“…vajon mit akarhatnak mondani ezzel a költők?” (Fordított idő II.)

Hannának megjósolták: a lányának öt élete lesz.
De mire kell egy lánynak öt élet?
Egy is sok, gondolta Hanna.
Ő Alexandriából menekült el hét évesen, bejárta Líbiát, Tunéziát, Marokkót, eladták a családjával Tuniszban, míg végül egy jámbor zsidó megváltotta őket, így került Narbonne-ba. Ő feleennyi vesződést sem kívánt a lányának, Leának. De az öt élet, jósolgatták az asszonyok, talán azt jelenti, hogy Leának öt fia lesz. Öt eleven olajfa, öt csatamén, öt oroszlán, öt kivont kard. Meglátod, büszke lehetsz rá.
Hanna három napig vajúdott egyetlen gyerekével, úgyhogy nem kívánt a lányának ötszörös büszkeséget. De hogy mit kívánt, az nem sokat számított. Megtűrt özvegyként élt Moises bácsi házában, és esélye sem volt férjhez menni, hisz a sok vesződés kiszívta a csontjaiból az életet, a bőréből a színt. Az a fajta volt, aki ki se fejlődik egészen, és máris elkezd töpörödni. Mintha a fiatalságát valamelyik sivatagi úton hagyták volna a szülei.
Csak a nevét hozták volna magukkal. Hanna.
Azt könnyű megjegyezni.
És Hanna életét nemcsak az ilyen jóslatok nehezítették. Egy örökké úton levő családban nem sok idő jut egy lánygyerekre. Az ő szülei is csak Narbonne-ban vették észre, hogy Hanna azért beszél motyogva, azért keveri a nyelveket, mert alig hall valamit.
A szavak, mint vibráló lepkék röpködnek a fogalmak körül.
Hanna képtelen volt az összeset ellesni és a fejben tartani. Néhány szó mindig eltűnt, mint a sivatagi úton az ismerősök.
Hannának arról sem lehetett fogalma, hogy milyen családi alkuk révén került Moises bácsi házába. De itt már szégyellte, hogy ügyefogyottnak nevezik, ezért rászokott arra, hogy ne az emberek szájáról, hanem a gesztusaiból, a pillantásaiból olvasson. Hogy megpróbálja kitalálni, mit akarhatnak mondani. De annyira megviseltnek és árnyékszerűnek tűnt, hogy a jó Moises bácsi csak a rabszolgagyerekek felügyeletével bízta rá.
Mintha Hanna csak árnyéka lenne a saját nevének.
A „jámbor Hanna” minden nap enni adott a gyerekeknek, megigazította a fekhelyüket, és elkülönítette azokat, akiknek a szemén látszott, hogy már nem húzzák sokáig. És amíg motyogva, bólogatva tett-vett közöttük, megfigyelte közöttük a barátság, az összetartás apró jeleit – a túlélés sok-sok trükkjét, amit a gyerekek útközben tanultak egymástól.
Moises bácsi szláv rabszolgákat vitt a cádizi piacra. Serdülő fiúkat, serdülő lányokat. Itt, az olajfaligetben rendezett be egy szállást, hogy a gyerekek erőre kaphassanak. Őt nem a túlélés ezer trükkje érdekelte, csak annyi, hogy minél többen túléljék az utazást.
És semmi különös nincs abban, ha egy távoli rokonnak nevezett, alázatos szolgálólány egy másik alázatos szolgához megy feleségül. Hisz Isten mindenkinek jót akar. Moises bácsi nemkülönben. De az már igazi csoda, váratlan ajándék, ha ez az alázatos szolgáló egy csodálatos szépségű lánynak ad életet. Leának, egy fürtös, örökké nevető kislánynak, aki mintha megtalálta volna Hanna valamelyik sivatagi úton elvesztett fiatalságát, és elhozza volna megmutatni Narbonne-ba.
Természetesen abban sincs különös, hogy mikor egy ilyen csodálatos szépségű, öt reménybeli  élettel terhes lány megszökik egy Benjaminnak nevezett kalandorral, mindenki az anyát hibáztatja. Micsoda ügyefogyott! Egy gyereke van a mamlasznak, és erre az egyre sem képes vigyázni! Úgyhogy nem is vette zokon senki, hogy az immár magányos Hanna kiköltözik az egyik közös hálóteremből, és behurcolkodik egy elhagyott szerszámos bódéba.
És esténként már nem a sógornők-nagynénik arcát fürkészi, hanem azon töpreng, hogy tudna az egyetlen fontos embernek, a saját lányának üzenetet küldeni. Hiszen ki másra gondolhatna? A férjét öt hónap alatt vesztette el, az apja út közben, idegenek közt halt meg – de tőle, Hannától elfelejtett a halálos ágyán búcsút venni. Nem, nem neheztelt rá, hanem egyszerűen csak megfeledkezett. És Hanna neki nem bocsátotta meg, amit a tulajdon lányának elnézett: hogy úgy ment el, hogy nem mondott egy istenhozzádot sem.
De hogy üzenhetne egy süket kis öregasszony egy idegen országban kóborló gyereknek?
Eltelt négy hónap, eltelt öt hónap. A rokonokat már a szokatlan szárazság és egy hatujjú gyerek születése tartja izgalomban.
Pedig talán már növekszik is egy magocska Lea hasában. De ha rátör a hányinger, ha szédül, ha émelyeg, akkor kihez fordul az ő egyetlen lánya? Meglehet, az elveszett tíz zsidó törzset kutató Benjamin már régesrég magára hagyta. Vagy nem magára hagyta, csak eladta néhány dirhemért. Hol van, mit csinál most Lea, az egyetlen? Egy koszos bordélyban szolgálja ki a vendégeket, vagy elégedett, boldog fiatalasszonyként üldögél egy kertben?
Régebben Hanna görcsösen fürkészte az  arcokat, és sok mindent ellesett Moises bácsi lakomáin. És most a csendbe merülő éjszakai kertben volt ideje sok mindenen elgondolkodni. Hogy érezheti egy költő Jeruzsálem szíve lüktetését, ha még ki se tette a lábát Narbonne-ból? Mit csinál egy szív, ha egy másik szívre gondol? Le tudja-e győzni a távolságot?
Hogy tudná elérni, hogy a lánya még egyszer rápillantson?
Egy könyvtekercset rejtett a ruhája alá, és hajnalonként a zsoltárokból próbálta meg kibogozni a betűk értelmét, megtanulni olvasni, átlépni a jelek birodalmába. Hiszen nemcsak az létezik, amit megtapintunk. Vannak csalhatatlan jelei, ha egy gyerek hazudik vagy meg fog halni – ezt ő, Hanna megtapasztalta a rabszolgák között. És nemcsak azt élhetjük át, amit a saját szemünkkel látunk. Hanna beszélt szláv gyerekekkel, akik az úton értesültek a szüleik haláláról – de hogyan értesülhettek bármiről, ha a szülők egy másik országban búsultak utánuk?
Talán két testet összeköthet a vágyakozás. Akármilyen messze vannak.
A lányom a vesém, a májam, a szívem. Nemcsak a húsom, a vérem, hanem a lélegzetem, az egyetlenem.
Lefekvés előtt tudatosan készült rá, hogy a lányával álmodjon. De álmában mindig egy sivatagi úton vesztegelt a szüleivel, és vártak valakire, aki soha nem érkezett meg. Ám egyszer, mikor hajnalban ébren kuporgott a viskója előtt, mégiscsak megpillantotta a lányát. Mintha a vágy szétfeszíthetné a távolságot, és Lea egy fényfolt közepén, az olajfák tövében sétálgatna. Hanna nemcsak a pihéket látta a lánya szája szélén, hanem a bőrét pettyező, apró, vörös kiütéséket?
Talán valami járvány? Fertőző betegség? Vagy romlott húst evett?
De esze ágában nem volt odarohanni, hiszen miközben jól látta az arca minden részletét, azt is tudta, hogy elviselhetetlenül messze van. Irgalmatlanul nagy hegyek között, ahol afrikai szemnek szokatlan, bágyadt, halványfehér virágok nőnek. Minden idegen volt itt: a kövek színe, a bokrok formája, a levélkék erezete – és még a Lea mellett baktató Benjamin sem tűnt igazi zsidónak: valami sityakot viselt, és a rá jellemző orcátlansággal magyarázott valamit két tagbaszakadt, szakállas óriásnak.
Miközben Lea, az ő lánya rémült és tanácstalan.
Az efféle képek minden hajnalban utolérték. Látta a lányát zuhogó esőben  hajóra szállni, látta megérkezni valami felperzselt kikötőbe, megszállni hegyek közt rejtőző kastélyban, pusztai karavánszerájban, erdei kalyibában, látta várakozni a , ködben, szélviharban, tikkadt forróságban… Hanna szó nélkül követte ezt a tehetetlen kínlódást, értelmetlen vándorlást országról országra. Közben Benjamin elégedettnek tűnt, új és új kalpagokat húzott a fejére, és mindig másféle fintorokkal és taglejtésekkel próbálkozott. Mintha nem utazó lenne, hanem maga az út, ami egy örökké beteg, örökké terhes asszonyt hurcol. Mert nemcsak Benjamin, hanem Lea is állandóan változott: kitelt az arca, ha terhes volt, ha elvesztette a magzatát, lesoványodott – mert akinek nincs maradása, annak nem lehet gyereke, ezt megtanulta Hanna a saját sógornőitől. Még csak két év telt el, de már olyan nyúzott és leátlan volt, hogy senki sem ismert volna rá, ha bekopog csak úgy a Moises-birtokra, hogy egy pohár tejet kérjen.
Ez a végtelen vánszorgás Leát gyorsabban megemésztette, mint őt kiskorában a sivatagi utak. De miért? Talán Leából hiányzott az a tanulni vágyás, nyugtalan kíváncsiság, ami őt, Hannát megtartotta.

