A versek szemébe pillantani

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Mi az irodalom? címmel beszélgetésre invitálta Lackfi János Szabó T. Anna és Tóth Krisztina költőket. A környezet, a szép számban összegyűlt hallgatóval teli könyvtári fogadóterem az első perctől kezdve csak ,,túlaranyozott” ellenpontja volt a kávéházi meghittséggel folyó, barátságos beszélgetésnek. A fő kérdés, melyet szeretnének körbejárni – vezeti fel a vitát Lackfi János, az est moderátora – a művek keletkezése és annak problematikája.
Weöres Sándor írja A vers születése című tanulmányában, hogy az ihlet rohamszerű megtapasztalása csupán a dilettánsok jutalma. Azonban a ,,profibb”, valóban a költészettel foglalkozó alkotók számára is ismerős érzés lehet, azaz őket is megcsaphatja ez az elragadtatás – vág bele a közepébe Lackfi János.
Létezik-e egyáltalán ilyen állapot, tapasztaltak-e a beszélgetésben résztvevők ilyen rohamot?

,,Utoljára Szabadszállásra mentem
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.”

(József Attila: Kései sirató, részlet)

,,Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé. „

(Tóth Krisztina: Havak éve, részlet)

Tóth Krisztina az ihletet, mint olyat, csupán kiindulópontnak tartja, segítségnek ahhoz, hogy valami megszülessen. Természetesen nem veti el, hogy léteznek ,,ihletett” szavak, szószerkezetek, sorok, azonban az írás egyfajta egyensúlyteremtés tudatosság és ösztön között. Csiszolgatással töltött tudatos munka. Nem lehet mindent rábízni a tudatalatti formáló képességére, mert kézben kell tartanunk a munkánkat. Hasonlóan vélekedik a másik oldalon helyet foglaló Szabó T. Anna költő is, aki az ihletet az elme rövidzárlatának nevezi. Tapasztalatból állítja, hogy létezik ihletett állapot, de ezt ki kell követelni, tenni kell érte. Rengeteg gyakorlás árán talán sikerül elérni, melynek eredménye esetleg egy jó vers vagy ciklus. Azonban rájött arra, hogy amit eddig ihletnek gondolt,  nem más, mint az irodalmi hagyományból származó emlékezet. Az előző korok nagyjainak verseit olvasva, a sorok akaratlanul is a tudatalattiba kerülnek, és néha elő-elő törnek, még akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk magunkban.
Tehát nem tudni, hogy ki beszél, mert sok minden átszűrődik az agyunkon, veszi a szót át Tóth Krisztina. Egyszer előtört belőlem, hogy ,,havak éve volt”, melyről éreztem, hogy ez egy hosszú, nagyobb vers záró sora lehet – meséli – nem tudni pontosan miért vagy hogyan, csak előbukkant a semmiből. Végül elkészült a vers, és ez a sor valóban egy hosszabb vers utolsó mondata lett, mikor belecsapott a felismerés, hogy József Attila Kései siratójának strófái hatott rá. Sohasem lehetünk abban biztosak, hogy éppen milyen emlék beszél belőlünk.
Szabó T. Anna ezt annyival egészíti ki, hogy egy életművet megtanulni sem túl szerencsés. Amerika előtt több verseskötetét megtanulta Nemes Nagy Ágnesnek. De ez már a ló túlsó oldala, ha így teszünk, akkor nem fogunk tudni sokáig önállót alkotni.

,,Úgy mentem át a fényes csarnokon —

a csarnokon dúdolva mentem át.
Sugárban dőlt be a reggeli nap,
kezemben teltvirágú orgonák.
Bárányt akartam venni….”


.(Szabó T. Anna: Fény, részlet)

Történt-e már veletek olyan, hogy egy szöveg elindult, de éppen olyan helyzetben voltatok, ahol nem tudtatok tollat ragadni?Egyöntetűen válaszolják a költők, hogy mindig különféle noteszokat tartanak a kezük ügyében. Tóth Krisztina megjegyzi, hogy ami nem hagyja az embert békén, az megmarad. És ez a megjegyzés vezet át bennünket egy olyan útra, ahol kénytelenül is bekerülünk a versek ,,szemei” mögé. Vallanak arról, hogy egy-egy alkotást milyen életbeli helyzet váltott ki. Tóth Krisztina meséli, hogy ő állandóan gyűjti az úgynevezett ,,sztori-magokat”, tehát vázlatszerűen felírja magának, hogy mit tapasztalt villamoson, metrón utazva, melyek a későbbiekben még jól jöhetnek egy-egy új regény epizódjához vagy novellákhoz. Szabó T. Anna is szerzett alapanyagot újságcikkekből (Gyehenna-ciklus). Elmeséli, hogy mikor Fény című verse született (Úgy mentem át a fényes csarnokon kezdősor)  a Vásárcsarnokban vásárolgatott és nézelődött. Mert minden válhat alapanyaggá, csupán figyelni kell.

