nem messze a parttól a sík mezőn egy aprócska lombú vadalmafa is bojtosodott, s még ha nem is volt olyan, magamban mégis sikerült „lefordítani” ezt a fát azon vesszőnyi fák egyikére, melyek olyan sötéten állnak „a haragos ég infravörösében”. Akkor már tudtam: a lényeg, hogy nem szabad semmit túlhangsúlyozni ebben a versben, no apocalypse, not now, vagyis mindig. Az elhasználódott világ közönyös tárgyiságát kell „színre vinni”, az elvándorlás és hazatérés rettenetes értelmetlenségét úgy, hogy az egész egyszerre kapjon hangsúlyt. Éreztetni a Mórija fölperzselt humuszába süppedt szenes kövek súlytalanságát. A valós tájban, ahol gyakoroltam, csak az égető nap hasonlított talán egy kicsit arra, amit a vers megkövetelt. (Jóval később a magyarországi Alföldön utazva a vonatból láttam olyan „levelenkénti szálkás kicsi erdőket”, melyekről megint Pilinszky-szövegekre kellett gondolnom.)

A döntőbe azonban nem sikerült magammal vinni ezt a „fordítást”. Egész az utolsó pillanatig készen álltam, de ahogy elkezdtem a szöveget, bekapcsolt az a hírhedt automata, a szám kattogni kezdett, ormótlan betonkavaró, fröcskölt, locsogott a szájüregben a nyál, a memóriám ipari gépsorként, obszcén rendetlenségben vagyis begyakoroltan értelmetlen rendben dobálta ki a sorokat. Mire a végére értem, halálosan untam az apokalipszist, a remetei temetőt, önmagamat, a „nemzetközi egyetemes magyart” és mindazt, amit elképzeltem a versről, magamról meg a világról. Sőt az Apokrif szövege is összezsugorodott, mint egy elkopott cipősarok, mint egy elhalt, bennrekedt embrió. Egyszóval elhasználódott bennem a szöveg, tárggyá vált, benne az elhasználódott világégéssel együtt.

Ad 1: szavalatom tökéletes fércmunka lett, tehát vannak fordíthatatlan tapasztalatok, vagy legalább számomra elmondhatatlan versek, s ez a képtelenség bizony nem a képességek hiányán múlik, meredekebb lehetetlenségről van itt szó. Ad 2: nincsenek örök értékek, s örök tanulságok, ilyesmikre képtelenek vagy kevesek vagyunk. Ergo: soha többé nem fogok szavalni, nem megyek a színészképzőbe, mert ha elmondani nem is, de valamiképpen sikerült kihordani, egészen pontosan bennhordani, testembe beleásni ezt a szöveget, ezt a lángnyomos kavicshordalékot, aminek nincsen többé szüksége elmondásra, minden elmondás csak paródia lehet – s ez legalább tanulság.

Amire azonban most magyarázatot keresek a magam számára, hogy mit keresett akkor Pilinszky Remetén. Az első középiskolás-kori ikon ugyan Jim Morrison volt, aki mostanra meglehetősen idegen lett, de akkor még az is jó érvnek tűnt, persze titokban, hogy akárcsak Pilinszky meg én, ő is a Nyilas jegyében született.