De a Moises-birtok nem volt olyan hatalmas, hogy a hajnali látomások örökre titokban maradjanak. Hiszen micsoda dolog! Lea és Benjamin hajnalonként meg-megjelennek az olajfák között, ráadásul az öreg Hanna a kedvükért megtanult írni-olvasni. Moises a hírre csak legyintett: ugyan mit csináljon hajnalonként egy szegény, félsüket öregasszony? Mióta világ a világ, az ilyen Hanna-félék ábrándokkal kénytelenek vigasztalódni. Bármit is mondtak a nőkről a tudós barátai, a szíve mélyén megvetette őket.
Ám a nagynénik-sógornők nemcsak a szegény kis Leáról, hanem egy mesebeli városról is beszámoltak. Ahol lebegnek a házak a tengeren, ahol nincsenek fák, ahol hajókkal járnak a rokonok vendégségbe. Egy csodás városról, ahol a nők olyan üvegdarabkákban nézegethetik magukat, amik az arcvonásaikat tükrözi.
Moises apó most már tényleg elszörnyedt. Persze nem lehetetlen, hogy egy asszony Velencéről hírt hall – de ugyan ki feltételezné a félsüket, csúf kis Hannáról, hogy a piacokon téblábol, hogy kereskedők között sündörög, hogy tudós utazókkal próbálja meg az álmokat a tényekkel összevetni. Ha jól emlékezett, Hanna még világéletében nem hagyta el a birtokát egyedül.
Egyik hajnalban maga is kimerészkedett a rabszolgaszállás melletti olajfákhoz.
– Látom kedves húgocskám, hogy a mi szegény Leánk miatt mennyit aggodalmaskodsz!
Ahogy leolvasta a szájáról a szavakat, Lea engedelmesen térdre rogyott: – Igen, én már annyit aggódom, hogy már nem is tudom az álmokat a valóságtól megkülönböztetni.
A válasz józansága még inkább kétségbe ejtette Moisest. Hiszen ki hallott már olyan bolondról, aki a képzelgéseit ne tartaná örökérvényűnek? Talán mégiscsak igaza lehet a mór tudósoknak, akik a távolba-látást nem tartják vénasszonyos babonának.
És bár világ életében undorodott a hajnali kertek nyirkosságától, most letelepedett az egyik buckára.
– Nehéz lehet neked telente egy fűtetlen, szűk kalyibában.
Hanna hálásan motyogott. Moises megnyugodhatott: a szegény kis Hannának esze ágában sincs visszaköltözni a házába.
De akárhogy tekergette a nyakát, semmi mást nem látott az olajfák között, csak kesze-kusza fényeket, mintha a hajnal csak súgva, lopakodva akarná birtokba venni a világot.
Vagy ez nem is igazi hajnal, hanem a hajnalok hajnala? De vajon mit akarhatnak mondani ezzel a költők?
– És mit gondolsz, húgocskám? Sikerrel jár-e a mi Benjaminunk? Rátalál-e az elveszett törzsekre?
Hanna megrándult. Neki az elveszett tíz törzsnél, a halhatatlanságnál, sőt Moises legtitkosabb terveinél is fontosabb volt a saját gyereke.
– Mit számít? Lea olyan gyenge, hogy Benjamin hamarosan magára hagyja.
De mégsem merte pártfogója kérdését figyelmén kívül hagyni.
– Már régesrég északon járnak. És nyugodj meg, Moises! Akire gondol valaki, az nem veszhet el.