Ahhoz, hogy nagy versek szülessenek, elsősorban szenvedély kell, alkotói zsenialitás és téma; de nekünk nem kell ismernünk ezeket az előzményeket, hogy élvezzük a verseket. Felmerül a kérdés, hogy ismernünk kell-e egyáltalán? Ezek az ismeretek nem károsak mindaddig, amíg tudjuk őket helyén kezelni, vagyis tisztában vagyunk vele, hogy belépve egy vers szemei mögé, ezek csak érdekes háttérinformációk, semmi több. Bár nagyon izgalmas a vers születésének előszobájában ülni, mert már az elmúlt korok költőit nem tudjuk faggatni, hogy miből, hogyan és mi váltotta ki ezeket az érzéseket, viszont a maiak itt vannak, és szívesen megosztják velünk az élményeiket.
Tóth Krisztina története nagyszerű példázata mindennek.
Amikor egyszer nagyon lázas voltam, bekerültem egy állapotba, melynek hatására elkezdtem írni valamit, viszont nem tudtam befejezni. Később visszatértem ehhez az íráshoz, de az utolsó két sornak szánt mondatokat mesterkéltnek tartottam, így egy ideig hagytam. Amikor kisfiamtól újabb vírust szedtem össze, szintén ugyanebbe az állapotba kerültem vissza, és elővéve a félkész alkotást, sikerült befejeznem azt. A Vaktérkép című novella volt.

,,Nézem a takarón a ráncokat, nagy fehér vaktérkép, be kell jelölni a városokat de vajon hol lehetnek.Egyáltalán, milyen ország ez?”(Tóth Krisztina: Vaktérkép (Életvonal) 2013)

 

Csoóri Sándor: A fácán

Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik
a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő
színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll
s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még?
Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam.
Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől
és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától-fáig,
de ébredésemmel megmenekülök.
Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós
körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen
hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny,
a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók, s a kibelezhető
városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő
fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora
nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni
engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.
Duhaj tengerek cipeltek így hajót az újvilág partja felé,
ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult
szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek
fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban.
De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és
visszaélni a kiszakadás titkával mégjobb! Minden, ami
készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között
imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd
mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt
a kabátom alatt.

 

 

 

(Illusztráció: Foraging Pheasant, Marion Rose)

A Nyugat öngyilkossága – Michel Houellebecq: Behódolás (Soumission)

Az év irodalmi szenzációjának ígérkezett Michel Houellebecq, a Goncourt-díjas francia író január hetedikére bejelentett Behódolás (Soumission) című hatodik regényének megjelenése. A politikai fantasztikumnak titulált mű, amelynek középpontjában a fiktív Muzulmán Testvériség jelöltje által megnyert 2022-es francia elnökválasztás áll, már megjelenése előtt komoly vitákat váltott ki. A regény megjelenése napján történt merénylet a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, még inkább aktualizálta az irodalmi műben taglaltakat. Hogy a véletlenek összjátéka teljes legyen: a párizsi lap január hetedikei számának címoldalán éppen egy Houellebecq-ről készült karikatúra látható, amely szerint az író 2015-ben elveszíti fogait (gúnyolódás az író hanyag külalakját illetően), 2022-ben pedig betartja a ramadánt (utalás az aznap megjelent regényre és a szerző állítólagos iszlamofóbiájára).