De Pilinszkyről Sanyitól hallottam először, ő diakónus volt és sajátosan túlartikulálta a szavakat, amikor a remetei kántort helyettesítette, vagy vallásórán azt az éneket tanította, hogy „Zakeus, a fő vámszedő ember…” Ha Sanyival beszéltél, főleg ha ivott is egy kicsit, jelöletlenül Pilinszky, Mészöly, Tamási, Kányádi, Mándi stb. idézeteket kevert a mondataiba, pedig ő még nem olvasott Esterházyt. Ahogyan ő beszélt, az valóban súlyos szövődményeknek helyt adó szöveg volt, nem pedig puszta mondatok egymásutánja. Kíméletlenül lecsapott a mellékjelentésekre, váratlan allúziókra és asszociációkra, irodalmi párhuzamokra. Műveltsége sem az a tipikus és jól emészthető anekdotázó, sztorizgató irodalmiaskodás volt, hanem a soknyelvűség eufóriája. Nem volt könnyű követni mondatai csapongó, indázó burjánzását, észrevenni és kontrázni a stílbravúrok árnyalt kritikai zsilett-metszéseire. Egy-egy nagymonológjában, akárcsak Kant gótikus kategoriális katedrálisában, ott is összefüggést, értelmet, arányt, ívet lehetett fölfedezni, ahol ilyesmire naivan nem gyanakodtál. A Pilinszky-összest tényleg fejből tudta, par coeur, úgy mesélte, hogy a katonaságnál apró cetlikre felírta az összes verset, a cetliket a katonazubbonya mellső zsebébe tette, így sorakozáskor meg a különféle unalmas katonasági ténykedésekkor ezeket magolta rendületlenül. A világ dolgai közüli válogatás kényszerét nélkülöző enyhe őrületből és gazdagságból beszélt, gondolkodott és élt Sanyi, talán ez is közrejátszott abban, hogy el kellet költöznie ebből a konok, olykor cinikusan agresszív, agresszíven „életrevaló”, „vastagnyakú” mentalitásására büszke községből. Mintha egy-két fokkal szellemibb szinten lett volna ő életrevaló, folyton zizegett az agya, fürdőzött saját jól hangzó, csak félig megvalósított, vagy éppen a túlzásig végigjátszott ötleteiben, mondataiban, melyeknek inkább csak hallgatói akadtak, válaszadói kevésbé. Kicsit morbidnak tűnhet, de én szerettem azt is, amikor az éppen beszélni tanuló kisfiával is az Apokrifet magoltatta.

Ami ebből most lényeges, hogy Sanyi szájából Pilinszky szövegei a környezeti inkommenzurábilitásokkal együtt sem hatottak puszta szecessziós dekorációnak vagy nyelvi manírnak. Úgy hiszem, remélem, a vágtázó szóbőség őrületének szakadékaiban ő is értette, hordozta a Pilinszky-szövegek tárgyias világtalanságát, ami számomra végül is a legfontosabb lett belőlük, de lehet, ez csak a testvériség akkori illúziója, hisz megtörténik az ilyesmi. Aminek a tétje, megint csak számomra, éppen ez az összemérhetetlenség lehetett. Hogy minden jel, a családi, falusi, kisvárosi, középiskolai pályaminták és az ezekben rejtőző világértelmezések szerint én, vagyis én mint egyszeri, egyedi, saját magam számára is értelmezhetetlenül különös lény (ugyanúgy, mint a többiek) a magam „vanságával” vagy „létezőségével”, egy értelmes világba kellene tartozzak. Ez az értelmes világ, ennek megélése és megértése, az ebbe való illeszkedés, a hely megtalálása, valamiféle otthonra lelés, vagy mi, szóval ez lenne a cél maga, ez az életfeladat. Hisz ez egy célszerű és értelmes világ, mindent túl lehet és kell élni, vagy mindent meg lehet és kell szokni, el kell viselni, a rosszra jön a jó, mindent megold a változás meg az idő, helyt kell állni, hisz ez kötelesség, meg szükséglet is, és így tovább. Ezzel szemben a Pilinszky-versek egy ezzel szögesen ellentétes sejtést erősítettek, csíráztattak a remetei tájban: hogy ez a világ egész egyszerűen por és hamu, Istent pedig rendre közönyösen meggyilkolják, meggyilkoljuk („hitvány zsoldosok”). Hogy nincsen semmiféle vigasz (és itt már nem Pilinszkyt követtem), mert ha lenne is, rögtön illúzióra, érdekre váltjuk/váltanánk. S hogy a rettenet nem csak valahol tőlem távol történik, nem a haláltáborokban vagy a Golgotán, valahol a „nagyvilágban”, a parlamentben vagy a háborús övezetekben, nemcsak a gyilkos, az erőszaktevő, az áldozat, az ártatlan, a szenvedő pszichéjében lüktet, hanem éppen itt, előttem: a bojtos almafában, az állatok levágásában, a kisboltban, a vasárnapi misében, a hétvégi diszkóban, az iskolában, apámban, anyámban, a testvéreimben, a sánta macskában, a földútban is. Még a vasbeton falban is ez van benne, ez történik, ahogy az emberek között észrevétlenül vagy napnál is világosabban nap nap után és minden nap. Ebben a minden értelmes jel szerint életre való és túlélésre termett családi, falusi, kisvárosi közösségben, országban, nemzetben, világban, ebben az irigylésre méltóan szép természeti környezetben, szóval éppen itt, ebben a szépséges világegyetemben, amelynek polgára lennék, itten csírázik az egyetemes értelmetlenség és rettenet.

