Emelkedőzuhanás

Fészkelődés, szárnyrázogatás. Reflexszerű már-már repdesés, borzongás, borzolódás az újszerű elemben. Érzed, fészek a fészek: beléakad egy metsző szélnek (most még csak) a visszhangja.

És a visszaborzolódás iromba tollazaton. A sejtett és a még csak nem is sejtett: ív, kitérő, emelkedőzuhanás.

Azt mondhatnád, ébredés ez, de ezzel túlontúl sokat várnál, mintha már fölkelt volna a nap, vagy bár kelőben lenne. Inkább csak: emlékezetkiesés. Valamit, talán sokat is, most mindenképpen ejtesz, hagyod veszendőbe.

Mi mindent jelenthetne neked ez a fészek!

Majd magyarázzák a bizonyítványodat.

Távolodóban elsimulnak a vízgyűrűk, betemetődik – rácsukja magára a felszínt – a kiindulópont. Valahol egy másik, harmadik, milliomodik követ dobnak, újabb évgyűrűk indulnak a vízen.

Feszítsd a húrt ki valahol a valamikori csobbanás és akörül, hol a beláthatatlanba futnak a gyűrűzések. Lássuk, mi rezonál rajta alulról (víz), elemében (szél), fölülről (felkelt a nap). Valahol a Léthe fölött, ahol a madár se jár, vagy épp csak eddig, a kifeszített húrig repül, eddig tartott íve a repülésnek, innen egy másik ív kezdődik, újabb kitérő, emelkedőzuhanás.

Vékony húr, szinte a levegővel egy. Most vigyázz, ne tekeredjen rá a hínár, ne akadjanak bele elhullajtott tollak, ne vékonyítsa semmivé a nap. Tartsd feszesen.

E húr lesz a határ, a repülés egyensúlyi pontja, ameddig és ahonnan már kicsit más a fekvés.

Ha megszólal, vigyázz, ne váljon kottaszerűvé, nem fontos, hogy előadható legyen. Hagyd elenyészni. Annak reménye nélkül, hogy megszólal megint.

Nem jó, ha kötéllé válik, fegyverré, vagy csak szalaggá, amit be lehet fonni a hajzatba, kórussá, ahol túlontúl összhangzik.

Nem jó ugyan, de szinte mindenhez lehet kapcsolódni, válaszolva, elvétve, leszólva, dicsérve, hajzatba befonva. Hisz túl sok szálba – többe, mint amennyiről általában tudomásunk van – vagyunk belegabalyodva. Nincsen tiszta hang – mindenre válaszol nem válaszolva is a közeg. Magának magában válaszol.

Éppen így a húr is feltételesen van kihúzva, feszítve. Feltételes a tól-ig-gal megképzett határ, az alig észrevehetően megemelt hang.

Most mindettől el kell vonatkoztatnod. Tehát: felejtés vize, ív röppálya nélkül, vízgyűrűk, hárfa húrjai közé szorult, vergődő galamb mint összhangzattan. Mindez várható és kikerülhetetlen.

E képben – amit belülről hallunk is – szinte érinthető a megsebzettség. Rákérdezve a képre, ami már túl erős, már-már kotta- és kórusszerű: mitől a sebzettség, a húr-, toll-, sőt idegtépés, a kezdeti fészkelődés, szárnyrázogatás túljátszása?

Miért is akarjuk elhagyni a fészket – reflexszerűen? Mintha tényleg csak túljátszás lenne az egész, mintha csak a flexibilitás (egyfajta mozgékonyság és mozgáskényszer) irányítaná itt a csapódást, verődést.

Álljunk a fészek szélére ki, hogy lássuk, a fészekből kihullottak a tömítések és tapasztások, száraz ág-korona csupán, őszi vázlat.

Egy utolsó – kegyetlen – öltéssel húzzuk keresztül, szárnytól szárnyig, testünkön a húrt.

Lezuhan vagy elszáll?

Lássuk, tudunk-e repülni.

(2009)

Képes Géza: Versek – prózában

Tízezer év

A mandulafa, akácfa és barackfa háromszögében mindenki játszik. Játszanak a fák: egymásnak fénylabdákat dobálnak. A mandulafa egyik ágára kötelet hurkoltak a gyerekek és mint egy liánon lengenek egyik fától a másikig. Egy borzas kiskutya eszeveszett ugatással kíséri a kötélen lengő fiúkat. Ha két hét múlva nem kezdődne az iskola, visszaváltoznának majmokká. A hegy nézi őket és elmosolyodik. Ez sem történt meg tízezer éve.

