Charles Wright: A néma generáció

A néma generáció

The Silent Generation

Életünk, akár a fénykép, sárgul valahol máshol
valaki más albumában délutánonként az udvaron
Titokban, januári déli szél
Bomlik szét könnyedén a gyümölcsfa hátsó ágain át.

Mi volt az, amit soha nem kellett kimondanunk?
Ki emlékszik rá –
Valami a világ gondjairól,
Valami, amit lerázunk magunkról, mint az esőt
nyílt terepen,
Meggyőződve arról, hogy nem csap le a villám.
Kéz a kézben a megbánással, bal láb a jobb után
Kiadjuk az ördögnek a járandóságát.
Fel és alá járunk a földön,
saját húsunkkal fogunk közt.
Amikor meghalunk, meghalunk. A szél elfújja lábaink nyomát.

 

Gyukics Gábor fordítása

(Illusztráció – a legidősebb ismert barlangfestmény Európában, El Castillo-barlang, Spanyolország, forrás.)

Edward Lear nonszensz költeményei

A bagoly és a cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,
én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!”
Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,
egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.

“E gyűrűt – nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!”
S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,
a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

A két agglegény

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”
A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”
És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.
De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”
És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”
A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.
Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

 

A kenguru és a réce

 

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

 

                                                              Havasi Attila fordítása

LISZTIDŐ

99942 Apophis
Keringési idő: 324
nap tömeg: 26,99E9 Kg
keringési középpont: Nap

 

 Megkérjük a lakosságot, hogy a közeli lejáratú gyógyszereiket az erre kihelyezett gyűjtőládába rakják a hiány miatt, és a migréneseket, hogy markoljanak belőle, amennyi tetszik.

Üvölts az arcomba, fitneszguru! 