Később, amikor olvastam Heidegger akármelyik művében (történetesen egy burgundiai falu határában egy fa alatt) a nevezetes ontológiai osztályozást, miszerint „a kő világtalan, az állat világszegény, az ember világképző”, nos, egyedül az első meghatározás hagyott maradandóbb nyomot az én privát pszichémben, a másik kettő megértése mélyenszántó intellektuális szörfözés maradt.

A kő világtalan. Ezennel ünnepélyesen felbontom ezt az osztályozást, és azt mondom, hogy az igazán emberi, emberire jellemző pillantás éppen a kő világtalanságára vetett pillantás, azaz a világtalanság pillantása. Hogy képes vagyok meglátni a világ világtalanságát, a vesszőnyi fák sötétlő világtalanságát az ég infravörösében, melyből száműzve van minden organikus, élő, emberi, minden „világ”. S valószínűleg Heidegger nem erre gondol, de tény, hogy az ember (egyik) világképző tevékenysége éppen ez a világtalanítás, az emberi szem, a látás világtalanodása, a kőből épített katedrálisoktól, a fa megmunkálásán át egy ház berendezéséig, ahol a fa világtalanítása után az ember azzal kalkulál, hogy a megdolgozott deszkán vajon mennyi idő száradás után nyílnak repedések.

Ez a világtalanság, úgy tűnik, éppen az a rettenet, amit Pilinszkyvel csíráztattam ki akkor. Csakhogy nem az ember egyszerű rossz szándékúan romboló, káros, vírus-természetéről van itt szó, hanem hogy ez szükségszerűség is egyben, ez a világtalanná tevés. És persze emberként képes vagyok arra is, hogy ebből a világtalanságból világot hozzak elő (világot képezzek, házat építsek, verset írjak, meggazdagodjak, hatalmat gyakoroljak, szolgáljam egy nép „történelmi sorsát”, miegymás), nevezzük ezt hübrisznek. Éppen ezt a világképző hübriszt csodálja, bűvöli, ismételgeti, mormolja, mint egy litániát a kelleténél kicsivel több onto-teológiai áhítattal Heidegger bácsi, amikor a görög alétheia-t „el-nem rejtettség”-nek fordítja.

Egyszóval (vagy kettővel) a világtalanítás és a világtalanodás. Olyasmi, mint az Arc Lévinasnál, ami nem egy másik ember arca, hanem „színről színre” látás: épp ezért idegen, más, rettenetes. „Ne ölj”, mert ez az egész egyébként is elég rettenetes. A másik ember „nem-ember”, más, több vagy kevesebb (mindegy), mint egy másik ember, a bojtosodó fa „nem-fa”, hanem a világtalan tenyészet hülye kis vérző szálkája. Ezt a hülye kis szálkát oltotta bele a remetei tájba Pilinszky, ami egyszerűen visszavonta „a Fa”, ama mesebeli „ősfa”, az égig érő paszulykaró, meg a Trónok harcában megrendítő szépséggel és hübrisszel terpeszkedő mágikus fa évezredes archetipikus kozmológiáját a hozzá kapcsolódó szerves, homéroszian organikus geneológiák, kauzalitások illúzióival együtt. Nem a reflexió, hanem a tudat alatti, az archetípusok szintjén vonta vissza. Azóta minden élő fa gyanús, apám, anyám is gyanús (apám szerint a fűzfa: nyomorúság), meg én magam is gyanús vagyok. Csak a terméketlen földbe, például a tengerparti homokba ültetett és soha ki nem, vagy csak véletlenül rügyet bontó fák szimpatikusak, meg a csenevész karók.

Csak hát itt az udvaron mégiscsak elég sok fa van, s köztük olyan is (egy kábé 15 éves metszetlen almafa), amelynek épp ilyen ősfa-szerű alakja van. Azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne mondani róla bármit is. Az első blikk szerint így: „Vesszőnyi fa hajlékony sugárzása” – feltéve ha halljuk a háttérben a vonatkozó Pilinszky-sort. De ez a „hajlékony sugárzás” még mindig megtévesztő, mint valami epifánia, mint a „világotthon” eltalálása, ilyesmi. Azaz „világ” inkább, mint „világtalanság”.

Úgyhogy maradjon most így: „Vesszőnyi fa hajléktalan sugárzása”.