Homok

Tenyerem homokóra – ujjaim közt elfolynak a percek, az órák. Azt mondom: nincs Tér, de laposra nyomnak a terek, mint könyv lapjai a közéjük tett növényt. Azt mondom: nincsen Idő, de fehér lesz a hajam, s a bőröm foltos pergamen. Azt mondom: örökre, s a szónak olyan íze van, mint a városokat betemető homoknak.

Vissza

Állok a nagy tükör előtt, nézem magamat. Az a világ benn a tükörben: a negyedik dimenzió. Már be is lépek, a tükör üvegfala enged. Megyek tovább, vissza se nézek. Tükörképtárgyak: asztalok, székek, rekamié. Egy széknek nekimegyek – meg se mozdul, átmegyek rajta, testemmel kettészelem, visszanézek rá: újra egész. Nem kell kimennem az ajtón, már tudom: sokkal egyszerűbb, ha a falon megyek át, ki a folyékony tájra. Tükörképalakok járnak-kelnek, rám se néznek, egymásra se néznek, bolyonganak, tétova árnyak, mozdulataik merevek, arcuk kifejezéstelen, lengenek céltalanul, készen arra, hogy megjelenjenek, ha a tükör előterébe idézik őket. Szorongás fog el, egyszerre úgy érzem: kibírhatatlan ez a társas társtalanság. Visszafordulok, megtalálom a házat: át a falon, székek, asztal és rekamié képe közt a tükör üvegfalához. Riadtan megállok: látom, hogy szobámban az asztalnál ott ül a tükörképem és elmerülten ír valamit. Visszafordulok, örökre.

 

 

 

(Illusztráció: Josipa Majstorovic)

A napállatka-kísérlet (Sündör nyomában. V. rész)

Sündör kísérletezik a napállatkákkal, meglazul Sündör és Niru barátsága

A sikertelen napvadászat utáni hetekben Sündör teljes némaságba burkolózott, alig lépett ki a házból, olyankor is csak épp odaköszönt Nirunak, aki a zajokkal bíbelődött a szomszéd kertben.
Niru aggódott miatta, esténként átment hozzá, együtt vacsoráztak, Sündör ilyenkor alig evett, egyre a rajzait, jegyzeteit tanulmányozta.
– És mikor megyünk újra napvadászni? – kérdezte Niru, miközben kétszersültet mártogatott a kösöntyűkencébe. Sündör olyan dühösen nézett vissza rá, mintha Niru miatt hiúsult volna meg az egész napvadászat, de nem válaszolt, csak mormogott valamit arról, hogy úgy látszik, keményebb eszközökkel kell fellépni a nap ellen. Meg hogy már dolgozik az ügyön. Niru jobbnak látta, ha csöndben marad, ezért rekordmennyiségű csoffasztott gesztenyét falt be a vacsora hátralévő idejében.

Pár nappal később újabb kérdést kockáztatott meg:
– És a napállatkák? Mi lett a napállatkákkal?
– Már kísérletezek velük – csillant fel Sündör szeme lelkesen, és intett Nirunak, hogy kövesse. A ház sarkából egy lépcső vezetett a föld alá.
– Nahát, nem is tudtam, hogy pincét építettél! – rikkantott Niru.
– Nem pince, laboratórium! – pisszegte le Sündör.

Sündör laboratóriumában mindenféle csapdák álltak. Összecsapó csapda, csirizes fénycsapda, örvénycsapda – mutatott rá egyesével Sündör, aztán az egyik fémdobozból előhalászott egy napállatkát, és a csirizes csapda fölé tartotta. A napállatka sápadt volt és sovány, elkeseredve kapálódzott tüskelábaival. Niru megsajnálta.

– Ugye nem fogod beledobni, Sündör?
– Nézz, és tanulj! – mordult rá, és a napállatkát ráhelyezte a csirizes fénycsapdára. Ahogy hozzáért a csirizes felülethez, rögtön fakulni kezdett fénylő teste, már alig-alig mozgott, amikor Niru nem bírta tovább.
– Hagyd abba! – azzal félrelökte Sündört, és kiemelte a napállatkát. – Ne bántsd őket!
– Nem értesz semmit – vette ki Niru kezéből a napállatkát és visszatette a fémdobozba. – Nem lesz semmi bajuk!

Niru attól a naptól kezdve egyre kevesebbszer kereste fel Sündört, inkább a zajokkal foglalkozott. Miért olyan fontos Sündörnek, hogy elfogja a napot, miért nem elég neki az a sok fénylény, amit már sikerült levadásznia? – morfondírozott néha magában.

