Félrefogódzó

 

Garmarna: Vittrad (Vittrad, 1994)

Madár az égen. Madár fészekben. Madár az égen. Madár a földön. Madár fészekben. Madár az égen. Röpül, száll, ereszkedik, zuhan, száll, röpül. Madár az égen. A víz felett, a víz partján, a kövön, a vízen, a kő alatt, a kő partján, felett.

Mit mondok, amikor nem hallotok többé. Mit mondanak a vezetékek, a víz a csövekben. Miért énekel a víz. Ki énekel a vízben. Fűszálakban a cseppek. Ne félj, nem félek már a féléstől. Eltenni egy leszáradt fűszálat a táskádba.

Kulcsokba tört zárak. Zsebkendőhajókák. Azt hiszed, fenn tart a víz, de a víz lent van. Ülsz a teredben. Mennyi felesleges árnyék, ahol elférne bármi. Ülsz a víz alatt, alattad a part víz alatti síkja. Emberek elfelejtett hangjai.

Madár az égen. Madár fészekben. Madár. A feketeszobor helyére álltál. A víz csak egy letörött égsíktükör. Madárég. Körpályán zuhanó esőink. Virágot kaptam, de elszáradnak a virágok. Nem értem az ilyen tétova kézfogásokat.

Földre zuhan belőlük a fény. Kiborul a fény a folyóra, kifolyik a fény, összetörik benne a madár, hová törik, hová folyik, hová. A vízben ott vagyunk mind, csak egyben. Nem lehet a hangokat kivenni belőle sehogy.

Azt hiszed, szeretnek, pedig nem. Amikor szeretnek tudod meg. Hordom a vizeket, hordom a köveket. Jól esik. Nincs út egyik és másik között, csak azok a félrefogott kezek, melyekből kizuhansz egészen.

Elvennélek, de kitől. Az élet nem tulajdon. Madár az égen, madár a Nap előtt, a Nap után, mögött. Fény a kezedben, megint hová tetted a csönded. Hajótöréstudat. Véletlenül találsz magadra, valaki odakint felejtett az esőn.

Felhívhatatlan számok, megölelhetetlen emberek. Csöndek. Minden rögzítve a tájban, kétdimenziós elhagyások. Hídmetszés van, kisollóval. Levegőadás. Az óra mutat, de mire. Mit mutogatnak a mutatók, mi?

Elbújnék a víz alatt, de átlátszik a víz.

 

Néhány hete már nem énekel a madár a kalitkában. Nem tetszik a kalitka? Nem tetszik, túl szűk. És akkor nagyobb kalitkát kellett csinálni, jobban elférjen a madár, énekeljen. De nem énekelt. Nem tetszik a kalitka? Nem tetszik, túl szűk. És akkor még nagyobb kalitkát kellett, jobban elférjen, énekeljen. De nem énekelt. Nem tetszik a kalitka? Nem.

Pedig már jó volt a kalitka, tényleg, minden kis rácsa fűszálakból volt egyenként kifaragva, csillogott rajta a harmat, mintha csak odakint volna, még a Nap is érte, a levegő benne sétált, elmerült. De a madár nem énekel és ez tűrhetetlen. Ki kell dobni azt a dögöt, miért kussol, nemhiszemel. Odakint bezzeg hogy ordibált. Nem tetszik a kalitka?

Túl sok a hely, alig férek el.

 

Kiléptem a vízből és vizes maradtam, micsináljak. Nem tudom magamról lesöpörni a napsugarat.

2015. 07. 05. 18: 48: 02

 

(Illusztráció: The ‘Lovell Lectionary’: f. 16Bird of prey, England, between c. 1400 and c. 1410)

A tökéletes rend (Fordított idő II.)

A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?

No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.

 

27_Odalisque_1_yasmina_alaoui_marco_guerra_opera_gallery

 

Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven  testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?

De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók,  hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és  új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon  a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám  mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.

Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.

 

 

 

Szív

Minden ellenségem önálló és szabad.
De akiket szeretek? Akik megvigasztalnak,
akik velem maradnak, akikkel sírok és nevetek,
azok mind rabszolgák. Törékenyek, alázatosak,
puhák. Eltöröm a csontjukat egyetlen szavammal,
ha valamelyikről elfeledkezem, halálra ítélem.
Pedig megvannak mind a szív posványába ragadt
szerelmi zálogok: gyerekkoponyák, szívecskék,
szárnyak, karok, csápok. És a kérdés, amire senki
sem felel: miért van közel a szerelem a hatalomhoz.