A szerző „látnokisága” már A csúcson (Plateforme) című regénye kapcsán is felvetődött. Az adott műben Houellebecq iszlamista szélsőségesek Thaiföldön tartózkodó turisták elleni terrortámadását írja le közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i történések előtt. Igazából olyan írói képességről van szó, aminek köszönhetően a szerző képes meglátni a körülötte zajló eseményeket, megérteni az adott pillanatot, a kor kihívásait, és mindezt provokatív módon a nagyközönség elé tárni – mielőtt még azok „politikailag” is napirendre kerülnének. Arról, hogy „fiktív” volta ellenére, mennyire „valós” kérdéseket dolgoz föl a regény, szemléletesen árulkodik az iránta tanúsított érdeklődés: a francia kiadásból alig egy hónap leforgása alatt több mint 300 ezer példányt adtak el. Ugyanez történt Németországban és Olaszországban is. A szerb kiadvány február 20-án jelent meg Vladimir D. Janković fordításában, Pokoravanje címmel. A belgrádi Booka kiadó gondozásában napvilágot látott könyv háromezer példányú első kiadása egy hét alatt elkelt.
A regény főhőse a 44 éves François. A megfáradt Huysmans-szakértő egyetemi tanár egyedül él, szüleit évek óta nem látta, barátai nincsenek, ritka társalgásai kollégáival általában nem nagy örömmel töltik el, viszont szereti, ha valaki megdicséri doktori értekezését vagy egyik-másik Huysmansról ír dolgozatát, amelyeket a tizenkilencedik századi irodalommal foglalkozó szaklapban publikál. A világ többi dolgánál valamelyest jobban foglalkoztatják a nők, pontosabban a húsz év körüli lányok, közülük is többnyire egyetemi hallgatónői. Általában a tanév elején összemelegedik valamelyikkel, de rendszerint az év végéig kihűl a kapcsolat, így hát az átmeneti időszakokban François kénytelen prostituáltak szolgálatait igénybe venni.
Houellebecq főhőse szemszögéből ábrázolja a politikai változásokat Franciaországban, amelyeknek lényege, hogy François Hollande második elnöki mandátumának lejárta után, a 2022-ben megrendezett elnökválasztás második fordulójába az euroszkeptikus Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje és a karizmatikus Mohammed Ben Abbes, a Muzulmán Testvériség jelöltje jutnak, maguk mögött tudva a konzervatív és a szocialista jelöltet is. A második forduló előtt és közben zavargások törnek ki az országban, szerencsére gyorsan rendeződik a helyzet és a megismételt második fordulóban, a szocialisták és a jobbközép párt hathatós segítségével, a Muzulmán Testvériség européer elveket valló jelöltje megnyeri az elnökválasztást.
A testvériségről való tudnivalókat a francia titkosszolgálat embere – François egyik kolléganőjének a férje – mondja el, aki évek óta követi tevékenységüket. Megnyugtatja a főhőst, hogy a Muzulmán Testvériségnek semmi köze sincs a szélsőségesekhez. Szerinte Ben Abbes a kor egyik legintelligensebb és legambiciózusabb politikusa, akinek célja egyesíteni Európát Észak-Afrikával és Kis-Ázsiával, hogy létrehozza a modern Római birodalmat; a Muzulmán Testvériség nem fenyegetettséget, hanem egy új esélyt jelent a Nyugat számára – mindezt figyelembe véve tudnak vele koalícióra lépni a szocialisták. A Muzulmán Testvériség egyébként sem a gazdasági kérdéseket, sem a pénzügyeket nem tartja szívügyének, ilyen téren könnyen engedményeket tesz, kizárólag az oktatás érdekli, mert „aki ellenőrzi a gyerekeket, az ellenőrzi a jövőt”.
Az új rendszer felállását követően muzulmán típusú iskolák jönnek létre, az olajmonarchiák rengeteg pénzt pumpálnak az oktatásügybe. A nem muzulmán tanárok elveszítik munkahelyüket, köztük François is, igaz, 44 évesen megkapja azt a nyugdíjat, ami akkor járna neki, ha 65 éves koráig dolgozott volna (havonta mintegy 3500 eurót, ami kb. a francia átlagkereset kétszerese), ugyanakkor lehetősége van megtartani tanári állását – nyugdíjánál háromszor magasabb fizetésért –, csak ehhez át kell térnie az iszlám vallásra. François kezdetben nem gondol erre a lehetőségre, de mivel többször is felhívják rá a figyelmét, foglalkoztatni kezdi a dolog. Magányában arra ébred rá, hogy valami nem stimmel az életében, és változtatni kellene rajta. A magát addig vallástalannak tartó férfi arra gondol, hogy Huysmanshoz hasonlóan a katolicizmusban kellene keresnie a megoldást, meg is próbálja ezt, kolostorba vonul, de néhány napnál tovább nem bírja, úgy érzi, a katolicizmus és a kereszténység általában kifulladt, képtelen megnyugvást nyújtani és válaszokat adni korunk kérdéseire, erre már csak a legfiatalabb, feltörekvő monoteista vallás, az iszlám képes. François a megtérést új esélyként éli meg, egy új élet lehetőségeként, amelynek nem sok köze lesz az előzőhöz, mint mondja: „nem lesz mit sajnálnom”.
Az akadémiai magaslatokban folytatott (üres) elmélkedéseket félretéve, François megtérésének indítékai valójában meglehetősen földhözragadtak: azért tér át az iszlámra, hogy megtartsa, illetve megszerezze azokat az értékeket, amelyeket a nyugati civilizáció polgáraként fontosnak tart: pénz, hatalom, elismertség, fölérendeltség. Az ő behódolása tulajdonképpen eszköz egyéni igényei kielégítéséhez. Ennek biztosításához a katolikus francia – még François neve is ezt szimbolizálja – bármit kész feladni. Nemigen zavarja, hogy a kialakult helyzetben zsidó barátnője szüleivel a fenyegetettség-érzet miatt kénytelen elhagyni Franciaországot és átköltözni Izraelbe, rá sokkal nagyobb hatással vannak az egyetem konvertita elnökénél tapasztaltak. Lenyűgözi az ott látott anyagi jólét, örömmel hallja, hogy addigi tudomásával ellentétben borozni is szabad, nem utolsósorban a nőktől világéletében frusztrált férfira nagy hatással vannak a poligámia előnyei: elragadtatja a legidősebb, időnként ételt-italt fölszolgáló negyvenes feleség jámbor szolgalelkűsége, a feszes fenekű, tizenöt éves legfiatalabb feleségnek pedig más jellegű adottságai bűvölik el.
Houellebecq regénye fricska a nyugati társadalomnak. A szatirikus hangnemű mű gúnyrajzában kritikai éllel ábrázolja az akadémia világát, ahol egocentrikus egyetemi tanárok más életművének a felhasználásán keresztül igyekeznek karriert építeni maguknak; a sok esetben a politikummal összefonódott értelmiségiek passzivitását; az ötödik köztársaságot, amelyben évtizedek óta a különféle konzervatívok és a szocialisták váltogatják egymást a hatalmon, hasonló elfásultsággal viszonyulva a kor kihívásaihoz, aminek logikus következménye (lehet) a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség előretörése; az aktuális politikai vezetést, amely néhány tisztségért cserébe nem elvszerű kompromisszumokba is hajlandó belemenni; a felvilágosult Nyugat jellegzetes képviselőjét, aki tulajdonképpen konzervatív jobboldali, ez legjobban a nők iránti viszonyulásából, a patriarchális alapokon nyugvó férfi-nő kapcsolat preferálásából tűnik ki, amiből arra is következtethetünk, hogy a polgári értékeket hirdető európaiak között és a muzulmánok között több a közös vonás, amint ahogy az első pillantásra tűnik.
A szerző nem nyújtja a nyugati kapitalizmus rendszerbeli kritikáját, nem mutat rá annak árnyoldalaira, tarthatatlan álláspontjaira, megelégszik a felmerülő gondok puszta „érintésével”, de már ezzel is gondolkodásra késztet. Egyrészt arról, amit hősei kimondanak: a civilizációk nem maguktól mennek tönkre, hanem a civilizációk úgy pusztulnak el, hogy öngyilkosságot követnek el; a keresztény Európa egy nagy civilizáció volt, akárcsak a Római birodalom, de a huszadik században öngyilkosságot követett el. Másrészt pedig arról, amit hősei elhallgatnak: a liberális kapitalizmus, a polgári demokrácia, a kereszténység, akárcsak a keresztény értékeken megalapozott humanista ateizmus ma már nem tud választ adni a kor kihívásaira, a nyugati társadalom ördögi körben forog, és képtelen kiszabadulni a saját maga által kreált mókuskerékből, ebben a helyzetben kínál tökéletes választ az emberiségnek a magát erős vallásnak – és működőképes társadalmi modellnek – tudó iszlám. A katolicizmus felcserélése a muzulmán vallásra a regényben nem ideológiai, hanem elsősorban gazdasági jellegű, a kapitalista hatalmi rendszer fenntartását szolgálja.
A Behódolás nyilván nem nyeri el az irodalmi szakma és az olvasók egyöntetű tetszését, problémafelvetésében és a feldolgozott téma tekintetében azonban kétségtelenül az év irodalmi eseményének számít – a pillanat regénye. A mű nagy csavarja, hogy a szerző mindent főhősén keresztül mond el, a nyugati társadalmat, a politikai válságot, a társadalmi változásokat François szemszögéből láttatja, és ahogyan a gyarló hős életmódja és cselekedetei nem kifogástalanok, következtetés-levonásai sem lehetnek mindig azok, az olvasó kénytelen értelmezni és értékelni is őket. Houellebecq regénye nem az iszlamofóbiát gerjeszti, hanem a családtagjaitól, embertársaitól és végső soron önmagától elidegenedett nyugati ember bírálata. Az elrettentés módszerét alkalmazza arra, hogy figyelmeztessen: ha nem vigyázunk, könnyen megtörténhet, hogy a görög kultúrára, római jogra és keresztény értékekre épülő nyugati civilizáció a szemünk előtt tűnik el – ha ugyan ez már nem történt meg.