– Nem kér inkább egy pohár vizet? – kérdezte, és közben automatikusan lögybölni kezdte a pohárban a fájdalomcsillapító sárgás-fehéres reszelékét.
Az ideiglenes ügyeletként felállított mentős kocsiban ülők nem nagyon figyelték a ráncait masszírozó nőt. Csak ő nézte tehetetlenül, hogy a homloka körüli bőr összecsapódik a bal szemöldök felett, ahogy az ujjak elhagyják a pontot, és továbbsiklanak egy centire, hogy a homlok belső részében az üregekben terelgessék a fájdalmat. Valami szörnyű büdös volt, a nő a ruháján gyanús, fehér, megszáradt foltok, a nadrágszárán egy hasítékon keresztül valami hegre lehetett rálátni.
Júlia hirtelen úgy érezte, hogy képes lenne akár hozzáérni. Kézzel közelíteni egy gennyes sebhez. Nem. Kézzel közelíteni egy nadrághoz, ujjal szétpöckölni a hasítékot. Nem. Egy tűvel közelíteni, ronggyal a másik kézben. Nem. Felvenni a nadrágot. Ruhát cserélni a nővel. Valahol mélyen a legjobban attól félt, hogy egyszer bevált valamit ezekből képekből. Gyermekkorától érzett egyfajta kényszert, átlépni a valószínűség határán, és minden valódi szándék nélkül tenni valami iszonyút. Akár valami borzalmasat.
De nem tett, soha nem tett egyetlen furcsa lépést sem. Itt ül, odaadja, amit oda kell, és kész. A nő a homlokától tenyérnyire a fejbúb irányába, akár a férfiak, kopaszodott, és Júlia a migrénesek jelét látta rajta. Az ujjak, a sárga homlok, a szinte az ő haja alá is átugró lüktetés.
– Ne kérdezgesd őket, add, amit maguktól kérnek, meglátod, milyenek ezek. Hiéna az összes – Gergő folyamatosan kacsintgatva beszélt, és valami érthetetlen okból most még hangosan fel is nevetett, és valami felé integetett Júliának a szemével. Júlia úgy tett, mintha egyáltalán nem értené. Gergő szerette, ha valaki úgy figyel rá, mint ez a Júlia. Most is a kezét nézi. Napok óta fűzögeti ezt a lányt. Gyönyörű a szája. A szeme se ronda, bár valahogy furcsa volt: ha az ember megfelezné és kettényitná az arc két felét az orrnyeregtől, külön-külön mindkét rész szebb másik felet sejtetne. Gergő ki akarta nyitni ezt a dobozt, Júlia könnyű testét, hogy vájkáljon benne, a teste mozdulataiban, hogy megnézze, van-e a köldöknél-e is ilyen kettéválasztó vonal, a lábnál, a tenyérnél, vagy a talp két súlyzóját összekötő nyél közepén. De még a tenyerébe se tud belenézni. Lehajolt.
Gergő keze olyan, mint az anyámé, gondolta Júlia. És egyáltalán. A keze kicsi, a bőre puha, mint egy cukorbetegé, kicsit szeplős a válla, és sima. A mellkasa is teljesen sima volt, ami Júliát nagyon meglepte először. Hogy hordhatja valaki kigombolva a felső két gombját is, nem csak a legfölsőt, ha ennyire gyerek a teste. Júlia nagyon vigyázott rá, hogy különösen kedves legyen vele, mert azt látta egy filmben, hogy a melegek érzékeny lelkűek.
Előttük a sorban mocorogni kezdtek az emberek, Júlia teljesen el volt nehezedve a hidegtől.  – majd meglátod, ha beleszoksz, nem azért porozunk meg kevergetünk, érted … Júlia nem értette, viszont úgy látta, mintha a nő szájában a romlott fogaknak önálló élete lenne. – van még kávé? –  soha ne adj semmit a kötelezőn kívül, mert rászoknak. – nekem kell. –  Ja, az más. –  Gergő próbált a kezéhez érni, ahogy odaadta a kávét. Bár Júliát kicsit ápolatlannak tartotta, valahogy mindent kitakart a fejében a széles csípő és az előreugró állkapocs, és a titok a köldök körül. Valahogy ez sem fért össze az arc az egyébként vékonynak ható testtel. Csupa ellentmondás. Ez a lány biztos harap is az ágyban. Júlia csak a csípő, a csípőcsontok valószínűsíthető kiugrása a medencetájékon, és ismétlésként fent, az állkapocs előreálló csontja. Júlia állkapocs, Júlia harapás, csípő.
A nő lent már a jobb szemöldöke felé húzgálta a lilás bőrt. Júlia megpróbálkozott egy részvevő mosollyal. Látta, amit csak az egyik fejgörcsös a másikon, a vér mozgását a másik homloka alatt, a nyak kifordulásának a nyomait a vállcsontokon, de főleg a bal szemöldök összehúzódását.
– Ezek nem akarnak élni ám – mondta Gergő, de ezt megbánta. Minek mond ilyesmiket. Nem gondolta magát különösen érzéketlennek. Néha, amikor visszaemlékezett ezekre a mondatokra, amik úgy sikerültek félre, mintha nem is ő mondta volna ki őket, haragudott. Finom embernek tűnni. Finomnak, elegánsnak.
Júlia nem akarta elengedni a nőt. A szemöldökcsont kiugrása, akár az övé. A nő is az ő két szemöldöke fölé bámult. Júliának is tegnap éjjel kezdődött, sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben. Jó lett volna, ha csak az idegesség, valami front. Az elmegy. Vizet ivott, sokat. Ilyenkor, amikor kezdődött, nagyon szerette az egyszerű dolgokat. A vizet, a kenyeret magában, a színeket. Főleg a kéket, a barnát, a sárgát. Kitapogatni a testét a takaró alatt, lerúgni a takarót aztán újra felvenni. Kitapogatni a testét. Sárga. Kék. Barna.
Van az a lyukas fog, amiből, úgy gondolta, hogy az egész fájdalom kiindul. Meg kéne kérdezni ezt a gusztustalan nőt, akinek nyilván több szőr volt a lábán, mint a fején, hogy neki is van-e lyukas foga. Nyilván van. Felesleges. A nő a szemöldökét nézte. Egyforma jeleket viselnek, csak a hajléktalanon több réteg is fedte a dobogást a szemöldök felett. Júlia éjfél körül a vízbe ült, nyakig, aztán lassan kiengedte maga alól. Végül csak ült az üres kádban, és várta, hogy a teste fáradtra hűljön, a beteg víz a város vízkészletébe folyjon. Nem biztos, hogy sokáig nézték egymást. Talán a nőnek mégiscsak fedetlenebb az arca.
– Mikor ivott utoljára? – kérdezte Gergő, de csak hogy valami orvos-szerű beszélgetést kezdjen. Az ilyenek tudják, hol a helyük, ha az ember érdeklődik. Félnek ők is, még ha nem is akarnak annyira élni. A fájdalomtól mindenki fél. Én is.
– Tegnap. – A fogai és az íny húsa így válaszolt. Júlia tegnap szintén részeg volt –  egyfajta részegség ez. Nem értem, miért nem vagyok képes kicsit sem befolyásolni a testem. Gondolta. A láb, a gyomor, a fej önálló életet él, és mindent, de mindent belülről a homlok alatti rezonancia irányít. Csak zúgnak a homloküreg harangjai, a levegős vér, a beteg, ínysorvadás-piros-fekete vér. „Mindig felismerjük egymást” gondolta Júlia – és ekkor vette észre, hogy Gergő hozzá beszél. Hogy valami hosszabb szöveget fejez be, hogy mindent elvinnének, ha nem figyelnének, mindent. De nem válaszolt, csak átnyújtotta a pohárkát, aztán észrevette, hogy a kávét nyújtja, kicsit nevetett.
Nézett rá, nézett Júliára, elvette a poharat. Hallotta a saját dobogó vérét, a fülében, a szemében, Júlia szemében, a szem ereit figyelte, ahogy szélesednek az orr felé, sűrűsödnek, mint egy kis gyökér, és a vér csak ment, mint egy nagy zenekar nyitánya, üstdobokkal, cintányérral. A tér, az autók, aperiodikus morajlás a föld alól és a föld felől, a csövekben és a cserepek alól, a házak belsejéből, a homlok alól. Egyszerre szólalt meg a zene, a szemöldök lassú dobogása egyre halkabban és halkabban hallatszott. Júlia megérezte a nő szagát.
– Most már elmehet – mondta, – ha jobban van. Dél körül aztán kidobták a zsákokat, Gergő kicsit csalódottan nézte a csípő-áll Júlia elköszönését. Júlia nem cigizett a helyszínen. Egy kirakat előtt állt meg, és mint aki kilométereken át hánykolódott a tengeren, szilárd talajt ért, megkönnyebbülve kapaszkodott meg a kirakat keretében, teleszívta a száját, az orrát, füsttel. Ha létezne az arc alatt arc, egy belső, az most tele lenne gomolygó, kékes füsttel. Bár valójában ez most szürke volt, talán fehér.
Júlia lassan ment. Bérlete volt egy közeli fitneszterembe, mert pont úgy vette a bérletet, hogy az állandó tértől pár sarokra legyen csak. Megkapta a kulcsot, a friss, még jó szagú, még nem elöregedett műanyag pirosa és sárgája között ellavírozott a szekrényig. A többi nőhöz hasonlóan ő is egyszerű, hivalkodástól mentes ruhákat hozott, frissen mosva, a kellő sorrendben a válltáskába helyezve.
Tusfürdő, szappan, intim mosakodó, arcradír, tusológél, mint a többieknél. A hónalján kívül a melle közét is dezodorral kente. Ezt itt látta az egyik kövérebb nőtől. Kilépett a sárga padlójú, emelőkkel telezsúfolt terembe. Az ivócsapnál az ionizált víz nagy buborékokat lökve ki magából a pohárba spriccelt. Júlia a bal kezét a jobb melle fölé tartotta, itt elvégre lehetett, és arra gondolt, hogy valami betegség van benne. Kézrátéttel próbált energiát adni magának. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha eldobná magát a parkettán, a kezében a bal mellével. A jobb melle hátracsapódna, a bal a kezében szorosan. Nem. Mindkettő, a kezével együtt hátraesne, a parketta besüllyedne, folyékonyan, himbálózva.
Ott állt, amíg elhalkult a zene. Teljesen. Messziről kiabálás hallatszott, mintha valaki minden erejét a torkára lenne képes koncentrálni. A szomszédos teremben egy edző húsz-huszonöt középkorú nőt bíztatott és ostorozott felváltva, szinte mondatonként. Júlia minden további gondolkodás nélkül belépett és a kezét a földre téve nyújtott, majd felállt, a levegőt úgy eresztette ki magából, hogy semmi ne maradjon a tüdejében, se piszkos levegő, se fehéres füst, se a fiatal műanyag jellegzetes szaga. Az elszánt arcú nők között olyan volt, mint egy sorminta megtörése. Az üvöltés hangja a homlokába áradt.