A hajnali fényvadászatokról könnyűszerrel mondott le Niru, de a közös vacsorák eléggé hiányoztak neki. Még a csoffasztott gesztenye sem esik olyan jól, ha egyedül kell megenned – mormolta magának.

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru

 

Kodolányi Gyula: Bűvölő

1
aki már nagy, az nem nő vissza,
aki már nagy, az nem nő vissza,
aki már nagy, az nem nő vissza

2
lement a Nap,
lement a Hold,
lement a dörgés,
minden lement,
lement a Nap,
lement a Hold,
lement a dörgés,
minden lement

3
lelövöm a telet és meghal,
és helyette varázslok nyarat,
lelövöm a telet és meghalt

4
este szomorúnak kell lenni,
reggel kell vidámnak lenni,
reggel kel fel a nap,
este meg lemegy

5
valami történt, valami történt,
valami történt, valami történt

6
A csibéket is szeretjük,
a csirkéket is szeretjük,
a csibéket úgy szeretjük,
hogy nem esszük meg őket,
a csirkéket úgy szeretjük,
hogy megesszük őket,
a csibéket is szeretjük,
a csirkéket is szeretjük

7
hátha látsz tengert,
tedd bele ezt a kavicsot,
hadd csiszolja le a víz,
hátha látsz tengert

8
részeg lépcső
össze-vissza megy,
rendes lépcső
egyenesen megy,
részeg lépcső
össze-vissza megy,
rendes lépcső
egyenesen megy

9
kagyló vagyok mert az is él,
kagyló még nem voltam soha,
és úgyis a vízben vagyok,
kagyló vagyok, kerek és sima

10
vadlúd lennék,
vadkacsa lennék,
gólya lennék,
vadlúd lennék,
vadkacsa lennék,
gólya lennék

 

 

(Illusztráció: Mark Warren Jaques)

Japán versváltások a X–XI. századból

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye

(Szerelem negyedik kötet, 822–823.)

 

Feleségének küldte:                   Szerzetesnek állt volt régens[1]

 

Szerelmem tüzét
tavaszi hegyoldalon
gyújtottam neked.
Lobogó lángját talán
te magad is láthatod.

 

Válasz:                                    Micsicuna nagytanácsos anyja [2]

 

Tavaszi réten
oly sok szerelemtüzet
gyújtasz szüntelen,
honnan is tudhatnám hát,
melyik, mi nekem lobog?

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye
(Vegyes dalok második kötet, 934–935.)

Akazome Emonnak küldte, amikor a hölgy haragban állt vele:

A jobb felőli külső palotaőrség parancsnoka, Aszató

 

Tenger útjain
tajtékzó fehér habok:
ily soká miért,
hogy el nem csendesülnek,
és még mindig látnom kell?

Válasz:                                                                Akazome Emon                                                                                    

 

Bár minduntalan
tőlünk távoli helyen
csaptad a szelet,
tenger útján tajtékzó
hullámok nem is voltak.

Fittler Áron fordításai

 

[1] Fudzsivara no Kaneie.

[2] Fudzsivara no Micsicuna.

Mezei András: Ami fölfénylő

Szédületemmel el nem szédül.
Esésemben szét nem zúzódik.
Terek forgása, mint a gyolcs,
ingemmel le nem gombolódik.
Lélegzetemmel nem szakad meg.
Szemem fényével nem törik meg.
Karjaimmal le nem hanyatlik.
Lábaimmal ki nem bicsaklik.
Arcommal nem bukik arcra,
térdemmel nem térdepel le,
hangommal el nem akadhat,
hajam szálával ki nem hullhat.
Körmeimmel sosem szakad ki,
lépemmel meg nem repedhet,
szívemmel föl nem robbanhat,
májammal el nem sorvad,
nem folyik el a véremmel,
nyelvemen meg nem merevül,
csontjaimmal el nem törik,
fogaimban nem férgesül,
tudatomat, mint aki tudja:
fűben, vérben, virágban,
életem élet-cellákban,
ami fölfénylő, súlytalan,
aminek még hívása van,
ami csontomat emeli,
inaimat rámöleli,
felöltöztetve vérbe talpig,
husba, izomba, bőrbe, – térbe, –
ideg-hálóba, gondolatba,
be a gyönyörű végességbe
(e fogvatartott fény az élet)
mielőtt még elszabadulna,
elválhatna a holt anyagtól
ami kötéssel nem kötődik,
ami oldással nem oldódik;
a megvakított puszta fény, –
Között. Között. Között. Között.
Se ez, se az. Ki vagyok én?!

 

 

(Illusztráció: Mark Warren Jacques)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info