Hanna

Csiperke és Fonyód

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csiperke nevű gomba. Egy szép tavaszi napon megszületett, egy fenyőfa tövében.
Fonyód, a fenyőfa köszöntötte új barátját. Úgy gondolta, neki feladata elkezdeni barátságuk építését. Be is mutatkozott neki.
– Szia! Fonyód vagyok, a fenyőfa.
– Szia! Én Csiperke vagyok, a gomba – s ezzel el is szundikált.
A fenyőfa úgy gondolta, fiatal barátjának szüksége van még a sok pihenésre, így hát nem zavarta. Megint új napra virradt az erdő. A kis Csiperke újból felébredt. Fonyód folytatta volna a tegnapi beszélgetésüket, ami alig volt több egy rövid bemutatkozásnál, de a gyerek-növény csak zavartan ácsorgott.
– Miért mesélsz nekem az erdőről, mikor még azt sem tudom ki vagy?
– De hiszen tegnap mutatkoztam be neked! Fonyód vagyok. Nem emlékszel? Te is bemutatkoztál nekem. Te Csiperke vagy.
– Nem, én kérlek Galagonya vagyok, nem is értem honnan vetted ezt a nevet, biztosan összetévesztettél valakivel.
A  gomba ismét elaludt, most már mint Galagonya. A fenyőfa nem igazán értette, mért hiszi a gomba ismerőse azt, hogy még sosem látták egymást. Pedig kettejüknek életük hátralévő részét egy igen szoros szimbiózisba kellene leélniük.
Újabb éjjel következett. Mikor pirkadni kezdett, Fonyód úgy döntött, most nem ébreszti fel kis szomszédját, hanem úgy tesz mintha aludna, s várja hogy majd ő kérdezzen.
– Ki vagy te itt mellettem, és micsoda óriás vagy!– szólt a gomba.
– Én Fonyód vagyok! Remélem megismerhetlek, s barátok lehetünk. Nem szeretnélek megbántani, de nem érzed úgy, hogy már találkoztál volna velem?
– Nem, nem. A világért sem. Miért, ismernem kellene téged?
– Óh, nem, nem igazán. De megmondanád a nevedet, ha már én is bemutatkoztam neked?
– Persze, én Pereszke vagyok. Ez az első napom a Földön.
Szegény Fonyód tétlenül állt Pereszke mellett. Nagyon kíváncsi volt, de nem tudta eldönteni, hogyan is deríthetné ki, mi zajlik éppen.
Ne haragudj, hogy megkérdem, de hogy hívták az anyukádat, Pereszke?
– Nem haragszom. Az anyukám Galagonya volt, a nagymamám pedig Csiperke.
– Ebben egészen biztos vagy?
– Egészen biztos vagyok– felelte a gomba.
Nem értette a fenyőfa, hogy minek is a szemtanúja, mi folyik körülötte.
A gombák ilyen rövid életűek? Vagy ő aludt olyan sokat, hogy egy egész gombaéletnyit szundikált át? Vagy ki aludt, mennyit és hogyan?

Ez maradjon titok!

 

 

Születéssel kapcsolatos roma babonák

A tanulmány fő célja a dél-szlovákiai roma babonák, konkrétabban, az egyik életfordulóval – a születéssel – kapcsolatos babonák feltérképezése, hiszen ezen események az emberre és egy szűkebb közösség sorsára is befolyással vannak. A korábbi kutatásaimban foglalkoztam már a roma hagyományokkal és a romák halállal kapcsolatos babonáival, majd ezután jutottam arra az elhatározásra, hogy érdekes lenne megvizsgálni egy-egy roma adatközlő tudatában megbúvó babonát, amely meghatározó jelentőséggel bír az emberi élet egy másik fordulópontjára: a születésre. A kutatás során az adatközlők tudatában élő babonák feltérképezésére törekedtem. A vizsgált témákhoz személyes kapcsolat is fűz, ennek hatására kezdtem el foglalkozni az adott népcsoport babonáival. Az első ilyen kapcsolatom G. I. és G. J. -hoz fűződik, mivel felkértek keresztszülőnek második gyermekük születésekor, amit akkor – később megbánva – visszautasítottam. A következő személyes élményem pedig az, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem két roma lakodalomban, többek közt az első két adatközlőm lakodalmában is. A harmadik élményem, hogy 2012 októberében részt vettem a szomszéd roma férfi temetésén, és annyira más, számomra idegen világba csöppentem bele. Az elhunyt felesége és a gyerekek annyira féltek az elhunyt szellemétől, hogy el is költöztek. E három esemény hatására egyre jobban kezdtem érdeklődni a romák kultúrája iránt.

A tanulmányban egyaránt használom a cigány és roma megnevezést. A cigány kifejezést – pejoratív jellegéből adódóan – a dolgozatban ott használom, ahol vagy az adatközlőket idézem, vagy pedig a szakirodalom is ezzel a kifejezéssel él. Jelen gyűjtésben elsődleges célomnak az adatközlők segítségével feltérképezett babonák rögzítését és megőrzését tekintettem mind a jelen, mind a jövő nemzedék számára.