 

3327420549_8fd39c368e

 

Szökés után

Nem volt egyszerű
menekülni a tömegsírból.
Megszökni ottfeledve
bakancsot, fél pár kesztyűt,
sértetlen sorokat a spirálfüzetfüzetben,
fekete szavakat, lassan pirosra változókat,
fagyoskodó kis halottaimat
sem értesítve,
hogy elmegyünk, el,
illanóban a hősi csaták, az eskü,
agyő rögök, gyökerek,
agyő fölöttünk nyargaló szél!,
mert vár még egy alig-idegen élet,
csontbánya múlttól élesztő jövőig
gőzölgő maszkjait mutogatván.

Nem egyszerű
a tömegsírból menekülni,
szabad ég alatt
leöblíteni a ragacsos agyag, iszap,
a pipacsszín törmelék tapaszát,
múlt nyarak virágporaként
a sárga földet,
kimosakodni,
lesikálni az arcról
a rézrozsda, csupasz terrort,
akár e szegényes igyekvést
hamuvá,
füstbe,
antigonétlanul
a ragadozó temetetlenségbe.

Khepra háza

Égittas gágogással
hasítottam levegőegek
csillogó hagymaburkát.
Lobbantottam főnixtollakra
csillagok kihunyó vízeséseit.
Ébredő, gyönyörű hajnalom!
Nektárpartjaidra értem,
felgöngyölöm hattyúvitorlám.
Elvetettem, s learattam
a tündöklő szeleket.

Kisdedszem kristálytavam,
hullámzó lazúrlankáim, ujjongjatok!
Legkisebb fiatok hazatért.
Ragyogj, kacagj, te villózó tópart!
Nappavilon szélörvény oszlopai,
homlokzat jádeborostyánja,
pillérek jázminfolyondárjai!

S ti tollászkodó egek dúcai:
fülembe mézzsoltárt búgjatok!
Bokámon égitestek balzsamával,
derekamon mennyei állatövekkel,
ím! édes évezredeket pihenhetek,
játszadozhatok vízköveimmel
súlytalan ércboltjaitok alatt,
idők hűs üvegmozaikján.

Lassan, boldogan
elhalkul dalom.
Színültig hordtam
fénylő lelkek magtárát,
csillagcsűrök lépcsős hegyeit.
Lenn és fenn egymásban
tündökölnek, az aratók hazatértek.
Egymásban szunnyad ma férfi s nő,
alkony s hajnalég,
méhben az aranygabonacsírák:
mézsugarú béke honol
égi s földi vizeken.

Ott találkozunk

Ismerős tájon haladtam végig, ahogy a tengerparthoz vezető úton mentem a nyári napsütésben. Akárcsak régen, akkor is biciklivel érkeztem a megszokott helyre. Nem tudtam, hogy emlékezett-e még a megbeszéltekre vagy fölöslegesen vezettem 3 órát a legnagyobb forgalomban.

Nem is foglalkoztam igazán azzal, hogy mi lesz. Egyre több és több emlék bukkant elő, ahogy közeledtem a világítótoronyhoz. Felrémlett minden egyes utam, amely odavezetett. De mind közül a legelsőre emlékeztem a legvilágosabban.

Alig voltam 10 éves, amikor az első felfedezőutamat tettem ott. Először csak a bőszen tajtékzó, a sziklákon hatalmas robajjal szétfröccsenő hullámokat, a hal után kutató sirályokat és a fáradhatatlanul forgó lámpát láttam meg, majd a torony tövében észrevettem egy körülbelül velem egyidős, cingár, szőke hajú fiút. Valamit keresett. Kíváncsi voltam, így hát egyenesen odamentem hozzá.

– Szia! – köszöntem rá, mire ugrott egyet és ijedten fordult meg. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Allison vagyok. Téged hogy hívnak?

– David – vetette oda éppen csak rám pillantva, majd újra legörnyedt és tovább kémlelte a füvet.

– Mit keresel? Segíthetek?

– Semmi különöset. Nem kell – válaszolt rám sem nézve.

– Oké – mondtam és el akartam menni, de mégis visszafordultam. – Klassz ez a hely. Régóta ismered? Én most járok itt először. Nem is értem, miért nem tudtam róla eddig. Itt laksz a közelben?

– Igen – reagált kurtán, miközben apró lépésekben araszolt szemét a földre tapasztva.

– Én is itt lakom nem messze. Az erdő túloldalán. Biztos ne segítsek? – kérdeztem, miután visszatért ugyanoda, ahonnan kezdte.