A feketefogú hegedűs 

A metróaluljáróban, ott az öreg.
Odamegyek. Miért megyek oda? Azt hazudom neki, hogy hónapok óta hallgatom, és hogy egy lemezkiadótól vagyok. Lemezkiadó? Azt sem tudom, hogy léteznek-e ilyenek még ezen a névvel. Mondom, gyönyörű, ahogy játszik. És ő rámnéz, kicsit kinyílik a szája, a fogai, hányinger, feketék és odvasok, mint a másiké, és nyál csillog rajtuk.
A nyál csillog, de nem is nyál, hanem mint a kagyló belseje, valami sűrű fehér lé, ami a szájárára tapad a mosolygástól. Visszamosolygok és mintha reményt akarnék neki adni, próbálok próbálok próbálok, aztán csak nézem a fogait és mondom neki, hogy játsszon nekem, és megígérem, hogy visszajövök, aztán megyek tovább gyorsan, még hátraintve, mielőtt öklendezni kezdenék, mert túl közel hajolt hozzám a fatörzstestével, de nem, nem tudok sem szabadulni, sem szaladni, megyek, és hallom, ahogy az előrefütyült kórusmű belefordul egy másik dalba zökkenés nélkül, majdnem elbotlok, és minden átmenet nélkül érzem, hogy le kell hajolnom, és a fogaim feketén, a gyomorsavval a mocskos, fekete betonra loccsannak.
Én hülye, én hülye. Visszaszaladtam, a fejem a nyakamon kocogott, a koponyámmal éreztem a nyak csövét bevezetni, a gerincoszlopot ütődni csontonként, éreztem az ujjaim alatt a húrok fájdalmas vonalát, mintha lappal vágnám a kezemet. Eltűnt, csak a takaróját hagyta ott a lépcső alján, a pisiszagot.