images

Bella István: Mese a szóról és a kőről

És egyszercsak hol-volt, hol-nem-volt élet.
Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.
Nézte a kinti, s a benne megkettőződött rétet,
a fák-ikre, madár-ív tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.
Hogy ami ott kívül, az benne is örök.
Osztódik, születik Ő is itt benn.
S ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra
hullt mindkét madár, a szálló és a talmi
árny: eggyé árvult hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva
egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni
kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

 

 

 

(Illusztráció: Duality, Patricia Ariel)

Minden relatív, semmi sem az

– politikai és esztétikai igazság-effektusok –

 

Az egyik legelterjedtebb kortárs ideológiai panel, amellyel minden érvet, tapasztalatot, valóban egyedi perspektívát semlegesíteni, nivellálni lehet, sőt el lehet nyomni és tiporni, ez: minden relatív. Már senkit nem érdekel, hogy az elv honnan származik: Einstentől vagy a megboldogult posztmodernből, a fizikából, a történettudományból vagy a politikából. Van mindenfajta relativizmus: nyelvi, politikai, ideológiai, tudományos, érzelmi, filozófiai, történelmi, tapasztalati, fizikai meg episztemológiai, stb. Aki azt követelné, hogy mégiscsak vannak bizonyos elvek, törvények, szabályok, vagy logika, azt korszerűtlennek, öregesnek, tekintik, s vélelmezik róla, hogy kissé bogaras, netán szűklátókörű. Nem fogok tudományos érvelésbe bonyolódni, mivel túl hosszas lenne és az sem biztos, hogy le tudnám vezetni megfelelőképpen a relativitás elvét. S ha le tudnám is, ki az, aki ezek után nem gyanítaná, hogy ez a levezetés is relatív vagy szubjektív, egy a sok közül, semmiféle kötelező érvénnyel  vagy normativitással nem bír. Én így gondolom, ő meg úgy – mondhatják –, és innentől kezdve semmiféle párbeszédnek, vitának, dialógusnak, diszkurzív tevékenységnek, beszélgetésnek nincsen semmiféle értelme vagy jelentősége, az ilyesmi csak akadékoskodás vagy fontoskodás. Párhuzamos és öncélú világok vannak – mondják –, amelyek nem találkoznak egymással, mindenki éljen a maga kis privát relatív univerzumában és ne törődjön másokkal. Hagyjuk végre békén egymást.

Mindezekkel szemben mindössze néhány – szubjektív – fölvetésem van. Az egyik az, hogy a „minden relatív” elvének ilyen kiterjesztése és értelmezése nem más, mint a relativitás elvének abszolutizálása. Ha munkahipotézisként elfogadjuk, hogy a relatív és az abszolút egymás ellentétei, akkor ez bizony önellentmondás: a relativitás elvét hallgatólagosan abszolút érvényűnek tüntetjük föl. Jellemzően ott derül ki a legfeltűnőbben ez, amikor valaki a létezésnek valamiféle esszenciájára, egyetlen lényegére, például a nemzet vagy az élet vagy a lélek vagy az anyag ősi és örök lényegére, netán az univerzum többdimenziós természetére mint általános törvényszerűségre hivatkozik, azaz feltételez egy minden megértés és emberi perspektíva fölé emelhető totális elvet. Amikor viszont érveket kérnek tőle, akkor csak annyit tud mondani, hogy ugyan már, ha minden tudás relatív, akkor ő miért ne gondolhatná úgy, hogy van egy ilyen örök elv, egy esszencia, valamiféle „egylényegűség”, vagy valamiféle minden személyes perspektíva fölötti többtörvényűség, valamilyen általános és elvont pluralitás. Röviden: ha minden relatív, akkor miért ne lehetne érvényes relatív nézőpont az is, hogy semmi sem relatív, hanem inkább abszolút.  Ez szerintem így zagyvaság.

