Dárdai Mihály , Dani gyámapja akkor is számolta a lépéseket, ahogy most számolja kukától kukáig. Egy kuka, egy lépcsőház. A határon a telepített aknák ugyanígy. Aki átmegy közöttük. Huszonhárom lépés. Csakhogy már nem lépked olyan öleseket. Meg aztán érdemes? Aki mögötte jön, a haver, eldobta a fegyverét. A köd nem akart felszállni. Semmi nem látszott a Mecsekből. Egyszerre két helyen, három időben. Itt, az üres utcán meg a szétdobált, szilveszteri szemét mindenfelé. Gyerekkora színhelye, Sopron. Ami látszik, akár egy szürke drótfoszlány a szürke ködben. A szürke, szemeteskukák a hajnali derengésben bizakodásra késztették. Társai a tegnapi ivászatot alusszák ki. Az a hajnal más volt. Régi hajnal, mit kezdjen vele.
– Na, meddig tipródunk még itt? – kérdezte a kísérő, amikor átértek az aknazáron. Dárdai a fejét rázta. Veled aztán nem – gondolta – ,még ha itthon felhúznak, akkor sem. Vállat vont. Kísérője régen készülhetett az útra. Degesz hátizsákja erre vallott.
– Maradok – mondta a lőmester, amikor még öleseket tudott lépni. Nem huszonhármat, de ezerhuszonhármat is. A haver utolérte nagy nehezen, tekergette a nyakát. Kicsit fújtatott.
– Eszednél vagy? – kérdezte rekedten. A haver, a katonatárs, aki alföldi kulák fiának mondta magát. Megszökött? Eltűnt? Kimaradt a névsorból egy szép napon. Senki nem kereste, mintha nem is lett volna.
– A sógorok mellett már az amcsik is várnak, haver – mondta Dárdai. Jobb kéz felől jelzőrakéta röppent. Arrafelé néztek. Lehet, hogy sietniük kell. Átlépett a másik oldalra.
– Itt kell átjönnöd – mondta a társának, miután a letiport gereblyenyomon átvágott szögesdrót túloldalára. Az, mintha tojásokon járna, követte. Dárdai visszalépett, a deres kökénybokrok mellett alig észrevehető keskeny csapás vezetett.
– Mi van? – kérdezte a kulák fia.
– Semmi. Mondtam már. Maradok.
– Öt perc még, s itt lesznek odaátról a sógorok – szólt még utána a sísapka alatt fülét dörzsölgető hátizsáknak.
Dárdai kiért az utolsó szeméttartályhoz az utca végén. A fejét rázta. Hümmögött. A köd mögött a szürke drót, vagy a köd anyagából készítették a drótsövényt is, a határt is, de ezt a mai napot egész biztosan. Felemelte a szemetes tartály fedelét és a botjával belepiszkált. Semmi. Megpillantotta közeledő komáit a hajléktalan-szállóról. Na, ezek. Kialudták mámorukat. Nem akarta felemelni a szeméttartály fedelét, aztán mégis. Beidegződés.
– Huszonhárom, gondolta még Dárdai Mihály, mikor a szemetes felrobbant, de legalábbis újévi égzengéshez volt hasonló, amit a fedél felcsapása után megpillantott. Néma volt pedig a levágott fej. Egyáltalán nem Piusz apjának a koponyája került elő. Hol van az már? Ez a fej, hiába hökken meg idős barátunk, Dárdai Mihály, ez a fej túlélt, túl fog élni mindenkit ebben a könyvben. Azok a finom koponyavarratok, a hajától, bőrétől megfosztott, szinte lényegéig néma, s ez által csak-csak beszédes, az alig észrevehető horpadásokkal. Dárdai Mihályban, Dani gyámjában felrémlett, hogy ott, a szemétkupac tetején, mindenféle kacat, válogatatlan hulladék hegyében van valami bolygószerű ezen az alakzaton, formán. Nekünk nem nehéz a pályát, ezt az ívelést, tetőpontot, megtörést, hullást elképzelnünk, hiszen a történelem anyagához is van közünk, nem kevés. Nem, nem Piusz apjának, nem is egy friss rablógyilkosság, vallási kivégzés, bandaközi leszámolás áldozatának testrésze nézett szembe (habár lehunyt ez a szem, sőt: nincs is ez a szem!) idősebb Dárdaival. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy nem férfié a koponya. És még annyit, hogy ha megszólalna, beszéde nem volna érthető ittenieknek. A Sopront megjárt francia katonák egyike hozta át valamikor a tarsolyában a nő fejét. Csataterek, lőporfüst, szenny és vér, itáliai színpadias és fémízű német beszéd, amerre harcoltak és ahogy a forradalom utáni császárság polipkarjai ölelték, szorították Európát. Az égtájakon, azok koptatásán viszont nem fogtak ki a sor alá került újabb és újabb francia háborús nemzedékek. Az őrnagy ifjúként indult, sebesülés nélkül megúszta a háborús éveket. A fej vigyázott rá, az ő fejére. Valahányszor maga elé idézte, egyre inkább meggyőződése lett. A nyakazógép