A kutatás során gyakorta felmerülő probléma volt, hogy nagyon nehezen találtam olyan adatközlőt, aki beleegyezett, hogy a beszélgetés hangrögzítéses legyen. A hangfelvételek nyelve a magyar volt, mivel az adatközlők elmondásuk szerint legtöbbször a magyar nyelvet[1] használják a kommunikáció nyelveként.

A gyűjtést mélyinterjúk segítségével végeztem öt településen, mégpedig Sáró községben három adatközlővel, melyből kettő nő (28 és 66 éves) és önbevallásuk szerint magyar cigányok, a harmadik adatközlő 35 éves férfi volt, Erdélyből származik és önbevallása szerint házi cigány. Nagysalló községben az adatközlők egy 59 éves nő és egy 28 éves férfi voltak, önbevallásuk alapján oláh cigányok. Szódó[2] községben egy 55 éves nővel, Farnad községben pedig egy 68 éves nővel sikerült kapcsolatot teremtenem, akik önmeghatározásuk alapján szintén magyar cigányok. Léva városában pedig egy 68 éves nő volt segítségemre, aki önmeghatározása szerint muzsikus cigány.

A települések a dél- szlovákiai Nyitrai kerület Lévai járásában fekszenek. A kutatás céljának a dél-szlovákiai roma babonák feltérképezését határoztam meg, és arra a kérdésre kerestem a választ, hogy milyen mértékben maradtak fenn az emberi életfordulóhoz kapcsolódó babonák, milyen formában jelennek meg egy-egy adatközlő életében, és az emberi emlékezetben mennyi babona őrződött meg napjainkig. A születéssel kapcsolatos babonákra vonatkozó kérdéseim a terhesség időszakától a keresztelés időszakáig terjedtek.

Célom, hogy a társadalom peremén álló cigányság kultúrájának, néphitének egy aprócska részletébe betekintést nyerjünk, hiszen minél többet tudunk a velünk együtt élő népek szokásvilágáról, annál inkább megérthetjük sajátos életüket, és bízom abban, hogy az előítéletekkel megtöltött skatulyák fokozatosan más tartalommal telítődnek meg.

A születéssel kapcsolatos babonák elemzése a mélyinterjúk alapján

A gyűjtés alapján számos babona vonatkozik az újszülöttre és a terhes nőre, melyek főként tiltásokat foglalnak magukba. A vizsgált nyolc adatközlő alapján a várandós nőre több közös babonás hiedelem is vonatkozik, hiszen a romák életében fontos szerepet játszik a gyermek születése. A várakozás időszakának és az új családtag megérkezésének jelentős figyelmet szentelnek, ezért a terhességet számos – főként tilalomra irányuló – babona kíséri, mely különböző variánsokban a mai napig él. A babonák és tilalmak tiszteletben tartása nemcsak a szülésre, de a gyermek egészségére is nagy hatást gyakorolnak.

Terjedelmi okokból az egyes csoportok babonáiból csak egy-egy babonát emelek ki példaként.

I. Tiltások

B. E. elmesélése alapján a várandóság  alatt  az  anyának  tilos  a  holttestre  nézni, temetőbe menni és virrasztani is „azí, mer akkor, hogy sárgaságot kap a kisbaba”.

II. A gyermek jövőjére vonatkozó babonák

Ma már az otthonszülést felváltotta a kórházi szülés, ez is lehet az egyik oka annak, hogy nem annyira elterjedtek már a gyermek jövőjére vonatkozó babonák. A gyermek jövőjére vonatkozó hiedelmek közül az erdélyi származású adatközlő szerint: „ha a feleségem péntek tizenháromkor fog megszülni a kicsit, minden, akkor aztat tudjuk, hogy akkor neki nem szép jövője lesz” (G. J.).

III. Az újszülött álma és szerencséje

Az  erdélyi  adatközlőnél  ismert  és  a  mai  napig  megtartott  babona,  „hogy  ha megszületik nálunk a családba a feleségem, akkor a édesanyám, édesapám mindég ők a elsők, hogy izé a fürdővizibe pénzt dobáljanak bele, hogy egész életibe gazdag legyen és boldog” (G. J.).

IV. Az igézés és a szemmel verés

Ha a kisgyermeket megigézték, akkor „megnyalta az édesanyja a két ujját és így a kis szemecskéjét a pici babának így kitörülte azzal a nyálas két ujjával, így ellenkező irányba, így kifelé törülte ki a pici babának a két kis szemecskéjét. Ilyesmit hallottam” (B. M.).

V. A csecsemőre vonatkozó tiltások

Két adatközlő szerint a „megkeresztelésig nem szabad a kisbabát tükör elé állítani, hogy meglássa a saját tükörképét, mer az is elveszi a szerencséjét. Úgyhogy nem szabad meglátnia a saját tükörképét megkeresztelésig” (G. I.). Egy másik variációja arra vonatkozik, hogy nem fog tudni beszélni, hogyha tükörbe néz, mivel „ameddig a kisbaba nem tud beszégetni, addig tükör elé nem vihetjük. Mer, hogyha meglátja magát a kisbaba, akkor ugyi mivé nem tud beszégetni, csak m… m… mutogatni, meg uj… izéni, akkor örökös életyibe ugyanazt a hangot fogja tudni kiadni, mer meglátta magát és avval a hanggal örűt neki” (G. J.).

VI. A mágikus anyatej

Két adatközlőnél megjelent a szőrfürg szó. „Amikor már megszületett a kisbaba ezt megin saját tapasztalatból mondom , hogy az egyik lányom nyugtalanul aludt minden éjjel, így rángatódzott a… a vállát húzta és az én keresztanyám mondta, hogy szőrfürges. Ilyenkor azt csináltuk, hogy anyatejet ken… tettünk egy pár csöppet a hátára és az óramutatóval ellentétes irányba beledörzsöltük azt az anyatejet a hátába, és kijöttek azok a szőrök, ami benne volt. És utána már nyugodtan tudott aludni, már nem rángatódzott, nem szúrta őt az” (G. I.).

