És egyszercsak hol-volt, hol-nem-volt élet.
Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.
Nézte a kinti, s a benne megkettőződött rétet,
a fák-ikre, madár-ív tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.
Hogy ami ott kívül, az benne is örök.
Osztódik, születik Ő is itt benn.
S ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra
hullt mindkét madár, a szálló és a talmi
árny: eggyé árvult hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva
egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni
kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

(Illusztráció: Duality, Patricia Ariel)