Hogy komolyabb tárgyra térjek. Ahogy alkonyodik, komolyodnak a dolgok.
– Akkor főzünk most egy paprikás krumplit – mondja az apu.
Bevonulunk a konyhába, aminek két ajtaja van, de ajtó nélkül. Apu szerint ezért lesz büdös az egész lakás, amit egyáltalán nem bánok. A főzés azzal kezdődik, hogy hagymát vagdos az asztalon, ami nem érdekel. Várom, hogy következzen a szalonna. Egyszer-egyszer leesik belőle egy kis darab, a végén pedig a bőre esik le, ezt kiviszem a verandára és igen jó. Kitti ilyenkor jelenik meg általában és odapisil a verandára, de apu tudja, hogy nem én voltam. Én ugye morgok, így az apu tudja, hogy itt a Kitti és pisilni fog. És nem kap szalonnabőrt. Egy ideig nézi, hogy rágok, aztán elfut haza, ahol a Kati néni egy nagy edénybe rakja azt, amit ő nem tud megenni. Tehát az egészet. Kitti ebbe belenyal, majd visszafut, de megint nem kap a bőrből. Apu közben szétvagdossa a krumplit, és már jönnek kifelé a jó szagok. Bemegyek, hogy segítsek, a hagyma, ami nem érdekelt, kedvesedik.
Megjelenik a két büdös macska, mert tudják, hogy főzünk. Felzavarom őket a fára, onnan nézhetik, hogy rágom a bőrt, és hallhatják a főzés zaját. Szemmel tartom őket. Jön a Kitti is megint, meglátja a macskákat és kezd üvölteni. Addig ordít, amíg kijön az apu és odavág hozzá egy krumplit.
Megszagolom, nem ehető. Kitti kicsit meg van sértve, elkocog, apu pedig megnézi a tócsákat.
– Hát ez nem igaz! Na, figyelj ide, vigyázol a krumplira, és ha jön a Kitti, zavard el!
Rendben van, akkor figyelek. Figyelek a macskákra is. Kénytelen vagyok a bőr mellett maradni, mert elviszik a fára, mint a múltkor. Teljesen berekedtem, mire elmondtam nekik, mennyire fel vagyok háborodva. Fenn volt a fán az én bőröm, és nem adták vissza, pedig kétszer is leejtették, de visszavitték az orrom előtt. Ezt olyan gyorsan csinálják, hogy nem lehet megfogni őket. Mondom a Kittinek, látod, milyen büdös dögök? Látta és üvöltött.
– Kuss! – mondta az apu odabent, de hiába, mert ha a Kitti elkezd üvölteni, abba nem hagyja, mert mindig eszébe jut, hogy megkarmolták az orrát.
Na jó, akkor megnézem, hogy mi van odabenn. Apu felment a számítógépéhez – a krumpli kedvesedik. Kimegyek megint, bejövök, álldogálok kicsit, végül felmászok az apuhoz, hogy miért nem jön, amikor én már régen éhes vagyok, és elmúlt a mi evés-időnk.
– Hogy vagy? – kérdi, de nem is figyel rám.
Jó, visszamászok, megnézem a krumplit ismét. A fedő alól kijött a füst. A macskák a fán szaglásznak. Ők nem értenek a krumplihoz, de szaglásznak azért. Mondom nekik, hogy nem értetek hozzá. Ülnek és néznek. Ezek mindig néznek.
Visszamegyek, a konyha csupa füst. Felmászok az apuhoz, aki éppen kuncog. Nem tudom, minek tud örülni, amikor én egyre éhesebb vagyok. Visszamászok – már alig lehet látni a füsttől. Egyszer csak nagy robaj, rohan le az apu.
– Jézusom! – mondja és lerángatja a fazekat a tűzről. – Miért nem szóltál? Az edény is kész, odanézz!
Kiviszi az egészet és elássa a krumplit a fenyő tövében.
– Ez van – mondja. Vág egy szelet kenyeret, megkeni zsírral. Nem bánom, mert szeretem a zsíros kenyeret. Ezt úgy esszük, hogy egyet az apu, egyet én. A macskák az ajtóban nyávognak, de nem mernek beljebb jönni. Nem is ajánlanám nekik. A kenyér után vizet iszunk és apu bekapcsolja a tévét. Hát ez nem érdekel, kimegyek a verandára, nem hagytak-e valamit a macskák. Mert előfordul. Ledobják a varrógépről és otthagyják.
Jön a Kitti, mondom neki, hogy jártunk a krumplival. De a zsíros kenyér jó volt.