– Biztos – fordult felém. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire kopottak a ruhái. Az ingje piszkos, a nadrágja foltozott volt és a cipője orrán egy luk éktelenkedett. A haja tisztának tűnt, arca gondterheltnek. – Nem kéne már hazamenned?

– Lehet. A szüleim már biztosan aggódnak – mondtam és elkezdtem visszafelé menni. – Remélem, még találkozunk. Szia!

– Ja, persze. Szia.

Néhány lépés után azt vettem észre, hogy valami megcsillan a fűben. Felvettem. Egy arany nyaklánc volt, rajta egy medállal.

– David? Nem ezt keresed? – fordultam vissza még egyszer. Válasz helyett egy kérdő tekintet érkezett, majd nagy léptekkel felém jött, kikapta a kezemből és elindult a másik irányba.

– Kösz! – mondta hátra sem fordulva.

Ezután rendszeresen végigjátszottam a fejemben ezt a jelenetet. Mindent meg akartam tudni a titokzatos fiúról: miért olyan piszkos, kié az a nyaklánc, miért fontos neki és miért olyan mogorva. Ki akartam deríteni mindent, így majdnem minden nap kilátogattam oda. És majdnem mindig ott is találtam. Akárcsak első találkozásunkkor, utána sem volt valami bőbeszédű.

Főleg csak én beszéltem: meséltem neki a mindennapi dolgokról, az iskoláról, a családomról, arról, hogy miket szeretek és miket nem. Ő napról napra egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt, legalábbis úgy vettem észre. Nagyon ritkán szólalt meg, leginkább, csak ha kérdeztem, de olyankor mindig fontos dolgot tudtam meg róla. Néha csak csöndben ültünk és hallgattuk a tenger morajlását és a sirályok vijjogását.

Kiderült, hogy a szülei 3 éve meghaltak, és az a nyaklánc az utolsó, ami tőlük maradt. Csúnya adósságaik voltak, így mindenük odalett, David pedig a nagybátyjához került, aki a világítótorony őre volt. Nagyon szegények voltak, iskolába sem járt, a nagybátyja tanította, amennyire tudta. Azt hiszem, a nagy számnak és a kíváncsi természetemnek köszönhető, hogy alig egy hónap alatt a legjobb barátok lettünk. Már nem volt félénk, legalábbis velem, sokat beszélgettünk, még a világítótornyot is megmutatta.

Azután, úgy két évvel később éreztem azt, hogy teljesen a bizalmába fogadott.

– Szia! – köszöntem boldogan azon a napon. A megszokott helyen ült, a világítótorony lábánál. – Mi a helyzet?

– Szia – viszonozta a köszönést szárazon. Akkor ez nem tűnt fel, de később rájöttem, hogy sejtenem kellett volna valamit. – Semmi. Veled?

Erre a kérdésre körülbelül 10 percig tartott válaszolnom. Már nem emlékszem, miket hordtam össze, de biztosan semmi közük nem volt egymáshoz. Utána kínos csend következett. Nem is értem, miért, hiszen addigra tényleg mindent tudtunk egymásról.

– Allison – kezdte halkan. – Lehetne egy szokatlan kérdésem?

– Természetesen – válaszoltam mosolyogva, és örültem, hogy megtörte a feszült hallgatást. – Tudod, hogy mindent szeretek, ami szokatlan.

– Igen – rám nézett és megjelent egy halvány mosoly az arcán, majd visszafordította a fejét a tenger felé és azt bámulva folytatta. – Szóval, mondtam, hogy a nagybátyám tanít, igaz? Tehát, az van (hogy is fejezzem ki magam), kimerült a tudástára. Arra szeretnélek kérni, hogy, ha lehet, megtanítsd nekem azt, amit ti tanultok az iskolában.

– Rendben van – mondtam rögtön. – De miért nem jársz te is inkább iskolába? – eddig még nem merült fel ez a téma. Igazából mindig azt hittem, hogy a nagybátyja egy mindentudó zseni kevés szerencsével.

– Nem lehet. Segítenem kell rendben tartani a partot és a világítótornyot, mert egyre nehezebben bírja, gyorsan elfárad. Különben sem telne a tankönyvekre.

Mire az emlékkép végére jutottam, odaértem arra a helyre, a világítótorony lábához. Leültem a helyemre, és tovább vártam. A nap vidám sugarai táncot jártak a kéklő, apró hullámokban ringatózó vízen. A sirályok fáradhatatlanul köröztek, akárcsak a világítótorony fénye. Ismét elmerengtem.