alá került elítéltek maradványait kocsira hányták. Akkor már hagyománya volt a gijotinozottak hajából való parókakészítésnek. A fejeket tehát gondosan szét kellett válogatni, mert voltak teljesen használhatatlan, ritka vagy eltetvesedett darabok közöttük. De ennek az elítéltnek különösen gyönyörű, sűrű, derékig érő haja volt, lesték is útját a fejnek, miután a hóhér felmutatta a nézelődő, ujjongó vagy éppen gyalázkodó tömegnek. Lesték, különös, izgalommal vegyes megrendültséggel. De volt, aki másért követte útját a vériszamós testrésznek. Nem a parókakészítő derék iparosok valamelyike. Végül csak aranyért jutott hozzá a még ki nem hűlt fejhez a fiatalember. Az érett asszonyi korában vesztőhelyen kivégzett forradalmárnő testét tehát a kocsira, a többi lefejezett élettelen testre dobták. Énekelve széledeztek az emberek. Szabadság, látod, mit követnek el a nevedben, idézte a sorsát méltóságteljesen viselő, gyönyörű asszony utolsó szavait. De a Szabadság, francia nevén egyszerűen Marianne, nem szokott válaszolni. A fiatal francia férfi megrendülten szorította szívéhez a fejet. Tünemény volt. Körülnézett az elcsöndesedett Mars-mezőn. Tünemény, gondolta s a korán kelő csillagokra nézett. Akkor még érzett kimondott ágyéki gerjedelmet, és zavarba jött ettől. „Szép vagyok, van szívem, eszem, szerelmet tudok ébreszteni, s azt magam is érzem, de azért erényes maradok…” Nem olvashatta sohasem az asszony visszaemlékezéseinek ezt a részét, mert akkor nem szégyenkezett volna. Semmilyen írást nem olvasott az asszonytól, a párizsi vésnök lányától. A fiatalember, az ismeretlen hódoló, legalábbis csillagnak, és nem megvetésre méltó, politikai szörnyetegnek, nemzetárulónak, sem, hiú, öntelt némbernek nem látta. Még fiatal volt ahhoz, hogy az időkből és az asszonyokból valamit is értsen. Fiatal, és nem tartozott az úgynevezett nadrágtalanok közé. A fej, minden esetre, nála volt. Hiába keresik. A Marseilles-t éneklő, lelkes, vérgőztől tág orrcimpájú polgártársak orra elől sok értékes, vagy értékesnek hitt dolog eltűnt, bár nagyobb részt szigorúan megtorolták a rablásokat, de az apróbb lopásokat is a forradalmi vizsgálóbizottságok, törvényszékek. Ám Párizs kenyere ez által sem lett olcsóbb, éhség várt az emberekre, keserves tél állt a pékek előtt, üzleteik előtt pedig hosszú és egyre reménytelenebb sor. Sopront Napóleon katonái többször meglátogatták „a kis korzikai” impériuma idején. Az asszonyfej bolygója végül, rengeteg hányódással, együtt forgott jóban és rosszban ezzel a keleti égtájjal. Aki itt hagyta, bizonyára nem ok nélkül tette. Az ifjú hódolót, a meglett férfit, aki a császár őrnagyaként fejezte be a háborút, francia föld őrzi. Dárdai Mihály társai valahol megborotválkoztak, emiatt bőrük fiatalabbnak, csaknem rózsásnak, jókedvűnek tűnt. Hogy egy A jelenség nem csupán A-val azonos, továbbá a jelenség létéhez köthető időpillanat sem megismételhetetlen – nos, ezt hidegvérrel tudomásul vehetjük. Piusz és Walter és Vazul észlelése a nyári égbolt madaráról („Isten tűreszelője”) mélyen ismeretelmélethez köthető, noha (a magasban) egyetlen világvallást sem dönt romba ez a hangzás, ez a mámoros madárdal anno 1963-ban, ott Komlón, az ígéret földje felett. Bár a műszerek révén elsajátítható adatok – az érzékszerveknél finomabb „eszkábált érzékelés” révén – világian szenzációsak, teológiai vetületük mégis rendíthetetlennek tűnik. A csoda: nem csoda. A nem csoda: csoda. Majd a felhők eleven jövés-menése tekintetünket, s vele figyelmünket is másfelé irányítja. 1993 újévi égboltján vagy éppen 2016 júliusának egén – ezt még látja Misa bácsi, Dárdai Mihály – ugyanaz a szemnek tárulkozó ismerős kék vagy tekintetet-figyelmet elhártyásító felhőszürke, akár ami Napóleon Sopronba bevonuló katonasága elé tárult.
– Részlet, részletek – gondolta a nyugdíjas lőmester, vagy immár ez benne gondolódott. Dárdai megrázta a fejét, mint aki borzalmas álomból akar felébredni, és óvatosan, zaj nélkül elengedte a kuka fedelét.
Lehet, hogy a fél mégis több, több mint az egész? Lehet, hogy a történelmi görögök mindent tudtak? Piusz csóválta a fejét, aztán visszájára, a fehér felére fordította a régi iromány lapját.
