– A pénz, a pénz, a pénz! Hát nem ez mozgat mindent? – dünnyögte Nuno mester.
Pero engedelmesen bólogatott, bár nevelőapja elbeszéléseiből nem ilyen világra számított.
A hajó kapitánya, Francisco Motim nemesember volt, és csak azért szállt tengerre, hogy hűsége jeléül valami kis kegydíjat, pénzecskét kuncsorogjon ki Alfonz királytól. Francisco úr soha nem járt Tengerész Henrik udvarában, nem tudta, merre van Bizánc, nem érdekelte János pap, nem olyan lovag volt, aki a tengerparton andalogva verseket szerez.
De ha nem olyan, akkor milyen?, töprengett Pero. Ő még abban sem volt biztos, hogy a Santa Lucia kapitánya, ez a büszke nemesember tud írni-olvasni.
– Harminc rabszolga, és a király elégedett lesz velünk – mondogatta.
A szakállas Nuno mester, a navigátor, a karavella kormányosa hajósinasként részt vett José de Sintra és Pero Alencar expedícióján.
– Azok voltak csak a szép idők! – mesélte. – A herceg indulás előtt minden tengerésszel kezet fogott, és már azért hálás volt, ha valami különleges virágot hoztak neki Afrikából. Istenem! Micsoda idők! Micsoda emberek! Ma már csak a lovagregényekben élnek ilyen férfiak. Édesapád büszke lehetett arra, hogy a herceget személyesen ismerte.
És gondolván egyet egy gyűrött paksamétával tért vissza a kabinjából.
– Ez apád széltérképe. Derék munka, csak épp senki nem igazodik ki rajta. Apádnak, az első Pero Alencarnak az volt a hóbortja, hogy színekkel jelölje a szeleket. Ha te, fiacskám, tényleg piros, kék, zöld szeleket látsz, akkor jó hasznát veszed.
Pero bólintott. Egy széltérkép! Eddig nem érintett egyetlen olyan tárgyat sem, ami az édesapjáé volt. Se egy inget, se egy poharat, se egy gombostűt. A neve és az édesanyja teste volt az egyetlen, ami összekötötte azzal a férfival, aki egy apró falu mélyén életet adott neki.
Az összegöngyölt pergament elrejtette a szalmazsákjába – immár volt valamije, nemcsak bánata és sérelmei.
Közben az ütött-kopott rabszolgavadász hajó serényen haladt dél felé.
A marokkói partok közelében egyszercsak észrevettek egy fel-alá bukdácsoló arab vitorlást.
– Szent Jakab nevére, kapjuk el! Eltörött a főárbocuk, egy-kettőre beérjük őket! – kiabált a szállásmester.
A kapitány mosolyogva bólintott. Rajta, rajta! Egy gazdag mór hajó még a fekete rabszolgáknál is fényesebb zsákmány volt.
A hajócskán egy muszlim nagyúr utazhatott a kíséretével. Pero az orrában érezte az asszonyok rettegését, és már-már hallani vélte, ahogy magukon kívül sikoltoznak –hát nem azt mesélték hajdan a lagosi szomszédok, hogy ilyen hajón utazott az édesanyja? Összeszorította a száját, nem akart mást, mint újra otthon lenni az anyja, Aldonça mellett.
– Ezeknek elment az eszük! – rikoltozott a kapitány. – Az asszonyok beleugrálnak a tengerbe! Micsoda balszerencse! Mekkora kár éri Alfonz királyt!
Pero dermedten figyelte, ahogy a nők és a gyerekek kapálózva elmerülnek a habokban, a túloldalon pedig leeresztenek egy csónakot, és néhány mór tengerész hevesen evezni kezd.
– Azt a teremtette! Kapjuk el őket! – kiabált Nuno mester.
De a szél az arabok segítségére sietett, a portugáloknak csak a szárnyaszegett, törött árbóccal himbálózó bárka maradt. Finom szőnyegekkel, füstölőkkel, drága edényekkel, ékszerekkel, gyerekjátékokkal – melyeket a kapitány rögtön lefoglalt Jézus Krisztus, Szent Jakab és a király nevében.
– Jó előjel – mondta Francisco Motim kapitány a szakállát birizgálva.
De jó előjel ide, vagy jó előjel oda, a hőség nem kegyelmezett a portugáloknak. A Bojador-fok után kezdték kiköpdösni a fogaikat a fiatalabb tengerészek. Perónak helyén volt az esze – épp ezért a fogai is – hiszen a nevelőapjától, José Sintrától megtanulta, hogy csak egy őrült vág neki a tengeri útnak friss citrom nélkül. Fiacskám, jegyezd meg, a fogak kilazulnak, ha hónapokig füstölt, szárított, sózott ennivalón él az ember. És ez csak a kezdet: a nyelv megdagad, nyelni nem tudsz, és rúgkapálva, szörnyű kínok közt éhen veszel.