Részletek a miniaturista könyvéből 

Úgy kell lefesteni mindent, mintha soha nem láthatná aztán az egészet senki a helyes szögből. Sőt, mintha soha többet nem rendeződhetnének a pontok a megfelelő sorrendbe, nincsenek összefolyások, csak külön kis szigetek.
Így a köztük lévő távolság műszerekkel mérhetővé válik, megszűnik alkotásnak mutatkozni. Öröm, mert nem kell küzdeni a jövővel. Csupa öröm. És mivel nincs többé sem helyes sorrend, sem nagy egész, sem jövő, csak kis darabka száradt ez meg az, végül is fellélegezhetünk egy pillanatra.
Aztán a színek szépen visszafolynak a gyomorba, ahonnan érkeztek, és feloldódnak a gyomorsavban. Ezt az érzést valakik alkotásnak, mások pedig szorulásos tüneteknek hívják.
Szombat délelőtt volt, Júlia kedvenc napszakja. Ilyenkor mindig a legjobb hangulatban, a legkevesebb váddal látott neki a napnak. Ilyenkor, amikor a szombat délelőttben még a vasárnap teljes ereje benne van, a hétvége összes lehetősége. Ilyenkor nem félt. Ilyekor fogta magát, és nekiállt. Ebédhez át sem öltözött. A munka, amin közel három napja folyamatosan dolgozott, hajszálnyi változásokat mutatott csak. Olyan volt, mint egy lassan kopó kőzet a vízesés alatt.
Rádiót hallgatott ebédhez, amikor meghallotta az első, immár igazán komoly feltevéseket. A kanál nem állt meg a kezében, de remegni kezdett. Úgy érezte, hogy ez a legvalószínűbb dolog minden dolgok között. Valami sárga fény lepte el a szobát, mintha a függönyön átszűrődve minden pigment megsérült volna. A kinti fehérség romlott sárgán terült szét a szobában, és megtalálta a földön, a konyhában őt.
Úgy érezte, hogy nem természetes ez a világosság. Júlia a lepedőket a törölközőkre rakta, az egészet pedig a szekrénybe. A nadrágját a karfára, a szöszöket egyenként leszedte és a szőnyeg mellé, a parkettára dobálta.
Aztán visszafeküdt az ágyra. A takaró valahogy penészszagot árasztott. A szakadásból kibugyogó tömésnek nyomta az arcát. A szagok állapotokká váltak. Felkelt, az asztalhoz ment, és az egyik karcolást simogatta a lapon.
És most már el is tudja képzelni, hogy miképpen lendülünk túl, hát egyszerűen, ez a következő, de nem az utolsó, egy villamost ábrázol, ami a szürke ködben ténfereg, vezetővel de emberek nélkül, és előtte egy folyót, amiben a kép kedvéért abbamaradt növésében egy hal, aminek csak a hátgerince látszik, de csak az is csak a jó megfigyelők számára.
Még egy képet engedj tovább, a legfontosabbat!

Bényei József: Személyi lap (részletek)

Személyi lap

(részletek)

 

Ajánlás

 

Az adattárak sosem pontosak

sem a szabályos kartotékok

A listák dossziék lajstromok

zörögnek csak és nem beszélnek

 

1.

NEVE?

Teljesen mindegy

Hívhatnak Jánosnak Péternek

Kissnek Nagynak

neved nincs

legfeljebb papírjaid vannak

s azok is olyan egyformák

akár a be nem tartott

emberi normák

ugyanaz a szín forma

még a tinta is ugyanaz

kopott a fontos hivatal

fontos tolla

kopott és ravasz

 

Az arcból alig látszik valami

csak az árnyékok ráncok

A név teljesen mindegy

élünk Károlyok Pálok

egyformán mint a homokon

gyökeret vert akácok

Hárommilliárd rokon

 

3.

SZÜLETETT?

Ekkor és akkor

éjjel nappal virradatkor

hajnalban délelőtt reggel

született vérben szerelemben

született mámorban szennyben

fájdalomban és félelemben

sikongásban és jajban

kimerült diadalban

 

Született foggal körömmel

nyomorékon is örömben

anyjának gyermeke lett

azzal hogy megszületett

 

Született légyen bárhol

nem számít az akárhol

pamlagon árokban ágyban

egyforma vajúdásban

egyforma szenvedésben

ájultan csudaszépen

egyforma akaratban

magában akaratlan

 

Született Aztán vége

Megszünt a nemzedéke

 

4.

ANYJA NEVE?

Ki látja

öltözött violákba

rejtezett gyökerekbe

látszik csak a keresztje

oldala köve lapja

Míg élt is odaadta

nevét is adta másnak

testét is virrasztásnak

mosásnak éjszakának

fehérhasú libáknak

alig valaki tudta

ő Szendrei Piroska

 

Már csak a sírkövén ül

betű csak ott sötétül

s két fia írja néha

papírra kartotékra

nem tudja aki hallja

milyen is volt az arca

nem érzi aki látja

milyen is volt az álma

közömbös minden másnak

akárcsak a halálnak

aki karjába fogta

s nincs Szendrei Piroska

 

Anyja neve?

A szégyen

szorítja torkom térdem

mert oly egyedül ment el

akár a legtöbb ember

 

Papírok őrzik már csak

Adat lett két fiának

 

6.

LAKÁSA?

Néhány kocka

betonból kőből üvegből

örökös lárma kopogás

a felső emeletről

csapódnak ajtók ablakok

kinyithatatlan kőlapok

két szoba fürdőszoba konyha

s álmodozás a csendről

 

Az ajtószám se fontos

mindegy hogy hova térsz be

egyforma lépcsők fordulók

szabályos szövevénye

Mindenütt asszonyok gyerek

és beépített szekrény

holtig se veszed észre

ha máshova tévedtél

az erkély porra nyílik

az ablak esett fákra

és ugyanaz a magnó

és ugyanaz a lárma

 

Lakása?