Szegény krumpli. Kiástuk a Kittivel és megettük mégis.
Tévé után apu leveszi a bundáját, ami megdöbbentő. Nincs szőre. Először azt hittem, hogy betegség, mert a kutyákról akkor jön le a szőr, ha beteg valaki. Mondtam neki, hogy egyen csontot. Sajnálatos nagyon, de az anyu is kopasz. István még kinéz valahogy, lehet, hogy fejlődni fog, ha nem cigarettázik.
Az semmi, de ezután az apu bemászik a kádba és vizet ereszt magára. Én a fürdőszoba ajtajában állok és nézem iszonyodva, mert tudom, milyen rossz az, amikor vizes valaki. Azért csinálja, mert rövid a nyelve és nem tudja nyalni a lábát. Én szívesen lenyalnám, de olyan közel nem merek menni.
Na, végre kimászik, és egy rongyot húzogat a hátán, hogy ne fázzon. Ez az emberek legrosszabb szokása. Akkor felveszi végre az esti bundáját, ami szintén hitvány dolog, dehát ez van neki, és megyünk végre aludni.
Az alvásnak csak jó tulajdonságai vannak. Az apu megcsinálja a két vackot, tehát a övét és az enyémet is, ami egy párna, rajta pléd, amit elsimít, úgyhogy gyűrhetem össze ismét. Körbe kell járni rajta, amíg jó lesz a végén, és akkor jön az esti mese. Nekünk külön esti mesénk van, ami abból áll, hogy az apu ráhajtja arcát az oldalamra és ezt mondja:
„Álmodj szépet az anyuról, a madárkákról, napocskáról, füvecskéről. Filosz fekszik a füvecskében, a napocska melegíti az oldalát. Álmodj szépet az István kutyáról, aki annyira szeret téged, hogy elvisz mindig sétálni az erdőbe, ahol a nagy botocskák nőnek. Álmodj a Nagymama kutyáról, aki a finom leveskét főzi neked.
Álmodj a te szépséges tacskó anyukádról, az érsekvadkerti Picur kutyáról. Szép a szeme – olyan, mint a Filosz szeme. Szép a füle – mint a Filosz füle. Az orra, a lába, a farka. Selymes, fekete bundája. Picur kutyának született négy kicsi kutyája: Filosz, a Filosz testvérkéi, meg egy kislány ,és Picur kutya adott nekik édes, meleg tejecskét. Clap-clap-clap, szoptak szépen, hogy erős, bátor, szép kutyák legyenek. Azok is lettek. De Filosz a legszebb, Picur kutya legkedvesebb fiacskája.
Sétálnak a kutyák. Sétál Picur kutya, sétál a Filosz, sétálnak a Filosz testvérkéi, meg egy kislány. Nagyon szeretik egymást, mert ez egy igen szép kutya falka. Álmodj róluk szép kutyaálmot.
Ez a mi esti mesénk. Mire a tejecskéhez érünk, én már alszom és arról álmodom, hogy együtt játszunk. Ott van az anyukám, a testvérkéim, meg egy kislány. Ennyire szeretjük egymást.
♦
Eljött az anyu és nagyon szép napunk volt. Finom levest hozott, ami szerencsére kifolyt kicsit a zacskóba. Ezt én kaptam, és ahogy vitte, a konyhában is kicsöpögött, úgyhogy azt is felnyaltam. Mindig hoz kekszet is, mert tudja, hogy kevés van. Amikor jön, mindjárt kapok általában.
Aztán kimentünk a kertbe: végigjárta a virágokat, hogy mennyit nőttek, mert nálunk minden virágot ő ültetett. Én is járok vele együtt, megnézzük a virágokat. Ezek a legvidámabb növények, pedig nem tudnak se nyávogni, sem ugatni. Mindegyiknek más szaga van, de amikor sokan vannak, mind összekeveredik. Aki megszimatolja, vidám lesz, ezért szagolja őket az anyu is, mire lassan elmúlik a szomorúság-szaga. Mert amikor megjön, ezt lehet érezni rajta. Nem tudom, hogy mit csinál, de amit csinál, az nem vidám dolog. Amikor megjön, már javul kicsit, mert örül annak, amit hozott nekünk, és örül, ha lát bennünket.
A méhek pedig a virágokat nyalogatják. Egy család itt lakik a tetőnkben, és egész éjjel zümmögnek. Bejönnek a felső verandára is, mert van egy pár lyuk a falon. Hiba pedig. Jönnek, akkor mondom nekik, hogy hiba, de nem értik. Mert visszamenni nem tudnak. Kezdenek mászni az üvegen, mert az üvegről ők se tudják, mi az. Kint van a kint és nem tudnak odamenni. Apu szokta kilapátolni őket egy papírlappal. Ez a néhány megmenekül, de a többiek meghalnak, mert nem tudnak hazamenni és belehalnak a szomorúságba.