A relativitás elve számomra nem azt jelenti, hogy azt is lehet gondolni, hogy minden relatív és azt is, hogy abszolút. Hanem azt, hogy ismereteink feltételekhez és perspektívákhoz kötöttek, vagyis korlátozottak. Ha egy bizonyos perspektívából nézem a dolgokat, akkor onnan valami látszhat teljesen egyértelműnek, lényeginek, illetve abból a perspektívából az is. Mindeközben azonban tudnom kell, hogy csak azért látszik egyértelműnek és lényeginek, mert éppen abból a perspektívából nézem. Ez kettős követelménnyel állít szembe: egyrészt azzal, hogy elfogadjam az adott perspektíva igazságát, ugyanakkor belássam, hogy egy másik perspektíva felől ez az igazság talán megkérdőjelezhető, vagy pusztán csak részleges, vagy éppen téves. Ezzel kábé ott tartunk, hogy van is igazság, meg nincs is. Pontosabban: vannak igazságok, amelyek a maguk szituációjában kötelező érvényűek, tehát el kell fogadnunk a lehetőségüket. Ugyanakkor nem tehetjük meg, hogy csak egyetlen perspektívából vegyük figyelembe a dolgokat, mert ezzel egyrészt a saját igazságunkat hallgatólagosan az egyetlennek tekintenénk, másrészt kizárnánk mások igazságának a lehetőségét. Tehát a saját perspektívánk korlátaira és sajátos perspektíva-voltára kellene itt rádöbbenünk. Arra, hogy rendelkezünk egy egyedi, sajátos nézőponttal (például sajátos személyiséggel, gondolkodásmóddal, érzékenységgel, sajátos kulturális hagyományokkal, képességekkel), ami adott esetben csak az enyém, tehát egyfajta „kiváltság” vagy „adomány”, vagy még inkább az egyediség ez, ugyanakkor korlátozott is, mivel más perspektívák (személyiségek, gondolkodásmódok, érzékenységek, kulturális hagyományok, képességek) között, azok kereszteződésében helyezkedem el. Az igazságok pluralitása mint elv így hát azt jelenti, hogy saját igazságom csak azzal a kikötéssel tarthat igényt érvényességre, ha ezzel nem zárom ki azt, hogy egy másik perspektíva ezzel ellentétes igazsága is érvényes lehet, de eközben nem adom fel a saját igazságomat, ugyanakkor nem is terjesztem ki, vagy erőszakolom rá azt más nézőpontokra.

Ebből arra a következtetésre is juthatnék, hogy egy (relatív) igazság akkor hatékony és sikeres, ha egyszerre több perspektívából is elfogadható. Ezzel azonban az a baj, hogy akkor ez könnyen az elvárásoknak való megfelelés, az igazodás elvévé válik. Szerintem legalább két fontos változat van arra, hogyan állítódnak elő a privatizált igazságoknál tágabb érvényességre igényt formáló igazság-effektusok. Az egyik a techno-ideológia (ezt most találtam ki, nem valami szakszó), a másik a művészet. Techno-ideológiának most az olyan üres jelölő vagy operátor működését nevezem, amelynek valaha volt egy konkrét, történelemhez, feltételekhez, szituációhoz kötött jelentése, ezt a konkrétságát azonban mára elveszítette, vagy ez a kiüresedés folyamatban van. A legtöbb hagyományos eszme, mint a szabadság, a nemzet, a tolerancia, a nyitottság, az etika, a hit, a „minden relatív” elve, a másság tisztelete, a demokrácia, stb. az ilyen üres jelölővé válás tendenciáját mutatja. Mivel ezek olyan általánosságok, melyeknek – a virtuális tér egyre kiterjedtebb jelenléte miatt – nincs konkrét tartalmuk, mindenki azt képzel beléjük, amit akar, azt társít hozzájuk a saját relatív pozíciója felől, amihez éppen hozzáfér. A szabadságból neoliberális manipuláció lesz, a nemzetből misztikus egyesülés az idővel, netán hordaszellem,  a toleranciából megalkuvás, a nyitottságból drogosok és transzvesztiták undorító gyülekezete, az etikából korlátoltság, a hitből fundamentalizmus, a „minden relatív” elvéből esszencializmus, a másság tiszteletéből elkorcsosulás és fajtalanság, a demokráciából meg mondjuk zombilázadás.  Ez az a pont, amikor valóban minden relatívvá válik, abban az értelemben, hogy a pluralitás helyett a teljes káosz kezd uralkodni az agyunkon és a Facebook-idővonalunkon, s ilyenkor keressük elő a Youtube-on a „Senki nem ért semmit” eredeti, Kispálos verzióját vagy kezdjük meg a dugibort a garderóbból.