Nincs

Falak csak

Tömören is nyitottak

Minek néznél be rajta

Minden fal mögött

lapul a magány birodalma

 

 

 

(Illusztráció: Sebastian Guerrini)

Lapkókat olvasok…

(Tempevölgy 2014/3; a Kontextus Műhely összeállítása)

Kereken két esztendő leforgása alatt harmadszor kerül kezembe az idén VI. évfolyamában tartó Tempevölgy folyóirat – alcíme szerint a „kultúra, művészet, tudomány” területeiről közlő szemle, kiadja a Balatonfüred Városért Közalapítvány – egy(-egy) friss száma. (Mondják, az írók újabban csupán azokat a folyóiratszámokat olvassák el, amelyekben maguk is szerepelnek, a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjéről azonban talán más is elhihető.) Az eltelt idő alatt jelentős részben kicserélődött a szerkesztőség; az ugyan kezdettől fogva változatlan főszerkesztő, Praznovszky Mihály mellett már 2013-ban ott találtam a magas szinteken kulturális tisztviselőként tevékenykedő Cserép Lászót mint „vezető szerkesztőt” (nem feltétlenül szokványos, vagy a napilapoknál ismerős funkció-megnevezés ez), 2014-től kezdve pedig Tóbiás Krisztián a felelős szerkesztő. Alighanem az utóbbi(ak?) tevékenysége nyomán érezhető újabban valamelyes elmozdulás.

Ennek egyik jele rögtön az, hogy 2014-ben a folyóirat kiadását biztosító településhez kötődő Salvatore Quasimodo Költőverseny teljes díjazotti mezőnyének verse olvasható mindjárt az eredményhirdetéssel egy időben megjelenő lapszámban. A korábbi évek során ebben a megtiszteltetésben csak az emlék- és a különdíjas vers(ek) szerzői részesültek, míg a több százas mezőnyből mindössze oklevéllel kiemelt munkák később kerültek sorra. (Igaz ugyan, hogy régebben a két fő elismerést megkapó szöveg olasz fordítása is olvasható volt a negyedévenként megjelenő lap őszi számában, míg 2014-ben ez hiányzik. Noha külön „Műfordítás” rovat található a folyóiratban; a felelős szerkesztő születési kultúrtájának egyfajta leképződéseként éppen Rajsli Emese átültetés-részletével, valakitől, akit Magyarországon nem ismernünk – nos, a szerkesztés felelőssége, hiszen nem közölnek róla, akárcsak többi alkotójukról sem, újabban, életrajzi jegyzetet, míg korábban ezt megtették. Persze, ott van az Internet… Igaz, ha minduntalan a Világhálóra hagyatkozunk, minek bármiféle tudásanyagot magunkkal görgetnünk?! Ugyanakkor: a Márai Sándort lengyelre fordító Teresa Worowska „műfordítói vallomásai” szintén olvashatók a lapszámban, amely összefüggésben bőségesen elegendő, hogy legalább Márairól tudjuk, kicsoda… Amihez eme bőséges terjedelmű fejtegetések nem keveset tesznek hozzá!)

A szerkesztési gyakorlat (s a mögötte feltehető elvek) változásának másik jele a számot nyitó szépirodalmi blokk tagadhatatlanul elkezdődő kilépése a XIX. századi, talán reformkori típusú literalitás (literátusság? akkurátusság?!) univerzumából. Az ennek mintegy rekvizitumait felmutató, efféle reminiszcenciákat megszólaltató, gyakran csupán muzeális értékű munkálkodás, a szűkebb körű regionalitás valamint az esetlegesség, a szerzőkapcsolati véletlenszerűség „preferenciáinak” alapzatán végrehajtott közlési gyakorlatból. – Ámbátor a régebbi rovatállapot nem egy alkotója átöröklődni látszik az újba is… De még önkontextusa, „hangköre” is más immár ezeknek is, nem beszélve még akkor az egyéb elemek, irodalmi-kulturális „biodíszletek” által köréjük-melléjük szervezett összefüggésrendről!