VII. A gyermekágyas nőre vonatkozó tilalmak

A következő tilalom a gyermekágyas nőre vonatkozik, pl. tilos neki főzni. „Nálunk ez van, hogy az én feleségem, ha megszül, hat hétig a konyhába se a tányért, se a főzőfazekat, semmit nem szabad megfognia, mer azér, mer hat hétig egy nő mindig beteg meg minden, tisztálkodnia kö neki, avvá kel foglalkoznia a magát, addig nálunk nincsen az, hogy én a feleségem kezibül egyem meg a kész” (G. J.).

Közös jegyek a születéssel kapcsolatos babonákban

A születéssel kapcsolatos babonáknál két egyén van a tiltások és rítusok fókuszában – a várandós nő (később a gyermekágyas nő) és az újszülött.

A kutatás során többek között arra a következtetésre jutottam, hogy az adatközlők babonáinak egyik közös vonása a keresztség, melyet mágikus megtisztításként gondolnak el, amely védi a csecsemőt a környező világ ártalmaitól, a betegségektől és a haláltól is. A szentelt víz megfigyeléseim alapján a tűz erejével bír, tehát a szentelt víz – akárcsak a tűz – távol tartja a csecsemőtől a gonosz és rossz erőhatásokat, esetlegesen el is pusztíthatja őket. Az adatközlők mindegyike egyhangúan érvelt amellett, hogy különböző tárgyak, eszközök segítségével (piros szalag, fokhagyma vagy szentelt kereszt a vánkos alatt, seprő az ajtó mögött stb.) a gyermeket védeni kell a gonosz szellemektől és az ártó emberektől mindaddig, amíg a keresztségen át nem esnek, mert „akkor má a Jóisten vigyáz rá, úgyhogy má nem kell a piros szalag, hogy megvédje” (G. I.). Az említett tárgyak olyan funkcióval bírnak, melyek elhárítják a gonoszt a csecsemő közeléből. Például az egyik adatközlő kiemelte, hogy az esküvő alkalmával megszentelt keresztet – amire hűséget fogadtak – mindkét kislány párnája alá tette, hogy ezáltal is védve legyenek a gonosztól, tehát az említett tárgyat mágikus hatással ruházták fel. A gyermek álmatlanságában és nyugtalanságában nyilvánul meg az, ha a gyermeket megigézték, vagy pedig nem kellőképpen vigyáztak rá az ártalmasnak vélt időszakban. Ugyanúgy, ahogy a szentelt víz óvja a csecsemőt, a gyermekágyas anya a megtisztulását is ennek köszönheti, hiszen mindkét oláh cigány adatközlő egyetért abban – a többi adatközlő ezt nem ismeri -, hogy az anya első útja a templomba vezet szenteltvízért, hogy ezáltal megtisztuljon és újra a közösség tagjaként élhesse mindennapjait. Továbbá „el kell menni a templomba, mármint, hogy szentelt vízért, és ha hazajön, akkor ki kell szentelnie a házat, és ezzel… ezzel így elűzi őköt” (L. Gy.).

Ugyanígy mágikus hatást tulajdonítanak az adatközlők a szenes víz (tüzes víz) készítésének is, mellyel a megigézett gyermeket „gyógyítják”. Itt is kiemelném az oláh cigány adatközlőimet, mivel mindketten említenek egy további kelléket is a víz elkészítéséhez, ez pedig a szalma vagy gyufaszál. Az adatközlők többsége ismerte a szenes – tüzes – vízre vonatkozó hiedelemkört, viszont főleg az idősebbeknél jelent meg annak praktizálása.

A gyermek jövőjét befolyásoló babonákból gyűjtöttem a legkevesebbet, melynek oka lehet az is, hogy amíg a romák vándorló életmódot folytattak, szoros kapcsolatban voltak a természettel, és megfigyeléseik alapján keletkezhettek a szóban forgó babonák. Mára már a letelepedett életmódjuknak és a kultúrák egymásra hatásának köszönhetően homályba veszhettek, továbbá a kórházi szülések következtében több babona is véleményem szerint elveszíthette funkcióját.

Hasonló „természetfeletti” hatások figyelhetők meg a terhességre vonatkozó babonák között is, amelyek befolyásolják a születendő gyermeket, mint például, ha szőrös állathoz ér a terhes nő, a  gyerek „szőrfürgesen”  születik,  ha  pedig  a  nyúlra  néz, akkor „nyúlpofával” fog születni, ha a terhes nő ruhájának zsebében gyümölcs van, a magjának a nyoma meglátszódik a gyermeken. Tehát a terhesség időszakát is számos tiltás kíséri, melyet a mágia működtet, és az állapotos nőnek kötelezően be kell tartania erre az időszakra vonatkozó tiltásokat, hiszen ezek a rítusok hatással vannak a születendő gyermek későbbi életére is.

A fentebb említett babonákhoz hasonlóan az anyatejet is mágikusnak gondolják, amely óvja a csecsemőt különféle külső negatív erőktől, és nem utolsósorban a gyermek betegségeit is azzal gyógyítják (pl. szőrfürg, fülfájás). Az anyatejre vonatkozó hiedelmeket is főleg az idősebb adatközlők ismerték, a fiatalabb adatközlő idősebb keresztanyjától tanulta el az erre vonatkozó gyógyító eljárást.

A gyermek és a terhes nő védelmére irányuló babonák ismertek az adatközlők között, a legnagyobb különbséget az oláh cigány és a magyar cigány adatközlők között figyelhetjük meg: ami ismert az egyik adatközlőnél, az nem ismert a másiknál, viszont több közös alapon nyugvó babona is felfedezhető, mely variánsaiban él egy-egy adatközlő tudatában, illetve gyakorlatában. Az oláh és magyar cigány adatközlők közti lényeges különbséget főként abban látom, hogy a magyar cigányság jóval korábban letelepedett az oláh cigányokhoz képest, így a második csoport, mivel több időt töltött együtt, jobban megőrizhette szokásait.

