Végtelen nyolcasok
„Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Az élet nem lányregény.”
Koncz Zsuzsa
Sokat gondolok mostanában Borira. Főleg a temetése óta álmodom vele rendszeresen. Tudom, hogy nem kellene az álmoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanom, de nincsen rá megnyugtató magyarázat, hogy a nagynéném miért látogat meg éjszakánként rendszeresen.
Azt gondolná az ember, a falusi hétköznapok és a nagyvárosi élet közötti szakadék cseppet sem áthidalhatatlan, főleg ha csak száz kilométerről van szó. Hétvégén fogod magad, beülsz az autóba, és nem több mint másfél óra múlva már a vidéki élet lelassult gyümölcsöseiben szeded a barackot a fáról, meg egész nap csak tréningruhában igyekszel az egyik rokontól a másikig. Végtelen nyolcasok bővebben…
Fernando Pessoa: Macska, ki a járda mellett
Macska, ki a járda mellett
úgy cicázol, mint az ágyban,
sorsod miatt irigyellek,
mely nem is sors valójában.
Szolgája erős törvénynek,
mely követ-embert vezérel,
személytelen ösztönlényed
csak azt érzi, amit érzel.
Úgy vagy boldog, ahogyan vagy.
Tiéd, mi vagy, mind a semmi.
Én, tudója önmagamnak,
nem tudok magammá lenni.
Havasi Attila fordítása
Lélekben a kert – IV.
Jó piszkosnak lenni.
És jó tisztának is.
Ügyetlenül csókolózni, a nyálat letörölni,
rúgni a port az enyésző játszótereken,
és hogy te pirulsz, mikor engem vetkőztetnek
azok, akiknek mi mutattuk meg a szabadságot.
Gyávák vagyunk.
Istentől a homokszemig ölelem magamhoz
ezt a kipattogzott csuszamlósságot,
és csak szorítom, szorítom ki belőle
leharcolt akarattal a lélegzetet:
a fölöslegessé kényelmesedett életet.
Hogy érdemes lehessek – ezért pusztítom a
közönségeset és az ellenállás nélkülit.
Nem hűs huzat vagyok, hanem szemétszag.
Váratlan és izgató – abból a lezárt utcából,
ahol az önpusztítás isten-igenlés.
(Illusztráció: A szerző alkotása)
Lélekben a kert – III.
Bennem mindig az
a nehéz, illatos eső szemerkél –
van, hogy csak beköszön,
máskor alaposan végigver rajtam;
minden cseppje: egy élet.
– ez most így sikerült,
talán a következő jobban.
Tükörből vagy, te visszanéző,
megforgattál, jól becsaptál:
hogy támadnak a védekezők,
hogy megússzuk a hétvégi nagytakarítást,
hogy a lényeg elfér egyetlen szóban.
Önzőbbnek kell lennem az egészséghez.
De azt csak pusztítva-pusztulva lehet, ugye:
kicsit bólogatni, kicsit odab*szni,
kicsit jólesően beleszakadni (?)
*
Elakadt a lift az utolsó előtti emeleten,
öregház érzésem van és fém-allergiám –
kezi’csókolom, Jézuska feljöhet a tetőre játszani?
(Illusztráció: A szerző alkotása)
Késővörösben (Paul Celan költeményei)
Késővörösben
Késővörösben alszanak a nevek:
egyet
felébreszt világtalan éjszakád,
és elvezeti, fehér bottal végig-
tapogatva a szív déli falát,
a fenyők alá:
egy embernövésű fa
elindul a cserépvárosba,
ahová az eső is betér,
a tengeri idők barátjának adva ki magát.
Kékben
mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,
és szerelmed nevei közt
tartja számon saját szótagjait.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Erős vár
Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:
a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.
Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász
zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.
A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.
A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,
és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,
már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.
De amint abban házban a tükör elé lépsz,
mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.
És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.
(Mohn und Gedächtnis, 1952)
Fénylés
Hallgató testtel
fekszel mellettem a homokban,
fölötted a csillagok.
Talán egy sugár hasadásából
pergő fény szakadt rám?
Vagy pálca volt,
amit fölöttünk törtek,
az ragyog úgy?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Sötétről sötétre
Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.
Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:
ott is az enyém, és ott is eleven.
Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?
Kinek a fénye követ most engem a parton,
ki ez, hogy révészt is talált?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
A vendég
Még alkonyat előtt
betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,
aki a köszöntést titokban homályra cserélte.
Még hajnal előtt
felkel,
és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,
a lépésektől visszhangos, kongó álmot:
hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,
és odaveted elébe lelkedet.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Változó kulccsal
Változó kulccsal
nyitsz be a házba, ahol
az elhallgatottak hava kavarog.
A vér szerint, aminek
forrása szemed, szád, füled,
változik, cserél, csal a te kulcsod.
Változik a kulcs, igazodik a szó,
hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.
A szél szerint, ami tovább űz,
gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
A távolba
Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:
jöjj, lakoznod kell.
Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:
elérhető közelségben a menedékhely.
A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,
lélegezned, magadnak lenned.
(Sprachgitter, 1959)
Egy nap, egy másnap
Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.
A csend repült elénk
egy második, világos életet.
Győztem, legyőztek, hittünk
a szikár csodákban, az ág,
amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt
a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,
leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk
szétporladva a fények után, és minden
zuhant, omlott,
senki kezébe vetettem.
(Sprachgitter, 1959)
András Orsolya fordításai
(Illusztráció: Paul Klee)