Már 5 éve minden délután lelkesen vittem az iskolatáskámat, és kezdetben ügyetlenül, majd egyre rutinosabban magyaráztam neki a leckét. Néha az volt az érzésem, hogy sokkal jobban tudja, mint én, csak nem akar letörni, és ezért hagyja végigmondani az értelmetlen szónoklatomat. A „tanórák” színhelyéül vagy a part, vagy (rossz időben) a világítótorony melletti lakás nappalija szolgált. Ez utóbbit elég körülményesen sikerült megszereznünk. David nem mesélt rólam a nagybátyjának és én sem meséltem róla senkinek. Még David kért meg rá, hogy ne említsem senkinek, hogy ismerem, mert a nagybátyja nagyon makacs és rögeszmés, nem szerette volna, ha David a tanulás vagy a munka mellett mással is foglalkozik.

Szerencsénkre a nagybácsinak megvolt az a szokása, hogy az egész délutánt a mólón, a világítótorony lámpájánál vagy a parton töltse, még rossz időben, egészsége romlása ellenére sem mondott le ezekről. Így hát, tudva, hogy nem vehet észre minket, behúzódtunk a nappaliba. Tágas volt, de sötét, tele mindenféle régi holmival, a falak zsúfolásig rakva képekkel, bekeretezett újságcikkekkel, oklevelekkel, elismerésekkel. A legtöbb David szüleiről szólt, akik sikeres óceánkutatók voltak, amíg az egyik projektjüket el nem lopták. Azután valaki hazugságokat terjesztett róluk és a tudósvilág kitaszította őket. Egy-két oklevélen azonban David nagybátyjának neve állt. Mint később megtudtam, világbajnok úszó volt, de egy súlyos sérülés miatt kettétört a karrierje.

A bujkálás egyre nehezebbnek tűnt. Már nem tudtuk kiszámítani, mikor nincs otthon a nagybácsi, felborult a rutinja. Egyik délután azonban ismét visszatért az „ebéd után elmegyek, és csak vacsorára érek vissza” taktikához. Legalábbis azt hittük.

A lehető legnagyobb nyugalommal ültünk a kanapén. Az ég kezdett beborulni, de csak akkor vettük észre a vihart, amikor az első esőcseppek szétloccsantak az ablaknál és a szél belekezdett őrült táncába. Tisztán lehetett hallani a tenger vad hullámzását. Szinte éjszakai sötétség borult a partra, kénytelenek voltunk villanyt kapcsolni. A tomboló vihar kezdete után nem sokkal kivágódott a bejárati ajtó. Először azt hittük, az időjárás miatt, de akkor megpillantottunk egy csurom vizes, sárga esőkabátba és gumicsizmába öltözött embert. Az égi háború hazazavarta a nagybácsit. Némán bejött, becsukta az ajtót, felakasztotta elázott kabátját a fogasra, lehúzta csizmáját és papucsába belebújva komótosan sétált oda hozzánk.

– Sziasztok – köszönt egykedvűen. – Hát te meg ki vagy? – kérdezte hozzám fordulva.

– Ő egy barátom – előzött meg David. – Csak tanulunk. Ugye, nem baj, hogy itt van?

– Tudod, hogy nem szeretem, ha nem a munkával foglalkozol, de ha tanultatok, akkor jó. Különben is, kedves lánynak tűnik – mondta ránk se nézve, miközben leült a hatalmas, öreg fotelba.

– Köszönöm. Ön is nagyon kedvesnek tűnik – tértem magamhoz. Válaszul csak egy nagyon halvány mosoly jelent meg az arcán, mialatt meggyújtotta a korábban a szájába tett pipát. Néhány percnyi hallgatás után beindult a beszélgetés és a délután további része jókedvűen telt el. Főleg David nagybátyja mesélt érdekesebbnél érdekesebb történeteket, amelyekre még ma is tisztán emlékszem.

A verőfényes napsütésben már több mint fél órája vártam, hogy megérkezzen. Körülnéztem, de nem láttam sehol senkit. Egy sirály alig pár méterre tőlem szállt le és fáradtan kezdett a víz felé bicegni. Valószínűleg beteg vagy öreg lehetett, néhány perc után lekuporodott, és meg sem mozdult, miközben a partra érő hullámok gyengéden beborították egészen a fejéig, majd lassan visszahúzódtak.

Ez a sirály eszembe juttatott egy másik sorsfordító eseményt.