Mielőtt idáig jutnék, még teszek egy próbát. Az ilyen üres jelölők használatával az a baj, hogy noha mondjuk én egy teljesen speciális, érzelmileg így vagy úgy telített, személyes jelentésben használom,  akárhány kilométerrel odébb egy másik ember egy teljesen más perspektívából egészen mást fog társítani hozzá. Megteheti, mivel ez a jelölő (például a „nemzet” mint szó) egyrészt annyiféle értelemben használatos, hogy egyre inkább nincsen semmi értelme. Ha lehet nemzeti egy dohánybolt, egy múzeum, lehet nemzeti egy eledel, egy gondolkodásmód, az érzés, a művészet, a politizálás, a gazdasági rendszer, az érdek, a szépség, a férfiasság és a nőiesesség, a lélek és a csípős paprika, a táj és a történelem, akkor igencsak kérdéses, hogy ennek a szónak van még valamilyen jól körülhatárolható jelentése, és alkalmas valamire azon kívül, hogy fenntart egy olyan beszédmódot, amely azt sugallja, hogy beszél valamiről, miközben nem beszél semmiről. Éppen ezért tökéletesen alkalmas a manipulációra. Semmi mást nem jelöl, mint azt az elvont az államhatalmi rendet vagy működési mechanizmust, amely éppen benne éppen működik. Ez egy üres jelölői mechanizmus, amely megszünteti annak az egyedi jelentésnek a kifejezhetőségét, amit eredetileg mondani akartak vele. (Ez megint nem azt jelenti, hogy nem jogos a valamilyen közösséghez való odatartozás igénye, amelyre a „nemzeti érzés” kifejezéssel szoktak utalni, csak azt, hogy ez a kifejezés nem azt fejezi már ki, amit szeretnénk, tehát használata megtévesztővé vált, ezért a közösségi igényeinket kevésbé megtévesztő és kevésbé manipulált fogalmak használatával lenne jó kifejezni.)

Ezzel szemben a művészet az igazság-effektust nem úgy állítja elő, hogy egy mindenki által ismertnek vélt, valójában a kiüresedés tendenciáját mutató jelölőkre, operátorokra hivatkozik, épp ellenkezőleg, egy az általánosíthatóságnak minél inkább ellenálló specifikus, komplex, túldeterminált, végül is a tökéletes megérthetőséget és birtoklást lehetetlenné tevő egyedi jelentés-összefüggést hoz létre, vagy létrehozza egy egyedi jelenlét lehetőségét. Már csak azért sem mondható, hogy egy műalkotásról kialakított vélemény relatív, mert egy komplex mű, amelynek érzékeljük a többféle jelentését és egyértelműsíthetetlenségét, nem pusztán relatív, hanem magának a relativitásnak, vagyis az egyidejű pluralitások, a plurális jelentések egyidejűségének a tapasztalatát nyújtja. Nem pusztán egyetlen relatív nézőpontról, tapasztalatról vagy jelentésről van szó, hanem egyszerre többről. Azt lehetne mondani, hogy magát a relativitást tapasztaljuk, a többdimenziós jelleget. Ezáltal hívja ki a különböző értelmezéseket, de úgy, hogy egyikben sem oldódik fel teljesen, még az alkotó saját utólagos értelmezésében sem. Nem egyetlen lényegi, mély, esszenciális jelentést feltételez, hanem a jelentések lehetséges gazdagságát, kimeríthetetlenségét és egyesíthetetlenségét. Nem azért érezzük érvényesnek, mert mindenki számára azonosítható, hanem mert tökéletesen senki által sem birtokolható. Minden értelmezése hagy maga után kívánnivalót, de ez nem azt jelenti, hogy fölösleges az értelmezés, hanem csak azt, hogy nem fordítható, nem redukálható, nem egyszerűsíthető le egyetlen végső jelentésre, hogy valóban egy helyettesíthetetlenül egyedi élményt, tapasztalatot, jelenséget, eseményt, jelenlétet tesz valóban helyettesíthetetlen formában hozzáférhetővé. Az értelmezések nem elvesznek belőle, hanem gazdagítják, hozzáadnak. Éppen ezért a művészet, ha az és akként is kezelik, képtelen általánossá és a hatalom eszközévé válni.

Fölmerül persze a sokszorosítás és a politikai felhasználhatóság kérdése. Hogyan maradhat egyedi egy jelentés- vagy hatásösszefüggés, ami akár több ezerszer is megosztható, sokszorosítható? Erre az egyszerűbb és talán hagyományosabb válasz – most megelégszem ezzel – az, hogy kortárs körülmények között a művészettel szembeni kihívást éppen az jelentheti, hogy a megosztások vagy a népszerűség ne csökkentsék az üzenet komplexitását.  Vagyis minél inkább függetlenné kell válnia a kontextusától. Olyan műalkotás persze nehezen képzelhető el, amelyik egyáltalán nem függ a kontextusától, nem szólítja azt meg, nem akar beszélni valakihez, így hát a „tökéletes műalkotás” éppen az lenne, amelyik egyáltalán nem is létezik, mivel annyira függetlenné vált a környezetétől, hogy már senki nem is érzékeli, nem tulajdonít neki jelentést és jelentőséget, mindenki tökéletes közönnyel megy el mellette. A skála másik végén az olyan műalkotás állhatna, amelyik viszont nem eléggé komplex, így átcsúszik a konvencionalitás és az általánosság (potenciálisan üres, semmilyen egyediséggel nem rendelkező) síkjára, leegyszerűsíthető lesz egyetlen, homályos, ám igazinak, esszenciálisnak tűnő jelentésre, továbbá minden különösebb erőfeszítés nélkül azonosíthatónak tűnik a közmegegyezéses „mondanivaló”.  A „jó” műalkotás ezek szerint az, amelyik eléggé többértelmű és bonyolult ahhoz, hogy ne legyen külső érdekek által kisajátítható, de még érzékelhető egyediséget tesz hozzáférhetővé, azaz kitágítja az adott kontextusban az érthetőség és az érzékelhetőség határait és visszahozza a mindent behálózó csere, helyettesíthetőség és szubjektív privatizáció általánosságainak rendszerébe a teremtés és megújulás energiáit.