Ezeket el szoktam mondani az anyuknak, amíg virágozunk, és ő mindig meghallgatja. Közben ülteti a virágokat. Legközelebb jön, megnézi, hogy mennyit nőttek. Apu gerendákat fűrészel és azokat dugja le földbe, a gerendák azonban nem nőnek. Mindenféle helyet épít, de sok értelme nincs ennek. Ennyi helyre nincsen szükség. Néha oda se figyel, látom, hogy másra gondol. Ilyenkor aztán bumm, és már rá is vágott a kezére, erre van egy külön szerszáma, az a neve, hogy kalapács.
Ültetés után jön az ebéd, végre. A macskák külön tálban kapnak a varrógépen, de szemmel tartom őket, mert olyan pofátlanok, hogy le szoktak jönni és megnézik az enyémet. Ugatok, de nem izgatja őket, sőt, belenyúlkálnak az én tálamba és kihúzkodják a legjobb falatokat az orrom elől.
Ebéd után lefekszünk végre, amit nagyon szeretek. Befúrom magam az anyu és az apu közé, ami a legjobb dolog a világon, mert egyik oldalról érzem az aput, másikon az anyut. Hallom, ahogy lélegeznek, tudom, hogy mit álmodik az anyu és az apu, ezért álmában az ember egyszerre tud virágot ültetni és kalapálni. Néha még olyat is álmodtam, hogy kalapáccsal vertük be a virágokat a földbe. Ki is mentem aztán megnézni, hogy mi lett velük, de rendesen álltak, úgyhogy nem ártott nekik.
Délután az apu lenyírta a füvet, az anyu pedig az ágakat csipkedte és összeszedett minden vackot, amit mi egész héten eldobáltunk. Este pedig beszélgetünk, amikor én az anyu ölében fekszem, ami azért jó, mert mindent tudok, amiről beszél. Anyu megérti a dolgokat, majdnem úgy, mint egy tacskó. Lehet, hogy tacskó is, csak nagyobb fajta. Szomorú barátai vannak. Lehetne már egy vidám barátja, mondtam neki.
– Van is – mondta és megsimogatta a fejemet.
Ha így van, akkor jó. Anyunak jól vannak a dolgai, mert nem haragszik senkire. A nőkkel így van ez, az én anyukám se tudott rendesen haragudni és a nőstény macska sem. Nem erre figyelnek. Na, így persze nem lehet megvédeni egy területet, sem elzavarni valakit, aki nem odavaló. Ki is mentem a kapuhoz és üzentem a hegyre, hogy itt lakik a bátor Filosz, az Akácfa utca réme! Mire fentről jött a válasz, hogy itt meg lakik a Kócos, a hegy réme! Aztán a völgyből meg, hogy itt lakik a legnagyobb rém, hát vegyétek tudomásul! Tudomásul vettük, az anyu is hallhatta.
De amikor elment este, nagyon hiányzott. Még annyi mindent mondtam volna neki, mert vele lehet a legjobban beszélni. Sajnos, beült az autójába, aminek Mözsó a neve, és elment lefelé az utcán. Hátul mozgott a két piros lámpája, néztük ketten, én az apu ölében és szomorúak voltunk. Miért kellett neki elmenni, ahelyett, hogy itt aludt volna, úgyhogy az apu megint tévézni fog. Ha itt az anyu, nem tévézik, de ha nincs itt, akkor igen. Kezdtek is ordítozni, én meg kimentem a lábtörlőmre és néztem a kaput, hátha visszajött, de nem jött. Jól van, gondoltam, akkor visszahozom. Még nem érhetett messzire.
Kibújtam a kerítés alatt és megindultam utána. Az országút felé ment, ahová az apu szerint nem szabad lemenni. Jól van, gondoltam, most úgyis ordítoznak, addig én visszahozom és akkor megint itt lesz. Autók mentek az úton, egyik erre, a másik arra. Végre egy kis szünet lett és szaglásztam, de összekeverték a Mözsó szagát. Mégis tudtam, merre ment, hogy melyik a jó irány. Mindjárt meglesz, és együtt hozzuk a leveskét meg a kekszet, fog az apu örülni.