De mire elérték Arguimba, az óceán partján emelt portugál erődbe, a szalmazsák mélyén rejtegetett citrom is megrohadt, és Pero utolsó szalonnadarabkáját megrágták a patkányok. Hát még mindig ő lenne Pero Alencar? Drága édesanyja szeme fénye? Pero csontjai zörögtek, az arcán, akár a többieknek, vöröses kelések támadtak. Az utolsó nap szinte várta, hogy megnyílik az ég szakadéka, a tengervíz felforr, és őt magával ragadja a megsemmisülésbe. Végre valahára!
– Vigyázz, fiam! Aki ébren álmodik, az önmagában veszik el, nem a tengerben – intette Nuno mester.
Arguimban, a hófehér, a hőségben tündöklő falak között trónolt dom Miguel udvari tanácsos, aki engedélyt adott a hajóknak a továbbhaladásra.
Portugália kicsi, szegény és gyenge, nem versenghet az angolokkal vagy a franciákkal – de lám-lám, az egész óceán a portugáloké!, magyarázta büszkén Francisco Motim kapitány. Idegen hajók csak Alfonz király engedélyével hajózhatnak rajta!
A szakállas dom Miguel a kikötőben fogadta kedves atyjafiát, a Santa Lucia parancsnokát.
– Nektek nem kell tovább vánszorognotok dél felé – mondta – mostanában az afrikaiak helybe hozzák nekünk a rabszolgákat.
Francisco Motim kapitány nagyot sóhajtott. Azt a parancsot kapta, hogy közelharcban szerezzen rabszolgákat, és haladéktalanul szállítsa őket a lisszaboni rabszolgapiacra.
– Remélem, az ég kegyes lesz hozzánk, és találunk néhány parton csellengő feketét! – fohászkodott a kapitány. – Pedig higgye el, kegyelmed, én már a hátam közepére kívánom ezt az óceánt.
És az ég kegyes volt a Santa Lucia legénységéhez, öt nap bukdácsolás után, egy harsányan zöld erdőkkel szegett part közelében észrevettek egy boldogan ugrabugráló tömeget.
– Kíméljük a lőszert! Hálóval ejtsük foglyul őket! – parancsolta a kapitány.
A szél a szárazföld felől fújt, úgyhogy Nuno mester és csapata ügyesen becserkészte őket. Hálót dobtak három fekete anyára és a gyerekeikre, miközben a férfiak kétségbeesetten rikoltozva, fel-alá ugrálva, a mellüket verdesve köveket hajigáltak a tengerészekre.
– Ezek nem emberek, Nuno uram! – kiáltott Pero. – Nézze csak, nincsenek dárdáik, nyilaik, az asszonyokon még ruha sincs!
A kormányos ingerült lett: – Neked elment az eszed, öcskös! Ki látott már ilyen állatokat?
– Nézze meg jobban, mester! Egytől egyig szőrösek! És többet járnak négykézláb, mint felegyenesedve.
Nemcsak Nuno mestert, a navigátort, hanem a hajó papját, José atyát sem lehetett meggyőzni. – Ez Kám elveszett törzse, ezért ennyire szőrösek – jelentette ki lelkendezve. – Ha megkereszteljük és megáldoztatjuk őket, rögtön emberibb formájuk lesz.
És a matrózok segítségével megpróbálta az összekötözött állatokat a parton sorba állítani, és ott helyben az Anyaszentegyház áldásában részesíteni. A kétségbeesetten tekergőző kölyköket igyekezett egy jó nagy husánggal észhez téríteni.
– Nem szabadna így megalázni őket – motyogta Pero maga elé.
De a kapitány elégedett volt. Három nősténnyel és öt kölyökkel tértek vissza Arguimba. Nem kell tovább vánszorogniuk az óceánon. Kis fáradtság, de nagy haszon.
Dom Miguel, Alfonz király megbízottja már hallott arról, hogy Isten végtelen bölcsességében és jókedvében emberhez hasonló állatokat, majmokat is teremtett.
– Ne bosszankodjon hát, jóuram! – vigasztalta a kapitányt. – És ami a fő, ne haragudjon ezekre a szegény csimpánzokra! A marokkói hajón megkaparintott zsákmányból vásárolhat itt legalább tizenöt életerős rabszolgát.
Ám ekkor Pero már nem akart a rabszolgavadász hajóval hazatérni.
Úgy érezte, a szükségesnél egyetlen perccel többet sem képes Motim kapitány és a többi rabszolgavadász, Nuno kormányos és a többiek társaságában eltölteni.