A politikai felhasználhatóság veszélyének egyik esete a művészi alkotások esetén éppen akkor állhat fenn, amikor a mű jelentése azzal kacérkodik, hogy egy általános, közérthetőnek tűnő (szerintem valójában üres vagy a kiüresedés tendenciáját mutató) üzenet irányába tolódjék el. Ilyenkor a művészet önként kiteszi magát a közkézen forgó ideológiáknak való alárendelődésnek. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a művészetnek nem kellene foglalkoznia közös vagy populáris problémákkal, csak azt, hogy mihelyt ezt a konvencionális kódok megkérdőjelezése, komplexebbé tétele, kibővítése nélkül teszi, ideologikussá és felhasználható válik olyan érdekeltségek számára, amelyekkel esetleg az alkotó egyáltalán nem értene egyet.) A művészet igazság-effektusa és a politika érintkezésének vagy a politikai felhasználhatóságnak a másik kirívó esete az, amikor maga a politika válik művészivé, vagyis a politikai érdek vagy üzenet művészi igazságnak, élménynek tüntetik föl magát.  Az egyes esetekben nem mindig könnyű a kettő között különbséget tenni. Előfordulhat, hogy valaki az egyediség tapasztalatát, eseményét, a jelenlét szingularitását csak konvencionális kódokba fordítva tudja elmondani, és az is, hogy valakinek már nincsenek is egyedi élményei, mivel ezeket már eleve politikai tapasztalatként éli meg, azaz feladta egyediségét.

Visszatérve kiindulópontomhoz: a „minden relatív” vagy az ezzel rokon „minden vélemény szubjektív” elv jelentése szerintem az, hogy minden nézőpont sajátos igazság- és érvényességi feltételekkel rendelkezhet, amennyiben az érzékelhetőség és az érthetőség (relatív) határai között fel tud mutatni valamilyen egyediséget (élményt, tudást, tapasztalatot, jelentés-összefüggést, jelenlétet), amely eltér az átlagostól vagy az általánosságoktól, illetve bővíti a megértés, érzékelhetőség és jelenlét lehetőségeit egy adott kontextusban (Ennek a meghatározásnak a hiányossága, ha műalkotásokra értjük, az, hogy egy művészi alkotás egyszerre több különféle kontextusba is bekerülhet, ahol különböző hatásokat válthat ki… De amennyiben egyszerre több, nem egymásra hangolt kontextusban is jelen tud lenni, az talán már egyfajta garancia a komplexitásra és az egyediségre). Vagyis az elv elfogadása az ismereteink korlátozottságát, a tudás és a megismerés határainak bevallását vonja maga után. De nem jelentheti azt, hogy akármilyen hülyeség vagy igazságtalanság érvényesnek tekinthető csak azért, mert valaki vagy valakik azt képviselik. Ha nem érzékelhető ez az egyediség, vagyis ha kimutatható, hogy az üzenet valójában konvencionális, vagy egyáltalán nem is érzékelhető, akkor nem lehet azt mondani, hogy „mivel minden relatív, ez is érvényes”. Persze, ilyen önmaguknak való, antiszociális „igazságok” és állítások garmadával léteznek a virtuális térben, de ez még nem jelenti azt, hogy érvényesek is és el kell őket fogadnunk. Ha végül is szociális lények vagyunk, akkor ahhoz, hogy valamit érvényesnek fogadjunk el, figyelembe kell venni azt is, hogy csak az tekinthető érvényesnek, amely mások számára (és különböző kontextusok felé) is közölhető, artikulálható, érzékelhető, vitatható, hozzáférhető. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen semmi azon kívül, ami közölhető, érzékelhető vagy vitatható, csak azt, hogy mivel ez a tartomány nem közölhető, érzékelhető és ezért nem is vitatható, nem lehet sem elfogadni, sem nem-elfogadni. Erre a talán kétségtelenül létező homályos zónára való hivatkozással érvényesíteni, legitimálni bizonyos homályos üzeneteket vagy gyakorlatokat viszont szerintem antiszociális gesztus, mivel azt foglalja ez a gesztus magába, hogy elvárjuk valaminek az elfogadását anélkül, hogy lehetőséget biztosítanánk vagy dolgoznánk ki az adott jelentéshez, üzenethez való, mások számára is elfogadható hozzáférésre, az érthetővé, érzékelhetővé, jelenvalóvá tételre.

Az „igazság relatív” elv ugyanis azt is jelenti, azt hiszem, hogy az nem rajtunk kívül van, hanem megegyezés, aktuális párbeszéd, a közös játéktér kialakítására való hajlam, a közlés, a megnyilvánulás, a vita, a részvétel, az ott-lét, az egymásra-figyelés vagy éppen a kritikai aktivitás eredménye. Ezért nem fogadom el a pluralitást, az igazságok többességét vagy a többdimenziósságot mint elvont elvet vagy eszmét, csak a gyakorlati pluralitást, amit minden pillanatban meg kell próbálni felmutatni, meg kell próbálni gyakorolni és érvényesíteni, hogy ne válhasson belőle általánosság és üres dogma. Dönthet valaki úgy, hogy lemond a közlésről, vagyis arról, hogy meg is akarja osztani, beszélni, vagy más módon elérhetővé, kritizálhatóvá tenni a maga igazságát, tehát anélkül, hogy valamiképpen gyakorolná az igazság pluralitását. Szerintem ezzel sincs semmi baj.  Dönthet úgy, hogy nem fogadja el a közös játékteret, és elutasítja önmaga érthetővé tételét (vagy úgy, hogy túl általánosan fogalmaz vagy konvenciókat követ, vagy úgy, hogy néma marad). Szerintem időről időre szükség van arra, hogy ne legyünk közölhetőek és reprezentálhatóak. Ekkor azonban kivonjuk magunkat az alól a lehetőség alól, hogy igazságunkat (mint relatív igazságot) érvényesnek vagy érvénytelennek lehessen mások által elfogadni.