Az átalakulás harmadik és legmarkánsabb jele azután, hogy az értekező rovatok („Tanulmány”; „Könyv”) módszeressége, tudományossága igen észrevehetően megugrott egyszeriben, mégpedig – nem eléggé üdvözölhető módon – a korszerű elméletiség jegyében és erőterében mozogva. Ezen a területen üdvös a régi munkatársak közül Madarász Imre szerepeltetése – mondhatjuk: nach wie vor –, aki ezúttal egy italianisztikai sztereotipiákat felvonultató és kiértékelő szakmunkát, Sztanó László Taljánok, olaszok, digók című, frissen megjelent művét veszi górcső alá, a tőle megszokott alapossággal és elmélyültséggel. Nem tudni, a riportszerű interjú irányába hajlított kötetbírálat vagy amolyan ’kötet-apropó’, amelyet az Új Forrás Könyvek 51. darabjának szerzőjével készít Szegedi-Szabó Béla, mennyire értendő elsődlegesen a szépirodalmi blokkban szereplő komoly alkotó, Jász Attila afféle kísérőanyagaként (mint köztudott, ő az Új Forrás főszerkesztője), vagy mennyire a felelős szerkesztő szűkebb származási pátriája, a Vajdaság személyi kapcsolatainak „esetlegessége” szervezi ezt az anyagot (is) a lapszámba? Ez utóbbi feltevés – ami különben korántsem utalna feltétlenül problémás anyagszerveződési gesztusra – akkor igazolódna, ha Szegedi-Szabó Béla közlő azonos lenne azzal a szögedi szabó béla avantgarde szerzővel, aki az Új Symposionban valaha rendszeresen publikált… Nem fürkésszük annyira. Sokkal inkább örülünk annak, hogy a módszeres tanulmányok olyan anyagokat kínálnak, amelyekben például Shakespeare „forgatókönyvíró” gyanánt mutatkozik meg előttünk, illetve Bródy Sándor színházáról olvashatunk. Az igazi élményt azonban a Kontextus Műhely hat anyagból álló összeállítása kínálja.

„A Kontextus Műhelyt – indul a bevezető – Elekes Dóra, Mészáros Márton, Neszlár Sándor és Zsille Dóra egyetemi hallgatóként alapították tanárukkal, Hansági Ágnessel 1999 decemberében a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán azzal a szándékkal, hogy nyitott fórumot teremtsenek a kortárs magyar irodalom új fejleményeinek a megvitatására. A műhely célja azóta is, hogy a kortárs magyar irodalom és az irodalomtudomány iránt érdeklődőket segítse a tájékozódásban. A 2007-ig rendszeresen szervezett felolvasásokon Bánki Éva, Esterházy Péter, Háy János, Kollár Árpád, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Petrőczi Éva, Poós Zoltán, Varró Dániel volt a Műhely vendége. A műhelyszemináriumokon Bónus Tibor, Ferenczi László, Kékesi Zoltán, Kulcsár-Szabó Zoltán, Lator László, Lőrincz Csongor, Szirák Péter tartottak előadást. 2007 óta a Műhely munkáját a kritikai műhelyszemináriumok határozzák meg: az élő irodalom szövegeinek olvasása alkalmat kínál a szövegértelmezési stratégiák és a kritikaírás elsajátítására. A műhelyben eddig közel harminc diákköri dolgozat született, a nyolc helyezésből négy első. Az egykori műhelyesek közül többen aktív tagjai az irodalmi, művészeti, tudományos életnek, sikeres középiskolai tanárok. A Kontextus Műhely munkáját 2006 óta Mészáros Márton és Hansági Ágnes irányítja. Jelen válogatás – zárul a bevezető – keresztmetszetet kíván nyújtani a műhelyben folyó munkáról, időben és tematikusan egyaránt, az egykori alapítók írásaitól a közelmúlt és a jelen műhelyeseinek munkáiból is válogatva. (A szövegeket Hansági Ágnes válogatta.)”

Az összeállítás egyébként szellemes szépirodalmi anyaga után – melyet azonban átugrom (ha nem is az olvasásban, de a „kiértékelésben”) – Mészáros Márton Néma olvasás, hangos olvasás a reformáció gyakorlatában című írása következik (41-46. l.). A KRE BTK jelenlegi adjunktusa tulajdonképpen nem kevesebbet tesz, mint egy, az utóbbi időszakban Magyarországon is érdemlegessé lett mediális vizsgálódásokhoz tartozó eszmefuttatást hajt végre, éspedig (egyszersmind) kulturális-vallástörténeti perspektívába helyezkedve. Ehhez választott kiinduló periódusa a kora újkor, amely döntése a szerzőnek logikusan játssza fel a humanizmus, reformáció emblematikus címkéit, címszavait, s a könyvnyomtatás technicitásának kérdéseit, kihívását. Mindjárt értekezésének indításakor magától értődő természetességgel, ugyanakkor aktualizáló érvénnyel, izgalmasan vonja be olvasóját – egy csapásra! – abba az összefüggésrendbe Mészáros Márton, amely lényegében máig, a mi élet-korszakunkig is érvényes (pontosan ezért is annyira izgalmas!), csak éppen azt nem döntheti el a kutatás olyan könnyen, hogy: pontosan mióta is… „Az egymást kiegészítő médiumok feltételezése láthatóan ellentétben áll azokkal a koncepciókkal, amelyek a hallás kultúrájából a látás kultúrájába történő váltást éles határokhoz […] igyekeznek kötni. Noha a váltás maga rendkívül nehezen ragadható meg, és pontos korszakolása is problematikus, számos kutató vélte saját kutatási korszakában megtalálni a váltás kezdő- vagy végpontját. […] minden bizonnyal Walter J. Ong rendkívül nagyhatású elméletét kell kiemelnünk, amely nem csupán akusztikus-vizuális, […] orális-szkriptuális változás társadalmi hatásait hangsúlyozza, de egyszersmind reformáció és könyvnyomtatás összekapcsolhatóságának is állatorvosi lova.” Mint arra a szerző, Ong nyomán, alaposan felhívja a figyelmet: nyomtatott szöveg és kézírás egyként vizuális meghatározottsága (és meghatározósága) nem téveszthet meg minket a kétféle írásrendszer tudatra gyakorolt hatását illetően, amely bizony nagyon is eltérő. Hiszen „[a] kézírással leírt betűk nem léteznek az írás aktusa előtt, tulajdonképpen mindig az írás folyamatában, azzal egyidejűleg jönnek létre, a betűírás nyomtatása esetében viszont a szavak olyan elemekből állnak, amelyek már az írás előtt is léteztek: »a nyomtatás tehát sokkal erőteljesebben sugallja, hogy a szavak dolgok, mint az írás valaha is tette.«”