Reggeli

Sötét van. Finom és puha. A lány szemei csukva. Egy kockás pléddel betakarva ül egy nagy fotelban. Itt töltötte az éjszakát. Arca halványan megrándul, vele együtt a feje is picikét. Szeme még csukva. Bal keze lassan becsúszik a takaró alá és izgatott keresésbe kezd. Megtalálta. Egy távirányító az; ujjai végigszánkáznak a gombsoron: megnyom egyet. A szobába hangok ezrei robbannak be, szinte arcul csapják a lányt: összerándul. A Tv villódzik és fura árnyékokat fest a falra de őt nem érdekli. Némítás gomb. Csend. Béke. Fáj a reggel. Puha léptek nesze hallatszik. Ez finom. Szereti. Ismeri. Apró tappancsok szelik át az ajtó és a fotel között elterülő nagy szőnyegtengert. Ő hallja. Minden egyes lépést. Elmosolyodik. Két gyors ütés a takarós térdére. Szinte visszhangzani hallja a tompa puffanásokat. A macska elrugaszkodik és az ölébe huppan. Hízelegve dörgölődzik az arcához. Bundája csiklandozza az arcát mosolyog, majd felnevet, szép fehér fogai kivillannak rózsaszín ajkai körül. Arcát az állat bundájába fúrja. Ujjai simogatják a cicát, végigszántanak selymes bundáján, a szőrszálak egyenként incselkednek az ujjbegyeivel. Lépések közelednek. Papucs talpa klaffog a meztelen talpak és parketta között.  Kilincs nyikordul, lassan, óvatosan. A zsanérok felsikoltanak ahogy az ajtó elfordul rajtuk. Tálcás kéz lép be. A tálcán kávécsésze egy csészealjon, tejszínes kancsó, egy ezüst kiskanál és egy kis tányéron pirítós kenyér és dzsem. Csilingelve koccannak össze az edények. A lány hátra dől és fejét a fotel fejtámaszára fekteti. Megjött a reggeli. Erős férfikéz húzza el a függönyt és az ablakon beömlik a reggeli napfény. A meleg simogatja a lány arcát, aki élvezettel tartja oda és élvezi a korai kényeztetést. A fiú odahajol a lányhoz. A lány mélyet szippant a fiú nyakáról párolgó parfümből. Ismét egy ismerős és imádott illat. Tenyerei közé veszi a fiú arcát, a borosták apró manócskákként harapdálják bőrét. Ajkaik egymásba kapcsolódnak egy végtelennek tűnő pillanatra. A lány puha szája szinte eltűnik a fiú erős határozott, picit cserepes ajkai közt. A fiú által elszívott cigi kesernyét hagy a szájában. Ezt is ismeri már, de nem szereti annyira, épp csak átsuhan a csalódás az arcán. De most ez is jó. Felhörpinti a fiú szája sarkában maradt kis csepp narancslevet, hogy édes ízzel mondjanak búcsút ajkaik. Kezei közül lassan kicsúszik a férfi arca, de még érzi ujjaival párja mosolyát. Az ölébe kerül az imént lerakott tálca. Halk lépések távolodnak tőle, majd az ajtó ismét bezárul. Csönd van. Fáj. Nem jó. A napfény irritálja most, arcát elfordítja az ablak felől. Ujjai a tányér mellé tévedve ráakadnak a két tablettára. Másik keze végig simít az arcán, a szemhéjain, az összes hegeken, forradásokon. Most kinyitja szemeit, ma először. Két forradásos üres, fehér szemgolyó mered a világba. Kövér könnycsepp jelenik meg szeme sarkában, megpihen pilláin, mintha csak tétovázna egy pillanatra, majd lecsöppen, kerek hullámokat verve az éjfekete kávéban. Ismét becsukja a szemét. Csend van. Üres, végtelen sötét csend.

Paul Celan költeménye

VILÁGOS KÖVEK
suhannak a levegőn át: ragyogó-
fehérek, fény-
hozók.

Nem akarnak
lezuhanni, a mélybe csapódni,
egymásba ütközve találkozni.
Emelkednek, fel-
nyílnak, mint a ritkás
vadrózsasövény, úgy hasadnak fel,
kitárulkoznak,
és feléd
lebegnek, te csendesem,
te igazam –

Látlak, amint leszeded virágaikat az én
új, az én
akárki-kezeimmel, és összegyűjtöd mindet
a megint-világosság korsójába:
hogy ne kelljen
senkinek sírni, semmit megnevezni.

(Die Niemandsrose, 1963)

 

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Anselm Kiefer

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info