(Köszi Csiki Jácinta-Katalinnak és Eva Kubanek-nek, hogy a velük való vita hatására ezt meg tudtam fogalmazni.)

autumn_birds_by_ossia-d30pziu

VERSTAN, MATEMAIKA, METAFIZIKA (Géher István László Dekonstruált ritmika c. kötetének bemutatója

 

Március 10-én a Ráció Kiadó minden bizonnyal megrendezte az év egyik legkülönösebb könyvbemutatóját. Géher István László Dekonstruált ritmika című új kötete volt terítéken, amely eredetileg doktori disszertációnak készült, és ebből nőtte ki magát. De hogy mennyire kinőtte magát…! A hátsó sorok egyikében ülve, a megértés és a nem-értés síkjai között kalandozva egy egészen új világban találtam magam.
Hatalmas közönség, rengeteg ember – ennyire felkavaró és forradalmian izgalmas tudomány volna a verstan? Mert ebben az otthonos műhelyben részesei lettünk egy olyan utazásnak, amely  tényleg a jövőbe mutat, és amely, meglehet, új irányt jelöl ki az irodalomértés és a tudomány számára is.

222222222222

A költő balján Ferencz Győző irodalomtörténész foglal helyet, aki bevezetőjében a laikus közönség számára is megpróbálja megfoghatóbbá tenni matematika, verstan és filozófia kapcsolódási pontjait, Géher  újszerű és eredeti látásmódját a korábbi verstani megközelítésekkel egybevetni. No, de ekkor kellett volna felvillantani az öveket bekapcsolni figyelmeztetést, mert amilyen gyorsan beszáguldottunk ide, a Nyitott Műhelybe, olyan gyorsan ragadtattunk el egy másik univerzumba.

Egyetlen kérdés – egyetlen válasz.
Ami bizonyos, hogy ez a verstani munka, Géher István László Dekonstruált ritmikája Weöres Sándor Magyar etűdök I. sorozatában szereplő versek szimmetriarendjével foglalkozik. Szimmetriákkal, amelyek mindenhol ott vannak, amelyek behálózzák egész életünket. A káoszelmélet szerint sohasem beszélhetünk abszolút káoszról, hiszen mindenhol létezik valamiféle minta, csak a keretet kell megváltoztatni, tágítani nagyobbra és nagyobbra, hogy észrevegyük. Maga a költői alkotás is erre hasonlít.  Van, amikor kötött formákat követünk, így a ritmusképzés automatikus; van amikor megpróbáljuk ezt fellazítani és így féltudatos, és alkothatunk a nyelv káoszában is, amelyeknek eredményei volnának a szabadversek…

1111111111

No, de nem létezik, nem létezhet a “nyelv káosza”! A költő nem szavakat dobál egymás hegyére-hátára, bízva benne, hogy valami elfogadható kikerekedik az egészből, hanem egy tudat alatti valaminek engedelmeskedik, ami mozgatja, meghatározza az alkotói folyamatot.
Versírás közben néha érzem hogy az egyik szót ki kellene cserélni egy másikra, bár magam se tudom miért pont az illene oda, csak érzem – meséli a költő. És talán ez a személyes félmondat az, amely képes közelebb hozni a megalkotott számítógépes programot. Mert bizony számítógépes grafikonok követték ezt az elméleti, de néhol személyes hangú bevezetőt.  Géher először csak a Weöres-versekben található  rövid és a hosszú szótagok mintaszerű természetét kutatta. Észrevette, hogy a szótagok hossza akaratlanul is valamiféle szabályrendszert követ; vagyis az az ismeretlen valami – amit helyezzünk el vagy inkább képzeljünk el a költő agyában – rendszerezi a szavakat. Tehát valamiféle tudat alatti tevékenységnek köszönhetően ezek a sorok nem a káosz (jól hangzó) szótagtömbjei lettek,  hanem szimmetriára építkező egészek.
No, de miért a szimmetria a legfőbb rendezőelv? Milyen más rendezőelvek létezhetnek? Hogy lehet a metrika megbontója a szimmetria? A költő részéről mennyire tudatos a rendezett szimmetria-rendszerek alkalmazása?
Ha a létrehozott számítógépes programba betápláljuk a vers rövid és hosszú szótagjainak helyzetét, az kivetíti őket vizuálisan. És ekkor történik a csoda: az oszlopok szabályos alakba helyezkednek el. Tehát ezek a versek nem csak jól hangzanak, hanem egy mélyben megbúvó mintát követnek. Vagyis azért hangzanak jól, mert… létezik a fejünkben egy mintaadó ismeretlen, amely által a művészi alkotás mérhetővé válik.
Ezen a rendhagyó könyvbemutatón többször is kísértett az a gondolat, nekem mi szükségem van erre? Szükséges-e másféle nézőpontól betekintést nyernem a költői mű megszületésének folyamatába, amelyről eddig én is azt hittem, hogy hiten, önreflexión, hagyományon vagy éppen szenvedélyen alapul?
Talán igen, ha másképp akarok gondolkodni önmagamról és a világról…

És talán ezért sikerült ilyen menthetetlenül szubjektívre ez a beszámoló.

(Az estről a fotókat Szöllősi Mátyás készítette.)

11073410_931652923545530_2079442981_n

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info