Ezen a ponton bizonyos Balogh József 20. század elején megalkotott elmélete ásódik elő. Balogh bőséges, átgondolt „adalékokat” szolgáltatott a hangos/csendes olvasás valamint az írás/nyomtatás egymáshoz fűződő viszonyához és viszonylataihoz. Miként azt Mészáros Márton – egynéhány teoretikus közvetítőn keresztül – elénk szűri tőle: „»A könyvsajtó egyfelől a betűk tisztaságával, a szókép szabályos elhatárolásával és a terhes középkori rövidítések kiküszöbölésével lehetővé tette a gyors és könnyű olvasást, másfelől az olvasmányok eladdig hallatlan tömegével sietős és felszínes olvasásra sarkalta az olvasót. Az olvasásnak oly gyakorlata fejlődött ki, amellyel az olvasó hangja már egykönnyen nem birkózhatott meg. Talán e feltevés irányában kell az olvasás elnémulásának magyarázatát keresnünk; a mai olvasás ilyként kapcsolatos az írás-olvasás mechanizálódásával.«” Hosszan idéztem ezt az elméleti ős-gyöngyszemet, akárcsak maga Mészáros Márton. Aki azután, a saját gondolatmenetének megfelelően, vallási-mediális irányba hajlik vissza: „az a törés, amely ezzel bekövetkezett, sok tekintetben a reformáción belül is húzódott, és olyan ismert ellentétpárokban látszik megragadhatónak, mint a »logosz vallása« vs. »Büblosz vallása«, a »fül Bibliája« vs. »szem Bibliája« vagy a »szóbeli egyház« vs. »nyomtatott egyház«.” Tudniillik katolicizmus vs. reformált egyház.

Teszem hozzá már én, ám korántsem azért, mivel esetleg személyes ellenszenv vezetne a katolikus intézményesség vagy annak egyes képviselői irányában… Ám ha az ökuméné által már nem annyira hangsúlyozott felekezeti elkülönülés illetve a keresztény vallások történetileg feltétlenül rekonstruálható ’kognitív elkülönböződése’ esetleg túlságosan éles distinkciókat látszik már eredményezni számunkra itt, vagyis a kora újkori Európában, forduljunk oda megint közvetlenül a mészárosi vonalvezetéshez! Hiszen azt sem éppen kevés elfogadnunk az Úrban és a hallott érveléstől az írott bemutató irányába megtörtént váltás (súlyponteltolódás?) összefüggésében, miszerint: „Az a feltételezés, mely szerint a különböző kommunikációs formák […] egyszersmind különböző gondolkodásmódot feltételeznek (vagy eredményeznek), amely azután társadalmi változásokhoz vezet, természetesen nem újkeletű, és nem is csupán a koraújkori médiaviszonyok vizsgálatában került kulcspozícióba.” Nem, nem újkeletű, azonban MOST, (megint) egyszer legalábbis, új megismerési formák, korábban alig is elgondolható logikai kapcsolódások, az addigiakhoz képest más „mentális struktúrák” keletkeztek ilyenféleképpen. Aminek megvoltak az adekvát pedagógiai szerkezetei, applikációi, leágazásai és elágazásai. Amelyeket lehetne részletezni, fontosabb azonban annak az átfogó megállapítása és leszögezése, hogy mindezen hatások mögött lényegileg a kálvini reformáció húzódik meg.

Ez Mészáros döntő megállapítása, természetesen úgy megfogalmazva, (a)hogy az az ongi elmélet rekonstrukciójának szerves részét tudja alkotni – felidézés illetve önállósuló gondolkodás egyensúlya az értekezői tárgyalásban! Amihez rögtön kapcsolódik az egyéni kezdeményezés késztetése: „Hogy a nyomtatás által indukált mentális mintázatok hatása a tankönyveken kívül is szignifikánsan kimutatható-e a reformátorok szövegeiben, gondolkodásában, esetleges későbbi vizsgálatok tárgyát képezheti.” A hipotézis egyben bizonyos mértékű kételyt is tartalmaz, ami már átvezet Ong elméletének kritikusaihoz a tárgyalásban: Hotson és Wolf felvetéseit szintén bemutatja szerzőnk. A különböző olvasástípusok és azok hatása tekintetében pedig „a legfinomabb mintázatú modell”, Jean François Gilmont rendszere is terítékre kerül, „aki szerint […] a kora újkorban több olvasásmód is élt egymás mellett: a néma olvasás, a magányos félhangos olvasás, a szűk körű felolvasás és a liturgikus olvasás, amelynek során a hívek a saját könyvükben a szemükkel is követik az elhangzó szöveget […]. A követendő olvasásmódról egyrészt a kiadói instrukciók adtak felvilágosítást, másrészt a könyv fizikai jellemzői is determinálták azt: a folio formátum értelemszerűen csak könyvállványról volt olvasható, míg a sexadecimo köteteket az olvasók mindig maguknál tarthatták.”