A kutatási eredmények és a dolgozat tanulságainak összefoglalása

A gyűjtés során két roma csoporthoz tartozó adatközlőkkel készítettem hangfelvételt, mégpedig a magyar és az oláh cigány csoportba tartozókkal. Nagy hibát követnék el, ha a gyűjtés alapján általánosítanám a dél-szlovákiai romák életfordulóihoz kapcsolódó babonákat, hiszen nem beszélhetünk egységes, homogén roma társadalomról[3]. A romák maguk is különbséget tesznek – „mi” és „ők”- az egyes roma csoportok közt, melyre egy példát szeretnék hozni az egyik adatközlőmtől: „Minálunk, magyar cigányoknál ilyesmi nincsen…” (G. I.). Egy megfigyelt jelenségből nem lehet megállapítani egy adott társadalmi csoport – jelen esetben a romák – kultúráját, szokásait, hiedelmeit.

A következő az emlékezet/emlékezés problémája, hogy vajon az emberi elme, adott esetben az adatközlő, mennyire „torzult” formában, milyen mértékben képes visszaadni bizonyos jelenségeket. Erre a problémára is két adatközlőn keresztül szeretnék reflektálni: „igen, ez valamit mond, csak… hallottam valamiről” (L. Gy.), vagy pedig „ez, ha jól emlékszem, akkor ez a tyúk szárnya csontja volt” (B. M.). A gyűjtés adatai segítségével tehát nem adható valóságos kép a babonákról, mivel a gyűjtés során az interjúalany által már megszerkesztett, illetve interpretált események kerülnek feldolgozásra.

Továbbá egy alkalommal az anyaggyűjtés során úgy éreztem, hogy jelenlétemmel és kérdéseimmel is befolyásoltam az adatközlő válaszait (L. M.), és az sem másodlagos, hogy egy számomra ismeretlen kultúrába léptem be az adatközlők számára is idegenként. Az egyetlen közös az adatközlők és köztem az volt, hogy mind az adatközlők, mind pedig én nyelvjárásban beszéltünk az interjúk során. Az egyik oláh cigány adatközlőnél figyeltem fel arra, hogy távolságtartással beszélt a babonákról, mintha szégyellné azokat. Például az „azok ott, a gödörben” mondatával ráirányította a figyelmet azokra, akikkel régen egy helyen laktak, majd fokozatosan kiderült, hogy az „azok” kategóriájába ő is beletartozik.

Ezen kívül az is megfigyelhető volt, hogy például az adatközlő emlékezetében kirajzolódó hiedelemmel szemben állt a következő gondolata, például L. M. szerint az elhunyt után maradt tárgyakat, amivel kapcsolatban állt, meg kell semmisíteni, de ő például az édesanyja ruháit nem semmisítette meg, hanem hordta továbbra is.

A muzsikus cigány adatközlő nyilatkozott úgy, hogy az általa elmesélt babonákat ismeri ugyan, de nem igazán praktizálják őket. Ennek oka lehet, hogy a muzsikus cigányok települtek le elsőként a többi csoporthoz képest, továbbá szakmájukból adódóan szoros kapcsolatban voltak a „gádzsókkal”, hiszen tőlük függött a megélhetésük, tulajdonképpen a magyar kultúra részének tartják művészetüket.

L. G nevű adatközlőmnél kimutatható, hogy lényegében nem is tudta, hogyan is határozza meg identitását: „Hát szerintem én már nem is tudom, hogy milyen romának tartom magam. (…) Tudod ilyen, így… így fogalmaznám, hogy inkább így a modern korhoz így hozzá vagyunk illeszkedve. Mivel hogy nincs, az miatt, hogy nincs vajda, meg.. meg a szülők sincsenek (…) mivel hogy meghalt az édesanyám, és nincs aki így ezt tartaná. És aztán télleg úgy… úgy elidegenelődünk attól, hogy hogy tényleg úgy…”. Ennél az adatközlőnél nemcsak az önmeghatározás problémája volt megfigyelhető, hanem a szokásokra vonatkozóan az is, hogy „némelyik olyan mit én tudom, lehethogy badarság, vagy hülyeség némelyik szokás, de… de hát ez mindenhol szerintem minden kultúrában…”.

A falusi környezetben, ahol a hagyományok még jelentős mértékben élnek, erősebben vannak jelen a babonák, mint a városi környezetben. B. M. volt az egyetlen az adatközlők közül, aki sokszor reflektált a régi világra, amikor még éltek a babonák, a rontások, de ma már nagyon kevés jellemző a családjukra. Párhuzamot lehet vonni az adatközlő személye és a városi környezet között, ahol a modernizáció jobban behatol az ember tudatába és életébe egyaránt, és az egykori hiedelmek homályba vesznek. Az adatközlő több szokást is mesélt, mint babonát, és mindhárom babonakörhöz kiemelte a cigányok szeretetét, amely szerint a cigányok őszintébben tudnak szeretni a „gádzsókhoz” képest.

A hangrögzítéses mélyinterjú előnyének tekintem, hogy a beszélgetés során megfigyelhettem az adatközlő életkörülményeit és a metanyelvi kommunikációt is egyaránt. Úgy gondolom, hogy egy másik kultúra adatait ebben az esetben nem lehet objektívan leírni, hiszen a kutató véleménye magában hordozza önnön szubjektivitását is, tehát jelen esetben eltekintek attól, hogy egyedi adatok alapján általánosítsak. Az adatgyűjtés szubjektivitását ebben az esetben úgy értem, hogy az általam feldolgozott adatok saját véleményemet, tapasztalatomat is magukban hordozzák, hiszen a babonákról készült dolgozat megírásakor saját egyéni nézőpontomat érvényesítettem: az adatközlőktől idézett részletekhez a saját, szubjektív észrevételeimet, következtetéseimet és értelmezéseimet fűztem. Egy olyan empirikus anyag összegyűjtését tűztem ki célul, amely az adott témával foglalkozó kutatók számára hasznos lehet.

JEGYZETEK

[1] Az adatközlők közül volt olyan is, aki egyáltalán nem beszéli az államnyelvet, csupán a magyar nyelvet.

[2] Szódó községet 1976-ban csatolták Zselízhez. Viszont az adatközlő ragaszkodott hozzá, hogy ő szódói lakos, ezért jelzem a dolgozatban, hogy Szódó községben él.