Megindultam hát az úton – páran dudáltak. Én kocogtam szépen és elértem a kanyarig, ahol két út megy tovább. Megjelöltem a villanydúcot, hogy kitaláljam, melyiken menjek, és ki is találtam. Mentem tovább, itt még sose jártam, de megismertem egy házat, mert láttam, amikor az apu hozott a Vikivel. Itt egy kutya is volt, rámhördült a kerítés mögül.
– Jól van – mondtam –, ismerlek, te a hegyi rém vagy. Én meg az Akácfa utca réme vagyok.
Kocogok tovább, találtam egy kis hurka-héjat, megettem. Az apu el szokta dugni ezeket, mert azt mondja, hogy műanyag és kihányom. Aztán egy kis sajtpapírt találtam, és sok jó szag volt ott. Ez egy olyan ház, ahol élelmek vannak. A sajtpapírt is megettem és megjelöltem a fát, hogy ez az enyém. Erre kirohan egy nagy fekete kutya és megharap.
– Hé! – mondom. – Az anyuért megyek, hallod?
De eléggé fájt, a lábamat harapta meg. Kicsit sántikálva mentem tovább. Hát ez megharapott.
Dudáljatok, jól van. Hol az anyu? Nagyon messze eljött, ami nem egészséges. Egy kis fa nő itt, tele piros bogyóval. Ha leesne egy, megkóstolnám.
Közben sötét lett és villogtak a csillagok. Olyanok, mint a virágok, csak nincs szaguk. De annak is örülni tudnak, hogy nincs semmijük, mert ilyenek.
A kanyarban kicsit félrementem az autók elől. Csendes utca, hasonlít a miénkhez, csak a szaga más. Megállok egy ház előtt, megjelölöm a kapuját. Világos volt az ablak és jó szagok jöttek onnan, de hallottam, hogy ordítoznak a tévében. Ha itt lenne az apu, élvezné.
Na, egy kutya ismét, belül volt, de tágultam. Errefelé nem laknak túl barátságos kutyák. Még mindig fájt az a láb, nyalogattam kicsit. Ezeknek a kutyáknak nem adnak enni, mind üvölt. Más ilyenkor fekszik a lábtörlőjén és őrködik. Kicsit hiányzott a lábtörlőm, jó lett volna megállni. Gondoltam, még megyek kicsit, aztán ha megtalálom az anyut, visszamegyünk. De nem találtam.
Nem pontosan erre jött, csak errefelé. De ha tovább megy az ember, mégis találkoznak az irányok, mint amikor a Mókus utcából átvágok a kerteken, és egyszer csak otthon vagyok.
Az apu biztosan kiment a verandára, hogy megnézze, hol vagyok. Eljöttem az anyuért, mindjárt megyünk és visszük a leveskét meg a kekszet.
Ez mi? Ilyen büdös holmit még nem láttam. Ragad is. Egy hordó, benne valami. Le se jön az orromról, ragad.
Na, itt is világos van. Gyerünk át a túloldalra, csak az anyuért megyek!
A válasz óriási. Óriási kutya lehet ez, nőstény, de nincs szag. Nincs, akkor csak őrködj, de a nőstények nem őrködnek jól. Őrködni a kanok tudnak, menj aludni! Az anyuért megyek! Az Akácfa utca réme vagyok, oda fogunk visszamenni.
Egy pillanatra hátranéztem: az a fa ott volt. De itt is van egy. Forgolódtam kicsit, hol az anyu? Egy vaskapu, ez majdnem olyan, mint a miénk, megjelölve sok helyen, előtte egy szép nagy kutyakaka. Jó nagy kutya volt. Megsimogatom a fülemmel és a nyakammal, hogy illatos legyek. Kicsit rendbe jöttek már a dolgok, nemsokára meglesz az anyu és hazamegyünk.
Egy rágógumi. Nem a legjobb, de megesszük azért, valamire csak jó. Ráragadt a lábamra is. Másik része a fogamra. Lekaparjuk. Nem jött le, de a lábamon is van már kettő. Ameddig számolni tudok. A számból kilóg, kellemetlen, de most nem érünk rá.
Egy bolha. Hát ez idejött. A porban is vannak, és ha erre jár egy tacskó, ráugranak. Na, figyelj ide, meg leszel fogva! Úgyis megtalállak, csak előbb az anyut kell megtalálnom, mert nagyon vár már az apu.
Egy utca balra, ez jó lesz, ott mennek az autók ismét. Arra ment. Megnézzük, mert ennél messzebb nem jöhetett.
Nincs szag, arra figyel az ember, ami a hasából jön. Erre ment, akkor mi is megyünk. Jó irány.
(folytatása következik…)
(Illusztráció: L&S)