Legalább annyira pikáns, mint amennyire kultúratörténeti gyökerezettséggel rendelkezik az a momentum, amikor (és ahogyan) Mészáros Márton végül Katz és Lazarsfeld „kétlépcsős kommunikációs elméletére” utal, amely az olvasás módozatainak horizontjában nem kevesebbet különböztet meg, mint az olvasás képessége szerinti csoport-rétegződést. Ennek megfelelően könnyű belátni, hogy „az olvasni nem tudók” számára nyilván „literátus véleményformálók közvetítették az írott szövegek üzeneteit”. Ami természetszerűleg hozta magával a véleményformálók lehetséges illetve nagyon is kínálkozó úgynevezett „kapuőri” szerepét. „A véleményformáló csupán a véleményét fejezi ki, és hatása a közösségen belüli elismertségétől függ, a kapuőr viszont az a személy, aki hatalmi pozíciójánál fogva képes direkt és megkerülhetetlen módon szabályozni az információ áramlását. Feladata tehát nem korlátozódik az információ továbbadására, fontosabb, hogy a nem kívánatos információk terjedését megállítsa.”

És ezen a ponton világlik ki teoretikusság s (jófajta) felekezeti ’érdek-esség’ összekapcsolódása, pikáns-vagány szimbiózisa Mészárosban. A még ifjúnak mondható irodalmár és kultúrahistorikus olyan „srácként” mutatkozik meg, aki éppen annyira merész posztmodern teoretikus fiatalember (a képzett és elmélyült fajtából), mint amennyire (reformált) egyházának – a Megreformálni Szükséges Volt Egyháznak! – védelmezője is. Legfőképpen abban az értelemben, hogy annak hittechnikáit kogníciós-kommunikációs bázison megalapozottan alátámasztani képes – tudománya óhatatlan áttételességén, közvetettségén: medialitásán keresztül (ezúttal). Ami azonban az ugyanilyen képességek közvetlen érvényesülési lehetőségeire is rávall nála! Ennek megvilágítására lássuk teljes zárópasszusát!

„A katolikus egyház a reformáció korai szakaszában […] kapuőrökként tekintett saját papjaira. (E funkció leglátványosabb intézményesülése a tiltott könyvek listája, az Index.) A kapuőr azonban csak akkor működhet sikeresen, ha a kommunikációs hálózat nagy hányadát tudja uralni, alternatív kommunikációs csatornák pedig nem állnak rendelkezésre. A római oldal évszázados médiafölényének tudatában láthatóan nem ismerte föl, amit Luther igen, hogy a könyvnyomtatással kommunikációs helyzete radikálisan megváltozott: a nyomdahálózatok megjelenése idején ugyanis, egy több évtizedig tartó periódusban, az új média szabályozása egyszerűen nem volt hatékonyan megoldható, így ezen időszak médiaviszonyait sok tekintetben jobban jellemzi az internetes kommunikáció ellenőrizhetetlensége, mint a későbbi századok szigorú szabályozottsága. A katolikus papok pedig éppen ebben a kapuőri pozícióban látszanak látványosan kudarcot vallani. Mindez pedig arra utal, a reformáció legjelentősebb kommunikátora, Luther nem csupán azt érthette meg, hogy a nyomtatáson keresztül összehasonlíthatatlanul több befogadóhoz juttathatja el üzenetét, hanem azt is, hogy a kommunikáció valódi irányításához magukat a kommunikációs csomópontokat: első lépésben a nyomdákat, második lépésben pedig az olvasni tudó véleményformálókat kell elérnie, neki magának pedig az így létrejövő kommunikációs hálózat középpontjává kell válnia.”

Annyira érvényesnek érzem ezeket a gondolatokat, hogy természetességük érzékelése mellett egy kicsit meg is döbbenek. Annyira, hogy magát a Kontextus Műhely összeállításának vizsgálatát is meg kell szakítanom most. Később folytatom majd. Egy kis szünet következik a mesében.

Charles Bukowski: Él a szemét

gyilkos szél fúj ma este
és hideg ez a szél
és én a többiekre
gondolok a sorban.
remélem néhányuknál van egy üveg
vörös.
ez az, amikor állsz a sorban,
és rájössz, hogy
minden
birtoka valakinek
és, hogy lakat van
mindenen.
így működik a
demokrácia:
kapod, amit kaphatsz,
próbáld megtartani
és adj hozzá,
ha lehet.
így működik a
diktatúra is,
csak az rabszolgává teszi vagy
kiirtja az ő
nyomorultjait.
mi csak elfeledtük sajátjainkat.
más esetben
gyilkos,
hideg a
szél.

            Farkas Kristóf Liliom fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info