[3] Ezzel az állításommal természetesen nem azt szeretném kifejezni, hogy a romáknak nincs autonóm kultúrájuk. A romák is – mint minden társadalmi csoport – rendelkeznek olyan egyedi kultúrával, illetve olyan individuális elemekkel, amelyek más társadalmi csoportok kultúrájának nem specifikuma, viszont a társadalmi rétegzettség, az iskolázottság, az életkörülmények és még sorolhatnám tovább, mind-mind befolyással vannak úgy a csoportok, mint az egyének életére. Ha összehasonlítanánk egy faluban és egy városban élő roma származású egyént, feltételezem, hogy az első esetben több specifikus jegyet találnánk, mint a másodikban. Ld. bővebben Stojka Peter Náš život című tanulmányát melyben bemutatja a roma kultúra sajátságait és kifejti, hogy a romák sok elemet vettek át a környező társadalomtól, melynek részét képezik.

Élet, halál, küzdelem

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

−A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a polgári demokrácia volt az egyedül üdvözítő és emberhez méltó társadalmi berendezkedés – mondtam Tibinek valamikor 2031 novemberében. – Ugyanakkor abban még kevésbé hiszek, hogy az Új Közösségnek nevezett Valéria-rendszer a legbelső körön kívül bárkinek is hasznos lesz hosszú távon. És ne mondd, hogy leszarod!

− Jó, nem mondom – hagyta rám. A birtok szélén üldögéltünk fázósan, egy-egy pokrócba csavarva, Tibi kutyája körülöttünk sertepertélt.

− Miattad kicsit nagyobb a mozgásterem – folytattam. – Habár érted se rajonganak, az szembeötlő. Rám kimondottan ferde szemmel néznek. Ez a Jónás gyerek, hogy mást ne említsek, egyenesen gyűlölettel… Amúgy szerintem szellemi fogyatékos. Naphosszat a kését dobálja. Módfelett ügyesen, azt meg kell hagyni…

− Évek óta egyebet sem tesznek, csak gyakorolnak.

− A Tigrisek?

− Azok, Hunor, ne játszd a hülyét.

– Azok, naná – vontam meg a vállam. – Az a fantáziátlan nevű, ostoba banda…

Tibi a kutyája füle tövét vakargatva kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Úgy vizslattam a vonásait, mintha először látnám. Újfent megállapítottam magamban, milyen fáradt, megtört emberré vált. Szívesen megszorítottam volna a kezét, jelezve, hogy vele vagyok. De nem mozdultam. Némán ültünk, moccanatlan.

– Évekig az összeomlásra és a hatalomátvételre készültek párhuzamosan – szólt nagy sokára Tibi. – Az előbbi összejött.

− Az utóbbi is, csak kicsiben – morogtam. – Itt, a te tulajdonodon. Valószínűleg azért rühellnek, mert eredetileg itt minden a tiéd.

− A tulajdon immár mit sem számít – legyintett Tibi. – Egy gatya, egy bicska igen, de egy birtok…

− Igen, ez evidens – vágtam a szavába.

Felém fordította a fejét, hosszan a szemembe nézett. Talán először a temetői találkozásunk óta.

− Mit szeretnél, Hunor?

− Nyugalmat, leginkább.

− Itt végső soron az van.

− Ideig-óráig. Valéria valamiféle rendi társadalmat próbál kiépíteni, csakhogy az így nem megy. A szakralitás és a ráció egyaránt hiányzik a rendszerből. A vezetők nem Isten rendeléséből vezetik a közösséget, viszont azt sem állíthatjuk, hogy racionális megegyezés volna a hatalmuk alapja. Honnan tudhatjuk, hogy ők a legrátermettebbek? A vitaesteken derült ki? De hát azt azok elemezték, akik a hierarchia csúcsán állnak, míg őket soha nem elemezte közülünk, a közösség tagjai közül senki. Voltaképpen mire épül a hatalmuk?

– A nyugalomra. Arra, hogy nem kell menekülni, rettegni a nap huszonnégy órájában. Az itt élő emberek elsődleges motivációja a kintihez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonság. Mindenki legfőképpen a biztonságra törekszik. Ez tartja össze az Új Közösséget és erre alapozza a hatalmát Valéria.

Be kellett látnom, hogy ebben igaza van.

– Valameddig elvegetálunk így, azt nem vitatom – mondtam. – Előbb-utóbb azonban történni fog valami, amitől kártyavárként omlik össze az Új Közösség. Számos tényező folytán dőlhet össze a rendszer. Vegyük mindjárt a biztonságot! Tigrisek ide vagy oda, a vak is látja, mennyire nem vagyunk erősek. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, gyöngék vagyunk. Ez a hely nem könnyen védhető. Sőt. Nehezen. Jónás ennek ellenére szilárdan hiszi, hogy bárkit elijeszt innen, ha erre téved.

− Bárkit el is ijeszt, Hunor.

− Jó, értem – bólintottam. – De mi történik, ha nem bárki, hanem egy valaki támad ránk? És el fog érkezni az idő, amikor ez megtörténik.

− Falat akarnak építeni.

− Ahhoz végképp gyengék vagyunk – ráztam a fejem. – A fal hivalkodó, fölhívja a figyelmet a birtokra. Sokkal több esélyünk lenne, ha továbbra is láthatatlan embereket játszanánk.

− Tény, hogy napról napra óvatlanabbak vagyunk – jelentette ki Tibi. – Tegnapelőtt valaki puskával vadászott.

− Erről beszélek! Nem zárható ki, hogy a Tigrisek keményen küzdöttek, míg ideértek. Ugyanakkor azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ellenállás nélkül jutottak idáig. Azok a nagymacskák pedig, akikről azt állítják, elestek a harcokban, igazából azért nem érkeztek meg hozzánk, mert egyszerűen megléptek, vagy más, jobb helyekre akadtak az út során. Esetleg Jónás nyíratta ki őket…

− Értenek a harchoz, láttam őket gyakorolni – csóválta a fejét Tibi. – Különben sem mi, vén szarok fogjuk a helyzetet megoldani.

− Viszont valakinek egyszer majd meg kell oldania. Valahogy! Mert a hamis biztonságérzet, amibe a pincelakók, helyesebben immár az Új Közösség ringatja magát, veszélyes! És ez csak az egyik gondunk… Bár neked mindegy, ugyebár.