Néhány hónappal a nagybácsival való első találkozásom után vidáman haladtam a part felé. A nyári szünet első napja volt. Azon a délután azonban nem találtam ott Davidet. Estig ott ültem a toronynál, de semmi. Végül hatalmas dühvel a szívemben hazamentem. Másnap azzal a szándékkal érkeztem meg, hogy majd jól összeszidom. De minden haragom elszállt, amint melléértem, és ő bánatos szemekkel nézett rám. Láttam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Tegnap délelőtt a nagybátyám rosszul lett. Szívinfarktust kapott. Kihívtam a mentőket, akik azonnal be is vitték a kórházba. Sikerült újraéleszteniük, de túl sokáig nem működött a szíve, így nem tért vissza az eszmélete. Ma reggel… – csuklott el a hangja. – Nem tudták megmenteni. Meghalt – egész idő alatt a sírás fojtogatta és a végére ki is tört belőle. Próbáltam megvigasztalni, de ilyen esetekben nem sok minden segít. Amikor felajánlottam, hogy ott maradok éjszakára, hazaküldött, azt mondta, jobb lesz neki egyedül.

Másnap olyan hamar kimentem, ahogy csak tudtam. Meglepett, ami fogadott: egy költöztető cég furgonja állt ott és két nagydarab ember hordta ki a bútorokat. David csak állt és bámult ki a fejéből, miközben a mellette álló öltönyös férfi magyarázott valamit. Megvártam, amíg elmennek és csak utána léptem közelebb a még mindig egy helyben álló Davidhez.

– Kilakoltatnak – kezdte rögtön, amint melléértem. – Valami másik család jön ide. Ők lesznek az új világítótorony-őrök. Azt mondták, a bácsikám szerződése nem foglalta magában egy örökös lehetőségét.

– Most mihez fogsz kezdeni?

– Nem tudom. Egyelőre összeszedem a maradék holmimat és bemegyek a városba. Voltak olyan kedvesek és kivettek nekem egy szobát egy hétre abban a lepukkant panzióban. Majd megpróbálok valami munkát keresni.

– Mikor találkozunk? – kérdeztem, mivel sejtettem, hogy nem lesz rá lehetőség, hogy minden nap kijöjjön.

– Egy hét múlva, ugyanitt? – fordult felém. Bólintottam egyet, jelezvén, hogy rendben van. Segítettem neki pakolni, majd elbúcsúztunk.

Egy hét múlva pontosan ugyanott állt, mire kiértem. Egyszerre tükröződött boldogság és szomorúság az arcáról.

– Szia! – mosolygott rám.

– Szia! Mi a helyzet? Sikerült munkát szerezned?

– Igen.

– Nahát! Az nagyszerű! – örvendeztem, majd feltűnt, hogy ő nem örül ennyire. – Vagy nem nagyszerű?

– De, az. Csak…

– Csak mi?

– Csak 4 évre szól. Egy hajón. Valami óceánjárón. És nagyon szigorú körülmények között. De jól fizet, és jelenleg ez az egyetlen lehetőség.

– És ki tudja, mikor adódik másik.

– Pontosan.

– Szóval nem látlak 4 évig?

– Nem.

– De telefonálni tudunk majd.

– Nem lehet.

– Levél?

– Azt sem.

– Akkor 4 évig semmi?

– Semmi.

– És addig?

– Majd lesz valahogy.

– Reméljük.

– Akkor 4 év múlva ugyanitt.

– 4 év múlva.

És azóta nem láttam. 4 hosszú éve. De egy percre sem felejtettem el, hogy találkozni fogunk.

Akkor már majdnem 1 órája ültem a megszokott helyen. Nem bírtam már tovább egy helyben üldögélni, inkább felálltam és elindultam, hogy sétáljak egyet a parton. Gondoltam, úgyis észre fog venni. Alig tettem néhány métert, amikor megpillantottam valamit a távolban. A parton feküdt valaki, a hullám a derekáig beterítettem, majd a víz visszahúzódott. És ez játszódott le újra és újra. Amint megláttam, hogy ki az, rögtön odarohantam hozzá. David feküdt mozdulatlanul, csurom vizesen, a haja tele volt homokkal. Sápadt volt és sovány, a szeme csukva. Mellette térdelve próbáltam felkelteni, de hiába. Hívtam a mentőket, akik azt tanácsolták, hogy húzzam kijjebb és próbáljam újraéleszteni, amíg ki nem érnek. Így is tettem. Kétségbeesetten próbálkoztam. Nem érzékeltem semmit, csak én voltam és az élettelen David, akit muszáj megmenteni.

– Menjen odébb, kérem – érintette meg a vállamat az egyik mentős, ez zökkentett vissza. Szó nélkül felálltam és helyet adtam nekik. Megdermedve bámultam az élettelen testet, amíg a mentősök szakadatlanul próbálkoztak újra és újra és újra…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info