− Nekem tökéletesen, Hunor!

− Nekem viszont családom van.

− Világéletedben szerencsés fickó voltál – emelkedett föl Tibi. – Én egy élőhalott feleséget és egy kutyát tudok fölmutatni. Ez nem vesztenivaló.

− Nem azt mondtad, Valéria megmentette Hannát?

Tibi gúnyosan elvigyorodott.

− Mindenre emlékszel? Mindig jó volt a memóriád…

Lehajolt, a pokrócot a vállára terítette, s ölbe vette az ebet. Szokásává vált babusgatni azt a jószágot. Többen kinevették a háta mögött.

− Igen, megmentette az életét. Csakhogy ez az élet attól még nem élet a lányunk nélkül. Nincs vesztenivalónk, Hunor, ezt próbáld megérteni.

Értem én, testvérem, gondoltam magamban, értem én. Kétségbeesetten néztem Tibi után. Jóllehet fogalmam sincs, pontosan mit vártam az efféle lopott beszélgetésektől, erősen megviselt a próbálkozásaim kudarca. Nehezen dolgoztam föl a tényt, hogy a gyerekkori jóbarát elveszett számomra. S én is elvesztem számára.

Úgy kullogtam vissza a pincébe, ahogy a tékozló fiú sunnyoghatott haza az atyai házba. Csak engem senki nem várt örömmel és ovációval. Kíra rezignált volt és fáradt. Eleonóra és Dávid arcára az együgyű boldogság rajzolt karikatúra-álarcot. A legtöbb ember nem akar küzdeni, gondoltam. Elfogad akármilyen sovány reménységet, akármilyen harsogó hazugságot, bármiféle megaláztatást, ha elkerülheti a küzdelmet.

– Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? – fordultam Kírához.

– Nem vagyok Lucifer, Hunor, engem hiába kérdezel, nem fogom összetörni az illúzióidat.

– A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga – folytattam.

– Különösen, ha a válaszod is megvan.

– Legalábbis Ádám válasza.

– Amiben élünk, az is az ember tragédiája. Szóval Ádám válaszai megteszik nekünk is.

 

 

(Illusztráció: Omar Delawer)

Diószegi Szabó Pál versei

Csókvirág

Mosoly-termő,
boldog erdő,
tőle telik meg szivem.

Szúrós, kemény,
tövis hegyén,
ritkán nyílott, azt hiszem.

Szirma, finom
ujjaimon,
leheletnyi lánggal ég…

Mert ma láttam,
megtaláltam,
s hozzá érni, tilt az Ég!

Napsütésem
vagy te – télen –
arcodon nyílt: Csókvirág!

Titka mégis
ritka, szép is…
Nem szabad gondolni: Rád!

Mint egy mese,
története
valótlan és mind való…

Nem te, nem én,
lovagregény
megírja majd miért: jó…

 

 Könnycseppeden…

Elköszönsz mindig, bár velem vagy,
ajtómnál mosolyt csak szemed hagy.

Hajad simítom, enyém füled,
hangtalan lennék tenélküled.

Időtlen vágy, ha mernél lenni,
tőlem ne tudnál… menni, menni…

Szemedben szemem csillag legyen,
iránytűd szívem… térképeden.

Lezúdul még viharnyi bánat,
szavam sző csak vitorla-vásznat.

Hajózna hozzád közel s látom:
csak könnycseppeden vitorlázom…

 

Boldogságunk…

Boldogságunk…
árva madárként,
várt a magasban!

Egymást kértük,
vágytuk… elérjük:
tűz-pirosabban!

Boldogságunk…
–titka hazugság! –
minden alakban

bújik hozzánk,
tűr, mosolyog ránk,
mind igazabban…

Boldogságunk?
Reggeli ágyunk…
rejti az ajtó…

Bennünk kondul
nappal a szívünk,
mint a harangszó!

 

Jó… nagyon…

Kerted tavaszom!
Illatom!
Érzem! Magamba
szívhatom…

Betűnyi vágyam
megterem.
Remény. Magokban
elvetem!

Arcod, ha ázik,
én vagyok;
esőm szivárvány
lesz… ragyog…

Zölded kezemben
színarany;
szíved virágom:
szirma van!

Érzem, ma még csak
illatát;
hozzád hajolva
mint hat át…

Hozzád, vigyázva,
szól dalom;
szíved virágom:
jó… nagyon!

 

 

 

Csaba Lilla költeményei

ÉLES

 

Sosem volt ilyen valóságos a mélység,
a test szoros szakadéka, szűkülő lázadása.
Mint tenger moraja vetült rá ingerületnyi
elapadt folyamába kiáltó tagadhatatlan tükre,
szemerkélő felszíne alatt éles realitása:
árny-gomolyagjain áthasadó, vérágnyi
pályákon karcoló, fojthatatlan beszélő,
hegesedő csendjeibe szakadó, kíméletlen,
nyomasztón bódult, riasztó kábulata –
lassú léptékű, parttalan medrében:
szédelgő, rebegő káromlás
félreeső rostokban vontatott keserű erőfeszítés –
tudatba szorult szorító Idegen
kialudt fényt kotró értelem
őrlő, morzsoló
anyagba-tébolyult:
korlátnyi,
kódolt ítélet.

 

ÉRINTETLEN

ahogy végiggurul súlyán a létnek
észrevétlen sziluettje a légnek
mellkasán szellőzve ütemnyi sóhaját
dús sebünk derének
semmivé omolva páráján a homályos
érzékelésnek
érintetlen újrarajzolja körvonalát
horzsolt hívségünk felszínének
hegesedő mélyén
felhőtlen zsenge tavasz
testén íródnak vonásainkra a napok

 

ZÁR

Ősszel a fák levetkőznek
hámlanak
ahogy nyelvedről íztelen
hullnak hamis hangjai a véletlennek
egy szünet két ütem között a tél
beszűkül testedbe a tér
léteden visszamarad a vétlen avar
a meztelen ágakon mint ölbe ejtett
sérült karon az önmagát markoló kéz
hallgat a tenyérnyi  vonalba karcolt kép:
határodhoz érkeztél.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info